2018. október 27., szombat

A játékos - 1. rész

Kedves Olvasóim! Fogadjátok szeretettel életem első regényét. Szerettem megírni, élveztem minden egyes sorát, remélem, olvasni is ugyanilyen jó élmény lesz számotokra. 


Tuareg, alias Scott Seymour









Csapda!

Ennyit értett meg a hirtelen kirobbant hangzavarból. Ezt is csak azért, mert a mellette álló társa kiabálta az arcába. Mintha álomból ébredne: minden olyan valószerűtlen volt. A fák közül állati üvöltés hangzott ezernyi torokból, és záporoztak rájuk a nyílvesszők, dárdák, kövek. Az egyik épp eltalálta a társát, akitől az előbb az egyetlen felfogott szót hallotta. Összeroskadt, és ő már a sokadik volt.

Pajzsfalat!

Ezt már értette, a közelében álló díszesebb egyenruhás kiabálta. Gépiesen maga fölé emelte a pajzsát, a káoszban végre történt valami, ami a rend irányába hatott. Már kezdte fölfogni a körülötte levő világot. A többiek összezártak az út két oldalán, ő egyedül volt középen. És persze a rengeteg haldokló, segítségért üvöltő, fekvő társa körülötte. Az ellenség meglepte őket az erdőből, és ezért súlyos árat fizetnek. Talán mindannyian. Aztán a nyakába, épp ott, ahol a páncél véget ért, elviselhetetlen fájdalom hasított. Meghalok. És tényleg ez volt az utolsó gondolata.

---

David Nolan felriadt álmából, ami rémisztően valóságosnak tűnt. Máskor is álmodott már valamelyik kedvenc történelmi játékával, de akkor valahogy távolabb zajlottak az események. És persze a történet is hosszabb volt. A fotelben aludt el, a számítógépe előtt. Ez sem volt példa nélküli, bár olyan még nem volt, hogy ha játék közben aludt el, akkor azzal álmodott.

Hát most már ilyen is volt - tudta le magában a dolgot. Mert nagyon le akarta tudni. Egész teste fürdött az izzadságban, minden izma remegett. Pánikrohamom van? Eddig ilyet csak másnál látott, és legfőképpen csak hallott ilyesmiről. Kimerültem, kicsit pihentetni kéne a játékot - gondolta. Szombat éjjelre már szép alváshiánya alakult ki, a hétvégéken mindig annyit játszott, amennyit csak bírt. Hétközben ritkán jutott a géphez, általában késő este ért csak haza a könyvtárból. A filozófusok maguknak való emberek, az igazi otthonuk a könyvtár. És bár David még csak negyedéves hallgató volt, nem igazi tudós, de azért az életszokásai már a jövendő hivatásához alakultak.

Rendben. Élek. Ez itt a valóság. Az előző volt az álom. És ezt hangosan ki is mondta. Mert ettől kicsit nyugodtabb lett. A saját hangja jelentette a kapaszkodót most, és szüksége is volt rá, mert annyira valós volt ez az álom. Átélte a saját halálát, és még most is erősen fájt a nyaka ott, ahol eltalálták. Fantomfájdalom. David, állj már le!

A legjobb lesz főzni egy kávét, elszívni egy cigit, és letusolni. Mert ezek valóságos dolgok. Nem legionárius vagyok, hanem David Nolan, filozófia szakos egyetemi hallgató. Aki kicsit túl sokat játszott. Rendben, gyerünk kávét főzni!

A kávé és a cigi megnyugtatta. A dolgok a helyükre kerültek, és a fantomfájdalom is enyhülni kezdett. Persze már az is furcsa, hogy az álmában kapott seb ébren is sajog, nem is kicsit. Na, de túlvagyok rajta. Gyerünk fürödni! A szokásosnál hidegebb vízzel, az is segít majd teljesen felébredni. És törölni ezt az álmot. Mert azt biztosan tudta, hogy még egyszer ilyet nem akar átélni.

Levetkőzött, megnyitotta a csapot, és kezébe vette a zuhanyrózsát. Jól esett a víz, a fejére zuhogtatta. Oké. Nyugi van. Aztán ahogy a szeméből kifolyt a víz, meglátott valamit a falitükörben. És megmerevedett a keze a levegőben. A nyakán egy hatalmas lila duzzanat volt, aminek a közepéből vér szivárgott.

---

- Dan, engedj be kérlek! Baj van.
Valóban - gondolta Danielle. Elég nagy baj, hogy vasárnap hajnali fél ötkor arra kell ébrednie, hogy verik az ajtaját, mégha a jóbarátja teszi is. De lenyelte a mondandóját, és beengedte a fiút. És ahogy ránézett, tudta, hogy jól tette. David ugyanis pánikban volt. Egész testében remegett, riadtan szaladgáltak a szemei mindenfelé.
- Gyere. Töltök egy kis szíverősítőt. Aztán mondd. Egy Jack Daniels akadt először a kezébe, az asztalon volt, valamelyik esti buliból maradt ott. Töltött a fiúnak, aki egy hajtásra megitta. Szép teljesítmény - gondolta Danielle. David ugyanis absztinens volt, és egy pohárka Jack Daniels azért nem Coca Cola. Tényleg nagy baj lehet.
- Rágyújthatok, Dan?
- Persze. Csatlakozom.

- Na, gyerünk, David. De ütős sztori legyen, mert nagyon korán van, és még a pasimat is kivágnám, ha ilyenkor felébresztene.
- Bocs, Dan. Pánikba estem. De már kicsit jobb. Ha nem mondhatnám el Neked, felrobbannék. Félek otthon per pillanat.
- Na, mondd már.
- Oké. Dan, belekerültem a játékba, amivel épp szórakoztam. Élőben. Nem virtuálisan. Ott voltam.

Normál esetben ez lett volna az a pillanat, amikor Danielle kidobja az éjszakai látogatót. Ki a francot érdekel, hogy egy számítógép-mániákus épp elveszti a kapcsolatát a külvilággal. De a pánik, amit Daviden látott, még nem múlt el teljesen, és nem akart vele kíméletlen lenni.
- Ennyi?
- Igen, ennyi. Engem eléggé felkavart, látom, Téged kevésbé.
- Nézd, David. Tudom a játékmániádat, elfogadom, mert jóbarátok vagyunk, de engem ne akarjál belevonni. Nem vagyok az az alkat. Nem filozófus vagyok, hanem régész. Én a fizikai valóságban élek.
- Tudom Dan. És tényleg ne haragudj ezért az éjszakáért. Pont az történt, amire célzol. A virtuális világból bekerültem a valódiba, és meghaltam ott.
- Nemcsak álmodtad, David?
- Én is azt hittem. Bár minden rettenetesen valóságos volt. Lenyugtattam magam az ébredés után, kávé, cigi, fürdés. Épp kezdtem elhinni, hogy csak álmodtam. Aztán megláttam a tükörben ezt.

Egy mozdulattal kibújt a magas nyakú pulóveréből. Danielle majdnem rászólt, hogy ne kezdjen vetkőzni, nem olyan a kapcsolatuk, mikor meglátta a fiú nyakán éktelenkedő hatalmas lila duzzanatot.
- Hát ez meg mi a franc?
- Ebbe haltam bele odaát. Római légiósként. A teutoburgi erdőben. Egy germán dárda ütötte.
- Jó a csajozós dumád, David. Fejlődsz. Vetkőzöl, sebeket mutogatsz, jó történettel. Na, mi történt valójában? Megtámadtak valahol?
- Nem, Dan. Kérlek, higgy nekem. Ha barátként nem, akkor régészként. Ott voltam a teutoburgi erdőben. Én voltam a hadseregnyi legionárius egyike, akik meghaltak. És ez egy ott kapott halálos dárdatalálat evilági lenyomata.
Danielle nyelt egyet. Aztán még egyet. Tényleg minden szociális érzékenységére szükség volt, hogy ne dobja ki a fiút. Jó a fantáziája, ezt tudja, de talán most túlzásba vitte kicsit.
- Na, mutasd azt a sebet.

Danielle Lacombe régészetet tanult. A könyvtárban ismerkedtek meg Daviddel, és jókat beszélgettek. Ebből alakult ki furcsa barátságuk. Ami azért volt furcsa, mert csak az egyik oldalról volt barátság. A lány részéről. David nőként tekintett Danielle-re, de a lány ezt az érzést nem tudta viszonozni. Jóbarátként egy csodabogár filozófus, akivel minden ökörséget meg lehet szabadon tárgyalni, az klassz dolog. De David igen messze állt a lány férfiideáljától. És most a fiú épp nagyon feszegeti egy barátság tűrőképességét.

Tulajdonképpen egy dolog miatt nem küldte haza. Az egyetem régészeti tanszékének elsődleges profilja épp a Római Birodalom volt. Országszerte vezettek ásatásokat, a brit szigeteken évszázadokig fennált római uralom tárgyi nyomait feltárva. Úgyhogy ezzel a teutoburgi légiós sztorival a fiú eltalálta a lányt. Ha nem is Britanniában történt a híres ütközet, attól még az egyik legizgalmasabb ókori kérdés volt. Nem sikerült ugyanis még senkinek megtalálnia a csata pontos helyszínét, pedig hatalmas lehetett. Negyvenezer germán mészárolt le húszezer harcedzett római veteránt. Augustus császárságának egyetlen igazi katonai kudarca volt, aminek minden később történésre is kiterjedt a hatása. Szóval egy régésznek nincs izgalmasabb téma, mint a teutoburgi erdő. Még akkor is így van ez, ha a félbolond filozófus barát ad elő erről egy nyakatekert fantazmagóriát.

Megnézte a sebet. David gyorsan lelepleződhetett, Danielle ugyanis pontosan tudta, hogy nézett ki a római páncél, vagy épp egy germán dárda. Így a sérülés elhelyezkedése, vagy alakja alapján biztos volt benne, hogy gyorsan megcáfolja a fiú történetét. Ám az ellenkezője történt. A seb ugyanis pont ott volt, ahol a legionárius páncélok a nyaknál végetértek. Ráadásul alsó része kevésbé volt duzzadt, tehát úgy tűnt: valami csökkentette egy területen a becsapódás energiáját. És a duzzanat egyébként szabályos kör alakú volt, és a közepén levő friss heg egy négyágú csillagot formázott. Pont olyan alakút, mint egy germán dárda keresztmetszete. Az meg kevéssé valószínű, hogy a fiú szerzett valahonnan egy pont ilyen alakú valamit, hogy azzal jól nyakon vágja magát. Igen, el kellett ismernie: a seb inkább alátámasztja a fiú sztoriját, semmint kizárja azt. És ez elég dühítő volt.

- Rendben David. Ha eltekintünk attól, hogy nyilvánvalóan kizárt, tökéletesen lehetetlen, hogy egy számítógépes játék valósággá váljon, akkor ez lehet, mondom lehet egy germán dárda felületes lenyomata. Ha ugyanis az teljes erővel eltalál, akkor átmegy rajtad, és a háton levő páncél állítja csak meg. Ha azt is át nem üti.
- Kösz, Dan. Én is tudom, hogy az egész történés, úgy ahogy van, lehetetlen. Ha nem ezt gondolnám, nem estem volna pánikba.
- Oké. Van valami más ötleted, mitől lehet a seb?
- Semmi. Pont ugyanúgy tettem mindent egész nap, mint máskor. Nem támadott meg senki, nem estem bele semmibe, magamat meg nem fogom nyakon vágni, azt azért remélem, Te sem gondolod.
- Nem, azt tényleg nem. Bár egy pillanatra felmerült bennem, bevallom. De csak egy pillanatra. Fantaszta vagy, de nem hülye. Ha kicsit nagyobbat ütsz egy valamivel saját magadon, az szétszed mindent a nyakadban. Úgyhogy ezt valóban kizártam, meg az is kérdéses, honnan szereznél egy olyan valamit, aminek a keresztmetszete pont egy germán dárdáé. Elég speciális alakja van. Manapság nem gyártják.

Danielle elmosolyodott, David pedig megnyugodott, hogy a lány már poénkodik kicsit. Tényleg határeset egy barátra rátörni az ajtót vasárnap hajnalban, hogy egy tökéletesen lehetetlen történettel indokolja aztán. Dehát Danielle jófej. Meg jó csaj is. Túlzottan is - higgasztotta le magát azonnal David. - Nem az én nagyságrendemben.

- Jó, és hogyan tovább? Van egy megmagyarázhatatlan sebed, egy őszintének ható pánikrohamod. Valami tehát tényleg történt.
- Hidd el, Dan, pont az, amit elmondtam. Fogadd el egy pillanatra ezt nem kizárható elemként. Indulj ki abból, mi lenne, ha igaz lenne.
- Na, előbújt a filozófus. De egyébként igazad van. Miért is ne. A sok tök valószínűtlen lehetőséghez képest ez a verzió sem rosszabb. Meséld el, mi történt, de részletesen.
- Roppant rövid volt az egész. Nem volt semmi előzmény, rögtön a csata kezdetébe csöppentem. Üvöltés, rettenetes, nem emberi, és röpültek a gyilkos szerszámok felénk. Ott feküdtek körülettem a társaim. Düh volt, rettegés, félelem, igazi tömegpszichózis.
- Hát igen, valóban így történhetett. Na, előbújik belőlem a régész, ha már belőled is kijött a filozófus. Szóval tényleg teljes meglepetésként érte az erdőben masírozó három légiót a germán támadás.
- Tudok azért pár dolgot a csatáról, bár főleg a játékok leírásaiból. Te nyilván mindent tudsz róla.
- Nem, senki sem tud róla mindent. A nagy ókori csaták helyszíneit már szinte mind megtalálta a régészet, de a teutoburgi erdei mészárlásét nem. Körülbelül persze megvan, kerültek is elő mindenféle holmik, de egy ekkora méretű csatának nagyságrendekkel több lelettel kéne járnia. Több napon át tartott, és épp a megsemmisítő vereség győzte meg hosszú időre Augustust, meg a későbbi császárokat, hogy Germánia meghódításáért túl nagy árat kéne fizetniük. Szóval ez a római történelem egyik legjelentősebb eseménye.
- Azt mondod, több napig tartott?
- Igen. A teljesen körbevett, és egymástól is elszigetelt légiók nagyon sokáig kitartottak. Próbáltak közben kivezető utat is találni az erdőből. Szóval nagy területen és hosszú ideig tartott a rettenet.
- Én meg az elején meghaltam. Pedig most mesélhetnék.
- Hülye.
- Van egy gondolatom. Egy ötlet, közelebb vihet a történés megértéséhez.
- Mondd.
- Ha a csata több napig tartott, akkor elvileg futnia kell még a gépemen. Márha tényleg valóságossá vált a virtuális mese.
- Fejlődsz, David. Újabb csajozós duma. El akarsz csalni a lakásodra. Ügyes.

És Danielle végre elnevette magát.

- Oké, nézzük meg. Mivel semmiről semmit sem tudunk, és még kevesebbet értünk, ez is van olyan jó ötlet, mint bármi más. Mehetünk Hozzád. Úgyis rég jártam ott.

