2018. november 15., csütörtök

A játékos (regény, első 200 oldal egyben)



Csapda!

Ennyit értett meg a hirtelen kirobbant hangzavarból. Ezt is csak azért, mert a mellette álló társa kiabálta az arcába. Mintha álomból ébredne: minden olyan valószerűtlen volt. A fák közül állati üvöltés hangzott ezernyi torokból, és záporoztak rájuk a nyílvesszők, dárdák, kövek. Az egyik épp eltalálta a társát, akitől az előbb az egyetlen felfogott szót hallotta. Összeroskadt, és ő már a sokadik volt.

Pajzsfalat!

Ezt már értette, a közelében álló díszesebb egyenruhás kiabálta. Gépiesen maga fölé emelte a pajzsát, a káoszban végre történt valami, ami a rend irányába hatott. Már kezdte fölfogni a körülötte levő világot. A többiek összezártak az út két oldalán, ő egyedül volt középen. És persze a rengeteg haldokló, segítségért üvöltő, fekvő társa körülötte. Az ellenség meglepte őket az erdőből, és ezért súlyos árat fizetnek. Talán mindannyian. Aztán a nyakába, épp ott, ahol a páncél véget ért, elviselhetetlen fájdalom hasított. Meghalok. És tényleg ez volt az utolsó gondolata.

---

David Nolan felriadt álmából, ami rémisztően valóságosnak tűnt. Máskor is álmodott már valamelyik kedvenc történelmi játékával, de akkor valahogy távolabb zajlottak az események. És persze a történet is hosszabb volt. A fotelben aludt el, a számítógépe előtt. Ez sem volt példa nélküli, bár olyan még nem volt, hogy ha játék közben aludt el, akkor azzal álmodott.

Hát most már ilyen is volt - tudta le magában a dolgot. Mert nagyon le akarta tudni. Egész teste fürdött az izzadságban, minden izma remegett. Pánikrohamom van? Eddig ilyet csak másnál látott, és legfőképpen csak hallott ilyesmiről. Kimerültem, kicsit pihentetni kéne a játékot - gondolta. Szombat éjjelre már szép alváshiánya alakult ki, a hétvégéken mindig annyit játszott, amennyit csak bírt. Hétközben ritkán jutott a géphez, általában késő este ért csak haza a könyvtárból. A filozófusok maguknak való emberek, az igazi otthonuk a könyvtár. És bár David még csak negyedéves hallgató volt, nem igazi tudós, de azért az életszokásai már a jövendő hivatásához alakultak.

Rendben. Élek. Ez itt a valóság. Az előző volt az álom. És ezt hangosan ki is mondta. Mert ettől kicsit nyugodtabb lett. A saját hangja jelentette a kapaszkodót most, és szüksége is volt rá, mert annyira valós volt ez az álom. Átélte a saját halálát, és még most is erősen fájt a nyaka ott, ahol eltalálták. Fantomfájdalom. David, állj már le!

A legjobb lesz főzni egy kávét, elszívni egy cigit, és letusolni. Mert ezek valóságos dolgok. Nem legionárius vagyok, hanem David Nolan, filozófia szakos egyetemi hallgató. Aki kicsit túl sokat játszott. Rendben, gyerünk kávét főzni!

A kávé és a cigi megnyugtatta. A dolgok a helyükre kerültek, és a fantomfájdalom is enyhülni kezdett. Persze már az is furcsa, hogy az álmában kapott seb ébren is sajog, nem is kicsit. Na, de túlvagyok rajta. Gyerünk fürödni! A szokásosnál hidegebb vízzel, az is segít majd teljesen felébredni. És törölni ezt az álmot. Mert azt biztosan tudta, hogy még egyszer ilyet nem akar átélni.

Levetkőzött, megnyitotta a csapot, és kezébe vette a zuhanyrózsát. Jól esett a víz, a fejére zuhogtatta. Oké. Nyugi van. Aztán ahogy a szeméből kifolyt a víz, meglátott valamit a falitükörben. És megmerevedett a keze a levegőben. A nyakán egy hatalmas lila duzzanat volt, aminek a közepéből vér szivárgott.

---

- Dan, engedj be kérlek! Baj van.
Valóban - gondolta Danielle. Elég nagy baj, hogy vasárnap hajnali fél ötkor arra kell ébrednie, hogy verik az ajtaját, mégha a jóbarátja teszi is. De lenyelte a mondandóját, és beengedte a fiút. És ahogy ránézett, tudta, hogy jól tette. David ugyanis pánikban volt. Egész testében remegett, riadtan szaladgáltak a szemei mindenfelé.
- Gyere. Töltök egy kis szíverősítőt. Aztán mondd. Egy Jack Daniels akadt először a kezébe, az asztalon volt, valamelyik esti buliból maradt ott. Töltött a fiúnak, aki egy hajtásra megitta. Szép teljesítmény - gondolta Danielle. David ugyanis absztinens volt, és egy pohárka Jack Daniels azért nem Coca Cola. Tényleg nagy baj lehet.
- Rágyújthatok, Dan?
- Persze. Csatlakozom.

- Na, gyerünk, David. De ütős sztori legyen, mert nagyon korán van, és még a pasimat is kivágnám, ha ilyenkor felébresztene.
- Bocs, Dan. Pánikba estem. De már kicsit jobb. Ha nem mondhatnám el Neked, felrobbannék. Félek otthon per pillanat.
- Na, mondd már.
- Oké. Dan, belekerültem a játékba, amivel épp szórakoztam. Élőben. Nem virtuálisan. Ott voltam.

Normál esetben ez lett volna az a pillanat, amikor Danielle kidobja az éjszakai látogatót. Ki a francot érdekel, hogy egy számítógép-mániákus épp elveszti a kapcsolatát a külvilággal. De a pánik, amit Daviden látott, még nem múlt el teljesen, és nem akart vele kíméletlen lenni.
- Ennyi?
- Igen, ennyi. Engem eléggé felkavart, látom, Téged kevésbé.
- Nézd, David. Tudom a játékmániádat, elfogadom, mert jóbarátok vagyunk, de engem ne akarjál belevonni. Nem vagyok az az alkat. Nem filozófus vagyok, hanem régész. Én a fizikai valóságban élek.
- Tudom Dan. És tényleg ne haragudj ezért az éjszakáért. Pont az történt, amire célzol. A virtuális világból bekerültem a valódiba, és meghaltam ott.
- Nemcsak álmodtad, David?
- Én is azt hittem. Bár minden rettenetesen valóságos volt. Lenyugtattam magam az ébredés után, kávé, cigi, fürdés. Épp kezdtem elhinni, hogy csak álmodtam. Aztán megláttam a tükörben ezt.

Egy mozdulattal kibújt a magas nyakú pulóveréből. Danielle majdnem rászólt, hogy ne kezdjen vetkőzni, nem olyan a kapcsolatuk, mikor meglátta a fiú nyakán éktelenkedő hatalmas lila duzzanatot.
- Hát ez meg mi a franc?
- Ebbe haltam bele odaát. Római légiósként. A teutoburgi erdőben. Egy germán dárda ütötte.
- Jó a csajozós dumád, David. Fejlődsz. Vetkőzöl, sebeket mutogatsz, jó történettel. Na, mi történt valójában? Megtámadtak valahol?
- Nem, Dan. Kérlek, higgy nekem. Ha barátként nem, akkor régészként. Ott voltam a teutoburgi erdőben. Én voltam a hadseregnyi legionárius egyike, akik meghaltak. És ez egy ott kapott halálos dárdatalálat evilági lenyomata.
Danielle nyelt egyet. Aztán még egyet. Tényleg minden szociális érzékenységére szükség volt, hogy ne dobja ki a fiút. Jó a fantáziája, ezt tudja, de talán most túlzásba vitte kicsit.
- Na, mutasd azt a sebet.

Danielle Lacombe régészetet tanult. A könyvtárban ismerkedtek meg Daviddel, és jókat beszélgettek. Ebből alakult ki furcsa barátságuk. Ami azért volt furcsa, mert csak az egyik oldalról volt barátság. A lány részéről. David nőként tekintett Danielle-re, de a lány ezt az érzést nem tudta viszonozni. Jóbarátként egy csodabogár filozófus, akivel minden ökörséget meg lehet szabadon tárgyalni, az klassz dolog. De David igen messze állt a lány férfiideáljától. És most a fiú épp nagyon feszegeti egy barátság tűrőképességét.

Tulajdonképpen egy dolog miatt nem küldte haza. Az egyetem régészeti tanszékének elsődleges profilja épp a Római Birodalom volt. Országszerte vezettek ásatásokat, a brit szigeteken évszázadokig fennált római uralom tárgyi nyomait feltárva. Úgyhogy ezzel a teutoburgi légiós sztorival a fiú eltalálta a lányt. Ha nem is Britanniában történt a híres ütközet, attól még az egyik legizgalmasabb ókori kérdés volt. Nem sikerült ugyanis még senkinek megtalálnia a csata pontos helyszínét, pedig hatalmas lehetett. Negyvenezer germán mészárolt le húszezer harcedzett római veteránt. Augustus császárságának egyetlen igazi katonai kudarca volt, aminek minden később történésre is kiterjedt a hatása. Szóval egy régésznek nincs izgalmasabb téma, mint a teutoburgi erdő. Még akkor is így van ez, ha a félbolond filozófus barát ad elő erről egy nyakatekert fantazmagóriát.

Megnézte a sebet. David gyorsan lelepleződhetett, Danielle ugyanis pontosan tudta, hogy nézett ki a római páncél, vagy épp egy germán dárda. Így a sérülés elhelyezkedése, vagy alakja alapján biztos volt benne, hogy gyorsan megcáfolja a fiú történetét. Ám az ellenkezője történt. A seb ugyanis pont ott volt, ahol a legionárius páncélok a nyaknál végetértek. Ráadásul alsó része kevésbé volt duzzadt, tehát úgy tűnt: valami csökkentette egy területen a becsapódás energiáját. És a duzzanat egyébként szabályos kör alakú volt, és a közepén levő friss heg egy négyágú csillagot formázott. Pont olyan alakút, mint egy germán dárda keresztmetszete. Az meg kevéssé valószínű, hogy a fiú szerzett valahonnan egy pont ilyen alakú valamit, hogy azzal jól nyakon vágja magát. Igen, el kellett ismernie: a seb inkább alátámasztja a fiú sztoriját, semmint kizárja azt. És ez elég dühítő volt.

- Rendben David. Ha eltekintünk attól, hogy nyilvánvalóan kizárt, tökéletesen lehetetlen, hogy egy számítógépes játék valósággá váljon, akkor ez lehet, mondom lehet egy germán dárda felületes lenyomata. Ha ugyanis az teljes erővel eltalál, akkor átmegy rajtad, és a háton levő páncél állítja csak meg. Ha azt is át nem üti.
- Kösz, Dan. Én is tudom, hogy az egész történés, úgy ahogy van, lehetetlen. Ha nem ezt gondolnám, nem estem volna pánikba.
- Oké. Van valami más ötleted, mitől lehet a seb?
- Semmi. Pont ugyanúgy tettem mindent egész nap, mint máskor. Nem támadott meg senki, nem estem bele semmibe, magamat meg nem fogom nyakon vágni, azt azért remélem, Te sem gondolod.
- Nem, azt tényleg nem. Bár egy pillanatra felmerült bennem, bevallom. De csak egy pillanatra. Fantaszta vagy, de nem hülye. Ha kicsit nagyobbat ütsz egy valamivel saját magadon, az szétszed mindent a nyakadban. Úgyhogy ezt valóban kizártam, meg az is kérdéses, honnan szereznél egy olyan valamit, aminek a keresztmetszete pont egy germán dárdáé. Elég speciális alakja van. Manapság nem gyártják.

Danielle elmosolyodott, David pedig megnyugodott, hogy a lány már poénkodik kicsit. Tényleg határeset egy barátra rátörni az ajtót vasárnap hajnalban, hogy egy tökéletesen lehetetlen történettel indokolja aztán. Dehát Danielle jófej. Meg jó csaj is. Túlzottan is - higgasztotta le magát azonnal David. - Nem az én nagyságrendemben.

- Jó, és hogyan tovább? Van egy megmagyarázhatatlan sebed, egy őszintének ható pánikrohamod. Valami tehát tényleg történt.
- Hidd el, Dan, pont az, amit elmondtam. Fogadd el egy pillanatra ezt nem kizárható elemként. Indulj ki abból, mi lenne, ha igaz lenne.
- Na, előbújt a filozófus. De egyébként igazad van. Miért is ne. A sok tök valószínűtlen lehetőséghez képest ez a verzió sem rosszabb. Meséld el, mi történt, de részletesen.
- Roppant rövid volt az egész. Nem volt semmi előzmény, rögtön a csata kezdetébe csöppentem. Üvöltés, rettenetes, nem emberi, és röpültek a gyilkos szerszámok felénk. Ott feküdtek körülettem a társaim. Düh volt, rettegés, félelem, igazi tömegpszichózis.
- Hát igen, valóban így történhetett. Na, előbújik belőlem a régész, ha már belőled is kijött a filozófus. Szóval tényleg teljes meglepetésként érte az erdőben masírozó három légiót a germán támadás.
- Tudok azért pár dolgot a csatáról, bár főleg a játékok leírásaiból. Te nyilván mindent tudsz róla.
- Nem, senki sem tud róla mindent. A nagy ókori csaták helyszíneit már szinte mind megtalálta a régészet, de a teutoburgi erdei mészárlásét nem. Körülbelül persze megvan, kerültek is elő mindenféle holmik, de egy ekkora méretű csatának nagyságrendekkel több lelettel kéne járnia. Több napon át tartott, és épp a megsemmisítő vereség győzte meg hosszú időre Augustust, meg a későbbi császárokat, hogy Germánia meghódításáért túl nagy árat kéne fizetniük. Szóval ez a római történelem egyik legjelentősebb eseménye.
- Azt mondod, több napig tartott?
- Igen. A teljesen körbevett, és egymástól is elszigetelt légiók nagyon sokáig kitartottak. Próbáltak közben kivezető utat is találni az erdőből. Szóval nagy területen és hosszú ideig tartott a rettenet.
- Én meg az elején meghaltam. Pedig most mesélhetnék.
- Hülye.
- Van egy gondolatom. Egy ötlet, közelebb vihet a történés megértéséhez.
- Mondd.
- Ha a csata több napig tartott, akkor elvileg futnia kell még a gépemen. Márha tényleg valóságossá vált a virtuális mese.
- Fejlődsz, David. Újabb csajozós duma. El akarsz csalni a lakásodra. Ügyes.

És Danielle végre elnevette magát.

- Oké, nézzük meg. Mivel semmiről semmit sem tudunk, és még kevesebbet értünk, ez is van olyan jó ötlet, mint bármi más. Mehetünk Hozzád. Úgyis rég jártam ott.

Valóban nagyon rég. Összesen egyszer. David kis bérlakását a számítógépe uralta. Hatalmas plazmatévére volt kötve, hifirendszer adta a hangot, és volt még virtuális sisak, mindenféle egyéb kütyük garmadával. Meg persze egy bőrfotel, mertha valaki annyit gubbaszt a gép előtt, mint David, annak kell a kényelem. És mint kiderült, annyira kényelmes volt, hogy el is lehetett benne aludni. Vagyhát ki tudja. De lényeg a lényeg, David nem akarta, hogy idiótának tartsák, ezért inkább nem hívott meg senkit magához. Nem kell látniuk, mennyire meghatározza a játék az életét.

---

Öt perc séta volt az egész. David odahúzott egy széket a monitor elé, leült rá, hogy a lány ülhessen a fotelbe. Dan-nek ez jár. Minimum. Nemcsak a mai türelme, és megértése miatt.

A képernyővédő közben lekapcsolta a monitort. Megmozgatta az egeret, hogy láthassák, mi történik. Visszajött a kép. És valóban zajlott az ütközet. De azt már nem a saját szemszögéből látta, mint mikor ott volt, hanem madártávlatból. Megmozgatta ismét az egeret, megnyomott pár gombot.

- Dan.
- Látom, David.
- Nem tudom irányítani a csapatokat. Pedighát ennek a játéknak az az alapeleme. Erre szolgál. Zajlik  a csata, de nincs rá semilyen befolyásom.
- Mert meghaltál, nem emlékszel?
- Ja, tényleg. Nem, akkor sincs rendben. Egyszerű legionárius bőrében voltam, nem a hadvezérében. Attól, hogy a katona meghalt, még irányítanom kéne tudni a hadvezér szemszögéből.
- A hadvezér is meghalt, David. Varusnak hívták. Ha Ő már nincs, akkor elvesztetted a kontrollt.
- Értem, de akkor sem oké. Ki kéne írnia, hogy vesztettem, és a csata értékelését, aztán visszavinni a főmenübe. De semmi hatásom nincs rá. És nincs lefagyva.
- Van egy csata előttünk, David. A teutoburgi erdőben. A játék összes törvényszerűsége és szabálya eltűnt. Nem csináljuk ezt a dolgot, hanem a tanúi vagyunk. Hát akkor nézzük úgy, mint egy filmet. Hátha meghekkeltek, és szórakoznak Veled. Vagy mittudomén. Van jobb ötleted?
- Nincs. Egyébként is idilli, ahogy Danielle Lacombe a fotelomban ülve épp a kedvenc játékomat nézegeti.
- Ezt a hülye dumát. Te. Csábító.

David vigyorgott. Aztán egy pillanatra ráfagyott az arcára a nevetés. Annyira látványosan, hogy azt Danielle is észrevette.

- Mi van, David?
- Eszembe jutott még valami. Amit eddig még nem mondtam.
- Ki vele.
- A mellettem álló társam üvöltése volt az egyetlen, ami értelmes volt a hangzavarban. Ő annyit kiabált: Csapda!
- És?
- És aztán pillanatokon belül meghalt.
- Szegény.
- Ja. De nem ez a lényeg.
- Jó, mi a lényeg?
- Hát az, hogy értettem, amit üvölt. Pedig nem angolul beszélt.
- Jézusom.
- Aha. Érted a problémát. A játékban életrekelt énem ért latinul. Ciki.

- Ugyanmár, mindenki tud pár szót latinul. legföljebb nem tudja, hogy az latin. És Te meg nyilván az ókori filozófusok, meg a játékaid kapcsán méretes inaktív szókincset szedtél magadra.
- Persze, de nem katonai szakkifejezéseket. Mondjuk a rómaiak erőssége nem a filozófia volt, Platon, vagy Arisztotelész nem latinul írt. A filozófia görög, nem római. A játékokban meg angolul megy minden. Vagy más nyelven, ha azt állítom be. De a latin nincs köztük. Csak élő nyelvek.
- Akkor honnan tudod, hogy latinul szólt a katona?
- Hát nem éppen szólt, mert üvöltött, de tudtam, hogy mit mond, és nem angolul mondta. Én meg más nyelvet nem beszélek.
- Tehát akkor én most egy római légiós lakásán töltöm az éjszakát. Romantikus.
- Nem, persze hogy nem. Aki ott voltam, az nem az, aki itt vagyok. Vagyis igen, de nem teljesen. A seb itt van rajtam, tehát mégiscsak én vagyok. De nézz már rám, Dan. Gondolod, hogy én elbírnék 40 kilónyi hadifelszerelést? Merthát a páncél, a fegyverek, meg az összes többi cucc, amit menet közben egy római katona viselt, minimum ennyi volt.
- Nocsak, miket tudsz. De egyébként tényleg. Hatalmas súlyt cipeltek, része volt az erőnléti edzésüknek. Meg az is érdekes lett volna, hogyan találnak neked páncélt. Az átlag római fölső hangon ha volt 170 centi magas. Akkoriban még a legészakibb germán harcos sem volt 190 centi. Kilógtál volna rendesen a sorból. Hogy néztél ki?
- Legközelebb megnézem magam valami víztükörben. De erre most nem volt időm. Tudod, meghaltam.
- Ja tényleg. Akkor ezt a következő alkalommal pótold. Remélem, valami jóképű, borostás srác vagy odaát.
- Legközelebb? Nocsak. Kezdesz nekem hinni, Dan?
- Nem nagyon van más választásom. Úgy hülyeség az egész, ahogy van, de az, hogy kínomban poénkodom, nem zárja ki a kíváncsiságot. Tudod, nőből vagyok. És ez a történet, bármi is van mögötte valójában, egyedi. Tehát érdekes. Pláne egy olyan nőnek, aki régész is közben. Vagy hát inkább régészpalánta még, de az most mindegy.
- Oké. Javaslat?
- Nézegettem eddig a csatát. Távolról látjuk, nem igazán érdekes. Nem látok semmi jellegzetes tereptárgyat, ami utalna a csata helyszínére. Nincs a háttérben a Matterhorn, vagy a genfi tó. Erdő, hegyek, folyó, szóval olyan, mint annak idején Germánia. De semmi speckó.
- Értem. Kapcsoljam ki a gépet? Máshogy nem hajlandó abbahagyni a csatát, azt már kipróbáltuk.
- Lehet, hogy akkor sem. Tehát megér egy próbát. Nosza.

David kikapcsolta a gépet, megvárta, míg minden programot bezár, és teljesen leáll. Aztán bekapcs. Érezte, hogy izgatja az eredmény. És nem tudta, minek örülne jobban: ha a program tovább fut, vagyha nem. És hasonló érzései lehettek Dannak is, látszott az arcán.

- Na, helyben vagyunk. Indíthatom a programot?
- Indítsd már, ne húzd az időt. Tartasz valamitől?
- Egy kicsit igen. Mi van, ha újra beszippant? Egy nap alatt kétszer nem akarok meghalni.
- Nyugi, nem fog. Mert nem logikus. Te már törlődtél onnan.
- Vicces. A saját gépemen nem én vagyok az úr.
- Ez még nem biztos. Indítsd már el, derüljön ki.

Jól sejtették. Pár kattintás után bent voltak a játék menüjében. Csakhogy a teutoburgi csatát elindító gomb szürke volt. És mikor ráment az egérrel, ennyit írt ki: a csata folyamatban.
- David, ez nem online játék? Mert akkor semmi különös nem lenne, hogy távollétedben is megy tovább a sztori.
- Nocsak, mégiscsak képben vagy? Titkos játékfannal van dolgom?
- Nem, de ennyit azért tudok. Lehetetlen elkerülni, hogy pár dologba belefussak. Az ismerőseim jó része játszik valami szerepjátékot. Része lett a kultúránknak. Úgy tűnik, mindenki szeret álmodozni. Vagy épp kibújni a bőréből, és bebújni máséba.
- Így van. De ez nem online játék, itt a gép intelligenciája ellen játszol. Senki más nincs jelen. Hopp, egy pillanat.
- Valami ötlet?
- Igen, lekapcsolom a netet. Akkor teljesen kizárhatjuk a külső befolyást. Ha akkor is fut, az már csak a gép lehet.
- Hajrá.

A fiú kiiktatta a netkapcsolatot. És a csata futott tovább. Tehát a gép maga csinálja.
- Esetleg lefagyhatott? Végtelen ciklusba került?
- Nem. Nézd meg, nincsenek ismétlődő képsorok. Halad előre a történet. A gép magában játszik. és mivel én már nem tudom irányítani, semmi befolyásom rá, így azt kell mondjam: önmagával játszik. Remélem, jól szórakozik közben.
- Hát, tényleg úgy tűnik. Vajon mi lehet a kapcsolata a valósággal?
- Már a sebemen kívül, mert az elég valós.
- Arra gondolok, hogy mennyire másolja a múltat. A megtörténtet. Napokon át mentek az életükért a rómaiak az erdőben, és közben körkörösen védekeztek. Egészen addig, amíg elfogytak. Vajon ezt viszi végig a géped, vagy valami egészen mást?
- Ja, világos. Hát, ezt csak a végén tudjuk meg. Szépen meg kell várnunk, aztán megnézzük a kiértékelést.
- Mit?
- Ebben a játékban minden csata után van egy statisztika. Rengeteg adattal. Tudsz majd vele mit kezdeni.
- Hát nem vagyok épp türelmes típus. De úgy tűnik, ezt most kénytelen leszek megvárni.
- Itt, nálam?
- Na, tessék. Pasi. Légiós rámenősség. De egyébként jól áll. Nem, David, nem nálad. Most szépen hazamegyek, és kialszom magam. Meg feldolgozom, ami történt. Én ugyan nem haltam meg, de azért van mit végigrágnom.
- Alhatsz itt is, Dan.
- Nem, most kicsit egyedül kell lennem. A Te nyelveden mondom: pár dolgot a sztori miatt újra kell magamban installálni.
- Értem. Kár. Felhívjalak, ha vége a csatának?
- Persze. De este azért átszaladnék enélkül is.
- Várlak.

---

- Megint meghaltál? - kiabált ki az ajtón Danielle. Mert alig aludt el, már megint kopogtattak.
- Danielle, Don vagyok. Reggel nyolc, megbeszéltük tegnap, hogy jövök.

Eszerint aludtam azért kicsit - gondolta a lány. És tényleg, ma közös napot terveztek Donalddal. Na persze, normál esetben vasárnap reggel nyolckor már simán ébren van, de mikor megbeszélték a randit, nem volt betervezve, hogy David az éjszaka meghal a teutoburgi erdőben, és azonnali lelki elsősegélyre szorul.

- Nyitom.
- Ki halt meg, Danielle? Álmodból ébresztettelek, ahogy látom. Hát bocs.
- Semmi gond, kicsit sűrűbb volt az éjszaka, mint ami normális.
- Sűrűbb?
- Ne gondolj semmi rosszra. Csak David szaladt át hajnalban, mert történt vele valami, és azonnal meg akarta beszélni velem. Mondjuk, megértem.
- David?
- Ugye rá azért nem vagy féltékeny?
- Nem, dehogy. Csakhát elég pofátlan dolog vasárnap hajnalban rádtörni az ajtót, nem?
- De. Nem szokott ilyet csinálni. De most tényleg bajban volt.
- Aha.
- Jaj, Don, ne légy már fafejű. Előfordul azért néha ilyesmi bárkivel. Emberből vagyunk.
- Oké, te tudod. Akkor még szerencse, hogy nem aludtam itt.
- Nem kell a hímsovinizmus, tudod jól, hogy férfiként nem jelent David számomra semmit. Nem hiszem el, hogy féltékeny vagy. Az egódat meg majd helyretesszük, van ma rá időnk nem? - és huncutul a fiúra kacsintott.
- De kiadós vigasztalásra szorulok, most szólok.
- Meglesz, ne félj.

Donald Hickey kábé egy éve volt Danielle fiúja. Gyönyörű párt alkottak, az egész egyetem megnyugodva vette tudomásul, hogy az alfahím, és az alfanőstény végre egymásra leltek. Szépek, okosak, sikerre ítéltettek, egymás mellett a helyük. Mert ez így van rendjén. Donald közgazdász-hallgató volt, évfolyamelső ráadásul, és egyben Cambridge evezőscsapatának kapitánya. És mivel az előző évi rendes versenyen legyőzték az örök rivális Oxfordot, így aztán a képe ott lógott az egyetem aulájának dicsőségfalán.

Szóval nem volt kérdéses: Donald Hickey egyszer nagy ember lesz. Vagy csinál egy sikeres céget, vagy egy multi vezérigazgatója lesz. Esetleg miniszterelnök, ki tudja. Úgyhogy Danielle jó lóra tett, mikor egy évfolyambulin kinyitotta a kaput a fiú közeledése előtt. És azóta is jól megvoltak. Tényleg álompár a többiek szemében.

- Na, mesélj a haverodról. Mi történt vele? Elromlott a számítógépe?
- Ne csúfold, Don. Nem olyan, mint Te, oké, de nem rossz fej. És nem a konkurensed, úgyhogy nem kell áztatnod előttem.
- Oké, de azért furcsa, honnan veszi a bátorságot, hogy vasárnap hajnalban felébresszen.
- Nem furcsa. Nincs igazából senkije, én vagyok az egyetlen barátja.
- Ő is így gondolja? Mármint a barátságot.
- Nem, valóban. De tudja, hogy nincs esélye másra, így elfogadja, ami van. Egyébként meg sokkal érdekesebb ember, mint a külsejéből következne.
- Miben?
- Szabad. Szabadabb, mint mi. Vagy mint bárki. Talán azért lesz filozófus, mert a gondolatokat teszi az első helyre. És a többi kevésbé érdekli.
- És közben, mikor nem a könyvtárban görnyed, akkor otthon veri a billentyűzetet. Ez volna a szabadság?
- Belül szabad. De mindegy, ne bántsuk, mert nem érdemli meg. Felébresztett, dühös is voltam rá, de végülis megértem, miért tette.
- No, és miért?
- Nem tudom, elmondhatom-e. Meg kéne várni, hogy mit mond erre.
- Ne hülyéskedj, Danielle. Előttem őrzöd egy másik férfi titkát? Már amennyire David Nolan férfinek tekinthető.
- Nem a férfiét, hanem az emberét. Neked nincs olyan titkod, amit rádbíztak, és mindenki előtt megőrződ?
- Van, de neked elmondanám.
- Nosza. Mondd, és akkor én is elmondom.
- Most egy sem jut eszembe. Nem készültem titkokkal, hogy kielégíthessem a tudóshölgy kíváncsiságát. Most tényleg ezen kezdjek el filózni?
- Oké, elfogadom. És rendben, ám legyen. Szóval David belepottyant az egyik játékába. Élőben.

Donald Hickey hatalmasat nevetett.
- Na, ilyen éjszakai csajozós dumát még nem hallottam. Ügyesebb a srác, mint gondoltam. És Te ezt bevetted, Danielle? Ezt a baromságot?
- Nem. De meggyőződtem róla, hogy igaz.
- Te is bementél? Együtt játszottatok a mikroprocik labirintusában bújócskát?
- Ha kinevetsz, nem mondom el.
- Ne haragudj, de képzeld már ezt a helyzetet fordítva. Mit szólnál, ha megpróbálnám Neked beadni, hogy éjszaka elraboltak az ufók?
- Jó, ez igaz. De azért végighallgatnám a sztoridat. És ha be tudnád bizonyítani, elhinném.
- És David Nolan bebizonyította Neked, Danielle Lacombe-nak, Cambridge legokosabb nőjének, hogy belepottyant a virtuális valóságba. Hát, ez elég szarul hangzik, nem?
- Pedig ez történt.
- Oké. Akkor nyelek egyet. Vagy kettőt. És mondhatod, figyelek.
- De csak a végén gunyoroskodhatsz, rendben?
- Rendben.

Aztán a reggeli közös kávézás alatt elmesélte az egészet. A sebet, a nyilvánvalóan őszinte riadalmat Daviden, az önmagában és önmagával játszó gépet.

---

David Nolant nem zavarta volna, ha tudja, hogy mi róla Donald Hickey véleménye. Általában sem izgatta, mit gondolnak vele kapcsolatban mások - nagyjából persze sejtette, hogy a csodabogár a minimum -, az meg főleg nem, hogy a Donald Hickey-k számára micsoda ő. Ők egy más világ, és arról a világról Davidnek is meglehetősen határozott véleménye volt. Ezt persze nem osztotta meg Danielle-lel, bár néha ilyen dolgokról is beszélgettek azért. De mindig ügyelt rá, hogy ne személyesítse meg a karrierista sikeremberekkel kapcsolatos gondolatait. Néha ez nem volt könnyű, mert az embertípus igazi mintapéldánya volt Danielle fiúja. De mivel az volt, és mivel David nem akart emiatt feszültséget a lánnyal, mindig kikerülte Don személyét. A Don, ahogy magában hívta.

Most meg egyébként is mással volt elfoglalva. Túl volt a riadalmon, így aztán az agya elkezdett rendesen dolgozni. Bármilyen elképzelhetetlennek is tűnt, mégis képes volt elfogadni, hogy az, ami történt, valóság. És ha az, akkor abból kell kiindulni. Most már a lehetőségeket pörgette végig magában. Ami elsőként az eszébe jutott, persze az időutazás volt. De ezt gyorsan kizárhatta. Az időutazó személyisége nem változik meg, ha átkerül más korba. Nem válik legionáriussá egy bölcsész, és nem tud latinul, ha egyébként a való életében sem tudott. És ha meghal ott, akkor valószínűleg nem tud visszajönni. Szóval nem időutazó lett, rendben. A Vissza a Jövőbe nem játszik.

Mátrix? Ott mesterségesen, egy virtuális világ szuggesztiójával tartják álomban az embereket, hogy belőlük bioenergiát nyerjenek gépek működtetéséhez. Igenám, csakhát akkor Ő egy fordított Mátrixba került. A mostani életének kéne mesének lennie, és az ottani, légiós volta volna a valós. Ő pedig innen ment a teutoburgi erdőbe, és nem onnan ide. És megintcsak a halál jellege: ha ott meghal, akkor ide biztos nem tud jönni. Látta a filmet jópárszor, látványos volt, és bár kicsit halandzsásan, de azért volt benne pár eredeti gondolat. És ha Neo-t, vagy Trinitit megölik ott, ahol valóban léteznek, akkor a Mátrix-ból is eltűnnek. Szóval ez is kizárható.

Eddig rendben. Nem valami filmélmény hatását élte át. Ilyen film ugyanis nincs. Ez pedig a filozófus számára még valószínűbbé tette, hogy ez itt a valóság. Nem fantazmagória, tényleg van kétezer évvel korábban valaki, aki azonos a mai David Nolannal. Ha nem is teljesen, de lényegében mégis. Légiós, nyilván kiképzett, és erős, ami Davidről nem mondható el. Mert ha nem így lenne, nem lehetne római katona. És persze tud latinul, és nemcsak híres mondásokat római államférfiaktól. És ami a legfontosabb: mikor a bőrében volt, épp azért volt lebénulva a támadás kezdetekor, mert nemcsak légiós volt, de David Nolan is. Egy katona tudja, mi a teendője váratlan támadás esetén, és teszi, amire kiképezték. Úgy ahogy azt rajta kívül mindegyikük tette is. Pajzsfalat húztak az út kétoldalán, hogy védettebbek legyen a röpülő gyilkolóeszközöktől. Ő pedig ott bénázott középen. Ha nincs a katona bőrében David Nolan, akkor nincs ez a pár másodperces tehetetlen kábulata sem, és talán túléli az első támadást. Megöltem a srácot a jelenlétemmel. Illetve hát engem. A francba.

Kezdtek letisztulni a gondolatai. Végülis nincs túl sok lehetőség. Összesen három. Ha ez egy egyedi alkalom volt, akkor megmarad megoldatlan rejtélyként egész életében. Talán ez lenne a legjobb. De mindenesetre a legkényelmesebb. David Nolan ugyanis szerette az életét, és pont olyannak, mint amilyen. Könyvtár, gondolkodás, írás, történelmi játékok. Légy őszinte magadhoz, David. Valami azért hiányzik. Vagyis inkább valaki. Igaz, de ez most mindegy - lépett tovább gondolatban a következő eshetőségre.

Ha belekerült az egyik játékába, akkor belekerülhet másikba is. Lehet épp viking, vagy kereszteslovag. Vagy épp Hannibál egyik harci elefántja. Huhhh - nevetett föl hangosan. Jobb légiósként meghalni, mint harci elefántként élni. Vagy épp tölgyfaként a teutoburgi erdőben. Aha. Remélem, csak emberbe kerülhetek be, mertha mondjuk egy másik játékban mamutfenyő leszek, akkor pár száz évig ott ragadok. Azt ugyanis érezte, hogy azért került vissza David Nolan megszokott bőrébe, mert odaát meghalt. Hát, mamutfenyőként az nem lenne egyszerű. Akkoriban még nem nagyon voltak erdőirtások. Mondjuk, lehetnék hajópadló. Ja, az nem. Kicsit elkalandoztak a gondolatai, ismét, úgyhogy fegyelmet erőszakolt magára. Na, a kettes számú lehetőség ez: más játékba is bemehetek élőben, remélhetőleg valami emberi szereplő bőrében. Oké.

A harmadik lehetőség a legizgalmasabb. Ha az a római katona, aki Ő volt a teutoburgi erdőben, valóban élő ember. Mármint volt - javította gyorsan önmagát. És ugyan meghalt, de volt addig is valós élete. A csata valamikor időszámításunk kezdete környékén történt. Megnézhetné persze gyorsan a neten, de akkor mit kérdezne majd este Dan-től? A lánnyal majd elmesélteti az egész időszakot, szereti a hangját. Is. Na, megint elkalandoztam. Szóval a harmadik lehetőség, hogy egy valóban akkor élt római katonába érkezett meg a játék segítségével. Akkor annak a légiósnak van előélete. És ha valahogy sikerül újra a bőrébe bújnia, akkor olyan dolgokat láthat, meg élhet át, amiket senki, soha. Augustus Rómájában körülnézni, az nem semmi. Ilyennel még egy Donald Hickey sem szolgálhat.

Más lehetőség nem jutott eszébe. Valamelyik igaz a három közül. És akkor ebből már csak egy újabb kérdés származik. Hogy lehet meggyőződni, melyik az igazi? Csak egy módon. Ha kipróbálja.

---

Csend volt. Túlzottan is. Nem az a nyugalmat árasztó, lombsusogós, madárcsicsergős, aminek egy erdőben lennie kéne. Egyszerűen minden néma volt. Mint egy temető - jutott Titus Sura eszébe. Felült, és látta, hogy telibe talált. Körülötte mindenütt holttestek hevertek szanaszét. Párat megismert közülük, társai voltak az Ő cohorsából. De nem volt rajtuk az egyenruhájuk. És rajtam sincs.

De élek. Megtapogatta a nyakát, kezdtek visszatérni az emlékei. Például az a pillanat, mikor a semmiből egy dárda eltalálta. Ott volt a seb. Hátranyúlt, megtapogatta a nyakát, és a hátát. Ha egy ilyen fegyver az ember nyakába fúródik fölülről, akkor a háta közepén jön ki, és közben átüt és szétroncsol mindent a mellkasában. Halálos sérülés. És Ő mégis él.

Aztán megértette, miért. Mikor a dárda bevágódott, gellert kapott a páncélja szélén. És nem lefelé, hanem fölfelé folytatta az útját, megpattanva a kemény acélon. Kiszakított egy darabot vállizmából, elszakított pár kisebb eret, és távozott. De verőeret, tüdőt, bármi létfontosságút nem érintett. Iszonyú szerencséje volt. Száz ilyen találatból tán ha egyet lehet megúszni, és Ő pont azt az egyet kapta.

Nem először sebesült meg, 27 évesen már csaknem évtizede volt legionárius. Ekkora méretű ütközetben még nem volt, mert egyszerűen nem voltak ilyen léptékű csaták jóideje. Mióta Augustus a császár, viszonylagos béke honol mindenfelé a birodalomban. Kisebb helyi zavargások, felkelések előfordulnak, de azokat gyorsan elrendezik a légiók. Ilyen rendteremtő akciókban vett részt eddig, többen is, és a sebesülését is az egyikben szerezte. Hát most már két heg lesz rajtam. Nagyon férfias - gondolta, és elmosolyodott.

Aztán visszatért a valóságba. És nem volt oka mosolyogni. Tucatszám feküdtek körülötte a halottak, ő meg itt van valahol egy germán erdőben, jó messze a legközelebbi római településtől. Majd megünneplem a túlélésemet, ha hazaérek - döntötte el. Felállt, megmozgatta a végtagjait, végignézte minden testrészét. Más sérülés nem volt rajta. Rendben. Mars megóvott. Bár a hadak istene aligha foglalkozik egy közkatonával.

És mi van, ha mégis? Ahogy egyre inkább tisztult a tudata, eszébe jutott a sebesülése előtti pillanat. Ahogy a társai pajzsfalat alkotnak, Ő meg ott tehetetlenkedik középen. Mintha nem tudná, mi a teendő. Pedig tudja, nagyon is, ennek éles helyzetek tömegében adta már tanúbizonyságát. Valami furcsa lelkiállapotban volt. Mintha megszállta volna pár pillanatra valami. Vagy valaki. Egyszerűen nem volt képes gondolkodni. És cselekedni sem, pedig egy váratlan támadásnál a gyorsaság a legfontosabb. Igenám, de ezért maradtam életben.

Ha nincs az a pár pillanatnyi szünet, akkor most Ő is ott feküdne az út mellett, ahol a pajzsfalat alkotó társai. És rajtuk nem egy seb volt. Sok, és szörnyűbbnél szörnyűbbek. Ami megszállta, megmentette az életét. Lehet, hogy mégis Mars volt? Ha igen, akkor valami szándéka van velem. Mondjuk az, hogy hazataláljak ép bőrrel - zárta rövidre a dolgot. Ha belebotlok pár erdőben tébláboló germán törzsi harcosba, akkor hiába volt szerencsém.

Na, gyerünk Titus. El kell jutnia a Rajnáig, ha azon átúszik, akkor már római földön lesz. Biztonságban. És ehhez nagyjából délnyugatra kell tartania. Az erdő szerencsére nemcsak arra jó, hogy benne megbújva meg lehessen támadni egy menetoszlopot, hanem arra is, hogy a fák törzsén élő moha segítségével útbaigazítsa az embereket. Azt meg még egy salernumi ötödszülött gyerkőc is tudja, hogy a moha a fa északi oldalán nő. Rendben. Indulás. - adta ki magának a parancsot.

---

Nagyjából délután kettő lehetett, mikor megcsörrent Danielle Lacombe mobilja. Ebéd utáni ejtőzésben voltak Donalddal, lustán a telefon felé nyúlt és megnézte.
- Fölveszem. David az.
- Felőlem. Esetleg meg is hívhatod harmadiknak az ágyba.
- Hagyd már abba, Don.

Délelőtt elmondta az egész éjszakai történetet, és a fiú nem túl egyetértően fogadta. Láthatóan azt gondolta, hogy David valami kitalációval traktálja Danielle-t. Hogy miért, arra is volt ötlete. És igen, részben igaza volt. Akár lehetne ilyesmi a dolog mögött. De a saját szemével látta a sebet. És a saját magával játszó számítógépet is. és azért ott még nem tartunk, hogy jobban higgyen Don-nak, mint a saját szemének.

- Igen, David?
- Vége a csatának.
- Máris?
- Ez van. Egy kicsit el is bizonytalanodtam emiatt. Ha napokig tartott, ahogy mondtad, akkor nem szabadna ilyen gyorsan véget érnie.
- Igen, tényleg hosszabb ideig zajlott. Pár napig biztosan, de persze pontos időtartamot egy történész, vagy régész sem tudna mondani. Átmenjek? - kérdezte, és közben Donaldra nézett. Jól gondolta, Don figyelte a beszélgetést, és Danielle kérdésétől görcsbe rándult az arca.
- Örülnék neki.
- Oké, mindjárt ott vagyok.

- A legjobb lesz, ha hazamegyek. Nem akarom zavarni a turbékolást.
- Mi lenne, ha nem izomból reagálnál, Don? Azt szeretném, ha együtt mennénk át. Tudod, nekem elég cikis, hogy a fiúm, és egy közeli barátom utálja egymást. Talán ha kicsit beszélgettek, enyhül a dolog. És ha ott leszel, és esetleg valami történik, közvetlen tapasztalatot is szerezhetsz. Akár ilyet, akár olyat.
- Hatalmas ötlet. Ehhh. És a bites pajtásod mit fog szólni, ha meglát az ajtóban?
- Rám való tekintettel semmit.
- Jó, menjünk. De jössz eggyel. Dobókockát vigyek? Esetleg kártyát?
- Ne bohóckodj már. Nem játszani megyünk.
- Dehogynem. Majd rájössz Te is.
- Jó, ha így lesz, elismerem, ne félj. De adj Davidnek egy esélyt. Kérlek.
- Na, a női szempár. Nagyon tudjátok használni. Te meg különösen.
- Baj?
- Fenét. Levettél a lábamról. Mehetünk. És megígérem, jófiú leszek.
- Kösz Don.
- Mondtam már. Jössz eggyel.

