2018. május 17., csütörtök

Tökmindegy



Mármint ennek a népnek. Tehát nekem is. Beleuntam, belefáradtam én már abba, hogy hónapokon keresztül napi 12 órákat töltsek egy sátorban, ébresztgetve az arrajárókat, miközben én vagyok fáradt, és álmos. Már azt sem tudom, hányezerszer mondtam el a városaink főterein a honfitársaimnak, hogy mi ennek a rezsimnek a lényege, és mit kéne ellene tenni. Átvirrasztott éjszakák, fizikai konfliktus határáig jutó provokációk, zsarukkal, bíróságokkal való folyamatos meccselés. Aztán ahogy továbbálltunk másik városba, visszasüppedtek a felébresztettek pont ugyanabba a mélykómába, amiben addig voltak.

Talán vemhes szurikátának kellett volna lennem. Akkor tele volna napokon keresztül velem a net, és jöttek volna a szimpatizálók tömegei. De szerencsétlenségemre csak egy ember vagyok, ráadásul hímnemű. Így aztán esélyem sem volt a kellő mértékű közfigyelemre. A választások utáni felhördülés is elmúlt, mintha sose lett volna. Már nem izgatja a népeket, hogy csaltak-e vagy nem. Mintahogy az sem, hogy a csalást leginkább kiabáló úgynevezett "ellenzéki" pártok miért is ültek be viharsebesen a parlamenti bohózatba segédszínésznek.

Zajlanak ezerrel a kilakoltatások, készül a bíróságok eltiprása, az ország leghülyébb emberei lesznek a miniszterek, semmi gond, nem tud Orbán olyat cselekedni, hogy a demokraták arra ne tudnának egy megfelelő pótcselekvést kitalálni. Meghirdettem egy tüntetést egy hete, kimenni a parlamenthez, és szembesíteni a nap 24 órájában a műellenzéki kollaboránsokat a szavaik, és tetteik közötti áthidalhatatlan szakadékkal. Még szerencse, hogy elsőre rögzítettem: 1000 biztos jelentkező alatt nem mozdulok. Merthát egy hét alatt összegyűlt 65 ember. Ami egyébként nem rossz, talán meg is lehet egy jó ügyeleti beosztással szervezni a dolgot, de nekem ehhez már semmi kedvem.

Küzdöttem, küzdöttünk eleget kevesen a sokakért. De a sokak szavakban roppantul tudják, mi a pálya, abban is nagyok, hogy tanácsokat adjanak azoknak, akik valóban csinálják is, de ezzel a dolog ki is merül. Szurkolók és tanácsadók népe vagyunk. Keresem magamban a csalódottság érzését. De már nincs. Elfogyott a négy év alatt. Mondjuk úgy: van akkora mennyiségű állott víz, ami még egy vulkánt is képes kioltani. Mi a teendő? Semmi. Szeptemberben majd újra meghirdetem, hátha a kómából felébred párszáz ember, de nem fűzök hozzá nagy reményt. Ez itt ennyi volt, kedves honfitársaim. De azt tisztázzuk, hogy nem Orbán vette el az országotokat.

Hanem ti adtátok oda.


2018. május 15., kedd

Nyílt levél Gyurcsány Ferencnek



Kedves Feri!

Megnéztem az ATV veled készített mélyinterjúját. Őszintének tűntél. Elismerted, hogy kitűzött céljaidból semmit sem sikerült elérni. Majd azt mondtad, hogy kielemzed a közeljövőben, milyen okok állnak kudarcod hátterében. Tapasztalatom szerint ha az ember ekkora pofonnal szembesül a valóságban, akkor jobb külső szemlélők véleményét is figyelembe venni. Pláne ha azok olyanok, akik ELŐRE jelezték évek óta, mi fog történni, tehát pontosabban értik a történéseket, mint Te. Magam ezen kevesek egyike vagyok. Ha VALÓBAN meg akarod érteni, mi és miért történt, akkor szánj időt az alábbiak elolvasására.

A Demokratikus Koalíció felfelé ívelő ágban volt a 2014-es Európai Uniós választásokig. Ennek oka egyszerre volt a személyed, és a friss párt politikai önmeghatározása. A DK egy új, az addigi tesze-tosza baloldali ellenzéki tevékenységet meghaladni kész erőnek mutatkozott. Amelyik nemcsak Orbánnal, hanem a vele a háttérben nyilvánvalóan összefonódott kollaboráns műellenzékkel is szemben áll. Utcai ellenállást hirdetett, kíméletlen és elvszerű kritikát a korrupcióval szemben, bárkik, bámilyen oldalról is vegyenek abban részt. Ez így rendben volt, rengetegen támogattak, mert valóban ilyesmire volt szükség az ellenzék megújulásához. Magam is ezek közé tartoztam.