Valóban nagyon rég. Összesen egyszer. David kis bérlakását a számítógépe uralta. Hatalmas plazmatévére volt kötve, hifirendszer adta a hangot, és volt még virtuális sisak, mindenféle egyéb kütyük garmadával. Meg persze egy bőrfotel, mertha valaki annyit gubbaszt a gép előtt, mint David, annak kell a kényelem. És mint kiderült, annyira kényelmes volt, hogy el is lehetett benne aludni. Vagyhát ki tudja. De lényeg a lényeg, David nem akarta, hogy idiótának tartsák, ezért inkább nem hívott meg senkit magához. Nem kell látniuk, mennyire meghatározza a játék az életét.

---

Öt perc séta volt az egész. David odahúzott egy széket a monitor elé, leült rá, hogy a lány ülhessen a fotelbe. Dan-nek ez jár. Minimum. Nemcsak a mai türelme, és megértése miatt.

A képernyővédő közben lekapcsolta a monitort. Megmozgatta az egeret, hogy láthassák, mi történik. Visszajött a kép. És valóban zajlott az ütközet. De azt már nem a saját szemszögéből látta, mint mikor ott volt, hanem madártávlatból. Megmozgatta ismét az egeret, megnyomott pár gombot.

- Dan.
- Látom, David.
- Nem tudom irányítani a csapatokat. Pedighát ennek a játéknak az az alapeleme. Erre szolgál. Zajlik  a csata, de nincs rá semilyen befolyásom.
- Mert meghaltál, nem emlékszel?
- Ja, tényleg. Nem, akkor sincs rendben. Egyszerű legionárius bőrében voltam, nem a hadvezérében. Attól, hogy a katona meghalt, még irányítanom kéne tudni a hadvezér szemszögéből.
- A hadvezér is meghalt, David. Varusnak hívták. Ha Ő már nincs, akkor elvesztetted a kontrollt.
- Értem, de akkor sem oké. Ki kéne írnia, hogy vesztettem, és a csata értékelését, aztán visszavinni a főmenübe. De semmi hatásom nincs rá. És nincs lefagyva.
- Van egy csata előttünk, David. A teutoburgi erdőben. A játék összes törvényszerűsége és szabálya eltűnt. Nem csináljuk ezt a dolgot, hanem a tanúi vagyunk. Hát akkor nézzük úgy, mint egy filmet. Hátha meghekkeltek, és szórakoznak Veled. Vagy mittudomén. Van jobb ötleted?
- Nincs. Egyébként is idilli, ahogy Danielle Lacombe a fotelomban ülve épp a kedvenc játékomat nézegeti.
- Ezt a hülye dumát. Te. Csábító.

David vigyorgott. Aztán egy pillanatra ráfagyott az arcára a nevetés. Annyira látványosan, hogy azt Danielle is észrevette.

- Mi van, David?
- Eszembe jutott még valami. Amit eddig még nem mondtam.
- Ki vele.
- A mellettem álló társam üvöltése volt az egyetlen, ami értelmes volt a hangzavarban. Ő annyit kiabált: Csapda!
- És?
- És aztán pillanatokon belül meghalt.
- Szegény.
- Ja. De nem ez a lényeg.
- Jó, mi a lényeg?
- Hát az, hogy értettem, amit üvölt. Pedig nem angolul beszélt.
- Jézusom.
- Aha. Érted a problémát. A játékban életrekelt énem ért latinul. Ciki.

- Ugyanmár, mindenki tud pár szót latinul. legföljebb nem tudja, hogy az latin. És Te meg nyilván az ókori filozófusok, meg a játékaid kapcsán méretes inaktív szókincset szedtél magadra.
- Persze, de nem katonai szakkifejezéseket. Mondjuk a rómaiak erőssége nem a filozófia volt, Platon, vagy Arisztotelész nem latinul írt. A filozófia görög, nem római. A játékokban meg angolul megy minden. Vagy más nyelven, ha azt állítom be. De a latin nincs köztük. Csak élő nyelvek.
- Akkor honnan tudod, hogy latinul szólt a katona?
- Hát nem éppen szólt, mert üvöltött, de tudtam, hogy mit mond, és nem angolul mondta. Én meg más nyelvet nem beszélek.
- Tehát akkor én most egy római légiós lakásán töltöm az éjszakát. Romantikus.
- Nem, persze hogy nem. Aki ott voltam, az nem az, aki itt vagyok. Vagyis igen, de nem teljesen. A seb itt van rajtam, tehát mégiscsak én vagyok. De nézz már rám, Dan. Gondolod, hogy én elbírnék 40 kilónyi hadifelszerelést? Merthát a páncél, a fegyverek, meg az összes többi cucc, amit menet közben egy római katona viselt, minimum ennyi volt.
- Nocsak, miket tudsz. De egyébként tényleg. Hatalmas súlyt cipeltek, része volt az erőnléti edzésüknek. Meg az is érdekes lett volna, hogyan találnak neked páncélt. Az átlag római fölső hangon ha volt 170 centi magas. Akkoriban még a legészakibb germán harcos sem volt 190 centi. Kilógtál volna rendesen a sorból. Hogy néztél ki?
- Legközelebb megnézem magam valami víztükörben. De erre most nem volt időm. Tudod, meghaltam.
- Ja tényleg. Akkor ezt a következő alkalommal pótold. Remélem, valami jóképű, borostás srác vagy odaát.
- Legközelebb? Nocsak. Kezdesz nekem hinni, Dan?
- Nem nagyon van más választásom. Úgy hülyeség az egész, ahogy van, de az, hogy kínomban poénkodom, nem zárja ki a kíváncsiságot. Tudod, nőből vagyok. És ez a történet, bármi is van mögötte valójában, egyedi. Tehát érdekes. Pláne egy olyan nőnek, aki régész is közben. Vagy hát inkább régészpalánta még, de az most mindegy.
- Oké. Javaslat?
- Nézegettem eddig a csatát. Távolról látjuk, nem igazán érdekes. Nem látok semmi jellegzetes tereptárgyat, ami utalna a csata helyszínére. Nincs a háttérben a Matterhorn, vagy a genfi tó. Erdő, hegyek, folyó, szóval olyan, mint annak idején Germánia. De semmi speckó.
- Értem. Kapcsoljam ki a gépet? Máshogy nem hajlandó abbahagyni a csatát, azt már kipróbáltuk.
- Lehet, hogy akkor sem. Tehát megér egy próbát. Nosza.

David kikapcsolta a gépet, megvárta, míg minden programot bezár, és teljesen leáll. Aztán bekapcs. Érezte, hogy izgatja az eredmény. És nem tudta, minek örülne jobban: ha a program tovább fut, vagyha nem. És hasonló érzései lehettek Dannak is, látszott az arcán.

- Na, helyben vagyunk. Indíthatom a programot?
- Indítsd már, ne húzd az időt. Tartasz valamitől?
- Egy kicsit igen. Mi van, ha újra beszippant? Egy nap alatt kétszer nem akarok meghalni.
- Nyugi, nem fog. Mert nem logikus. Te már törlődtél onnan.
- Vicces. A saját gépemen nem én vagyok az úr.
- Ez még nem biztos. Indítsd már el, derüljön ki.

Jól sejtették. Pár kattintás után bent voltak a játék menüjében. Csakhogy a teutoburgi csatát elindító gomb szürke volt. És mikor ráment az egérrel, ennyit írt ki: a csata folyamatban.
- David, ez nem online játék? Mert akkor semmi különös nem lenne, hogy távollétedben is megy tovább a sztori.
- Nocsak, mégiscsak képben vagy? Titkos játékfannal van dolgom?
- Nem, de ennyit azért tudok. Lehetetlen elkerülni, hogy pár dologba belefussak. Az ismerőseim jó része játszik valami szerepjátékot. Része lett a kultúránknak. Úgy tűnik, mindenki szeret álmodozni. Vagy épp kibújni a bőréből, és bebújni máséba.
- Így van. De ez nem online játék, itt a gép intelligenciája ellen játszol. Senki más nincs jelen. Hopp, egy pillanat.
- Valami ötlet?
- Igen, lekapcsolom a netet. Akkor teljesen kizárhatjuk a külső befolyást. Ha akkor is fut, az már csak a gép lehet.
- Hajrá.

A fiú kiiktatta a netkapcsolatot. És a csata futott tovább. Tehát a gép maga csinálja.
- Esetleg lefagyhatott? Végtelen ciklusba került?
- Nem. Nézd meg, nincsenek ismétlődő képsorok. Halad előre a történet. A gép magában játszik. és mivel én már nem tudom irányítani, semmi befolyásom rá, így azt kell mondjam: önmagával játszik. Remélem, jól szórakozik közben.
- Hát, tényleg úgy tűnik. Vajon mi lehet a kapcsolata a valósággal?
- Már a sebemen kívül, mert az elég valós.
- Arra gondolok, hogy mennyire másolja a múltat. A megtörténtet. Napokon át mentek az életükért a rómaiak az erdőben, és közben körkörösen védekeztek. Egészen addig, amíg elfogytak. Vajon ezt viszi végig a géped, vagy valami egészen mást?
- Ja, világos. Hát, ezt csak a végén tudjuk meg. Szépen meg kell várnunk, aztán megnézzük a kiértékelést.
- Mit?
- Ebben a játékban minden csata után van egy statisztika. Rengeteg adattal. Tudsz majd vele mit kezdeni.
- Hát nem vagyok épp türelmes típus. De úgy tűnik, ezt most kénytelen leszek megvárni.
- Itt, nálam?
- Na, tessék. Pasi. Légiós rámenősség. De egyébként jól áll. Nem, David, nem nálad. Most szépen hazamegyek, és kialszom magam. Meg feldolgozom, ami történt. Én ugyan nem haltam meg, de azért van mit végigrágnom.
- Alhatsz itt is, Dan.
- Nem, most kicsit egyedül kell lennem. A Te nyelveden mondom: pár dolgot a sztori miatt újra kell magamban installálni.
- Értem. Kár. Felhívjalak, ha vége a csatának?
- Persze. De este azért átszaladnék enélkül is.
- Várlak.

---

- Megint meghaltál? - kiabált ki az ajtón Danielle. Mert alig aludt el, már megint kopogtattak.
- Danielle, Don vagyok. Reggel nyolc, megbeszéltük tegnap, hogy jövök.

Eszerint aludtam azért kicsit - gondolta a lány. És tényleg, ma közös napot terveztek Donalddal. Na persze, normál esetben vasárnap reggel nyolckor már simán ébren van, de mikor megbeszélték a randit, nem volt betervezve, hogy David az éjszaka meghal a teutoburgi erdőben, és azonnali lelki elsősegélyre szorul.

- Nyitom.
- Ki halt meg, Danielle? Álmodból ébresztettelek, ahogy látom. Hát bocs.
- Semmi gond, kicsit sűrűbb volt az éjszaka, mint ami normális.
- Sűrűbb?
- Ne gondolj semmi rosszra. Csak David szaladt át hajnalban, mert történt vele valami, és azonnal meg akarta beszélni velem. Mondjuk, megértem.
- David?
- Ugye rá azért nem vagy féltékeny?
- Nem, dehogy. Csakhát elég pofátlan dolog vasárnap hajnalban rádtörni az ajtót, nem?
- De. Nem szokott ilyet csinálni. De most tényleg bajban volt.
- Aha.
- Jaj, Don, ne légy már fafejű. Előfordul azért néha ilyesmi bárkivel. Emberből vagyunk.
- Oké, te tudod. Akkor még szerencse, hogy nem aludtam itt.
- Nem kell a hímsovinizmus, tudod jól, hogy férfiként nem jelent David számomra semmit. Nem hiszem el, hogy féltékeny vagy. Az egódat meg majd helyretesszük, van ma rá időnk nem? - és huncutul a fiúra kacsintott.
- De kiadós vigasztalásra szorulok, most szólok.
- Meglesz, ne félj.

Donald Hickey kábé egy éve volt Danielle fiúja. Gyönyörű párt alkottak, az egész egyetem megnyugodva vette tudomásul, hogy az alfahím, és az alfanőstény végre egymásra leltek. Szépek, okosak, sikerre ítéltettek, egymás mellett a helyük. Mert ez így van rendjén. Donald közgazdász-hallgató volt, évfolyamelső ráadásul, és egyben Cambridge evezőscsapatának kapitánya. És mivel az előző évi rendes versenyen legyőzték az örök rivális Oxfordot, így aztán a képe ott lógott az egyetem aulájának dicsőségfalán.

Szóval nem volt kérdéses: Donald Hickey egyszer nagy ember lesz. Vagy csinál egy sikeres céget, vagy egy multi vezérigazgatója lesz. Esetleg miniszterelnök, ki tudja. Úgyhogy Danielle jó lóra tett, mikor egy évfolyambulin kinyitotta a kaput a fiú közeledése előtt. És azóta is jól megvoltak. Tényleg álompár a többiek szemében.

- Na, mesélj a haverodról. Mi történt vele? Elromlott a számítógépe?
- Ne csúfold, Don. Nem olyan, mint Te, oké, de nem rossz fej. És nem a konkurensed, úgyhogy nem kell áztatnod előttem.
- Oké, de azért furcsa, honnan veszi a bátorságot, hogy vasárnap hajnalban felébresszen.
- Nem furcsa. Nincs igazából senkije, én vagyok az egyetlen barátja.
- Ő is így gondolja? Mármint a barátságot.
- Nem, valóban. De tudja, hogy nincs esélye másra, így elfogadja, ami van. Egyébként meg sokkal érdekesebb ember, mint a külsejéből következne.
- Miben?
- Szabad. Szabadabb, mint mi. Vagy mint bárki. Talán azért lesz filozófus, mert a gondolatokat teszi az első helyre. És a többi kevésbé érdekli.
- És közben, mikor nem a könyvtárban görnyed, akkor otthon veri a billentyűzetet. Ez volna a szabadság?
- Belül szabad. De mindegy, ne bántsuk, mert nem érdemli meg. Felébresztett, dühös is voltam rá, de végülis megértem, miért tette.
- No, és miért?
- Nem tudom, elmondhatom-e. Meg kéne várni, hogy mit mond erre.
- Ne hülyéskedj, Danielle. Előttem őrzöd egy másik férfi titkát? Már amennyire David Nolan férfinek tekinthető.
- Nem a férfiét, hanem az emberét. Neked nincs olyan titkod, amit rádbíztak, és mindenki előtt megőrződ?
- Van, de neked elmondanám.
- Nosza. Mondd, és akkor én is elmondom.
- Most egy sem jut eszembe. Nem készültem titkokkal, hogy kielégíthessem a tudóshölgy kíváncsiságát. Most tényleg ezen kezdjek el filózni?
- Oké, elfogadom. És rendben, ám legyen. Szóval David belepottyant az egyik játékába. Élőben.

