Kisember, hát itt a vége

Holnap, meg holnapután még persze Ő lesz, de őszre már aligha marad a hazánk Gecisztán. Február 13., 2016, történelmi dátum lett. Nyilván nem mindenkinek tiszta még ily röviddel a Kossuth tér után, hogy miért, ezért elmondom, tessenek parancsolni.

Páran írjuk, mondjuk évek óta, imamalomszerűen ismételgetve, közben pártkörökben kiátkozva, hülyének, árulónak elmondva: Orbán a hatalmát az ellenzék hiányának köszönheti. Már a Valódi Ellenzék hiányának. Mert az ellenzék nem attól az, hogy önmagáról állítja, hanem attól, hogy a Nép ezt el is hiszi neki. És ha a Nép elhiszi végül valakiknek, akkor megmozdul, és nem párszázan, hanem soktízezren. Mint tegnap, a Kossuthon. Két éve várjuk ezt a pillanatot: hogy LEGYEN végre Ellenzék. És LETT. Értelmes ember számára persze eleve nyilvánvaló, hogy egy Diktatúrában az Ellenzék az UTCÁN van, vagy börtönben, nem pedig a Diktátor kasszájából fizetve a bársonyszékes melegedőben, hogy demokráciának segítsen hazudni a világ felé a Diktatúrát. Sok elmélet született már arról, hogy honnan fog érkezni a Valódi Ellenzék. És ezek egyik verziója a Szakszervezetek voltak. Volt persze sok más is, tüntetés-szervezők, új pártok, miegymás, de egyik sem bizonyult működőnek a gyakorlatban. A Szakszervezetek azonban bebizonyították: ha keményen kitartanak, és összefognak, akkor képesek egy hatalmas, és eltökélt Tömeget utcára vinni. És SENKI MÁS rajtuk kívül. Úgyhogy az első, és legfontosabb kérdés kétévnyi útkeresés után eldőlt: VAN ELLENZÉK végre. A Szakszervezetek.

Innentől a Felcsúti Gazember marhanagy bajban van. Mint előző cikkemben írtam: annyira beleszokott már saját teljhatalmába, hogy képtelen a megszokott rutinjain változtatni. Megpróbálta a Szakszervezeteket megosztani, nem sikerült, megpróbált látványos vezéráldozatot hozni, kutyát nem érdekelte, fenyegetőzött, ki nem szarta le. És a következőkben ez még rosszabb lesz. Ugyanis a Szakszervezetek utcán vannak, nem kényelmes bársonyszékekben a parlamenti bábszínházban, és önkormányzati közbeszerzési bizottságokban. A szokásos technikák nem fognak működni: nem lehet megvenni a szakszervezőket, mert nincsenek olyan államhatalmi helyen, ahol a Műellenzék pártkatonáit bevásárolták dömpingáron. És ami még fontosabb: a Szakszervezetek rendelkeznek mindazon lehetőségekkel, amelyekkel rajtuk kívül senki más: sztrájk. Mondom: SZTRÁJK. Egy összehangolt vasutas, volános, pedagógus, egészségügyis, szociális ágazati, és egyáltalán mindenféle többnapos munkabeszüntetés kormányozhatatlanná teszi az Országot. És ezzel destabilizálja Orbán Rezsimjét, és ami még fontosabb: a Geci mindenhatóságába vetett hitet. Lelki terror ellen a lelki fegyver a leghatékonyabb: ha az Akarnok szándéka többé nem teljesül, ott szétesik az uralmi rendszer.

Sokat beszélgettünk a tüntetés alatt a tennivalókról, és arra jutottunk, hogy semmi értelme keményebben kezdeni, mint ahogy önmagától történik az esemény. Mi sokmindenre föl vagyunk készülve mindig, de EZ a demonstráció, ez úgy volt tökéletes és kerek egész, ahogy volt. Itt nem volt más tennivalónk, mint részét képezni a Tömegnek. Megtörtént a Népszavazás arról, hogy kik legyenek Orbán ellenzéki legyőzői. A szavazás zuhogó esőben, lábbal, élő aktivitással zajlott, ennél hitelesebb nem is lehetne a végeredmény. Alsóhangú becsléssel 30 ezernél több ember ilyen időben, az bizony Népakarat. És persze NÉPHARAG. A Kossuthon megkapták a Szakszervezetek a felhatalmazást a Néptől, hogy szabad kézzel cselekedjenek. A Nép elfogadja a további lépésekkel járó kellemetlenségeket, mert megértette, máshogy nem lehet. Ha megbénul az Ország, mert sztrájkok lesznek, akkor megbénul: mi túléljük, Orbán Rezsimje meg NEM. És persze ebben a fázisban még ágazati érdekeket mond mindenki, és tárgyalást akar, de értsük meg: ez már csak a kötelező penzum. Ugyanis nyilvánvaló, hogy a Diktatúra alapvető eleme a centralizáció és a kézivezérlés. Így aztán semilyen kompromisszumba nem mehet bele, ugyanis saját maga létalapját számolná föl.

Ha a hiénáktól azt kérjük, hogy mostantól ne dögöt egyenek, hanem füvet, és mindig mossanak onnantól fogat, hogy a szájbűzük ne zavarja a közösséget: nem fogják megtenni. Mert nem tudják megtenni. Mert NEM OLYANOK. Ezeken a tárgyalási lépcsőkön most végig kell menni, sziklaszilárdan, mert a folyamat végére mindenki számára nyilvánvalóvá válik: kik a Jók és kik a Rosszak. Aztán jöhet a sztrájk, a polgári engedetlenség, tüntetések, egyre bátrabb és aktívabb Néppel, aztán a nettó Diktatúra összeomlás. És már amiatt sem kell aggódni, hogy mi lesz UTÁNA. Egy fasiszta diktatúra után baloldali jellegű demokratikus rendszerváltásra van szükség. És senki sem tudja azt jobban végigvinni, mint a munkavállalók érdekképviselői. Pontosan tudják, mit kell az Ország egészével, és az egyes ágazatokban tenni. Úgyhogy roppant egyszerű a képlet valójában. A Nép fölhatalmazta a Szakszervezeteket a Kossuthon a cselekvésre. Hát vigyétek végig, takarítsátok el az országra száradt Gecit, aztán állítsátok helyre a demokratikus jogállamot, és együttesen induljatok el egy szabad választáson. Nyerni fogtok, rettenetes aránnyal. Jó munkát.

Veletek vagyunk.