Dühös írás

Ritkán megy föl bennem a pumpa, megőrzöm a hidegvérem bármely körülmények között, ám a tegnapi 5 órás Kossuth téri hiábavaló küzdelmünk után megtörtént a lehetetlen: dühös lettem. Mert valójában nem a vihar kényszerített minket visszavonulásra, hanem maroknyi tucatember ostoba rosszindulata.

Kezdjünk a tegnapi történésekkel. Reggel 8-ra kimentünk a Kossuthra sátorépítő csapatunkkal, hogy mire az esti tábornyitó ünnepség meglesz, álljon a demonstrációnk jelképét jelentő sátrunk. Pocsék idő volt, a kötelező kellékeken - parlamenti őrség, készenléti rendőrök, járőröző katonák - kívül ember nem járt arra. Hatalmas, hullámzó széllökések, hideg, zuhogó eső, nem épp a legkedvezőbb körülmények az ott tartózkodáshoz. Tudni kell a Nemzet Főteréről, hogy valójában egy szélcsatorna. Orbánék az egész teret élhetetlenné tették, mikor "átépítették": a fák letarolása oda vezetett, hogy a Dunáról jövő északi szelek bevágnak egyenesen a Kossuthra. Ott állandóan szél van, ha meg viharos az időjárás, akkor az a Téren fokozottan jelentkezik.

Ha az embernek az a beceneve, hogy Sátoros Tuareg - nem túl jószándékúan mondják, de attól még mondják -, akkor persze tudja, hogy milyen időjárási viszontagságok között mit lehet csinálni. Építkezni a tegnapi körülmények között csaknem lehetetlen, ám eltökéltek voltunk, hogy ezúttal a hangsúlyt a "csaknem"-re, és nem a "lehetetlen"-re tesszük. Mindent megpróbáltunk, hátha a kis valószínűségű verzió jön be. Ha ugyanis egyszer már áll a sátor, azt könnyebb fönntartani mindenféle kikötésekkel, súlyokkal. Rutinos sátrazóknak mondom: a Kossuthon gránitlapok vannak, és természetesen nem lehet abba belefúrni, meg cöveket verni: mindent úgy kell megoldani, hogy ne sérüljön a burkolat. Úgyhogy nagy hangfalakhoz, homokzsákokhoz, ilyesmikhez kötjük ki a sátor zsinórjait.

De építésnél más a helyzet. A vázat összerakjuk, oké, aztán jön a ponyva, na ott szabadul el a pokol. A ponyva ugyanis vitorlaként működik, és sajnos annak szuper: egy jó széllökés emberekkel együtt tudja elfújni. Korábbi 9 hónapnyi Kossuth téri sátrazásunknál szinte mindig szerencsénk volt: mikor építkeztünk, jó volt az idő, és mire megjöttek a szokásos, vagy akár szokatlan szelek, már stabilan álltak a sátrak, rögzítve, kifeszítve, hogy minél kevésbé tudjanak vitorlaként működni. Hát tegnap nem volt szerencsénk. Ilyen szar idő még a Kossuthon is ritkán van. No, nembaj, az ember sok mindent kibír, ha elszánt, úgyhogy bele is álltunk a feladatba. Péppéáztunk, ronggyáfagytunk, de az igazi baj nem ez volt, hanem a sátrak: egyszerűen elkezdtek szakadozni, összeomlani, és mikor már több alkatrész röpült, mint amennyit a helyére tudtunk tenni, lefújtam az akciót.

Dehát mindezektől nem lennék dühös, márpedig ennek a cikknek nem az a címe, hogy jókedvű írás, nemde. Az ember nem haragszik meg olyan dolgokra, amik természetesek: az időjárási viszontagságok, pedig ilyenek. Ám az emberi kisszerűség, és ostoba rosszindulat már okot adhat a haragra. Van ugyanis megoldás ilyen rossz időjárás esetén is. Acélvázas sátrak, kamionponyvával. Felépíteni szintén nem könnyű, de olyan anyagból van, aminél meg lehet újra meg újra próbálni, mert sebezhetetlen. És elég 2 perc szélcsend, és onnantól már helyén a ponyva, jöhet akár hurrikán is, többé nem számít. Najó, de biztos az ilyen speckó, acélvázas, kamionponyvás sátrak megfizethetetlenek, nemde. Nem, nem azok. Sőt annyira nem azok, hogy a 9 hónapos korábbi tüntetésünk támogatóinak adományaiból kettő ilyenünk is volt.

