Fél éve a Kossuth téren - 180 napos az OGYM

Nem lehet 180 nap eseményeit egy cikkbe sűríteni a teljesség igényével, ezért persze szubjektív lesz az írásom, a lényeget akarom benne megfogni, kiderül, milyen sikerrel. Meg persze annyi tévinfót keringetnek rólunk, hogy időnként amúgyis tisztázni kell: mi is az OGYM, és mi nem.

Az OGYM-et blogom olvasótáborával alapítottuk meg augusztus 8-án, Orbán tusványosi illiberálisozó beszéde után. Írtam először egy felhívást vezető ellenzéki politikusoknak és közszereplőknek, hogy mit is kéne tennünk az új helyzetben, ám mivel senki nem mozdult, úgy döntöttem: akkor magunk megcsináljuk, nincs mire várni. Kár, hogy akkor nem csapta ki a biztosítékot az a beszéd, ha időben lép föl, és egységesen az ellenzék, akkor rengeteg azóta elkövetett Orbánganéság lehetetlenné vált volna. A késedelem mindig életekbe kerül, párezren azóta már éhenhaltak, öngyilkosok lettek, elmentek az országból, és a végül csak kirobbant tüntetési lázat sem hűtötte volna le a beköszönő tél, ha az nyáron összehangoltan megkezdődik. Ha augusztus 8-án nem csak 300 blogolvasómmal együtt mentünk volna ki a Kossuthra megkezdeni a nonstop tüntetést, hanem ahhoz minden ellenzéki párt, egyesület, mozgalom csatlakozott volna, akkor ma nem itt tartanánk, az biztos. Nem vagyok már naiv, de utólag mégis azt mondom: többet vártam az ellenzéktől, mint amire képesnek bizonyult. Ott álltunk a Kossuthon, sehol egy párt, média, semmi, így kezdtünk bele, ha nem lettünk volna annyira eltökéltek, akár haza is mehettünk volna. De nem mentünk, és utólag azt mondom: ez volt a helyes döntés.

Abban bíztunk, hogy előbb-utóbb csak rájön mindenki, hogy amiről Orbán beszél, azt meg is csinálja majd, és akkor létrejön az ellenzéki összefogás, és sokezren lesznek folyamatosan a Kossuth téren, az OGYM feladata annyi, hogy ennek a lehetőségét megteremtse. A helyzet ugyanis az volt, hogy mindenki elfogadta a Kossuth teret 30 milliárdért betongettóvá varázsoló átépítés után, hogy ott tüntetést tartani többé nem lehet. Ez olyan szintű hallgatólagos tudomásulvétel volt, hogy még a zsaruk is felszisszentek, mikor fogtam és bejelentettem, hogy mi meg odatelepülünk a Parlament Főbejáratához. Persze azonnal el is utasították, az alapító tagjaink emlékeznek rá, hogy augusztus 8-án, az alakuló tüntetésünkre ugyanannyi rendőrt vezényeltek ki, mind amennyit a mostani legnagyobb tüntetésekre szokás. Úgyhogy spontán gyülekezésként voltunk ott, míg a bírósági hercehurca folyt, nagyjából 2 héten keresztül ment a Bíróság meg a Rendőrség között a huzavona, aztán csak áttörtük a falat, és fölállítottuk első sátrainkat a Nemzet Főterén. Egy dologban biztosak voltunk és vagyunk: addig mi onnan haza nem megyünk, amíg az Orbán Rezsim el nem takarodik, és mindent megteszünk a magunk lehetőségei között, hogy el is takarodjon.

Nem az volt, és mai napig sem az a célunk, hogy az OGYM önmaga buktasson Orbánt: kovász kívántunk lenni, mindenki által elfogadható minimálcélok kitűzésével, és a Kossuth téri tüntetés korábban nem létező lehetőségének minden demokrata számára való kivívásával. A három minimálkonszenzusos cél, a Demokrata Minimum ennyi: Orbán eltakarítása, a 2010-es alkotmányos és választójogi helyzet helyreállítása, új, szabad választások kiírása. Látván az ellenzék otthonmaradását, 2017-re tűztük ki célul, hogy kiépítjük az OGYM országos szervezetét, hogy ha szolíd erőszakkal is, de csak rávegyük az ellenzéki erőket, hogy ne várják meg 2018-at, mert addigra nem lesz már mire várni. Kapcsolatokat építettünk, meghívtunk közismert ellenzéki közszereplőket, egy részük elfogadta, egy részük nem, és kisebb demonstrációkat szervezők is rájöttek, hogy lehet már a Kossuthra jönni, mert a helyet biztosítottuk. Ebbe az alakuló, építkezős szakaszba robbant be a netadó, és az azt követő tüntetéshullám. A tüntetéseket kezdetben szervezők a gyakorlatban találkozhattak azzal, hogy a Rendőrség nem packázik velük, a háttérben folyamatosan vívott csatákban a Bíróság sorra csukta be a BRFK összes halasztgatós, betiltogatós játékterét. 