---

Egy pillanatnyi döbbent csend után David megszólalt:
- Sziasztok. Gyertek be.

Danielle tudta, hogy most elment a határig. Rajta kívül David senkit nem engedett be a lakásába, és most az előtt is ajtót nyitott, akit a legkevésbé szeretett volna odabent látni. De a lány úgy érezte: meg kell próbálnia valahogy összehozni a két fiút. Nemcsak azért, mert kellemetlen volt számára, hogy két, számára fontos ember utálja egymást, hanem azért is, mert mindkettejükre ráfért volna, ha a másiktól átvesznek néhány jótulajdonságot. Davidnek némi életrevalóságra, Donaldnak pedig elmélyültségre lett volna szüksége. Aztán vagy összejön a dolog, vagy nem. De legalább megpróbálja.

- Szóval mi történt?
- Tulajdonképpen semmi különös. Egyszercsak megjelent a monitoron: döntő vereség. Meg a csata statisztikája.
- Az mit jelent?
- Hány katona volt az egyik és a másik oldalon, hányan haltak meg, maradtak életben, hány hadifoglyot ejtettek. Ilyesmi.
- És?
- Ezek a számok nem mérvadóak. Bár ez a játék hatalmas seregeket képes mozgatni és megjeleníteni, de azért nem tízezres nagyságrendben. Párezer a párezer ellen. Az arányok lehetnek érdekesek csak. Kétszer annyi germán volt, mint római, utóbbiakból alig maradt pár túlélő, többségül meghalt, egy részüket elfogták. A germánok nem sok embert vesztettek.
- Az elfogott rómaiakból egy életre rabszolga lett. Mármint a valóságban. És elég sokan voltak, tán többezren.
- Értem. Na, hát ennyi. A csata gombja már nem szürke, ha ráklikkelnék, le lehetne újra játszani.
- Megpróbáljuk?
- Pont erre gondoltam.

Donald tartotta magát ígéretéhez. Mindeddig hallgatott, és megpróbált érdeklődést erőltetni az arcára. Most megszólalt.
- És ettől mit várunk?
- Nem tudom.
- Az jó.
- Tényleg nem. Danielle elmesélte, mi történt?
- El. Vagyishát azt, ami szerinte, meg szerinted történt.
- Nem hiszed el, igaz, Don?
- Hát, nem igazán. Mondta Danielle, hogy van rajtad egy seb. Megmutatod?
- Persze.

Otthoni pulóverét levetette. Dont láthatóan meglepte a látvány.
- Szép darab.
- Az alakja pedig pont olyan, mint egy germán dárda hegyéé - kapcsolódott be a lány. Örült, hogy az érezhető feszültség nem vezetett eddig kisüléshez. Próbálta úgy terelni a szót, hogy ne is vezessen.
- Vagy mint egy jégcsákányé. Nem vagy titokban hegymászó, David?
- Donald - szólt rá Danielle.
- Hagyd csak, Dan. Donaldnak kétségei vannak, ami tök érthető. Nekem is vannak, pedig én átéltem. Nem, Don, nem vagyok hegymászó. És bolond sem, hogy magamon olyan sérülést okozzak, ami ha kicsit mélyebbre megy, belehalok. Nem vagyok öngyilkos típus.
- Oké David, bocs. Tényleg megpróbálom megemészteni, hogy a lehetetlen lehetséges.
- Tényleg semmi gond. És is ezen dolgozom magamban.

- Na, akkor kipróbáljuk? - terelte vissza a géphez a fiúkat Danielle. Egész jól alakult eddig a dolog. Nagyjából a terve szerint.
- Lássuk!

David odahúzott két széket a monitor elé - pont ennyi volt, több egy darab sem.
- Most a fotelbe ülök, bocs. Gondolom érthető, miért.
- Persze. Neked kell irányítani, bármi történik.
- Jaja. Noésakkor.

Ráklikkelt a teutoburgi erdei csata gombjára. Megnyílt egy újabb képernyő, ahol láthatta, milyen katonai egységekkel fog rendelkezni. És már ment is tovább az esemény. Menetoszlop az erdőben, és egy kiabálás: Csapda! De ezenkívül semmi sem történt. A különböző egységekre rá tudott klikkelni, tudott utasításokat adni. És persze a legfontosabb: kívül maradt. Szóval minden úgy történt, ahogy történnie kell. Mármint normál esetben.

- Semmi.
- Jól néz ki - Donnak láthatóan tetszett az ezernyi, alakzatban mozgó katona. Tán a vezérevezős szólalt meg benne.
- Ja, a maga műfajában stílusteremtő volt a játék vagy húsz éve. Azóta mindig kiadnak újabbakat, más és más történelmi korból, de az egyedisége megmaradt.
- Mi a neve?
- Total War.
- Jó név.
- Illik rá - mosolyodott el David. Nocsak, Donald egész barátságos volt.
- Hát, elnézve a sebedet, tényleg.

Felnevettek. Danielle szívéről nagy robajjal gördült le a kő. Jobban ment, mint remélte. Hiába, a fiúk szeretnek katonásat játszani.

- Lehet, hogy kipróbálom egyszer.
- Élvezni fogod, Don. És sokmillióan játsszák, simán összefuthatsz pár ismerősöddel a csatamezőn.
- Oké. Na, de akkor vissza a kályhához. Mi a következő lépés? Mármint ahhoz, hogy megértsük, mi történt Veled?
- Dunsztom sincs. Végiggondoltam pár verziót délelőtt. Ha van hozzá türelmetek, elmondanám.
- Ezért vagyunk itt, David.
- Rendben.

Úgyhogy David összefoglalta számukra, milyen következtetésekre jutott. Volt min agyalniuk. Neki is kezdtek.

---

Ahogy az elvi lehetőségeken végigmentek, egyszercsak Danielle megszólalt:
- Szerkezet.
- Parancsolsz?
- Ja, bocs, Donald. Csak eszembe jutott valami.
- Figyelünk.
- A miénk a világ egyik legjobban felszerelt régészeti tanszéke. Én sem véletlenül jöttem ide tanoncnak. Van egy remek laborunk, ahol kormeghatározásokat végzünk.
- De ahhoz valami szerves törmelék kellene onnan, nem?
- Nemcsak a radiokarbon módszer van ám, David. Ha maradt a sebedben bármilyen kicsi acélszilánk a germán dárdából, akkor meg tudjuk mondani, mikor, és kik készítették.
- Hűha!
- Dolgozunk is, nemcsak az adófizetők meg a szponzorok pénzét költjük. Az elmúlt két évtizedben a világ számos helyéről kaptunk különböző fémtárgyakat, és összehozott a tanszék egy hatalmas összehasonlító táblázatot belőlük.
- Vas az vas, nem? Na jó, acél, persze.
- Nem Donald. Nincs két egyforma összetételű fémminta. Még ha ugyanattól a kovácstól származnak, akkor sem sikerül ugyanolyanra. Ha meg két különböző mestertől származnak a cuccok, akkor nagyon nagy az eltérés. Mennyi benne a szén, a salakanyag, meg még ezer különböző tényező.
- Oké. Tehát ha van szilánk Davidben, akkor abból meg tudod mondani, honnan van, és mikor kovácsolták. Jól értem?
- Jól. David?
- Benne vagyok. Persze. És hogy jutunk hozzá? Mert azért nem örülnék, ha a kollégáid széttúrnák a nyakamat pár éles szerszámmal.
- Nyugi, nem így zajlik. Készítünk egy röntgent. Ha az semmit sem mutat, akkor ennyi, gondolkozunk tovább, más módszeren. Ha azonban találunk bármilyen kis szilánkot, akkor az orvoskarról kérünk egy sebészt. Nem először fog ilyen történni, bár általában múmiákon, meg ilyesmiken dolgoztak eddig.
- Jól hangzik. Ugyanazok a kezek fognak rajtam dolgozni, mint Ramszeszen?
- Az nem valószínű. De nagyon fognak Rád vigyázni.
- Rendben. Holnap?
- Igen. Bemegyek reggel, megbeszélem a proffal, szerintem érdekelni fogja Őt is a dolog.
- Vagy kiröhög.
- Akár. De nem hiszem, Donald. A régészetben több a talány, mint a megoldás, és bármire választ találunk, az több problémát vet föl, mint amennyit megold. Úgyhogy nem elfogadhatatlan az, még elsőre sem, ami látszólag lehetetlen.
- Jó, nem kötözködni akartam, tényleg. Csak nem tenne jót az imázsodnak, meg a karrierednek, ha idiótának néznek. Pláne a tanszékvezetőd.
- Nem fog. Ha meg mégis, ezt akkor is meg kell kockáztatni. Van jobb ötleted? Mertha ez bejön, akkor az elvi lehetőségekből csak egy marad.
- Így van. A valós személy.

Meg is akadt a beszélgetés. Egy igazi római légiós, kétezer évvel ezelőttről. Nem a csontváza, hanem őmaga, élőben. Ha ugyanis találnak fémszilánkot Davidben, és arról kiderül, hogy kétezer éves, akkor bizony el kell fogadniuk az elfogadhatatlant. David képes volt belebújni Augustus egy katonájának bőrébe, és ha rájönnek, hogyan csinálta, akkor megismételhetik. Persze egy korábbi időpontban, mikor még élt és virult a delikvens. Donald mondta ki végül.

- Ha ez történik, akkor világhírű leszel, David. És persze minden történész, meg régész, meg a fene tudja micsoda, a Te elérhetőségeidre fog vadászni.
- Meg a média - tette hozzá Danielle.
- No igen, meg az összes titkosszolgálat - komorult el David.
- Azok mit akarnának tőled?
- Gondold végig, Don. Ha nem is időutazás, de olyasmi. És nagyon jól jönne bármelyik hatalomnak, ha akármennyire is, de tudná befolyásolni a múltat.
- Igaz.
- Kísérleti nyúl lennél. Ezt el kell kerülnünk. Titokban kell tartanunk a dolgot. De nagyon - mondta Danielle.
- A profod képes lesz erre?
- Szerintem igen. De nélküle nem tudnánk megcsinálni a fémszilánk-tesztet. Remek agyú pali, szerintem magától is rájön, hogy ez nem publikus móka lesz.

- David.
- Igen, Donald?
- Szeretném, ha tudnád: úgy jöttem ide, hogy ízekre szedem a sztoridat. De el kell ismernem: nem tűnsz olyannak, mint aki kitalál dolgokat pusztán azért, hogy csajokat szédítsen vele. Egyszerűen nem az a típus vagy. Az én vagyok.

Mindhárman felnevettek.

- Kösz Donald.
- Nincs mit. Így tisztességes. Lehet, hogy valami olyan történik veled, ami még senkivel soha. És azt kívánom, történjen is. Végülis buli az élet, nemde. És minél nagyobb, annál jobb. És ha tényleg tudsz visszafelé közlekedni az időben, akkor ennél nagyobb móka aligha képzelhető el. És inkább lennék benne, mint nem.
- Megdumáltuk - David Donald felé nyújtotta a kezét, Ő pedig elfogadta az ajánlatot.
- Üdv haver.
- És viszont, pajtás.

Danielle pedig csendben, belül saját magával fogott kezet. Volt miért gratulálnia önmagának. A maga módján Ő is lehetővé tette a lehetetlent.

---

Titus Sura háromnapnyira becsülte az utat vissza a Rajnáig. Idefelé hat napon át meneteltek, de az egyre gyakoribbá váló zaklató támadások miatt nem haladhattak a megszokott tempóban. Oldalvédeket kellett felállítani, éjszakára megerősített tábort verni, és az erdei terep amúgy is nehéz volt. A légiók híresek voltak arról, hogy gyorsan képesek haladni, de ilyen körülmények között nem ártott pár óvintézkedés. És mint az kiderült: még több kellett volna.

Szóval három kemény nap választja el a biztonságtól. Túl kell élni, menni, amennyit csak bír. És persze kerülni minden ösvényt, csapást, kisebb-nagyobb települést. Aligha fogadnák kenyérrel a germánok a római katonát. Márpedig rövid hajával, tunikában roppant kevéssé tűnt őslakosnak. És a germánok csak a veszély egyik része volt. Farkasok, medvék otthona volt a teutoburgi erdő. Akik persze lapulnak, ha katonai menetoszlopot látnak, de egy fegyvertelen embert nem veszélyként, hanem ízletes falatként azonosítanak.

Na igen. Fegyver. A germánok alapos munkát végeztek a holttesteken. Mindent leszedtek a társairól, és őróla is, ami fémből volt. Bár lehet épp szerencséje is. Vannak olyan légiósok, akik vadásztőrt tűznek az övükbe, a tunika alatt. Minden eshetőségre, végső fegyverként. Amit használhatnak az ellenfél, vagy épp önmaguk ellen, ha nem akarnak fogságba kerülni. Tán talál egyet.

Lehet, hogy tényleg maga Mars vigyázott Titus Surára. Két tőrt is talált némi kutakodással, az egyiket épp annál a katonánál, aki azt üvöltötte: csapda! Na, hát fegyvertelen már nem volt. Bár egy medve ellen mit érne velük, az más kérdés. De talán fontosabb most, hogy nem érzi magát teljesen kiszolgáltatottnak, vagy épp védtelennek. Meg kell most egy ideig azzal elégednie, amit talál. És két tőr, az bizony sokkal több, mint egy se.

Hogy enni mit fog a három nap alatt, arra gyorsan megoldást talált: semmit. Ha talál valami szederfélét, vagy vadalmát az erdőben, az persze jöhet. De nem fog közel menni a településekhez azért, hogy valamilyen ételt szerezzen. Az erdőben el tud bújni, és három napot egy veterán légiós simán kibír evés nélkül. Kicsit legyengül majd, de ha hazaér a táborba, majd bepótolja. Innia viszont muszáj. Úgyhogy figyelnie kell majd minden forrásra, patakra, vízmosásra, amibe belebotlik útközben. És annyit kell innia, amennyit csak tud. Nincs kulacs, amit megtölthetne.

Kibírom - szögezte le magában. A legnehezebb az alvás lesz. Vagy inkább a hiánya. Nem fekhet le csakúgy a bokrok alá, mert könnyű préda lesz. Kétlábú és négylábú ragadozóknak egyaránt. És minden perc, amit alvással töltene, pazarlás. Addig is mehet, minden lépéssel közelebb lesz a Rajnához. Három napig még nem próbálta, de két napot már bírt ki alvás nélkül. Hát most hármat kell. Ha pedig ennyi választja el egymástól az életet és a halált, akkor könnyű választani.

---

- Ez ám a szakmai elkötelezettség - mosolygott Danielle Lacombe-ra Duncan Philips, a régészeti tanszék vezetője. - Nem emlékszem, hogy valaha hétfő reggel nyolckor kopogtatott volna az ajtómon hallgatóm.
- Van belőle - mosolygott vissza Danielle. - De most nem csak a hivatás iránti alázat hozott Önhöz, professzor úr. A hétvégén az egyik barátommal történt valami. Részben a szakmánkba vág, de bevallom: csak részben.
- Mondja bátran, Danielle. Úgyis szerencséje van, elvileg nekem a Csalagútban egy vonaton kéne épp ülnöm, és Marseille felé tartanom. Ott találtak a kollégák egy új leletet, azt kéne megnéznem. De úgy alakult, hogy csak délután indulok.
- Megígéri a tanár úr, hogy nem néz bolondnak, ha elmondom, mi történt?
- A lelkesedést a bolondságtól szűk mezsgye választja el. Tartottak már engem annak, de túléltem. Nem, dehogy fogom bolondnak nézni. Tudom, hogy nem az. Tehát?
- Köszönöm. Röviden: van egy filozófus-hallgató barátom, aki szinte minden szabadidejében történelmi játékokkal játszik.
- Helyesen teszi. Többet tanul belőlük, mint a könyvekből.
- Csak nem?
- De. Ha mostanában ritkán is, de velem is előfordul ilyesmi.
- Huhhh, akkor könnyebb helyzetben vagyok. A lényeg annyi, hogy belekerült az egyik játékába. Élőben.
- Na, ez még nem fordult elő velem. Bár jó lenne. Egy régész számára nagy adomány volna. Megnézni a saját szememmel, aminek csak a késői lenyomataival találkozunk.
- Pont ez történt a fiúval. Belekerült a teutoburgi csatába legionáriusként.
- Na, tehetett volna hosszabb utazást is. Nem lehetett túl sikeres túra.
- Nem is volt. Szinte azonnal meghalt, eltalálta egy germán dárda. De hazahozta a sérülést.

Duncan Philips fürkészve nézett a lányra. Negyedéves, az egyik legjobb diák a tanszéken. És tényleg nem bolond, pedig ez eléggé határeset.
- Van egy germán dárda okozta sérülésünk egy mai emberen?
- Ez a helyzet, pontosan.
- Értem. És akkor már azt is tudom, miért ilyen sürgős a dolog, hogy hétfő reggel nálam kezd, Danielle. Meg szeretne győződni róla, hogy igaz-e a srác sztorija.
- Igen, tanár úr.
- Na, máris kapna tőlem egy jelest, ha nem lenne mindegy. De maga kitűnő tanuló úgyis, úgyhogy osztályzat nélkül mondom: örülök, hogy tudja, hogyan lehet meggyőződni a dolog valóságtartalmáról. Kevés ember képes a gyakorlatban is azonnal alkalmazni az egyetemen magára szedett tudást.
- Igyekszem - mosolyodott el a lány.
- Az kevés lenne, bár szükséges. A tehetség nagy adomány. És örülök, hogy él vele. Szóval végezzünk el egy fémtesztet, igaz?
- Igen.
- Rendben. Mondom, szerencsénk van. Délután kettőkor kell innen elindulnom, pont elég időnk van belekezdeni. Mikorra tud ideérni a delikvens?
- Bármikor. Várja a hívásomat.
- Akkor hívja. Magam végzem el a vizsgálati részét, jót tesz a gyakorlás. Aztán meglátjuk.
- Máris hívom. És köszönöm. Mondtam Davidnek, hogy Ön jófej. Azt azért nem tudtam, hogy ennyire.
- Na, jöjjön az a David. Még a végén elpirulok.

---

- Halkabban csörtessen, katona. Nem a Via Appián kocsikázik a barátnőjével.

Titus Sura összerezzent. Fél napja gyalogolt, és egy lélekkel sem találkozott. Szerencsére. Egészen eddig. A hang elölről és a baloldalról jött, de nem látott senkit, csak a sűrű bozótot. Aztán előbújt egy férfi. Pont olyan öltözékben, mint Ő. Tunika, és semmi más. Hiszen ez Marcellus Maxentius. A légió negyedik cohorsának parancsnoka. Tényleg Mars segíti, most már biztos.

- Ave, centurio.
- Ave, fiam. Hogy hívják?
- Titus Sura, Uram. Tizenhetedik légió, kettes cohors.
- Nocsak, ugyanabban a légióban szolgálunk? Hadd nézzem csak. Tényleg, ismerős az arca.
- Voltam már az Ön parancsnoksága alatt több akcióban, Uram.
- Hát most egy ideig nem lesz. A légiónak vége. Meg a tizennyolcasnak, és tizenkilencesnek is. Pártucat túlélő, ha hazaér.
- Mi köztük leszünk, Uram.
- Ha így csörtet, akkor nem.
- Ön mellett majd óvatosabban mozgok. Most már tudom, hogy élve hazajutok.
- Megtisztel a bizalmával, fiam.
- Mi történt? Dárdatalálatot kaptam, szinte a csata legelejétől nem tudok semmiről.
- Látom, szép seb. Büszke lehet rá. Hihetetlen szerencséje volt. Bár nekem is.

Mutatta a fejét, amin egy szép nagy vágás volt. Nem túl mélyen, de egészen a homlokától a feje búbjáig tartott.

- Kettévágták a sisakomat, de közben elfordult a bárd. Gondolom, ahogy ránéztek a sebre, azt hitték, meghaltam, pedig csak elájultam az ütés erejétől.
- Talán nem volt idejük alaposabban szemlélődni.
- Telitalálat, katona. Épp csak felszedték a legértékesebb tárgyainkat, aztán mentek is tovább. Mindenütt zajlott a harc. Mi is kitartottunk egy ideig. Próbáltuk visszafelé átvágni magunkat, de egyszerűen túl sokan voltak.
- Szóval vesztettünk.
- Nem, fiam, nem csak vesztettünk. Megsemmisült három légió. Nem is tudom, mikor történt utoljára ilyesmi.
- Róma mindig felülkerekedik, Uram.
- Előbb-utóbb biztos. De a bajtársainknak ez kevés vigasz. Ők már nem fogják ezt látni.
- Hogy történhetett ez meg, Uram?
- Csapdába csaltak minket. A kormányzó közvetlen környezetében lehet az áruló. Van is rá ötletem, de nem most, előbb érjünk haza épségben. A légióból csak a Rajna túloldalán levő táborunk maradt meg. Meg mi. Meg tán még pár ember. Lesz időnk beszélgetni. Másra egy ideig úgy sem leszünk képesek.
- Uram.
- Mondd, fiam!
- Van két vadásztőröm. Odaadnám az egyiket.
- Ügyes. Én nem találtam egyet sem. Magát a szerencse kíséri, úgy tűnik. Köszönöm, jó hasznát veszem, ha élesedne a helyzetünk.
- Tényleg szerencsés vagyok. Például azért, mert Önnel találkoztam.
- Rendben. Vigyázok magára, fiam. De nézzen a lába elé, most nem menetelünk, hanem sompolygunk. Nem tesz jót, ha minden száraz gallyra rálép.
- Odafigyelek, Uram.
- Tudom - mosolyodott el a centurio. Na, indulás.

---

David futva érkezett az M-épülethez, ahová Danielle telefonja irányította. Ott a lány mellett egy jó karban levő ötvenes férfi fogadta.
- Üdv David. Duncan Philips vagyok. Én fogom elvégezni a vizsgálatot.
- Duncan Philips? A tanszékvezető?
- Az. Na, túl vagyunk a bemutatkozásom, tán menjünk be.

A fiú majdnem leült az első székre, amit odabent látott. Tudta, hogy Cambridge egyik büszkesége a régészeti tanszék. Világszerte elismert kutatócsoportja per pillanat is több tucat ásatást vezetett mindenfelé. De az épület mérete megdöbbentette. Az M-épület akkora volt, mint egy kórház. Egyszerűen hatalmas. És ha egy intézet ekkora helyet kap a mindig helyszűkében levő egyetemen, az bizony kivételes helyzetét tükrözi. Ennél már csak az lepte meg jobban, hogy egyáltalán nem ilyennek képzelt egy régészeti intézményt. Valamiért azt gondolta, hogy a folyosókon mindenfelé tárlók lesznek, tárgyakkal, múmiákkal, meg a múlt mindenféle ereklyéivel, és bár pár ilyet látott, de inkább a NASA-hoz hasonlított a hely. Mindenféle kütyük, láthatóan szupermodernek, és több számítógépet látott szerteszét, mint egy szoftverfejlesztő cégnél. És hát persze az, hogy maga a professzor fogadja, az meg mindenek fölötti meglepetést okozott. Egy olyan nagy ember, mint Duncan Philips, komolyan veszi az Ő hülye sztoriját?

A professzor látta David ámuldozását. Aki ennyire naivan képes rácsodálkozni a világra, az aligha egy hazudozógép. Mert persze elég hajmeresztő a feltételezés, hogy egy egyetemistában kétezer éves germán dárdamaradvány található, de látott Ő már sokminden elképzelhetetlent, amiről kiderült: maga a valóság.

- Úgy látom, tetszik, amit lát, David.
- Le vagyok nyűgözve, tanár úr.
- Rendben. Elmondom, mit szeretnék magával csinálni. Úgyis kell a beleegyezése, de gondolom, részleteiben is szeretné tudni, mi miért történik majd.
- Köszönöm. És tényleg olyan jófej, ahogy Danielle mondta. Sőt. Tényleg saját kezűleg fogja végigcsinálni a vizsgálatot?
- Igen. Nem árt, ha az ember nem jön ki a gyakorlatból. Nem szeretnék úgy járni, mint a viccek professzora, akinek még a cipzárját is csak az adjunktusa tudja felhúzni.
- Értem. Figyelek.
- Oké. Először csinálunk egy röntgent. Nagyfelbontású, nagyon kis fémdarabokat is érzékel. Ha találunk ilyesmit, akkor jön a következő fázis. MRI-t készítünk, hogy a minták pontos elhelyezkedését rögzítsük. Aztán áthívunk az orvoskarról egy mikrosebészt. Ő is hozza a speckó cuccait, endoszkóp, ultrahang, mágneses micsoda, és szépen egyenként kiveszi magából, amit találunk. Elvileg nagyon kis műtéti területen dolgozik majd, nem igazán lesz fájdalmas, de azért fog érzéstelenítést is alkalmazni. Helyit, persze, nem altatjuk. Megnézhetem közelebbről a sebét?
- Természetesen.
- No igen. Négyágú csillag. A germán dobódárdák keresztmetszete. Eddig jó a sztorija, David.
- Dobódárda?
- Igen. Kisebb, mint a normál, amit közelharchoz használtak, és hogy a hiányzó súlyt kipótolják, ezért csinálták négyágúra a hegyét. Így mélyebbre hatol.
- Huhhh, jól hangzik.
- Valóban. Danielle mondta, hogy egy római légiós bőrében kapta a találatot. Szegénynek nem lehetett jó napja.
- Meghalt azonnal.
- Gondoltam. Az ilyesmit ritkán élték túl. Na, szóval elmondtam, mit tennénk. Belevághatunk?
- Alig várom.
- Rendben. Jöjjön akkor fiam, kezdjünk a röntgennel.

- Bemehetek én is, tanár úr? - kérdezte Danielle.
- Nem, majd akkor, ha maga végzi a vizsgálatot. Fölöslegesen nem terhelünk senkit sugárdózissal. Nem sok, de az ilyesmik összeadódnak az évek során. Kívülről is látni fogja az eredményt, ki lesz vetítve a monitorra.
- Értem. Megöl a kíváncsiság.
- Öt perc lesz az egész.

Odabent a prof leültette Davidet egy különleges karosszékbe. A támlájába betett valamit, egy lapot, talán, David nyaki sérülése mögé. Aztán odahúzott egy kis gépet. Egy kábel vezetett ki belőle, valami olyan dologhoz, ami egészen hasonlított egy telefonhoz. Ezt vette kézbe a prof, és a seb fölé tette.
- Kezdünk. Lélegezzen nyugodtan, fiam, de ne nagyon mozogjon egyébként.

Nemcsak odakint volt monitor, hanem idebent is. Így David is láthatta a saját csontjait, amint épp fölöttük ment át a telefonszerű izé. Aztán feltűnt valami. Kicsi, de sokkal fehérebb, mint a csontok.
- Bingó - mondta a professzor.

David érezte, ahogy gyorsul a pulzusa. Mondani persze nem mondott semmit, nem akart fölöslegesen mozogni. De a prof láthatóan elégedett volt. Valami tehát van a sebében. És még három hasonló ilyet találtak a következő percekben.

- Rendben, fiam, végeztünk az első szkenneléssel. Menjünk ki, beszéljük meg odakint a többit. Danielle-t sem akarom kihagyni belőle.

Nehéz is lett volna. A lányon látszott, hogy majd felrobban a kíváncsiságtól.
- Találat, ugye?
- Igen. Négyszeres.

David szólalt meg.

- Biztos fura, hogy pont én játszom az ördög ügyvédjét, de miért jelent bármit az, ha a sebben van négy fémtárgy? Lehetnek maiak is.
- Persze, lehetnek éppen - válaszolt Duncan Philips. - Csak épp nem valószínű. A mai acélok sokkal kompaktabbak, erősebbek, mint az ókoriak. Nem szoktak leválni belőlük szilánkok. Már ilyen esetben, mikor viszonylag lágy szövetbe hatol be a belőle készült tárgy. Márpedig az acél számára a maga nyaka, David, az puha, mint a vaj. Ha mégis leváltak szilánkok, az valószínűleg azért van, mert nem mai darab okozta a sérülést. Az első félidőt négy nullára nyerte, David. Mehetünk az MRI-re.

---

Mióta együtt mentek a centurioval, Titus sokkal nyugodtabbnak érezte magát. Két ember az önmagában is sokkal több, mint duplája az egynek. A vadállatok szinte sohasem támadnak két emberre. Egyre annál inkább. Látták a nyomaikat útközben, vaddisznótúrás, szarvasok patanyomai többfelé. És még egy félig megevett nyúlba is belebotlottak. De látni egyet sem láttak. Ők biztosan látták a két embert, de támadni nem mertek.

De nem csak a mennyiség nyugtatta meg. Róma büszkeségei a centuriok voltak. Csak a legrátermettebb legionáriusok válhattak azzá. A fővezéreket, meg a mellettük szolgáló tiszteket persze úgy jelölték ki a császár környezetében, és ahhoz valamelyik nemesi család sarjának kellett lennie. Mondjuk egy Corneliusnak, Fabiusnak, vagy Juliusnak. De centuriot sosem születés, vagy társadalmi státusz alapján választottak. Ott csak az számított, mit tett addig a harcmezőn. Így igazából ők jelentették az állandóságot a hadseregben. Fővezérek jönnek és mennek, néha tehetségesek, néha nem. De az okos vezér mindig odafigyelt a centuriokra, mert igazából ők értették a hadviselés művészetét.

Az, hogy egy centurio a kísérője, a maximumra növelte a túlélési esélyeit. Ráadásul Marcellus Maxentius az egyik legjobb volt még a legjobbak közül is. Szerencsém van - szögezte le magában sokadszor Titus Sura. És tényleg nem sok minden zavarta őket hazafelé útjukban. Találtak szederbokrot, jól esett kicsit enni, bár sokat nem ér, de mégiscsak rágott valamit, és az a kis energia is jól jön. Találtak egy csermelyt, úgyhogy inni is tudtak. Emberekkel nem találkoztak, szerencsére. Egyszer távolabbról hallottak gyerekeket és nőket, akkor kis időre el is bújtak a legsűrűbb bozótosban. De férfiak nem voltak velük. Ők a mieinkre vadásznak - állapította meg a katona.

Gondolataiból egy érintés riasztotta. A centurio megfogta a kezét, és a bokrok közé mutatott. És a szájához tartva jelezte, hogy teljes csendben lopakodjanak. Bevették magukat a legsűrűbb bozótba, volt némi tövis, ami felkaristolta a bőrét, de nem számított. A centuriojában jobb, ha vakon megbízik az ember. Ahogy lefeküdtek a földre, a parancsnok a füléhez hajolt - Lovasok - suttogta. És arrafelé mutatott, ahonnan jöttek. Titus eddig semmit sem hallott, de most, hogy odafigyelt, Ő is hallotta a dobogást. És ahogy közeledtek, már szófoszlányokat is. Nem értette, mit beszélnek. Germánok voltak, nyilván.

Tán ha húszméterre mentek el a búvóhelyüktől. Tucatnyi lovas és kétszer annyi ló. Pár közülük nem germán volt. Nyilván hadizsákmány. És kettőn közülük odakötözött ember is volt. Ugyanolyan ruhában, mint Titus, vagy a centurio. Hadifoglyok. Azt azért észrevette, hogy több germán szerszámú ló volt, mint lovas. Tehát párat megöltek közülük a mieink. Ez adott egy kis elégtételt azért. De hogy az elfogott római katonák sorsa mi lesz a későbbiekben, arra jobb, ha nem gondol. Hogy az ilyet elkerüljék, azért vittek sokan magukkal vadásztőrt. Jobb meghalni, mint élve barbárok kezére kerülni.

A centurio is nagyon figyelt, ezt látta. Valószínűleg az érdekelte, mit beszélnek egymás között a germánok. Tud vajon germánul? Miért is ne. Már persze ha van olyan, hogy germán. Sok barbár törzs annak nevezi magát, de még egymás nyelvét sem értik. Ki is használta Róma a megosztottságukat. Voltak, akikkel baráti viszonyt ápolt, sőt, be is segített néha a törzsek egymás közötti konfliktusaiban. Azt ugyanis mindenképp el kellett kerülni, hogy a sötét és félelmetes erdők népe összefogjon. Sokan voltak, és remek harcosok. És talán épp azért semmisült meg három légió, mert a megosztási politika csődöt mondott. Valaki összefogta a törzseket, máshogy nem tudtak volna ekkora sereget összeszedni.

Igen, a centurio tényleg a germánok beszédére figyelt. Könnyű dolga volt, láthatóan büszkén, diadalittasan viselkedtek. Egymás szavába vágva kiabáltak, hetvenkedtek a bátorságukkal, meg a haditetteikkel. Aztán eltűntek a távolban. Nyilván eszükbe sem jutott, hogy van olyan római, aki túlélhette a mészárlást, és a közelükben bújik a bozótosban. A centurio felült, így ezt tette Titus is. Valamin nagyon elgondolkodott, az látszott. És bár nem szerencsés beszélni, de suttogva mégiscsak megkérdezte: mit mondtak, Uram?

Máskor talán megkapta volna az azonnali leteremtést, de most nem. Fájdalom látszott Marcellus Maxentius szemén, amint ránézett. Könny volna? Egy centurio szemében? Aztán megszólalt.
- Hermann.
- Tessék?
- Azt mondták: Hermann elintézte mindet.
- Ki az a Hermann?
- Van római neve is, fiam. Mert gyermekkorától köztünk nevelkedett. És a mi egyik parancsnokunk.
- Kicsoda? - képedt el, Titus. Voltak persze a római seregben sokféle nációból, de főtiszt ritkán lehetett más, mint született római. Egy germán az egyik vezérük?
- Mondd ez a név valamit, fiam: Arminius?
- Persze Uram, a kormányzó bizalmasa, remek parancsnok.
- Ő Hermann. És tényleg remek parancsnok. A germánok parancsnoka immár. Ő árult el minket.

---

- Professzor úr, kérdezhetek valamit?
- Persze David, bármit. Együtt kutatunk most, nem?
- Nem fogja kiszippantani az MRI a szilánkokat? Végülis hatalmas erejű mágneses térrel működik, nem?
- Nocsak. Öröm magával dolgozni. Egy filozófus, természettudományos műveltséggel. Remek - Duncan Philips mosolygott. Meglehetősen megnyerő, és roppant jófej, tényleg - véglegesítette magában David a profról alkotott véleményét. - A régi MRI-k tényleg szétszedték volna még a vállát is. Mindenképp kijöttek volna a szilánkok, keresztülvágva magukat az élő szöveten. Nem véletlen, hogy annak idején le kellett a páciensnek venni magáról minden fémet. Meg még végtag-protézise sem lehetett. De az már régen volt. Ezek a modern cuccok már nagyon finoman dolgoznak. Minden a helyén marad.
- Értem. Megnyugtató - mosolygott David is. Teljesen átalakult az elmúlt órában a régészetről alkotott képe. Sivatagi kalapban ásóra támaszkodó emberek, eddig nagyjából ennyit gondolt róluk. De úgy tűnik, egyszerre fizikusok, matematikusok, meg még ki tudja mik. Hát, ha ilyen különleges emberek, az bizony nem javítja Danielle-nél sem az esélyeit. Bár a fene tudja. Csodák mindig történhetnek. Két nappal ezelőtt azt sem gondolta volna, hogy germán dárda szilánkjait fogja a nyakában hordozni.
- Tényleg nagyon megleptük magát, David.
- Nagyon. Még annál is jobban.
- A régészet archaikus dolgokkal foglalkozik, de módszereiben egy modern tudomány. Tudja David, semmit sem érünk egy nehezen szerzett lelettel, ha nem tudjuk megállapítani róla, mikori, honnan és kiktől származik. Szóval az ásatások csak a munkánk kisebb és könnyebb része. Az igazi kihívás a megtalált dolgok elemzése. És mivel ahhoz a legmodernebb fizikai és kémiai eszközöket kell használnunk, magunk is egy kicsit fizikussá és kémikussá alakulunk.
- Meg sebésszé.
- Azt azért nem. De remek sebészekkel dolgozunk együtt, nemsokára megismeri az egyiküket. Már átszóltam, hogy induljanak. Pakolják a cuccukat, és jönnek.
- Nem lenne jobb itt berendezni egy mindennel felszerelt műtőt? Nem lógna ki ebből a high-tech környezetből.
- Telibe talált, David. Van ilyenünk. És tényleg mindennel felszerelve. Bár eddig csak halott embereken használtuk, de élőkre is alkalmas. De a sebészek a saját, megszokott cuccaikat szeretik. Úgyhogy most éppen egy golfpályákon járkáló kisautóhoz hasonló valamicsodára pakolják a dolgaikat. Kábé 10 perc múlva itt lesznek. Addig pont megcsináljuk az MRI-t.
- Készen állok.

David befeküdt a csőbe, nyugodtan lélegzett, nem mozgott, magától is tudta, mi a teendő, ha az ember finomszerkezetét szkennelik. Megnyugtató brummogás volt a szobában, bár tudta, hogy valójában hatalmas erők fogják most körbe. És tényleg alig kezdtek bele, már jött is be a prof.

- Készen is vagyunk David. Ránézésre nem lesz nehéz dolga a sebészünknek. A szilánkok egy csomagban vannak, kábé egy centire a bőr alatt. Gyerekjáték lesz kiszedni őket.
- Úgy tűnik szerencsés szériában vagyok. Most kéne lottóznom.
- Hát fiam, ha maga tényleg a teutoburgi erdőben egy légiós bőrében volt, akkor megütötte a főnyereményt enélkül is. Híresebb lesz, mint szeretné. A mindenféle vallások meg lecsapnak magára, mint élő bizonyítékra.
- Ateista vagyok, professzor úr.
- David, nem kell, hogy bármi természetfölöttiben higgyen. A fanatikusokat ez nem fogja érdekelni. De persze ez per pillanat mindegy. Csak azt akartam érzékeltetni, hogy kezdem elhinni a történetét. A szilánkok elhelyezkedése olyan, mintha egy ütéstől váltak volna le. Pont ilyen mintákat láttunk erőszakos halált szenvedett ókori embereken. De van itt valami, ami meglepő.
- Micsoda?
- Honnan csapódott magába a dárda? Fölülről, ugye?
- Igen.
- A sebe elhelyezkedése alapján a találat pont a lorica segmentata felső szélén érte. Ja, az a római légiós páncéljának a neve - tette hozzá, látva, hogy David nem érti, miről beszél -, és a páncél eltérítette a dárdát. A fém a fémen ütközött, ezért váltak le egyben a szilánkok. És aztán fölfelé ment, pár nyakizmot érintett csak, és távozott.
- Nem értem igazán, professzor úr. Ez mit jelent?
- Hát azt, David, hogy ez egy csúnya sérülés, de messze nem halálos. Pláne egy harcedzett légiósnak. A maga római katonája életben maradt. Legalábbis a találatot túlélte. Aztán hogy később mi lett vele, az persze kétséges. Germánia közepén fölébredni az ájulatból, az nem egyszerű sztori.
- Életben maradtam?
- Igen.

---

Aztán az események pörögtek tovább. Megérkezett a sebész, David megkapta az érzéstelenítő injekciót, és végignézhette az endoszkóp kamerájának képén, amint egyenként megfogja, és kihúzza a szilánkokat. Ez persze elég érdekes volt, de a fiú közben alvajáró üzemmódra kapcsolt. Megdöbbentette a prof közlése, hogy a légiósa teutoburgban életben maradt. Mert ebből persze rengeteg új lehetőség következett. És a filozófusagy már ezeket latolgatta.

Ha él, és talán haza is jut Germániából, akkor újra a bőrébe kerülhet, ha egy későbbi csatát választ a számítógépén. Persze, ezt korábbival is megtehette volna, mikor a légiós még fiatalabb volt, de egyszerűen nem voltak korábbiak. Augustus tényleg békét teremtett, évtizedekig nem történtek igazán komoly ütközetek. De a teutoburgi erdő után akadt egy pár, és az egyik meg is van a játékban. Egy büntetőexpedíció a germánok ellen. Ami olyannyira sikeres volt, hogy még a légiók elveszett sasait is sikerült visszaszerezni. A hadvezér diadala elismeréseként megkapta a Germanicus nevet, és a csatája bent van a játékmenüben.

Esélye nyílik újra kipróbálni az élményt, és ezúttal biztonságosabb körülmények között. Ha egy csatát a rómaiak nyernek, akkor nagyobb az esélye, hogy a légiósa is túléli, és akkor nemcsak pár másodpercig lehet ott. Napersze ebből is következik valami. Eddig azt hitte, azért került vissza a saját bőrébe, mert meghalt odaát. De ezek szerint nem ezért. Tán elég, ha az ókori személyisége elveszti az eszméletét. De az alvás közben is megtörténik. Mert ha tartósabban lesz légiós, kétséges, hogyan tér vissza, hogy újra David Nolan legyen. Talán ez a megoldás. Ha a légiós alszik, akkor visszajöhet. Ha meg nem, na az egy másik kérdés. De ez már úgyis egyirányú utca. Kizárt dolog, hogy ne próbálná ki, ha egyszer ilyen egyedi lehetőséget kapott a sorstól.

Danielle látta, hogy a fiú csak fizikailag vesz részt a műtéten. Nyilván van mit végiggondolnia. Vajon én mit tennék a helyében? - jutott eszébe. A lehető legérdekesebb, legizgalmasabb dolog, ami a fiúval történik. De egyben a legveszélyesebb is. Semmit sem értenek az egészből, tehát bármilyen újabb visszamenési kísérlet érhet nagyon rossz véget. Az meg, hogy tényleg ott volt David a teutoburgi erdőben, már eddig sem volt kérdés a lány számára. És ahogy a vizsgálatokkal haladtak, azok is egymás után ezt a meggyőződését erősítették. És nyilván a fiú is megkapta a bizonyosságot. És mivel roppant kíváncsi fajta, ki is fogja próbálni újra. És Danielle-nek egyelőre semmiféle ötlete nem volt, hogy tudná valahogy megvédeni a fiút, hogy ne szaladjon fejjel a falnak.

- Nos, David, végeztünk. Nagyon vitézül állta a sarat. Mint egy légiós - mosolygott a fiúra Duncan Philips - És most akkor mi következünk. Fizikai és kémiai vizsgálatok jönnek, és ebben már több kolléga is segíteni fog. Mikroszkópos megfigyelés, normális, meg elektromos mikroszkóppal, savas oldási próbák, ultracentrifuga, égetés, darálás, miegymás. Nagyjából három óráig tart, amíg a mintákról biztos képünk lesz. Aztán az eredményeket feltöltjük a számítógép adatbázisába, és az megmondja nekünk pontosan, honnan származnak a szilánkok. David, szerintem sétáljon egyet, üljön be a büfébe, aztán jöjjön vissza délre. Addigra biztosan végzünk.
- Danielle velem jöhet?
- Jobb lenne, ha itt maradna, és részt venne a vizsgálatokban. Ennyire különleges dolgot ritkán csinálunk, ilyenkor lehet a legtöbb tapasztalatot szerezni.
- Maradnék, David. Tényleg fontos lenne.
- Persze, bocs. Ez a hivatásod, erre most nem gondoltam. És valóban van min agyalnom. Egy kávé, meg cigi, az a minimum, ami rámfér.
- Rendben David. Akkor délben.
- Itt leszek, professzor úr. És köszönöm. Mindent.

