Illúziók Népe

Van egy klassz mondás. Valahogy így szól: az emberek nem mernek szembesülni a valósággal, mert még elvesztenék az illúzióikat. Nietche szövege, nem az enyém, de mintha rólunk, magyarokról írta volna. Az Illúziók Népéről.

Néha a mégoly kitartó magamfajta is elfárad az állandó bozótharcban, pláne, ha egy kicsit szélmalomharcnak érzi. Olyankor aztán tartok egy kis szünetet, pár napig kiszállok a mindennapi körforgásból, hogy a hírdömpingből kiszakadva olyannak lássam a dolgokat, amilyenek, nem pedig olyannak, aminek láttatni szeretnék. Pont ezt tettem az elmúlt napokban, leállítottam a mókuskereket, megszemléltem kívülről, aztán most kipihenten mondom, mit látni tiszta szemmel. Ez itt katasztrófa. Egyszerűen szürreális. Rémegyszerű a történet: van egy Diktátor, aki lazán játszik a Népével, amelyik el is játssza az egész darabot, szóról szóra, gesztusról gesztusra. Ügyes a pali, pont csak annyi antidemokratikus eszközt vet be, amennyi a teljhatalom gyakorlásához elengedhetetlen. Tévedés ne essék, ha lázongás lenne, akkor megpróbálná azt erővel leverni, de épp ebben rejlik a tehetsége: nincs ilyesmire szüksége. Fönn tudja tartani a világ felé a demokrácia látszatát, mert nem éri a Rezsimet komoly kihívás. És ezt pont azért teheti, ami címet adtam: az Illúziók Népe bármivel megetethető. Meg is eteti.

Saját maga is mesterien gerjeszt meséket a nagymagyar léleknek. Egy akkora bolygón, mint a Föld, tán épp megtalálható a felszínen egy Magyarország nevű bolhaméretű valami, de lássuk be: a földönkívüliek nem nálunk szállnának le, van pár ország, ahol nagyobb az esélye a landolásnak. Nagyon kell minket keresni a világban, földrajzilag, népességileg, gazdaságilag, hogy észrevehetők legyünk, a Diktátor pedig a kollektív magyar kisebbségi komplexust enyhíti a nagyok vagyunk ám, egyenrangúak mindenkivel meséjével. Kajálja is pármillió ember, hiába no, a történelemtanítás nem része a hétköznapoknak, így aztán a műveletlen emberfőkkel elhitethető, hogy tényezők vagyunk. Pedig nem vagyunk. Lehetnénk, egy szövetségi rendszer hasznos tagjaként, de abból meg épp kifelé farolunk, lassan olyannyira önállóak leszünk, hogy legyintenek egyet, oszt levesznek a térképekről. Ők ugyanis lazán megvannak nélkülünk, nem mi tettük Őket naggyá és erőssé, Ők tehetnének minket, de amíg mi magunk nem döntjük el, hová is tartozunk, addig inkább hátradőlnek, és szarnak ránk. Jelzem: igazuk van, egy társasházban is csak akkor szólnak bele egy családi perpatvarba, ha az már a gangon zajlik, mert egyébként minek: belügy, intézzétek el, vagy nem, tökmindegy.

Szépen fölépített tömeglélektani játszmában Orbán elhitette többmillió magyarral, hogy fontosak a világban. És persze csendben emögött ott van: Általa. Hisz lám, odafigyel ránk mindenki, a nyugati sajtóban, a Nagyfiúknál is ismert már a név. Naja, az más kérdés, hogy nem épp az európai szellemű demokratasága miatt címlapsztori a Felcsúti Fenomén, hanem nagyjából amiatt, hogy rendszeresen az asztal közepére rókázik, dehát a rossz reklám is reklám, nemde. Meghát maga alá gyűrt mindent, amit nettó erőszak nélkül lehetett, a szerzemények egyike a honi sajtó, abban meg úgyis úgy magyarázzák a külföldi botrányainkat, hogy lám, a Vezér megint tanítja Európát, Amerikát, meg mindenkit. És mondom: működik a dolog. Lassan már a Hívők is éhendöglenek, de azt legalább boldogan teszik: mégis más, ha magát fontosnak érezve éhezik a Zember, mintha csakúgy, fontatlanul. Mostanában még a Jobbik is esik visszafelé, Orbán elszívja a szavazóikat, Ők a nagymagyarok élcsapata, nanáhogy imádják a Diktátort, merthát velünk foglalkozik a világ a menekültekkel kapcsolatos ocsmányságaink miatt, jajjdejó.

Okés, van pármillió ember, aki bedől az Orbáni Illúziónak, csakhát tízmilliónyian volnánk, a cím meg nemaz, hogy Orbán illúziói, hanem az, hogy Illúziók Népe. És valóban. A sokmillió Nemorbánista szintén illúziókban él. Például abban, hogy a Diktatúra Őt majd békén hagyja. Meg abban, hogy majd kibekkeljük, mint Horthyt, vagy Kádárt, aztán majd valaki elrendezi helyettünk, mint az említetteket anno a nyugati demokráciák. Pedighát tojnak ránk, ahonnan Ők nézik, mi azok vagyunk, amik valójában, nem pedig azok, aminek magunkat látni szeretnénk. Nem számítunk annyira, hogy miattunk kockázatot vállaljanak a Nagyfiúk. Aztán a választások illúziója: ja, biztos lesz 2018-ban, volt 2014-ben is, eredményt ismerjük, módszereket is, lehet benne hinni, lehet a Télapóban is, bár felnőttek ilyet ritkán tesznek. A parlamentáris módszerek illúziója, jajjnehogy némi utcai felfordulás legyen, mert az csúnya dolog. Az ellenzék illúziója, hisz névleg van olyan, nemde, elmondják magukról elégszer, hátha valaki elhiszi. Csupa illúzió. Ahogy Nietche mondta volt: a nyilvánvaló, és tökegyértelmű valósággal alig páran mernek szembesülni, maradjon inkább az illúzió, abból baj nem lehet. Pedig de, épphogy ebből van a baj, és lesz az még nagyobb is.

Sokkal.