Perverzió

Mi más lenne, ha a blogger újév hajnali 3-kor blogírásba kezd. Ilyenkor tökrészegen illik hülyeségeket beszélni idegeneknek és minden szembejövőnek vadul buékot kiabálni, és reggelre elfelejtendő fogadalmakat tenni. De ezt ma kihagyom, inkább írok, tessék parancsolni.

Najó, azt azért bevallom, nem akkora áldozat ez tőlem. Hat évig voltam kollégista, aztán további nyolcig koleszigazgató a SOTE-n, húsz évig rockzenész, meg 5 évig egyetemi kocsma tulajdonosa. Szóval nem csak résztvettem minden elképzelhető szilveszteri ereszdelahajamaton, hanem sokat magam szerveztem. Három életnyire elég is volt, most jobb itt csendben, billentyűzettel. És olyan fogadalmakat tenni, színjózanul - kocsmatulajdonosi időszakom óta egyáltalán nem iszom alkoholt, abból is volt már elég -, amiket aztán be is tartok, de minimum számon lehet rajtam kérni. Na persze azért a címet: Perverzió, nem véletlenül, és nemcsak a mostani buli helyett blogírás eset miatt adtam. Előző évben egy rakás olyan nyilvános dolgot csináltam, amiért jó sokan bolondnak, jobb esetben perverznek tartottak, és ez 2016-ban sem lesz másképp. "Normális" ember aligha megy ki Diktatúrában sokhónapra éjjelnappalos tüntetést működtetni Orbánék arcában a Parlament előtt. "Normális" ember nem vállalja be, hogy folyamatosan feljelentsék - eddig 62 ügyet indítottak ellenem Fideszék, nem sok babért aratva. "Normális" ember nem tartja fönn újra meg újraépítve a sátortáborát, 5 éjszakai erőszakos TEK akció után. Úgyhogy nem vagyok normális, oké.

Csakhát aki szerint ma Magyarország normális, az vesse rám az első követ. Ha a szabadrablás, az egyre nyíltabb pártállami erőszak, a sajtószabadság eltiprása, az igazságszolgáltatás lenyomása normális, akkor viszont az arra adott állandó akcióim is normálisak. De persze sem egyik, sem másik NEM az. Civilizált, európai demokráciában nem Orbánizmus lenne, tehát nem keletkezett volna azzal szemben Tuareg sem. Mondjuk úgy: amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten is. Igazi perverzióm valójában csak egy van: mérhetetlen szabadságvágy. Sosem fogadtam el magam fölé olyan főnököt, aki a valóság helyett akár csak a legkisebb mértékben is himihumira próbált rávenni. És mivel mind megpróbálta, ezért aztán jóideje nincs is főnököm, asszem már nem is lesz. Tiszteletben tartom más emberek szabadságát, nem tartom tiszteletben viszont senkiét, aki mások szabadságának elvételére tör. Azok ellen bármire képes vagyok, pláne, ha társadalmi szinten egész rendszert építenek az elnyomásra. És ez olyan erős késztetés bennem, hogy simán beáldozom érte a jólétemet, egzisztenciámat, sőt, tulajdonképpen bármit. Nem azért lettem gazdagból szegény, mert ne maradhattam volna az: kurvajól éltem a normalitás fogalmai szerint, csak erkölcsi árat kellett volna érte fizetnem. NEM.

Negyvenhét évesen már aligha fogok megváltozni. Ha eddig nem kötöttem elvtelen alkukat, nem most fogom elkezdeni. Ha eddig az volt a mottóm: inkább állva halj meg, mint élj térdencsúszva, akkor már ez is marad. Oszt legföljebb belehalok, de azt teljes lelkinyugalommal élhetem meg. De persze nem így tervezem. Az elmúlt év roppant sűrű volt, mind tettekben, mind gondolatokban, érzésekben. Tavaly ilyenkor két sátrunk volt a Parlament előtt, és éppen a Gulyásgergely nevű Fideszarc nyilatkozta, hogy miattunk gyülekezési jogot fognak szigorítani. Most nincs két sátram a Kossuthon. Egészen márciusig nem is tervezek kemény terepakciókat. Fázékony a magyar, előbb fagy meg otthon, a fűtetlen lakásában, minthogy kimozduljon forradalmat csinálni az ugyanolyan hidegbe, ezt megtanultam. De azért azt elmondhatom, és ezzel meglehetősen kevesen vagyunk így: én megpróbáltam. Mi megpróbáltuk. Korai volt, nem elég szar még a Népnek, nem tanulta még meg, hogy minden egyes újabb belenyugvás csak még mélyebb válságba taszítja mind az egyént, mind a társadalmat. Kell még pár lecke, de Orbánék nagyok a leckéztetésben. Úgyhogy most márciusig várok, addig gyűjtjük a háttérben a szimpatizánsokat, hogy mikor újra nekivágunk, az ütős legyen.

Nem barátokat gyűjtünk, hanem Harcostársakat. Akikben szintén ott a szabadságvágy, és nem hajlandóak senki kedvéért másnak látni a Rezsimet, és általában a valóságot, mint ami. Különleges embereket, ha úgy tetszik olyanokat, akikben szintén ott lapul a bátorság és józan ész perverziója. Mert ma épp ez a kettő tulajdonság az, ami nagyon kevesekben található meg. Szekértáborosdi, fészbukos önismételgetés - mindennap részletesen megtudhatjuk, hogy Orbánék megint loptak, jéééé, mily meglepő. Pótcselekvéstömeg, szektahit, elfideszesedés mindenfelé. MA ez van. Még egy ideig ez is lesz. És nem is változik meg, ha valakik nem akarják megváltoztatni. Mindennap, szívósan, tántoríthatatlanul meg kell vívni a harcot az igazságért, amit ma még oly kevesen mernek beismerni, sőt, még látni sem akarják. És egy biztos: ha bele sem kezdünk, akkor biztos nem fogunk célbaérni. Tehát tesszük, amit tehetünk, és minden eszközünket bevetjük, hogy a Népet öntudatra ébresszük. Diktatúra van, ami nem enyhül, hanem napról napra erősödik. Műellenzékkel, amelyik a Nép lenyugtató megtévesztésével, nem pedig a Rezsim elleni harccal foglalkozik. Nehéz út. Nekünk való.

Demokrata ellenállóknak.