---

Hosszú órák óta mentek már a germán lovasokkal való találkozásuk óta, de Titus Sura még mindig a centurio mondatát emésztette. Mert egyszerűen nem fért a fejébe a dolog. Egy magas rangú római parancsnok, aki hosszú éveken át vett részt Róma hadjárataiban, és minden megbecsülést megkapott, egy ilyen ember hogy választhatja a barbárokat a bajtársai helyett? Hogy képes elárulni mindenkit és mindent, ami addig az életét jelentette?

Légiósnak lenni, az kiváltság. Parancsnoknak lenni, az meg méginkább az. Rómát a légiói tették a világ urává. És ezt Róma el is ismeri, és meg is becsüli. Pláne mióta Augustus a császár. A trónját a katonáknak köszönheti, és a háláját mindig és minden módon ki is fejezi. Duplára emelt zsold, teljes ellátás, a létező legjobb fegyverek, páncélok. És 20 év szolgálat után földbirtok. Titus Sura egyszerűen nem tudott elképzelni ennél jobb életet.

És ezt adta föl Arminius azért, hogy legyőzzön pár római légiót. Pedig parancsnokként igazán tudhatja a rómaiak alapelvét: csatát veszthetünk, de háborút soha. Mikor Hannibál le-föl járkált Itáliában, legyőzve minden ellene küldött római sereget, senki sem gondolta, hogy végül Karthagó fog elveszni. De mégis ez történt. Mert mindig van újabb hadsereg, mert a rómaiak egyszerűen lelkükben legyőzhetetlenek.

Vagy épp a régebbi germán betörések. Volt, hogy százezernél is többen voltak, és kezdetben győztek is. De aztán megintcsak Róma lelke diadalmaskodott. Kitermelt magából pár újabb légiót, egy zseniális hadvezért Gaius Marius személyében, és a százezernyi germánból halott, vagy rabszolga lett. Mert Róma tényleg legyőzhetetlen. És Titus Sura szeretett része lenni ennek a mindenek fölött álló erőnek.

Egyszerűen érthetetlen ez az egész. Eljut majd a vereség híre a császárhoz. Ha máshogy nem, akkor Titus Surától. Mert hazaérnek, vele van Marcellus Maxentius, aki hazaviszi. És a császár majd visszavág. Rengeteg légió van szerteszét a birodalomban, hát mozgósítás lesz, és elsöprik ezeket a varkocsos barbárokat. Az aljas vezérükkel együtt, akinek semmit sem jelent a bajtársiasság.

Augustus egyre messzebb tolta észak felé a birodalom határait. Az Alpok vad népei meghódoltatva, a balkán, vagy a termékeny pannóniai sík is már provincia lett. És Germánia következik. Akkor is, ha három légió megsemmisült. Mert a világnak szüksége van Rómára. A fényre, a civilizációra. Ha egy germán, vagy akár gall falut összehasonlít saját szülővárosával, Salernummal, mintha két különböző világ lenne. És miért választaná bárki a sötétséget a világosság helyett?

Gallia is valaha olyan volt, mint most Germánia. Vad kelta törzsek, az avitt hitvilágukkal, druidáikkal, meg a gyilkos ösztöneikkel. Aztán jött Julius Ceasar, és mostanra a gallok többsége már jobban érzi magát rómaiként, mint valaha keltaként. Városok, kőből, vízvezeték, piac, jog, minden, amijük korábban nem volt, már része az életüknek. És ugyanezt kapnák a germánok is. És fogják is, akár akarják, akár nem. Néha nehéz boldogítani azokat, akik nem fogják föl, micsoda ajándékot kapnak.

Ehhh, akárhogy töri a fejét, nem érti. Ha hazaérnek, megbeszéli majd nála okosabb emberekkel ezt a dolgot. Mint például Marcellus Maxentius, de amíg hazafelé mennek, nincs beszélgetés, ezt tudta. És persze még egy dolog. Sok szövetséges katona szolgál a római seregben. Gallok, germánok, trákok, numidák, meg ki tudja mennyiféle nép vesz részt a sas alatt a hódításokban. Hogy lehet ezekután megbízni bennük, ha az egyik legjobban megbecsült, legmagasabb rangú parancsnokuk is képes lett árulóvá válni? Annak, ami most történt, lesznek következményei. Hogy mifélék, azt nem tudta önmaga végiggondolni. De hogy nem marad semmi úgy a teutoburgi csata után, mint addig, abban biztos volt.

---

Még fél 11 sem volt, mikor David mobilja megcsörrent.
- Végeztünk, David. Várunk.
 És már le is tette. Nem várt választ, és egyébként is furcsa volt a lány hangja. Dühös. Vagy talán feszült, ezt nem tudta eldönteni. Mindegy, ezek szerint kiderült, hogy nem ókori a fémszilánk. Legalább ezen akkor nem kell tovább agyalnia. Majd meggyőzi magát, hogy csak álmodta az egészet. Közben persze már futott, mert a rosszhíren is jobb gyorsan túllenni. Már ha rosszhír ez egyáltalán. Az M-épület kapujában a lány várta.
- Gyere, a prof a szobájában vár.
- Ennyire súlyos a helyzet? Azt hiszi, hazudtam?
- Gyere. Odabent mindent megtudsz.

Hát ez roppant megnyugtatóan hangzott. Mindegy, legyünk túl rajta. Csak azt sajnálta, hogy egy olyan remek ember, mint Duncan Philips azt gondolja róla: szélhámos. De már ott is voltak a professzor második emeleti dolgozószobájánál.

Aki inkább fürkészően, mint dühösen nézett Davidre.
- Megvagyunk David.
- Ilyen gyorsan? - próbálta kicsit húzni az időt a fiú.
- Könnyebb dolgunk volt, mint gondoltuk.
- Nem kétezer éves a minta, gondolom.
- Jól gondolja, David.
- Hát elnézést, professzor úr. Nem akartam félrevezetni. Én tényleg úgy éltem meg, hogy ott voltam, és dárdatalálatot kaptam.
- Félreért, fiam. Én már biztos vagyok ebben.

Davidnek fönnakadtak a szemei.

- Akkor semmit sem értek.
- Tudja David, maga nyilvánvalóan egy tiszta, tökéletesen őszinte fiatalember. És mivel az, ezért az alaphozzáállásom az volt, hogy a germán dárda esetében sem téved. És Danielle is ugyanígy állt ehhez a dologhoz. Úgyhogy biztosak voltunk abban, hogy valamilyen acél van a sebében, és a mi feladatunk meghatározni, milyen acél. Csakhát nem acél.
- Hanem micsoda?
- Aranyozott bronz.
- És ebből mi következik?
- Nem véletlenül nem a laborban akartam megbeszélni, mire jutottunk. Azt az aranyozott bronzot, ami a maga sebében volt, minden valamire való régész ismeri. Négy darab van összesen a világon ilyen anyagból készült dárdából. És mind a négyet Tutanhamon sírjának feltárásakor találták meg Howard Carterék.

A prof elhallgatott, hagyta emészteni a hallottakat. De nem nagyon ment, Daviden láthatóan teljes zűrzavar lett úrrá.
- Nem értem. Nem vagyok hülye, de ez most kicsit sok. Most akkor ott voltam, vagy Egyiptomban, vagy hol? És mikor?
- Hát, biztos válaszokat nem tudok mondani. Azt igen, hogy számomra mi tűnik logikusnak. De ezügyben szinte csak kérdőjeleink vannak, és érzésem szerint még igen hosszú ideig azok inkább szaporodni fognak, mint elfogyni.
- Figyelek, professzor úr. Kérem, mondja, az én logikám most teljesen kikapcsolt.
- Maga David, ott volt a teutoburgi erdőben egy római legionárius testében. Akit tényleg eltaláltak egy dobódárdával, de a páncélon a dárda kisiklott, és viszonylag enyhe sérülést okozott csak. A dárdát nyilván egy germán dobta, nem valószínű, hogy ott lehetett volna abban a seregben egy egyiptomi. De olyan dárdát használt, ami 1300 évvel azelőtt a csata előtt készült. Hogy miért, nem tudom. Összességében azt gondolom, hogy nem volt egyedül teutoburgban. Volt ott még valaki, aki képes mások bőrébe bújni. És mivel a már akkor is 1300 éves különleges dárdával pont az egyetlen olyan rómait vették célba, akiben ott lappangott még valaki, ezért aztán azt gondolom, hogy Ön volt a célpont. Vagy még egyszerűbben: nem hadisebesülést élt túl maga, és a légiós, hanem gyilkossági kísérletet.
- Jézusom - hebegte David. A lányra nézett, és most értette meg: nem dühös az arca, hanem fél. És félti őt. És ez még akkor is jólesett, ha éppen összeomlott minden, amiben eddig biztos volt.

---

A professzor fölállt, és az egyik szobafalon lévő festményhez ment. Bárszekrényt rejtett. Töltött egy kis Chivas Regalt, és elővett egy láthatóan használt dobozú John Player Specialt.
- Tessék David. Hajtsa ezt föl, és gyújtson rá. Jót fog tenni. Okoztam elég izgalmat, hogy valami kis nyugalmat is megpróbáljak magába csempészni.
- Szabad?
- Nem, de most igen. Kinyitom az ablakot, túléljük. Zugdohányos vagyok, napi egy-két szál, de el ne mondja senkinek, mert a végén még kirúgnak - és Davidre mosolygott.

David is elmosolyodott. Duncan Philipset kirúgni Cambridge-ből? Oké, nyilván csak vicc volt. De ez is ugyanolyan jólesett, mint a viszki, meg a különleges minőségű cigi.

- Mondanék még pár dolgot, fiam. Egyfajta tanácsként, aztán ha gondolja, elfogadja.
- Megköszönöm, professzor úr.
- Oké. Nekem nemsokára indulnom kell. Marseille külvárosában találtak valamit egy építkezésen, és a légifelvételek szerint az a valami egy hatalmas légiós tábor. Ha az, akkor feltárás lesz, nem építkezés, úgyhogy nem babra megy a játék. És a francia kollégák épp ezért ragaszkodnak a személyemhez. De megpróbálok szerdára visszaérni. Mert őszintén szólva, ami magával történik, az sokkal érdekesebb, mint egy bármekkora légiós tábor. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet mondok, de tényleg így érzem. És egyébként is: ráfér most magára egy kis baráti segítség.
- Minél több, annál jobb.
- Rendben. Szóval szerdára visszaérek, ha valami miatt mégsem, akkor felhívom Danielle-t. És amíg vissza nem érek, annyit kérnék: ne próbáljon meg újra belépni a játékba.
- Tényleg ezen járt az eszem az egyetemkertben.
- Gondoltam, láttam, ahogy felcsillant a szeme, mikor megtudta: nem halt meg a légiós alteregója. Szerintem már azt is kitalálta, melyik későbbi csatával tesz próbát.
- Pontosan ez történt.
- Ne tegye. Aki meg akarta ölni, per pillanat valószínűleg úgy gondolja: sikerrel járt. A dárdáját nyilván visszavette, értékes darab, és ha nem teszi, akkor nem Tutanhamon sírjában találunk meg négyet 1920-ban. Ott csak hármat, egyet meg valahol Osnabrück környékén. Ahol a teutoburgi csata epicentruma volt. Legalábbis nagyjából.
- Huhhh - szisszent föl David - Beleléptem az időparadoxonba.
- Bele bizony, elég rendesen. De majd erre is rátérünk, ha visszajöttem. Szóval a gyilkosának valószínűleg nem volt ideje meggyőződni, hogy tényleg halálos sebet okozott-e. Egy akkora káoszban elég volt neki, hogy kiáll a nyakából - mármint a légióséból, persze - a dárda, véres, eszméletlen, meg ilyesmi. Kihúzta a fegyvert és továbbállt. Nem kéne felhívni a figyelmét, hogy nem sikerült a kísérlet. Márpedig ha visszamegy egy későbbi csatába, akkor valószínűleg ismét ugyanannak a légiósnak a bőrébe bújik. És akkor megint célpont lesz.
- Világos. Bár azt nem értem, honnan tudná meg, hogy megint ott vagyok.
- Dunsztom sincs. De mivel célzottan magát támadta egy akkora csatában, mint a teutoburgi, ezért igen valószínű, hogy halálpontos információval rendelkezett a maga ottlétéről. Hogy honnan, ne kérdezze. Pont annyira nincs rá válaszom, mint ezer másik fontos kérdésre.
- Rendben, professzor úr. Életben leszek még, mire visszaér. Nem akciózom, megígérem.
- Köszönöm, David.
- Danielle.
- Igen, tanár úr?
- Pesztrálgassa a fiút. Ráfér.
- Meglesz. Magamtól is tenném.

---

- Hazamész?
- Rámférne.
- Akkor?
- Egykor lesz a morálfilozófia speckolom. Az a kedvencem, és még sosem hiányoztam.
- A jó meg a rossz, mi? Hát, az most időszerűbb, mint valaha.
- Az mindig időszerű. De nem hiszem, hogy oda tudnék figyelni. Pedig a kedvenc tanársegédem tartja.
- Okos is, nemcsak szép - kacsintott Davidre Danielle.
- Sőt, egyenesen zseniális. Meg persze bombázó. De én foglalt vagyok.
- Nocsak, lemaradtam valamiről?
- Dan, nálad senki sem tudja jobban, hogy értem.
- Oké, persze.

Az M-épület előtt álltak meg kicsit, miután kijöttek a professzortól.

- David, menj haza. Pihenj.
- És Te? A profod azt mondta, pesztrálgatnod kell engem.
- Foglak is. De csak akkor, ha hazamész most. Nekem van még egy kis dolgom, és nagyjából kettőre felmegyek.
- Rendben. Ez a végső érv. Nyilván otthon kell lennem, ha feljössz hozzám - vigyorgott a lányra David.
- És ne kapcsold be a gépet. Legalább addig, amíg meg nem jövök.
- Per pillanat eszem ágában sincs. Kicsit félek tőle.
- Helyes. A félelem ilyen esetekben jó tanácsadó.
- Gondolod, tényleg meg akartak ölni?
- Igen. A proftól függetlenül én is erre jutottam.
- Fontos ember lettem. Akartam ezt?
- Ezt neked kell eldönteni David. De az biztos, hogy nem marad meg a megszokott életed.
- Ja, kezdek rájönni. Na, akkor megyek, és várlak kettőkor. Előbb is jöhetsz. Akár most is.
- Ne huncutkodj már. Ott leszek, legkésőbb kettőkor.

A lány nem mondott igazat. Nem volt semmi dolga valójában, a tanrendjében a hétfőt kiürítette. Ha nem tudta magát kipihenni hétvégén, mindig jól jött az a plusz nap. És ezt addig kell kiélveznie, amíg egyetemista. Aztán jön majd a folyamatos robotolás. Bár ha az ásatásokat jelent, elemzéseket, utazásokat a világ minden tájára, felfedezések reményében, akkor nem is lesz robotolás. Igaz, egy régésznek nincsenek hétvégéi. Ha komoly lelet van, akkor csak a hónapokat számolják, nem a napokat.

Most egyszerűen csak gondolkodni akart. Mert a női ösztöne nem hagyta nyugodni. És mindazok fényében, ami ma kiderült David sérüléséről, döntést kell hoznia még azelőtt, mielőtt Davidhez felmegy. Mégpedig Donaldról. Mert bár tegnap boldoggá tette, hogy a fiúk összehaverkodtak, de azért megszólalt benne a vészcsengő. Mert egyszerűen túl könnyen ment. És Donald ennél sokkal konokabb és akaratosabb. Nem fog pár perc alatt összehaverkodni valakivel, akit mélyen lenéz. És persze, jó lenne azt gondolni, hogy a lány kedvéért tette, de az túlzott naivitás lenne. Donaldot azért elsősorban mindig saját maga érdekelte. A lány lehetett a második, de első soha.

Szóval valami nincs rendben ezzel a remekül alakuló újsütetű barátsággal. Donaldnak az ilyen viselkedéssel célja van. És persze, lehet, hogy az, amit mondott: nem akar kimaradni a buliból. De amikor ezt mondta, még igencsak kétséges volt, hogy helytálló-e David sztorija. És a lány tudta, hogy Donald kíméletlen. És bármennyire is hülyeség, de konkurensként tekint Davidre. Márpedig az alfahímek megsemmisítik az ellenfelet, nemcsak megsebzik. Talán azért lett hirtelen ilyen barátságos, mert arra gondolt: így tud minél több információt szerezni Davidről, hogy aztán lejárathassa.

A lány tisztában volt a fiú hibáival. És ha néha elgondolkozott, mi is lesz kettejük kapcsolatának jövője, akkor mindig ugyanarra jutott: semmi. Jól megvannak, együtt járnak bulizni, de nagyjából ez minden. Donald mellett aligha válhatna azzá a nővé, aki szeretne lenni. A fiú a karrierjét fogja építeni, és ehhez nem egy önálló akarattal és életcéllal rendelkező társra lesz szüksége, hanem valami szőke fotómodellre, aki butuskán elcsacsogja neki mindennap, hogy mily csodálatos férfi is Donald Hickey. Danielle pedig lehetett volna fotómodell, de szőke semmiképp. És nem a hajfesték volt az akadály.

Nem - jutott döntésre a lány. A mai történésekről egy szót sem fog szólni Donaldnak. Ha esetleg a fiú képes is lenne egy ideig magában tartani azt, ami David számára bármikor életveszélyes lehet, a baráti köre rá fogja venni, hogy fecsegjen. És valamelyik esti, edzés utáni kocsmázáson mindent el fog mondani. És Donald baráti köre felöleli nagyjából az egész egyetemi sportéletet. Tehát azonnal híre megy mindenfelé annak, aminek titokban kell maradnia. Persze, ez most egy furcsa helyzet. David érdekében kell becsapnia Donaldot. Mintha fontosabb lenne a két fiú közül az, akivel csak baráti a viszonyuk.

Igen, ez kínos. De belül biztos volt benne, hogy ezt kell tennie. A kérdés valójában nem David, vagy Donald, hanem élet, vagy halál. Így felfogva pedig csak ezt teheti. Rendben. Ma Donald amúgyis hosszú napos, este 10 előtt aligha végez az óráival, az edzéssel, meg a kocsmázással. Persze, a fiú hívni fogja majd, hogy menjen vele. Nem fog. Ma egész nap Daviddel lesz. Ráfér a bátorítás, és tán ketten jutnak valamiféle következtetésre, amivel közelebb jutnak az érthetetlen megértéséhez. Úgyhogy ez a nap Davidé lesz. Aztán majd meglátjuk - zárta le magában a lány a gondolatfutamot. Kávézik egyet, eszik is valamit, aztán indul Davidhez.

---

Túl voltak a második éjszakán is. Titus Sura úgy számolta, hogy a következő sötétedés idején fogják elérni a Rajnát. Szerencséjük volt, mindvégig tiszta időben mentek, és a holdfény még a sűrű lombozaton is átvilágított eléggé ahhoz, hogy tartani tudják az irányt. Meg persze a tempót. Ami meglehetősen gyors volt. Enni a szederbokor óta nem ettek, de az már nem is hiányzott. Összeszűkült gyorsan a gyomra a folyamatos éhezéstől, és fizikai megerőltetéstől, simán kibírja hazáig. Vizet könnyen találtak, tele volt az erdő vele. Forrás, patak, vízátfolyás, minden órában belebotlottak egybe. Ébren maradni volt a legnehezebb. Pláne éjszaka. Ha Titus Sura egyedül van, tán lefekszik, vállalva az ezzel járó kockázatot. De nem akart gyengének látszani Marcellus Maxentius előtt. Úgyhogy ébren maradt, és vakon követte a centuriot. Ha a következő éjszaka már a Rajnánál éri őket, akkor jut alvás is. Meg étel, ital.

Az erdő kezdett ritkulni, ahogy haladtak. És településből is egyre több volt. Minél közelebb értek a Rajnához, annál inkább hallottak férfihangokat is. A centurio olyankor mindig figyelt, és kiderült a germánok beszélgetéseiből: az errefelé élők nem vettek részt a csatában. Hogy miért, az persze más kérdés. Voltak olyan germán törzsek, akik bár nem voltak részei a római birodalomnak, de jó viszonyt ápoltak vele. És minél közelebb volt a határt jelentő folyóhoz egy település, annál jobban érvényesült a birodalom hatása. Kereskedtek, és a földművesek jobban jártak, ha a Rajnán túli római városokban adták el a terményeiket. Úgyhogy ezen a tájon már béke honolt, és persze az itt élők azt is tudták, hogyha Róma odacsap, akkor először őket találja el.

De azért óvatosak maradtak. Nem kockáztatták, hogy meglássák őket. Ha már eddig eljutottak észrevétlenül, akkor maradjon is így, egészen hazáig.

A centurio intett, és lefeküdt. Titus is ezt tette, és közben odakúszott Marcellus Maxentiushoz.
- Mi történt? - suttogta.
- Lovasok. Figyeljünk.

Már Titus is hallotta. Úgy tűnik az állandó éberség, meg tán az éhezés és kialvatlanság az ő érzékeit is kihegyezte. A dobogás most nem hátulról jött, hanem előlről,  a  Rajna felől. Aztán az egyik lankásabb, bokros területen meglátták a hang forrásait is. Hat ló, három lovassal.

- Marcus! Marcus!

Titus Sura felpattant, és a kiabálást a lovasok meg is hallották.

- Mi a fenét csinál, katona? - üvöltött rá a centurio, de ő is fölpattant. Előhúzta a tőrt a tunikájából, és harcrakészen várta a lovasokat. Ha már halni kell, azt két római együtt teszi.

De semmi ilyesmi nem történt. Tán kőhajításnyira lehettek, mikor az élen lovagló leugrott a nyeregből, és a hátast otthagyva gyalog futott feléjük. És ő is kiabált.

- Titus! Jupiternek hála. Életben vagy.
- Igen Marcus. És te is. Vigyáztak ránk az istenek.

És a két katona összeölelkezett.

- Na, fiaim, ölelkezzenek csak, de legalább ne kiabáljanak. Nem vagyunk még otthon.

A lovas most ismerte föl Marcellus Maxentiust.

- Marcus Merula, tizenhetedik légió, lovasság, jelentkezem.
- Rendben katona. Örülök magának.
- Én is Önnek, Uram. Titusnak meg különösen. Tudja, uram, gyermekkorunk óta vagyunk barátok. Még a légióba is együtt jelentkeztünk.
- Értem fiam. Hogy kerülnek ide?
- Túlélőket keresünk. és a lehető legjobbakat meg is találtuk. Jut ló mindannyiunknak, hoztunk magunkkal a táborból.
- Tudnak valamit a csatáról?
- Megsemmisült a légió uram. A gyalogság teljesen, a háromszáz lovasból pedig mi hárman maradtunk életben. Mikor már nem volt rajtunk kívül élő, sem lovas, sem gyalogos, hazaindultunk. Úgy gondoltuk, jobb, ha minél gyorsabban megtudják a rettenetes hírt a táborban. Így aztán már tudják. Amennyi lovat, meg lovagolni tudó katonát a táborban össze tudott szedni Cornuta legatus, az most mind túlélőket keres.
- Jól tette. Nem voltak összeütközések a környéki germánokkal?
- Semmi. Szerintem nem is tudnak arról, hogy csata volt. Teljesen kihagyták őket. Vagy csak úgy csinálnak. De ez most mindegy.
- Mennyire vagyunk a Rajnától?
- Nagyon közel, Uram. Ha arra a dombra fölmegyünk, már látszani fog a folyó. Hatalmas tempóban jöhettek idáig.
- Nem éreztük magunkat otthon Germániában.

Nézd már - futott át Titus Surán. Egy centurio, aki viccel. Korábban az a könny a szemében, mikor Arminius árulásáról beszélt. Most meg humorizál. Úgy tűnik, még egy centurio is emberből van. Mert egyébként, a folyamatos kiképzés során ez sosem derült ki.

A másik két lovas is közben odaért. A nyeregkápából elővettek pár dolgot. Cipó, sajt, szárított hús. És kulacs. Ennél finomabb reggelit még sosem kapott Titus Sura. Végülis olyan, mint egy születésnap. Túlélte a saját halálát, minden eséllyel szemben. Mars vigyáz rám - szögezte le magában újra. És most már meggyőződéssel.

---

Végülis Danielle sokkal gyorsabban lerendezte magában a Donald kontra David kérdést, mint tervezte, így már délután egy körül a fiú lakásához ért. Megijedve tapasztalta, hogy az ajtó résnyire nyitva. Óvatosan bement, aztán megnyugodott. David az ablaknál állt, nyilván látta a lányt megérkezni, és ő nyitott ajtót.

- Dan, rájöttem valamire. Legalábbis azt hiszem - fordult meg a fiú.

A lány ledobta a kabátját az ágyra, és leült.

- Jó az irány. Ágy, vetkőzés. Érezd magad otthon.
- Ne hülyéskedj már David. Mondd, mi jár a fejedben.
- Oké, tényleg csak hülyéskedem. Legalábbis féligmeddig - vigyorgott a fiú.
- Szóval?
- Hangosan gondolkodom, rendben? Így ha közben logikai hibát találsz, akkor a következtetésem sem lehet helytálló. Ha azonban átmegyek a szűrődön, akkor valamiben legalább biztosak lehetünk.
- Jó ötlet. Nosza, hadd halljam.
- Addig már tiszta, hogy ott voltam teutoburgban, és egy légiós bőrében. Igaz?
- Igaz.
- Semmiféle olyan dolog nem volt velem odaát, ami itt viszont igen. A ruháim megváltoztak, és bár nem láttam magam, de valószínűleg a kinézetem is teljesen más. Szóval fizikailag nem zavartam be az alteregómat semilyen módon.
- Igen, egyetértek.
- És mégis hazahoztam onnan egy sebet. Pedig a testem mindvégig itthon volt.
- Tényleg. Ez eddig nem jutott eszembe.
- Sőt mitöbb. Még egy ottani fegyver szilánkjait is áthoztam egy kétezer éves lyukon.
- Így van. És igazad van, ez teljesen ellentmond annak, hogy csak a szellemed, vagy lelked, vagy mittoménmid ment át, de a testedből semmi. Kapisgálom, bár nem tudom mire fogsz kilyukadni. Tehát?
- Nem véletlenül használták azt a dárdát, amit. Egy korabeli normál dárda csak a légióson ütött volna sebet, de én sértetlenül érek haza.
- Lehet. És ebből mi következik?
- Az a dárda, amiből csak négy van, az nagyon különleges darab. Ugyanúgy átmegy az időn, mint én. Egyszerre sebzi meg minden alteregómat. Erre hozták létre.

A lány emésztett. David logikája hibátlan volt. Úgy tűnik elmúlt belőle a sokkos állapot, és hozza a szokásos formáját végre. És mivel ez így van, ezért most azt kéne elfogadnia, hogy nem csak ember lehet több időben és fizikai formában, hanem tárgy is. Remek. Innentől mi biztos egyáltalán?

- Elfogadom, hibátlan következtetés. És akkor én is mondok valamit. Talán még alá is támasztja a következtetésedet.
- Figyelek.
- Azt nyilván tudod, hogy Tutanhamon sírja az egyetlen teljesen sértetlenül megtalált egyiptomi királysír.
- Igen.
- Ha valaki kellő mélységben foglalkozik régészettel, akkor az egy idő után már nem hisz a véletlenekben. Roppant valószínűtlen, hogy az évezredek alatt a többi sírt szépen módszeresen feltáró, és kifosztó sírrablók pont Tutanhamonét ne találták volna meg. Profibbak voltak, mint a régészek. A megélhetésük függött ettől.
- Értem. Folytasd.
- Igen valószínű, hogy pontosan tudták hol a sír, de tudatosan nem bolygatták meg. Hogy tiszteletből, vagy félelemből, vagy ki tudja milyen okból, azt a fene se tudja. De tény, hogy teljesen sértetlen volt. Mindehhez még hozzáveszem, hogy Tutanhamon egy roppant fiatal ember volt, akinél fönnáll a gyanú, hogy erőszakos halált halt. Az apja Ehnaton, aki fogta magát, és megváltoztatta Egyiptom többezer éves hitvilágát. Amit halála után visszaváltoztattak, és még a nevét is kitörölték mindenünnen. Szóval ha van igazán izgalmas időszak, az éppen ez.
- Értem, amit mondasz, de nem áll össze, hogyan kapcsolódik a mostani sztorinkhoz.
- Gondolod, hogy egyszercsak jön egy fáraó, eszébe jut, hogy a többezer éve fennálló Egyiptom mindent megalapozó hitvilágát kiirtja, és csak úgy kitalál helyette egyet?
- Ez még azért elképzelhető. Bár tényleg határeset. A fáraók sem a semmiből jöttek, hanem egymásra épülő dinasztiákból. Nyilván ugyanabban a hitvilágban nevelkedtek.
- Így van. És tudod, milyen volt Ehnaton új vallása?
- Nem.
- Kísértetiesen hasonlít a kereszténységhez. De az majd csak 1300 évvel később jelentkezik. És mivel Ehnaton kísérlete csak kísérlet maradt, és minden fellelhető nyomát az egyiptomi elit megsemmisítette, így aztán a keresztények semmit sem tudhattak róla.
- Oké. És akkor?
- A történelemben a dolgok egymásra épülnek. Nem jönnek a semmiből új gondolatok, pláne nem úgy, hogy minden régit eltörölnek, hogy helyet csináljanak az újnak. A kereszténység hitvilága, így alakult ki szervesen. Kis közösségek, amik egyre nagyobb hatást gyakoroltak a környezetükre. És önmagát erősítő folyamatként eljutott odáig, hogy végül már a római birodalom is elfogadta államvallásnak. De tudod, hogy ez mennyi ideig tartott?
- Nem.
- Háromszáz évig. Érted, David?
- Azt hiszem igen. És már megint kezdem magam szarul érezni.
- Bizony. A helyzet az, hogy Ehnaton nem a semmiből jött, és próbálta meg a kereszténységet bevezetni 1300 évvel annak kezdete előtt. Ő egy hittérítő volt, aki a már létező, és államvallásként hatalmas befolyású kereszténységet akarta sokkal korábban bevezetni.
- Jézusom.
- Igen, David. Azt hiszem, Ehnaton olyan volt, mint Te. Ha még kíméletlenebb akarok lenni: még az is lehet, hogy Te magad voltál. Vagy az a másik, aki teutoburgban meg akart gyilkolni.
- És akkor a különleges dárdákat azért tették a fia sírjába, hogy egy újabb hasonló, mindent felforgató személyt megölhessenek, ha megint próbálkozik. Na persze az is kérdés, kik tették oda. Mert azok sem lehetnek kispályások.
- Na, David. Egyetértünk mindezekben, amikre jutottunk?
- Egyet, és nem tudom, hogy jó-e ez nekünk.
- Már késő, David. Benne vagyunk, nyakig. És azt hiszem, ez csak a kezdet.
- Én is. Tudod, Dan, mi a filozófusok egyik kedvenc közmondása?
- Most megtudom.
- Ja. Nagyjából ennyi: sosem lehet annyira rossz, hogy ne lehetne még rosszabb.

---

- Ave centurio.
- Ave legatus.
- Mondjon el mindent, amit tud. Ceasar Bibractében van, innen egy nap lóháton. A legjobb az lesz, ha sietek jelentést tenni. Más esetben hagytam volna magukat pihenni, de most fontos az idő.
- Megértem, uram, teljesen igaza van. Remélem, eltakarítja a császár a barbár söpredéket ezekután. Arminiust pedig diadalmenetben kell végigkorbácsolni Rómán.
- Biztos benne, hogy ekkora szerepe volt ebben?
- Biztos. Kihallgattam egy germán járőr beszélgetését.
- Ért a nyelvükön?
- Több nyelvjárásukat is ismerem. Húsz éve szolgálok a határvidéken, és sok akciót vezettem a területükre. Meg kellett magam értetnem velük.
- Rendben, centurio. Minden más esetben magammal vinném, de kettőnkön kívül nem maradt tiszt a légióból. Így addig, míg én távol leszek, maga vezeti a légiót. Vagyis azt, ami megvan belőle.
- Mennyien vagyunk?
- Tán, ha háromszázan. Akik itt maradtak a tábor őrzésére, a betegek, sebesültek, a hadtáp, meg a kilenc megmenekült.
- Kilenc?
- Összesen ennyi túlélőt találtunk. No, akkor mondjon el mindent, amire emlékszik. És nyugodtan egészítsék ki maguk is, katonák. Most ne várjanak parancsra, nincs ilyesmire időnk. És üljenek le, maguk már így is emberfölöttit teljesítettek. Amit az asztalon látnak, egyék, igyák! Töltődjenek, nem tudjuk, hogy nem fogják-e megtámadni a germánok a tábort. Szükség lehet az erejükre. Ha rajtam múlik, mindannyiukat kitüntetem és előléptetem. De nem tudom, mi lesz Ceasar reakciója a történésekre. A kormányzóról nincs semmi információjuk?
- Semmi, Uram. A menetoszlop élén volt, a tizenkilences légióval. Róluk semmit sem tudunk.
- Sajnos én igen. Küldtem hozzájuk is lovasjárőrt. A tizenkilencesből egy ember sem ért haza.
- Logikus. Ők vezették az oszlopot, hát őket vették körbe legelőször.
- Azt hiszem nincs esély, hogy Varus kormányzó hazatérjen.
- Egyetértek, Uram.

Titus Sura és Marcus Merula csendben majszolta a legatus asztaláról mindazt, amit csak talált. Még bor is volt, azt is meghúzták. Cornuta legatus amúgyis jó ember hírében állt, hát most meg is tapasztalták. Más esetekben egy légió második embere nem cseveg, és nem etet-itat közkatonákat. És ami még fontosabb: nyugodt és barátságos. Nem keres bűnbakokat, pedig a saját sorsa is kérdéses, ha Ceasar feldühödik. Három légiót elveszteni, az példátlan kudarc. És eddig Augustus uralkodása sikertörténet volt. De ez már nem az én dolgom - zárta rövidre Titus.

Pedig igaza volt. Ugyanilyen gondolatok jártak Tertius Pacuvius Cornuta fejében is. Varus kormányzó vereségbe, és megsemmisülésbe vezette a légiókat. És ezért felelnie kell, de Ő már nem tud. Hát akkor a helyettesén lehet számonkérni a rettenetes kudarcot. És bár Ceasar higgadt és megfontolt, de gyermekeiként szereti a legionáriusokat, így ez a veszteség igen mélyen fogja érinteni. Ezen máskor, főtiszti körben jókat mulattak, de persze örültek neki. Mindennel el voltak látva, ha épp nem valamilyen expedícióban voltak, nagyobb luxusban éltek, mint egy római szenátor. Dehát mindegy, egy vezetőnek akkor is rangjához méltón kell viselkednie, ha az kockázatos.

Marcellus Maxentius mindent elmondott, amit csak tudott a csatáról, a másik nyolc túlélő hozzátette a saját maga által átélteket, úgyhogy amennyire lehetséges, a legatus összerakta magában az összképet. Ideje indulnia. Bármit is dönt Augustus, azt gyorsan kell megtennie. Mert egyelőre a Rajna bal partján nincs számottevő római katonaság. A légiókból a többség épp a balkánon harcol, ami itt maradt, az meg elporlott. Ha a germánok támadni akarnak, ennél jobb esélyük nem lesz. Úgyhogy minél gyorsabban tud meg mindent a császár, annál jobb lesz mindannyiuknak.

- Indulok, centurio. Vigyázzon a táborra, és a katonáinkra.
- Meglesz, legatus. Jó utat. És várjuk vissza, uram.
- Rajtam nem fog múlni.

---

- Don mikor jön?
- Semikor.
- Hogyhogy? Tök rendes volt tegnap.
- Igen. Túlzottan is.
- Hát, én annyira nem ismerem, mint Te. Számomra őszintének tűnt.
- Donald nagyon profi ebben. Lenyűgöző tud lenni, ha akar. És valamiért az akart lenni. Hogy miért, még nem tudom. Majd ha rájövök, talán újra bevonhatjuk, de addig nem.
- Persze, értem. Nem akarok neked kellemetlenséget okozni.
- Nem okozol. Tudom, hogy emiatt kerülöd mindig a témát, és díjazom. Valami nem oké a hirtelen támadt lelkesedésében.
- Pedig nélküle unatkozni fogsz itt. Én nem vagyok valami szórakoztató partner.
- Miért gondolod, hogy szórakoztatnod kéne?
- Tudod, rengetegszer vágytam arra, hogy egyszer itt lehessek veled hosszú órákon keresztül. És most itt vagy, és nem tudok mit kezdeni a helyzettel.
- Ne görcsölj David. Nem azért vagyok itt, hogy szórakoztass, hanem azért, mert szükséged van most rám. Csoda, hogy nem borultál ki teljesen. Amennyi dolog veled történt az elmúlt napokban, azt más egy életen keresztül nem tudná feldolgozni. Nagyon jól bírod. Büszke vagyok rád.
- Oké, nagyon rendes tőled.

Az elmúlt órákban csendben voltak, tán ezért érezte a fiú, hogy unalmas társaság. Pedig csak annyi történt, hogy Danielle elfoglalta az ágyat, bekapcsolta a notebookját és belépett az egyetemi könyvtár online-felületére. David pedig elaludt a fotelben. Talán sosem történt még meg, hogy ha itthon volt, és leült, ne kapcsolta volna be a számítógépet, most azonban tartotta magát a prof kéréséhez, és hozzá sem ért. Ezért aztán elnyomta az álom. Most, hogy fölébredt, érezte, hogy jót tett neki a pihenés.

- Mit csináltál, míg szundítottam?
- Utánanéztem pár dolognak. Régebben persze sokat tudtam az egyiptomi dolgokról is, de mióta ráálltam a rómaiakra, kopott azért a tudásom. Márpedig úgy tűnik, mindkét korszakból profinak kell lennem, hogy segíteni tudjak neked.
- Kár, hogy Te nem tudsz átjönni velem. Jó lenne veled fölfedezni Rómát.
- Ja, romantika a Colosseumnál, mi?
- Akár. Velencébe nem vihetlek gondolázni, mert az még akkortájt nincs.
- Ne akarjál elkábítani. Ez Donald stílusa, nem a tiéd. És elárulok egy titkot: rám nem nagyon hat. Roppant mód tudom unni a közhelyes, átlagos, és megtervezett romantikákat. A spontaneitás jobban bejön.
- Na, akkor ezt beillesztem a terveimbe - kacsintott a lányra a fiú. - Szerzek egy ladikot, és elviszlek a Velence helyén akkor lévő mocsárba békakuruttyolást hallgatni.
- Na, ez már valami. Vagy hozhatnál például nekem valami eredeti római cuccot. Mert germánt már hoztál, de még arról is kiderült, hogy egyiptomi.
- Na, pont olyat kérsz, amiről tudod, hogy lehetetlen.
- Kevesebbel miért érném be? Csak gondoltam, segítek a tervezésben - és visszakacsintott a fiúra.

Megszólalt a lány mobilja. Este hét óra volt, mostanra volt Donald hívása várható. Meg is érkezett, menetrendszerűen.

- Nem, ma nem - hallotta David. - Talán holnap. Fáradt vagyok, Donald.

Aztán a vonal túlsó végén egy hosszabb monológ kezdődött.

- Majd megbeszéljük. Most viszont hagyjál pihenni, kérlek. Köszi. Neked is.

Danielle letette a telefont.

- Na, mondom, hogy csak cirkusz volt a tegnapi. Minden második szava Te voltál, David. És nem egy barátod beszélt rólad. De ehhez most nincs agyam.
- Klassz csaj vagy. Mondtam már?
- Ma még nem,  - mosolygott a lány. - David, délután motoszkált bennem egy gondolat. Megbeszéljük?
- Persze. Épp ráérünk, hála neked.
- Oké. Szóval ez ilyen lelki dolog. Vajon mit érezhetett a légiós, míg benne voltál?
- Nem tudom. Nagyon furcsa érzés volt nekem is. Szerintem az én értetlen kábulatomat élte ő is át. Azért nem tudott rendesen reagálni a helyzetre.
- És utána hogy dolgozhatta föl magában?
- Egy olyan kemény embert, mint egy római katona, nagyon zavarhat, ha elveszti maga fölött a kontrollt. Csak úgy maradhat életben, ha tökéletesen ura a testének és a lelkének. Nagyon nehezen emésztheti meg. Tán valami fölsőbb dologra fogja.
- Isteni segítség?
- Olyasmi. Annyi istenük volt, hogy valamelyik épp arra járhatott. Biztos megoldotta valahogy. Az igazán izgalmas az, hogy mit fog érni a mostani magyarázata, ha újra meglátogatom.
- Szóval eldöntötted.
- Persze. Az ember alaptermészete a kíváncsiság. Tulajdonképpen a bátorság sem más, minthogy utat adsz a kíváncsiságnak a veszélytől való félelemmel szemben.
- Huhhh, ezt gyönyörűen mondtad. És mikor? Ja, és hogyan?
- Megvárjuk a profot. Pár dologban képbe kell kerülnöm az akkori légiósélettel kapcsolatban. Akkor talán kevésbé fogom bezavarni az alteregómat. A hogyanra meg szerintem egyszerű a megoldás. Itt a gép, a játék, bekapcsoljuk, és betöltök egy kicsit későbbi csatát, megintcsak a germánok ellen. Biztos ott lesz a légiósunk, és szerintem simán belekerülök megint. Próbálok majd nem azonnal meghalni. Vagy elájulni. Na, ehhez kell majd a proftól a segítség. És persze tőled, Dan.
- A prof nagyon ráállt a sztorira. Szerintem rohan haza, ahogy csak bír. Egy régész, aki képes közvetlen kapcsolatba kerülni az általa kutatott múlttal. Elképzelhetetlenül nagy és ritka adomány. A prof pedig minden sejtjében régész, és szerencsénkre remek ember is. Rám meg persze, hogy számíthatsz. Látod, még akár Donald ellenében is.
- Köszönöm, Danielle.
- Danielle? Nem Dan?
- Oké, rajtakaptál.

---

Moamar Nadif utolsó körét rótta. Mindjárt véget ér a műszak, és mehet haza aludni. Fáradt éppen nem volt, de az éjszakai ügyelet unalma álmosító volt. Napközben itt a rengeteg turista, mindig történik valami, de ilyenkor semmi. Senki nem olyan bolond, hogy ide betörjön.

- Moamar.
- Főnök? - szólt a walkie-talkie-ba.
- Nézz rá a 17-es teremre.
- Megyek. Mit nézzek?
- Nem tudom. Nem látom elég élesen a monitoron, de mintha a 178-as tárlónak kinyílt volna az üvege.
- A dárdák?
- Igen.

Tán egy évtizede volt az utolsó olyan esemény, ami kicsit fölforgatta a kairói múzeum biztonsági őrségének nyugalmat. És az pont ugyanezzel a tárlóval történt. Nyitva volt a fedőüvege, és az egyik dárda nem a szokványos helyzetben volt benne. De nem lopták el, nem hiányzott más műtárgy sem. Úgyhogy egy ideig zsongtak a témán, aztán betették a megoldatlan rejtélyek közé. Legalább volt valami izgalom a monoton szolgálatok alatt, lehetett beszélgetni erről.