Donald Hickey hatalmasat nevetett.
- Na, ilyen éjszakai csajozós dumát még nem hallottam. Ügyesebb a srác, mint gondoltam. És Te ezt bevetted, Danielle? Ezt a baromságot?
- Nem. De meggyőződtem róla, hogy igaz.
- Te is bementél? Együtt játszottatok a mikroprocik labirintusában bújócskát?
- Ha kinevetsz, nem mondom el.
- Ne haragudj, de képzeld már ezt a helyzetet fordítva. Mit szólnál, ha megpróbálnám Neked beadni, hogy éjszaka elraboltak az ufók?
- Jó, ez igaz. De azért végighallgatnám a sztoridat. És ha be tudnád bizonyítani, elhinném.
- És David Nolan bebizonyította Neked, Danielle Lacombe-nak, Cambridge legokosabb nőjének, hogy belepottyant a virtuális valóságba. Hát, ez elég szarul hangzik, nem?
- Pedig ez történt.
- Oké. Akkor nyelek egyet. Vagy kettőt. És mondhatod, figyelek.
- De csak a végén gunyoroskodhatsz, rendben?
- Rendben.

Aztán a reggeli közös kávézás alatt elmesélte az egészet. A sebet, a nyilvánvalóan őszinte riadalmat Daviden, az önmagában és önmagával játszó gépet.

---

David Nolant nem zavarta volna, ha tudja, hogy mi róla Donald Hickey véleménye. Általában sem izgatta, mit gondolnak vele kapcsolatban mások - nagyjából persze sejtette, hogy a csodabogár a minimum -, az meg főleg nem, hogy a Donald Hickey-k számára micsoda ő. Ők egy más világ, és arról a világról Davidnek is meglehetősen határozott véleménye volt. Ezt persze nem osztotta meg Danielle-lel, bár néha ilyen dolgokról is beszélgettek azért. De mindig ügyelt rá, hogy ne személyesítse meg a karrierista sikeremberekkel kapcsolatos gondolatait. Néha ez nem volt könnyű, mert az embertípus igazi mintapéldánya volt Danielle fiúja. De mivel az volt, és mivel David nem akart emiatt feszültséget a lánnyal, mindig kikerülte Don személyét. A Don, ahogy magában hívta.

Most meg egyébként is mással volt elfoglalva. Túl volt a riadalmon, így aztán az agya elkezdett rendesen dolgozni. Bármilyen elképzelhetetlennek is tűnt, mégis képes volt elfogadni, hogy az, ami történt, valóság. És ha az, akkor abból kell kiindulni. Most már a lehetőségeket pörgette végig magában. Ami elsőként az eszébe jutott, persze az időutazás volt. De ezt gyorsan kizárhatta. Az időutazó személyisége nem változik meg, ha átkerül más korba. Nem válik legionáriussá egy bölcsész, és nem tud latinul, ha egyébként a való életében sem tudott. És ha meghal ott, akkor valószínűleg nem tud visszajönni. Szóval nem időutazó lett, rendben. A Vissza a Jövőbe nem játszik.

Mátrix? Ott mesterségesen, egy virtuális világ szuggesztiójával tartják álomban az embereket, hogy belőlük bioenergiát nyerjenek gépek működtetéséhez. Igenám, csakhát akkor Ő egy fordított Mátrixba került. A mostani életének kéne mesének lennie, és az ottani, légiós volta volna a valós. Ő pedig innen ment a teutoburgi erdőbe, és nem onnan ide. És megintcsak a halál jellege: ha ott meghal, akkor ide biztos nem tud jönni. Látta a filmet jópárszor, látványos volt, és bár kicsit halandzsásan, de azért volt benne pár eredeti gondolat. És ha Neo-t, vagy Trinitit megölik ott, ahol valóban léteznek, akkor a Mátrix-ból is eltűnnek. Szóval ez is kizárható.

Eddig rendben. Nem valami filmélmény hatását élte át. Ilyen film ugyanis nincs. Ez pedig a filozófus számára még valószínűbbé tette, hogy ez itt a valóság. Nem fantazmagória, tényleg van kétezer évvel korábban valaki, aki azonos a mai David Nolannal. Ha nem is teljesen, de lényegében mégis. Légiós, nyilván kiképzett, és erős, ami Davidről nem mondható el. Mert ha nem így lenne, nem lehetne római katona. És persze tud latinul, és nemcsak híres mondásokat római államférfiaktól. És ami a legfontosabb: mikor a bőrében volt, épp azért volt lebénulva a támadás kezdetekor, mert nemcsak légiós volt, de David Nolan is. Egy katona tudja, mi a teendője váratlan támadás esetén, és teszi, amire kiképezték. Úgy ahogy azt rajta kívül mindegyikük tette is. Pajzsfalat húztak az út kétoldalán, hogy védettebbek legyen a röpülő gyilkolóeszközöktől. Ő pedig ott bénázott középen. Ha nincs a katona bőrében David Nolan, akkor nincs ez a pár másodperces tehetetlen kábulata sem, és talán túléli az első támadást. Megöltem a srácot a jelenlétemmel. Illetve hát engem. A francba.

Kezdtek letisztulni a gondolatai. Végülis nincs túl sok lehetőség. Összesen három. Ha ez egy egyedi alkalom volt, akkor megmarad megoldatlan rejtélyként egész életében. Talán ez lenne a legjobb. De mindenesetre a legkényelmesebb. David Nolan ugyanis szerette az életét, és pont olyannak, mint amilyen. Könyvtár, gondolkodás, írás, történelmi játékok. Légy őszinte magadhoz, David. Valami azért hiányzik. Vagyis inkább valaki. Igaz, de ez most mindegy - lépett tovább gondolatban a következő eshetőségre.

Ha belekerült az egyik játékába, akkor belekerülhet másikba is. Lehet épp viking, vagy kereszteslovag. Vagy épp Hannibál egyik harci elefántja. Huhhh - nevetett föl hangosan. Jobb légiósként meghalni, mint harci elefántként élni. Vagy épp tölgyfaként a teutoburgi erdőben. Aha. Remélem, csak emberbe kerülhetek be, mertha mondjuk egy másik játékban mamutfenyő leszek, akkor pár száz évig ott ragadok. Azt ugyanis érezte, hogy azért került vissza David Nolan megszokott bőrébe, mert odaát meghalt. Hát, mamutfenyőként az nem lenne egyszerű. Akkoriban még nem nagyon voltak erdőirtások. Mondjuk, lehetnék hajópadló. Ja, az nem. Kicsit elkalandoztak a gondolatai, ismét, úgyhogy fegyelmet erőszakolt magára. Na, a kettes számú lehetőség ez: más játékba is bemehetek élőben, remélhetőleg valami emberi szereplő bőrében. Oké.

A harmadik lehetőség a legizgalmasabb. Ha az a római katona, aki Ő volt a teutoburgi erdőben, valóban élő ember. Mármint volt - javította gyorsan önmagát. És ugyan meghalt, de volt addig is valós élete. A csata valamikor időszámításunk kezdete környékén történt. Megnézhetné persze gyorsan a neten, de akkor mit kérdezne majd este Dan-től? A lánnyal majd elmesélteti az egész időszakot, szereti a hangját. Is. Na, megint elkalandoztam. Szóval a harmadik lehetőség, hogy egy valóban akkor élt római katonába érkezett meg a játék segítségével. Akkor annak a légiósnak van előélete. És ha valahogy sikerül újra a bőrébe bújnia, akkor olyan dolgokat láthat, meg élhet át, amiket senki, soha. Augustus Rómájában körülnézni, az nem semmi. Ilyennel még egy Donald Hickey sem szolgálhat.

Más lehetőség nem jutott eszébe. Valamelyik igaz a három közül. És akkor ebből már csak egy újabb kérdés származik. Hogy lehet meggyőződni, melyik az igazi? Csak egy módon. Ha kipróbálja.

---

Csend volt. Túlzottan is. Nem az a nyugalmat árasztó, lombsusogós, madárcsicsergős, aminek egy erdőben lennie kéne. Egyszerűen minden néma volt. Mint egy temető - jutott Titus Sura eszébe. Felült, és látta, hogy telibe talált. Körülötte mindenütt holttestek hevertek szanaszét. Párat megismert közülük, társai voltak az Ő cohorsából. De nem volt rajtuk az egyenruhájuk. És rajtam sincs.

De élek. Megtapogatta a nyakát, kezdtek visszatérni az emlékei. Például az a pillanat, mikor a semmiből egy dárda eltalálta. Ott volt a seb. Hátranyúlt, megtapogatta a nyakát, és a hátát. Ha egy ilyen fegyver az ember nyakába fúródik fölülről, akkor a háta közepén jön ki, és közben átüt és szétroncsol mindent a mellkasában. Halálos sérülés. És Ő mégis él.

Aztán megértette, miért. Mikor a dárda bevágódott, gellert kapott a páncélja szélén. És nem lefelé, hanem fölfelé folytatta az útját, megpattanva a kemény acélon. Kiszakított egy darabot vállizmából, elszakított pár kisebb eret, és távozott. De verőeret, tüdőt, bármi létfontosságút nem érintett. Iszonyú szerencséje volt. Száz ilyen találatból tán ha egyet lehet megúszni, és Ő pont azt az egyet kapta.

Nem először sebesült meg, 27 évesen már csaknem évtizede volt legionárius. Ekkora méretű ütközetben még nem volt, mert egyszerűen nem voltak ilyen léptékű csaták jóideje. Mióta Augustus a császár, viszonylagos béke honol mindenfelé a birodalomban. Kisebb helyi zavargások, felkelések előfordulnak, de azokat gyorsan elrendezik a légiók. Ilyen rendteremtő akciókban vett részt eddig, többen is, és a sebesülését is az egyikben szerezte. Hát most már két heg lesz rajtam. Nagyon férfias - gondolta, és elmosolyodott.

Aztán visszatért a valóságba. És nem volt oka mosolyogni. Tucatszám feküdtek körülötte a halottak, ő meg itt van valahol egy germán erdőben, jó messze a legközelebbi római településtől. Majd megünneplem a túlélésemet, ha hazaérek - döntötte el. Felállt, megmozgatta a végtagjait, végignézte minden testrészét. Más sérülés nem volt rajta. Rendben. Mars megóvott. Bár a hadak istene aligha foglalkozik egy közkatonával.

És mi van, ha mégis? Ahogy egyre inkább tisztult a tudata, eszébe jutott a sebesülése előtti pillanat. Ahogy a társai pajzsfalat alkotnak, Ő meg ott tehetetlenkedik középen. Mintha nem tudná, mi a teendő. Pedig tudja, nagyon is, ennek éles helyzetek tömegében adta már tanúbizonyságát. Valami furcsa lelkiállapotban volt. Mintha megszállta volna pár pillanatra valami. Vagy valaki. Egyszerűen nem volt képes gondolkodni. És cselekedni sem, pedig egy váratlan támadásnál a gyorsaság a legfontosabb. Igenám, de ezért maradtam életben.

Ha nincs az a pár pillanatnyi szünet, akkor most Ő is ott feküdne az út mellett, ahol a pajzsfalat alkotó társai. És rajtuk nem egy seb volt. Sok, és szörnyűbbnél szörnyűbbek. Ami megszállta, megmentette az életét. Lehet, hogy mégis Mars volt? Ha igen, akkor valami szándéka van velem. Mondjuk az, hogy hazataláljak ép bőrrel - zárta rövidre a dolgot. Ha belebotlok pár erdőben tébláboló germán törzsi harcosba, akkor hiába volt szerencsém.

Na, gyerünk Titus. El kell jutnia a Rajnáig, ha azon átúszik, akkor már római földön lesz. Biztonságban. És ehhez nagyjából délnyugatra kell tartania. Az erdő szerencsére nemcsak arra jó, hogy benne megbújva meg lehessen támadni egy menetoszlopot, hanem arra is, hogy a fák törzsén élő moha segítségével útbaigazítsa az embereket. Azt meg még egy salernumi ötödszülött gyerkőc is tudja, hogy a moha a fa északi oldalán nő. Rendben. Indulás. - adta ki magának a parancsot.

---

Nagyjából délután kettő lehetett, mikor megcsörrent Danielle Lacombe mobilja. Ebéd utáni ejtőzésben voltak Donalddal, lustán a telefon felé nyúlt és megnézte.
- Fölveszem. David az.
- Felőlem. Esetleg meg is hívhatod harmadiknak az ágyba.
- Hagyd már abba, Don.

Délelőtt elmondta az egész éjszakai történetet, és a fiú nem túl egyetértően fogadta. Láthatóan azt gondolta, hogy David valami kitalációval traktálja Danielle-t. Hogy miért, arra is volt ötlete. És igen, részben igaza volt. Akár lehetne ilyesmi a dolog mögött. De a saját szemével látta a sebet. És a saját magával játszó számítógépet is. és azért ott még nem tartunk, hogy jobban higgyen Don-nak, mint a saját szemének.

- Igen, David?
- Vége a csatának.
- Máris?
- Ez van. Egy kicsit el is bizonytalanodtam emiatt. Ha napokig tartott, ahogy mondtad, akkor nem szabadna ilyen gyorsan véget érnie.
- Igen, tényleg hosszabb ideig zajlott. Pár napig biztosan, de persze pontos időtartamot egy történész, vagy régész sem tudna mondani. Átmenjek? - kérdezte, és közben Donaldra nézett. Jól gondolta, Don figyelte a beszélgetést, és Danielle kérdésétől görcsbe rándult az arca.
- Örülnék neki.
- Oké, mindjárt ott vagyok.

- A legjobb lesz, ha hazamegyek. Nem akarom zavarni a turbékolást.
- Mi lenne, ha nem izomból reagálnál, Don? Azt szeretném, ha együtt mennénk át. Tudod, nekem elég cikis, hogy a fiúm, és egy közeli barátom utálja egymást. Talán ha kicsit beszélgettek, enyhül a dolog. És ha ott leszel, és esetleg valami történik, közvetlen tapasztalatot is szerezhetsz. Akár ilyet, akár olyat.
- Hatalmas ötlet. Ehhh. És a bites pajtásod mit fog szólni, ha meglát az ajtóban?
- Rám való tekintettel semmit.
- Jó, menjünk. De jössz eggyel. Dobókockát vigyek? Esetleg kártyát?
- Ne bohóckodj már. Nem játszani megyünk.
- Dehogynem. Majd rájössz Te is.
- Jó, ha így lesz, elismerem, ne félj. De adj Davidnek egy esélyt. Kérlek.
- Na, a női szempár. Nagyon tudjátok használni. Te meg különösen.
- Baj?
- Fenét. Levettél a lábamról. Mehetünk. És megígérem, jófiú leszek.
- Kösz Don.
- Mondtam már. Jössz eggyel.

---

Egy pillanatnyi döbbent csend után David megszólalt:
- Sziasztok. Gyertek be.