Az Európai Uniós választáson még a közvéleménykutatókat is meglepte, milyen jó eredményt értetek el. Engem nem, visszakereshetőek akkori írásaim, ugyanis éreztem, hogy az önállóság, és a hitelesség nagyobb vonzerővel bír, mint az elsőre látszik. Kilenc százalékos országos eredményetek, átütő budapesti sikeretek visszaigazolta a követett politikai irány helyességét. Ám ott, az eredmények birtokában követted, követtétek el azt a hibát, amelyik egész későbbi történetetek ívét kényszerpályára küldte. Közeledtek az önkormányzati választások. és döntést kellett hoznotok. Mégpedig a hosszútávú és a rövidtávú érdekek között.

A hosszútávú érdek azt diktálta, hogy önállóan mérettessetek meg, hiszen egy párt, amelyik attól lett egyre népszerűbb, hogy a RENDSZERREL szemben határozta meg magát elveszti hitelességét, ha mégis összeáll annak addig bírált kollaboránsaival. Ebben az esetben persze nem lesznek DK-s polgármesterek, és önkormányzati képviselőből sem sok. De a párt hitele megmarad, sőt, egy ilyen bátor döntés után tovább erősödik. A rövid távú érdek viszont azt diktálta, hogy minél több pozíciót nyerjen a DK. Ezt pedig csak minél szélesebb összefogással sikerülhet elérni, hiszen az egyfordulós választás logikája ezt írja elő. Ám a pozíciók megnyeréséért a párt egyediségét, önállóságát kell feláldozni. Nem indulhatsz azok oldalán, akiket addig ellenfeledként jelöltél meg, mert ez arcvesztéshez vezet.

Sokan próbáltak a közvéleményformálók közül meggyőzni arról, hogy áldozd be a rövid távú érdeket a hosszútávú célért. Magam is ezek közé tartoztam. Megértem, hogy rettenetes lehetett a párton belüli nyomás a minél több pozíció elérésére, hiszen egy gyorsan bővülő szervezetben az éhes szájak száma is ugyanilyen tempóban gyarapodik. Ám egy államférfi, akinek egészen addig gondoltalak, képes olyan döntéseket is meghozni, amiért időlegesen sok hozzá közelálló is haragudni fog rá. És te rosszul döntöttél. Bizony, a minél szélesebb körű összefogás tézisének meghirdetésével saját magad lőtted ki alólad az addig vágtató lovat. És ez a döntésed meg is határozta a DK későbbi sorsát.

Az összefogás részeként sok helyen kerültek az államigazgatás fontos önkormányzati pozícióiba DK-sok. És ugyanazzal a problémával szembesültek, mint te egy lépéssel korábban. Ha szembenállnak a rendszerrel, akkor kiközösítik őket az önkormányzatok jól bejáratott belső életéből. Ott ugyanis kevésbé léteznek pártpolitikai határok, és a színfalak mögött zajló mutyizással szembehelyezkedni nagyon nehéz. Pláne akkor, ha az általad kulcspozícióba emelt pártigazgató, Varjú László maga sem arról híres, hogy az antikorrupció élharcosa volna. És akkor most roppant finom voltam. Úgyhogy a szerencsétlen DK-s önkormányzati képviselő azzal szembesült, hogy ha komolyan veszi ellenzéki szerepét, akkor egyszerre válik a többi párt, és saját pártigazgatójának ellenségévé. És ezt roppant kevesen vállalták be.

Nem telt el egy év az önkormányzati választások után, és a DK-s képviselők már semmiben sem voltak különbek, mint az MSZP-sek. Dőlt az önkormányzatokhoz a közbeszerzési pénz, a Fidesz pedig azt szereti ha az ellenzék is részesül azok hasznából. Ez számukra a biztonságos jövő garanciája. És ebbe a kenőpénzzel olajozott sokkarú rablógépezetbe a pártod önkormányzati képviselői is szépen betagozódtak. Az összefogással amúgyis hitelességét vesztett DK immár éppúgy a rendszer részévé vált, mint akiket korábban ezért bírált. Egy lett a sok közül, és ez a te államférfiúi imázsodat is lerombolta. A helyben kialakult ezernyi kötelék, ami a különböző pártok képviselőit közös érdekeik révén egymáshoz köti, pedig kipányvázta a DK-t. Onnantól már önálló politikát képviselni lehetetlenné vált. A pozíciók birtoklóinak érdeke immár nem a RENDSZER elutasítása, hanem az annak keretein belüli működés lett.