- Odaértem. Megvizsgálom közelebbről.
- Rendben, rajtad vagyok. Figyelek.

Nagyjából öt méterre lehetett, mikor egyértelművé vált számára: a fedőlap tényleg nyitva van. De ami rosszabb: csak egy dárda volt a tárlóban.

- Főnök, látod?
- Kitakarod a képet. Mi a helyzet?
- Csak egy dárda van a vitrinben.
- Micsoda?
- Jobb, ha idejössz.
- Indulok. Ne mozdulj onnan.

Könnyű azt mondani. De ahogy körülnézett, mintha az egyik oszlop mögött valamilyen oda nem való árnyékot látott volna. Ennyi év után már beégett a retinájába az egész múzeum, bármilyen eltérést azonnal kiszúrt. Elővette a pisztolyát, és óvatosan az oszlop felé indult.

- Gyere elő feltartott kézzel.

Semmi válasz nem érkezett, úgyhogy tovább közelített. Bár mintha az árnyék már nem lenne ott. Beugrott az oszlop mögé, maga előtt tartva a fegyvert. De senki nem volt ott.

- Képzelődtem.

Pedig nem. Volt ott valaki. De az oszlopot megkerülve már Moamar mögött volt. És a hiányzó dárda is meglett.

---

Danielle telefoncsörgésre ébredt. Meglepődve nézett körül, még félálomban is észlelte, hogy nem otthon van. Úgy tűnik, őt is kimerítették az elmúlt napok. David ágyán aludt, bár nem emlékezett rá, hogy a feje alatt párna lett volna, és be sem takarózott. Úgy tűnik, a fiú tette komfortossá az álmát. Aki szintén aludt, de a fotelben. A professzor volt a vonalban.

- Jó reggelt Danielle. Bocsásson meg, hogy felébresztem, de okom van rá.
- Mennyi az idő, professzor úr? Ja, bocsánat, jó reggelt.
- Fél nyolc. Át kéne mennie Davidhez, és venni útközben egy The Sun-t.
- Itt vagyok most is nála. És micsodát kéne vennem?
- Sun-t. Tudja, a bulvárlap. Én sem vagyok a híve, de elküldték nekem az egyik cikküket az előbb. És kerestek is tőlük. Bár maga már modernebb, mint én, lehet, hogy elég, ha a honlapjukra ránéz. Főcím, úgyhogy ott is meglesz, nemcsak az írottban.
- Miről van szó?
- Olvassa el, rájön majd, melyik cikkre gondolok. És David is lássa. Én meg indulok haza délután. Repülővel megyek, és viszek magammal még valakit, akinek a segítségére szükségünk lesz. Küldje át nekem David lakásának címét sms-ben, legyen szíves. Hatra ott leszünk. És addig ne menjenek el otthonról. Különösen David ne. És ez most fontos.
- Értem professzor úr, így lesz.
- Köszönöm Danielle.

A beszélgetés Davidet is fölverte.

- Mi történt? - nézett kótyagos arccal a lányra.
- Van valami cikk a The Sunban. A prof hívott, azt mondta olvassuk el, mert fontos. És estére hazaér, és idejön hozzád. Meg hoz magával valakit.
- Hűha. Nézzük meg, ha már emiatt felébresztettek minket.
- Oké. És David. Köszönöm, hogy betakartál. És a párna is kényelmes volt.
- Bármikor. És bármeddig - mosolygott rá a fiú.

Közben a lány a notebookját birizgálta, és behozta a The Sun honlapját. A mai főcím ennyi volt: A fáraó átka? És Tutanhamon világhírű arany halotti maszkja volt a kísérő kép.
- Ez lesz az. Gyere David, ülj mellém, és olvasd.
- Oké.

"Bár a hivatalos tudomány folyamatosan cáfolja, nem sikerült eloszlatniuk a gyanút, hogy Tutanhamon sírjának felnyitásakor olyan erők szabadultak el, melyek bajt hoznak bárkire, aki a megtalált kincsekkel kapcsolatba kerül. A fáraó átkának legújabb áldozata a kairói múzeum biztonsági őre, Moamar Nadif, akit a sírban talált egyik dárdával szúrtak keresztül. Információink szerint azonnal meghalt. A történteknek számunkra különös aktualitása, hogy Howard Carter fedezte fel annak idején a sírt. Honfitársunknak hála, a kincsek egy része hazai földre került, azokat a British Múzeum őrzi. Másik része található a kairói múzeumban. Úgy értesültünk, hogy a gyilkos nem vitt el semmit, és még a halálos fegyvert is visszatette annak tárolójába.

Megkérdeztük a British Múzeumot, milyen lépéseket tesznek a náluk őrzött műkincsek védelmére. Úgy tudjuk ugyanis, hogy a halálos dárdából összesen négy van, melyből kettő található a kairói múzeumban, kettő azonban a British Múzeum nyílt kiállításán látható. Ők elmondták, hogy nem számítanak támadásra, véleményük szerint csak a véletlen műve, hogy épp egy ilyen fegyverrel követték el a gyilkosságot. Ennek ellenére a két dárdát biztonságba helyezték, és együttműködnek a kairói hatóságokkal, bármilyen kéréssel, vagy kérdéssel is fordulnak hozzájuk. Egyébiránt nem régészeti, hanem bűnügyi esetről van szó, mely Egyiptom belügye.

Az ügy kapcsán elértük az éppen kiküldetésben Franciaországban lévő Duncan Philipset, a Cambridge-i Egyetem régészeti tanszékének vezetőjét. Ő felhívta a figyelmünket, hogy a fáraó átka nem létezik, az egymással össze nem függő, önálló események tematikus egyberakásából szerkesztett bulvárlegenda. Ennek megfelelően a konkrét ügyről sem tud mit mondani, azt javasolta, várjuk meg türelemmel az egyiptomi rendőrség nyomozását, és ha majd az eredményre vezet, közöljük azt. Meg fogjuk tenni. Ám ha addig is bármilyen új információ eljut hozzánk, azt is meg fogjuk osztani olvasóinkkal.

Derek Forsythe"

- Na, hát ennyi.
- Hűha.
- Hát, nem unatkozunk.
- Legalább itt maradsz egész nap.
- Vajon kit hoz magával a prof?
- Meglátjuk. Várunk. Mást úgy sem tehetünk.

---

Aztán David kitalálta a frankót. Persze, tűkön ültek, alig várták az este hat órát, a profot a rejtélyes kísérőjével. És szigorú utasítást kaptak, hogy nem hagyhatják el a lakást. Hát akkor itt töltik el az időt, rendben. És hogy valami értelmessel kössék le a kairói esettől újra megbolydult agyukat, tévét néztek. De mivel Davidnek nem volt televíziója, így a lány notebookja lett a műsor forrása, amihez a fiú csatlakoztatta a hatalmas plazma-monitort. Nem kapcsolta be a saját gépét, és a lány wifijét használták. Így aztán, ha az a valaki, aki rá vadászott teutoburgban, valamilyen módon David számítógépéből tudta meg, hol van, nem kapott segítséget semilyen módon. Persze, nincs abszolút biztonság, de ez per pillanat elégségesnek tűnt.

Szépen berendezte az egészet az ágy végénél, hogy a lány számára kényelmes legyen. A házimozi hangfalait is körérakta. Aztán odahúzta a fotelt az ágy mellé, és beleült. És ezt most romantikusnak érezte. Hogy mitől, fene tudja. De valahogy nagyon meghitt lett. És most azon sem görcsölt, hogy vajon nem untatja-e a lányt. Hirtelen túl félelmetes lett a világ ahhoz, hogy olyan dolgokon is rágódni kezdjen, amiken nem szükséges.

- Mit szólsz valami egyiptomi dologhoz?
- Jöhet.

A National Geographicon épp ment is egy. Vicces volt, hogy mennyire telibe találta őket. Ehnaton és Nefertiti volt a témája, és az volt a címe: a lázadó fáraó. Egy francia régésznő vezette a műsort, Danielle szerint tényleg szakértője a dolognak, nem celeb, akit odalöktek, hogy eladják a műsort. Úgyhogy ez rendben volt.

- David.
- Igen?
- Ha akarod, mellém fekhetsz. Nem szeretném, ha az egész napot ma is a fotelban töltenéd. Vagy cseréljünk helyet.

A széles ágyon valóban simán elférhettek. De a fiú nem akarta túlfeszíteni a húrt, így inkább bármeddig elücsörgött a fotelben, nehogy elriassza a lányt. De ez most új helyzet volt. Persze, nem arról van szó, hogy mostantól hirtelen egymás karjaiba omlanak. De nyilván a lányt is megérintette a közös tévézés romantikája, ami mindkettejük meggyötört idegsejtjeinek nyugalmat adott.

- Maradnék az első verziónál - mosolygott a lányra.
- Aztán csak semmi huncutkodás a takaró alatt - mosolygott vissza Danielle.

Szóval még a takaró is közös lesz. Ennél aztán már tényleg nem képzelhető el romantikusabb dolog. David belül ujjongott. Most kéne megállítani az időt.

De az idő nem állt meg. Alig telt el öt perc, mikor dörömböltek a bejárati ajtón.
- Danielle. Tudom, hogy itt vagy.

Donald volt az. David felállt és az ajtóhoz indult.
- Hagyd David, majd én.
- Egy frászt.

- Szia Donald. Mi járatban?
- Ne szemtelenkedj, te pöcs. Itt van, igaz?
- Itt. És higgadj le, félreérted a szitut.
- Menj az utamból, ha jót akarsz.
- Nem Donald. Ez itt az én lakásom, és útját állom, aki agresszív szándékkal akar magának utat törni. Higgadj le, akkor bejöhetsz.

Donald szeme rávillant. És ütött. David arcát vette célba, és telibe talált. És semmi sem történt. Egy riasztó csattanás, némi reccsenéssel, de egyébként David pont ugyanúgy állt ott, mint az előbb.

- Elégedett vagy? Esetleg teszel még egy kísérletet? - Davidet saját magát is meglepte hideg nyugalma. Egyáltalán nem félt, és az ütés sem okozott komoly fájdalmat.
- Tűnj már az utamból, hülyegyerek.
- Ezt már megbeszéltük, Donald.

És Donald ismét ütött. Láthatóan ebbe most mindent beleadott. De megint semmi nem történt. David rendíthetetlennek érezte magát. Védi az autonómiáját, a lakását és Danielle-t egy láthatóan bekattant alfahímtől. Az igazság az ő oldalán áll, és ez erőt adott bármivel szembenézni.

- Menj el, Donald.

David hátrafordult. Danielle zokogott.

- Mit keresel Te itt? Kurvának álltál? Mennyit fizetett neked ez a pöcs, hogy nála aludjál?
- Menj el Donald. Semmi nem történt köztünk. Már olyan dolog, amit Te egy férfi és egy nő egyedüli érintkezési formájának tartasz. De nem tartozom neked magyarázattal, mert nincs mit megmagyarázni. Menj el, és végleg.
- Jártam a lakásodon, kerestelek az egyetemen, sehol nem voltál, és senki sem tudta, merre jársz. Úgyhogy rájöttem, hol keresselek. És lám, jól gondoltam. Egész éjszaka itt szórakoztál, mi? Legalább jó az ágyban?
- Sokkal jobb, mint Te. Nincs bizonyításkényszere. Na, elmész végre?
- El. Tudod mennyi Danielle van még az egyetemen?
- Egy se - szólt rá hidegen David. - Inkább a Donaldok hemzsegnek.

Donald szeme ismét felvillant, de nem ütött. Tán nem akarta magát megalázni egy újabb hatástalan támadással.

- Rendben. Jó szórakozást, ribanc. Rád meg gondom lesz, puhány.

És elviharzott.

David megvárta a ház kapujának hangját. Jól számított, Donald nem bírta ki, hogy ne vágja be teljes erővel. Aztán becsukta az ajtót, és bement a szobába. Danielle magzatpózban kucorgott a takaró alatt, teljesen magára húzta, és rázta a zokogás. A fiú alig bírta ki, hogy meg ne ölelje, de félt tőle, hogy a lány mostani lelkiállapotában félreértené a gesztust. Úgyhogy inkább kiment a konyhába főzni egy kávét. Ha nem lenne absztinens, most lenne itthon valami szíverősítője, amivel kicsit megnyugtathatná a lányt. De nincs, úgyhogy marad a kávé. Meg a cigi. És fájt, hogy mennyire tehetetlen most.

Megvárta a konyhában, amíg a lány sírása elhalkult. Töltött két csésze kávét, tejjel, édesítővel, mindketten úgy itták, és bevitte.

- Be kell érned kávéval, Danielle, nem tartok itthon Jack Danielst.
- Drága vagy, köszönöm. Már sokkal jobb. Igazából érett ez már egy ideje.
- Nem tudok mit mondani. Nem szeretném, ha félreértenél.
- Nem is kell, David. A viselkedéseddel mindent elmondtál, ami fontos. Tudod, sosem gondoltam volna, hogyha te meg Donald konfliktusba kerültök, akkor Te viselkedsz úgy, mint egy férfi, ő meg úgy, mint egy gyerek. Pedig pont ez történt.
- Köszönöm.
- A csattanás ütés volt, ugye?
- Igen.
- Mutasd. Jézusom, ez kettő.
- A másodikat nem hallottad?
- Akkor már eltört a mécsesem, se láttam, se hallottam. Szépen elkezdett megdagadni az állad is, meg a járomcsontod.
- Gyűjtöm a harci sérüléseket.
- Nem tört el semmid?
- Dehogy. Nem is olyan erős fiú ez a Don. Vagy én bírom jobban, mint gondoltam. Lehet, hogy hazahoztam némi tűrőképességet teutoburgból.
- Egy légiósba kötött bele - mosolygott rá a lány.

Aztán hirtelen mozdulattal átölelte a fiú nyakát és megcsókolta mindkét sérülését.
- Gyógypuszi.
- Ez nem puszi volt.
- Tényleg. De ez titok.

---

Megkávéztak, elszívtak egy cigit, és lassan megnyugodtak.
- David, megfürödnék. Lehet?
- Persze. Találsz a kád szélén tusfürdőt. Bár nem igazán nőies az illata.
- Nem számít. Le kell mosnom magamról ezt az egészet.
- Megértem.

Nem volt nagy a lakás, de mikor kibérelte, fontos szempont volt, hogy legyen benne egy hatalmas fürdőkád. Szeretett benne elnyújtózni, valahogy feltöltötte egész napra az az ébredés utáni egy órányi lebegés. Úgyhogy ezzel biztos nem vall szégyent a lánynál. Hallotta, amint zubog a víz, aztán azt is, ahogy Danielle nagy sóhajtással beleereszkedik a forró vízbe. És nem tudta megállni, hogy el ne képzelje idekint, ami odabent történik. Aztán erőt vett magán és nézte tovább a francia régésznőt. Nagyjából fél óra telhetett el, mikor Danielle kiszólt a fürdőszobából:

- David, kéne egy törülköző!
- Ott lógnak az ajtón.
- Adj egyet, légyszíves. Olyan jó meleg van itt bent, nem akarok kimászni érte.
- Jézusom - zakatolt föl a fiú szíve. Nem akarta félreérteni a helyzetet, de úgy érezte, most nem érti félre. Úgyhogy bement a fürdőszobába.
- Klassz a kádad, David. Kétszemélyes.
- Danielle, ne csináld ezt. Megőrjítesz.
- Remélem is. Vagy már nem tetszem? - húzta ki magát a lány fektében.
 - Gyönyörű vagy - suttogta a fiú - Mint egy álom.
- Akkor jó. Hányszor álmodtad ezt?
- Rengetegszer.
- Hát akkor most valóra válik, David. Ha már Donald meggyanúsított minket, akkor legyen alapja.
- Dan, ne így állj bosszút.
- Ne gondolkodd túl, David. Magamban már tegnap elváltam Donaldtól. A mai akciója csak megkönnyítette a helyzetet. És egyszerűen lenyűgözött, ahogyan viselkedtél. Felébresztetted bennem a nőt. Na, jössz, vagy beráncigáljalak?

Tényleg előfordul néha, hogy az álmok valóra válnak - futott át David agyán. És ha ez csak egyszeri alkalom lesz, akkor is olyat kap, amiben csak reménykedett, de soha nem hitt benne komolyan. Úgyhogy levette a ruháit, és befeküdt Danielle mellé a kádba. És minden még sokkal jobb volt, mint álmaiban.

---

Donald Hickey egy percig sem gondolta komolyan, hogy Danielle és David Nolan között a barátságnál bármi komolyabb szövődne. Egyszerűen csak elege volt már belőle, hogy osztoznia kell a lányon. Még ha csak egy baráttal, akkor is sok. Valami, vagy valaki vagy az övé teljesen, vagy semennyire. És nyilván egy olyan senki, mint David Nolan, nem fogja keresztezni az útját. Bár jó a meséje a római legionáriusról, de csak mese. De ahhoz elég volt, hogy Danielle-re hatással legyen. Ezt pedig mihamarabb le kellett zárni.

Úgy gondolta, rendez egy kis cirkuszt, megmutatja a lánynak, ki az igazi férfi, aztán szépen hazaviszi, David meg megy vissza a magány süllyesztőjébe. Ahová a típusa való. De valahogy az egész nagyon rosszul sült el. A tervben nem szerepelt, hogy David eléáll, és nem engedi be. Egyszerűen nem így kellett volna történnie. Davidnek a lány mögé kellett volna bújnia félelmében, és hagyni, hogy Ők ketten veszekedjenek. Ebből kiderült volna Danielle számára, hogy egy puhánnyal barátkozik, aki képtelen bármiért, vagy bárkiért kiállni.

De a fiú rendíthetetlensége meglepte, és kiesett a szerepből. De még ennél is rosszabb volt, hogy az ütésnek sem volt semmi hatása rá. Donald Hickey az esti haveri kocsmázásokon számos alkalommal keveredett szóváltásokba, és bunyóba, és sosem tért ki, és sosem veszített. Ha Ő ütött, azt megérezték. És az első ütés még tényleg csak figyelmeztetés akart lenni, de a másodikba minden erejét beleadta. Mindenki lefeküdt volna tőle, ez a filozófus gyík meg úgy állt ott, mintha egy lepke röpült volna az arcára, nem egy kigyúrt sportember pusztító ökölcsapása.

És közben halálosan nyugodt maradt. Erre még Donald Hickey sem lett volna képes fordított esetben. Úgyhogy valami tényleg nincs rendjén ezzel a David Nolannal. Nem az, akinek kiadja magát. Nem, perszehogy nem egy római légiós, a mesékből már kinőtt Donald, de biztos, hogy van valami titka. És Donald Hickey sosem veszít. Ma ugyan leégett, de attól még az marad, aki, és a David Nolan nevű senki sem lesz holnaptól az egyetem sztárja. Meg kell tudnia, mi a gyenge pontja. Mert a lányt nem hagyja, nem azért szerezte meg Cambridge legjobb csaját, hogy bárki másé lehessen.

De először is elmegy a sportorvosához, mert a keze kezdett fájni, és a csuklója bedagadni. Egy akkora ütéstől, mint a második volt, csontnak kellett repednie. És mivel David Nolané nem repedt, valószínúleg az Ő egyik kézközépcsontja sérült meg. Na mindegy. Ha így nem ment, megy majd máshogy.

---

Danielle is meglepődött friss tapasztalatain. Nemcsak a fiú gyengédségén, bár az is lenyűgözte. Tudta, hogy David minden sejtjével szerelmes belé, és pont így is viselkedett vele. Óvta, védte, becézgette, kényeztette, úgy bánt vele, mint egy hártyavékony porcelánból formált királykisasszonnyal. És ez Donald egyszerű rámenősségével szemben egy új világ volt. Ami igazán meglepte, az David testalkata volt. Sosem látta még fürdőnadrágban sem, most pedig volt alkalma jól megnézni minden porcikáját. És bár jóképű srác volt, de az állandóan rajta levő pulóverek miatt azt gondolta: gyenge lehet fizikailag. Most pedig meglepetéssel látta, hogy egy szikár, de erőteljes férfi bújt be mellé a fürdőkádba.

Nem a Donald-féle kigyúrt birkózó típus, hanem a hosszútávfutók különleges, mindent elviselő fizikuma. És tetszett neki. Mint egy gepárd, olyan volt. Vagy mint egy legionárius. Ők sem a legizmosabb férfiak voltak, de a legkitartóbbak, legelpusztíthatatlanabbak viszont igen. Hát ez így rendjén van, és bár a fiú biztos úgy gondolta, amit most kap, az egy ajándék a mai bátorságáért, vagy esetleg bosszú a bunkó expasiján, de nem erről volt szó. Egyszerűen felülkerekedett a józanságán a kíváncsiság. És egy percre sem érezte úgy, hogy rosszul döntött.

Nemcsak a szerelmeskedés volt csodálatos, hanem utána együtt bebújni a takaró alá odabent, és némán feküdni a fiú mellkasán, hallgatva a szívverését. Az elmúlt napok sűrű eseménysora bárkit megviselt volna, de úgy tűnik David már teljesen napirendre tért fölöttük. Nyugalmat, biztonságot árasztott, Danielle egyenesen úgy érezte, hogy ez most a legjobb hely a világon, ami csak elképzelhető. És persze még mindig az ajtóban történtek hatása alatt állt. Kevés olyan férfi van, aki ilyen vérfagyasztó nyugalommal képes viselkedni, ha éppen ütik. Szavakkal, ököllel, mindenhogy. És még azt is megállta, hogy visszaüssön, pedig ahogy David izomzatát elnézte: nem biztos, hogy Donald állva maradt volna. A gepárdok nagyon gyorsak.

Úgyhogy az egész nap átalakult. Reggel még alig várták, hogy a prof, meg a titokzatos segítőjük megérkezzen. Most azonban örültek, hogy még sok idejük van este hatig. Tulajdonképpen hálás lehet Donaldnak. Ha Ő nem rendezi ezt a cirkuszt, talán sosem látja meg David igazi arcát. De meglátta, és tetszett, amit látott. Épp beleszeretek - ismerte be magának. És ettől szűnni nem akaró mosoly költözött az arcára.

---

Duncan Philips rejtélyes kísérőjével pár perccel hat óra előtt érkezett meg. Öt körül Danielle átszaladt magához ruhát váltani, és David kérésére hozott is át pár cuccot. Bár nem beszéltek mélyebben összeköltözésről, igencsak korai lett volna, de azt mindketten érezték, hogy most annyi időt szeretnének a másikkal lenni, amennyit csak lehet. És a lány számára a Donald-affér után David egyáltalán nem tűnt védtelennek. Úgyhogy megkockáztatta, hogy negyedórányira magára hagyja. Hogy aztán a profék távozása után, ami valószínűleg csak késő este lesz, már ne kelljen elszakadnia tőle.

Együtt nyitottak ajtót, mikor a profék kopogtattak. Így egyszerre esett le az álluk: a kísérő ugyanaz a hölgy volt, akinek Ehnatonról szóló műsorát délelőtt a National Geographicon megnézték.
- Rémeket látnak, Danielle?
- Nem professzor úr. Csak felismertük a kísérőjét. Pont ma reggel néztük az egyik műsorát.
- Aha. Nos, Danielle, David, bemutatom Cécile Deuchampe-ot, a Sorbonne tanárát, bronzkor-szakértőt.
- Szervusztok - mosolygott rájuk a nő. Tegeződhetünk?
- Köszönjük, örömmel.
- Ja igen, ezt én is fel akartam ajánlani. Dehát a nők mindig fürgébbek. Duncan vagyok, ha elfogadjátok.
- De még mennyire.
- Cécile azon kevés franciák egyike, aki nemcsak tud, de hajlandó is angolul beszélni. Gondolom, így könnyebb lesz.
- Sokkal. No, de akkor tán menjünk be. Felkészültünk, van kávé, rendeltünk két pizzát, és cigizni is lehet.

David életében először volt házigazda, ráadásul rögtön ilyen illusztris vendégeket fogadtak, hát megpróbált felnőni a feladathoz. A lányra nézett, aki rámosolygott és odasúgta: - Nyugi, jól csinálod.

Cécile Deuchampe nagyjából negyvenéves lehetett, és látszott, hogy nagyon odafigyel a külsejére. Tiptop volt, nagy vörös hajlobonccal, filigrán alkattal. Nemcsak a tudása játszhatott szerepet, mikor önálló műsort kapott a National Geographicon. Tetszik, nem tetszik, de tény: a történelmet is jobban el lehet adni, ha egy jó nő reklámozza. Danielle gyorsan be is mérte, és elismerte: szeretne ő is húsz év múlva így kinézni. És a profon is látta, hogy  mikor a nőre néz, felcsillannak a szemei. Nocsak - mosolyodott el magában.

Valójában nem volt ebben semmi különös. Akik régésznek állnak, azok lemondanak a családi fészek nyugalmáról. Sokkal több időt töltenek idegen helyeken, változó körülmények között, mint otthon. Így természetesen a magánéletük is elég zavarossá válik. És nyilván a prof és Cécile dolgoztak már együtt pár ásatáson. Hát miért is ne érezzék magukat jól egymással. Rendben van ez - tisztázta magában a lány. Arra majd ráér később gondolni, hogy ő hogyan fogja saját életében ezt a dilemmát feloldani.

- No, akkor kezdeném - mondta a prof, miután leültek. David és Danielle egymás mellé az ágyra, a prof és Cécile pedig a két székre. A fotel üresen maradt, úgy tűnik senki sem akart nagyobb kényelmet a többiekénél.
- Figyelünk - válaszolta Danielle.
- Gondolom elolvastátok a The Sun cikkét.
- Igen.
- Kicsit sok véletlen történik mostanában egyiptomi dárdákkal, nem gondoljátok? És bár nem vagyok totál hülye az egyiptomi történelemhez, de ha már úgyis Marseille-ben jártam, és ott belebotlottam Cécile-be, hát elmondtam neki, mi történt nálunk az elmúlt napokban. Tudnotok kell: hallgató kora óta ismerem, maximálisan megbízom benne. Úgyhogy azt kérem: fogadjátok el kivételesen, hogy kibővítettem eggyel a titokról tudó személyek körét.
- Persze, részemről tök oké - válaszolta David. Danielle csak bólintott, egyértelmű volt a dolog.
- Cécile bronzkor-szakértő, ami azt jelenti, hogy nem csak egyiptomi dolgokban jártas. Minden más korabeli keleti társadalom ugyanannyira érdekli, és szerintem Ő a legjobb ebben a témában az egész világon.
- Kösz Duncan. Mindjárt elolvadok - szólt közbe Cécile.
- Nem túlzok, volt alkalmam megtapasztalni. És akkor a lényegre. Amikor elmondtam neki, mi történt Daviddel, rögtön támadt ötlete. És még csak meg sem lepődött. Mintha ami történt, törvényszerű lenne. És akkor folytasd, kérlek.
- Na, hol is kezdjem. Mondjuk Egyiptomnál, ha már a dárdák miatt az került elő. A régészetben, de a médiában is igazából két sztártéma van: Róma és Egyiptom. Ez leginkább azért van, mert mindkettő jól dokumentált, papiruszokon, véseteken, mindenféle módon. Mindkét társadalom vezetői nagyon adtak arra, hogy saját népüknek egy egységes képet mutassanak a birodalomról. Nyilván tudták, hogy így könnyebb lesz fenntartani a rendet. Egy közösség legnagyobb összetartó ereje az azonos hitvilág és kultúra. Mai nyelven azt mondanánk: jó volt a píárjuk.
- Elég radikális gondolatok - mosolygott Cécile-re Danielle.
- Lesz ez még olyanabb is - kacsintott Cécile. - Szóval az átlagember számára igazából két nagy társadalom létezik az ókorban, két egymást követő korszakban: Egyiptom és Róma. Persze, közben vannak azért görögök is, de ott csak Nagy Sándor kapcsán köztudott, hogy volt valamiféle egységes állam, egyébként letudhatók városállamok laza hálózataként. De ha eltekintünk attól, melyik birodalom mennyi energiát fordított a píárra, akkor rájövünk: volt pár hasonló fejlettségű és erejű társadalom az egyiptomi időszakban. És még jóval azelőtt is. Hettiták, asszírok, elámiak, médek, sumérok, de nem akarok az agyatokra menni. Lényeg a lényeg: Egyiptom sem rendkívüli dolog, ugyanúgy átvett korábbról és másoktól mindenfélét, mint azok tőle. Röviden: semmi különös.
- Huhhh, elég ütős bevezető - mondta David.
- Valamire csak jó a médiatapasztalat, ugye - mosolygott a fiúra Cécile. - Sem az egyiptomi hitvilág, sem a tudomány, vagy építészet, de még a hadászat, hajózás, vagy kereskedelem sem eredeti. Minden tiszta koppintás. A harciszekereik a hyksosoktól, a kompozit-íjaik a hettitáktól, a vízátemelő rendszerük a suméroktól jön. Ügyes másolók voltak, és mint mondtam: erősségük a píár volt igazából. De ebből per pillanat annyi a számunkra lényeges, hogy amit a rahedli egyiptomi írásos emlékből megtudunk, az igazából minden komolyabb korabeli és még korábbi társadalomra igaz. Csak mások kevésbé vésték kőbe, vagy papírra. Engem viszont pont azok a mások izgatnak jobban. Így aztán folyamatosan összegyűjtök minden tőlük eredő emléket, és összehasonlítom az egyiptomiakkal. Ezért vagyok biztos abban, amit mondok.
- Oké, értjük.
- Rendben. Menjünk tovább egy lépéssel. Minden társadalom megpróbálta megérteni és a népének elmagyarázni az őt körülvevő világot. Ebből lettek az istenhitek, a mítoszok, sagák, meg a többi. És ezek a hitvilágok, mítoszok is roppantmód hasonlítanak egymásra. Özönvíz, sáskajárás, más elemi csapások. Ha mindegyik társadalommal megtörténtek volna, amiket leírnak, akkor egyik sem maradt volna meg. Tehát nem ez történt. Egyszerűen átvették a régebbiek mítoszait, hitvilágát, kicsit a saját képükre pofozták, és megvolt az aktuális világmagyarázat. És itt érek el a lényeghez. És itt tér el a véleményem nagyjából az egész régész szakmáétól.
- Már érzem, hogy ezután rá fogok gyújtani - kacsintott rá biztatóan David.
- Hosszú?
- Nem, de tényleg elég eredeti megközelítés. Alig várom, mire lyukadsz ki, Cécile.
- Érkezik máris a slusszpoén. A bronzkori keleti hitvilágok tehát ugyanolyanok. A neveket megváltoztatták, de Osiris, Isis, Amon Ré, vagy bármelyik istenük pont ugyanolyan tulajdonságokkal megtalálható a többieknél is. De kihagytak egy teljes kategóriát. Akiket a többi civilizáció ugyanolyan fontosnak tartott, mint az isteneket. Többféle néven emlegetik őket. Időtlenek, halhatatlanok, vándorok. És nem tekintik őket istennek, inkább valamilyen különleges embernek. Akik köztünk járnak, és a négy, egymást egyensúlyozó alapértékért küzdenek. A Jó, a Rossz, az Igaz és a Hamis. Ők négyen, különböző néven, de egyértelműen beazonosíthatóan ugyanolyan fontossággal bírnak, mint az istenek. De Egyiptom ezt az egy dolgot nem vette át.
- Vajon miért?
- Azt hiszem azért, mert a fáraót magát is istennek tekintették, így zavart volna, ha van az uralkodó és az istenek között még egy kategória kiválasztottakból. De ez egyszerű hatalompolitikai kérdés lehetett, mai nyelven azt mondanám: leretusáltak a képről pár főszereplőt. A négy alapértékkel kapcsolatban erős vita van a régészek között is. Az egyik oldalon én vagyok, a másikon mindenki más.
- Jól hangzik - nevetett Danielle.
- Kapok is a fejemre bőséggel. De akik kritizálnak, azok többnyire egyiptológusok. Akiknek lövése nincs a többi társadalomról. Ismerik az egyiptomit, és abból akarják levezetni a többit. Szóval az alapértékekre, a Jó, a Rossz, az Igaz és a Hamis négyesére úgy tekintenek, mint valami erkölcsi hitvallásra. Ha úgy tetszik, filozófiai távolságból. Pedig az egyiptom előtti írott emlékek mindegyike élő, valós személyként jelöli meg őket. És időtlenként, halhatatlanként, vándorként. De mindig, és kizárólag emberekként. Nem istenek, nem ufók, nem filozófiai tézisek. Élő emberek, bár nyilván nem hétköznapiak. Akik mindig köztünk járnak. Tehát most is.

Elhallgatott és körülnézett, kíváncsian, hogy vajon a többiek képesek-e megtenni a logika utolsó lépését. Nyilván a profnak már elmondta mindezt, mert Ő is a fiatalokra nézett, fürkészően.
- És én volnék az egyik - szólalt meg David.
- Igen, azt hiszem. Na, most akkor cigizzünk egyet, ha még kívánod.

---

- Egy pillanat - szólt közbe Danielle. - Tudom, hogy illetlenség, de okom van rá, hogy ezt kérjem: hadd beszéljek egy percet négyszemközt Daviddel.
- Persze, semmi gond - válaszolta Cécile.

A lány kézenfogta a fiút, és magával húzta a fürdőszobába. Becsukta az ajtót.
- David, mikor először láttalak meztelenül, éreztem, hogy valami nincs rendben.
- Nem tetszem?
- Most ne hülyéskedj, kérlek. Gondolom, nem volt komoly a kérdés.
- Nem, tényleg nem.
- Oké. Szóval tudtam, hogy van valami zavaró momentum, de túlléptem rajta, mert annyira jól éreztem magam, hogy nem tűnt fontosnak. De most már az. Nézz a tükörbe kérlek.
- Rendben. Elég kócos vagyok. És egy borotválkozás is időszerű lesz.
- David! Hol a seb a nyakadról? És hová lett a két ütés nyoma? Pár órája még szépen, pirosan duzzadtak, most meg nyomuk sincs. David, ki vagy Te valójában?

David megnézte közelebbről a tükröt. A lány igazat mondott.
- Nem tudom, kedves. Kérlek segíts, hogy megtudjam.
- Mi mást tehetnék.

A lány némán sírni kezdett, a fiú pedig átölelte. Úgy tűnik, csak egy biztos pont maradt az életében. Az, akit a karjába zárt.

---

- Ennyire rémületes volt, amit elmondtam?

Az egy perc, amit Danielle kért, tartott vagy tízig. És ahogy az idősebb generáció a fiatalokra nézett, látták a lány kisírt szemeit, és a fiú arcszíne is inkább vízihullára, mintsem élő emberre hasonlított.

- Dehogy. Fontos dolgokat mondtál. Nem ez lett hirtelen félelmetes - mondta Danielle. Aztán a profhoz fordult - Tanár úr.
- Duncan - mosolygott rá a prof.
- Igaz- mosolyodott el a lány is - Majd megszokom. Szóval Duncan, emlékszel David sebére, ugye?
- Persze, tegnap vizsgáltuk, nem egy hete.
- David, kérlek - fordult a fiúhoz a lány.

David levette a magas nyakú pulóverét.

- Atyaég.
- Na, hát ez itt az igazi probléma. Ettől akadtam ki.

A prof odament a fiúhoz és közelről is megvizsgálta a sebet. Illetve hát a helyét.
- Tökéletesen ép.
- És van itt még valami - folytatta a lány -, nem akartam elmesélni, mert kínos volt, de most már ez is fontossá vált. Itt járt az exem, randalírozott egyet, és kétszer megütötte Davidet. Teljes erőből. És kezdetben el is kezdett bedagadni a két találat, az egyik a járomcsonton, a másik az állon. És ez délelőtt volt, és most már egyiknek sincs semmi nyoma.
- David, küzdősportoltál valaha? - kérdezte a prof.
- Soha. Gyerekkoromban verekedős voltam, de aztán ráuntam. Futni, úszni, biciklizni szoktam, de embert még nem ütöttem meg. Még gyerekkoromban sem. És engem sem ütöttek meg eddig soha.
- És mit éreztél?
- Fájdalmat, de nem túl erőset.
- Duncan - szólt közbe a lány -, az exem az evezőscsapatunk kapitánya, kigyúrt, erős, és voltam vele párszor, mikor kocsmai verekedést provokált. Hatalmasakat tud ütni, de David még csak meg sem rezzent. El is húzott, szerintem azóta azon agyal, miért nem volt képes elintézni a nála látszólag gyöngébbet.
- No, hát akkor helyben vagyunk - mondta Cécile. - Elég jól alátámasztottátok a következtetésemet, nemde.
- Túlzottan is - válaszolta a lány. - Kevesebb csodával is beérném. Kicsit tömények mostanság a napjaink.
- Megértem. De mindennek megvan az ára. A kivételességnek meg különösen. Gondolj arra, drágám, hogy a férfi, aki melletted van, mennyire egyedi.
- Persze, díjazom én ezt. Csak épp nem tudom, kicsoda az, akit szeretek. És nem tudod, Cécile, mert honnan tudnád, de épp ma szerettem bele. Félek tőle, hogy kiszolgáltatottá válok - és Danielle újra elsírta magát.
- Sosem bántanálak. Bárki is vagyok - zárta ismét a karjaiba David.
- Danielle, nyugodj meg. Ha David a négy időtlen egyike, ami igen valószínű, akkor céllal van itt. Vagyishát az a valaki, aki most éppen David. És az a cél aligha olyan nagyságrendű, amihez el kéne taposnia pár átlagembert. Azt hiszem, inkább nagyon is szüksége van rád. És szerintem ránk is.
- Mire célzol, Cécile? - nézett rá a prof.
- Hát, ez megint csak egy agymenés. Mit is tanulsz Cambridge-ben David?
- Filozófiát. És a morálfilozófia a kedvencem, abba az irányba szakosodom.
- Hogy egyszerűsítenéd magunkfajta egyszerű népek számára a morálfilozófia lényegét?
- A jó és rossz megértése, és a kettejük közti különbségtétel. Mert az nem mindig egyértelmű. Sőt.
- Hát ja. Ez azért elég szépen összecseng a négy alapértékkel, amiket a négy emberfölötti ember képvisel. A Jó, a Rossz, az Igaz és a Hamis. És te David, pont ezekkel a kérdésekkel foglalkozol. Nem feltűnő?
- Hát, eléggé logikus.
- Aztán ha már agymenés. Folytathatom?
- Persze. Szerintem már mindent kibírunk. Mondjuk földönkívüli nem szeretnék lenni. Bár már abban sem vagyok biztos.
- Szerintem nem vagy az. Bár az ufóhívők pajzsra emelnének, az biztos. És nehéz lenne lemásznod róla. Ja, elkalandoztam, bocs. Szóval a dárdákkal is van egy kis gond.
- Miért pont azokkal ne lenne - mosolyodott el David.
- A probléma, hogy egyszerűen kilógnak onnan, ahol találták Őket. Egyáltalán nem vallanak Egyiptomra. Ők nem igazán használtak ilyesmit. Kompozit íjak, harci szekerek, pajzsos, hosszú lándzsákat, és különleges alakú kardokat használó gyalogság. Nem tudok róla, hogy használtak volna dobódárdát bármikor.
- Értem.
- És az anyaga sem stimmel. Tutanhamon sírjában szinte mindenből a legértékesebb volt. Több ott a színarany, mint a Szent Péter katedrálisban. És a bronz egyáltalán nem volt valami különleges fém. Nagyjából minden abból készült, a kapától a fejszéig. Aligha raknak be ilyen hétköznapi dolgot a sokkal értékesebbek közé. Legalábbis azok, akik eltemették. A legértékesebb fémük még csak nem is az arany volt. Találtak meteoritokat, és abból sikerült kiolvasztaniuk a vasat. Na, az volt akkoriban az igazi kincs.
- Vas, Egyiptomban?
- Bizony. Nagyon kevés, és éppen ezért nagyon értékes. Fáraóhoz méltó. Szóval számomra illogikus, hogy olyan fegyvereket tegyenek be, amiket a fáraó sosem használt, olyan anyagból, ami teljesen hétköznapi. És ebben aztán igazán otthon vagyok. A bronzkor sokkal korábban kezdődött. Mikor a rezet összeolvasztották az ónnal, az addigiakhoz képest nagyságrendileg erősebb és használhatóbb fémet kaptak. Évezredeken át a bronz volt a legértékesebb fém. De Egyiptomban már nem. Pláne nem egy fáraónál. A dárdák sokkal korábbiak. Szerintem évezredekkel. Vagy ki tudja mennyivel. És nem azok tették Tutanhamon sírjába őket, akik eltemették.

---

- Hoppá! Álljunk meg egy pillanatra. Most kicsit ezt nem értem.
- Ezzel nem vagy egyedül David. Nagyjából semmit sem értünk, épp azért lógunk mindahányan a nyakadon - mondta a prof.
- Nem, persze általában is káoszos minden, de itt én most egy konkrét dolgot nem értek. A fémszerkezet-azonosítás nem biztonságos? Tegnap még egyértelmű volt, hogy a teutoburgi csata előtt 1300 évvel készültek a dárdák. Tehát nagyjából 3300 évesek.
- Remek kérdés. De, objektív és megbízható, de nem azon a logikán alapul, mint a radiokarbon módszer. Utóbbinál a szénizotópok arányából következtetünk a lelet korára. Tehát semmi mást nem kell tudnunk a leletről. Mindegy kik voltak, mindegy mit találunk még a környéken, vagy éppen máshol. Elég maga a lelet, és jó közelítéssel már tudjuk is, mikori. De csak szerves anyagokra használható. Fémekre nem.
- Rendben, ezt nagyjából tudtam.
- A fémeknél ennek a logikának a fordítottját használjuk. Találunk egy temetkezési helyet valahol. Az ott levő szerves anyagokat - emberi maradványok, állatok, növények, bármi ilyesmi - megvizsgáljuk, és megtudjuk, mikori a sír. És akkor körülnézünk, mit találunk még. Edények, fegyverek, használati tárgyak, cicomák. Ebből pedig arra következtetünk, hogy ezeket a dolgokat akkor használták, mikor a temetés történt. Persze lehet benne hiba. De ha elég sok helyen találunk hasonló korú sírokat, és azokban a tárgyak is nagyon hasonlóak, akkor elég nagy biztonsággal kijelenthetjük magukról az eszközökről is, hogy mennyi idősek. És utána már ebből indulunk ki. Így ha csak tárgyakat találunk valahol, minden szervesanyag nélkül, akkor összehasonlítjuk a beazonosított korú sajátjainkkal, és máris tudjuk, mikoriak.
- Aha. Világos. És épp ezért lehetett a dárdákkal kapcsolatos tévedés.
- Merthogy?
- Ilyen dárdából csak négy van. És mind egy helyen találták meg. Ha lettek volna másfelé is, akkor a velük együtt levő szerves maradványok korából lehetett volna átlagolni. De csak négy van, és egy helyen, tehát valójában hiányzott a kellő mennyiségű kutatási adat a biztos kormeghatározáshoz. Tehát ráfogták, hogy annyi idős, mint a múmia, mert mellette találták.
- Briliáns logika. És teljesen igazad van. Ez bizony egy túlzott szakmai nagyvonalúság volt. Vagy még egyszerűbben: súlyos hiba. Meg is írnám legközelebb cikkben, de aligha fogom.
- Remek régész lennél, ha nem lennél élő lelet, kedves - bökte oldalba Danielle a fiút.
- Köszi, becézgess mostantól fosszi-nak.
- Fosszi? - meredt rá Cécile.
- Fosszilis maradvány. Így nevezik a szerves leleteket, nem?
- Szuper - nevetett Cécile. - Itt van három régész, és Te vagy közülünk a legkreatívabb. Bár, jobban belegondolva, egy időtlentől nem meglepő.
- Van még kérdésem.
- Remek. Van értelme itt lennünk, és az agyadra mennünk.