Danielle tudta, hogy most elment a határig. Rajta kívül David senkit nem engedett be a lakásába, és most az előtt is ajtót nyitott, akit a legkevésbé szeretett volna odabent látni. De a lány úgy érezte: meg kell próbálnia valahogy összehozni a két fiút. Nemcsak azért, mert kellemetlen volt számára, hogy két, számára fontos ember utálja egymást, hanem azért is, mert mindkettejükre ráfért volna, ha a másiktól átvesznek néhány jótulajdonságot. Davidnek némi életrevalóságra, Donaldnak pedig elmélyültségre lett volna szüksége. Aztán vagy összejön a dolog, vagy nem. De legalább megpróbálja.

- Szóval mi történt?
- Tulajdonképpen semmi különös. Egyszercsak megjelent a monitoron: döntő vereség. Meg a csata statisztikája.
- Az mit jelent?
- Hány katona volt az egyik és a másik oldalon, hányan haltak meg, maradtak életben, hány hadifoglyot ejtettek. Ilyesmi.
- És?
- Ezek a számok nem mérvadóak. Bár ez a játék hatalmas seregeket képes mozgatni és megjeleníteni, de azért nem tízezres nagyságrendben. Párezer a párezer ellen. Az arányok lehetnek érdekesek csak. Kétszer annyi germán volt, mint római, utóbbiakból alig maradt pár túlélő, többségül meghalt, egy részüket elfogták. A germánok nem sok embert vesztettek.
- Az elfogott rómaiakból egy életre rabszolga lett. Mármint a valóságban. És elég sokan voltak, tán többezren.
- Értem. Na, hát ennyi. A csata gombja már nem szürke, ha ráklikkelnék, le lehetne újra játszani.
- Megpróbáljuk?
- Pont erre gondoltam.

Donald tartotta magát ígéretéhez. Mindeddig hallgatott, és megpróbált érdeklődést erőltetni az arcára. Most megszólalt.
- És ettől mit várunk?
- Nem tudom.
- Az jó.
- Tényleg nem. Danielle elmesélte, mi történt?
- El. Vagyishát azt, ami szerinte, meg szerinted történt.
- Nem hiszed el, igaz, Don?
- Hát, nem igazán. Mondta Danielle, hogy van rajtad egy seb. Megmutatod?
- Persze.

Otthoni pulóverét levetette. Dont láthatóan meglepte a látvány.
- Szép darab.
- Az alakja pedig pont olyan, mint egy germán dárda hegyéé - kapcsolódott be a lány. Örült, hogy az érezhető feszültség nem vezetett eddig kisüléshez. Próbálta úgy terelni a szót, hogy ne is vezessen.
- Vagy mint egy jégcsákányé. Nem vagy titokban hegymászó, David?
- Donald - szólt rá Danielle.
- Hagyd csak, Dan. Donaldnak kétségei vannak, ami tök érthető. Nekem is vannak, pedig én átéltem. Nem, Don, nem vagyok hegymászó. És bolond sem, hogy magamon olyan sérülést okozzak, ami ha kicsit mélyebbre megy, belehalok. Nem vagyok öngyilkos típus.
- Oké David, bocs. Tényleg megpróbálom megemészteni, hogy a lehetetlen lehetséges.
- Tényleg semmi gond. És is ezen dolgozom magamban.

- Na, akkor kipróbáljuk? - terelte vissza a géphez a fiúkat Danielle. Egész jól alakult eddig a dolog. Nagyjából a terve szerint.
- Lássuk!

David odahúzott két széket a monitor elé - pont ennyi volt, több egy darab sem.
- Most a fotelbe ülök, bocs. Gondolom érthető, miért.
- Persze. Neked kell irányítani, bármi történik.
- Jaja. Noésakkor.

Ráklikkelt a teutoburgi erdei csata gombjára. Megnyílt egy újabb képernyő, ahol láthatta, milyen katonai egységekkel fog rendelkezni. És már ment is tovább az esemény. Menetoszlop az erdőben, és egy kiabálás: Csapda! De ezenkívül semmi sem történt. A különböző egységekre rá tudott klikkelni, tudott utasításokat adni. És persze a legfontosabb: kívül maradt. Szóval minden úgy történt, ahogy történnie kell. Mármint normál esetben.

- Semmi.
- Jól néz ki - Donnak láthatóan tetszett az ezernyi, alakzatban mozgó katona. Tán a vezérevezős szólalt meg benne.
- Ja, a maga műfajában stílusteremtő volt a játék vagy húsz éve. Azóta mindig kiadnak újabbakat, más és más történelmi korból, de az egyedisége megmaradt.
- Mi a neve?
- Total War.
- Jó név.
- Illik rá - mosolyodott el David. Nocsak, Donald egész barátságos volt.
- Hát, elnézve a sebedet, tényleg.

Felnevettek. Danielle szívéről nagy robajjal gördült le a kő. Jobban ment, mint remélte. Hiába, a fiúk szeretnek katonásat játszani.

- Lehet, hogy kipróbálom egyszer.
- Élvezni fogod, Don. És sokmillióan játsszák, simán összefuthatsz pár ismerősöddel a csatamezőn.
- Oké. Na, de akkor vissza a kályhához. Mi a következő lépés? Mármint ahhoz, hogy megértsük, mi történt Veled?
- Dunsztom sincs. Végiggondoltam pár verziót délelőtt. Ha van hozzá türelmetek, elmondanám.
- Ezért vagyunk itt, David.
- Rendben.

Úgyhogy David összefoglalta számukra, milyen következtetésekre jutott. Volt min agyalniuk. Neki is kezdtek.

---

Ahogy az elvi lehetőségeken végigmentek, egyszercsak Danielle megszólalt:
- Szerkezet.
- Parancsolsz?
- Ja, bocs, Donald. Csak eszembe jutott valami.
- Figyelünk.
- A miénk a világ egyik legjobban felszerelt régészeti tanszéke. Én sem véletlenül jöttem ide tanoncnak. Van egy remek laborunk, ahol kormeghatározásokat végzünk.
- De ahhoz valami szerves törmelék kellene onnan, nem?
- Nemcsak a radiokarbon módszer van ám, David. Ha maradt a sebedben bármilyen kicsi acélszilánk a germán dárdából, akkor meg tudjuk mondani, mikor, és kik készítették.
- Hűha!
- Dolgozunk is, nemcsak az adófizetők meg a szponzorok pénzét költjük. Az elmúlt két évtizedben a világ számos helyéről kaptunk különböző fémtárgyakat, és összehozott a tanszék egy hatalmas összehasonlító táblázatot belőlük.
- Vas az vas, nem? Na jó, acél, persze.
- Nem Donald. Nincs két egyforma összetételű fémminta. Még ha ugyanattól a kovácstól származnak, akkor sem sikerül ugyanolyanra. Ha meg két különböző mestertől származnak a cuccok, akkor nagyon nagy az eltérés. Mennyi benne a szén, a salakanyag, meg még ezer különböző tényező.
- Oké. Tehát ha van szilánk Davidben, akkor abból meg tudod mondani, honnan van, és mikor kovácsolták. Jól értem?
- Jól. David?
- Benne vagyok. Persze. És hogy jutunk hozzá? Mert azért nem örülnék, ha a kollégáid széttúrnák a nyakamat pár éles szerszámmal.
- Nyugi, nem így zajlik. Készítünk egy röntgent. Ha az semmit sem mutat, akkor ennyi, gondolkozunk tovább, más módszeren. Ha azonban találunk bármilyen kis szilánkot, akkor az orvoskarról kérünk egy sebészt. Nem először fog ilyen történni, bár általában múmiákon, meg ilyesmiken dolgoztak eddig.
- Jól hangzik. Ugyanazok a kezek fognak rajtam dolgozni, mint Ramszeszen?
- Az nem valószínű. De nagyon fognak Rád vigyázni.
- Rendben. Holnap?
- Igen. Bemegyek reggel, megbeszélem a proffal, szerintem érdekelni fogja Őt is a dolog.
- Vagy kiröhög.
- Akár. De nem hiszem, Donald. A régészetben több a talány, mint a megoldás, és bármire választ találunk, az több problémát vet föl, mint amennyit megold. Úgyhogy nem elfogadhatatlan az, még elsőre sem, ami látszólag lehetetlen.
- Jó, nem kötözködni akartam, tényleg. Csak nem tenne jót az imázsodnak, meg a karrierednek, ha idiótának néznek. Pláne a tanszékvezetőd.
- Nem fog. Ha meg mégis, ezt akkor is meg kell kockáztatni. Van jobb ötleted? Mertha ez bejön, akkor az elvi lehetőségekből csak egy marad.
- Így van. A valós személy.

Meg is akadt a beszélgetés. Egy igazi római légiós, kétezer évvel ezelőttről. Nem a csontváza, hanem őmaga, élőben. Ha ugyanis találnak fémszilánkot Davidben, és arról kiderül, hogy kétezer éves, akkor bizony el kell fogadniuk az elfogadhatatlant. David képes volt belebújni Augustus egy katonájának bőrébe, és ha rájönnek, hogyan csinálta, akkor megismételhetik. Persze egy korábbi időpontban, mikor még élt és virult a delikvens. Donald mondta ki végül.

- Ha ez történik, akkor világhírű leszel, David. És persze minden történész, meg régész, meg a fene tudja micsoda, a Te elérhetőségeidre fog vadászni.
- Meg a média - tette hozzá Danielle.
- No igen, meg az összes titkosszolgálat - komorult el David.
- Azok mit akarnának tőled?
- Gondold végig, Don. Ha nem is időutazás, de olyasmi. És nagyon jól jönne bármelyik hatalomnak, ha akármennyire is, de tudná befolyásolni a múltat.
- Igaz.
- Kísérleti nyúl lennél. Ezt el kell kerülnünk. Titokban kell tartanunk a dolgot. De nagyon - mondta Danielle.
- A profod képes lesz erre?
- Szerintem igen. De nélküle nem tudnánk megcsinálni a fémszilánk-tesztet. Remek agyú pali, szerintem magától is rájön, hogy ez nem publikus móka lesz.

- David.
- Igen, Donald?
- Szeretném, ha tudnád: úgy jöttem ide, hogy ízekre szedem a sztoridat. De el kell ismernem: nem tűnsz olyannak, mint aki kitalál dolgokat pusztán azért, hogy csajokat szédítsen vele. Egyszerűen nem az a típus vagy. Az én vagyok.

Mindhárman felnevettek.

- Kösz Donald.
- Nincs mit. Így tisztességes. Lehet, hogy valami olyan történik veled, ami még senkivel soha. És azt kívánom, történjen is. Végülis buli az élet, nemde. És minél nagyobb, annál jobb. És ha tényleg tudsz visszafelé közlekedni az időben, akkor ennél nagyobb móka aligha képzelhető el. És inkább lennék benne, mint nem.
- Megdumáltuk - David Donald felé nyújtotta a kezét, Ő pedig elfogadta az ajánlatot.
- Üdv haver.
- És viszont, pajtás.

Danielle pedig csendben, belül saját magával fogott kezet. Volt miért gratulálnia önmagának. A maga módján Ő is lehetővé tette a lehetetlent.

---

Titus Sura háromnapnyira becsülte az utat vissza a Rajnáig. Idefelé hat napon át meneteltek, de az egyre gyakoribbá váló zaklató támadások miatt nem haladhattak a megszokott tempóban. Oldalvédeket kellett felállítani, éjszakára megerősített tábort verni, és az erdei terep amúgy is nehéz volt. A légiók híresek voltak arról, hogy gyorsan képesek haladni, de ilyen körülmények között nem ártott pár óvintézkedés. És mint az kiderült: még több kellett volna.

Szóval három kemény nap választja el a biztonságtól. Túl kell élni, menni, amennyit csak bír. És persze kerülni minden ösvényt, csapást, kisebb-nagyobb települést. Aligha fogadnák kenyérrel a germánok a római katonát. Márpedig rövid hajával, tunikában roppant kevéssé tűnt őslakosnak. És a germánok csak a veszély egyik része volt. Farkasok, medvék otthona volt a teutoburgi erdő. Akik persze lapulnak, ha katonai menetoszlopot látnak, de egy fegyvertelen embert nem veszélyként, hanem ízletes falatként azonosítanak.

Na igen. Fegyver. A germánok alapos munkát végeztek a holttesteken. Mindent leszedtek a társairól, és őróla is, ami fémből volt. Bár lehet épp szerencséje is. Vannak olyan légiósok, akik vadásztőrt tűznek az övükbe, a tunika alatt. Minden eshetőségre, végső fegyverként. Amit használhatnak az ellenfél, vagy épp önmaguk ellen, ha nem akarnak fogságba kerülni. Tán talál egyet.

Lehet, hogy tényleg maga Mars vigyázott Titus Surára. Két tőrt is talált némi kutakodással, az egyiket épp annál a katonánál, aki azt üvöltötte: csapda! Na, hát fegyvertelen már nem volt. Bár egy medve ellen mit érne velük, az más kérdés. De talán fontosabb most, hogy nem érzi magát teljesen kiszolgáltatottnak, vagy épp védtelennek. Meg kell most egy ideig azzal elégednie, amit talál. És két tőr, az bizony sokkal több, mint egy se.

Hogy enni mit fog a három nap alatt, arra gyorsan megoldást talált: semmit. Ha talál valami szederfélét, vagy vadalmát az erdőben, az persze jöhet. De nem fog közel menni a településekhez azért, hogy valamilyen ételt szerezzen. Az erdőben el tud bújni, és három napot egy veterán légiós simán kibír evés nélkül. Kicsit legyengül majd, de ha hazaér a táborba, majd bepótolja. Innia viszont muszáj. Úgyhogy figyelnie kell majd minden forrásra, patakra, vízmosásra, amibe belebotlik útközben. És annyit kell innia, amennyit csak tud. Nincs kulacs, amit megtölthetne.

Kibírom - szögezte le magában. A legnehezebb az alvás lesz. Vagy inkább a hiánya. Nem fekhet le csakúgy a bokrok alá, mert könnyű préda lesz. Kétlábú és négylábú ragadozóknak egyaránt. És minden perc, amit alvással töltene, pazarlás. Addig is mehet, minden lépéssel közelebb lesz a Rajnához. Három napig még nem próbálta, de két napot már bírt ki alvás nélkül. Hát most hármat kell. Ha pedig ennyi választja el egymástól az életet és a halált, akkor könnyű választani.

