Végkifejlet

Ébred az Ország. Ez a hatalmas Kossuth téri esernyős tüntetés, és a kockásingesedés óta egyértelmű. Pánikjeleket mutatnak Orbánék, a kopaszok bevetése, a kvótanépszavazás ilyen. Ám kevés szó esett arról, hogyan is lesz vége a Rezsimnek a gyakorlatban. Eddig.

Mi az a kép, ami eszedbe ugrik, Kedves Olvasóm, ha a nemrég a világban lezajlott sikeres forradalmakra gondolsz? Hullámzó tömeg, persze, nemzeti zászlók, rendőrsorfalak, oké, ezek is vele járnak, de ezek nemcsak forradalom, hanem normál társadalmi tiltakozások esetén is jelen vannak. Úgyis kérdezhetem: mikor válik egy tiltakozási hullám Forradalommá? Bár valószínűleg beugrott már többségeteknek, de akinek nem, annak mondom: sátortábor az ország főterén. Igen, minden esetben ez előzte meg a rendszerváltást. Ahogy érik a moraj, és társadalmi dübörgéssé válik, eljut egyidejűleg rengeteg ember ugyanaddig a pontig: a normál tüntetés már nem elég, mert a Hatalom figyelmen kívül hagyja. És akkor ezek az emberek, akiknek már annyira tele a hócipője, hogy bármit bevállalnak, úgy döntenek: TÖBBÉ NEM MENNEK HAZA. Mindig, minden esetben így történt: hatalmas tömegtüntetés, aztán egy része a demonstrálóknak hazament, egy része azonban NEM. És ahhoz, hogy kibírják az utcánlét hidegét, kényelmetlenségét, hoztak hálózsákot, takarót, miegymást, aztán meg sátrat. És egyre többet. És végül már az adott ország főtere, meg környező utcái is sátortáborrá váltak.

Persze nem a sátrak buktatták meg a Diktatúrát, és nálunk sem azok fogják. A sátor technikai eszköz, a nehéz körülményeket kicsit komfortosabbá tevő valamicsoda, nem pedig maga a forradalom. De egy kulcsfontosságú JELKÉP: megmutatja, hogy a Nép megunta az önkényt, és hajlandó vállalni az utcánlét nehézségeit. És attól a perctől kezdve, hogy sátortábor nő ki a földből egy diktatúra főterén, a Hatalom az utolsókat kezdi rúgni. Ha beveti a rendőri erőket, akkor a sátrazók védekezni fognak. És azok, akik hazamentek aludni, mert még nem jutottak át a kritikus lelki küszöbön, azok is gyorsan visszaindulnak a Térre, segíteni a megtámadottaknak. Ha kellő méretű volt az előző nap tüntetést tartó tömeg, és kellő mértékű a düh és elkeseredettség, akkor a karhatalom egyre több emberrel találja szemközt magát. 500 sátrazó föloszlatható, 5000 már nehezen, 20 ezernél meg már nem működnek a hagyományos tömegoszlató eszközök. És akkor a Hatalom ismét nehéz helyzetbe kerül. Ha nem megy vízágyúval, könnygázzal, pajzsfallal, akkor csak egy dolgot tehet: kiadja az éles tűzparancsot. Ám aki ilyen parancsot kiad, az soha el nem évülő emberiesség elleni bűncselekményt követ el. És mindazok is, akik azt végrehajtják.

És MINDIG, minden esetben vannak, és egyre többen vannak, akik egy ilyen utasítást nem hajtanak végre. És minél kisebb egy ország, annál kevesebb az esélye, hogy egyáltalán lesz olyan, aki végrehajtja. Egy nagy területű, soktízmilliós országban hozhatók messzeföldről olyan rendőri, katonai alakulatok, akiknek idegen a környezet, ám egy 10 milliós, kisterületű országban, mint a Hazánk, ez nem működik. Itt mindenki ismer mindenkit, nem véletlenül táboroztak itt szovjetpáncélosék, nélkülük beomlott volna a Kádárrendszer is. Egy ekkora országban egy tűzparancs a Hatalom azonnali széteséséhez vezet: gyorsan egymásnak esnek a karhatalom különböző egységei, aztán lehet menekülni a parancskiadóknak, amíg van hová. És bármennyire is őrültnek tűnik Orbán, annyi esze azért van, hogy tudja ugyanezt. És a környezetében, a parancskiadók között is vannak olyanok, akik szintén tudják. Mondjuk úgy: lehet egyszer lőni, aztán lehet villámgyorsan menekülni, nagyjából ennyi a dolog lényege. És akkor vissza a mostani helyzetünkhöz, és lássuk, hogyan jutunk el a Rezsimbuktató sátortáborig.

A Szakszervezetek mögé fölsorakozott az elégedetlen tömeg. Lesznek újabb hatalmas tüntetések, aztán sztrájk, aztán polgári engedetlenség. Ez a Hatalom ugyanis jellegénél fogva nem engedhet lényegi dolgokban senkinek, mert elveszti közben saját hierarchiáját, és magabiztosságát. És az újabb és újabb, egyre keményebb és kiterjedtebb ellenzéki akciók újabb és újabb embertömegeknek adnak bátorságot, hogy csatlakozzanak. 2 millió embernek lett jobb, mióta Orbán uralkodik, de 8 milliónak meg rosszabb. Sokkal rosszabb. És a nyolcmillió többsége meg is mozdul, ha új, hiteles erő hívja harcba, mint azt láthattuk a Szakszervezetek tüntetésén. Onnantól pedig a dolog a tömeglélektan jól ismert törvényszerűségei szerint alakul. Előbb-utóbb összegyűlik egy olyan tömeg a Kossuth téren, amelyik már nem akar hazamenni addig, amíg van Rezsim. És akkor lesz sátortábor, és ha sátortábor van, nincs többé Rezsim. 

Mi március 1-től kimegyünk a Kossuthra 12 napra sátrazni, éjjelnappalos tüntetéssel. Előző évben kilenc hónapon át használt kényelmes sátrainkat egy maroknyi exmozgalmárunk lenyúlta, úgyhogy egészen minimális felszereléssel megyünk ki. De nem is baj. Akik ugyanis majd tömegesen döntenek úgy a kellő időben, hogy ott maradnak a Kossuthon végleg, azoknak sem lesznek luxussátraik. Így aztán a szükségből kovácsolunk erényt: nekünk is nehéz lesz, de a célunk világos: összegyűjteni a 12 nap alatt azokat, akik már eljutottak odáig, hogy 2 óránál többet hajlandóak tüntetni Orbán arcában, parlamenti bábszínháza előtt, kedvenc főterén. Úgy fogjuk föl, mint egy felkészülést arra az alkalomra, mikor egyszercsak tömegek fognak majd kinnmaradni. És ha lesz egy eltökélt és március 1-től ehhez a létformához hozzáedzett demokrata ellenálló csoport, nagy segítség lesz, mikor ezrek akarnak majd kinnmaradni. Ez a feladatunk, ez a KÜLDETÉSÜNK.

Március 1., Kossuth tér.