David a profhoz fordult.

- És mi a francot keresek én egy szerencsétlen légiós bőrében?
- Mármint ki?
- Hogyhogy?
- Azt sem tudjuk, mit keresel David bőrében, nem?
- Atyavilág. Tényleg. De ezt legalább a sajátomnak érzem. És 22 éve jól megvagyok benne. Tökre az az érzésem, mintha én lennék.
- Csak arra akartam célozni, hogy pont ugyanolyan érthetetlen, mit keresel David bőrében, mint a légióséban David. De azért találgathatok, persze. Vagyhát inkább okoskodhatok kicsit.
- Fülelek.
- A teutoburgi csata sokkal jelentősebb volt, mint a résztvevők számából következne. Voltak ennél sokkal nagyobb ütközetek is. És máskor is verték meg Rómát, volt, hogy szinte az egész nemességük odaveszett. Hannibál Cannae-nál a teutoburgi sereg minimum háromszorosát semmisítette meg. De azt is túlélték, és végül győztek. Teutoburg után azonban Augustus úgy döntött, hogy nem csinál Germániából provinciát. Meghúzta a határt a Rajnánál és a Dunánál, és néhány rendteremtő, vagy épp bosszúhadjárat kivételével békén hagyta a germánokat.
- Eddig értem.
- Oké. Ha ezt nem teszi, és összevonja a kellő erőt, el tudta volna foglalni Germániát is. Igazából nem voltak erősebbek, mint korábban a gallok, vagy trákok, vagy bárki, akit legázoltak. Nem volt Rómának ellenfele akkortájt. De Augustus mégis úgy döntött, hogy meghagyja független területnek őket. És ez utóbb súlyos hibának bizonyult.
- Miért dönthetett így?
- A legvalószínűbb ok, hogy imádta a légiókat. Ez végigkísérte az uralkodását. Amúgyis elég kiváltságos dolog volt légiósnak lenni, magas társadalmi presztízzsel, és jó anyagi helyzettel, de Augustus a légiók jólétét tekintette elsődleges császári feladatának. És lelkileg omlott össze, hogy három teljes légiót elvesztett. Húszezer gyermeke halt meg. Közelfogadottnak tekintjük, hogy a csata után hónapokig nem vágta a haját, a szakállát, minden nap a falba verte a fejét, és azt kiabálta: Varus, add vissza a légióimat! Varus volt a római hadvezér, és kormányzó, aki a megsemmisülésbe vezette a sereget. És ráadásul korábban Augustus bizalmi embere.
- Ez nemcsak egy történet? Nehezen tudom elképzelni, hogy a világ leghatalmasabb embere szőrmókként üvöltözik, és veri a fejét a falba.
- Igen, elég nehéz elképzelni. De mégis igaz. Még a saját életrajzírója is megírta, és több kortárs, tőle függetlenül szintén.
- Értem, rendben. És mi volt a döntése következménye? Mert az mondtad, ez súlyos hiba volt.
- Bizony. Mivel meghagyta függetlennek a hatalmas germán erdőségek népeit, azok előbb-utóbb összeszövetkeztek, és mivel sokan voltak, és elég agresszívek, kezdtek maguk is hódítani. Mentek északra, a vikingek is germánok. És megindultak nyugatra, a római gall provinciát támadva, meg délre, magát Itáliát. És akik végül 400 év múlva elfoglalják Rómát, és összeomlasztják a birodalmat, azok mind germánok. A vandálok, a gótok, a frankok. Így aztán a germánok lettek tulajdonképpen minden későbbi civilizácó megteremtői. Vicces, de nem a rómaiak a mai világunk igazi előzménye, hanem a germánok.
- Huhhh. Ez elég meglepő.
- Pedig történelmi tény.
- Elhiszem, persze. És akkor a légiósom segítségével megpróbálnék beavatkozni mindebbe? Mondjuk meggyőzni Augustust, hogy foglalja el Germániát?
- Akár ilyesmi is lehet. Bár ehhez választhattál volna jobb pozícióban levő rómait is. Már ha persze tisztában lennénk azzal, hogy egyáltalán hogy választasz alteregót.
- Na igen,  megnyugtató, hogy mindig visszaérünk ugyanoda: semmiről semmit sem tudunk.
- Talán épp ez az igazi küldetésed, David - szólalt meg a lány -, hogy megértsd, ki vagy. Legalábbis remélem. Mert ebben jut nekem is szerep melletted.

---

- Miért tette vissza? - emelte föl a fejét a fiú, beleszakítva a pillantnyi csendbe -, a dárdát - magyarázta a többieknek, látva az értetlen arcokat.
- Visszatette? - nézett rá meglepett arccal Danielle.
- Igen, nyilván azért ment be a kairói múzeumba az ismeretlen gyilkosom. Tudjuk, hogy nála volt, hiszen használta ellenem. Tehát nem azért ment be, hogy elhozza, hanem azért, hogy visszategye. Eközben lepték meg, ezért gyilkolt. És aztán a helyére rakta.
- Igen, valószínűleg ez történt - szólalt meg a prof. - Beszéltem a kairói múzeum igazgatójával, ismerjük egymást személyesen is. És volt egy hasonló esetük egy évtizede nagyjából. Akkor nem történt semmi drámai, nem halt meg senki, épp csak az egyik dárda más helyzetben volt, mint kellett volna, és a tárlóját megpiszkálták.
- Szóval miért tette vissza?
- Talán nem tarthatja magánál - szólt közbe Cécile. Van egy gondolatom.
- Mondd, az eddigiek is bejöttek - nézett rá David.
- A sebed hirtelen kezdett el gyógyulni, igaz?
- Hogy is volt? Igen, nem sokat változott, addig, amíg a vizsgálatot el nem végeztük. Tán összébb ment a légiósban tett látogatásom utáni napon, de még ez sem biztos. És a fájdalom sem csillapodott.
- Gondoltam. Szóval több mint egy napig meg sem mozdult, aztán egy következő napon, a megérkezésünkig meg nyomtalanul elmúlt. Így történt?
- Igen, így.
- És a kettő között csak egy dolog történt, igaz? Mármint a sebbel. Kivették belőle a szilánkokat, hogy megvizsgálják.
- Igaz.
- Hát akkor ennyi. Amíg bent voltak a szilánkok, nem hagyták gyógyulni a sebet. Ahogy kivették őket, megkezdődött a regenerálódás.
- Szép seb volt - mondta a prof.- Átlagemberben hetekig tartana a gyógyulása, és biztos, hogy maradna utána hegesedés.
- Na, kezdünk pár dolgot megérteni - dőlt hátra Cécile a széken. - Tudjuk, hogy David regenerációs képességei rendkívüliek. És valószínűleg azokat csak annak a dárdának a szilánkjai voltak képesek akadályozni. Hát akkor ezért kellett a gyilkosnak visszatennie. Mert ha Ő is olyan, mint David, akkor rá nézve is káros. Hogy mennyire, persze nem tudjuk, de biztosan az, máskülönben magánál tartaná.
- Világos - mondta a prof. - Ráadásul ezt a tézisedet tudjuk igazolni is.

Egyszerre kapták Duncan felé a tekintetüket. Nocsak, végre valami konkrétum. Mert persze kezdenek megérteni dolgokat, de mégis más, ha valami kézzelfogható bizonyítékot találnak legalább valamire, ebben a káoszban. A prof folytatta.

- Láttátok a The Sun cikkében is, és ez a része biztosan igaz: a British Múzeum őriz két dárdát a négyből. Most persze bevették őket a tárlóból, és biztonságba helyezték, de szerintem mi megnézhetjük Őket, és David akár kézbe is veheti. Rengeteg közös munkánk van folyamatosan a múzeummal, még a teremőröket is személyesen ismerem. Szerintem simán teljesítenék a kérésemet. David?
- Persze, örömmel. Szuper. Mikor?
- Ma már késő van, meg furcsán néznének, hiába ismernek, ha egy kairói dárdás gyilkosság utáni este szeretném megnézni az itteni darabokat. De holnap délelőtt megejthetjük a próbát.
- Benne vagyok. Danielle?
- Persze. Én veled megyek mindenhová. Amíg a tanszékvezető ki nem rúg a karról - mosolygott rá a profra.
- Vagy amíg a tanszékvezetőt is ki nem rúgják - nevetett rá Duncan. - De egyébként jó is, hogy ez szóba került. David, hogy tervezed a következő napjaidat? Már az egyetemi órákkal kapcsolatban.
- Sehogy. Eddig nem volt időm erre gondolni. De valóban, lassan ideje lenne visszakapcsolódnom. Bár hogy mennyire tudok majd odafigyelni, az más kérdés.
- No, pont ezért kérdeztem. Van egy lehetőség. Kikérhetlek egy hónapra a dékántól, mint kutatási asszisztenst. Ez azt jelenti, hogy igazoltan hiányzol mindenhonnan, és ugyanúgy vizsgázhatsz minden tárgyból, mintha az összes órán bent lettél volna. Gondolom, képes vagy utólag bepótolni az egy hónapnyi elmulasztott fejtágítást.
- Menni fog - mosolyodott el David. - Remek ötlet, tényleg jó lenne most egy dologra koncentrálni.
- Megbeszéltük, holnap megy a kikérő. És Danielle, ugyanezt tenném veled is, ha elfogadod. A Te eseted még könnyebb is, az óráid nagy része eleve a mi tanszékünkön lenne.
- Köszönöm, professzor úr.
- Mármint Duncan.
- Mármint Duncan, bocs - nevetett végre a lány is.

Tán túltette magát a sokkhatáson - fürkészte a prof a lányt. - Tényleg elég húzós lehet, ha valaki nem tudja, ki is valójában a szerelme. Na, persze érdekes is. És Danielle kíváncsi típus, nyilván ezért lesz régész is. Talán legyőzi benne a kíváncsiság a félelmet. A fiúnak nagy szüksége lehet rá. Mert ez az egész, amibe David kapcsán belecsöppentek, nem lesz könnyed sétagalopp. És bármi kisülhet belőle. Bármi.

---

- Duncan. Későre jár. Hagynunk kéne a fiatalokat egymásnak.
- Igaz. És holnap délelőtt is lesz dolgunk.
- Nem is ettetek még a pizzából.
- Jó lesz az nektek vacsorára, meg reggelire, Danielle - válaszolt Cécile. - Pihenjetek, örüljetek egymásnak. Komolyan mondom.
- Kösz Cécile. Megnyugodtam már. Az élet bonyolult amúgyis, és David megéri a kockázatot.
- Szerintem is - kacsintott a lányra a nő.
- Hahó, hölgyeim, hallom ám - szólalt meg David.
- Azért csináljuk - nézett rá huncut mosollyal Danielle.
- Szeretlek.
- Tudom. Én is.

A prof halkan felállt, Cécile követte a példáját.

- Holnap 10 körül hívlak Titeket. Aztán irány a múzeum. Viszem majd a csapatot kocsival.
- A Bentley-vel?
- Nincs más kocsim - mosolygott a prof.

Ez volt az egyetlen passziója. Egy Bentley a 70-es évekből. Hatalmas, kényelmes, biztonságos. Ha már régészként a világ vándora, legalább legyen egy biztos pont az életében, ahol körbeveszi némi luxus. Elbúcsúztak, aztán kinyitotta a kocsi ajtaját Cécile-nek.

- Elvihetlek?
- Hová?
- Ez lett volna a következő kérdésem.
- Ha kapok meghívást, élek vele. Cambridge legjobb szállójába. Hozzád.
- Viszlek. Rég jártál nálam.
- Mit szól a feleséged?
- Hülye. Pontosan tudod, hogy nincs feleségem. Ha lett volna, az Te lennél.
- Ja, tényleg. Betegesen imádom a jó karban levő angol régészprofokat.
- Skót.
- A skótokat is.
- Jobb lesz, ha sietek, mert még a végén Oxfordban kötsz ki.
- Maradok Cambridge-nél. Ez már bevált.

A prof háza a külvárosban volt. Cambridge nem világváros, tán ha tízperc lesz az út.

- Duncan.
- Cécile?
- Mit gondolsz erről az egészről?
- A legizgalmasabb és legveszélyesebb dolog, amibe valaha vágtunk.
- Szerintem is. És a fiúról? Tényleg ő lenne az egyik időtlen?
- Per pillanat van más magyarázatunk?
- Nincs. És vajon melyik?
- Hogy érted?
- A Jó, a Rossz, az Igaz, vagy a Hamis?
- Nincs róla túl sok infóm, de amit eddig tapasztaltam, az alapján egy tiszta szemű, őszinte ember. Remélem, a valós énje is az.
- És mi van, ha nem? Mi van, ha pont ő a Hamis, és játszik velünk?
- Akkor rohadtul megszívjuk.
- Rendben. Eszerint bevállaljuk a kockázatot.
- Már megtettük.
- Igaz. Na, érkezzünk már meg. Bújhatnékom támadt.

---

- David, mi lesz velünk?
- Semmi. Boldogan élünk egymással, amíg meg nem halunk.
- Ne vicceld el, kérlek. Én meghalok, Te meg mész tovább.
- Nem hiszem. Én is meghalok.
- Nem értem. Mégsem hiszed el, amit Cécile elmondott?
- De, elég logikus. De az ördög a részletekben rejlik.
- Ne beszélj rébuszokban, kérlek.
- Rendben. Jár az agyam ám rendesen, mióta Cécile összefoglalta nekünk a régi mítoszokat. Ugyanis semmi konkrétum nincs bennük. Csak azt tudjuk, illetve hát azt sem, csak elfogadjuk, mert logikus, hogy vannak valamiféle időtlen csodaemberek, négyen, akiknek van valamiféle feladata. Négy alapértéket személyesítenek meg, oké, de ezt hogyan teszik, na erről hallgat a fáma. Legalábbis erről Cécile sem tudott mit mondani. Vagy nem akart. Ezt majd kiderítjük. És akkor innen kezdődnek az igazi kérdések.
- Mondd, kérlek, mindet. Olyan jól esik most hallgatni téged.
- Oké. Kezdjük az idősíkokkal. Nagyjából tízezer éve van olyan, hogy civilizáció, igaz?
- Körülbelül.
- Na, akkor mondjuk tízezer éve képviselem valamelyik alapértéket. Az 500 emberöltő.
- Huhhh, nem kevés.
- Nem bizony. Gondolod, hogy az időtlenek kapkodnak? Aligha.
- Nem értem.
- Itt vagyok, mint David. Huszonkét évesen. És ha nem is minden pillanatra, de azért az eddigi életemre meglehetősen jól emlékszem. Ahogy felnőttem, az anyám, az apám, a barátaim, szóval minden a helyén van. Mint bármelyik embernél. Nincs benne semmi különös.
- Értem. És ebből mi következik?
- Egy tízezer éves valaminek egy emberi élet átlagosan várható 80 évnyi időtartama csak egy pillanat. Nincs rá oka, hogy siessen. Tehát szerintem David éppúgy fog élni, mint bármilyen más ember. Szeret téged, tesz veled együtt jó dolgokat a világban, aztán együtt megöregszik melletted, és végül meghal. Természetes halállal. A tízezer éves lélek meg továbbmegy. És legközelebb már nem David lesz, ez rendben. De David az David, azonos önmagával, nem valami felsőbb tudat, aki csak felhúzta a davidbőrt.
- És a küldetés?
- Az is egy általános dolog. Egyáltalán nem kell, hogy egy adott személyiségbe koncentrálódjon. Nem hiszem, hogy Davidnek valami harci feladata lenne. Mondjuk megmenteni, vagy elpusztítani a világot.
- Elpusztítani?
- Nem tudjuk, melyik vagyok a négy közül. Lehetek épp a rossz is. Bár ez sem olyan egyszerű. De ezt majd később. Szóval egyelőre annyi a lényeg: egy tízezer éves entitás élete, amelyik különböző konkrét embereken keresztül történik, az aligha akciófilm. Biztos vannak olyan részei is. Mondjuk mikor Ehnaton éppen valamelyikünk, és az akkor létező legnagyobb birodalmat rázza meg alapjaiban. De szerintem a tízezer év többsége nem ilyen, hanem inkább tanulási időszaknak nevezném. Ha van valami értelme annak, hogy miért épp egy negyedéves filozófushallgató az egyik ember, akiben az entitás megtestesül, akkor az ez. És ebben is igaza lehet Cécile-nek: talán épp a morálfilozófiai érdeklődésem a kulcs a megértéshez, mert az tényleg az alapértékekről szól.
- Oké, próbálom érteni, de még nem állt össze egységes valamivé.
- Röviden arról lehet szó, hogy az az entitás, aki épp David, most épp tanul. Talán elbizonytalanodott, vagy csak meg akarja érteni a mostani világot, a modern embert, a társadalmat, mert erre még neki is szüksége van, hogy jól képviselhesse a rábízott alapértéket. Tehát David nyugodtan végigél Davidként Danielle-lel egy teljes és boldog életet, mert pont az a dolga, amit amúgyis csinál. Aztán az entitás később majd biztos csinál valami purparlét, de azt olyan ember életébe költözve, aki meg arra alkalmas. Világátalakításra nem David, hanem Donald volna a megfelelő személy. Gondolom, ha akciózni akar, akkor hozzá hasonlót választ.
- Donald, mint időtlen? Na, akkor bajban lenne a világ.
- Még ebben sem lehetünk biztosak. Négy alapértéket személyesít meg négy időtlen ember. Ezek egymást is egyensúlyozzák. Sosem kiszolgáltatott az emberiség egyiküknek sem. Mert ott a többi. És még itt is van valami, ami egyszerűen bonyolultabb, mint a puszta jó, rossz, igaz, hamis megközelítés. Ez az, amire az előbb mondtam, hogy visszatérünk rá. Mondhatom?
- Persze.
- Hogy mi a jó és mi a rossz, az sokszor egyáltalán nem atombiztos. Mert ami adott pillanatban rossznak tűnik, az lehet, hogy valójában jó. Mondok rá morálfilozófiai példát, jó?
- Nagyon jó.
- Belépsz egy házba, ott áll egy ember füstölgő pisztollyal, és a lábainál egy női holttest fekszik, átlőtt mellkassal. Mit gondolsz ilyen helyzetben?
- Hát ez elég egyszerű. A férfi egy betörő, aki megölte a háziasszonyt. Vagy valami ilyesmi.
- Na, hát pont erről van szó. Látod, te is milyen gyorsan megítéled, ki a jó és ki a rossz. Pedig csak minimális információval rendelkezel. De mondjuk ott töltesz még egy percet, és kiderül, hogy a nő meg akarta ölni az újszülöttjét, és a fegyvert tartó ember egy rendőr, aki épp időben ért oda, és nem volt másra lehetősége, mint lőni. Na, akkor most ki a jó, és ki a rossz?
- Huhhh, ez tényleg jó példa. Értem, azt hiszem. Szóval a jó és a rossz sokszor csak attól függ, hogy akik megítélik, milyen információkkal rendelkeznek.
- Vagy épp milyen előítéletekkel. De még ennél is nézzünk mélyebbre. Vegyünk egy igazi kataklizmát. Mondjuk a világháborút, rendben?
- Rendben. Az tényleg nagyon rossz dolog.
- Így van. De mi a következménye? A társadalmak kivéreznek, megrettennek saját művüktől, és a későbbiekben még igen sokáig békés megoldást keresnek a konfliktusokra. Amíg persze el nem felejtik, mit is éltek át. Mert az ember nem csak egyénként feledékeny, de közösségként is. Szóval rettenetes árat fizet egy világháborúval az emberiség, de ezzel hosszú időre megelőz minden további háborút, és felgyorsítja a civilizálódást. De ugyanez igaz egy világgazdasági válságra is. Az pedig az embereket takarékoskodásra inti, és növeli végsősoron a társadalmi szolidaritást.
- Szóval, ami adott pillanatban a lehető legnagyobb rossznak tűnik, abból hosszabb távon akár nagyobb jó is kisülhet. Ezt akarod mondani?
- Igen. Illetve nemcsak én, hanem a morálfilozófia.
- No, és akkor fordítsd ezt most le, megint Davidre, légyszi. Csodálatosan magyarázol.
- David épp tanul. És nem tudjuk, hogy melyik a négy közül az, aki épp Davidet választotta. De szerintem attól sem kell megijedni, ha az éppen a Rossz, vagy a Hamis. Nem biztos, hogy a Rossz, vagy a Hamis tettei összhatásában kevésbé hasznosak az emberiség számára, mint a Jóé, vagy az Igazé. Lehet, hogy pont az Ő feladatuk a nehezebb, és hálátlanabb. Nekik kell a rosszfiúnak lenni, hogy összességében mindenkinek jobb legyen.
- Szóval?
- Nem kell Davidtől félned, kedves. Lehet bármelyik a négyből, de téged biztosan nem veszélyeztet. És hogy mennyire szeret, azt pedig pontosan tudom.
- Annyira szeretlek. Teljesen elsodortál.
- David a tiéd. És az is marad, amíg csak él.

---

- Donald, ez nagyon ronda. Mikor szerezte?
- Tegnap reggel, doktor úr.
- És miért nem jött vele azonnal?
- Azt terveztem, de reménykedtem benne, hogy elmúlik.
- Butaság volt. Ha ez törés, márpedig nagyon annak tűnik, akkor ma nehezebb dolgunk lesz, mint tegnap lett volna, frissiben.
- Törés?
- Megröntgenezzük, de meglepődnék, ha egy kétszeresre duzzadt, kék-zöld-lila csukló nem lenne eltörve. A kérdés inkább csak az, hogy mennyire. Hogy szerezte?
- Doktor úr, köti az orvosi titoktartás, ugye?
- Persze. Ahogy eddig is. Tehát? Dühében falba ütött?
- Ezt honnan gondolja?
- Láttam ilyen eseteket. Dührohamában nem méri föl az ember, hogy a csontnál keményebb lehet a fal, és belevág teljes erővel. Aztán két hónapig gipszet hord, és reménykedik, hogy nem lesz belőle maradandó sérülés. Szóval, hogy szerezte?
- Egy hülyegyereket ütöttem meg. Provokált, és nem bírtam idegekkel.
- Aha. És páncél volt rajta?
- Dehogy. Állon vágtam, meg járomcsonton.
- Pedig emberi csont nem okoz ilyen súlyos sérülést. A delikvens túlélte? Mert ha a csuklója így szétment, akkor az arcának rendesen el kellett deformálódnia. Nem ölte meg, remélem.
- Nem, dehogy. Semmi baja nem lett. Meg is lepődtem. Le kellett volna feküdnie, már az elsőtől. De a kis mocsok állta, úgyhogy kapott egy másodikat is. És abba aztán tényleg mindent beleadtam. De azt is kibírta állva.
- Megvizsgálnám azt az embert. Mert ilyet még nem láttam. Sebész vagyok, nem csak sportorvos, érdekelne az anatómiája ennek az ütésálló valakinek.
- Hát épp megmondhatom, ki az. Egy bölcsész.
- Bölcsész?
- Az. Semmi komolyabb fizikum, semmi küzdős előélet. Tök átlagos pali.
- Neve is van?
- Jó, rendben. David Nolan. Negyedéves filozófushallgató nálunk.
- Szóval ő is egyetemista. Akkor könnyebb dolgom lesz megkérni egy vizsgálatra.
- Megígérte, doktor úr, hogy titokban marad.
- Persze, az nem rajtam fog múlni. Ha ez a David feljelentést tesz, azt aligha azért fogja, mert én megvizsgálom. De szerintem nem tett ilyesmit, mert akkor már bevitték volna az őrszobára. Úgyhogy valószínűleg megússza a kalandot, Donald. De azért kicsit fogjon vissza. A csapatnak szüksége van magára, és ha rács mögé juttatja saját magát, vagy használhatatlanná teszi a kezét, azzal nem fog segíteni Cambridge-en.
- Rendben doktor úr, persze. De nagyon elszakadt a cérna.
- Valami nőügy, igaz?
- Az.
- Oké. Túlbeszéltük. Gyerünk a röntgenre.

---

A British Múzeumban roppant könnyű dolguk volt. Az igazgató várta őket a személyzeti bejáratnál, és maga vezette le a csapatot az első pinceszintre. A Scotland Yard nem látott okot a két dárda lefoglalására, nem látszott semmiféle kapcsolat a kairói esettel, így a múzeum sem tett semmi különöset az itt levő fegyverekkel. Levitték a raktárszintre, ott letették, de nem volt okuk bármi komolyabb intézkedésre. Így aztán egy olyan illusztris tudóscsoport, mint a Cambridge, és a Sorbonne régészprofesszora két ifjú tudós kíséretében, zöld utat kapott mindenhez.

- És minek köszönhető a kiemelt figyelem? - kérdezte az igazgató.
- Ki szeretnénk zárni, hogy régészeti jellegű volt a kairói eset - válaszolt a prof.
- Régészeti jellegű?
- Igen. Értékesek persze a dárdák, de tulajdonképpen semmi különös. Sokkal komolyabb kincsek vannak a Tutanhamon-leletből Kairóban is, itt is. Alaposan megvizsgálnánk, hogy nem siklott-e el valami fölött korábbi kollégáink figyelme. Nincs-e valamilyen különlegesség benne, amit eddig nem vettek észre.
- És ehhez nem kéne laboratóriumi vizsgálat?
- Lehet, hogy a későbbiekben szükséges lesz, de egyelőre elég jó alaposan megnéznünk.
- Tegyék csak, persze. Ha valamit találnak, kérem, jelezzék.
- Mindenképp. És köszönjük, igazgató úr.
- Nincs mit. Örülök, hogy a segítségükre lehetek. Érezzék otthon magukat. Ha végeztek, üzenjenek nekem,  kérem. A lejárónál látták a biztonsági őrt, neki szóljanak, és kikísérem önöket. Jó munkát.
- Önnek is.

- Na, David, te jössz.

A prof fogta az egyik lándzsát és a fiú felé nyújtotta.

- Mire figyeljek?
- Dunsztom sincs. Leginkább a saját reakcióidra. Fáj-e az érintése, esetleg zsibbadást érzel, vagy diszkomfortot. Vagy nehezebb, mint kéne, nem tudom. Bármi fontos lehet.
- Rendben - és kézbevette a dárdát - Jó darab.

Nagyjából egyméteres lehetett, sima fogás volt a nyelén, és a súlyelosztása is kényelmes. Megfogta nagyjából a felénél, és egyensúlyozta a tenyerén. A hegye felé dőlt, tehát nyilván remekül repül. Nagyjából két kilós lehetett, ránézésre ekkora súlyt várt David.

- Tök normális. Semmi különlegeset nem érzek. Súlya rendben, nem fáj, nem zsibbaszt, remekül érzem magam.
- Adom a másikat.
- Oké.

Azt is kézbe vette, játszott vele kicsit, ahogy az előzővel. De ugyanúgy semmi.

- Csinálj úgy David, mintha eldobnád - szólalt meg Cécile.
- El is dobjam?
- Azt azért ne. Nem hiszem, hogy jó néven vennék.
- Rendben, akkor csak lóbálom - mosolygott a nőre a fiú. - Elég lesz? - kérdezte, miután vagy egy percig imitálta a dobást.
- Elég, persze.
- Mit teszteltünk ezzel?
- Kíváncsi voltam, hogy áll a kezedben.
- És?
- Nem hiszem, hogy valaha használtad volna, David.
- Nem is használtam.
- Nem úgy értem. Mármint az a valaki, aki most éppen David.
- Aha. Egy pillanat. Van egy ötletem.

David odébbsétált tőlük, vagy tízméternyire.
- David! - sikított föl Danielle. - Ne!

Három elképedt szempár nézte, ahogy a fiú egy hirtelen mozdulattal megfogja a fejénél a dárdát, fölrántja magán a pulóvert és a jobb mellkasába szúrja a fegyvert. Lebénultak a látványtól.

- Na, hát most már tényleg tettünk valami igazit. Nincs rám semmi hatással, gondolom, nem akarunk úgy hazamenni, hogy pont ugyanolyan keveset tudjunk, mint mikor idejöttünk.

- Jézusom David - suttogta a lány. - Mit tettél? Mi van, ha belehalsz?
- Dehogy. Kigondoltam ezt előre. A mellkas jobb oldala a legvédettebb. Még ha kicsit mélyre is megy a szúrás, nem érinti a szívet, esetleg eltör valami bordát, de ennyi. A nyaki sebhez képest sokkal biztonságosabb. És hagy bennem tán pár szilánkot, így megint megfigyelhetjük az arra adott reakcióimat. Én tényleg tudni szeretném, ki vagyok. És ezzel tán megint egy lépéssel közelebb kerülünk a megértéséhez.
- Te egy hős vagy David. Igazi tudós - nézett rá csodálattal Cécile. - Ilyet még nem láttam.
- Pedig tudtommal elég általános volt, hogy a kutatók saját magukon próbálták ki az ötleteiket. Az elektromosságról és pár gyógyszerről konkrétan tudom, hogy ezt tették a felfedezőik. Hát azokhoz képest ez nem is veszélyes.
- Jobb, ha visszaadod a dárdát, David - szólalt meg a prof. - Még egy ilyen kísérlet, és nem marad alany.
- Nyugalom, csak ennyit akartam. És megvan, lehet mit vizsgálni otthon, Cambridge-ben.
- Rendben. És tényleg hatalmas dolgot tettél, David. Nem tudom, képes lett volna-e bármelyikünk megtenni a helyedben.
- Hát én volnék itt az időtlen, vagy micsoda, nem? Vannak bizonyos előjogaim - vigyorgott David.
- Öncsonkításra, te hülye? - a lány nagyon haragudott Davidre. - Tudod, inkább elhiszem, hogy biztonságban vagyok melletted, de mégegy ilyet ne, kérlek. Na, hadd nézzem a sebedet.

Szép darab volt, nagyjából egy centi mélyen fúródott a hegy David mellizmába. Vérzett is rendesen, de azért nem életveszélyesen. Mégcsak nyomókötés sem kell rá, el fog az állni magától is nemsokára.

- Mit érzel? - kérdezte a prof.
- Szerintem pont annyi fájdalmat, ami egy ekkora sebtől kitelik. Most sincs semmi zsibbadás, vagy különleges diszkomfort érzés. Ha ezt egy normál bicskával csinálják, ugyanezt érezném.
- Értem. Na, hát akkor ezzel megvolnánk. Induljunk haza, hogy ha szükségessé válna, kéznél legyen a labor, meg a sebész. Jobb azért a biztonság.
- Rendben. De tényleg semmi bajom. Majd vigyázok, össze ne vérezzem a Bentley-t - kacsintott a profra a fiú.

---

- Hát Donald, ezt rohadtul elcseszte.
- Nagyobb a gond, mint gondolta, doktor úr?
- Sokkal. Három kézközépcsontja eltört, a többi megrepedt, csakúgy, mint az alkarcsontjai, és még a könyökízülete is kificamodott. Döbbenetes.
- És akkor most mi lesz?
- Most az lesz, hogy megpróbáljuk magát összerakni. Műtétre van szükség, talán nem is egyre. És minél sürgősebben, nehogy megkezdődjön a teljesen összevissza helyzetben a csontjai összeforrása. Mert akkor tehetetlenek leszünk.
- Mennyi időre leszek forgalmon kívül?
- Hát, a félév az a minimum. Ezt jól elintézte.
- Az a szemét kis pöcs, kiprovokálta.
- Jó lenne ezen túllépni, Donald. Maga ütött, a sérüléseiből ez egyértelmű. És nagyon nagyot, amihez gratulálok, de úgy tűnik, rossz célpontot választott. Ilyet ugyanis még nem láttam, pedig húsz éve vagyok baleseti sebész, és a legrosszabb sérülésekből is láttam jópárat. Mintha nem is falba, hanem egy tank páncéljába vágódott volna az ökle.
- Nem mindegy, mit ütök meg?
- Nem hát. Ha egy rugalmas valamibe csap bele teljes erővel, akkor a célpont deformálódása elnyeli az energiát, miközben az alakja megváltozik. De ha rugalmatlan anyagba ütközik az ökle, ami ráadásul keményebb, mint a maga ökle, akkor bizony a gyengébb anyag enged. És ez a mi estünkben a maga ökle volt. Mondom, ilyet még nem láttam.
- Fura egy figura ez a David Nolan. Volt nemrég egy meghökkentő sztorija, de azt hittem, csak csajozós hülyeség.
- Mi volt az?
- Állítólag bepottyant egy római légiósba, és ott volt egy csatában. Szerzett valami sérülést, és azt hazahozta. Mondom, hogy baromság, de valami biztos nincs rendben a kis pöccsel.
- Muszáj így beszélnie, Donald? Ettől nem lesz jobb az állapota, és ha tovább gyűlölködik, még a végén újra beleszalad valami olyan konfliktusba, ami után nem tudom összerakni.
- Ehhh. Persze, rendben.
- Jó, mert a saját érdekében mondom, Donald. Fél évig kiesik a versenyzésből. És mondom, ennyi a minimum. Gipsze lesz, sokáig, gyakorlatilag semmit nem sportolhat. Ne kössön bele újra ebbe az acélfejű David-be, mert nem jön ki jól belőle. Ő nem ütött?
- Nem.
- Jó. Vegye úgy, hogy megúszta, Donald. Ha a keze is olyan kemény, mint a járomcsontja, vagy az álla, és azzal megüti magát, ott súlyos dolgok történhetnek. A lehető legsúlyosabbak. Ugye ért engem?
- Rendben, tényleg jó leszek. A sport fontosabb, mint a hülyegyerek.
- Örülök, hogy így látja. Remélem, holnap is.
- Megígérem, doktor úr.
- Oké. Na, menjen most haza, szedje össze a cókmókját, mert délután be kéne jönnie a sebészeti klinikára. Elvégezzük a laborvizsgálatokat, és holnap megműtjük. Tényleg sietnünk kell.
- Értem. És megvizsgálja a csontbajnokot is?
- Nagyon kíváncsivá tett. De persze csak akkor tehetem, ha hozzájárul.
- Elmondja majd, mit talált?
- Orvosi titoktartás, Donald, emlékszik?
- Jó, bocs. Na, sietek.

---

- David Nolan?
- Igen. Ki keres?
- William Colson vagyok, az egyetemisták üzemorvosa. Zavarhatom egy pillanatra?
- Persze, ismerem Önt. Minden évben voltam szűrővizsgálaton. Miben segíthetek?
- Remek. A kartonjáról tudom a telefonszámát. És bocsásson meg, hogy zavarom. Általában nem szoktam a pácienseket a magánszámukon zaklatni.
- Elhiszem, tényleg nem probléma. Tehát?
- Járt nálam az egyik élsportolónk. Az evezőscsapatnak én vagyok a sportorvosa, mert baleseti sebész az igazi szakmám.
- Kitalálom: Donald Hickey.
- Igen. És meglehetősen súlyos sérülésekkel jelentkezett nálam.
- Nem bántottam, doktor úr.
- Tudom, ez egyértelmű a sérülések jellegéből. És épp ez, ami miatt hívom. Ilyen sérüléseket csak akkor láttam, illetve még akkor sem, mikor valaki dühében a falba csapott. Magának, David, valami különleges anyagból lehetnek a csontjai.
- Mi van Donalddal?
- Annyit elmondhatok, hogy műteni kell.
- Értem. Sajnálom, de csak saját magának köszönheti. Egy ujjal sem bántottam.
- Donald szerencséjére. Szóval David, szeretném megkérni egy vizsgálatra.
- Mit vizsgálna?
- Csontsűrűséget. Vannak mindenféle speciális eszközeink a klinikán, nem csak gyógyítunk, hanem kutatunk is. Csinálnánk pár röntgenfelvételt, csontbiopsziát. Egyik sem fájdalmas, és minimális sérülést okoz csak, észre sem veszi.
- Oké, miért is ne. De van egy feltételem.
- Hallgatom.
- Bármire is jut, az eredmények nem publikálhatók, azok kizárólag az ön tudományos érdeklődését szolgálhatják, de nem a nyilvánosságét.
- Értem. Bár a tudomány haladását épp a minél szélesebb nyilvánosság szolgálja.
- Tudom, de ehhez akkor is ragaszkodom. Elfogadja?
- Nem tehetek mást, igaz?
- Igaz.
- Rendben. A szavamat adom rá.
- Köszönöm. Mikorra kéne mennem?
- Bármikor. Akár most is.
- Most épp kocsiban ülök, és a mai napom már eléggé elkelt. De holnap délelőtt megkeresném. Hol találom?
- A sebészeti klinikán. Mondjuk délelőtt tíz? Tudom, hogy a hallgatók nem szeretnek túl korán kelni.
- A tíz tökéletes. Mennyi ideig fog tartani a vizsgálat?
- Ebédidőre végzünk. És meg tudom már akkor mondani a legfontosabb eredményeket. A részletes elemzés persze hosszabb időt vesz majd igénybe. De mindenről tudni fog.
- Rendben. Ott leszek.
- Köszönöm, David. Várom.
- Viszlát holnap.

- Ki volt az? - kérdezte Danielle.
- Az egyetem üzemorvosa.
- Mi a fenét akart tőled?
- Donald feltűnt nála, jól összetört kézzel. És a doki szerint nekem valami különleges csontból van a fejem, azért olyan súlyosak a sérülései.
- Lassan tényleg kísérleti nyúl leszel. Jó ötlet, hogy engeded magad megvizsgálni?
- Lehet kockázata, de megígérte, hogy az eredmények köztünk maradnak. Szerintem be is tartja.
- Remélem.
- Danielle, tényleg nagyon szeretném tudni, miben térek el az átlagembertől. És leginkább miattad.
- Miattam?
- Igen. Nem akarom, hogy akár csak egy pillanatra is tartsál tőlem, vagy idegennek érezz. És minél többet tudunk meg rólam, annál inkább biztonságban fogod érezni magad mellettem.
- Vagy nem - mosolygott rá a lány. - Miattam ne aggódj. Biztos ér még egykét sokkhatás, de ha nem transzformálódsz hirtelen óriás százlábúvá, akkor szerintem fel tudom már dolgozni a meglepetéseket.
- Köszönöm. Bízz bennem, csak ennyit kérek.
- Bízom. Jobban, mint önmagamban.

Egymásra mosolyogtak, aztán Danielle visszabújt David hónaljába a fekvőhelyszerű Bentley-ülésen.

- David.
- Duncan?
- Óvatosan. Értem, amit Danielle-nek elmondtál, és igazad is van. Úgyhogy inkább úgy általában mondanám, mintsem a konkrét esetre: vigyázz magadra. Egy gyilkos vadászik rád. És elég eltökélten. A kairói biztonsági őr esete mindig jusson eszedbe.
- Szegény ördög. Miattam halt meg, tulajdonképpen.
- Ezen ne emészd magad, őt a véletlen küldte a gyilkos útjába. Te vagy a célpont, ezen járjon minden pillanatban az agyad - mondta Danielle.
- Jó lenne, ha mindig tudnánk, merre jársz - szállt be Cécile a fiú győzködésébe.
- Jó van már, hé, kicsit sok lesz a féltésből, anyám féltékeny lesz. Tényleg értem, és mindig tudni fogjátok, bármit teszek. Danielle úgyis mellettem van. Végre - kacsintott a lányra.
- Időben érkeztem - mosolygott rá a lány.

---

Aztán újabb telefoncsöngés. Most Danielle mobilja jelzett.

- Igen, Donald?
- Merre vagy?
- Nem hiszem, hogy tudnod kéne.
- Már nem vagyunk együtt?
- Nem, már nem. Ne tégy úgy, mintha semmi sem történt volna. Elég volt az erőszakosságodból.
- Korábban tetszett.
- Nem, korábban sem tetszett. De elviseltem. Tovább viszont nem, úgyhogy váljunk el békében.
- Csak megszerzett a gyík haverod, igaz?
- Ehhez neked mi közöd?
- Hát csak annyi, hogy ha mellette kötsz ki, akkor veszélyben leszel.
- Merthogy?
- Szarrá tört a kezem, fél évig nem sportolhatok.

A lány majdnem rávágta: tudom. De gyorsan észbe kapott. Donaldnak nem kell tudnia, hogy David beszélt az orvossal. Senkinek sem kell tudnia. Sőt. Nem szabad tudnia.

- Szegény Donald. Most sajnálnom kéne? Ott voltam, tudom mi történt.
- Értsd meg, Danielle, féltelek. A barátod egy szörnyszülött.
- Nocsak. Volt már pöcs, meg gyík, most meg már szörnyszülött.
- Vagy épp földönkívüli. Olyan sérüléseim lettek, mintha egy tankot ütöttem volna meg. Ezt a dokim mondta.
- Szép nagyot üthettél. Légy rá büszke. Ja, voltam veled párszor, mikor belekötöttél másokba is. Akkor is büszke voltál rá. Hát most visszanyalt a fagyi.
- Ennyire nem érdekel, mi van velem?
- Nem Donald, már tényleg nem érdekel. Úgy érzem magam, mint aki kiszabadult a friss levegőre. Egyszerűen sok voltál.
- Értem. Én, a hús-vér ember, sok vagyok, de a David Nolan nevű szörnyszülött nem az.
- Te nem hús-vér ember vagy elsősorban, hanem egy bizonyításkényszeres gyerek. És én nem vagyok az anyád, bocs.
- Hű, de kemény vagy.
- Mint David koponyája. Jól összeillünk. Még valami?
- Én szóltam, Danielle. Bajba kerülsz a szörnyed miatt, meglátod.
- Rendben, vállalom. De ez az én döntésem, mert az én életem, nem a tiéd. Úgyhogy örülnék, ha mostantól kiszállnál belőle.
- Hülye kurva.
- Neked is viszlát.

Danielle kinyomta a telefont. Nem kellett elmagyaráznia sem Davidnek, sem a többieknek, hogy ki volt a vonalban, és mi volt a téma.

- Szép napunk van - mondta, és visszadőlt David hónaljába.

---

A tábor kapujától idáig hallatszott a harsonaszó. Titus Sura az északkeleti toronyban volt félnapos őrségben, pont a főkaputól legtávolabb. De a hangjelzés egyértelmű volt: magas rangú személy érkezett. Talán visszaért Cornuta legatus miután jelentést tett a Ceasarnak az elvesztett csatáról. Kis idő múlva újabb hangjelzést hallott. Ez ritka volt, még sosem hallotta eddig. De a kiképzés során persze beleverték elégszer, hogy tudja, mit jelent. Annyit: mindenki a központi térre! Ritka az olyan alkalom, mikor az őrséget is lehívják a falakról. Eszerint valami nagyon fontos dolog történik. Titus már futott is teljes fegyverzetben a tábor közepe felé. Gyorsan odaért, és örömmel nyugtázta: tényleg a legatus érkezett vissza. Eszerint Ceasar nem áll bosszút a vereségért a vétleneken.

A tizenhetedik légió minden mozogni képes embere összegyűlt. Siralmas látvány volt, ahogy a nemrég még hatezer veterán harcosból álló büszke sereg helyett egy szedett-vedett háromszáz fős csoport lézengett az alakulótéren. Hát, ennyien maradtak. De legalább ennyien megmaradtak. Ez is háromszáz római katona, még ha nem is a legjobbak.