---

- Ez ám a szakmai elkötelezettség - mosolygott Danielle Lacombe-ra Duncan Philips, a régészeti tanszék vezetője. - Nem emlékszem, hogy valaha hétfő reggel nyolckor kopogtatott volna az ajtómon hallgatóm.
- Van belőle - mosolygott vissza Danielle. - De most nem csak a hivatás iránti alázat hozott Önhöz, professzor úr. A hétvégén az egyik barátommal történt valami. Részben a szakmánkba vág, de bevallom: csak részben.
- Mondja bátran, Danielle. Úgyis szerencséje van, elvileg nekem a Csalagútban egy vonaton kéne épp ülnöm, és Marseille felé tartanom. Ott találtak a kollégák egy új leletet, azt kéne megnéznem. De úgy alakult, hogy csak délután indulok.
- Megígéri a tanár úr, hogy nem néz bolondnak, ha elmondom, mi történt?
- A lelkesedést a bolondságtól szűk mezsgye választja el. Tartottak már engem annak, de túléltem. Nem, dehogy fogom bolondnak nézni. Tudom, hogy nem az. Tehát?
- Köszönöm. Röviden: van egy filozófus-hallgató barátom, aki szinte minden szabadidejében történelmi játékokkal játszik.
- Helyesen teszi. Többet tanul belőlük, mint a könyvekből.
- Csak nem?
- De. Ha mostanában ritkán is, de velem is előfordul ilyesmi.
- Huhhh, akkor könnyebb helyzetben vagyok. A lényeg annyi, hogy belekerült az egyik játékába. Élőben.
- Na, ez még nem fordult elő velem. Bár jó lenne. Egy régész számára nagy adomány volna. Megnézni a saját szememmel, aminek csak a késői lenyomataival találkozunk.
- Pont ez történt a fiúval. Belekerült a teutoburgi csatába legionáriusként.
- Na, tehetett volna hosszabb utazást is. Nem lehetett túl sikeres túra.
- Nem is volt. Szinte azonnal meghalt, eltalálta egy germán dárda. De hazahozta a sérülést.

Duncan Philips fürkészve nézett a lányra. Negyedéves, az egyik legjobb diák a tanszéken. És tényleg nem bolond, pedig ez eléggé határeset.
- Van egy germán dárda okozta sérülésünk egy mai emberen?
- Ez a helyzet, pontosan.
- Értem. És akkor már azt is tudom, miért ilyen sürgős a dolog, hogy hétfő reggel nálam kezd, Danielle. Meg szeretne győződni róla, hogy igaz-e a srác sztorija.
- Igen, tanár úr.
- Na, máris kapna tőlem egy jelest, ha nem lenne mindegy. De maga kitűnő tanuló úgyis, úgyhogy osztályzat nélkül mondom: örülök, hogy tudja, hogyan lehet meggyőződni a dolog valóságtartalmáról. Kevés ember képes a gyakorlatban is azonnal alkalmazni az egyetemen magára szedett tudást.
- Igyekszem - mosolyodott el a lány.
- Az kevés lenne, bár szükséges. A tehetség nagy adomány. És örülök, hogy él vele. Szóval végezzünk el egy fémtesztet, igaz?
- Igen.
- Rendben. Mondom, szerencsénk van. Délután kettőkor kell innen elindulnom, pont elég időnk van belekezdeni. Mikorra tud ideérni a delikvens?
- Bármikor. Várja a hívásomat.
- Akkor hívja. Magam végzem el a vizsgálati részét, jót tesz a gyakorlás. Aztán meglátjuk.
- Máris hívom. És köszönöm. Mondtam Davidnek, hogy Ön jófej. Azt azért nem tudtam, hogy ennyire.
- Na, jöjjön az a David. Még a végén elpirulok.

---

- Halkabban csörtessen, katona. Nem a Via Appián kocsikázik a barátnőjével.

Titus Sura összerezzent. Fél napja gyalogolt, és egy lélekkel sem találkozott. Szerencsére. Egészen eddig. A hang elölről és a baloldalról jött, de nem látott senkit, csak a sűrű bozótot. Aztán előbújt egy férfi. Pont olyan öltözékben, mint Ő. Tunika, és semmi más. Hiszen ez Marcellus Maxentius. A légió negyedik cohorsának parancsnoka. Tényleg Mars segíti, most már biztos.

- Ave, centurio.
- Ave, fiam. Hogy hívják?
- Titus Sura, Uram. Tizenhetedik légió, kettes cohors.
- Nocsak, ugyanabban a légióban szolgálunk? Hadd nézzem csak. Tényleg, ismerős az arca.
- Voltam már az Ön parancsnoksága alatt több akcióban, Uram.
- Hát most egy ideig nem lesz. A légiónak vége. Meg a tizennyolcasnak, és tizenkilencesnek is. Pártucat túlélő, ha hazaér.
- Mi köztük leszünk, Uram.
- Ha így csörtet, akkor nem.
- Ön mellett majd óvatosabban mozgok. Most már tudom, hogy élve hazajutok.
- Megtisztel a bizalmával, fiam.
- Mi történt? Dárdatalálatot kaptam, szinte a csata legelejétől nem tudok semmiről.
- Látom, szép seb. Büszke lehet rá. Hihetetlen szerencséje volt. Bár nekem is.

Mutatta a fejét, amin egy szép nagy vágás volt. Nem túl mélyen, de egészen a homlokától a feje búbjáig tartott.

- Kettévágták a sisakomat, de közben elfordult a bárd. Gondolom, ahogy ránéztek a sebre, azt hitték, meghaltam, pedig csak elájultam az ütés erejétől.
- Talán nem volt idejük alaposabban szemlélődni.
- Telitalálat, katona. Épp csak felszedték a legértékesebb tárgyainkat, aztán mentek is tovább. Mindenütt zajlott a harc. Mi is kitartottunk egy ideig. Próbáltuk visszafelé átvágni magunkat, de egyszerűen túl sokan voltak.
- Szóval vesztettünk.
- Nem, fiam, nem csak vesztettünk. Megsemmisült három légió. Nem is tudom, mikor történt utoljára ilyesmi.
- Róma mindig felülkerekedik, Uram.
- Előbb-utóbb biztos. De a bajtársainknak ez kevés vigasz. Ők már nem fogják ezt látni.
- Hogy történhetett ez meg, Uram?
- Csapdába csaltak minket. A kormányzó közvetlen környezetében lehet az áruló. Van is rá ötletem, de nem most, előbb érjünk haza épségben. A légióból csak a Rajna túloldalán levő táborunk maradt meg. Meg mi. Meg tán még pár ember. Lesz időnk beszélgetni. Másra egy ideig úgy sem leszünk képesek.
- Uram.
- Mondd, fiam!
- Van két vadásztőröm. Odaadnám az egyiket.
- Ügyes. Én nem találtam egyet sem. Magát a szerencse kíséri, úgy tűnik. Köszönöm, jó hasznát veszem, ha élesedne a helyzetünk.
- Tényleg szerencsés vagyok. Például azért, mert Önnel találkoztam.
- Rendben. Vigyázok magára, fiam. De nézzen a lába elé, most nem menetelünk, hanem sompolygunk. Nem tesz jót, ha minden száraz gallyra rálép.
- Odafigyelek, Uram.
- Tudom - mosolyodott el a centurio. Na, indulás.

---

David futva érkezett az M-épülethez, ahová Danielle telefonja irányította. Ott a lány mellett egy jó karban levő ötvenes férfi fogadta.
- Üdv David. Duncan Philips vagyok. Én fogom elvégezni a vizsgálatot.
- Duncan Philips? A tanszékvezető?
- Az. Na, túl vagyunk a bemutatkozásom, tán menjünk be.

A fiú majdnem leült az első székre, amit odabent látott. Tudta, hogy Cambridge egyik büszkesége a régészeti tanszék. Világszerte elismert kutatócsoportja per pillanat is több tucat ásatást vezetett mindenfelé. De az épület mérete megdöbbentette. Az M-épület akkora volt, mint egy kórház. Egyszerűen hatalmas. És ha egy intézet ekkora helyet kap a mindig helyszűkében levő egyetemen, az bizony kivételes helyzetét tükrözi. Ennél már csak az lepte meg jobban, hogy egyáltalán nem ilyennek képzelt egy régészeti intézményt. Valamiért azt gondolta, hogy a folyosókon mindenfelé tárlók lesznek, tárgyakkal, múmiákkal, meg a múlt mindenféle ereklyéivel, és bár pár ilyet látott, de inkább a NASA-hoz hasonlított a hely. Mindenféle kütyük, láthatóan szupermodernek, és több számítógépet látott szerteszét, mint egy szoftverfejlesztő cégnél. És hát persze az, hogy maga a professzor fogadja, az meg mindenek fölötti meglepetést okozott. Egy olyan nagy ember, mint Duncan Philips, komolyan veszi az Ő hülye sztoriját?

A professzor látta David ámuldozását. Aki ennyire naivan képes rácsodálkozni a világra, az aligha egy hazudozógép. Mert persze elég hajmeresztő a feltételezés, hogy egy egyetemistában kétezer éves germán dárdamaradvány található, de látott Ő már sokminden elképzelhetetlent, amiről kiderült: maga a valóság.

- Úgy látom, tetszik, amit lát, David.
- Le vagyok nyűgözve, tanár úr.
- Rendben. Elmondom, mit szeretnék magával csinálni. Úgyis kell a beleegyezése, de gondolom, részleteiben is szeretné tudni, mi miért történik majd.
- Köszönöm. És tényleg olyan jófej, ahogy Danielle mondta. Sőt. Tényleg saját kezűleg fogja végigcsinálni a vizsgálatot?
- Igen. Nem árt, ha az ember nem jön ki a gyakorlatból. Nem szeretnék úgy járni, mint a viccek professzora, akinek még a cipzárját is csak az adjunktusa tudja felhúzni.
- Értem. Figyelek.
- Oké. Először csinálunk egy röntgent. Nagyfelbontású, nagyon kis fémdarabokat is érzékel. Ha találunk ilyesmit, akkor jön a következő fázis. MRI-t készítünk, hogy a minták pontos elhelyezkedését rögzítsük. Aztán áthívunk az orvoskarról egy mikrosebészt. Ő is hozza a speckó cuccait, endoszkóp, ultrahang, mágneses micsoda, és szépen egyenként kiveszi magából, amit találunk. Elvileg nagyon kis műtéti területen dolgozik majd, nem igazán lesz fájdalmas, de azért fog érzéstelenítést is alkalmazni. Helyit, persze, nem altatjuk. Megnézhetem közelebbről a sebét?
- Természetesen.
- No igen. Négyágú csillag. A germán dobódárdák keresztmetszete. Eddig jó a sztorija, David.
- Dobódárda?
- Igen. Kisebb, mint a normál, amit közelharchoz használtak, és hogy a hiányzó súlyt kipótolják, ezért csinálták négyágúra a hegyét. Így mélyebbre hatol.
- Huhhh, jól hangzik.
- Valóban. Danielle mondta, hogy egy római légiós bőrében kapta a találatot. Szegénynek nem lehetett jó napja.
- Meghalt azonnal.
- Gondoltam. Az ilyesmit ritkán élték túl. Na, szóval elmondtam, mit tennénk. Belevághatunk?
- Alig várom.
- Rendben. Jöjjön akkor fiam, kezdjünk a röntgennel.

- Bemehetek én is, tanár úr? - kérdezte Danielle.
- Nem, majd akkor, ha maga végzi a vizsgálatot. Fölöslegesen nem terhelünk senkit sugárdózissal. Nem sok, de az ilyesmik összeadódnak az évek során. Kívülről is látni fogja az eredményt, ki lesz vetítve a monitorra.
- Értem. Megöl a kíváncsiság.
- Öt perc lesz az egész.

Odabent a prof leültette Davidet egy különleges karosszékbe. A támlájába betett valamit, egy lapot, talán, David nyaki sérülése mögé. Aztán odahúzott egy kis gépet. Egy kábel vezetett ki belőle, valami olyan dologhoz, ami egészen hasonlított egy telefonhoz. Ezt vette kézbe a prof, és a seb fölé tette.
- Kezdünk. Lélegezzen nyugodtan, fiam, de ne nagyon mozogjon egyébként.

Nemcsak odakint volt monitor, hanem idebent is. Így David is láthatta a saját csontjait, amint épp fölöttük ment át a telefonszerű izé. Aztán feltűnt valami. Kicsi, de sokkal fehérebb, mint a csontok.
- Bingó - mondta a professzor.

David érezte, ahogy gyorsul a pulzusa. Mondani persze nem mondott semmit, nem akart fölöslegesen mozogni. De a prof láthatóan elégedett volt. Valami tehát van a sebében. És még három hasonló ilyet találtak a következő percekben.

- Rendben, fiam, végeztünk az első szkenneléssel. Menjünk ki, beszéljük meg odakint a többit. Danielle-t sem akarom kihagyni belőle.

Nehéz is lett volna. A lányon látszott, hogy majd felrobban a kíváncsiságtól.
- Találat, ugye?
- Igen. Négyszeres.

David szólalt meg.

- Biztos fura, hogy pont én játszom az ördög ügyvédjét, de miért jelent bármit az, ha a sebben van négy fémtárgy? Lehetnek maiak is.
- Persze, lehetnek éppen - válaszolt Duncan Philips. - Csak épp nem valószínű. A mai acélok sokkal kompaktabbak, erősebbek, mint az ókoriak. Nem szoktak leválni belőlük szilánkok. Már ilyen esetben, mikor viszonylag lágy szövetbe hatol be a belőle készült tárgy. Márpedig az acél számára a maga nyaka, David, az puha, mint a vaj. Ha mégis leváltak szilánkok, az valószínűleg azért van, mert nem mai darab okozta a sérülést. Az első félidőt négy nullára nyerte, David. Mehetünk az MRI-re.

---

Mióta együtt mentek a centurioval, Titus sokkal nyugodtabbnak érezte magát. Két ember az önmagában is sokkal több, mint duplája az egynek. A vadállatok szinte sohasem támadnak két emberre. Egyre annál inkább. Látták a nyomaikat útközben, vaddisznótúrás, szarvasok patanyomai többfelé. És még egy félig megevett nyúlba is belebotlottak. De látni egyet sem láttak. Ők biztosan látták a két embert, de támadni nem mertek.

De nem csak a mennyiség nyugtatta meg. Róma büszkeségei a centuriok voltak. Csak a legrátermettebb legionáriusok válhattak azzá. A fővezéreket, meg a mellettük szolgáló tiszteket persze úgy jelölték ki a császár környezetében, és ahhoz valamelyik nemesi család sarjának kellett lennie. Mondjuk egy Corneliusnak, Fabiusnak, vagy Juliusnak. De centuriot sosem születés, vagy társadalmi státusz alapján választottak. Ott csak az számított, mit tett addig a harcmezőn. Így igazából ők jelentették az állandóságot a hadseregben. Fővezérek jönnek és mennek, néha tehetségesek, néha nem. De az okos vezér mindig odafigyelt a centuriokra, mert igazából ők értették a hadviselés művészetét.

Az, hogy egy centurio a kísérője, a maximumra növelte a túlélési esélyeit. Ráadásul Marcellus Maxentius az egyik legjobb volt még a legjobbak közül is. Szerencsém van - szögezte le magában sokadszor Titus Sura. És tényleg nem sok minden zavarta őket hazafelé útjukban. Találtak szederbokrot, jól esett kicsit enni, bár sokat nem ér, de mégiscsak rágott valamit, és az a kis energia is jól jön. Találtak egy csermelyt, úgyhogy inni is tudtak. Emberekkel nem találkoztak, szerencsére. Egyszer távolabbról hallottak gyerekeket és nőket, akkor kis időre el is bújtak a legsűrűbb bozótosban. De férfiak nem voltak velük. Ők a mieinkre vadásznak - állapította meg a katona.