Mind a pártot addig kívülről támogató közvélemény-formálók, mind a pártba annak egyedisége, tisztasága, önállósága miatt belépett értelmiségiek egyre erősebb kritikát fogalmaztak meg az iránytévesztés miatt. Erre pedig ismét rossz válasz született. A DK bezárkózott, és a kritikát ellenséges akcióként kezelte. Ez megindította a párt legjobb erőinek távozását, megkezdődött a morális és szervezeti kiürülés. Minden ilyen kudarcra pedig mindig ugyanaz a rossz válasz érkezett: még erősebb falak felhúzása, a valóságtól való még mélyebb elzárkózás. Ekkor indult meg a DK szektává alakulása. Mivel az alapértékek rég elvesztésre kerültek, ezért a vezető személyéhez való hűség lett a tagok számára előírt magatartás.

Ahogy Varjú László személyében a lehető legalkalmatlanabb embert bíztad meg a párt szervezeti működtetésével, úgy Gréczy Zsolt kommunikációs főnökké tétele is öngyilkos lépés volt. A magam bőrén is megtapasztaltam, hogy kezdetben jószándékú, és érdemi kritikám hogy tesz közellenséggé a DK különböző netes felületein. És ugyanezt tapasztalták mindannyian, akik a legcsekélyebb mértékben is hangot mertek adni egyet nem értésüknek. Ez a Gréczy Zsolt által gerjesztett folyamat 2016-ra érte el csúcspontját: a DK fészbukos felületein kizárólag olyanok maradhattak, akik feltétel nélkül, és bármikor, bármiben támogattak bármit, amit épp tettél, vagy mondtál. Teljessé vált a bezárkózás, a DK saját maga köré vont karantént, a belül lévők már kizárólag átszűrt, és az aktuális irányváltásokat mindig helyeslő információkhoz juthattak.

A DK kommunikációja mostanra semmiben sem különbözik a szcientológusokétól. Bármilyen kritika kerül megfogalmazásra a netes térben, arra azonnal szervezett csoportok ugranak, azzal a céllal, hogy hiteltelenítsék a kritika megfogalmazóját. Érdemi vitát már jóideje nem lehet folytatni a pártod tagjaival, egyrészt azért, mert a vitaképesek zöme már eljött onnan, másrészt azért, mert a zárt térben folyó agymosás következtében semmiféle valós információval a külvilágról a tagjaitok már nem rendelkeznek. Ennek ékes példája a közvéleménykutatásokkal való agymosás a DK csoportjaiban. Gréczy Zsolt maga indítja mindig útnak azt a kutatást, amelyik éppen emelkedést mér a DK-nak. Így a tagok csak azt látják, hgy állandó az erősödés. Egészen addig, míg a manipulációt a valóság keresztbe nem veri. Mint az épp most történt meg a választáson.

A szcientológus kommunikációs stratégia részeként gombamód szaporodni kezdtek a DK által működtetett álcivil blogok, melyek aztán portálokká alakulnak. Mostanra mindenki tudja, hogy a Nyugati Fény, az Európa Kávézó egy az egyben a párté, és mivel ez köztudottá vált, máris úton vannak a következők. Aztán persze azok is lelepleződnek. És mindez helyrehozhatatlan, rettenetes kárt okozott a DK-nak. Azok a jóérzésű, tisztességes demokraták, akik valaha a DK mögé álltak, mostanra ellene fordultak. Nem támogatható olyan párt, amelyik szavakban magát demokratának és ellenzékinek tartja, de tettei semmiben sem különböznek a Fideszétől. Agymosás, arctalan, névtelen lejárató cikkek, közbeszerzési korrupció, a kritikát elhalgattatni akaró, karaktergyilkosságra kondicionált netes nickek falkái: ez mindaddig a Fidesz sajátja volt csak, amíg a DK ugyanerre az útra nem lépett.

