Elfideszesedők

Miközben az Ország a Kockásinges Forradalom lázában égve az erkölcsi megtisztulás útjára lép, vannak, akik hirtelen lépést váltva pont az ellenkező irányba indulnak. Mesélek most egy kicsit. Csúnya kis történetet.

Kezdjük a jó részével. Mikor a Terror Törvényének bevezetési szándékáról értesültem, kicsit körbeszaglásztam, mi lesz, mi nem lesz ebből, aztán mikor kiderült: nagyonis komolyan gondolják, akkor döntöttem: kimegyek a Kossuth térre egy állandó, éjjelnappalos, sátras tüntetéssel. Másodszor teszek ilyet életemben, az első kimenésem elég közismertté vált, hisz kilenc hónapig tartott. Régi olvasóim emlékeznek rá, az a kilenc hónapnyi kemény sztori - rendőri vegzálás, karaktergyilkolászás minden oldalról, 5 törvénytelen oszlatás, megatöbbi - innen, ebből a blogból indult. És ebből a cikkből: ITT (katt). 2014-et írtunk, Tusványoson tartott épp a Narancsfiaknak eligazítást a Felcsúti Gazember, és ott mondta ki azt: illiberális országot akar. Írtam először egy cikket (katt), amiben javasoltam az akkor létező, és mérvadó politikusoknak és közéleti szereplőknek, hogy mit is kéne tenniük. Ugyanis nyilvánvaló volt, hogy Orbán szájából az ILLIBERÁLIS azt jelenti: DIKTATÚRA. Rengetegen olvasták, egyet is értettek, de mégsem tett senki semmit. Én meg olyan csávó vagyok, aki ha valamit jónak, igaznak tart, akkor nem marad a szavak szintjén: ha nem csinálja más, akkor megteszem magam.

Úgyhogy írtam egy mozgósító blogot, hogy kimegyek a Kossuthra, bejelentek oda egy állandó tüntetést, megvívom a demonstráció jogáért a harcokat a rendőrséggel, és kérem mindazokat, akik szintén értik: mit jelent az ILLIBERÁLIS, hogy csatlakozzanak hozzám élőben, és segítsenek támogatásokkal is megteremteni az állandó ottléthez szükséges infrastruktúrát. Kemény csaták voltak, két hétig birkóztam a Budapesti Rendőrfőkapitánnyal, az egyes ütközetekről hírt is adtam ugyanitt, a blogban. S lőn: a Fővárosi Törvényszék helyt adott a felülvizsgálati kérelmemnek, és nekem ítélte a Kossuth tér központi gránitburkolatú részét: a Nemzet Főterét. A helyzet az, hogy ott voltam 300 emberrel - annyian jöttek ki a hívó szavamra -, akik közül csak nagyon keveset ismertem személyesen, mindannyian blogom olvasói voltak. Van egy megvívott harcom a tüntetés jogáért, küldik az adományozók a sátrakra, aggregátorra, asztalra, székekre, zászlókra a pénzt a felhívásomra. Szóval együtt van minden, amivel neki lehet vágni a hosszú és emberpróbáló feladatnak. Úgyhogy el kellett döntenem: a nyilvánosságban csak saját nevemen menjen, vagy adjak neki valamilyen általánosabb nevet, hogy ne csak rólam szóljon a sztori.

Utóbbit láttam jónak, elneveztem Ország Gyűlése Mozgalomnak (OGYM) a hívásomra kijött csapatot, felkértem közülük embereket az egyes feladatok elvégzésére, hogy amennyire egy ilyen forradalmi dolognál lehet, áttekinthető legyen mindenki számára, mit csinálunk, miért csináljuk, és miből csináljuk. Gondoltam arra is, hogy megkezdem az egésznek az egyesületi bejegyeztetését, de épp akkor esett neki Orbán Csicskahada a civil egyesületeknek, újabb támadási pontot meg nem akartam adni Nekik, így is harcosak voltak a hétköznapjaink. Merthát nem szerettek ott minket Orbánék, az gondolom világos. Úgyhogy ment végig a dolog úgy, ahogy elkezdtem, akit alkalmasnak tartottam egy feladatra, azt megbíztam vele, akit nem, azt leváltottam, terepen lehet játszadozni, de a tüntetés bejelentője mindenért egyszemélyben a felelős. Az meg én voltam, végig, újra és újra, és minden alkalommal kemény rendőri és bírósági ütközeteket sikerrel megvívva. Na, és akkor vissza a mába. Szóval mikor világos lett, hogy a Terror Törvényét Orbán tényleg akarja, és nagyon, akkor fogtam magam, és bejelentetterm egy állandó tüntetést március 1-től a Kossuthra. Első körben március 13-ig, az 12 nap, a csatlakozóknak is kell a tapasztalatszerzés, meg ki kellett próbálnom: ennyi időre tudok-e jogot nyerni. Korábbi bírósági csatáink tanulságai alapján a BRFK nem emelt kifogást, úgyhogy már vagy egy hónapja megvan a helyszín. És megyünk is a Csapattal, készülünk, hisz 10 nap múlva sátorverés a Diktátor arcában a Parlament Főbejáratánál, hadd lengjen az EU-s zászló megint a Tér közepén, ha már Kövér azt az épületről levetette.