Gondolataiból egy érintés riasztotta. A centurio megfogta a kezét, és a bokrok közé mutatott. És a szájához tartva jelezte, hogy teljes csendben lopakodjanak. Bevették magukat a legsűrűbb bozótba, volt némi tövis, ami felkaristolta a bőrét, de nem számított. A centuriojában jobb, ha vakon megbízik az ember. Ahogy lefeküdtek a földre, a parancsnok a füléhez hajolt - Lovasok - suttogta. És arrafelé mutatott, ahonnan jöttek. Titus eddig semmit sem hallott, de most, hogy odafigyelt, Ő is hallotta a dobogást. És ahogy közeledtek, már szófoszlányokat is. Nem értette, mit beszélnek. Germánok voltak, nyilván.

Tán ha húszméterre mentek el a búvóhelyüktől. Tucatnyi lovas és kétszer annyi ló. Pár közülük nem germán volt. Nyilván hadizsákmány. És kettőn közülük odakötözött ember is volt. Ugyanolyan ruhában, mint Titus, vagy a centurio. Hadifoglyok. Azt azért észrevette, hogy több germán szerszámú ló volt, mint lovas. Tehát párat megöltek közülük a mieink. Ez adott egy kis elégtételt azért. De hogy az elfogott római katonák sorsa mi lesz a későbbiekben, arra jobb, ha nem gondol. Hogy az ilyet elkerüljék, azért vittek sokan magukkal vadásztőrt. Jobb meghalni, mint élve barbárok kezére kerülni.

A centurio is nagyon figyelt, ezt látta. Valószínűleg az érdekelte, mit beszélnek egymás között a germánok. Tud vajon germánul? Miért is ne. Már persze ha van olyan, hogy germán. Sok barbár törzs annak nevezi magát, de még egymás nyelvét sem értik. Ki is használta Róma a megosztottságukat. Voltak, akikkel baráti viszonyt ápolt, sőt, be is segített néha a törzsek egymás közötti konfliktusaiban. Azt ugyanis mindenképp el kellett kerülni, hogy a sötét és félelmetes erdők népe összefogjon. Sokan voltak, és remek harcosok. És talán épp azért semmisült meg három légió, mert a megosztási politika csődöt mondott. Valaki összefogta a törzseket, máshogy nem tudtak volna ekkora sereget összeszedni.

Igen, a centurio tényleg a germánok beszédére figyelt. Könnyű dolga volt, láthatóan büszkén, diadalittasan viselkedtek. Egymás szavába vágva kiabáltak, hetvenkedtek a bátorságukkal, meg a haditetteikkel. Aztán eltűntek a távolban. Nyilván eszükbe sem jutott, hogy van olyan római, aki túlélhette a mészárlást, és a közelükben bújik a bozótosban. A centurio felült, így ezt tette Titus is. Valamin nagyon elgondolkodott, az látszott. És bár nem szerencsés beszélni, de suttogva mégiscsak megkérdezte: mit mondtak, Uram?

Máskor talán megkapta volna az azonnali leteremtést, de most nem. Fájdalom látszott Marcellus Maxentius szemén, amint ránézett. Könny volna? Egy centurio szemében? Aztán megszólalt.
- Hermann.
- Tessék?
- Azt mondták: Hermann elintézte mindet.
- Ki az a Hermann?
- Van római neve is, fiam. Mert gyermekkorától köztünk nevelkedett. És a mi egyik parancsnokunk.
- Kicsoda? - képedt el, Titus. Voltak persze a római seregben sokféle nációból, de főtiszt ritkán lehetett más, mint született római. Egy germán az egyik vezérük?
- Mondd ez a név valamit, fiam: Arminius?
- Persze Uram, a kormányzó bizalmasa, remek parancsnok.
- Ő Hermann. És tényleg remek parancsnok. A germánok parancsnoka immár. Ő árult el minket.

---

- Professzor úr, kérdezhetek valamit?
- Persze David, bármit. Együtt kutatunk most, nem?
- Nem fogja kiszippantani az MRI a szilánkokat? Végülis hatalmas erejű mágneses térrel működik, nem?
- Nocsak. Öröm magával dolgozni. Egy filozófus, természettudományos műveltséggel. Remek - Duncan Philips mosolygott. Meglehetősen megnyerő, és roppant jófej, tényleg - véglegesítette magában David a profról alkotott véleményét. - A régi MRI-k tényleg szétszedték volna még a vállát is. Mindenképp kijöttek volna a szilánkok, keresztülvágva magukat az élő szöveten. Nem véletlen, hogy annak idején le kellett a páciensnek venni magáról minden fémet. Meg még végtag-protézise sem lehetett. De az már régen volt. Ezek a modern cuccok már nagyon finoman dolgoznak. Minden a helyén marad.
- Értem. Megnyugtató - mosolygott David is. Teljesen átalakult az elmúlt órában a régészetről alkotott képe. Sivatagi kalapban ásóra támaszkodó emberek, eddig nagyjából ennyit gondolt róluk. De úgy tűnik, egyszerre fizikusok, matematikusok, meg még ki tudja mik. Hát, ha ilyen különleges emberek, az bizony nem javítja Danielle-nél sem az esélyeit. Bár a fene tudja. Csodák mindig történhetnek. Két nappal ezelőtt azt sem gondolta volna, hogy germán dárda szilánkjait fogja a nyakában hordozni.
- Tényleg nagyon megleptük magát, David.
- Nagyon. Még annál is jobban.
- A régészet archaikus dolgokkal foglalkozik, de módszereiben egy modern tudomány. Tudja David, semmit sem érünk egy nehezen szerzett lelettel, ha nem tudjuk megállapítani róla, mikori, honnan és kiktől származik. Szóval az ásatások csak a munkánk kisebb és könnyebb része. Az igazi kihívás a megtalált dolgok elemzése. És mivel ahhoz a legmodernebb fizikai és kémiai eszközöket kell használnunk, magunk is egy kicsit fizikussá és kémikussá alakulunk.
- Meg sebésszé.
- Azt azért nem. De remek sebészekkel dolgozunk együtt, nemsokára megismeri az egyiküket. Már átszóltam, hogy induljanak. Pakolják a cuccukat, és jönnek.
- Nem lenne jobb itt berendezni egy mindennel felszerelt műtőt? Nem lógna ki ebből a high-tech környezetből.
- Telibe talált, David. Van ilyenünk. És tényleg mindennel felszerelve. Bár eddig csak halott embereken használtuk, de élőkre is alkalmas. De a sebészek a saját, megszokott cuccaikat szeretik. Úgyhogy most éppen egy golfpályákon járkáló kisautóhoz hasonló valamicsodára pakolják a dolgaikat. Kábé 10 perc múlva itt lesznek. Addig pont megcsináljuk az MRI-t.
- Készen állok.

David befeküdt a csőbe, nyugodtan lélegzett, nem mozgott, magától is tudta, mi a teendő, ha az ember finomszerkezetét szkennelik. Megnyugtató brummogás volt a szobában, bár tudta, hogy valójában hatalmas erők fogják most körbe. És tényleg alig kezdtek bele, már jött is be a prof.

- Készen is vagyunk David. Ránézésre nem lesz nehéz dolga a sebészünknek. A szilánkok egy csomagban vannak, kábé egy centire a bőr alatt. Gyerekjáték lesz kiszedni őket.
- Úgy tűnik szerencsés szériában vagyok. Most kéne lottóznom.
- Hát fiam, ha maga tényleg a teutoburgi erdőben egy légiós bőrében volt, akkor megütötte a főnyereményt enélkül is. Híresebb lesz, mint szeretné. A mindenféle vallások meg lecsapnak magára, mint élő bizonyítékra.
- Ateista vagyok, professzor úr.
- David, nem kell, hogy bármi természetfölöttiben higgyen. A fanatikusokat ez nem fogja érdekelni. De persze ez per pillanat mindegy. Csak azt akartam érzékeltetni, hogy kezdem elhinni a történetét. A szilánkok elhelyezkedése olyan, mintha egy ütéstől váltak volna le. Pont ilyen mintákat láttunk erőszakos halált szenvedett ókori embereken. De van itt valami, ami meglepő.
- Micsoda?
- Honnan csapódott magába a dárda? Fölülről, ugye?
- Igen.
- A sebe elhelyezkedése alapján a találat pont a lorica segmentata felső szélén érte. Ja, az a római légiós páncéljának a neve - tette hozzá, látva, hogy David nem érti, miről beszél -, és a páncél eltérítette a dárdát. A fém a fémen ütközött, ezért váltak le egyben a szilánkok. És aztán fölfelé ment, pár nyakizmot érintett csak, és távozott.
- Nem értem igazán, professzor úr. Ez mit jelent?
- Hát azt, David, hogy ez egy csúnya sérülés, de messze nem halálos. Pláne egy harcedzett légiósnak. A maga római katonája életben maradt. Legalábbis a találatot túlélte. Aztán hogy később mi lett vele, az persze kétséges. Germánia közepén fölébredni az ájulatból, az nem egyszerű sztori.
- Életben maradtam?
- Igen.

---

Aztán az események pörögtek tovább. Megérkezett a sebész, David megkapta az érzéstelenítő injekciót, és végignézhette az endoszkóp kamerájának képén, amint egyenként megfogja, és kihúzza a szilánkokat. Ez persze elég érdekes volt, de a fiú közben alvajáró üzemmódra kapcsolt. Megdöbbentette a prof közlése, hogy a légiósa teutoburgban életben maradt. Mert ebből persze rengeteg új lehetőség következett. És a filozófusagy már ezeket latolgatta.

Ha él, és talán haza is jut Germániából, akkor újra a bőrébe kerülhet, ha egy későbbi csatát választ a számítógépén. Persze, ezt korábbival is megtehette volna, mikor a légiós még fiatalabb volt, de egyszerűen nem voltak korábbiak. Augustus tényleg békét teremtett, évtizedekig nem történtek igazán komoly ütközetek. De a teutoburgi erdő után akadt egy pár, és az egyik meg is van a játékban. Egy büntetőexpedíció a germánok ellen. Ami olyannyira sikeres volt, hogy még a légiók elveszett sasait is sikerült visszaszerezni. A hadvezér diadala elismeréseként megkapta a Germanicus nevet, és a csatája bent van a játékmenüben.

Esélye nyílik újra kipróbálni az élményt, és ezúttal biztonságosabb körülmények között. Ha egy csatát a rómaiak nyernek, akkor nagyobb az esélye, hogy a légiósa is túléli, és akkor nemcsak pár másodpercig lehet ott. Napersze ebből is következik valami. Eddig azt hitte, azért került vissza a saját bőrébe, mert meghalt odaát. De ezek szerint nem ezért. Tán elég, ha az ókori személyisége elveszti az eszméletét. De az alvás közben is megtörténik. Mert ha tartósabban lesz légiós, kétséges, hogyan tér vissza, hogy újra David Nolan legyen. Talán ez a megoldás. Ha a légiós alszik, akkor visszajöhet. Ha meg nem, na az egy másik kérdés. De ez már úgyis egyirányú utca. Kizárt dolog, hogy ne próbálná ki, ha egyszer ilyen egyedi lehetőséget kapott a sorstól.

Danielle látta, hogy a fiú csak fizikailag vesz részt a műtéten. Nyilván van mit végiggondolnia. Vajon én mit tennék a helyében? - jutott eszébe. A lehető legérdekesebb, legizgalmasabb dolog, ami a fiúval történik. De egyben a legveszélyesebb is. Semmit sem értenek az egészből, tehát bármilyen újabb visszamenési kísérlet érhet nagyon rossz véget. Az meg, hogy tényleg ott volt David a teutoburgi erdőben, már eddig sem volt kérdés a lány számára. És ahogy a vizsgálatokkal haladtak, azok is egymás után ezt a meggyőződését erősítették. És nyilván a fiú is megkapta a bizonyosságot. És mivel roppant kíváncsi fajta, ki is fogja próbálni újra. És Danielle-nek egyelőre semmiféle ötlete nem volt, hogy tudná valahogy megvédeni a fiút, hogy ne szaladjon fejjel a falnak.

- Nos, David, végeztünk. Nagyon vitézül állta a sarat. Mint egy légiós - mosolygott a fiúra Duncan Philips - És most akkor mi következünk. Fizikai és kémiai vizsgálatok jönnek, és ebben már több kolléga is segíteni fog. Mikroszkópos megfigyelés, normális, meg elektromos mikroszkóppal, savas oldási próbák, ultracentrifuga, égetés, darálás, miegymás. Nagyjából három óráig tart, amíg a mintákról biztos képünk lesz. Aztán az eredményeket feltöltjük a számítógép adatbázisába, és az megmondja nekünk pontosan, honnan származnak a szilánkok. David, szerintem sétáljon egyet, üljön be a büfébe, aztán jöjjön vissza délre. Addigra biztosan végzünk.
- Danielle velem jöhet?
- Jobb lenne, ha itt maradna, és részt venne a vizsgálatokban. Ennyire különleges dolgot ritkán csinálunk, ilyenkor lehet a legtöbb tapasztalatot szerezni.
- Maradnék, David. Tényleg fontos lenne.
- Persze, bocs. Ez a hivatásod, erre most nem gondoltam. És valóban van min agyalnom. Egy kávé, meg cigi, az a minimum, ami rámfér.
- Rendben David. Akkor délben.
- Itt leszek, professzor úr. És köszönöm. Mindent.

---

Hosszú órák óta mentek már a germán lovasokkal való találkozásuk óta, de Titus Sura még mindig a centurio mondatát emésztette. Mert egyszerűen nem fért a fejébe a dolog. Egy magas rangú római parancsnok, aki hosszú éveken át vett részt Róma hadjárataiban, és minden megbecsülést megkapott, egy ilyen ember hogy választhatja a barbárokat a bajtársai helyett? Hogy képes elárulni mindenkit és mindent, ami addig az életét jelentette?

Légiósnak lenni, az kiváltság. Parancsnoknak lenni, az meg méginkább az. Rómát a légiói tették a világ urává. És ezt Róma el is ismeri, és meg is becsüli. Pláne mióta Augustus a császár. A trónját a katonáknak köszönheti, és a háláját mindig és minden módon ki is fejezi. Duplára emelt zsold, teljes ellátás, a létező legjobb fegyverek, páncélok. És 20 év szolgálat után földbirtok. Titus Sura egyszerűen nem tudott elképzelni ennél jobb életet.

És ezt adta föl Arminius azért, hogy legyőzzön pár római légiót. Pedig parancsnokként igazán tudhatja a rómaiak alapelvét: csatát veszthetünk, de háborút soha. Mikor Hannibál le-föl járkált Itáliában, legyőzve minden ellene küldött római sereget, senki sem gondolta, hogy végül Karthagó fog elveszni. De mégis ez történt. Mert mindig van újabb hadsereg, mert a rómaiak egyszerűen lelkükben legyőzhetetlenek.