Nos, nagyjából ez volt az az út, amin a DK az elmúlt négy évben végigment. Most ugyanannyi szavazója van, mint volt a 2014-es Európai Uniós választásokkor. Már önmagában ez is kudarc, de még súlyosabbá teszi, hogy a trend akkor felfelé ívelt, most pedig már lefelé. Tagságotok szellemi-erkölcsi téren kiüresedett és elöregedett, ütőképes fiataljaitok elmentek, és bár jól mutat pár szelfi a Kossuthon, de azok csak annyit jelentenek, mintha ugyanezek a srácok Korda Gyuri bácsival fényképezkednének. Attól még nem fognak koncertturnéra menni vele vokálozni. Hogy hogyan tudnád helyrehozni az elkövetett hibáidat?

A DK saját magát zárta karanténba. Ezt az áthatolhatatlan falat pedig a külső szereplők is elfogadták. Így aztán ebből kilépni már nem lehet. A tagság már nem lenne képes szembesülni a külvilággal, az agymosás sikeres volt. Rátetted egy olyan pályára a pártodat, ahonnan az már önnön tehetetlensége miatt nem tud letérni. Lesz még egy-két elfogadható eredmény, de erősödés már nem. Az általad kialakított csapda rád zárult. Politikai pályádat már nem mentheted meg, azt a hajót elsüllyesztetted. De a magánéletedet még igen. Látva egyre gyakoribb vállalhatatlan megnyilatkozásaidat - gondolom tudod, mire gondolok - ideje lenne leállni. Mert ha ezt folytatod, előbb lesz véged, mint a pártodnak.

Dönts helyesen.


2018. május 12., szombat

Irány a Kossuth tér?



Mikor egyéves távollétemből visszatértem írni, marhára nem terveztem, hogy terepen is aktívkodjak. Mindeddig be is tartottam, nem mentem ki egy tüntetésre sem. De egyszerűen nem bírom nézni, ahogy megvezetik a zembereket. És azt a teszetoszaságot sem, amit az egyébként jószándékú demokraták művelnek. Tele a fészbuk felismerésekkel. Nagyjából mindenki rájött, hogy ez itt diktatúra, még akkor is, ha annak egy puha formája. Ezért aztán az is világossá vált, hogy a parlamentnek nincsen valódi szerepe. Csak annyi, hogy az Orbán Rezsimnek a demokrácia álcáját biztosítsa.

És elsöprő többség látja már azt is, hogy az abba beülő ellenzéki képviselők inkább Orbánt szolgálják, mintsem az őket bejuttató választóikat. Teszek föl képként pár közvéleménykutatást. Mindegyiket független demokrata csoportokban készítettem, a szavazatok 90%-a olyan helyről jött, amire az égvilágon semmi befolyásom nincs. Úgyhogy eléggé mérvadóak az eredmények. Tessék nézegetni, aztán folytatom a képek után.





Oké, tiszta a képlet, gondolom. Az emberek okosodtak a választások utáni időszak tapasztalataiból. Már csak egyet kéne lépni fölfelé a lépcsőn. Tettekben is megmutatni, hogy megértették mi a szitu. De ez a lépés az istennek se akar sikerülni. Ha tudjuk, hogy az "ellenzéki" képviselők valójában Orbán jól fizetett csicskái, akkor miért nem dörgöljük ezt bele az orrukba? Miért kéne nekünk kíméleteseknek lennünk a bennünket immár sokadszor elárulókhoz? Hát, én meg meguntam a bénázást. Ha más nem, csinálom majd magam. Így mentem négy éve is a Kossuthra, és akkor most ugyanezt fogom tenni.


Nem, most nem Orbán ellen fogunk tüntetni. Ők ez ellenségeink, le kell majd küzdenünk őket, ez tiszta sor. De mindaddig nincs értelme ellenük hadakoznunk, amíg a mi oldalunkon dolgozó ötödik hadoszlopukat ki nem iktatjuk. Amíg a Parlamentben kufárkodó műellenzéki kollaboránsok a testükkel védik a diktátort, és minden módon próbálják megakadályozni egy valódi ellenzék létrejöttét, addig semmi esélyünk Orbán ellen. Ha nem velük kezdünk, akkor sosem fogjuk tudni befejezni. Úgyhogy velük kezdjük.