Egy ilyen tüntetés fenntartása nem könnyű feladat, szükséges hozzá némi minimálfelszerelés. Ebből jócskán el vagyunk látva, hisz folyamatos támogatási kérelmeimre milliós összeg fölötti gyűlt össze, amiből remek sátrak, rögzítések, zászlók, asztalok, székek, aggregátor lett. Csakhát van egy kis bibi. Mindazon javak, amiket az adományozók az általam szervezett folyamatos Kossuth téri tüntetés céljára kéréseimre összedobtak, nincsenek nálam. Ja, volt egy botor pillanatom, mikor nagylelkűségből olyanokra hagytam azokat, akikre nem kellett volna, mint az épp most derült ki. Volt a Demokrata Ellenállás és az OGYM között egy intermezzo, emlékeznek rá: a NAP (Nincs Alku Párt). Nekivágtunk az országnak a jelképünkké vált sátrainkkal, és hogy ne egyszemélyi legyen a dolog, mint korábban, javasoltam egy párt létrehozását, amit a mozgalmárok el is fogadtak. Bejegyzését el is indítottam, közben pedig egy-egy hétre Győrbe, Nagykanizsára, Szombathelyre, Zalaegerszegre, Székesfehérvárra mentünk az ottani főtérre, tüntetni a helyi Fidesznyik kiskirály ellen. Persze, lakva ismeri meg az ember a másikat, és a csapaton belül egyre több lett a feszültség. Voltak, akik nem tudták elfogadni, hogy ha nyílt és nagy szervezetet akarunk, akkor nem lehetünk belterjesek, részrehajlóak, minden újonnan érkezőnek ugyanolyan jogokat kell biztosítanunk, mint a régieknek.

Az országjárás közben visszatértünk a Rákóczi térre, ott töltöttünk két hónapot, nemkicsit zaklattuk közben a Hugyosmáté nevű polgármesternek látszó biomasszát. De közben nyilvánvaló lett számomra, hogy vagy megszabadulok pár régi tagtól, akik minden újat kinéznek, mert előjogokat szeretnének, vagy magam hagyom ott a sátort már nem jelképnek, hanem célnak tekintő pár embert. Én nem azért mentem a Kossuthra anno, mert kempingezés-hiányom volt, hanem Orbán ellen demonstrálni, aminek a sátor csak a nélkülözhetetlen infrastrukturális eleme, de nem több ennél. Akiknek meg a sátor már fontosabb volt, mint a rengeteg ember, akiket tevékenységünkkel meg tudtunk szólítani, hát azokkal nincs tovább közös út. Nyitogatni az ajtót úgy, hogy azt mindig megpróbálják a kezemre csukni: terméketlen, és időrabló tevékenység. Én meg Orbánnal, meg a mindenféle embereivel vagyok elfoglalva, nem azzal, hogy egyensúlyozgassak a saját magam által létrehozott rendszeren belül. Úgyhogy aludtam rá párat, és mivel épp akkor jött meg a bíróságtól a döntés: első körben a párt bejegyzését elutasították - semmi meglepő nem volt ebben, Gecisztánban valódi ellenzéknek nem szőlőlugas az útja -, döntöttem: otthagyom a NAP-ot a sátrat életcéljuknak tekintőkre, és megyek tovább harcolni a Rezsim ellen, újra civilként.

Itt követtem el azt a hibát, amit följebb már írtam: a NAP-ban maradókra hagytam az infrastruktúrát, sátrastul, mindenestül, ha Nekik ez mindenekfölött fontos, hát akkor használják egészséggel. Azt kikötöttem, hogy CSAK akkor az Övék, ha a NAP-ot folytatják, hisz az adományozók nem a két szép szememért küldték a pénzeket, amiből a cuccokat vettük. Azt Orbán ellenes állandó tüntetések fönntartására küldték, és a NAP távozásomig ezt tette. Csakhát NEM folytatták. Sem az állandó tüntetéseket, sem a NAP-ot. Pedig nem lett volna nagy kunszt újra beadni a pártbejegyzést, minimáldolgokat kellett volna az általam korábban elkészített beadványhoz hozzátenni, aztán nosza. De nem. Helyette létrehoztak egy fészbukos csoportot, kijárnak mások tüntetéseire egyre fogyó létszámban, és a sátrakkal FÉL ÉVE semmit nem kezdtek. Hát én meg jeleztem Nekik: mivel az átadás egyik feltételét sem teljesítették: kérem vissza az infrastruktúrát, mi ugyanis használni fogjuk március 1-től ugyanott, ugyanarra, amire az adományozók azt összedobták. Értelmes demokrata ilyenkor mit tesz: persze, tessék, örülünk, hogy megint mentek Orbán arcába. Egy hétig küldtem nekik a priviket, kértem személyes találkozót, de elutasították. Aztán egyikükkel csak sikerült a tegnapi tüntetésen beszélnem, úgyhogy most már élőben is tudom: nem adják. Teccenek érteni. Mert én nem. Az ilyet pedig LENYÚLÁSNAK hívják. És nem demokraták, hanem Fidesznyikek szokása. Innen a cím: elfideszesedők. Most mehetek rendőrségre, meg bíróságra behajtatni valamikori demokratákon, hogy az adományozók szándékának megfelelően legyenek használva a dolgok. Utálom az ilyet. Úgyhogy inkább először megírtam, hátha végiggondolják mégegyszer, hogy melyik oldalon állnak.

Mert egyelőre a Fideszén.