Nálunk egység, náluk kétség

Az Orbán Rezsim technikailag még létezik, de morális és lélektani szempontból már összeomlott. Egyik percről a másikra. Érteni vélem, miért.

Két napja történt valami. Föltettem a saját fészbukos profilomra egy provokatív mondatot. Ezt: támogatnám, hogy az országgyűlési választásokon csak 35 év alattiak indulhassanak. Szoktam én naponta beírni rövid gondolatokat, gondoltam, egynek ez is jó lesz. Aki régóta ismer, gyakorló politikusi időszakomból is, az pontosan tudja: nem támogatok semilyen kvótát, meg cenzust. Ez a beírásom is provokáció volt: ha látni akarod a rejtőzködő valóságot, akkor bizony nagy követ kell belevágnod az ablakba, mert a csörömpölésre fölébred mindenki. Ezt tettem, és megdöbbentő eredménnyel. Tömegével jöttek a tetszésnyilvánítások, és a kritikák is. Annyi komment jött, hogy felhőkarcolót lehetett volna belőle építeni. Ekkora merítésnél meg már érdemes nézni az arányokat: a véleményt nyilvánítók kétharmada egyetértett a javaslattal. Még szerencse, hogy egyébként nem gondoltam komolyan.

Mi következik ebből? Egyszerű: hatalmas a bizalom az ifjúság felé. Mi, közép-, és időskorúak bőven megtanultunk nem bízni egymásban. Megtapasztaltuk a gerinctelenségeket, az elvtelen köpönyegforgatást, ezért aztán nem vagyunk képesek félretenni a minket elválasztó dolgokat. Kellett, hogy olyanok érkezzenek meg a közéletbe, akikben mindannyian megbízhatunk. Akik ha azt mondják: kimegyünk az utcára, akkor ki is mennek. Akik ha azt mondják: Európa, akkor azt úgy is gondolják. Friss erő érkezett, olyan értékvilággal, és olyan módszerekkel, melyeket nekünk kellett volna tanusítani 1989-ben, és azóta. Mikor rájuk nézünk, és velük tartunk, igazából saját magunk fiatalságának kihagyott lehetőségét látjuk. És újra akarjuk élni, hogy helyrehozzuk, amit akkor elrontottunk. Kaptunk a sorstól a fiatalok által egy újabb esélyt, hogy Igazak legyünk. És többségünk él is a lehetőséggel.

Hadd meséljek egy kicsit. Mikor télen elvonultam könyvet írni, végül belefáradtam a közben felismert igazságba. Rájöttem, hogy az út, amit választottam a Nép felébresztésére: téves. Én értelmi alapon gondoltam ezt megtenni: összefüggéseket magyarázó írások tömegével, terepakciókkal, a hatalom diktatórikus jellegének saját bőrön való bemutatásával. És ez ÍGY nem megy. Orbán érzelmi alapú politikáját csak egy érzelmi ellensokk tudja felülírni. És persze, ahogy ez megtörténik, máris fogékonyabbakká válnak az emberek az értelmi tartalmakra is. A fiatalok megjövetele, tiszta céljaik, egyenes módszereik mindannyiunkból előhívták a jobbik énünket. És láthatóan a mi generációnk élni is kíván a lehetőséggel, hogy az Ő áradatukkal lemossa magáról rossz kompromisszumaink szennyét.

Orbánt a magyarok negyede támogatja csak, és épp a diáktüntetések hatására ez is mállik szétfele. Ha a társadalmunk háromnegyede képes egységbe kovácsolódni, mert valakik képesek eggyé kovácsolni, akkor Viktorunk gyorsjáratú helikoptertúrával vesz irányt Azerbajdzsán felé. A most zajló érzelmi katarzisban pedig észre sem vesszük, de végre nem személyek, hanem ELVEK mögé sorakozunk föl. A tüntetések szervezőiről többnyire azt sem tudjuk, kicsodák, de megyünk, mert át akarjuk élni azt az egyesítő élményt, amit a szabadság levegője, az európaiság érzése, emberségünk újrafelfedezése adhat csak meg. Mi magunk már képtelenekké váltunk az összefogásra. De mindannyian képesek vagyunk felsorakozni a fiataljaink, gyermekeink, unokáink mögé. És ezzel jóvátesszük elmaradt rendszerváltásunk történelmi bűnét, és végül mindannyian újra tükörbe nézhetünk, és ami még fontosabb: egymás szemébe is. Menjünk a fiatalokkal, mert szükségük van ránk.

És maradjunk is velük.