Egy hónap múlva, ha lesz elég olyan hazafi, aki fölfogta, hogyan működik a Rezsim, és hajlandó tenni is ellene, kimegyek a Kossuthra újra. A nap 24 órájában, sátras tüntetés keretében fogjuk elkezdeni a kollaboránsok szembesítését árulásukkal. Bármelyikük is tűnik föl a Parlament környékén, kifütyöljük, kamerával a kézben roppant kínos kérdésekkel szembesítjük, és mindezt folyamatosan megmutatjuk a nyilvánosságnak. Ne érezzék már magukat olyan jól a bőrükben. Sőt, kifejezetten azt szeretném, ha marha rosszul éreznék magukat. Na, a többit megtalálod, olvasóm a tüntetés-csoportban a fészbukon. Kattints IDE, és ha van benned erő és bátorság rendet tenni a saját házunk táján, akkor tarts velem.

Találkozunk.

2018. május 10., csütörtök

Hogyan tovább?

A Rezsimet roppant egyszerű lenne eltakarítani. Nem kéne hozzá más, mint józan paraszti ész. Amiből még az egyébként általam roppant kevéssé kedvelt Lenin nevűben is volt annyi, hogy kimondja: ami nem megy, azt ne erőltessük. Meg még az egyébként általam sokkal inkább kedvelt Einstein nevű is mondott hasonlót, valami ilyesmit: ostobaság azt várni, hogy jobb eredmény szülessen, ha mindent ugyanúgy csinálunk, mint eddig. Ehhez most akkor hozzáteszem az általam legkedveltebb gondolatát: kevesebbet érezz, többet gondolkodj! Ja, ez saját.


Én elhiszem, hogy sokaknak van kedvence a politikában. Családi hagyomány, saját kútfő, bármi oka lehet, hogy egy ember elköteleződik egy közszereplő mellett. Én meg erre azt mondom: jobb az érzelmeket meghagyni a magánéletnek. Ott belefér, hogy a hozzánk közelálló hibáit, rossz tulajdonságait nem vesszük tudomásul. Ez olyannyira közelfogadott, hogy még a törvény is írásba foglalja: nem vagy köteles vallomást tenni családtagodra, közeli barátodra. Oké. A baj ott kezdődik, amikor egy valójában tőled távolállóval viselkedsz úgy, mintha szíved szerelme lenne.

A politikus nem szeret téged. Manipulál, felhasznál, úgy tesz, mintha szeretne, de nyugodj meg: nem szeret. Furcsa is lenne, ha akkora szíve volna, amibe belefér többszázezer, esetleg milliónyi ember. Nem, ő nem azért mosolyog rád, köszönt föl, fényképezkedik veled, mert a szíve csücske vagy, hanem azért, mert függ tőled. Ha elég sokakkal képes elhitetni, hogy számít neki a személyük, a gondolataik, az érzéseik, akkor szabad kezet kap. Tehet bármit, meg annak az ellenkezőjét is, hazudozhat, csalhat, lophat napestig, hiszen úgyis megbocsátod neki. Te ugyanis azt hiszed, hogy a kapcsolatotok kölcsönös. Úgy viselkedsz vele, mintha családtagod lenne. Ő azonban nem. Ő átbasz.


Vannak született zsenik, akik képesek tömegeknek kölcsönös érzelmeket hazudni. Ebből nekünk is jutott egy: Orbán. Kétmilliós fanklubja van, szegény nyugdíjas néni inkább éhenhal, semmint ráébredjen, hogy épp azért nincs már gyógyszerre, de még ételre sem pénze, mert idolja kirabolta. Az országot is, így aztán őt is. Éhenhal, és közben utolsó mosolyával még megsimogatja a falon függő Orbán-képet. És ugye azt nem kell mondanom, hogy a mi térfelünkön is vannak hasonló közszereplők. Az érzelmek kufárai, akik csak annyiban különböznek Orbántól, hogy a színlelésben kevésbé tehetségesek.

Gondoljunk bele egy pillanatra: mi lenne, ha a közéletből kioperálnánk az érzelmeket, és tényekkel helyettesítenénk? Ott állna Orbán tábora a hipnózisból felriadva, és szembesülne a valósággal. Kirabolt ország, erősödő önkényuralom, haverok, buli, hunta. Percek alatt lenne vége a rezsimnek. És megintcsak átevezhetünk a saját partunkra. Mi lenne Gyurcsány fanjaival, ha kénytelenek lennének észrevenni a szavak, és tettek közötti rettenetes ellentmondást? Mi lenne a családi hagyományból örökös szocifannal? Vagy bármelyik parlamentbe beücsizett műellenzéki párt rajongójával?