Lenyúlt acélvázas szupersátraink korábban, a Kossuthon

Ja, hogy hol vannak, mikor szükség lenne rájuk? Na, itt érünk el dühöm forrásáig. Mikor szeptemberben a Nincs Alku Párt (NAP) vezetéséről lemondtam, azokat - mint az adományok gyűjtője - az ott maradókra hagytam, két feltétellel: hogy folytatják a NAP-ot, és az annak jelképévé vált tevékenységet: a sátrazást. Mondom: múlt év SZEPTEMBERÉBEN. Azóta eltelt fél év, akikre a cuccokat hagytam, megfeleződtek közben, pedig amúgysem voltak sokan, és kinyilatkoztatták, hogy nem folytatják a NAP-ot. De nemcsak azt, hanem a sátrazást sem. Magyarán: semmiféle olyan tevékenységet nem végeznek, amelynek segítésére nekik adtam az infrastruktúrát. Úgyhogy két héttel ezelőtt jeleztem Nekik: kérem a sátrakat, mert az adományozás egyik feltételét sem teljesítették, nekünk viszont szükségünk lesz rá. És a tegnapi Kossuth sajnos megmutatta, hogy MENNYIRE szükségünk lett volna mindarra, amit a támogatók direkt E CÉLRA adtak nekünk.

Két héten át kértem személyes találkozást, annak elutasítása után próbálkoztam neten privát-üzenetekkel, majd az idő előrehaladtával nyilvános üzenetekkel. Válaszuk annyi volt: kihirdették magukról, hogy Ők az OGYM veteránjai, tehát övék minden. Ühüm. Tucatnyi ember, többségük mégcsak nem is alapítótag, szellemi vezérük egy éjszakát sem töltött a sátorban, ellenben a félévnyi tevékenységük abban merült ki, hogy létrehoztak egy 60 fős fészbuk csoportot, olyan emberekből, akik még a Kossuth környékén sem jártak a 9 hónapos ottlétünk alatt. Nem vettek részt az OGYM kitalálásában, létrehozásában, a rendőrséggel vívott jogi csatákban, a kommunikációban, az adománykérésekben, szerepük annyi volt, hogy részei voltak annak a nagyjából 200 embernek, akik a sátrakban a 9 hónap alatt ügyeletben voltak tüntetőként.

Teccenek érteni. Kitaláltam, megszerveztem, felfuttattam valamit, majd annak javait azon emberek 5 százaléka, akik e folyamatban résztvettek: lenyúlja. És mikor kell, nem adják, holott még csak nem is használják: ehhez sem számosságuk, sem képességeik nem elégségesek. Egy önálló állandó tüntetés létrehozása ugyanis NEM abból áll, hogy beülök a sátorba. Ahhoz meg kell vívni a rendőrséggel, meg kell hirdetni, adományokat kell gyűjteni, kommunikálni a széles nyilvánosság felé ésatöbbi, ésatöbbi. Ők meg ebben korábban sem vettek részt, azt sem tudják, hogyan kell, ám most megakadályozták, hogy azok, akik pedig ezt mindig is csinálták, tovább tehessék.

A lenyúlók büszke csapata, nyomozásnak kell kideríteni, melyiküknek mekkora volt a szerepe benne

Nos, dühös EZÉRT vagyok. Mert innentől nem hagytak más utat, mint visszaszerezni azt, amit nekünk adtak, arra a célra, amit mi csináltunk, csinálunk és csinálni is fogunk. És ennek csak egy útja van: ha följelentem Őket sikkasztásért. Egymillió forint fölötti összeg, szervezetten elkövetve: nyilvánvaló a jogi helyzet, és az is, hogy tettüknek mi lesz a jutalma. Ám mire visszaszerzem javainkat, időbe telik, mi pedig nem azért vagyunk utcai ellenállók, hogy otthon melegedjünk, mások javain üldögélve. És mivel az országban forrongó közhangulat igényli, hogy keményen odategyük magunkat, ezért aztán természetesen kitaláljuk a folytatás hogyantovábbját. Ez azonban már a következő blog témája lesz.

Vár ránk a Kossuth tér.