Vagy épp a régebbi germán betörések. Volt, hogy százezernél is többen voltak, és kezdetben győztek is. De aztán megintcsak Róma lelke diadalmaskodott. Kitermelt magából pár újabb légiót, egy zseniális hadvezért Gaius Marius személyében, és a százezernyi germánból halott, vagy rabszolga lett. Mert Róma tényleg legyőzhetetlen. És Titus Sura szeretett része lenni ennek a mindenek fölött álló erőnek.

Egyszerűen érthetetlen ez az egész. Eljut majd a vereség híre a császárhoz. Ha máshogy nem, akkor Titus Surától. Mert hazaérnek, vele van Marcellus Maxentius, aki hazaviszi. És a császár majd visszavág. Rengeteg légió van szerteszét a birodalomban, hát mozgósítás lesz, és elsöprik ezeket a varkocsos barbárokat. Az aljas vezérükkel együtt, akinek semmit sem jelent a bajtársiasság.

Augustus egyre messzebb tolta észak felé a birodalom határait. Az Alpok vad népei meghódoltatva, a balkán, vagy a termékeny pannóniai sík is már provincia lett. És Germánia következik. Akkor is, ha három légió megsemmisült. Mert a világnak szüksége van Rómára. A fényre, a civilizációra. Ha egy germán, vagy akár gall falut összehasonlít saját szülővárosával, Salernummal, mintha két különböző világ lenne. És miért választaná bárki a sötétséget a világosság helyett?

Gallia is valaha olyan volt, mint most Germánia. Vad kelta törzsek, az avitt hitvilágukkal, druidáikkal, meg a gyilkos ösztöneikkel. Aztán jött Julius Ceasar, és mostanra a gallok többsége már jobban érzi magát rómaiként, mint valaha keltaként. Városok, kőből, vízvezeték, piac, jog, minden, amijük korábban nem volt, már része az életüknek. És ugyanezt kapnák a germánok is. És fogják is, akár akarják, akár nem. Néha nehéz boldogítani azokat, akik nem fogják föl, micsoda ajándékot kapnak.

Ehhh, akárhogy töri a fejét, nem érti. Ha hazaérnek, megbeszéli majd nála okosabb emberekkel ezt a dolgot. Mint például Marcellus Maxentius, de amíg hazafelé mennek, nincs beszélgetés, ezt tudta. És persze még egy dolog. Sok szövetséges katona szolgál a római seregben. Gallok, germánok, trákok, numidák, meg ki tudja mennyiféle nép vesz részt a sas alatt a hódításokban. Hogy lehet ezekután megbízni bennük, ha az egyik legjobban megbecsült, legmagasabb rangú parancsnokuk is képes lett árulóvá válni? Annak, ami most történt, lesznek következményei. Hogy mifélék, azt nem tudta önmaga végiggondolni. De hogy nem marad semmi úgy a teutoburgi csata után, mint addig, abban biztos volt.

---

Még fél 11 sem volt, mikor David mobilja megcsörrent.
- Végeztünk, David. Várunk.
 És már le is tette. Nem várt választ, és egyébként is furcsa volt a lány hangja. Dühös. Vagy talán feszült, ezt nem tudta eldönteni. Mindegy, ezek szerint kiderült, hogy nem ókori a fémszilánk. Legalább ezen akkor nem kell tovább agyalnia. Majd meggyőzi magát, hogy csak álmodta az egészet. Közben persze már futott, mert a rosszhíren is jobb gyorsan túllenni. Már ha rosszhír ez egyáltalán. Az M-épület kapujában a lány várta.
- Gyere, a prof a szobájában vár.
- Ennyire súlyos a helyzet? Azt hiszi, hazudtam?
- Gyere. Odabent mindent megtudsz.

Hát ez roppant megnyugtatóan hangzott. Mindegy, legyünk túl rajta. Csak azt sajnálta, hogy egy olyan remek ember, mint Duncan Philips azt gondolja róla: szélhámos. De már ott is voltak a professzor második emeleti dolgozószobájánál.

Aki inkább fürkészően, mint dühösen nézett Davidre.
- Megvagyunk David.
- Ilyen gyorsan? - próbálta kicsit húzni az időt a fiú.
- Könnyebb dolgunk volt, mint gondoltuk.
- Nem kétezer éves a minta, gondolom.
- Jól gondolja, David.
- Hát elnézést, professzor úr. Nem akartam félrevezetni. Én tényleg úgy éltem meg, hogy ott voltam, és dárdatalálatot kaptam.
- Félreért, fiam. Én már biztos vagyok ebben.

Davidnek fönnakadtak a szemei.

- Akkor semmit sem értek.
- Tudja David, maga nyilvánvalóan egy tiszta, tökéletesen őszinte fiatalember. És mivel az, ezért az alaphozzáállásom az volt, hogy a germán dárda esetében sem téved. És Danielle is ugyanígy állt ehhez a dologhoz. Úgyhogy biztosak voltunk abban, hogy valamilyen acél van a sebében, és a mi feladatunk meghatározni, milyen acél. Csakhát nem acél.
- Hanem micsoda?
- Aranyozott bronz.
- És ebből mi következik?
- Nem véletlenül nem a laborban akartam megbeszélni, mire jutottunk. Azt az aranyozott bronzot, ami a maga sebében volt, minden valamire való régész ismeri. Négy darab van összesen a világon ilyen anyagból készült dárdából. És mind a négyet Tutanhamon sírjának feltárásakor találták meg Howard Carterék.

A prof elhallgatott, hagyta emészteni a hallottakat. De nem nagyon ment, Daviden láthatóan teljes zűrzavar lett úrrá.
- Nem értem. Nem vagyok hülye, de ez most kicsit sok. Most akkor ott voltam, vagy Egyiptomban, vagy hol? És mikor?
- Hát, biztos válaszokat nem tudok mondani. Azt igen, hogy számomra mi tűnik logikusnak. De ezügyben szinte csak kérdőjeleink vannak, és érzésem szerint még igen hosszú ideig azok inkább szaporodni fognak, mint elfogyni.
- Figyelek, professzor úr. Kérem, mondja, az én logikám most teljesen kikapcsolt.
- Maga David, ott volt a teutoburgi erdőben egy római legionárius testében. Akit tényleg eltaláltak egy dobódárdával, de a páncélon a dárda kisiklott, és viszonylag enyhe sérülést okozott csak. A dárdát nyilván egy germán dobta, nem valószínű, hogy ott lehetett volna abban a seregben egy egyiptomi. De olyan dárdát használt, ami 1300 évvel azelőtt a csata előtt készült. Hogy miért, nem tudom. Összességében azt gondolom, hogy nem volt egyedül teutoburgban. Volt ott még valaki, aki képes mások bőrébe bújni. És mivel a már akkor is 1300 éves különleges dárdával pont az egyetlen olyan rómait vették célba, akiben ott lappangott még valaki, ezért aztán azt gondolom, hogy Ön volt a célpont. Vagy még egyszerűbben: nem hadisebesülést élt túl maga, és a légiós, hanem gyilkossági kísérletet.
- Jézusom - hebegte David. A lányra nézett, és most értette meg: nem dühös az arca, hanem fél. És félti őt. És ez még akkor is jólesett, ha éppen összeomlott minden, amiben eddig biztos volt.

---

A professzor fölállt, és az egyik szobafalon lévő festményhez ment. Bárszekrényt rejtett. Töltött egy kis Chivas Regalt, és elővett egy láthatóan használt dobozú John Player Specialt.
- Tessék David. Hajtsa ezt föl, és gyújtson rá. Jót fog tenni. Okoztam elég izgalmat, hogy valami kis nyugalmat is megpróbáljak magába csempészni.
- Szabad?
- Nem, de most igen. Kinyitom az ablakot, túléljük. Zugdohányos vagyok, napi egy-két szál, de el ne mondja senkinek, mert a végén még kirúgnak - és Davidre mosolygott.

David is elmosolyodott. Duncan Philipset kirúgni Cambridge-ből? Oké, nyilván csak vicc volt. De ez is ugyanolyan jólesett, mint a viszki, meg a különleges minőségű cigi.

- Mondanék még pár dolgot, fiam. Egyfajta tanácsként, aztán ha gondolja, elfogadja.
- Megköszönöm, professzor úr.
- Oké. Nekem nemsokára indulnom kell. Marseille külvárosában találtak valamit egy építkezésen, és a légifelvételek szerint az a valami egy hatalmas légiós tábor. Ha az, akkor feltárás lesz, nem építkezés, úgyhogy nem babra megy a játék. És a francia kollégák épp ezért ragaszkodnak a személyemhez. De megpróbálok szerdára visszaérni. Mert őszintén szólva, ami magával történik, az sokkal érdekesebb, mint egy bármekkora légiós tábor. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet mondok, de tényleg így érzem. És egyébként is: ráfér most magára egy kis baráti segítség.
- Minél több, annál jobb.
- Rendben. Szóval szerdára visszaérek, ha valami miatt mégsem, akkor felhívom Danielle-t. És amíg vissza nem érek, annyit kérnék: ne próbáljon meg újra belépni a játékba.
- Tényleg ezen járt az eszem az egyetemkertben.
- Gondoltam, láttam, ahogy felcsillant a szeme, mikor megtudta: nem halt meg a légiós alteregója. Szerintem már azt is kitalálta, melyik későbbi csatával tesz próbát.
- Pontosan ez történt.
- Ne tegye. Aki meg akarta ölni, per pillanat valószínűleg úgy gondolja: sikerrel járt. A dárdáját nyilván visszavette, értékes darab, és ha nem teszi, akkor nem Tutanhamon sírjában találunk meg négyet 1920-ban. Ott csak hármat, egyet meg valahol Osnabrück környékén. Ahol a teutoburgi csata epicentruma volt. Legalábbis nagyjából.
- Huhhh - szisszent föl David - Beleléptem az időparadoxonba.
- Bele bizony, elég rendesen. De majd erre is rátérünk, ha visszajöttem. Szóval a gyilkosának valószínűleg nem volt ideje meggyőződni, hogy tényleg halálos sebet okozott-e. Egy akkora káoszban elég volt neki, hogy kiáll a nyakából - mármint a légióséból, persze - a dárda, véres, eszméletlen, meg ilyesmi. Kihúzta a fegyvert és továbbállt. Nem kéne felhívni a figyelmét, hogy nem sikerült a kísérlet. Márpedig ha visszamegy egy későbbi csatába, akkor valószínűleg ismét ugyanannak a légiósnak a bőrébe bújik. És akkor megint célpont lesz.
- Világos. Bár azt nem értem, honnan tudná meg, hogy megint ott vagyok.
- Dunsztom sincs. De mivel célzottan magát támadta egy akkora csatában, mint a teutoburgi, ezért igen valószínű, hogy halálpontos információval rendelkezett a maga ottlétéről. Hogy honnan, ne kérdezze. Pont annyira nincs rá válaszom, mint ezer másik fontos kérdésre.
- Rendben, professzor úr. Életben leszek még, mire visszaér. Nem akciózom, megígérem.
- Köszönöm, David.
- Danielle.
- Igen, tanár úr?
- Pesztrálgassa a fiút. Ráfér.
- Meglesz. Magamtól is tenném.

---

- Hazamész?
- Rámférne.
- Akkor?
- Egykor lesz a morálfilozófia speckolom. Az a kedvencem, és még sosem hiányoztam.
- A jó meg a rossz, mi? Hát, az most időszerűbb, mint valaha.
- Az mindig időszerű. De nem hiszem, hogy oda tudnék figyelni. Pedig a kedvenc tanársegédem tartja.
- Okos is, nemcsak szép - kacsintott Davidre Danielle.
- Sőt, egyenesen zseniális. Meg persze bombázó. De én foglalt vagyok.
- Nocsak, lemaradtam valamiről?
- Dan, nálad senki sem tudja jobban, hogy értem.
- Oké, persze.

Az M-épület előtt álltak meg kicsit, miután kijöttek a professzortól.

- David, menj haza. Pihenj.
- És Te? A profod azt mondta, pesztrálgatnod kell engem.
- Foglak is. De csak akkor, ha hazamész most. Nekem van még egy kis dolgom, és nagyjából kettőre felmegyek.
- Rendben. Ez a végső érv. Nyilván otthon kell lennem, ha feljössz hozzám - vigyorgott a lányra David.
- És ne kapcsold be a gépet. Legalább addig, amíg meg nem jövök.
- Per pillanat eszem ágában sincs. Kicsit félek tőle.
- Helyes. A félelem ilyen esetekben jó tanácsadó.
- Gondolod, tényleg meg akartak ölni?
- Igen. A proftól függetlenül én is erre jutottam.
- Fontos ember lettem. Akartam ezt?
- Ezt neked kell eldönteni David. De az biztos, hogy nem marad meg a megszokott életed.
- Ja, kezdek rájönni. Na, akkor megyek, és várlak kettőkor. Előbb is jöhetsz. Akár most is.
- Ne huncutkodj már. Ott leszek, legkésőbb kettőkor.

A lány nem mondott igazat. Nem volt semmi dolga valójában, a tanrendjében a hétfőt kiürítette. Ha nem tudta magát kipihenni hétvégén, mindig jól jött az a plusz nap. És ezt addig kell kiélveznie, amíg egyetemista. Aztán jön majd a folyamatos robotolás. Bár ha az ásatásokat jelent, elemzéseket, utazásokat a világ minden tájára, felfedezések reményében, akkor nem is lesz robotolás. Igaz, egy régésznek nincsenek hétvégéi. Ha komoly lelet van, akkor csak a hónapokat számolják, nem a napokat.

Most egyszerűen csak gondolkodni akart. Mert a női ösztöne nem hagyta nyugodni. És mindazok fényében, ami ma kiderült David sérüléséről, döntést kell hoznia még azelőtt, mielőtt Davidhez felmegy. Mégpedig Donaldról. Mert bár tegnap boldoggá tette, hogy a fiúk összehaverkodtak, de azért megszólalt benne a vészcsengő. Mert egyszerűen túl könnyen ment. És Donald ennél sokkal konokabb és akaratosabb. Nem fog pár perc alatt összehaverkodni valakivel, akit mélyen lenéz. És persze, jó lenne azt gondolni, hogy a lány kedvéért tette, de az túlzott naivitás lenne. Donaldot azért elsősorban mindig saját maga érdekelte. A lány lehetett a második, de első soha.

Szóval valami nincs rendben ezzel a remekül alakuló újsütetű barátsággal. Donaldnak az ilyen viselkedéssel célja van. És persze, lehet, hogy az, amit mondott: nem akar kimaradni a buliból. De amikor ezt mondta, még igencsak kétséges volt, hogy helytálló-e David sztorija. És a lány tudta, hogy Donald kíméletlen. És bármennyire is hülyeség, de konkurensként tekint Davidre. Márpedig az alfahímek megsemmisítik az ellenfelet, nemcsak megsebzik. Talán azért lett hirtelen ilyen barátságos, mert arra gondolt: így tud minél több információt szerezni Davidről, hogy aztán lejárathassa.