Ezt a Rezsimet a világ legegyszerűbb dolga volna eltakarítani. és semmi nem kell hozzá. Sem pénz, sem szervezeti háló, sem média. Egyszerűen csak saját magunkon kéne egyet változtatni. Ne szeress politikust. Pont. Ennyi az az alapszabály, amit ha betartunk, minden egycsapásra a helyére kerül. A valóságot látnánk, nem annak egy manipulált díszletét. Na, és akkor most szuggerálok. Nézz a szemembe. Mondd utánam. Nem szeretek politikust. Nem szeretek politikust. Nem szeretek politikust. Nem szeretek politikust. Nem szeretek politikust. Máris jobb, ugye?

És máris egy lépéssel közelebb vagy Orbán bukásához.


2018. május 9., szerda

Családi kör




Nagy dáridó lehetett tegnap este Gulyás Balázséknál. Anyuka, Gurmai Zita újra parlamenti képviselő lett, jó kenyér az, mégha Orbán kezéből kapja, akkor is. Fiacskája is teljesítette a neki adott feladatot: egy hónap alatt lazán szétverte az utcai ellenállást. A korábbi semmiről sem szóló, sétáltatós tüntikék kellően lefárasztották a népet, így aztán mára alig maradt tüntető. Százezer, ötvenezer, tízezer, szép kis algoritmus, nevezzük talán Gulyás-képletnek. És ezzel ennyi a nekibuzdulásnak, kezdődhetnek a dolgos hétköznapok.


Máshol is volt ok az ünneplésre. A netadó idején Gulyás Balázs egyedül lohasztotta le sikeresen a kedélyeket, mostanra azonban méltó társa is akadt. Homonnay Gergelynek hívják, bulvárújságíró, celeblélekkel, himalájányi nárcizmussal, és Gyurcsányimádattal. Ők ketten, Balázs barátjával nyerő páros, ezt el kell ismerni. Ilyen gátlástalan profizmussal falnak vezetni jószándékú, és változtatni akaró emberek tízezreit, komoly tehetségre utal. Volt-nincs tömeg, Feri hálás lesz ezért, neki meg Orbán, jó kis táplálkozási lánc ez, mindig jut pár jutifalatka.


Na, nincs itt mit ragozni. Valamiért a népünk képtelen átlátni a rezsim szövevényét. Tudja ugyan, hogy mindent átfertőz a korrupció, és nem áll meg a párthatároknál, de a gyakorlatban képtelen beazonosítani Orbán ellenzéki oldalon dolgozó csicskáit. Ahogy látom netszerte, az elmúlt hetekben folyamatosan írt cikkeimnek volt hatása, már saját tüntetésük csoportjában is a zöm elhajtja a kollaboráns tüntipárost a búsba. Csakhogy későn. A nép már kedveszegetten otthon dekkol, és ez jóideig most így is marad. Változás akkor lesz, ha a kollaboráció, az árulás nyilvánvaló jeleit maguktól ismerik föl, nem nekem kell megírni újra, meg újra.


Tessenek gyanakodni. Ha valaki, aki magát ellenzékinek nevezi beül biodíszletnek a Rezsim parlamentjébe, az bizony Orbán csicskája. Ha valaki az utcán az ő megbízottjukként a tömeget csitítja és vezeti távoli célpontokra, az bizony Orbán csicskája. Ha bármilyen vitában ezeket megpróbálja valaki mentegetni, az bizony Orbán csicskája. És még akkor is az, ha egyébként a barátod, vagy ismerősöd. A diktatúrák komoly hálózatokat építenek besúgókból, ellenzékinek álcázott közszereplőkből. Mindig. Mindenhol. Nálunk is. Tessenek időben felismerni őket.

Vagy még Orbán ükonokája is uralkodni fog felettünk. 


2018. május 6., vasárnap

Hegedüs hadnagyok





Teccenek tudni, az Egri Csillagokból. Aki tárgyal a törökkel, hogy átadja a várat. Nem rossz ember ám, meg akarja menteni a maga módján a várnépet, mert esélytelennek találja a túlerővel szembeni küzdelmet. Meg persze önmagát is. Najó, ő persze nemcsak az életét kapná, hanem mellé némi aprópénzt is jó drachmában, a töröknek is megér némi áldozatot aranyban, hogy megtakarít egy jóval nagyobbat élőerőben. A baj csak az, hogy Hegedüs hadnagy ezt nem beszéli meg a várnéppel, meg a kapitányukkal sem. Mert azok bizony inkább mégiscsak ellenállnának. Talán csak azért, mert hallottak valami olyasmiről, hogy becsület. Meg bátorság. Meg hazaszeretet.