- Ave, legionáriusok!
- Ave, legatus - válaszolt a kis sereg.
- Ceasar-nál jártam Bibractében. Jelentést tettem neki a teutoburgi eseményekről, a légiók állapotáról. A másik két légióból is érkeztek hírnökök, míg ott voltam, így Ceasar minden információval rendelkezik már. És döntéseket hozott. Az én feladatom ismertetni veletek, és ugyanezt megtenni a tizennyolcadik és tizenkilencedik légió katonáival is. Úgyhogy rövidre fogom, mert hosszú út vár még rám.

Néma csend volt, nemcsak azért, mert a legionárius amúgyis fegyelmezett, hanem azért is, mert érezték: amiket a legatus mondani fog, az mindannyiuk életét meghatározza majd.

- Ceasar rettentő csalódást élt át. Mióta Ő vezeti a birodalmat, nem vesztettünk csatát. Pláne nem ilyen méretűt. És ami a legjobban fáj neki, az 20 ezer légiósának elvesztése. Mindannyian tudjátok, hogy soha olyan jó dolgunk nem volt, mint Ceasar alatt. Mi vagyunk a gyermekei, és most 20 ezer gyermekét vesztette el.

Igen, minden katona tudta, hogy Augustus Róma lelkének és értékőrzőjének a légiókat tartja. Tényleg rettenetes veszteségként élhette meg a történteket.

- Amennyire ilyen helyzetben egy uralkodó képes higgadt maradni, azt megtette. Bár hatalmasat csalódott a kormányzóban, de nem fogja halálában megalázni. Ha meglesz a holtteste, Rómában fogja tisztességgel eltemetni. De megbocsátani nem fog. Nagyon komoly hadvezetési hibákat vétett, ez a kialakult összkép alapján egyértelmű.

Amit eddig csak sejtettetek, eszerint már tény: Varus meghalt a csatában. Talán jobb is így neki - gondolta Titus Sura.

- És bár az egyes katonák önmagukban nem hibásak a történtekért, csak a parancsokat teljesítették, de az esetnek például kell szolgálnia minden római katona, és hadvezér számára az idők végezetéig. Ceasar döntéseit e cél érdekében hozta meg. Saját szavait halljátok.

A legatus egy tekercset húzott elő az övéből, és most kibontotta.

- Elrendelem, hogy a tizenhetedik, tizennyolcadik és tizenkilencedik légió szűnjön meg. E számokon többé a Római Birodalomban légiót nem lehet felállítani. Emlékezzen mindenki múlhatatlan szégyenünkre.
- Elrendelem, hogy a három valahai légió maradék személyzetéből két cohors legyen létrehozva. E két cohors más légiónak nem lesz része. A két cohors egyikének a neve Varus, másikának Teutoburg legyen.
- E két cohors a birodalom távoli helyein fog szolgálatot teljesíteni, hogy a római hadseregben ne merülhessen feledésbe: legyőzhetetlenségünk alapja az alapos kiképzésen, és folyamatos gyakorláson alapuló harcedzettség, nem pedig az elbizakodottság.
- E két cohors tagjai többé Itáliába nem léphetnek.
- A Varus cohors új állomáshelye Szíria provincia, ahol helyőrségi feladatokat lát el a kormányzó rendelkezése alapján.
- A Teutoburg cohorsé Egyiptom, az ottani kormányzó alárendeltségében végeznek rendfenntartó feladatokat.
- Egyik cohors sem vehet részt hadjáratban, ennek megfelelően hadizsákmányból sem részesülnek többé.

Titus Sura csalódott volt. Bár ha jobban belegondol, örülhet, hogy egyáltalán meghagyták az életüket, és szolgálhattak tovább légiósként. Még ha csak ilyen rendfenntartó, másodrendűként, de akkor is. És meghagyták a római polgárjogukat is. De a büszkeségüket örökre elvették. Körülnézett, látta, hogy többen összeestek, másokat a zokogás rázott. Nagyon kevesen voltak, akik képesek voltak vigyázzállásban, fegyelmezetten fogadni a lesújtó rendeletet.

- Nos, katonák. Eddig tart Ceasar rendelete. A feladatom annak maradéktalan, és gyors végrehajtása. Marcellus Maxentius, lépj elő.

A centurio fegyelmezett tartásban állt a legatus elé.

- Te vagy az egyetlen életben maradt centurionk, így a Varus cohorsot te vezeted. Értetted a parancsot?
- Értettem legatus. Megfelelek neki.
- Köszönöm. De van még egy feladatod. Nincs más centurionk, de a Teutoburg cohorsnak vezető kell. Tégy javaslatot egy centurio előléptetésére.
- Titus Sura, uram.

- Titus Sura, lépj elő.
- Jelen, uram.
- Vállalod-e a megtisztelő megbízatást?
- Igen, vállalom. Megfelelek neki.
- Mostantól centurio vagy. Légy méltó elődeidhez és társaidhoz.
- Úgy lesz, Marsra esküszöm.

- Rendben, katonák. Mindenki menjen vissza a korábbi teendőihez. A két centurio velem jön, megbeszéljük a további teendőket. Két hét múlva mindkét cohorsnak állnia kell, és indulunk keletre. Van kérdés?

Nem volt.

---

A legatus bevezette őket a táborban levő kormányzói rezidenciába. Varus már aligha fogja használni, Ők hárman most a vezérkar. Szomorú volt átélni, hogy ez a máskor nyüzsgő terem, ahonnan hírnökök indultak minden percben, és jelentések érkeztek folyamatosan, most milyen kihalt. Hatalmas árat fizettünk, hogy én centurio legyek - gondolta szégyenkezve Titus Sura. Kicsit még olyan volt, mint az alvajáró, egy salernumi közkatonának álmai netovábbja, hogy egyszer talán centurio lehet. És lám, teljesült. Aztán arra gondolt, hogy megérdemelte, és ettől csökkent a lelkiismeret-furdalása. Végülis tíz éve harcol, mindenütt, ahol szükség volt rá, és sosem vallott szégyent. És lesz ideje beletanulni a következő időkben mindabba, amit még nem tud. Hosszú lesz az út keletre, és Szíriáig valószínű, hogy együtt megy a két cohors. Marcellus Maxentius majd beavatja feladata rejtelmeibe, mielőtt Ő a saját cohorsát továbbviszi Egyiptomba.

- Na, magunk között vagyunk, ha érdekel Titeket, elmondom mi történt Bibractében.
- Nagyon is, Uram - mondta Marcellus Maxentius.
- Találkoztam én már korábban Ceasar-ral, nem is egyszer. Mindig higgadt volt, jókedvű, akár azt is mondhatnám: megnyerő. Hát most meg nem.
- Feldühödött?
- Nem. Szimplán megbolondult. Mikor végeztem a jelentésemmel, levetette magát a földre, és elkezdte a fejét beleverni a padlóba. És üvöltött közben, valami ilyesmit, és folyamatosan: Varus, add vissza a légióimat!
- Ijesztő.
- Az volt. rajtam kívül még vagy ötven különböző ember volt nála, és senki sem mert megnyikkanni sem. A testőrei próbálták lefogni, nehogy kárt tegyen magában, de elzavarta őket is. Mikor úgy tűnt, lehiggad, megérkezett a tizennyolcadik légió hírnöke. A legrosszabbkor, úgyhogy újra fellángolt az őrülete. A legmegdöbbentőbb, hogy egyáltalán nem színészkedett: tényleg önkívületben volt. Mikor végül visszaült a trónjára, vérzett a feje, és üvegesek voltak a szemei.
- Akkor tényleg igaz mindaz, amit a legionáriusok gondolnak róla.
- Hogy olyan, mintha az apjuk lenne? Igaz. Teljesen igaz. Tényleg olyan volt, mint aki húszezer gyermekét vesztette el. És szerintem ezért hozta meg azokat a döntéseit is, amiket odakint nem mondtam el.
- Nocsak. Figyelünk, legatus.
- Nem foglaljuk el Germániát.
- Micsoda? - kiáltott föl egyszerre a két centurio. - Egy ilyen aljas árulás után nem büntetjük meg az elkövetőjét? Vérszemet fognak kapni a germánok, ha nem csapunk vissza. És hatalmasat - mondta Marcellus.
- Igaz. Pontosan ez fog történni. De nem érdekli Ceasart. Több katonát nem akar veszteni. Nem fogja tovább növelni a birodalmat, legalábbis Germánia felé biztosan nem.
- Elfoglalta az Alpokat, Trákiát, Pannóniát, Egyiptomot, Hispánia északi részét, gyakorlatilag már csak a germánok maradtak egyetlen komolyan vehető területként. És bőven van erőnk elsöpörni őket. Soha nem voltunk annyira erősek, mint most. Épp Ceasar miatt. 40 légiónk van, elvesztettünk hármat, nem a világ.
- Ismét csak igaz minden szavad, Marcellus. De akkor sem. Meghagyja Őket. Meghatározta, hogy kelet felé a Rajna, észak felé pedig a Duna lesz a határfolyónk. Tehát Germánia érintetlen marad. És még büntetőexpedíciót sem indít.
- Ebből baj lesz. Ha nem azonnal, akkor később. Nem szabad hagyni, hogy a germánok szövetsége tartós legyen. Ha megerősödnek, komoly fenyegetést jelenthetnek.
- Valóban. De a Ceasar döntései véglegesek. Tett néhány katonai intézkedést, de azok is csak a védelem erősítésére jók, másra nem. Két galliai légiót indított a mi helyünkre, megvárjuk Őket, és aztán indulunk keletre. A pannóniai és trákiai felkelést leverik a légióink, onnan is visszaér a kilenc légió. És azok is a határt fogják őrizni.
- Dehát ez 11 légió. Ennyivel a világot is meg lehetne hódítani, nemhogy Germániát.
- Tudom. És ahogy láttam, mindenki más is tisztában volt ezzel a trónteremben. De senki sem szólt, akkora Ceasar tekintélye, hogy nincs, aki fölhívja rá a figyelmét, ha rossz döntést hoz. Mikor elindultam vissza, már lehiggadt, olyan volt, mint máskor, de a döntéseit nem változtatta meg. Tehát nem is fogja.
- Szomorú.
- Az. De ez van. Ebből egyszer nagy baj lesz. Tán nem a mi időnkben, de egyszer biztosan. Na, de akkor a saját feladatunkra koncentráljunk.
- Köszönöm az előléptetést, legatus - szólalt meg Titus Sura. - Nem is álmodtam erről. És a javaslattételt is - nézett Maxentiusra.

Mindketten rámosolyogtak.
- Nézz körbe centurio a táborban, aztán mondd meg, ki lett volna helyetted. Alig maradt ember, Te vagy a rangidős. Amit meg még nem tudsz, arra megtanítlak útközben - mondta Marcellus.
- Na, akkor kezdjünk szervezni. Két hét múlva két cohors-nak kell lennie, és ahogy megérkezik a két galliai légió, már indulunk is. Úgyhogy elő a térképeket, mindhármunknak reggeltől estig lesz dolga. Össze kell ide gyűjtenünk a három légió maradványait. Ezzel kezdünk.

---

Danielle és David pontban hat órakor kopogtattak a prof ajtaján. Így beszélték meg még visszafelé a kocsiban: a profnak el kellett intézni pár tanszéki ügyet, de előtte hazavitte a fiatalokat. Történt egy, s más a British Múzeumban, aztán hazafelé a kocsiban, rájuk fér egy kis kikapcsolódás. Meg persze a fiúnak ruhát kellett cserélnie, mert a pulóvere, de főleg az alatta levő póló piros színűre váltott a vértől. Tényleg nem volt veszélyes, gyorsan el is állt, de addig azért bőséggel meglocsolta, ami az útjába került.

- Gyertek! - szólt ki a prof az ajtón.

David és Danielle összekacsintottak és beléptek.

- Duncan, hoztunk neked valamit.
- Nekem?
- Neked. Meg Cécile-nek is, ő se maradjon ki a buliból.

A francia nő ott ült persze a profnál, láthatóan elválaszthatatlanok voltak - Mint mi - jutott Danielle eszébe, és ismét volt oka mosolyogni. A Donalddal való telefonbeszélgetés óta szinte röpködött. Még David öncsonkítása sem aggasztotta többé. Megvolt erre az oka.

- És micsoda ez?
- Hát, gondolom, ha kinyitod, egyértelmű lesz.

Csöppnyi rózsaszín papírba csomagolt valami volt az ajándék. Cécile is közelebb hajolt, hogy ki ne maradjon a kibontás élményéből.

- Na rendben. De nem bolha, ugye?
- Nem. Bár elég kicsi - vigyorgott David.

Sikerült a profnak végül megbirkóznia a feladattal, ilyen kis csomagot kibontani komoly kézügyességet igényelt. És nem volt benne semmi.

- Hát, ennél azért többre számítottam, hamár ajándékot kapok.
- Ott van az, Duncan, nézd meg alaposabban. Fordítsd az asztal felé a papírt.
- Te szívatsz engem, Danielle.

De azért megfordította. És valóban hallatszott egy nagyon halk koppanás. Mintha valami az asztalra esett volna. És ahogy közelebb hajolt, észrevette.

- És ez a mi a fene?
- Belőlem van. Illetve majdnem. A dárda szilánkja.
- Micsoda?

Felnevettek mindhárman, olyan elképedt arcot vágott a prof.

- Bizony - mondta Danielle. - Teljesen kilökődött délután. Daviden nyoma sincs a sérülésnek, és ez volt benne.
- Nem igaz. Mutasd David a sebet, légyszíves.
- Oké, kezd úgyis komoly vetkőzési rutinom lenni.

Tökéletesen sértetlen volt a fiú jobb mellkasa. Mintha hallucináltak volna pár órával ezelőtt a British Múzeumban, pedighát David szép lendületesen szúrta mellbe magát, és a vér sem volt illúzió.

- Elképesztő - suttogta Cécile.
- Az én pasim - kacsintott rá Danielle.
- Szóval ennyit a dárdáról - vette magához a szót David. - De legalábbis erről. Vagy valószínűleg erről a kettőről, ami a British Múzeumban van. Sem ott nem volt rám semilyen hatással egyik sem, sem azóta.
- Igaz - mondta Cécile - Ennyire máshogy viselkedett benned az, amivel megdobtak?
- Így van. Az fájt, lüktetett és gyulladtan tartotta a környékét, míg ki nem szedte a sebész.
- Szóval nem egyformák a dárdák.
- Mintahogy az időtlenek sem.
- Hogyhogy?
- Egyszerű, előbb is gondolhattunk volna rá. Egy időtlen, egy dárda. Megvan mindegyiknek a sajátja, amivel megölhető. A többire érzéketlen. Mit is mondtál Duncan, a kairói múzeum valami korábbi esetéről?
- Az igazgató mondta, hogy nagyjából egy évtizede volt egy kis zavar az ő két dárdájuknál. Az egyik elmozdult, és a tárló is nyitva volt. De ezenkívül semmi.
- És melyik dárda volt a kettőből? Ugyanaz, amit most használtak?
- Azt nem tudom. És szerintem az igazgató sem. Eddig senki nem gondolt arra, hogy nem egyformák.
- Hát akkor erre is tudjuk a választ, mert tíz éve én már tizenkét éves voltam, és roppant békés gyerekkorom volt, legalábbis nem akart senki dárdával átbökni. Tehát nem rajtam használták.
- Hanem egy másik időtlenen - mondta Cécile.
- Bizony. És ebből megint csak következik valami. Az a másik is éppen aktív, és valahol van. Vagy legalábbis 10 évvel ezelőtt épp terepen volt. Különben aligha akarták volna megölni.
- Ha viszont sikerült, akkor én is mondok valamit - éledt föl megdöbbenéséből Duncan. - Ha ennyi idő alatt csak a két kairói dárdához nyúltak, és egyszer sem a British Múzeumban levőkhöz, akkor lehet, hogy már nincs életben minden időtlen. És ha a tíz évvel ezelőtti eset sikeres volt, akkor Te vagy az egyetlen élő a tízezer éves egyedekből, David.
- Igen, valóban logikus - válaszolta David. - Bennem is ugyanez merült föl idefelé jövet. De a szitu még ennél is bonyolultabb.
- Remek - szólt Cécile. - Imádom az ilyet.
- Az igazi kérdés az, hogyha az időtlenekből már csak én élek, akkor ki használta a dárdát?

---

- Jó, akkor most húzzuk be a kéziféket, mert ez a tempó nekem gyors. Értem a mondatokat, de nem áll össze.
- Figyelj Cécile. Howard Carterék 1924-ben fejezték be Tutanhamon sírjának feltárását. Csaknem száz éve. Nem mondom, hogy túl könnyen és békésen, de sikeresen elosztották a talált kincseket a kairói meg a British Múzeum között. A négy dárdáról azt gondolták, semmiben sem különböznek, így abban könnyen meg tudtak egyezni: fele ide, fele oda. Ezért kettőt mi kaptunk, kettőt meg az egyiptomiak.
- Eddig oké Duncan, ezt tudom.
- Rendben. Itt van a két dárda Angliában, és száz éven át semmi sem történik vele. Nem lopják el, nem bolygatják a tárlóit, ott van, ahol kiállították és kész. Tehát senki nem érezte a szükségét, hogy használja. Mi már tudjuk, hogy a dárdák különböznek, ez derült ki David önsebzéséből. A két nálunk levő dárda tehát két másik időtlent képes megölni, nem Davidet.
- Rendben, és?
- Ugyan az időtlenek tízezer évesek, vagy valami ilyesmi, és nagyjából semmit sem tudunk róluk, mármint azon kívül, amit Te elmondtál, de az szerintem valószínű, hogy száz év alatt azért csináltak volna valamit, ha élnek. Tehát célpontok lettek volna, mert az is látszik, hogy nem egy életbiztosítás időtlennek lenni. Tehát megpróbálták volna megölni Őket, mint ahogy Davidet próbálták az ellene készített dárdával. De semmi ilyesmi nem történt, mert száz évig nyugalomban volt a két dárda. Biztosak persze semmiben sem lehetünk, de nagyon valószínű, hogy azért nem használták őket, mert nem volt rájuk szükség. És ennek csak egy logikus oka lehet: hogy már nem élnek.
- Maradt két időtlenünk. David és mégvalaki. Velük akkor mi van?
- Davidet megpróbálták megölni a római légiós bőrében. Hogy honnan tudták, hogy ott van, újabb probléma, de ezt majd később végiggondoljuk. Tudjuk, hogy ehhez azt a dárdát használták, amit szerencsétlen biztonsági őrbe merítettek. Tehát a kettőből az egyik biztos, hogy David dárdája. De a kairói két dárdával tíz éve történt egy másik eset is. Hogy ugyanazzal a dárdával, amit David ellen használtak, vagy a másikkal, azt nem tudjuk. De ki tudjuk következtetni.
- Éspedig?
- David ellen nyilván ugyanazt a dárdát használták volna, mert a gyilkosa pontosan tudja, hogy melyik, melyik. De David nem emlékszik semmi ellene irányuló komolyabb támadásra, pedig egy tizenkét éves fiú, amennyi akkor volt, mikor a dárdákkal valami történt, biztosan emlékezne ilyesmire. Tehát az akkori esetben a másik dárda szerepelt, mert másik célpontot ért támadás. Hogy sikeres, vagy nem, az persze kérdés.
- És persze meg is válaszolod - mosolygott Cécile.
- Igen. Az elmúlt tíz évben, egészen a mostani esetig a kairói dárdákkal sem történt semmi. Valami azt súgja, hogy mihelyt a gyilkos rájön, hogy Davidet nem sikerült elintéznie, újra próbálkozni fog. Ha tehát az elmúlt tíz évben nem tett újabb kísérletet, ebből sajnálatosan az következik, hogy az akkori kísérlete sikeres volt. Tehát összesen egy időtlen maradt. A mi fiunk.
- Oké, köszi. Én ugyan Agatha Christie-n nőttem föl, ami francia létemre gondolom dicső teljesítmény, de ez most nekem is sok volt. De már értem. És sajnos nagyon logikus.
- Van még valami. Nem tudjuk persze, David mennyit hoz magával ebbe a testbe, amiben épp lakozik a korábbi énjeiből, de a különleges regenerációs képességeiből az következik, hogy valamennyit azért igen. És a British Múzeumban leteszteltük: ugyanolyan amatőr módon fogja meg a dárdát, mint bármelyikünk. Ha az időtlenek egymást gyilkolták volna az idők folyamán, akkor Davidnek lenne némi rutinja ezügyben. De mindannyian láttuk, hogy nincs.
- Most nem tudom, hogy szégyenkezzek, vagy büszke legyek emiatt - mosolyodott el a fiú.
- Inkább büszke, nem vagy gyilkos alkat, és ez Danielle-nek is jó hír - kacsintott a lányra Cécile.
- Hurrá - grimaszolt egyet Danielle.
- Szóval nem egymást ölik az időtlenek - folytatta a prof a fejtegetést. - Igazából így logikus, hiszen azt hallottuk tőled, Cécile, hogy ők a világot egyensúlyban tartó négy alaperkölcsöt személyesítik meg. Az egyensúly pedig borul, ha a képviselői kiirtják egymást. Tehát valaki más, vagy épp mások próbálják elpusztítani őket. És már háromnegyedrészt sikerrel jártak.
- Nyilván azok, akik a dárdákat kovácsolták. Vagy legalábbis létrehozták. Mert fizikailag nem találtak annak idején különbséget köztük, mi is csak most tudtuk meg, hogy van. De hogy miben áll a különbség, arról fogalmunk sincs.
- Ezügyben tehetünk majd lépéseket, Cécile. Bár most eléggé megbolydult a dárdák ügye, nem hiszem, hogy a kairóiak egy szóra odaadnák tanulmányozásra a két dárdájukat. Kicsit várunk, és majd próbálkozunk.
- Oké. De nekem volna még egy kérdésem.
- Nosza.
- Miért épp a légiós?
- Hogy érted?
- Mi a fenét keres egy időtlen egy olyan személyben, akiből százezernyi számra van a saját korában? Mert azért Rómában a leggyakoribb foglalkozás épp a légiós volt, nem, Duncan?
- De. Pont Augustus idején nagyjából háromszázezren voltak.
- És ahelyett, hogy valami komoly magisztrátus bőrébe bújna, vagy épp Augustusba önmagába, hogy igazán lehessen hatása, belepottyan egy teljesen hétköznapi figurába. Ennek meg mi értelme?
- És ennél még sokkal rosszabb a helyzet - szólalt meg David. - Egyáltalán ki ment bele a katonába?
- Mármint?
- Van az időtlenünk, aki épp David. Azaz én. Tehát megvan az a személyiség, akit választott, mert célja van vele. Minek ugrana tovább? És ha tovább ugrik, hogyhogy megmarad egyben Davidnek is? Valahogy ez az időugrós sztori kilóg a sorból.
- Ez engem is zavar - nézett a fiúra Danielle. - Amit eddig tudunk, vagy inkább valószínűnek veszünk, mert logikus, az alapján az időtlenek nem ugrálnak ideoda az időben. Felvesznek egy személyiséget, annak élik az életét, végzik a feladatukat, aztán ha a halandó test elpusztul, akkor választanak újat. Vagy rögtön, vagy pihennek kicsit test nélkül, vagy a fene tudja. De egy biztos: ilyen időutazós dolog nincs a munkaköri leírásukban.
- Igen, ez egy fölösleges körnek tűnik. Ha feltételezzük, hogy Ehnaton maga volt egy időtlen, és totális káoszt volt képes előidézni, mint fáraó, egy egész birodalomban, akkor egy sorállományú légiósba bármennyi időre belebújni egyszerűen energia-, és időpazarlás. Egyszerűen illogikus. És van ezzel még egy problémám.
- Ma nagyon formában vagy, Duncan - kacsintott rá Cécile.
- Tegnap is abban voltam, nem? - mind a négyen fölnevettek, úgy tűnik, köztük már nem lesznek titkok. - De vissza a lényegre. Én az időutazást, bármilyen formában kizártnak tartom.
- A fizikusok azért nem ilyen biztosak ebben - vetette közbe David.
- Igen, elméleti szinten biztos lehetséges. Csakhát én régész vagyok, úgyhogy ebből az aspektusból vizsgálom a dolgot. A legszokványosabb sztori, hogy valaki visszamegy az időben és valamit bütyköl a saját közvetlen környezete múltjában. És ezzel megváltoztatja a haragosai, vagy épp barátai családfáját. Nem születnek meg olyanok, akik már élnek, olyanok meg igen, akiknek a jelenben nincs nyomuk. Ez szokott lenni a mese, igaz?
- Ez.
- Oké. Csakhát a világ nem csak emberekből áll, hanem mindazon dolgokból, amiket ők életük folyamán létrehoztak. Képzeljünk el egy kovácsot. Csinál ezernyi fegyvert, szerszámot, patkót, mifenét, és azok szétterjednek a környezetében. Aztán jön az időutazó, megöli a kovács apját, mielőtt az anyjával találkozna. Tehát a kovács nem születik meg. Csakhát a világban közben meg szanaszét ott vannak az általa készített holmik. És egy részük, ha jó régi korban volt az a kovács, akkor múzeumban. Ha nincs a kovács, akkor azok a műtárgyak sincsenek. Tehát mikor az időben visszament delikvens elvégzi a piszkos munkát, és megelőzi a kovács létrejöttét, akkor az általa készített mindennek el kéne tűnnie. Namost van ezzel egy kis gond. Múzeumi ügyekben elég jártas vagyok, de olyat még nem hallottam, hogy bármilyen kiállítási tárgy elpárolgott volna. Ha eltűnt, annak más oka volt: ellopták, kiderült, hogy hamisítvány, ezért kidobták, meg ilyesmi. Szóval a tárgyak, de általánosabban: a fizikai környezet nem hajlandó követni egy emberi családfa utólagos megváltoztatását. Nincsenek párhuzamos történelmek, van helyette egy jól érzékelhető linearitás. Még egyszerűbben: soha nem láttam a nyomát bármi olyasminek, ami akárcsak utalt volna egy utólag átírni próbált történelmi korszakra. Márpedig ha az időutazás lehetséges volna, akkor annak tömegével lennének pont ilyen nyomai. Dehát nincsenek.
- Egyetértek - mondta Cécile. - Pont a régészek azok, akik először találkoznának a menetközben átírt történelem relikviáival. De én sem tudok semmi ilyesmiről.
- Tehát az időutazás nem lehetséges.
- De én tényleg ott voltam teutoburgban, Duncan.
- Tudom. És mivel az időutazás nem lehetséges, de Te mégis megtetted, így aztán még nagyobb a baj, mint gondoljuk.

---

Cécile Deuchampe rossz alvó volt. Valamin mindig pörgött az agya, és bár az évek folyamán sikerült egy idő után lekapcsolnia, de igazából sosem tudta kialudni magát. Akármerre járt a világban, akármi volt éppen a dolga, reggel hatkor felébredt. Ez, ha épp a földgolyó másik oldalán vezetett ásatást, okozott egyszer-kétszer galibát. A reggel hat ugyanis saját bioritmusa szerint volt, nem az aktuális helyi idő szerint. Dehát megtanult ezzel együtt élni, úgy fogta föl: többet él, mint más, hiszen végülis ébren lehet tenni dolgokat, álomba merülve nem igazán.

Hiába szeretett volna kicsit andalogni Duncan Philips ölelésében, érezte, hogy mozdulnia kell. Úgyhogy kibújt a prof karjaiból - amit ő egy kis felmordulással kísért, majd átfordult a másik oldalára - és kiment megfőzni a reggeli kávét. Odatette, megmosta az arcát, és beült Duncan számítógépe elé. Bekapcsolva felejtették tegnap, halkan morgott a gép. Kávé, cigi, internet, ez volt az ébredési rítusa, csakúgy mint más emberek millióinak. Rákattintott az egérre, a monitor azonnal feléledt.

Kíváncsi volt, hogy a prof gépén mi jön be: mindenki másra kíváncsi, és abból, hogy mit állít be kezdőlapként, sok kiderül róla. Duncan gépének kezdőlapja az egyetem honlapja volt. Ez aligha lesz felkavaró - gondolta Cécile, és épp azon gondolkozott, mire váltson, mikor kicsit lejjebb görgetve a szemébe ötlött egy cím: Egyetemünk fekete napja. Na, ez azért érdekes lehet.

Öt perc múlva Duncan Philips arra ébredt, hogy egy kétségbeesett nő rázza, és mondogatja: ébredj Duncan, baj van! Ő viszont, ellentétben a nővel, remek alvó volt, így beletelt pár másodpercbe, míg visszaért az álomzónából, és felismerte Cécile-t, aztán azt is felfogta, mit mond neki.

- Szia drágám. Mi a baj?
- Gyere a géphez. Siess.
- Mi a fene történt?
- Meglátod. Siess.

Ijedt volt Cécile hangja, úgyhogy a prof reménye, hogy csak valami női szeszély, és mindjárt aludhat tovább, pillanatok alatt elpárolgott. Fölkelt, és odagyötörte magát a monitorhoz. Ott már a The Sun vezércikke volt.

"Leszámolás Cambridge-ben?

Az éjszaka folyamán nemzeti büszkeségünk egyik ékkövének fénye bepiszkolódott. A Cambridge-i egyetem nyolc hallgatóját ápolják súlyos sérülésekkel az egyetem sebészeti klinikáján. Ketten közülük életveszélyes állapotban vannak, egyikük kómában fekszik, de a másik hat egyetemista állapotáról sem tudott a klinika semmi biztosat mondani.

Értesüléseink szerint a nyolc hallgatóból hatan támadtak meg egy párt, a megtámadottak közül a férfi a kómában lévő, de a lány sem úszta meg könnyű sebesülésekkel. A hat támadó Cambridge evezőscsapatának tagja, áldozataik egyike filozófia, másikuk régész szakra jár. Az erőszakos cselekmény Cambridge egyik bérlakás-negyedében történt, a rendőrséget az utcára néző lakások bérlői riasztották. A helyszínen tocsog a vér, a lezárt területre kiküldött tudósítónk sem tudott bejutni.

Annyit megtudtunk, hogy a támadás valószínű oka szerelemféltés. Az egyetem kommunikációs felelőse szerint az eseménynek semmi köze az egyetemhez, annak indítéka magánéleti jellegű. Elmondta, hogy évtizedek óta nem volt még csak hasonló eset sem Cambridge-ben, és ez a fajta viselkedés-kultúra egyébként sem jellemző a nagyhírű intézményre. Mivel a Scotland Yard nyomoz az ügyben, az egyetem a hallgatóival szembeni eljárást a vizsgálat befejezte után, annak eredményei ismeretében fogja lefolytatni.

Bármilyen újabb információhoz jutunk, azt azonnal közöljük olvasóinkkal.

Derek Forsythe"

- David?
- És Danielle.

---



- Sam Mitchell, Scotland Yard.
- Üdvözlöm, nyomozó. William Colson, baleseti sebész. Én vagyok az éjszakai ügyeletes.
- Remek. Hogy vannak?
- Rondán összeverték egymást. Sok a törés, többeknél a vérveszteség is. Ketten vannak életveszélyes állapotban, de a kollégák folyamatosan kontrollálják az állapotukat. Gyakorlatilag az egész baleseti sebészetet behívtuk, és még néhány specialistát is.
- Mint például?
- Neurológus, idegsebész, érsebész, ilyesmi. Bármilyen kritikus helyzetre felkészültünk.
- Várható ilyesmi?
- A fiú van a legrosszabb állapotban. Hatalmas ütések érték a koponyáját, és nagyon sok vért vesztett. Lép-, és májrepedés, az egyik veséje is részlegesen leszakadt. Már megműtöttük, de valószínűleg szükség lesz további sebészi beavatkozásra is.
- A fiú?
- Igen, a jelek szerint egy célpont volt, és a másik hat férfi a támadó.
- A lány a barátnője, esetleg felesége?
- Nem tudom, de valószínűleg. A sérülései tipikusak. Bordatörés, váll-, és könyökficam. Ilyenek akkor keletkeznek, ha valaki a testével véd mást. Ő eszméleténél van, és a vérvesztesége sem jelentős. Talán feleszméltek, hogy már a nőt ütik, és ezért úszta meg élve a fiú is.
- Igen, talán. A másik hat egy banda?
- Nem, Cambridge-ben nincsenek bandák.
- Értem. Bár ha hat férfi szervezetten megtámad egy szerelmespárt éjszaka, akkor az számomra banda. De szavakon nem érdemes lovagolnunk, valóban. Akkor úgy kérdezem: tudható-e valami a hat támadó egymás közti viszonyairól?
- Sajnos igen. Személyesen is ismerem mindegyiküket. Én vagyok az egyetem üzemorvosa, és az evezőscsapat sportorvosa is. Mind a hatan evezősök. És köztük van a kapitány is, akinek tegnap kellett volna bejönnie hozzám délután, mert ma megműtenénk.
- Nocsak. Mivel?
- Nem tudom, nyomozó, beszélhetek-e a pácienseim egészségi állapotáról, ha az nem függ össze az éjszakai történéssel.
- Ilyen súlyú bűncselekménynél az orvosi titoktartásnak igen komoly korlátai vannak. De hadd kérdezzem meg: miből gondolja, hogy a korábbi sérüléseinek nincs köze a mai támadáshoz? Folytatott esetleg némi magánnyomozást? Vagy esetleg ezt meghagyja a Scotland Yardnak?
- Értem, elnézést. Igaza van. Kézsérülései vannak, törések, repedések, ficamok.
- És honnan erednek?
- Verekedésből.
- Ühüm. De úgy gondolja azért, hogy a korábbi sérüléseket okozó verekedésnek nincs köze az éjszakai tömegbunyóhoz. Biztos ebben?
- Rendben, mondtam már, igaza van. A sérüléseit egy másik ember megütésével szerezte. És akit megütött, az épp az a fiú, aki most kómában van.
- Remek. No, hát akkor mégiscsak sikerült rájönnünk, hogy tán csak van némi köze egymáshoz a két verekedésnek, nem? Gondolom, most nyugodtabb az orvosi titoktartás vonatkozásában is. És van esetleg neve az ökölharcosnak?
- Donald Hickey.
- Oké, szépen haladunk. És esetleg kihallgatható állapotban van?
- Igen, rajta csak nagyon kevés sérülés van. Mármint olyan, ami nem a korábbi esetnél keletkezett.
- Doktor úr.
- Igen nyomozó?
- Én megértem, hogy a tetteseket személyesen ismerve, sportorvosukként nem szívesen ad rájuk nézve kellemetlen dolgokról tájékoztatást. De ez itt egy súlyos bűneset. Ha a fiú esetleg meghal, akkor szervezetten, csoportosan elkövetett halált okozó testi sértés a tényállás. És ha bennem felmerül, hogy maga bármit elhallgat, vagy nem a legjobb tudása szerint mond el nekem, akkor maga is végül a vádlottak padján fog ülni. Ugye megértett?
- Tökéletesen, nyomozó.
- Örülök. Pár napig, de lehet, hogy hétig, sokat fogunk találkozni. Ennek az esetnek máris hatalmas a publicitása, tehát roppant alaposan fogunk rajta végigmenni. Bízom abban, hogy remek munkakapcsolatba kerülünk a későbbiekben. Mondjuk úgy: ha bármi eszébe jut, ami fontos lehet, akkor azonnal informáljon, ne várjon arra, hogy rákérdezzek. Rendben, doktor úr?
- Rendben.
- No, akkor látogassuk meg Bruce Lee-t.

---

- Mi ez a bűz?
- Sajnos piaszag.
- Aha.

Az intenzív osztály minden terme előtt rendőr állt. És valóban orrfacsaró volt az alkoholszag.

- Mennyit ittak?
- Sokat. Mármint a hat evezős. A fiú, és a lány vérében nincs nyoma alkoholnak.
- Kocsmáztak?
- Valószínűleg. Előfordul az evezősökkel. Edzés után néha benéznek valahová.
- Néha?
- Hát talán kicsit gyakrabban.
- Gondoljon bimbózó kapcsolatunkra, doktor úr.
- Elég sokat szoktak együtt bulizni.
- Akkor mondhatjuk, hogy a mai egy kicsit eldurvult, ugye?
- Nagyon.

- Üdvözlöm Donald. Hogy van?
- Soha jobban.
- Van egy fiú kicsit odébb, kómában. Szerintem ő nem ezt mondaná, ha tudna beszélni. Ismeri?
- Donald, kérlek válaszolj, az úr a Scotland Yardtól van.
- Ügyvédet kérek.
- Örülök, hogy ily hamar kijózanodott. Így már bemutatkozom, tudja, seggrészeg emberekkel nem tudnék értelmesen beszélni. Sam Mitchell, főnyomozó, kiemelt bűnesetek főosztálya. És majd lesz ügyvéd is, de maga még nem gyanúsított. Bár, ha rögtön ügyvédet kér, akkor gyorsan fog menni. Esetleg egy beismerő vallomás, hogy haladjunk?
- Nincs mit beismerni. Az a kis pöcs megérdemelte, amit kapott.
- Tehát azért annyira nem részeg, hogy ne tudná, mi történt a kómában levő fiúval. Remek. És a lányt is jól megbüntették, ugye?
- Nem, őt nem akartuk bántani. De együtt voltak.
- Valóban alig bántották. Bordatörés, zúzódások, ízületi ficamok. Férfias tett, főleg így csapatostul. Gondolom erre is ugyanolyan büszke, mint a fiú elleni hőstettre.
- Ez csak véletlen volt. Abbahagytuk, mikor ráfeküdt a hülyegyerekre.
- No igen, kis késéssel. De úgy tűnik, igen határozott véleménye van a fiúról. Eszerint jól ismeri. Hogy hívják?
- David Nolan.
- David Nolan, rendben. Tudja Donald, ez a David Nolan most épp lélegeztetőgépen van, és az életéért küzd orvosok gyűrűjében. És ha meghal, akkor maga börtönkórházban fog kijózanodni, és a rácsok lesznek a barátai hátralévő életében.
- Ne fenyegessen, nyomozó.
- Eszem ágában sincs. Dehát ez van. A jogszabályokat nem én írom, az ítéletet sem én hozom, de van némi tapasztalatom, milyen cselekménynek mennyi a jutalma. És amit maga tett, ennek ennyi a díja.
- Majd meglátjuk.
- Hát, rendben. Próbáltam felhívni a figyelmét, hogy roppant nagy butaságot csinált a haverjaival együtt. Jól elintézték magukat egy életre. Vajon mit követhetett el maga ellen ez a David Nolan, hogy ilyen választ érdemelt?
- Innentől már ügyvéd nélkül semmit sem mondok.
- Rendben. Akkor innentől ön gyanúsított, és előzetes letartóztatásban van. Kíváncsi voltam magára, de már elmúlt. Legközelebb majd a Yardon fogom kihallgatni. Hagyok magának bőséggel időt, van elég tennivalóm a többiekkel. Hátha a fogda magányában ráébred, hogy helytelen volt, amit művelt. De persze ez nem az én problémám.
- Kibírom, ne féljen. Kemény fából faragtak.
- Meglátjuk. Apropó, doktor úr, el ne felejtsék majd elvégezni a kézműtétet Donaldon, mihelyt felszabadul a kapacitás az életmentő műtétektől.
- Tessék?
- Szeretném, ha makkegészségesen kerülne a tárgyalóterembe. Na, viszlát Donald.

---

- Ne fogja vissza magát, William. Ja, szólítson nyugodtan Sam-nak.
- Nem, semmi.
- Dehogynem. Látom, hogy vannak fenntartásai a módszereimmel kapcsolatban.
- Hát, talán kissé szubjektív, valóban.
- A Donald-dal való beszélgetés stílusára céloz?
- Elsősorban.
- És persze ahogy Önnel is tettem, ugye William.
- Hát, talán az is kicsit rámenős volt.
- Igaza van. Elmondom magának, miért teszem, ha maga is elmondja, amit titkol. Áll az alku?
- Titkolok?
- Jók a megérzéseim. Mindig. Nos tehát?
- Rendben.
- Akkor figyeljen. Több rendőrrel és nyomozóval vagyunk a helyszínen, mint a londoni terrorcselekményeknék voltunk. Tudja, a Cambridge nemzeti intézmény, az evezőscsapat pedig nemzeti hagyomány. Szóval elég kényes az ügy. Tudnunk kell, pontosan mi történt, és minél korábban nyílnak meg a fiúk, és mondják el, mi történt, annál kisebb lesz a botrány. És a kollégák már a támadás helyszíne körül mindenkit kikérdeztek, a helyszínen is felvettek minden adatot, úgyhogy nagyjából tiszta mi történt.
- Ennyi idő alatt?
- Igen. Egyszerű eset, csak az teszi bonyolulttá, ahol és akikkel történt.
- És mi történt?
- Búslakodtak az ifjak, hülyére itták magukat, aztán elindultak elégtételt venni a főkolompost ért sérelemért. Valószínűleg semmi konkrét tervük nem volt, de a véletlen közbeszólt. Talán csak adtak volna egy szerenádot, vagy betyárkodnak egyet a kaputelefonon. De belefutottak a fiúba meg a lányba, pont egy sarkon. Ők befordultak, és ott voltak egymástól egy méterre. Elszabadult a pokol.
- Miből gondolja, hogy csak ennyi volt?
- A támadás a lakásától nagyjából kétszáz méterre érte a fiút. Hat seggrészeg evezős aligha állított föl megfigyelő és követő láncot, hogy tudják, épp merre járnak. Szerintem páran közülük járni alig tudtak, annyira be voltak nyomva. A kocsmát az akció előtt tíz perccel hagyták el, az ottani fül-, és szemtanúk is csak üres handabandázásról meséltek. Ha valakik valami komolyat terveznek, azt nem üvöltözve teszik. Szóval a párnak nem volt szerencséje. Ha hazaérnek, nincs a mai eset.
- Értem. Tehát nem előre megszervezett támadás volt.
- Biztos, hogy nem. De attól még a fiú kómában van, és a lány sincs jó bőrben. Úgyhogy súlyos büntetéseket fognak kapni, de nem feltétlenül dől össze ettől az életük. Az ő érdekük, hogy minél gyorsabban és őszintébben elmondjanak mindent. Nagy hülyeséget csináltak, és ettől a Donald-féle nagypofájú kivagyiságtól feláll a hátamon a szőr, de attól még a feladatom az igazság megkeresése. És szerencséjükre az igazság enyhébb, mint amit a nyakukba lehetne varrni. Úgyhogy a legjobb az lenne, ha beszélne velük, hogy tegyenek részletes vallomást, és sokkal olcsóbban megússzák, mintha menő srácot játszanak. Én elviselem, de a bírók kevésbé.
- Világos, megteszem, amit tudok.
- Köszönöm. És akkor maga jön, William.
- Rendben. Az áldozat délelőtt tízkor jött volna hozzám egy vizsgálatra.
- Nocsak. És mi okból?
- Donald kézsérülései sokkal súlyosabbak, mint egy egyszerű bunyó után lenniük kéne. Megütötte kétszer Davidet, de az fel sem vette egyiket sem, viszont saját ütésétől szétment Donald keze. Olyan koponyája van Davidnek, mintha acélból lenne. Ilyen sérüléseket húszévnyi baleseti sebészi praxisomban nem láttam.
- És ezt vizsgálta volna meg. Oké. Gondolom, most megtörtént. Koponyasérülések, belső szervek repedése, szakadása, túl lehetnek egypár röntgenen.
- Meg minden máson, így van. Igazából nem volt időm mélyebb analízisre, de az látszik, hogy a koponyacsontok sokkal kompaktabbak, mint egy átlagemberé. Alig látni a fejébe normál röntgennel, annyira sűrű a csontszövet. CT-vel persze láttuk, amit kell, van pár vérömlenye a koponyán belül, de talán egyik sem öli meg. Ami még érdekesebbé teszi a dolgot, hogy a többi csontja teljesen átlagos. Ha egy épület lenne, azt mondanám, hogy van egy páncélterem az emeleten, ahol valami nagyon értékeset őriznek.
- És alig várja, hogy megtudja, mit, gondolom.
- Persze. A klinikán kutatunk is, nemcsak gyógyítunk.
- Igen, tudom. Mit gondol a fiú esélyeiről?
- Szerintem megússza. Igazából nem tudjuk, hogy magától is kómában lenne-e. Mi tartjuk mélyaltatásban gépen, hogy kíméljük az agyát. Eszméletlen volt, mikor behozták, és mikor láttuk a vérömlenyeket a koponyájában, akkor döntöttük el, hogy bealtatjuk. Abban sem vagyok biztos, hogy a koponyasérülések miatt volt eszméletlen. Rengeteg vért vesztett, tulajdonképpen nem élhette volna túl a beszállítást. Ha nem hangzana lehetetlenül, azt mondanám: a vérének több mint a felét elvesztette. Szinte nem volt vérnyomása, de valamiért ilyen csekély mennyiségű vérrel, és nulla körüli vérnyomással is fönnmaradt a keringése. Hogy hogyan, arra pont annyira nem tudok válaszolni, mint a koponyacsont szerkezetének különlegességére. És mivel ennyire egyedi darab, és láthatóan igencsak túlélőképesre van hangolva, ezért gondolom, hogy megússza.
- Hát, az jót tenne mindenkinek, azt hiszem.
- Én is.
- A lánnyal mi a helyzet?
- Ő inkább lelkileg van súlyos állapotban, mint testileg. A bordatörés nem ablakos, nem zavarja a légzést. Létfontosságú szerv nem sérült. Sokkos állapotban volt, de egyre jobban lesz. A fiú gépe mellett van az ágya, folyamatosan beszél Davidhez, fogja a kezét, és ez mindkettejüknek jó. Ha David felébred, a lány is rendben lesz. Azt hiszem egyébként, hogy pont ő a konfliktus oka. Donald barátnője volt, de már Davidé. Úgyhogy most még lelkiismeret-furdalása is van, és persze a döbbenet, hogy mit művelt az exe. De mondom, miatta nem kell aggódni.
- Rendben, tényleg kezdünk összecsiszolódni. Kérem William, ha David állapotában döntő változás áll be, rögtön szóljon az itt lévő kollégáim bármelyikének, és azonnal jövök. A lány, meg a maradék öt harcművész kihallgatása ráér, van bőséggel tennivalónk. Ja, igen. Tud valamit David múltjáról?
- Annyit, amennyi az egészségügyi kartonjában van. Semmi különös.
- Meglep. A kollégáim szerint csak valódi harcművész, vagy kommandós képes ekkora túlerővel szemben ilyen komoly ellenállást kifejteni. Kaptak az evezősök rendesen. És gondolom, nem egymást ütötték.
- Igen, ezen én is kicsit fennakadtam. De egyelőre beraktam a többi furcsaság mellé.
- Mostanra akkor ennyi. William, szóljon, bármi eszébe jut. Pláne, ha David felébredne. Roppant kíváncsi vagyok a srácra.
- Én is így vagyok ezzel.
- Oké. Akkor valamikor, William.
- Viszlát, Sam.