A lány tisztában volt a fiú hibáival. És ha néha elgondolkozott, mi is lesz kettejük kapcsolatának jövője, akkor mindig ugyanarra jutott: semmi. Jól megvannak, együtt járnak bulizni, de nagyjából ez minden. Donald mellett aligha válhatna azzá a nővé, aki szeretne lenni. A fiú a karrierjét fogja építeni, és ehhez nem egy önálló akarattal és életcéllal rendelkező társra lesz szüksége, hanem valami szőke fotómodellre, aki butuskán elcsacsogja neki mindennap, hogy mily csodálatos férfi is Donald Hickey. Danielle pedig lehetett volna fotómodell, de szőke semmiképp. És nem a hajfesték volt az akadály.

Nem - jutott döntésre a lány. A mai történésekről egy szót sem fog szólni Donaldnak. Ha esetleg a fiú képes is lenne egy ideig magában tartani azt, ami David számára bármikor életveszélyes lehet, a baráti köre rá fogja venni, hogy fecsegjen. És valamelyik esti, edzés utáni kocsmázáson mindent el fog mondani. És Donald baráti köre felöleli nagyjából az egész egyetemi sportéletet. Tehát azonnal híre megy mindenfelé annak, aminek titokban kell maradnia. Persze, ez most egy furcsa helyzet. David érdekében kell becsapnia Donaldot. Mintha fontosabb lenne a két fiú közül az, akivel csak baráti a viszonyuk.

Igen, ez kínos. De belül biztos volt benne, hogy ezt kell tennie. A kérdés valójában nem David, vagy Donald, hanem élet, vagy halál. Így felfogva pedig csak ezt teheti. Rendben. Ma Donald amúgyis hosszú napos, este 10 előtt aligha végez az óráival, az edzéssel, meg a kocsmázással. Persze, a fiú hívni fogja majd, hogy menjen vele. Nem fog. Ma egész nap Daviddel lesz. Ráfér a bátorítás, és tán ketten jutnak valamiféle következtetésre, amivel közelebb jutnak az érthetetlen megértéséhez. Úgyhogy ez a nap Davidé lesz. Aztán majd meglátjuk - zárta le magában a lány a gondolatfutamot. Kávézik egyet, eszik is valamit, aztán indul Davidhez.

---

Túl voltak a második éjszakán is. Titus Sura úgy számolta, hogy a következő sötétedés idején fogják elérni a Rajnát. Szerencséjük volt, mindvégig tiszta időben mentek, és a holdfény még a sűrű lombozaton is átvilágított eléggé ahhoz, hogy tartani tudják az irányt. Meg persze a tempót. Ami meglehetősen gyors volt. Enni a szederbokor óta nem ettek, de az már nem is hiányzott. Összeszűkült gyorsan a gyomra a folyamatos éhezéstől, és fizikai megerőltetéstől, simán kibírja hazáig. Vizet könnyen találtak, tele volt az erdő vele. Forrás, patak, vízátfolyás, minden órában belebotlottak egybe. Ébren maradni volt a legnehezebb. Pláne éjszaka. Ha Titus Sura egyedül van, tán lefekszik, vállalva az ezzel járó kockázatot. De nem akart gyengének látszani Marcellus Maxentius előtt. Úgyhogy ébren maradt, és vakon követte a centuriot. Ha a következő éjszaka már a Rajnánál éri őket, akkor jut alvás is. Meg étel, ital.

Az erdő kezdett ritkulni, ahogy haladtak. És településből is egyre több volt. Minél közelebb értek a Rajnához, annál inkább hallottak férfihangokat is. A centurio olyankor mindig figyelt, és kiderült a germánok beszélgetéseiből: az errefelé élők nem vettek részt a csatában. Hogy miért, az persze más kérdés. Voltak olyan germán törzsek, akik bár nem voltak részei a római birodalomnak, de jó viszonyt ápoltak vele. És minél közelebb volt a határt jelentő folyóhoz egy település, annál jobban érvényesült a birodalom hatása. Kereskedtek, és a földművesek jobban jártak, ha a Rajnán túli római városokban adták el a terményeiket. Úgyhogy ezen a tájon már béke honolt, és persze az itt élők azt is tudták, hogyha Róma odacsap, akkor először őket találja el.

De azért óvatosak maradtak. Nem kockáztatták, hogy meglássák őket. Ha már eddig eljutottak észrevétlenül, akkor maradjon is így, egészen hazáig.

A centurio intett, és lefeküdt. Titus is ezt tette, és közben odakúszott Marcellus Maxentiushoz.
- Mi történt? - suttogta.
- Lovasok. Figyeljünk.

Már Titus is hallotta. Úgy tűnik az állandó éberség, meg tán az éhezés és kialvatlanság az ő érzékeit is kihegyezte. A dobogás most nem hátulról jött, hanem előlről,  a  Rajna felől. Aztán az egyik lankásabb, bokros területen meglátták a hang forrásait is. Hat ló, három lovassal.

- Marcus! Marcus!

Titus Sura felpattant, és a kiabálást a lovasok meg is hallották.

- Mi a fenét csinál, katona? - üvöltött rá a centurio, de ő is fölpattant. Előhúzta a tőrt a tunikájából, és harcrakészen várta a lovasokat. Ha már halni kell, azt két római együtt teszi.

De semmi ilyesmi nem történt. Tán kőhajításnyira lehettek, mikor az élen lovagló leugrott a nyeregből, és a hátast otthagyva gyalog futott feléjük. És ő is kiabált.

- Titus! Jupiternek hála. Életben vagy.
- Igen Marcus. És te is. Vigyáztak ránk az istenek.

És a két katona összeölelkezett.

- Na, fiaim, ölelkezzenek csak, de legalább ne kiabáljanak. Nem vagyunk még otthon.

A lovas most ismerte föl Marcellus Maxentiust.

- Marcus Merula, tizenhetedik légió, lovasság, jelentkezem.
- Rendben katona. Örülök magának.
- Én is Önnek, Uram. Titusnak meg különösen. Tudja, uram, gyermekkorunk óta vagyunk barátok. Még a légióba is együtt jelentkeztünk.
- Értem fiam. Hogy kerülnek ide?
- Túlélőket keresünk. és a lehető legjobbakat meg is találtuk. Jut ló mindannyiunknak, hoztunk magunkkal a táborból.
- Tudnak valamit a csatáról?
- Megsemmisült a légió uram. A gyalogság teljesen, a háromszáz lovasból pedig mi hárman maradtunk életben. Mikor már nem volt rajtunk kívül élő, sem lovas, sem gyalogos, hazaindultunk. Úgy gondoltuk, jobb, ha minél gyorsabban megtudják a rettenetes hírt a táborban. Így aztán már tudják. Amennyi lovat, meg lovagolni tudó katonát a táborban össze tudott szedni Cornuta legatus, az most mind túlélőket keres.
- Jól tette. Nem voltak összeütközések a környéki germánokkal?
- Semmi. Szerintem nem is tudnak arról, hogy csata volt. Teljesen kihagyták őket. Vagy csak úgy csinálnak. De ez most mindegy.
- Mennyire vagyunk a Rajnától?
- Nagyon közel, Uram. Ha arra a dombra fölmegyünk, már látszani fog a folyó. Hatalmas tempóban jöhettek idáig.
- Nem éreztük magunkat otthon Germániában.

Nézd már - futott át Titus Surán. Egy centurio, aki viccel. Korábban az a könny a szemében, mikor Arminius árulásáról beszélt. Most meg humorizál. Úgy tűnik, még egy centurio is emberből van. Mert egyébként, a folyamatos kiképzés során ez sosem derült ki.

A másik két lovas is közben odaért. A nyeregkápából elővettek pár dolgot. Cipó, sajt, szárított hús. És kulacs. Ennél finomabb reggelit még sosem kapott Titus Sura. Végülis olyan, mint egy születésnap. Túlélte a saját halálát, minden eséllyel szemben. Mars vigyáz rám - szögezte le magában újra. És most már meggyőződéssel.

---

Végülis Danielle sokkal gyorsabban lerendezte magában a Donald kontra David kérdést, mint tervezte, így már délután egy körül a fiú lakásához ért. Megijedve tapasztalta, hogy az ajtó résnyire nyitva. Óvatosan bement, aztán megnyugodott. David az ablaknál állt, nyilván látta a lányt megérkezni, és ő nyitott ajtót.

- Dan, rájöttem valamire. Legalábbis azt hiszem - fordult meg a fiú.

A lány ledobta a kabátját az ágyra, és leült.

- Jó az irány. Ágy, vetkőzés. Érezd magad otthon.
- Ne hülyéskedj már David. Mondd, mi jár a fejedben.
- Oké, tényleg csak hülyéskedem. Legalábbis féligmeddig - vigyorgott a fiú.
- Szóval?
- Hangosan gondolkodom, rendben? Így ha közben logikai hibát találsz, akkor a következtetésem sem lehet helytálló. Ha azonban átmegyek a szűrődön, akkor valamiben legalább biztosak lehetünk.
- Jó ötlet. Nosza, hadd halljam.
- Addig már tiszta, hogy ott voltam teutoburgban, és egy légiós bőrében. Igaz?
- Igaz.
- Semmiféle olyan dolog nem volt velem odaát, ami itt viszont igen. A ruháim megváltoztak, és bár nem láttam magam, de valószínűleg a kinézetem is teljesen más. Szóval fizikailag nem zavartam be az alteregómat semilyen módon.
- Igen, egyetértek.
- És mégis hazahoztam onnan egy sebet. Pedig a testem mindvégig itthon volt.
- Tényleg. Ez eddig nem jutott eszembe.
- Sőt mitöbb. Még egy ottani fegyver szilánkjait is áthoztam egy kétezer éves lyukon.
- Így van. És igazad van, ez teljesen ellentmond annak, hogy csak a szellemed, vagy lelked, vagy mittoménmid ment át, de a testedből semmi. Kapisgálom, bár nem tudom mire fogsz kilyukadni. Tehát?
- Nem véletlenül használták azt a dárdát, amit. Egy korabeli normál dárda csak a légióson ütött volna sebet, de én sértetlenül érek haza.
- Lehet. És ebből mi következik?
- Az a dárda, amiből csak négy van, az nagyon különleges darab. Ugyanúgy átmegy az időn, mint én. Egyszerre sebzi meg minden alteregómat. Erre hozták létre.

A lány emésztett. David logikája hibátlan volt. Úgy tűnik elmúlt belőle a sokkos állapot, és hozza a szokásos formáját végre. És mivel ez így van, ezért most azt kéne elfogadnia, hogy nem csak ember lehet több időben és fizikai formában, hanem tárgy is. Remek. Innentől mi biztos egyáltalán?

- Elfogadom, hibátlan következtetés. És akkor én is mondok valamit. Talán még alá is támasztja a következtetésedet.
- Figyelek.
- Azt nyilván tudod, hogy Tutanhamon sírja az egyetlen teljesen sértetlenül megtalált egyiptomi királysír.
- Igen.
- Ha valaki kellő mélységben foglalkozik régészettel, akkor az egy idő után már nem hisz a véletlenekben. Roppant valószínűtlen, hogy az évezredek alatt a többi sírt szépen módszeresen feltáró, és kifosztó sírrablók pont Tutanhamonét ne találták volna meg. Profibbak voltak, mint a régészek. A megélhetésük függött ettől.
- Értem. Folytasd.
- Igen valószínű, hogy pontosan tudták hol a sír, de tudatosan nem bolygatták meg. Hogy tiszteletből, vagy félelemből, vagy ki tudja milyen okból, azt a fene se tudja. De tény, hogy teljesen sértetlen volt. Mindehhez még hozzáveszem, hogy Tutanhamon egy roppant fiatal ember volt, akinél fönnáll a gyanú, hogy erőszakos halált halt. Az apja Ehnaton, aki fogta magát, és megváltoztatta Egyiptom többezer éves hitvilágát. Amit halála után visszaváltoztattak, és még a nevét is kitörölték mindenünnen. Szóval ha van igazán izgalmas időszak, az éppen ez.
- Értem, amit mondasz, de nem áll össze, hogyan kapcsolódik a mostani sztorinkhoz.
- Gondolod, hogy egyszercsak jön egy fáraó, eszébe jut, hogy a többezer éve fennálló Egyiptom mindent megalapozó hitvilágát kiirtja, és csak úgy kitalál helyette egyet?
- Ez még azért elképzelhető. Bár tényleg határeset. A fáraók sem a semmiből jöttek, hanem egymásra épülő dinasztiákból. Nyilván ugyanabban a hitvilágban nevelkedtek.
- Így van. És tudod, milyen volt Ehnaton új vallása?
- Nem.
- Kísértetiesen hasonlít a kereszténységhez. De az majd csak 1300 évvel később jelentkezik. És mivel Ehnaton kísérlete csak kísérlet maradt, és minden fellelhető nyomát az egyiptomi elit megsemmisítette, így aztán a keresztények semmit sem tudhattak róla.
- Oké. És akkor?
- A történelemben a dolgok egymásra épülnek. Nem jönnek a semmiből új gondolatok, pláne nem úgy, hogy minden régit eltörölnek, hogy helyet csináljanak az újnak. A kereszténység hitvilága, így alakult ki szervesen. Kis közösségek, amik egyre nagyobb hatást gyakoroltak a környezetükre. És önmagát erősítő folyamatként eljutott odáig, hogy végül már a római birodalom is elfogadta államvallásnak. De tudod, hogy ez mennyi ideig tartott?
- Nem.
- Háromszáz évig. Érted, David?
- Azt hiszem igen. És már megint kezdem magam szarul érezni.
- Bizony. A helyzet az, hogy Ehnaton nem a semmiből jött, és próbálta meg a kereszténységet bevezetni 1300 évvel annak kezdete előtt. Ő egy hittérítő volt, aki a már létező, és államvallásként hatalmas befolyású kereszténységet akarta sokkal korábban bevezetni.
- Jézusom.
- Igen, David. Azt hiszem, Ehnaton olyan volt, mint Te. Ha még kíméletlenebb akarok lenni: még az is lehet, hogy Te magad voltál. Vagy az a másik, aki teutoburgban meg akart gyilkolni.
- És akkor a különleges dárdákat azért tették a fia sírjába, hogy egy újabb hasonló, mindent felforgató személyt megölhessenek, ha megint próbálkozik. Na persze az is kérdés, kik tették oda. Mert azok sem lehetnek kispályások.
- Na, David. Egyetértünk mindezekben, amikre jutottunk?
- Egyet, és nem tudom, hogy jó-e ez nekünk.
- Már késő, David. Benne vagyunk, nyakig. És azt hiszem, ez csak a kezdet.
- Én is. Tudod, Dan, mi a filozófusok egyik kedvenc közmondása?
- Most megtudom.
- Ja. Nagyjából ennyi: sosem lehet annyira rossz, hogy ne lehetne még rosszabb.