Ezek persze kockázatos dolgok. Beléjük lehet halni, hogy mást ne mondjak. Hegedüs hadnagy meg úgy gondolja, hogy jobb a hosszú, javakban dús élet alávetettként, mint esetleg belehalni olyan elvont faszságokba, mint a szabadság, meg a függetlenség. És ha cseppet belegondolunk dicső, vagy épp nem dicső - nem kívánt törlendő - történelmünkbe, akkor legalább annyi Hegedüs hadnagyra bukkanunk, mint Dobó Istvánra. Ha meg jelenkorunkat tanulmányozzuk, rájövünk: megválasztott tisztjeink között már csak elvétve akad egy Bornemissza Gergely, vagy Mekcsey. Lassan mind Hegedüs hadnagyokká váltak.

Kedden Orbán karhatalmának acélgyűrűjében felesküsznek a Hegedüs hadnagyok az Alaptörvényre. Nem, gyengébbek kedvéért rögzítsük: nem a Fideszesekre gondolok. Mert azok a törökök. A Hegedüs hadnagyok azok, akik teleharsogják a sajtót a választási csalással, és közben, mintha minden rendben lenne, beülnek biodíszletnek jópénzért a szultán parlamentjébe. Nem zavarja őket a saját viselkedésükben lévő feloldhatatlan ellentmondás, mint ahogy az sem, hogy a nép erőszakkal van távoltartva esküjük színterétől. Megkapják a jó török drachmát, és mint tudjuk, jobb alávetetten, ám javakban dúsan élni, mint erkölcsökért és elvekért kockázatot vállalni. Elvből meg erkölcsből nem jut kaviárra, mediterrán szigeti nyaralásra, meg luxuskurvára, nemde.

Ám a ma Hegedüs hadnagyai még a régebbieknél is gusztustalanabbak. Megpróbálják árulásukat a várnép számára valamiféle dicső tettként eladni. Máris jönnek ugyanazok a hazugságok, mnt 2014-ben: hogy ki mit tesz még hozzá az eskühöz, és az micsoda virtus ám. Nem, az nem virtus. Az parasztvakítás. Mert teljesen mindegy, hogy mit mondanak esküjük után, előtt, vagy esetleg bemutatnak még egy bűvészmutatványt, népitáncot, vagy dalolnak egy jót, esetleg verset mondanak: attól még leteszik az esküt az Alaptörvényre. Orbán diktatúrájának kulcsdokumentumára. És olyannyira semmi köze ehhez az áruláshoz, hogy milyen performansz kíséretében teszik, hogy alá is írják árulásukat. És abba az iratba már nem lehet belefirkálni mindenféle krikszkrakszokat. Az az irat szikár és egyértelmű. A szultán mindig ügyel rá, hogy ne zsákbamacskát vegyen a csengő aranyakért.


Itt látható Gyurcsány Ferenc 2014-es esküokmánya. Teccenek emlékezni: ezt írta alá, miközben a sajtóban az egész pártapparátusa próbálta elmagyarázni, hogy nem is történt ilyesmi, merthát ők másra esküdtek. Nem. Idézem, mire esküdtek: "... és annak Alaptörvényéhez hű leszek, jogszabályait megtartom és MEGTARTATOM... Nemcsak önmaga lesz hű a hazaárulás alapdokumentumához, de még arra is fogadalmat tesz, hogy azt másokkal is betartatja. Az élőszóban hozzábiggyesztett kiegészítés pedig csak annyit ér, mintha Hegedüs hadnagy, miközben éjjel kaput nyit a töröknek, közben azért kiabálna egyet: hajrá magyarok! Csak kérdem: ettől nem nyílik ki a kapu? Dehogynem. Dobó, meg a várnép tudta, mit kell tenni a Hegedüs hadnagyokkal.

Mi tudjuk?