---

- Sam Mitchell vagyok, én vezetem a nyomozást. Parancsoljanak velem.
- Jó reggelt nyomozó. Bocsánat, hogy zavarjuk, de talán fontos, amit elmondunk Önnek. Duncan Philips vagyok, a régészeti tanszék vezetője, a hölgy pedig...
- Cécile Deuchampe, a gyönyörű francia régészprofesszornő - folytatta Sam Mitchell.
- Nocsak - mosolyodott el Duncan.
- Ön a kedvenc műsorom. Amatőr történész vagyok, és ehhez az inspirációt a maga műsoraiból merítettem. Örülök, hogy személyesen is megismerhetem.
- Én is, nagyon - mosolygott a nyomozóra Cécile. - Segít nekünk?
- Ha tehetem, szívesen. Miről van szó?
- Két sérültért aggódunk. De nem vagyunk a rokonaik, így nem kapunk tájékoztatást az állapotukról. David édesanyját pedig nem fogjuk hajnalban azzal ébreszteni, hogy a fia kómában van, telefonáljon már ide, hogy mi is megtudjuk, mi van a kollégáinkkal. És persze nem is engednek be hozzájuk. Amit persze megértek.
- Kollégák? A lány régészhallgató, ez rendben, de a fiú filozófia-szakos. Ő hogy jön a körbe?
- Tegnap óta ő is kolléga. Kikértem egy hónapra egy kutatáshoz.
- Megkérdezhetem, mi a kutatás tárgya?
- Ő maga.
- Mármint David.
- Igen.
- Egyre kíváncsibb leszek rá. A kezelőorvosa szerint olyan biológiai adottságai vannak, amilyeneket még nem látott. Szerinte épp ezért túl fogja élni a súlyos kalandot. A lánynak meg lelki sérülései inkább vannak, mint testiek. Együtt vannak, egy szobában, így mindkettejüknek jobb.
- Hogy hívják a kezelőorvost?
- William Colson. Ő volt ügyeletben, mikor a sérülteket beszállították.
- Stimmel. Tegnap beszéltek telefonon Daviddel, és ma reggel tízkor végeztek volna el pár vizsgálatot.
- Egybecseng azzal, amit nekem mondott a doktor. Rendben. Szerintem ne aggódjanak. Amiket elmondott azok alapján a fiú egy túlélőgép.
- Rendben. Nagyon köszönjük, hogy segített nekünk.
- Szívesen. És akkor mondják, figyelek.
- Van tíz perce? Mert annyi minimum kell, hogy a lényeget össze tudjam foglalni. Nem egyszerű sztori, rengeteg kérdőjellel. De arra jutottunk, hogy önnek elmondhatjuk - mosolygott ismét a nyomozóra Cécile.
- Önre tíz órám is van - mosolygott vissza Sam Mitchell. - Najó, annyi nincs, mert elég rég aludtam, és lesz pár dolgom ma. Na, de komolyra fordítva: önök komoly emberek, komoly embereknek pedig komoly figyelem jár. Addig tart, ameddig. Mondják bátran.

Elmondták.

---

- Nem hisz nekünk, nyomozó, igaz? - mosolygott Sam Mitchell-re Cécile.
- Úgy nézek ki?
- Hát...
- Miért ne hinnék? Van egy pali, akinek páncélszekrény a feje, ronggyá szakadt életfontosságú belső szervekkel, keringés nélkül is életben van, jobb a regenerációs képessége, mint egy gyíknak, ugrik az időben és átvedlik, ha olyanja van, tízezer éves, és egyiptomi, esetleg sumér dárdával vadásznak rá, mikor épp nem evezősök ütik. Sima ügy, mi ebben a hihetetlen? - vigyorgott Cécile-re.
- Hogyhogy keringés nélkül?
- Ja, igaz, a dokival még csak én beszéltem. Tehát abban a helyzetben vagyok, hogy per pillanat én tudom a legtöbbet olyanról, amiből semmit sem értek. Remek. Igen, gyakorlatilag Davidnek semmije sem működik, de mégis él, és amennyire lehet, az állapota stabil. És ha most összerakom az egészet mégegyszer magamban, akkor azt gondolom, hogy az égvilágon semmi baja nem lesz.
- Miből gondolja?
- Nem valószínű, hogy a Cambridge és a Sorbonne régészprofesszora egyszerre bolondul meg, vagy azért keres meg hajnalban, egy súlyos bűncselekmény után, hogy mesékkel traktáljon. A doki is láthatóan érti a dolgát, mégha védi is a kedvenc evezőseit. De ezen már túlvagyunk. Szóval ha ennyi dolog esik egybe, és mind egymást erősíti, abból számomra az következik, hogy olyan dologgal, vagy személlyel, vagy ki tudja mivel van dolgunk, ami elég egyedi ahhoz, hogy érjen még minket vele kapcsolatban pár meglepetés.
- Nem értem - szólt közbe a prof.
- Tudunk róla egy csomó dolgot, de még több kérdőjelünk van mellé. Biztos, hogy vannak még olyan titkai, amelyek segítenek neki túlélni. A rejtett erőtartalékait nem ismerjük, amit viszont már igen, az is elég, hogy életben tartsa. Szóval ilyen bagatell dologgal szemben, hogy többszörösen agyonveri pár seggrészeg kigyúrt sportoló, valószínűleg védett. Ha tényleg tízezer éves, találkozhatott ennél sokkal keményebb problémákkal is. De hát itt van.
- Igaz - ismerte el a prof.
- Részegek voltak? - kérdezett vissza Cécile.
- Tömény viszkiben úszik az intenzív osztály.
- Akkor nem megtervezett volt a dolog?
- Nem. Akcióztak volna valami lájtosat, de a véletlen összehozta őket az utcán gyűlöletük tárgyával. Vagy alanyával.
- Értem. Szóval nem függ össze a dárdás gyilkossági kísérlet a mostanival.
- Nem. Az nyilván alaposan elő volt készítve, csak elcseszték. Ott a véletlen védte meg Davidet. De a véletlen már csak olyan, hogy oda-vissza működik. És az evezősbanda volt a kiegyensúlyozó elem.
- Jó lenne tudnunk David véleményét is erről.
- Alig várom, hogy felébresszék. Valami azt súgja, hogy még ma alkalmassá válik rá.
- Már meg sem kérdezem, miért gondolja ezt, nyomozó - kacsintott rá Cécile.
- Sam. És nem gondolom, de érzem. Nyomozói ösztön. Ritkán hagy cserben. És különösen akkor hallgatok rá, ha egyébként a tények kicsit zavarosak. És David esetében pont ez a helyzet.
- Értem Sam. Cécile vagyok.
- Én pedig Duncan. Nem akar beszállni a csapatba? Jól jöhetnének az ösztönei a későbbiekben is.
- Szívesen. Úgyis itt leszünk egy darabig, és a bennem bújó történész ennél izgalmasabb témát nem találhat. Történelmi nyomozás. Imádom. Egyébként szerintem a dokit is érdemes lenne bevonni. Szükség lehet a tudására, meg a hátterére.
- Tud titkot tartani?
- Ajjaj. Erről meggyőződtem. Nagyon is. Úgy kellett belőle kicsikarnom még a lényegi információkat is. Még meg is kellett dorgálnom.
- Nekem nincs ellenvetésem - nézett a profra Cécile.
- Akkor megbeszéltük. Megvan a csapatunk.

---

- Sam, van egy ötletem.
- Mondd, Duncan.
- Berendeztél már főhadiszállást? Ha itt maradsz egy ideig a csapatoddal, biztosan szükséged lesz rá.
- Még semmit. Nem volt ilyesmire időnk. De lassan időszerű lesz.
- Van egy javaslatom. Gyere hozzánk.
- Az hol van?
- Mármint a tanszékre, persze. Innen öt perc séta, és van pár vendégszobánk.
- Jól hangzik.
- Gyakran vannak nálunk vendégkutatók, és az a tapasztalatunk, hogy folyamatosan bent vannak az épületben. Van pár olyan dolgunk, ami máshol nem nagyon, úgyhogy minden percét kihasználják az ittlétnek. Úgyhogy csináltunk nekik kényelmes lakrészeket. Ja, és önálló bejárattal, nem kell az egész intézeten átbaktatni.
- Tökjó. Maga az eset úgyis rémegyszerű, ez a David itt az érdekes. És legalább lesz olyan hely, ahol bármikor tudunk beszélni, és nem hallja mindenki. Mert az is fontos lehet - mutatott körbe a klinika auláján.
- Hát igen, erre odafigyelhettünk volna - nézett körbe Cécile.
- Nem hiszem, hogy bajt csináltunk, nemcsak nektek volt sietős a dolog, és nemcsak ti vagytok kicsit megzavarodva. De hosszabb távon tényleg nem biztonságos. Van ott ágy is, ugye? - mosolygott a profra. - Mert lassan itt eldőlök. Nagyjából a harmincadik órámat taposom ébren, kezd kicsit sok lenni.
- Akkor menjünk.
- Köszönöm. Eljön velünk az egyik emberem, hogy felmérje a terepet, meg szóljon mindenkinek, hol találnak, ha sürgős. Rendben?
- Persze. Irodát is berendezhettek, most két lakosztály is üres, és a közeljövőben nem várunk vendéget.
- Egyszerűen szuper. Szólok azért a dokinak is, hogy amíg nem vagyok, kit keressen.

De nem volt rá szükség. Végszóra megérkezett.

- Nocsak, William, már ennyire összehangolódtunk?
- Mert?
- Épp önhöz indultam volna.
- Történt valami?
- Semmi, csak épp elmegyek aludni egyet, és bemutattam volna a helyettesemnek.
- Nincs rá szükség, én is aludni indulok. A negyvenedik órát nyomom. Máskor az éjszakai ügyeletek remek pihenőidőszakok, mert semmi sem történik. Hát, most történt.
- Maga nyert. Kicsit szégyellem magam a szerény harminc órámmal. Ja igen. Bemutatom önnek Duncan Philips és Cécile Deuchampe régészprofesszorokat. Épp Davidről beszélgettünk. És önről is, William.
- Hogyhogy?
- Nemcsak orvosi jellegű csodák tárháza az emberünk. Van ott minden egyéb is, sőt, inkább csak minden egyéb van.
- Értem. Ismerem önöket az egyetemről, meg a tévéből. Örülök, hogy összehozott élőben is a véletlen.
- Mi is, doktor úr. Tegeződhetünk? - kérdezte Cécile.
- Megtisztelnétek vele.
- Mert így egyszerűbb is lesz. Sam mondta, hogy beszéltünk rólad. Nos, bevennénk abba a kutatócsapatba, amelyik David-del foglalkozik. Mi ültünk mellette a kocsiban, mikor beszéltél vele tegnap a mai vizsgálatról. Ami elmaradt az ismert okok miatt. David ugyanis történelmi és régészeti szempontból is a legizgalmasabb valaki.
- Hát, orvosi szempontból sem egyszerű. Örömmel részt vennék, és persze minden lehetőségemmel.
- Köszönjük - szólalt meg a prof. - William, akkor ki kéne még bírnod tíz percet, és átjönni velünk a tanszékre. Ott lesz Sam főhadiszállása, és David dolgaiban is ott tartjuk majd a megbeszéléseket.
- Persze, mehetünk. Délután négyre jövök majd vissza a klinikára, addig bőven lesz időm aludni.
- Lesz valami négykor?
- Igen, Sam. Akkor lesz a konzílium a betegek állapotáról, és persze elsősorban Davidéről. Túlaltatni sem lenne szerencsés, ha javult az állapota, akkor levesszük a gépről, és hagyjuk, hogy az agya visszavegye az irányítást.
- Szuper. Szóval lehet, hogy négykor ébresztés lesz? Mert akkor én is úgy húzok vekkert.
- Elvégzünk azért előtte pár friss vizsgálatot. Öt előtt nem ébresztünk. Elég, ha akkorra bejössz.
- Mi is ott lehetünk? - kérdezte Cécile.
- Hát, nem szokványos kérés, de sem az eset, sem az emberünk nem az. Rendben. Majd kitalálok valamit, hogy miért vagytok ott. Nem kell egyelőre semmi információt megosztanunk másokkal.
- Kulcsmondatot mondtál, William. Tökéletesen egyetértünk. Üdv a fedélzeten - és a prof kezet fogott az orvossal.

---

- Változott a program.
- Hogyhogy?
- David délután kettőkor felébredt.

Fél öt volt, William Colson a klinika aulájában várta a profékat.

- Mi van vele?
- Makkegészséges. A klinikaigazgató irodájában van. Felmegyünk?
- Naná.

Daviden és Danielle-en kívül még öten voltak bent a tágas dolgozószobában, mind fehér köpenyes.

- Megjött a felmentősereg - vigyorgott rájuk a fiú, mikor beléptek.
- Hívatlanul nem szokás ide belépni - mordult rájuk az asztal mögött ülő ősz úr.
- Ugyanmár Steve, nem ismersz meg? - kérdezett vissza Duncan.
- Hát Te? Kihelyezett egyetemi tanácsülés lesz az irodámban?

A tanszékvezetőkből álló egyetemi tanács volt Cambridge vezető-testülete. Steve McIntyre nagyjából évtizede volt a sebészeti klinika igazgatója, jól ismerték egymást a szintén régi motoros Duncan Philips-szel.

- Ugyanmár, Steve. A fiú a munkatársam, és a lány is. Sam Mitchell pedig az éjszakai események ügyében a nyomozást vezető főfelügyelő. Cécile Deuchampe-ot pedig szerintem szintén ismered.
- Épp beszélgetésben vagyunk Daviddel.
- Amit nem kértem - szólt közbe a fiú. - Köszönöm a kiváló ellátást, de magam szeretném eldönteni, a továbbiakban milyen vizsgálatokban veszek részt. És mivel tudatomnál vagyok, ezért aztán ehhez minden jogom megvan, ugye? Mellesleg Duncan és Cécile a barátaim, nemcsak a munkatársaim. Ha nekik innen ki kell most menniük, akkor velem együtt teszik.
- Meg velem - kacsintott a fiúra Danielle.
- David, ezekre a vizsgálatokra a maga érdekében lenne szükség.
- Mint például?
- MRI és PET.
- Most okosabb lettem.
- Az MRI sugárzás-mentes vizsgálat, részletesebb képet kapunk a testéről, mint egy rétegröntgennel. Mármint a CT, mert szerintem annak meg a rövidítése a közismert.
- Értem. És a PET?
- Az pedig a legmodernebb eljárás, ami csak létezik. Nemcsak a szerkezetet mutatja meg, de a szervek működését is. Nagyon ritka eszköz, de nekünk van. És ha van bármi rejtett probléma még Önben, meg fogja mutatni.
- William, nem akarom kínos helyzetbe hozni, de látom, hogy közben összebarátkoztak Duncanékkel. Valóban szükség van ezekre az eljárásokra?

Kellemetlen egy helyzet. William Colson adjunktusként Steve McIntyre beosztottja volt. Nem könnyű ellentmondani a főnöknek, pláne nem kollégák, és külsősök előtt.

- Mondjuk úgy: mindkettő hasznos lehet.
- Aha. Az egészségi állapotom valóban indokolja?
- Őszintén megmondva: nem igazán. A CT már megmutatott minden lényegest, a koponya vérömlenyei felszívódtak, és a belső szervei is regenerálódtak. A keringése tökéletes.

A sebészprofesszor úgy nézett William Colsonra, mint a tigris a varacskos disznóra vacsora előtt. Dehát ez volt a várható reakciója.

- Kösz doki, ez bátor és tisztességes beszéd volt - mondta David.
- Erre esküdtem - nézett a sebészprofra Colson. - Illetve hát mindannyian erre esküdtünk. Az MRI is, de a PET nagyjából teljesen, inkább kutatási célokat szolgál.

A teremnyi szobában néma csönd uralkodott. A többi fehérköpenyes próbált úgy tenni, mintha valahol egészen másutt lenne. A klinikaigazgató meghazudtolásának voltak épp tanúi, és tudták, hogy Colson igazat beszél.

- Kollégák, nézzenek rá a többi sérültre! - úgy tűnik a prof  ezt a megoldást találta célravezetőnek. Megvárta, míg a négy orvos kiment, aztán Davidhez fordult.

- Oké. Bocs. Elkapott a hév. Szerintem mindenkit elkapott volna. Egy orvos-kutató álma, ami ma történt. A maga regenerációs képességei elképesztőek. És annak valami oka van. És ha közelebb kerülhetnénk, akár csak egy lépéssel is a megértéséhez, sokmillió embernek menthetnénk meg, vagy tehetnénk jobbá az életét. Ezért hazudtam Önnek. Egyébként nem szokásom.
- Elhiszem Önnek professzor úr. De Ön nem tudja, hogy nekem az éjszakai nem az első esetem. Pár napja akartak megölni, és erős a valószínűsége, hogy az egyedi képességeim miatt.
- Valóban nem tudtam.
- Nyilván. Csakhát ha ezeket a vizsgálatokat elvégzik, és ilyen széles szakmai körben, mint a kollégái, akkor az nyilvános lesz, vagy inkább úgy mondom: nem titkos. Tehát könnyen megtudhatja az eredményeket bárki, olyan is, aki rosszra használja. Én semmi jónak nem vagyok elrontója, tökéletesen értem, hogy milyen haszna származna az emberiségnek a gyors regenerálódás képességéből. De csak akkor járulok hozzá a vizsgálatokhoz, ha garanciát kapok, hogy az eredmények zárt körben maradnak.
- De hogyan tudnánk akkor azokat a gyakorlatban felhasználni?
- Tételezzük föl, hogy jutnak valamire. Nem értem, miért szükséges az, hogy a személyem ennek kapcsán előtérbe kerüljön - ránézett William Colsonra, aki egyetértőleg bólintott.
- Rendben. Mit kíván?
- William Colsonnak engedélyezem, hogy rajtam bármilyen vizsgálatot elvégezzen. És senki másnak. És csak és kizárólag az Ő döntése alapján tudhat meg bárki bármit az eredményekből.

Steve McIntyre-nek nem volt jó napja. Legszívesebben kirúgta volna Colsont az illojalitásáért, ehhez képest most pont Ő lett a nélkülözhetetlen tényező. Ügyes fiú ez a David, hogy a fene enné meg. Csakhát túl érdekes, nagyjából bármit megér kutatói szemmel. Úgyhogy nyelt egyet. Nagyot.

- Elfogadom.
- Köszönöm, professzor úr. William, a magáé vagyok, mehetünk - vigyorgott Colsonra David.
- Nana - szólt közbe Danielle - Veletek megyek, hogy el ne felejtsd, kié vagy.

---

- Üljetek le, talán van elég székünk. Mi bemegyünk Daviddel, ti meg látjátok az üvegen keresztül, mit csinálunk. Aztán mindjárt én is jövök, és a monitorokon minden ott lesz. Rendben?
- Persze - válaszolt Cécile, és már húzta is maga alá az egyik széket. A többiek is ugyanezt tették, pont elég ülőalkalmatosság volt.
- Nem szoktak itt ennyien lenni, az látszik - mosolygott Sam.

A doki gyorsan végzett, és már jött is ki. David egy csőben feküdt, és még idekint is érezhető volt valamiféle remegés és zúgás.

- Na, lássuk, mire jó az erőtér. A koponya a legizgalmasabb, azzal kezdünk.
- És ez most melyik, William?
- Ez az MRI. A PET egy másik hasonló teremben lesz majd. De ott is mindent tudtok majd követni.
- Ez való a szerkezet feltérképezésére akkor - mondta Sam.
- Úgy van. Na, kezdhetjük?
- Persze, bocs.
- Semmi baj, elindítom, tíz percig fog pásztázni, nyugodtan kérdezhettek közben. Automata a cucc.

A monitorokon kezdett egy emberi koponya körvonalazódni. Először csak a kontúrjai, aztán egyre részletgazdagabb lett a kép.

- Látjátok?
- Persze, de élőben azért jobb képű - kacsintott Danielle az orvosra. - Mit?
- Ja, igaz. A koponyafalat nézzétek.
- Rendben. William, amatőrök vagyunk. Mit kellene látnunk a koponyafalon?
- Hogy milyen vastag. Minimum kétszerese egy átlagemberének.
- Ahhoz látnunk kellett volna egy átlagembert is.
- Igaz.
- Inkább mondd, márha nem zavar közben. Hamár itt lehetünk, szeretnénk meg is érteni, mi zajlik.
- Oké. Szóval először a keményebb részek rajzolódnak ki, egyre kontúrosabban. Aztán majd a lágyak is, látni fogjuk az agyat is, elég részletesen. A koponyacsontok teljesen eltérnek a szokványostól. nemcsak vastagabbak, de sokkal komplexebbek is. Olyanok, mint egy barokk székesegyház. Boltív boltív hátán.
- Teherbírás? - kérdezte Duncan.
- Pontosan. A csont nem egy lapos és tömör micsoda, hanem nagyon is finoman szerkesztett struktúra. Az építészetben is azért használnak boltíveket, mert azok oldalfelé szétosztják az ív tetejét érő erőbehatást, és megsokszorozzák a teherbíróképességet. A csont valójában csupa boltív. És David olyan mennyiségű és átfedésű boltívvel rendelkezik, hogy az elképesztő. Ezért hasonlítottam barokk katedrálishoz.
- Világos. Mennyivel lehet erősebb a koponyája, mint a miénk?
- Nem tudom. Még az sem biztos, hogy ugyanolyan a kémiai felépítése, mint az átlagos csontszöveté. Némi szerves hálózat, benne kalcium, foszfor, ilyesmi. Egyszerűsítve ez a csont. De a CT-n sokkal fehérebb volt, mint kéne, úgyhogy szerintem más a kristályszerkezet is. Korábban mondtam még Sam-nak, hogy olyan, mintha egy páncélterem lenne David feje. Fenntartom, sőt.
- Képes lenne átütni egy átlagos pisztolygolyó? - kérdezte Sam.
- Fene tudja. Nehéz dolga lenne, az biztos. Talán belefúródna, de az agyig aligha jutna el.
- És az ott mi?
- Micsoda?
- Az ott a koponya közepén - és Sam egy furcsa alakú valamire mutatott - Olyan, mint egy homokóra.
- Kezd kirajzolódni az agy. Bár ilyen része nincs. Várjunk kicsit.

Az agykérget, a kisagyat Danielle is simán felismerte, és azért a többi rész sem volt teljesen ismeretlen. De az a valami ott tényleg látványosan kilógott a szerkezetből. Mintha egy homokóra alakúra szétnyomódott golyó lett volna odabent. Nem véletlen, hogy Sam nyomozói szeme azt szúrta ki azonnal.

- Oké. Elértük a teljes részletgazdagságot. Ennél finomabb szerkezetet már nem fogunk látni.
- És mi az ott?
- Nem tudom. Sosem láttam ilyet.
- Külső behatolás maradványa?
- Nem, Sam, az kizárt. Látnunk kéne valamilyen módon az utat is, ahol bement. És szervesanyagból van, nem fém, vagy valami más ilyesmi.
- Daganat? - kérdezte aggódva Danielle.
- Nem, az sem. Látszik, hogy nagyon finom a szerkezete, talán még cizelláltabb, mint a környező agyszöveté. Pedig az az emberi szervezet Fabergé-tojása, igazi ékszer. A tumorok elnagyoltak, belső struktúrájuk sem nagyon van. Élő és szapora massza, nagyjából. Hát ez pont nem az. Biztos, hogy nem tumor.
- Megnyugodtam - mosolygott felszabadultan Danielle.
- Jó neked. Én viszont erősen nyugtalan lettem. Ilyen valami nincs, ami David fejében található. Legalábbis én még sosem láttam hasonlót sem.
- Talán megtaláltuk a kulcsot David egyediségének megértéséhez - szólalt meg a prof. - Nem tudom miért, de számítottam ilyesmire.
- Rendben. Talán a PET megmutatja, hogyan működik. Steve beleőrülne, ha tudná, miből marad ki.
- Ha nem hazudott volna Davidnek, itt lehetne - mondta Danielle. - Roppant érzékeny az ilyen sunnyogásra, mégha egy klinikaigazgató professzor követi el, akkor is. Sőt, talán attól igazán.
- Hát, ezt elbaltázta. Na, bemegyek Davidért, aztán menjünk át a másik szerkentyűnkhöz.

---

- Ez azért jóval tágasabb - nézett körül Cécile a PET irányítótermében.
- Igen, a vizsgálat jellegéből következik. De erről majd később. Lesz rá időnk. David.
- Igen?
- Egy intravénás injekcióval kezdenénk. Nagyon gyenge radioaktív izotópos anyag van benne. Szükséges a vizsgálathoz. De annyira gyenge, hogy semilyen kárt sem okoz. Még ha terhes lennél, esetleg, de az nem valószínű.
- Legalábbis remélem. Kezdek hozzászokni a különcségemhez, de egy ilyesmit egyelőre nehezen tudnék feldolgozni - mosolygott a dokira a fiú. - Persze, jöjjön csak a szuri.
- Nekem is újdonság lenne. Nem vagyunk még a gyermektervezés fázisában, és ha majd leszünk, akkor is inkább a hagyományos szereposztásban lenne jó - szállt be Danielle is a szívatásba.
- Te egyelőre a bordatöréseddel foglalkozz - kacsintott a lányra David.

William Colson közben beadta az injekciót Davidnek. Bőséggel voltak székek, még kanapé is, mindenki kényelembe helyezte magát.

- Oké, akkor mondom - kezdte a doki. - A dolog lényege, hogy ha valamilyen szerv működik, akkor az anyagokat használ föl, és salakanyagokká alakítja. A beadott izotóp eloszlik a szervezetben, és mikor a sejtek felhasználják, a benti teremben levő kütyü megmutatja, hogy hol történik a testben a felhasználás. Eddig érthető?
- Tökéletesen - mondta a prof és körbenézett. A többiek bólintottak, vagy épp várták a folytatást.
- A szervek maguktól is működnek, de ha valamilyen külső hatás éri őket, reagálnak is. És minél erősebb a hatás, annál erősebb a reakció is. Mi most David agyát fogjuk vizsgálni, és ahhoz, hogy működni lássuk, mindenféle ingereknek fogjuk alávetni. És ezért ilyen tágas az irányítóterem is. Itt szoktak kérdezőcsoportok lenni, pszichológus, nyelvész, bármi ilyesmi. Akik a vizsgált személy különböző agyterületeit aktiválják a kérdéseikkel.
- Világos - mondta Cécile. - Logikus.
- Az MRI vizsgálat nem volt interaktív, ez viszont az lesz. Odabent hallani fogod, David, mikor idekintről szólunk hozzád, és a Te hangodat is kristálytisztán fogjuk idekint venni.
- Az jó, mert már kezdtem az MRI-ben elmagányosodni. Kicsit koporsó jellege volt a csőnek.
- De legalább azt is megtudtuk, hogy nincs klausztrofóbiád. Akinek van, azt csak erős nyugtatókkal tudjuk vizsgálni. Tényleg kicsit koporsós.
- Milyen jellegű kérdésekre készüljek?
- A türelmedet kérem. Ha előre fel tudsz rájuk készülni, akkor máshogy reagálsz, mintha spontán tennéd.
- Remek vallatóeszköz, ha épp nincs rá szükségetek, William, elkérném - vigyorgott Sam a dokira.
- Persze, simán, de elég nagy bőrönd kell majd a hurcolásához - vette a lapot Colson. - Na, és akkor indulásnak ennyi, az anyag eloszlott a szervezetedben, menjünk be, David.
- Oké.

Két percig tán, ha tartott, míg odabent elrendezték a dolgokat. David a csőben volt, Colson ellenőrizte a hangosítást, meg még pár dolgot, amit csak ő értett. Minden tökéletesen működött, a doki kijött, és visszaült az irányítóterem üvege elé.

- Kezdünk, David.
- Mehet - hallották a fiú hangját.
- Idebent magyarázni fogok a többieknek, abból keveset fogsz hallani, ha mégis, ne figyelj rá. Minél jobban tudsz koncentrálni a feladatokra, annál tisztább képet fogunk kapni.
- Rendben.

A monitoron David koponyája látszott egyidejűleg több nézetben. Színes képek, kifejezetten szépek - gyönyörködött bennük Danielle. - Mit jelentenek a színek?
- Jó kérdés. Minél aktívabb egy szövet, annál vörösebb. A kék az inaktív, a tűzvörös a hiperaktív, a kettő között majd látjátok az átmeneteket.
- Köszi.
- David, hunyd le a szemed, és tartsd úgy fél percig.

A monitorok több képén is látszott, amint addig sárga agyterületek elkezdenek halványulni. A doki segítségként párat körül is rajzolt az ujjaival. Az érintőképernyők megőrizték a skiccet.

- Ezeket a részeket figyeljétek majd. David, nyisd ki a szemed, és mozdulatlan fejjel forgasd mindenfelé.

A körülrajzolt részek elkezdtek kivilágosodni, visszanyerték korábbi sárga színüket.

- Ezek az agy látással kapcsolatos területei. Főleg az agykéregben, és annak is egy helyén koncentrálódik a feladat, de látjátok, hogy azért máshol is dolgoznak az idegsejtek, nemcsak a látókéregben. Ezért mondtam, hogy az agy olyan, mint egy Fabergé-tojás. Igen keveset értünk igazából belőle, de az biztos, hogy szuperfinom, és összehangolt szerkezet. David, most suttogni fogok. Ha érted, mondd utánam!
- Oké.
- Körte, alma, doboz, híd, autó, lakás, zokni, metafizika, harmónia, Belzebub, cseresznye, szanszkrit, Winnetou, virágcserép.

David egyenként megismételte, hibátlanul. A képernyőkön most más agyterületek világosodtak ki, volt olyan rész, ami egészen bevörösödött.

- Épp azért suttogunk, és ilyen összevissza, egymáshoz logikailag nem illeszkedő dolgokat, hogy a hallókérget megdolgoztassuk. Korábban volt, hogy Beethoven szimfóniát nyomtunk nagy hangerővel, vagy épp robbanások hangját közvetítettük. De a suttogás a leghatékonyabb. Látjátok, milyen szépen kirajzolódtak az érintett agyterületek.
- De most nemcsak a hallókérget látjuk. David beszél is közben.
- Ismét telitalálat - nézett Danielle-re a doki. - Mivel az alannyal szóban kommunikálunk, ezért aztán a beszélőkérge folyamatosan működik. A következő fázisban épp azt fogjuk körülhatárolni, és aztán a későbbiekben el tudjuk választani egymástól a beszédért és a bármi másért felelős területeket. Ebben a szoftver is segít minket egyébként.
- Oké, értem - Danielle teljesen ráhangolódott a kísérletre, egyszerűen lenyűgözte, hogy látja David agyát miközben az működik. Kész csoda.
- David, most mondd föl az ábécét.

Látszott a monitorokon, ahogy a korábbi vörös területek elkezdenek halványulni. De az átfedés is kiderült, mert nem mindegyik kékült ki teljesen. Nyilván azok a beszédhez tartozók - gondolta Danielle. - De most meg gondolkodik, úgyhogy megint nem csak egy dolgot végez az agy.
- Danielle, ha megunod a régészetet, válts agykutatásra - vigyorgott a lányra Colson. - Pontosan így van, ahogy mondod. És épp ezért az ábécét mondatjuk föl, mert bár igényel némi gondolkodást, de nem sokat. A másik, amit szoktunk, a számok egytől ötvenig. Ezek a tudatos agy legegyszerűbb feladatai. És mondom, a szoftver az adatfeldolgozásnál aztán ki képes szűrni az egymást zavaró momentumokat. Mi most az azonnalos, köztes fázist látjuk, miután végzünk, a gép elvégez egy analízist, és annak a végeredménye egy kristálytiszta kép lesz az egyes agyterületek működéséről.
- Világos. És lenyűgöző.
- Az, valóban. David, most gondolj Danielle-re!
- Kellett nekem megszólalni - mosolygott a lány.
- Amúgyis ez jött volna. Most az érzelmi működést vizsgáljuk. Jól figyelj, Danielle, most mindent megtudsz - kacsintott az orvos a lányra.
- Akarok?
- Hát persze. Nőből vagy, imádod a titkokat. Mármint megtudni.
- Hé, nem engem vizsgálunk.

Az egész csapat nevetett már, jólesett ez a kis évődés a komoly ügyek kellős közepén. A képernyőkön közben teljesen átalakult a kép, minden addig aktív agyterület lekapcsolt, mások viszont vörösen felizzottak.

- Na, hát úgyis látjátok. Az érzelmekért elsősorban nem az agykéreg a felelős, hanem mélyebb, ősibb részek. A legfontosabbat hipotalamusznak hívják, azt látjátok tökéletesen kirajzolódni. És nagyon intenzíven. Szerencséd van, Danielle.
- Látom - mosolygott a lány - Bemehetek megölelni?
- Most ne, bár érthető.
- William.
- Sam?
- Én kezdettől azt a micsodát figyelem. És meg sem rezzent eddig.
- Nekem is feltűnt. Teljesen néma. De még bőséggel vannak fázisok, végigmegyünk rajtuk, aztán kiderül, mire reagál.
- Oké, csak gondoltam szólok, hátha nem tűnt föl.
- De, csendben arra figyelek leginkább.

Egymás után kapta David a feladatokat, a mozgástól az elvont gondolkodásig. Szépen váltakoztak a képernyőkön a mintázatok, csak éppen a Sam által "micsodának" nevezett agyrész nem mutatott semmiféle aktivitást.

- David, lassan végzünk, és a micsoda ott bent nem reagál semmire. Van esetleg ötleted? Mégiscsak a tiéd.
- Van. Gyere be, és hozz magaddal egy szikét.
- Minek?
- Vágj bele majd a jobb mellizmomba vele.
- Ne hülyéskedj.
- Eszem ágában sincs. Sebész vagy, nálam sokkal jobban tudod, hogyan lehet a lehető legkisebb vérzéssel egy jó nagyot vágni.
- És mit vágjak?
- Pár izmot keresztbe. Úgyis begyógyul, nem?
- Igaz. És mire számítasz?
- Nézd, amit eddig teszteltünk, az csupa hétköznapi dolog. Mindenki hall, mozog, beszél, gondolkodik, ebben nincs semmi különös. A regenerációs képességem viszont egyedi. Azt kell bekapcsolnunk, és az talán a néma részt fogja aktiválni.
- Logikus. És miért pont a jobb mellizmod?
- Gyakorlatom van már öncsonkításban. A British Múzeumban egy dárdát döftem ugyanoda. Most viszont egy profi kéz váltja ki az amatőrt. Na, jössz?
- Érzéstelenítés?
- Ha agyi reakciókra vagyunk kíváncsiak, akkor azokat nem akarjuk eltompítani, igaz?
- Rendben. Megfogtál. Megyek.

A prof és Cécile Danielle-t figyelték. Most nem dúlta föl, hogy mindjárt vágnak egy jót Daviden. Láthatóan kezdett hozzászokni a gondolathoz, hogy a fiúja sebezhetetlen. A lány elkapta a tekintetüket és rájuk mosolygott: - Nyugi, végülis fel is daraboltathatná magát.

Közben Colson már bement Davidhez. Nem látták, hogy mit csinál, valószínűleg épp azért állt oda, ahová, hogy megkímélje őket a látványtól. Aztán már jött is ki, sietve.

- Na, nézzük! Csak kicsit vérzik - nézett a lányra - Most mindannyian figyeljünk, Davidnek tökéletesen igaza van: ha valami, akkor ez aktiválni fogja a micsodát.

Mindannyian a monitorokat figyelték. De semmi sem történt. Pár agyterület elkezdett sárgulni, tán a fájdalomért felelősek. De a néma terület néma maradt. Mindannyian csalódottak voltak. De azért türelmesek is. Öt percig nézték a semmit, csak annyi történt, hogy még a fájdalomérző területek is elkezdtek halványodni. A doki felállt, tán támadt valami ötlete. Aztán elszabadultak a dolgok.

- Nézzétek! - kiabált Sam. Az egyik monitoron mintha egy csillagszórót gyújtottak volna meg. De már a többin is ugyanaz a kép jött. A néma terület felizzott, és mint egy szökőkút, kisugárzott az összes többi agyrész felé is. Gyönyörű - nézte Danielle a vörösarany színű csodát. A többiek is megbabonázva tapadtak a képernyőkre, ide-oda kapkodták a fejüket, hogy le ne maradjanak valamiről. A doki is állva maradt, most pont ugyanolyan meglepetés látszott rajta, mint a többieken.

- Mi a franc - hallotta Danielle, amint épp mormogott magában. Hé! - kiabált föl hirtelen - David, le tudsz állni?
- Nem csinálok semmit.

Már a többiek is látták, mi a baj. A képek a monitorokon elkezdtek szétesni. Volt, amelyik már ki is kapcsolt. Fél perc alatt minden képernyő elsötétült. És az addigi csendes, de azért hallható gépzúgás is eltűnt.
- Áramszünet? - kérdezte Cécile, hogy a láthatóan teljesen megzavarodott dokit magához térítse.
- Nem, a világítás tökéletesen működik, látod. Ráadásul van tartalék áramkör is. A PET kapcsolt ki. De odabent is. David - szólt bele a mikrofonba - Gyere ki.
- Megyek. Nagy lett idebenn a csend úgyis.
- Szóval a hangosítás is működik. Nem áramszünet - mondta Sam.
- Na, mit műveltem? - nyitott be David.
- Nem tudom. A PET-nek annyi.
- Hogy érted?
- Nem működik, teljesen elszállt. Soha ilyen nem történt még.
- Meghackelték? - kérdezte Cécile.
- Lehetetlen. Semmiféle külső kapcsolat nincs, teljesen zárt rendszer. Ráadásul mind elektronikailag, mind számítástechnikailag teljesen le van árnyékolva. Annyira védett bámilyen külső behatástól, mint egy atomtengeralattjáró.
- Pedig mégis - szólt halkan Sam. Az egyik oldalsó képernyőre mutatott. Visszatért belé az élet, és épp a Windows töltődött befelé. Aztán gyors ütemben a többi is bekapcsolt, és a számítógépek zúgása is hallható lett.
- Windows, atyaég.
- Hát úgy tűnik, csak az operációs rendszer maradt meg, nem?
- De. Asszem hívom az informatikusainkat. Hátha ők tudnak valamit csinálni.
- Nem hiszem, William. De persze mást úgysem tudsz tenni. Szerintem nézzünk szembe a ténnyel: a David fejében lévő micsoda hackelte meg a teljes rendszert. Nem akarta, hogy tanulmányozzuk.