Szóval kikövezett útra léptek mindahányan, az OGYM pedig nem is kívánt ennél többet tenni: biztosítottuk a helyszínt, levezettük a tüntetéseken fölkorbácsolt, de ki nem elégített indulatokat, mikor többezres tömegek nem akartak még hazamenni, és bejöttek a Kossuthra. Támogattuk az összes tüntetést, kritizálni akkor kezdtük el bármelyiket, ha láthatóvá váltak a szervezői hibák. És mindig először csendben, informálisan, mondhatni barátilag, ha az nem hatott, akkor már nyilvánosan, némi nyomásgyakorlással, ha meg nagyon elcseszték, akkor le is vontuk a következtetéseket. Ha utólag bárki visszaolvassa az akkori blogjaimat, rádöbben: pont az történt, amiket előre jeleztünk. Az eredetileg Váradys-Vágós MostMi február 2-i tüntetésén már csak 200 ember lézengett, holott egy hónappal korábban, az Operánál még 10 ezren voltak. Nemes Balázsék, a Közfelháborodás Napjának 30 ezres tömege után mostanra bejelentették: több tüntetést nem szerveznek, és a legsikeresebb, legnagyobb tüntetéseket összehozó Gulyás Balázs-féle netadósok is a 100 ezer helyett már 7000-re csökkentek. Ez pesze még mindig sokkal több, mint amit bárki - beleértve az OGYM-et is - meg tud mozdítani, de a trend nagyon nemjó.

December végén, látva az egyre nagyobb arányban otthon maradó tömeget, úgy döntöttünk, hogy az OGYM maga is stratégiát módosít, és a passzív, támogatói szerepből kijőve megpróbáljuk egy kemény, céltudatos menetrenddel újra fölturbózni a tüntetési hullámot. Mivel az eltelt hónapok alatt rájöttünk, hogy a nyomásgyakorlás az egyetlen eredményes út, a csendes tanácsokat meg sem hallgatják, inkább falnak mennek, ezért létrehoztunk egy összefogási kényszert: Március 15., Kossuth tér, az Ultimátum Napja. Tér, és környező utcák lefoglalva, ugyanakkor meghirdetve, hogy minden demokratikus erőt társszervezőnek tekintünk, tessenek jönni, ha maguktól a civilek meg a pártok nem akarnak összejönni, tán itt és így majd képesek lesznek. Voltak is megbeszélések, mindenre nyitott voltam, meg is állapodtunk többekkel, aztán a megállapodást egyoldalúan felrúgták. Úgyhogy marad a mostanra látható teljes ellenzéki szétesés, az Ultimátum Napjának 100 ezres tömege az alkuszegések miatt lehetetlenné vált, lesz egy kis vigéckedés majd a Szabadsajtó Úton helyette, aztán mindenki hazamegy, kipihenni az Ősz meg a Tavasz fáradalmait. Az egyetlen reális esély mostanra a március 1-i országos útblokád maradt, ha az sikeres, akkor talán újra lehet belátható időn belül ébreszteni a Népet.

Az OGYM meg természetesen teszi azt, amire létrehoztuk: segítünk tömegesedni minden tüntetésen, résztveszünk az útblokádban, a DEKÁ-n, teljes politikai és médiaellenszélben szervezzük tovább magunkat, fölállítva immár országos szervezetünket is, hogy amikor újra baromságot csinálnak Orbánék, akkor ne kelljen már másra bízni a Tömeg akaratának megfelelő becsatornázását. És természetesen megtartjuk a Március 15-öt, nem este 6-kor, hanem 7-kor, akiknek nem lesz elég a Szabad Sajtó útja, és akik eleve nem az Erzsébet Hídról, hanem a Nemzet Főteréről akarnak öklöt rázni Orbánéknak, azoknak lesz erre lehetősége. Ebből így persze Alkotmányozó Nemzetgyűlés nem lesz, a teljes politika és média-ellenállással szemben ez irreális, aztán majd később mindenki elszámol a lelkiismeretével, meg a Néppel, hogy mire is vár, mikor kivárásra játszik. Mert mostanra nyilvánvaló: rajtunk, Bokroson és Lovason kívül itt senki nem akar érdemi és gyors változást, legföljebb a halasztgatás határidejét teszegetik valahová a közelebbi, vagy a távolabbi jövőbe. Ebben azonban mi nem leszünk partnerek, ugyanis ezzel elárulnánk az alapelveinket, és azokat, akik épp konzekvens magatartásunk miatt csatlakoztak hozzánk és bíznak bennünk. Arra kényszerülünk, hogy önálló politikai pólussá formálódjunk, mert itt összefogás csak szavakban van, de tettekben épp az ellenkezője folyik. És az OGYM mindig meg is teszi, amit meg kell tennie.

Hajrá Köztársaság! Hajrá Magyarok!