2018. május 4., péntek

Május nyolcadikán





A rendőri vezetésben reggel kilenc körül kezdett eluralkodni a pánik. Az éjszaka folyamán is már többezer tüntető próbálta élőlánccal körbezárni a parlamentet, néha egy-egy pontra erősítést is kellett küldeni. De igazából nyolc körül kezdődött a hazafiak gyülekezése. Minden metrófeljáróból magyar és európai zászlókat lobogtató, a Himnuszt és a Szózatot éneklő csoportok csatlakoztak a Kossuth térre nyíló utcákban feltorlódó tömeghez. A tévétársaságok drónjai odafentről félelmetes, és egyben lelkesítő képeket küldtek a nagyvilágba: magyarok tízezrei folyták körbe elvesztett demokráciájuk egykorvolt szimbólumát. És kilenc óra tájban érte el a százezret a tüntetők száma. A rendőri vezetők pedig pontosan tudták, hogy ennyi ember nyomásának sem fém, sem pajzs nem képes ellenállni.

De a tömeg bár morajlott, és lüktetett, de még nem indult meg a parlamentje felé. Gyülekezett, bár már az egész Belvárosban alig maradt gombostűnyi hely. A Köztársaság!, a Demokrácia! hangorkánjába néha a Ria-ria-Hungária! rigmusai vegyültek, és mikor a tömeg annak ritmusára ugrálni kezdett, mintha a föld is megrengett volna. Százezernyi ember, egy akarattal, tudván, hogy ez az utolsó esélyük. És egy rettegő rendőri vezetés, amelyik tisztában volt vele, hogyha ez az élő szörnyeteg megindul, akkor ott csak egy lehetséges parancs adható: a menekülésé. De a tömeg még mindig nem mozdult. Várt valamire. 

Tíz óra után pár perccel kinyíltak a Parlament bejáratai és az ellenzéki képvislők jöttek ki rajtuk. Mind, egytől egyig. Egy perccel azelőtt még az ülésteremben voltak. Mikor az Alaptörvényre kellett volna esküdniük, akkor álltak föl, és indultak kifelé. De előtte még a padjukon levő, aláírandó esküpéldányból papírrepülőt hajtogattak, és Orbán bársonyszéke felé röptették. A tömeg, meglátva képviselőit, ujjongani kezdett. Szájról szájra terjedt a hátrébb levők felé a hír, és villámgyorsan: kijöttek! A sorfalat álló rendőrök nem mertek a kordonhoz közelítő képviselőkhöz érni, féltek, hogy ha bármilyiküket akarácsak egy ujjal is megérintik, a tömeg megindul. És mivel nemcsak az épületet, hanem a rendőri erőket is körbezárta addigra, már menekülési útvonal sem maradt.

Két ellenzéki képviselő megfogta az első kordonpanelt, és elkezdte rángatni. Majd egyikük odakiáltott a tömegnek: gyertek, segítsetek! És a tömeg megindult. Mint egy lavina, törte át sok helyen a kordont, és nyomult az épület felé. A rendőrök hátrafutottak, sokan közülük a Parlament épületébe menekültek, mások letették a pajzsukat és feltartották a kezüket, jelezve, hogy nem állnak ellen. A tömeg a vállára vette a bátor parlamenti képviselőket és körbefolyta a Parlamentet...

Na, hát akár így is történhetne. Ha nem az volnék, aki, akkor szépen elmesélhetném, lelkesítően, hogyan történt a Köztársaság újbóli kikiáltása, hogyan menekültek Orbánék a Dunán, meg ilyesmi. Dehát én a tényeknél maradok, az okoknál, és okozatoknál. Úgyhogy bár szép a mese, de sajnos csak mese, valóban. Mert semmi ilyesmi nem fog történni. Ehhez ugyanis kellenének olyan tüntetésszervezők, akik az összes tömegmédiában reggelre mozgósítanának. Kellenének olyan parlamenti képviselők, akik nem hajlandóak Orbánnak asszisztálni, hogy immár harmadszor is felvehesse a demokrácia álarcát.

Persze, menjen mindenki reggel ki, aki csak bír. Van azért értelme ott lenni, jelezni, hogy szép számmal akadnak olyanok, akik átlátnak a diktátoron, és felesküdő mindenszínű csicskáin. Forradalom, az meg nem lesz. Azok a pártok által a civilek közé beépített emberkék, akik kizárólagos hozzáféréssel rendelkeznek a tömegmédiához, estére hívják csak a tömeget. Merthát nem az a dolguk, hogy bármi legyen, hanem az, hogy biztosan ne legyen. Lesz egy kis zenebona, esztrádműsor, adománykérés, hogy még egyszer lehessen színpad, ahonnan majd mégegyszer lehet adományt kérni. Aztán szépen hazamennek. A tömeg csalódottan, a pártcivilek elégedetten. Mindenki megtette a dolgát.

Jöhet május 9.