---

- William, ülj le kérlek. Ne hívd még az informatikusokat - szólalt meg a prof.
- Gallyra ment egy sokmilliós cucc, valamit csak tenni kell, nem?
- Persze. De ne kezdjünk el kapkodni.
- Oké - fújt egyet a doki, de leült. - Mondd, Duncan.
- Nekünk is van a tanszéken pár elég bonyolult cuccunk. Ennyire azért nem, de nyilván hasonló az elvük. Az adatokról minden éjfélkor készül egy biztonsági másolat, és ez a PET-nél is így van, ebben biztos vagyok.
- Igen, valóban.
- Rendben, tehát a korábbi adatok nem vesztek el, mert azok központi adatbázisba kerülnek. Vagy belső hálózaton, vagy úgy, hogy a tároló-lemezeket valahová elteszik.
- Nálunk az utóbbi, sem az MRI sem a PET nem rendelkezik semilyen külső kapcsolattal. Éppen biztonsági okokból.
- Igen, ezt már mondtad korábban, de szükségem volt a megerősítésre. Tehát az eddigi összes kísérletetek, a páciensek adatai megvannak valahol, és azok újra feltölthetők, igaz?
- Igaz.
- Jó. A gépek újraindultak, tehát működőképesek. Tehát nem elektronikai kisülés volt, hanem csak adat-, és programvesztés.
- Oké, ez is valószínű.
- Akkor nem történt semmi helyrehozhatatlan. Majd szépen jönnek az informatikusok, újratelepítik a szoftvereket, és újra működik a PET. Csak éppen a mai adatok tűnnek el belőle. Köztük David vizsgálati eredménye. Aminek a lényegét viszont saját szemünkkel láttuk.
- Lehiggadtam, kösz Duncan. Mit javasolsz?
- Várjunk egy kicsit, és okoskodjunk. Mihelyt szólsz az informatikusoknak, és azok látják, mi történt, tele lesznek kérdésekkel. Meg kell beszélnünk, mi legyen rájuk a válasz. Mert azt aligha mondhatjuk el, hogy David fejében felvillámlott a micsoda, és eltakarította a teljes szoftvert a PET-ből.
- Tehát hazudni fogunk - vigyorgott a profra Sam - Nem pont ezért nem engedtük ide a klinika-igazgatót?
- Igazad is van, meg nem is, Sam. Steve McIntyre önös érdekből hazudott, mi pedig nem ezt tesszük. Davidet nem elméletben, hanem nagyon is gyakorlati módon akarták megölni, és minél később tudják meg, hogy nem sikerült, annál jobb. Kell idő, hogy jobban megértsük, kicsoda David, mert annál hatékonyabban tudjuk megvédeni.
- Elfogadom, oké. Mondd tovább.
- Honnan jönnek az informatikusok?
- Igazából nem a klinika alkalmazottai, hanem a PET-et gyártó cégé. Crimson Technologies a neve, és az összes komoly cuccunk tőlük van. MRI, CT, röntgenek, ultrahang, minden. Állandóan itt van egy emberük, őt hívtam volna.
- Kell majd hívni, de csak ha megbeszéltük, mit mondhatunk neki. Nyilván ő szólni fog a saját cégén belül a főnökének, és ugyanezt teszi Steve-vel is. Steve pedig most nagyon nem szeret minket, nyilván botrányt csinál.
- Esetleg kirúg - mosolygott Colson.
- Esetleg, de nem valószínű. Okos ember, felmerül majd benne, hogy több történt idebent, mint amit elmondunk. Tudja, hogy David különleges, tehát arra is könnyen rájön, hogy épp a különlegesség okozhatta a PET kiakadását. De a PET gyorsan újra üzembe lesz helyezve, Davidből viszont még mindig csak egy van. És ha tanulmányozni akarja, ahhoz rád van szüksége, mert ezt David csak neked engedte meg. Nem lettél kevésbé nélkülözhetetlen. Sőt.
- Igaz.
- Röviden: azt kell mondanunk, hogy már végetért a vizsgálat, mikor lefagyott a rendszer. És hogy a vizsgálatban semmi érdemlegeset nem találtunk. És mindezt mosolyogva kell mondanunk, és mindannyiunknak. Menni fog? - nézett körbe a prof.
- Nekem igen. Davidet meg kell védenünk - mondta Danielle.
- Megteszem - szólt Cécile.
- Mikor a nyomozó hazudik, az egy érdekes szitu. De valóban ez tűnik az egyetlen járható útnak.
- Kösz Sam. William?
- Persze. Engem már korábban meggyőztél.
- David?
- Kösz mindenkinek.
- Oké, akkor ezzel megvolnánk. Még egy dolgunk van. Illetve neked, William.
- Nos?
- Az MRI-ből ki kéne szedned David vizsgálati eredményét. Amin ott van a micsoda.
- Nem probléma. Eleve a saját kódom alatt csináltuk, más nem látja. A kutatásoknál így biztosítjuk a titkosságot. És ki is tudom menteni, vagy törölni, ha kell. És eszerint kell.
- Nem hagyhatunk nyomot. Megtudtuk, amit akartunk. Nem sok, de mindenképpen új és fontos információ. Láttuk a saját szemünkkel, nekünk nem kell erről további bizonyíték.
- Mit tudtunk meg tulajdonképpen? - kérdezte David.
- Majd ezen is végigmegyünk. De nem itt. Nem húzhatjuk a világ végéig a telefonhívást. Átmegyünk hozzám, és majd ott, nyugiban megbeszéljük. Rendben?
- Persze, Duncan.
- No, akkor most már hívhatod az informatikust. Aztán ha végeztél, gyere majd át hozzám. Megvárunk - mosolygott a dokira Duncan.
- Kezdjetek bele nélkülem, majd elmondjátok, hol tartotok. Nem tudom meddig kell itt lennem, nyilván Steve-nél is lesz jelenésem, nem rövid, és nem kellemes.
- Oké. Tiéd a pálya.

---

- Duncan, te vagy a házigazda, de esetleg kezdhetném én? Kérdeznék pár dolgot Davidtől a tegnap estéről.
- Persze, Sam. Végülis azért vagy itt.
- Nem egészen - mosolygott a profra a nyomozó - Valóban azért jöttem eredetileg, de maga az eset nem túl felkavaró. Már a bonyolultsága, mert amúgy elég ocsmány sztori.
- Hát ja.
- David, mondd el légyszíves, mi történt.
- Igazából nem tudom. Bekanyarodtunk a sarkon, ezek pont szembe jöttek, és onnantól lement a függöny.
- Lehetetlen.
- Pedig így történt, semmire sem emlékszem.
- Tudod, mi történt a támadóitokkal?
- Annyit, amennyit Danielle el tudott mondani, míg bele nem kezdtünk a vizsgálatokba. Ők sincsenek túl jó állapotban.
- Hogy pontosak legyünk: ők rosszabb állapotban vannak, mint Danielle. Rólad nem beszélve, mert a doki szerint, és én is így látom: te már makkegészséges vagy. Röviden: hülyére verted őket.
- Aha.
- Tényleg, nem viccelek. Kaptak tőled ütéseket, rúgásokat, erőseket, és sokat. Kommandós nem lett volna erre képes ilyen helyzetben.
- Oké, de azért nem én voltam a támadó fél, azt azért rögzítsük.
- Félreértesz. Fel sem merül, nyilvánvaló, hogy ők támadtak. Mind seggrészeg volt, ezt már tudjuk, és egy baráti kör, tehát nyilván szándékegységben voltak.
- Miben?
- Ez zsaruszöveg. A lényeg, hogy mind ugyanazt akarták: téged megverni. Meg aztán az sem túl valószínű, hogy egy éjszaka andalgó szerelmespár megtámad egy részegen handabandázó csoportot. Szóval a helyzet kristálytiszta, ők támadtak, ti védekeztetek. De roppant hatékonyan, el kell ismerni.
- Szuper. Jó lett volna átélni, hogy kommandós vagyok.
- Mondom: jobb, mint egy kommandós.
- Rendben. De tényleg nem emlékszem semmire, csak arra, hogy egymásba botlunk.
- És az hogy történhetett?
- Mármint?
- Ti Duncantől mentetek hazafelé, az evezősbrigád meg az Angyalszívből hozzád. A kocsma neve - fűzte hozzá, látva, hogy David nem érti - És ez két, egymást nem keresztező útvonal. Elvileg nem találkozhattatok volna össze.
- Világos. Mikor hazaértünk, rájöttünk, hogy üres a hűtő, úgyhogy elindultunk az éjjel-nappali boltba, venni pár szendvicset.
- Hát, a gyorsételek úgy tűnik, tényleg károsak az egészségre - kacsintott rá Sam - Oké, tiszta a dolog. Danielle, akkor mondd el Te, légyszíves.
- Nekünk estek. Próbálták Davidet megütni, de nem sikerült, ő viszont kiosztott nekik pár pofont. Aztán nagy nehezen lefogták, de ahhoz is hárman kellettek. Leteperték, onnantól eldőlt a meccs. A földön ütötték-rúgták, mikor elájult, ráfeküdtem, hogy védjem. Kimerültek, hárman közülük összestek, a maradék meg rájött, hogy már engem rugdos. Ezért abbahagyták. És már jöttek is a rendőrök.
- Nagyon hősiesen viselkedtél, Danielle.
- Köszönöm. De a helyzet az, hogy ha David nem arra koncentrál, hogy engem védjen, akkor nem került volna a földre.
- Ezt nem értem. Nem Davidet támadták?
- Donald nem. Ő engem vett célba.
- Biztos vagy ebben?
- Igen. A többiek szemből támadták Davidet, én mögötte voltam. És Donald mögénk került, és belém rúgott. David akkor fordult hátra, akkor tudták először megütni és lefogni.
- Az aljadék kis szemétláda.
- Az. Örülök, hogy megszabadultam tőle.
- Együtt voltatok?
- Igen, nagyjából egy évig. Pont egy évvel többet, mint kellett volna. Persze, utólag könnyen vagyok okos.
- Rendben. Teljesen egybecseng azzal, amit az esetről gondoltam. Donald szerepe volt igazából kérdőjeles. De már ez is tiszta. Kösz, Duncan, ennyi lett volna.
- Szívesen. Roppant hasznos volt a pár kérdés.
- Merthogy?
- David nem emlékszik a verekedésre. Fel sem merül, hogy hazudna, emlékezetkiesése persze lehetne, de akkor a korábbi időszak boltbamenését is elfelejtette volna. Úgyhogy nem David verekedett. hanem ahogy te elnevezted, Sam: a micsoda. Persze David testét használta, de ő irányított.
- Jogos.
- Na, hát akkor David mindenképp ártatlan, ugye.
- Pont ezt mondtam én is - vigyorgott rájuk a fiú. - Mellesleg nem akarjátok elmondani, mit láttatok a PET-en? Merthogy én nem láttam. Tudjátok, én nem a régész vagyok, hanem a lelet.
- Képzelj el egy aranyvörös szökőkutat, ami nagyjából diónyi méretű, és homokóra alakja van - kacsintott rá Cécile. - Segítettem?
- Aha, teljesen hétköznapi struktúra, sima ügy - kacsintott vissza a fiú. - Gyártási számot nem láttatok rajta? Vagy esetleg made in taiwan-t?
- De hülye vagy - nevetett föl Danielle. - Élő szövet volt, nem mikrochip, az már az MRI-nél kiderült.
- Na, most már ezt is tudom. Mert eddig erről sem mondtatok semmit. Sztrájkba lépek, ha kihagytok a legérdekesebb dolgokból.
- Mondunk mindent, David, de kicsit összesűrűsödtek az események.
- Tudom Duncan, csak műbalhézom. Én is dolgozom föl a történteket. Egy kicsit zavar, hogy egy micsoda a főnököm, aki a koponyámban alszik, aztán ha felébred, arra használ, amire épp jólesik. Nem segíti az önértékelésemet.
- Érthető. De szerintem csak olyan dolgot tesz, amivel téged is véd.
- Reméljük, nem gondolja meg magát.

---

- Figyelek, William.
- Igazából nem tudok semmit, professzor úr.
- Dehát maga végezte a vizsgálatot, hogyhogy nem tud semmit? Ugye nem engedte, hogy a vendégei belenyúljanak a rendszerbe?
- Nem, dehogy.

Valami nem stimmelt. Steve McIntyre robbanékony volt, és némi ordibálást, asztalcsapkodást képzelt Colson, mint a beszélgetés kezdőaktusait. De semmi ilyesmi, csak ül az asztalánál, és mosolyog.

- Elvégeztük a vizsgálatokat, és mikor befejeztük, egyszerűen lefagyott a rendszer.
- Értem. Csakúgy, minden előjel nélkül.
- Igen.
- És talált valami érdekeset, adjunktus úr?
- Semmi különöset. A koponyacsontok vastagabbak a szokásosnál, de ennyi az eltérés a normálistól.
- Értem. Kár, pedig azt hittem, választ kapunk a kivételes regenerálódási képességére is.
- Sajnos, nem kaptunk.

A klinikaigazgató hátradőlt a foteljében.

- Adjunktus úr, maga hazudik.
- Eszem ágában sincs. Tényleg elszállt a rendszer.
- Na, persze, ez igaz. De nem csak úgy magától, ugyebár.
- Hanem mitől? Ha Ön többet tud erről, kérem ossza meg velem. A Crimsonék máris rájöttek a probléma forrására?
- Nem, ők nem. De én igen. És ön is.

Steve McIntyre felállt, és odasétált a szobájában álló színes nyomtatóhoz. Megnyomta, az egy hatalmas, A1 méretű lapot dobott ki magából.

- Nos, adjunktus úr, akkor gondolom azt sem tudja, hogy ez mi.

Colson felé fordította a lapot. Ott rikított rajta David koponyájának képe, a PET leállása előtti másodpercekből.

- Honnan van?
- Nocsak, meg sem lepődik. Tehát látta már. Márpedig ilyet máshol nem láthatott, mint odabent. Ilyen dolog ugyanis nincs az agyban. Mármint normál esetben. Fejezze be a hazudozást, William.
- Rendben. David érdekében kényszerültem erre. Meg kell védenünk, érte pár támadás az utóbbi időben.
- És akár velem szemben is meg kell védenie, ugyebár. Ennyire jóban vannak? Esetleg elfelejtette, hol dolgozik, és ki a főnöke?
- Nem felejtettem el. Csak azt nem értem, hogy került ez önhöz.
- Nemcsak ez. A maga szerencséjére. Mikor innen kimentek, szóltam a Crimson emberének, hogy állítsa folyamatosra az adatmentést, és irányítsa az én számítógépemre. Úgyhogy megvan minden, ami odabent történt.
- Ehhez nem volt joga, professzor úr. A PET működési elveit szabályzat rögzíti, amit az egyetem tudományos tanácsa, és a rektor hagyott jóvá.
- És ha betartottam volna, akkor elveszett volna az évszázad orvosi felfedezése. Valamit valamiért, William. Nekünk eredményeket kell produkálnunk, ha azt akarjuk, hogy legyenek a klinikán soktízmillió fontba kerülő csúcstechnológiás masináink. Hogy kutatnánk nélkülük?
- Ha megszegjük a személyiségi jogokat, az orvosi és kutatói titoktartást, akkor nem vagyunk orvosok többé, professzor úr.
- Tudja William, a PET-et alapítványi támogatásból tudtuk megvásárolni. És aki ilyenbe fektet, annak eredmények kellenek. Vannak magasabb szempontok is, mint pár ember személyiségi jogai, vagy titoktartási mániája.
- Értem professzor úr. Örülök, hogy a saját szájából tudtam meg, hogy Ön eladó. Én viszont nem. Felmondtam. És ha visszaél David eredményeivel, feljelentem. És nem leszek egyedül.
- Tegye, amit jónak lát. Én is azt teszem. Kár magáért, William.
- Ön veszett el, professzor úr, nem én. Viszlát.

---

- Na, hát csak idetaláltam - érkezett meg Colson Duncan Philips irodájába - Itt azért nyugisabb a légkör.
- Mi történt?
- Semmi különös, Duncan. McIntyre mindenről tud, én felmondtam, és a sportorvosi állásommal is ezt teszem. Tele van mindenem pár emberrel. Veletek nincs - mosolygott körbe a doki.
- Atyaég. Mondj el mindent.

Néma csend volt, ennél rosszabb hírekkel aligha érkezhetett volna. Dehát ez van, a tényekkel akkor is szembe kell nézni, ha azok roppant kellemetlenek. Röviden összefoglalta a történteket, aztán kényelembe helyezte magát - Nos, Ti jöttök. Jutottatok valamire?

- Igen, de az per pillanat kevésbé ütős, mint ami veled történt. Illetve hát mindannyiunkkal - mondta Sam. - De legalább megint okosabbak lettünk.
- Merthogy?
- Neked nem tűnt föl, Cécile, hogy milyen jólértesült volt a The Sun firkásza? Honnan tudhatta, hány embert, milyen okból vittek az éjszaka a klinikára, és azok milyen állapotban vannak? Nyilván belső informátortól.
- Tényleg. Éreztem, hogy valami nincs rendben, de eddig nem jutottam el.
- Szerintem innentől a képlet egyszerű. Van egy magától elszállt, a karriernek mindent alárendelő ember, aki már azt is elfelejtette, mire esküdött annak idején. Nincsenek erkölcsi gátlásai. Jobb, hogy kikerültél onnan, Bill.
- Legalább lesz időm Daviddel foglalkozni - mosolygott Colson. - McIntyre tud valamit, de csak annyit, amennyi a PET-képeken látszik. Önmagában viszont az vajmi kevés. Elég egy kis szenzációhajhászó habveréshez, meg ahhoz, hogy Davidet veszélybe sodorja, de aligha fogja ennyiből megérteni, kicsoda is valójában David. Hiszen még mi sem tudjuk.
- És annak a minek én is a része vagyok - mosolygott rá David - Épp kezdtem hozzászokni, hogy egyedi darab vagyok, erre kiderül, hogy nem én vagyok különleges, hanem egy cucc a fejemben. Ahogy Sam elnevezte: a micsoda.
- Szerintem ennyire nem vagytok elválaszthatóak. A micsoda is te vagy.
- Hát, nekem inkább tűnik egy parazitának, aki csak használ engem.
- Nézőpont kérdése. Te meg használod őt. Ő visz be a játékodba, általa leszel legionárius, és megküzd érted hat idióta, benyomott evezőssel.
- Ez is igaz. Nincs valami ötleted, mégis mi a franc lehet?
- Hát nem mikrochip, az biztos. Még akkor sem, ha láttuk, mire képes egy szuperszámítógéppel szemben. De élő szövet, ezt tudjuk. És az agyad minden területére befolyással van, de legalábbis kapcsolattal rendelkezik. Mikor felvillámlott, látszott, hogy az agy legősibb, mélyen levő területeihez éppúgy kapcsolódik, mint a legfiatalabb, agykérgi részekhez.
- És hogy kerülhetett belém?
- Ilyet betenni szerintem lehetetlen. Filmekben létezik persze agyimplantátum, de valójában ettől évtizedekre vagyunk. Minimum. Először is meg kéne értenünk az agy működését, hogy rá tudjunk kapcsolódni. Nagy vonalakban persze van fogalmunk róla, de mélyebben semmit sem értünk belőle. Szerintem veled együtt növekedett. Hogy belőled keletkezett, vagy csak társutasod, arról dunsztom sincs.
- Ezt nem értem, bocs.
- Amikor azt mondom, belőled keletkezett, akkor arra gondolok, hogy eleve része a genetikai állományodnak. Mikor szüleidnek hála létrejöttél, a legelső pillanatban csak egy megtermékenyített petesejt voltál. Egy sejt, egy genetikai készlettel. Amiben minden benne van David kialakításához. Éppenséggel elférhetett a genetikai kódodban a micsoda is, mert elképzelhetetlen mennyiségű információ tárolására képes egyetlen sejt DNS-e is. Gondolom az tiszta, mi a DNS - kacsintott a fiúra Colson.
- Hát, összeadni, kivonni, osztani, szorozni, meg írni-olvasni épp tudok. Ja, meg azt is, hogy mi a DNS - vette a lapot David. - Értem, tehát lehet, hogy teljesen én vagyok. De azt mondod, van más verzió is.
- Igen. Mikor még nagyon kezdeti stádiumban vagy, épp belekerülhet a pár sejtből álló masszába egy idegen sejt. És az szintén elkezd osztódni, és saját genetikai programja szerint összenő veled.
- Ilyenre egyébként tudsz példát?
- Létezik a folyamat. Nem pont így, de az elve hasonló. Biztos láttál már olyan embert, akinek a szemében vannak eltérő színű foltok. Mondjuk egy barna szemben egy szép kék szigetecske.
- Ilyesmire gondolsz, Bill? - Cécile odament a dokihoz, és a bal szemét megmutatta neki. - Ugyan pont fordítva, mert kék alapon barna, de én vagyok az élő bizonyíték.
- Huhhh, jó napom van. Ilyen közelről, ilyen szempár, és még szemezik is velem - vigyorgott Colson.
- Hülye - nevetett Cécile. - Na, de erre céloztál?
- Pontosan. Szóval ez a valami úgy keletkezik, hogy az osztódó sejtek egyikében keletkezik egy változás a genetikai kódban. Mutációnak hívjuk az ilyesmit. És ahogy a sejt továbbosztódik, már ezt a változást viszi tovább. És minél korábbi fázisban történik a dolog, annál több ilyen, megváltozott sejt lesz a szervezetben. Szóval különböző genetikai kódú sejtek is szépen megférnek egymás mellett, és együtt alakítják ki az embert. Ezért mondtam David, hogy akármelyik is az igaz, de a micsoda nem válik el olyan élesen tőled. Egyek vagytok valójában.
- Oké. Egyszerűsítem: mikor még embrió voltam, annak is minike, belém jöhetett egy idegen sejt, ami azért hasonló az enyéimhez, és kialakította a micsodát. Így valahogy?
- Igen.
- Aha, mert ez megmagyarázná, hogy lehetnek az időtlenek időtlenek. Egy sejt az egész trükk, ami embrióról embrióra megy. Ez a halhatatlanságuk záloga.
- Na, hát eddig már Steve McIntyre aligha fog eljutni - mosolygott a fiúra Colson. - Remek következtetés. Szerintem beletrafáltál.

---

- Oké, biztos értenem kéne, de nem laboros vagyok, hanem nyomozó. Nem foglalkozom genetikával, csak használom a laboreredményeket emberek azonosításánál. Mitől időtlen akkor az időtlen?
- Na, ezt nem értem, Sam.
- Oké, kérdezem máshogy. Mi mitől nem vagyunk időtlenek? Az ősükapám génjei itt vannak bennem, ez nem egy nagy újdonság.
- Világos. Igen, benned vannak, de nem vagy azonos vele. A génjeid, vagyis a kód, amiből Sam Mitchell felépítésre került fele részben jött apai, felerészben anyai ágról. Tehát te apáddal csak félig vagy azonos. Ő az ő apjával, és így visszafelé. Tehát az ősükapád és közted valójában már csak nagyon kicsi a hasonlóság. Alig több, mint bárki más ősükapjával. A sejt viszont, ami David részeként felépítette a micsodát, nem változik. Ugyanolyan, mint tízezer éve.
- Aha. Pedig már kezdtem magam és is különlegesnek érezni - vigyorgott a nyomozó.
- Nyugi, az vagy. Éppen emiatt az állandó újrakeveredés miatt. Hogy apád melyik felét kapod meg, és ahhoz az anyai ágról mi érkezik még, az minden esetben más és más. Így aztán nincs két ugyanolyan ember. Tehát különleges vagy. De egyedi mindenképp - vigyorgott vissza Colson.
- Na, most már tökéletesen értem. Van egy sejt, fene tudja mióta, belemászik egy embrióba, ott elkezd működni, részévé válik az embernek, akibe belekerül. Ad neki különleges tulajdonságokat, mint azt Daviden látjuk. De mi van akkor, mikor David meghal? Már bocs, David - mosolygott a fiúra.
- Ugyan, ha Te nem kérdezed meg, megkérdezem én. Végülis engem is érint valamelyest, nemde - kacsintott rá David.
- Gondolom, része a genetikai kódjának, hogy ilyenkor mit csinál. Talán olyan, mint egy őssejt. Vagyishát inkább képes őssejtté visszaalakulni, ha a társutas ember meghal. És egy sejt roppant kicsi valami. Ha elég ellenálló, elvan jó ideig, halad a széllel, terjed cseppekben, mint egy baktérium. Az sem más, mint egy sejt. Aztán ha talál olyan nőt, akiben épp megfogant egy élet, akkor belemászik.
- És mi van, ha nem talál?
- Mindenképp talál. Hétmilliárd ember van a földön, tehát szaporodunk rendesen a kezdetektől. Puszta idő és kitartás kérdése a sejt részéről az egész. És mondom, simán lehet olyan ellenálló, hogy túlél akár éveket is, miközben vándorol. Vannak olyan baktériumok, vagy gombaspórák, amik elképzelhetetlenül szélsőséges viszonyok között is remekül elvannak. Hát egy ilyen szupersejt aligha gyengébb náluk.
- Álljunk meg egy pillanatra. Van egy kérdésem - szólt közbe Cécile.
- Igen?
- Számomra ebből az következik, hogy abban semmi tudatosság nincs a szupersejt részéről, hogy milyen embrióba költözik. Jól értem?
- Jól. Tudat, jelen ismereteink szerint, idegrendszer nélkül nem létezik. Márpedig egy sejtben nem lehet idegrendszer. Azt ki kell alakítani, mikor már növekedésnek indul. Azt láttuk épp a PET-képeken. Tehát a véletlen határozza meg, hogy az előző test után kié lesz a következő.
- Bill, ez fontos. Mielőtt bekerültél volna a csapatba, sok beszélgetést folytattunk. Amit tudtunk, már elmondtunk neked. De persze nem mindent, idő sem volt rá, meg van, ami egyszerűen nem jutott eszünkbe. De most egy dolog beugrott.
- Figyelek.
- Azon gondolkodtunk, hogy miért pazarolna egy időtlen arra energiát, hogy mondjuk egy legionárius, vagy egy filozófushallgató legyen a teste. Ehnaton fáraóban sokkal hatásosabban lehet formálni a történelmet, vagy akár Augustusként. De ezek szerint Ehnaton volt az egyik véletlen, és hétköznapi emberek valójában a hordozói a szupersejtnek.
- Igen, így gondolom. Ez a logikus.
- Szóval az időtlenek átlagos emberek voltak.
- Igen, de ha belegondolsz, szinte mindegy, milyen alapra hullik a szupermag, nem? Davidben is megmutatta már, mire képes. A tigris akkor is tigris, ha síkon, dombon, vagy hegyen áll.
- Igaz. És vajon miért van négy belőlük? Illetve hát volt, mert valószínűleg hármat már kiiktattak.
- No, erre aztán végképp nincs válaszom. Ez már inkább filozófia, vagy régészet, mint orvostudomány.
- Igen, de kérdezem másképp. Bocs, csak hangosan gondolkodom, lehet, hogy kicsit zavaros.
- Nyugi, ráérek, nem leszek ügyeletben az éjszaka - kacsintott Cécile-re a doki.
- Naja. Szóval a kérdés akkor, javított kiadásban. Egy szupersejt van, és az alakult négy különböző feladatra, vagy négy különböző van eredetileg is?
- Alaposan megfontolva és végigrágva az összes elképzelhető lehetőséget arra jutottam, hogy halvány lila dunsztom nincs - nevetett Bill. - Cécile, kösz a bizalmat, de nem mindentudó vagyok, hanem csak egy állástalan orvos. Illetve még az sem, mert az üzemorvosi állásomat megtartom. Az egyetemistákat bírom, csak a profokból, meg a sportolókból lett elegem. Najó, a profokból sem mindegyikből - mosolygott Duncanre, látva, hogy az szúrósan ránéz. - Na, szóval összevissza beszélek már, lényeg a lényeg: nem tudom. Lehet egy szupersejt is, de lehet négy is. Vagy akármennyi. Szerintem ezt majd kiderül, ha rájövünk, honnan származik.
- Honnan származik?
- Hát ez volna a legizgalmasabb kérdés, nem? - kacsintott Cécile-re Colson.

---

- Jó, mondjam ki én? - nézett végig a többieken David. Láthatóan mindannyiuknak ugyanaz jutott az eszükbe. Olyan csönd volt, hogy nem egy légy szárnyának rezgését, de akár egy hangya lépéseit is hallani lehetett volna. És Danielle kivételével mindenki kínosan kerülte a tekintetét. Hálás volt ezért a lánynak - Arra célzol, Bill, hogy földönkívüli eredetű a micsoda?
- Hát, pár dolgot megmagyarázna - mentette meg a választól Sam a dokit.
- Persze, de ha valamit nem értünk, mindig ráfogjuk, hogy földönkívüli. Aztán találunk végül más értelmes magyarázatot.
- Mondanál egyet, David?
- Nem, nem tudok mondani. De a tudomány története tele volt olyan dolgokkal, amiket eleinte nem tudtak megmagyarázni, aztán, akár évezredekkel később meg simán.
- Naja, neked van időd évezredeket várni, de nekünk nincs - mosolygott Sam Davidre. - Márpedig érteni szeretnénk, mi történik, és ez elég kézenfekvőnek tűnik.
- És mint látszik, rögtön burkot is húzott körém. Ne hülyéskedjetek már, David vagyok, ugyanaz, aki tegnap voltam, vagy akár öt perce. Nem lettem idegen.
- Nekem mindegy, ki vagy - állt föl Danielle. Odament a fiúhoz, megcsókolta és átölelte.
- Köszönöm, kedves.
- Én is odamenjek, és megöleljelek? - kérdezte Bill - Nyugi, szerintem mindenki csak szokja a gondolatot. Én biztosan nem tekintelek ettől másnak, csak fura érzés, ha a mesék valóra válnak. Téged is megviselt, mikor egy római légiós testében ébredtél, nem? Pedig elvileg az neked nem egy nagy durranás.
- Bill, Te vagy köztünk a leginkább otthon a reáltudományokban. Szerinted a micsoda tényleg földönkívüli?
- Hát, ha a micsoda nem is, de a szupersejt eredetére ez lenne a legjobb magyarázat.
- Merthogy?
- Merthogy minden más erősen kilógna az élet kialakulásának logikájából. Az ember a bolygónk legértelmesebb faja, és ha nincs azon a technológiai szinten, hogy egy ilyen szupersejtet létrehozzon, akkor azt csak más hozhatta létre. De kik? A csimpánzok, a gorillák, vagy a delfinek?
- És ha eleve itt volt?
- Akkor ugyanaz marad a kérdés: hogy került ide, nem? Persze, lehet, hogy évmilliókig, vagy épp milliárdokig elvolt magában, és megvárta, amíg alakulnak a dolgok a Földön. Egy mindent túlélni képes valaminek végülis tökmindegy, hogy pár évig, vagy évezredig, vagy bármeddig vár. De valahogy annak is ide kellett kerülnie.
- Figyelj David - szólalt meg Cécile. - Én nem azért hallgattam el, amiért Bill. Csak épp nagyon érzékeny ponton talált el a földönkívüliség gondolata. És szerintem ugyanez a helyzet Duncannel. Tudod, a régészetben is rendszeresen felmerül az emberi történelem külső befolyásolásának ötlete. Találtunk leletként sokfelé mindenféle rajzokat, mivel a médiában is sokszor lejöttek, valószínűleg te is láttál már ilyeneket. Csészealj, szakállas, vagy épp gülüszemű, simafejű idegenek adnak át dolgokat bennszülötteknek.
- Igen, láttam ilyet.
- De a régészet szeretne tudományos magyarázatokat találni a társadalom fejlődésére. És szerintem az ősközösségtől szépen végigkövethető, hogyan jutottunk el a mai modern civilizációig. Nem kellett ehhez külső befolyás, értjük az okokat és okozatokat.
- Legalábbis megmagyarázni meg tudjuk - finomította Cécile mondatait Duncan. - Van azért pár dolog, ami nyitott kérdés maradt. Amiket történelmi ugrásoknak hívunk.
- Persze Duncan, de ott is inkább az a valószínű, hogy földi törvényszerűségek érvényesültek, csak még nem találtuk meg az azt alátámasztó leleteket.
- Így van. De jelenleg a tény az, hogy nincsenek ilyen bizonyítékaink több esetben.
- Na, ez izgalmas. Mire gondolsz Duncan?
- Mármint mondjak ilyen példát, David?
- Ja, hálás lennék érte. Mégiscsak más érzés lenne, hogy nem csak egyedül én vagyok ufógyanús.
- Oké. Az egyik, és a legcikisebb, a neandervölgyi és cro-magnoni ember párhuzamos kialakulása. Ha az emberszabású majmokat megnézed, látod, hogy azokból a neandervölgyi sokkal inkább fejlődhetett ki természetes fejlődéssel, mint a cro-magnoni. De mi mind az utóbbiak vagyunk, a neandervölgyiek meg kihaltak. Egyszerűen hiányzik néhány előzmény a mi embertípusunkhoz. Kimaradt pár láncszem, túl korán, túl hirtelen kerültünk elő. Pár tízezer évvel később megmagyarázható lenne, de így nagyon necces.
- Értem. Mi a másik?
- Valójában elég sok van, de csak a legközismertebb, a régészek között is legvitatottabb dolgokat mondom. A mezőgazdaság a másik ilyen. Őseink kóborolnak, eszik, amit találnak, vagy épp levadásznak. Aztán egyszer csak mindenfelé ugyanarra a következtetésre jutnak: megállunk, vetünk, öntözünk, aratunk, és ehhez meg is csinálják a szerszámokat, a naptárat, hogy tudják mikor mit kell csinálni. Itt sem az a probléma, hogy ne juthatna el magától egy nomád társadalom a letelepedéshez, és az ahhoz szükséges feltételek megteremtéséhez. De az, hogy egyszerre mindenütt ugyanarra a technológiai szintre ugranak, és nincsenek béna kísérletezések, hanem mintha pontosan tudnák, mi hogy működik, na ez nem okés.
- Szóval ezek vitatott kérdések a régészek között is.
- Igen, de nem verjük nagydobra. Szakmán belüli viták többnyire, mert nem akarunk tápot adni az áltudományos félremagyarázásoknak. És Cécile pont erre célzott. Valamirevaló régész egész életében az ufó-, meg mindenféle hívők néphülyítő meséit cáfolja. Erre most itt ül a Sorbonne és a Cambridge régészprofesszora, és kénytelen abba belegondolni, hogy mi van, ha mégis az van, amit magunk cáfolunk egy életen át. Hát, ez nem könnyű most nekünk. De mindjárt magunkhoz térünk, és beszállunk a gondolkodásba, csak épp az életműveink omlanak össze úgyanúgy, ahogy a te identitástudatod. Sorstársak lettünk.
- Világos.
- Nekem viszont bejön a gondolat - szólalt meg Sam. - Tudjátok, a bűnügyek nyomozása során van néhány aranyszabály. Az egyik az, hogy ha van egyszerű ok, akkor azt vizsgáld meg először. Márpedig ha végigmegyek azokon a dolgokon, amik veled történtek az elmúlt napokban, és ahogy Te reagáltál ezekre, akkor a legkézenfekvőbb dolognak bizony az tűnik, hogy nem emberiek a képességeid. Innentől meg aztán természetfölöttinek, vagy földönkívülinek nevezni azokat, már szinte mindegy. Időutazás, szuper regenerációs képesség, acélcsontok, egy csúcstechnológiás számítógép-rendszer sima lenullázása, meg a többi. Nyilvánvalóan nem emberi képességek. A legjobb magyarázat egyelőre a földönkívüli eredet. Ha lesz jobb, kézenfekvőbb, akkor azt fogom elfogadni. De nincs.
- Na, azt hiszem, most tartanunk kell egy cigiszünetet. Sétálunk egyet Danielle-lel, aztán visszajövünk. Jössz, kicsim?
- Persze.
- Ha evezőst látsz, ne támadd meg - vigyorgott Sam Davidre.
- Majdnem mind a kórházban fekszik, tiszta odakint a levegő - mosolygott a doki.

---

- Nekem nem kell semmit mondanod. Pár nap után biztos hülyén hangzik, ha azt mondom: jóban, rosszban veled vagyok.
- Nem Danielle, nem hangzik hülyén. Gyönyörűen hangzik. És pár ilyen nap után meg különösen. De egyébként tényleg akarok neked valamit mondani. De egyelőre csak neked.
- Itt vagyok.
- Tudom, vagyis inkább érzem. És ez sokkal jobb - mosolygott a lányra a fiú. - Na, de cigizni jöttünk ki, legalábbis ez volt az ürügy. Bár inkább csak veled akartam lenni. És csak veled.
- Na, ne olvassz le teljesen. Mondd, ha hazamegyünk majd, úgyis kettesben leszünk egész éjszaka.
- Oké. Szóval az a helyzet, hogy engem azért nem lepett meg teljesen Bill ötlete.
- Tudom. Beszélgettünk ilyesmikről eleget, mikor még csak barátok voltunk. Persze elméletben, nem arról, hogy mi van, ha Te vagy földönkívüli.
- Nem is vagyok. Illetve csak félig. A micsoda az, nem én.
- De a micsoda is a részed.
- Na, már Te is kezded.
- Mert igaz.
- Rendben. Emlékszel rá, mikor arról beszélgettünk, mi lenne, ha egy szigeten lennénk és a környező szigeteken meg csupa nálunk civilizálatlanabb törzs élne?
- Naná. Nekem is ugyanez ugrott be.
- Mert pont illik a helyzetünkre. Persze fordítva, mint a példánkban. Itt most mi vagyunk a civilizálatlan törzs. Akiket a nálunk fejlettebbek békében hagynak, mert ők már túlléptek a háborúk, a gyilkolászások, meg az agresszió korszakán. De azt is tudják, hogy nekünk ezt mind meg kell élni, hogy eljuthassunk az Ő szintjükre. Mert csak akkor adhatnak hírt magukról, ha az már nem jelent számukra fenyegetést.
- Igen, de azért mi is küldtünk a szigetünkről mindenféle dolgokat hozzájuk. Embereket, tárgyakat, üzeneteket, hogy minél könnyebben jussanak el a mi szintünkre.
- Így van. De mindezt bújtatottan tettük. És csak mértékkel, mert ha csak külső hatásra képesek a mi szintünkre jutni, akkor egy másik, ellentétes hatás azt megsemmisítheti. És mikor még Cécile az időtlenekről először beszélt, már akkor ez jutott eszembe. Pont az a dolguk, hogy segítsék átélni az emberiségnek a Jót, a Rosszat, az Igazat és a Hamisat. És persze úgy, hogy azt mindenkinek a saját bőrén kelljen megtapasztalnia. Mert ezt az árat a tudásért meg kell fizetni, vagy nem lesz tartós a hatás.
- Azért egy világháború iszonyú ár.
- Az. De igazából csak az ilyen kataklizmákból képes hosszú távra is tanulságokat levonni az ember. Bólogat, ha mondanak neki valamit, de csak akkor hiszi el igazán, ha átéli.
- Kegyetlen tanítás.
- Kétségkívül. De épp ezért maradandó. És nyilván azok, akik kiküldik ezeket a hírnököket, önös érdekből teszik. Így tudják garantálni a saját biztonságukat. És csak így. Vagy persze úgy, hogy minden más törzset kiirtanak, mint kockázati tényezőt. De nem ezt teszik, mert ők már civilizáltak.
- A szupersejt a hírnök.
- Úgy van. Benne van minden információ, aminek mindig az a része aktiválódik, ami a mi bolygónk civilizálódásához épp szükséges, mert néhány kulcsponton azért be kell avatkozni. Ilyenek lehettek azok, amiket Duncan mondott.
- De akkor nyilván nemcsak egy szupersejt van.
- Szerintem sem. Illetve az lehet, hogy a Földön csak egy. De akik elküldték, nyilván nem csak minket tekintenek potenciális veszélynek, hanem az egész univerzumot. Tehát postáztak a világűrbe jópár milliárdnyi szupersejtet, hogy mindenhová eljusson.
- Hát, biztos olcsóbb, mint űrhajókat küldeni, legénységgel, felszereléssel, miegymással.
- Bizony. Na, per pillanat nem tudom, hogy ez mire jó, segít-e nekünk egyáltalán rájönni, hogy mi is volna most a feladatom. De nem bírtam magamban tartani. Ennyi okos ember között nem akarok félgondolatokon rágódni. Majd ha megérik, akkor persze igen.
- Barátként is bármiről beszélgethettünk, és bármennyit, emlékszel, ugye? Hát most meg méginkább.
- Köszönöm kicsim.
- Én is, hogy vagy.

---

- Engedjük haza az ifjúságot! - mondta Cécile, míg David és Danielle odakint cigiztek. - Elég kemény huszonnégy órájuk volt.
- Igazad van - bólintott a prof. - Danielle-nek bordatörése van, és bár vitézül viseli, de azért néha láttam, hogy felszisszen.
- David meg nemrég még kómában volt - csatlakozott Colson. - Rendben, hogy teljesen helyrejött, de azért még egy olyan különleges micsodát is kimerít egy teljes emberi test rendbehozatala. Legalábbis igen valószínű. Energiát, anyagot ő sem tud a semmiből leakasztani, úgyhogy a fiúnak igencsak járna egy nagy pihenő.
- Én hazakísérem őket. Tisztes távolból, hogy ne lássanak.
- Tartasz valamitől, Sam?
- Nem hiszem, hogy bármi történne, de jobb a biztonság. Meg van egy furcsa érzésem. Nem hiszem, hogy egy ilyen éjszakai eset után bárki újra rájuk támadna. Nyilván már mindenki tud a dologról, és ha a személyeket nem is ismerik, de látják a folyamatos és erős rendőri jelenlétet. Nem a legjobb alkalom bármi komolyabbra. De valami azt súgja, hogy ezt kell tennem.
- Az ösztön, mi?
- Így van, Bill. Mondtam neked: hallgatok rá, mert be szokott jönni.
- Vigyázz rájuk, Sam.
- Ez a szándékom, Duncan.

---

Titus Sura reményei, hogy Ceasar megváltoztatja a döntését, mostanra szertefoszlottak. A Rajna melletti táborokba megérkeztek a galliai légiók, átvenni a három megszüntetett őrhelyeit. Cornuta legatus vezetésével összegyűjtötték mindenünnen a megmaradt katonákat, létrehozták a két cohorsot, amit Augustus parancsba adott, és nekivágtak a hosszú útnak Szíria és Egyiptom felé.

- Vajon örökre így marad? - kérdezte Marcellus Maxentiust.
- Micsoda?
- Soha nem léphetünk többé Itáliába? Salernumi vagyok, ott van a családom.
- Nocsak. Feleség, gyerekek? Erről eddig nem mondtál semmit.
- Nem, a szüleim, a bátyám és a húgom. Kereskedők, én vagyok csak a fekete bárány, aki katonának állt. Nem nekem való a halárusítás.
- Csak nem görögök vagytok?
- De, eredetileg igen. Mármint az ősapáink. De már csak a foglalkozásukat űzzük, mindannyian megkaptuk a római polgárjogot. És azt szerencsére Ceasar sem vette el tőlem.
- És tudsz is görögül?
- Igen. Miért kérded?
- Mert legalább nem fogsz unatkozni. Az én cohorsomat szétosztják pár határmenti helyőrségbe Szíriában. Nézhetjük a tevéket, meg a sivatagot. A Te cohorsod viszont Alexandriába megy, tudtommal. Azt mondják, akik voltak már ott, hogy ugyanolyan hatalmas és pezsgő város, mint maga Róma. És mindenki beszél görögül.
- Egyiptomban görögül?
- Persze. Azt hitted, Cleopatra egyiptomi volt?
- Mi más lett volna?
- Görög. Nagy Sándor egyik alvezérének, Ptolemaios-nak a leszármazottja. Évszázadokig makedón uralom alatt állt Egyiptom. Persze most már nem. Most már mi vagyunk ott is az urak.
- Vicces, hogy görög létemre erről semmit sem tudtam.
- Hát, lesz mit bepótolnod. És a lehetőséged is meglesz.
- Na, újabb tanítás? - mosolygott centurio-társára Titus Sura. Rengeteget tanult az út során Marcellustól, és nemcsak katonai dolgokat. Összebarátkoztak, kezdett idősebb fivéreként tekinteni rá.
- Az - mosolygott vissza Maxentius. - Bár nem én fogom elvégezni. Arról sem tudtál, hogy mi van Alexandriában?
- A világítótorony. Az egyik világcsoda.
- Na látod, csak tudsz valamit. De van ott fontosabb is.
- Micsoda?
- A könyvtár. A világ legnagyobb iratgyűjteménye. Mindent, amit csak a világról tudni lehet, ott lemásolnak görög nyelvre, és elraktározzák. Irigyellek, hogy Te megnézheted. Sőt, ha ott leszel folyamatosan, márpedig ott leszel, annyit olvashatsz, amennyit csak jólesik. Mert még görögül is tudsz. Szeretnek téged az istenek.
- És mit olvassak?
- Mindent. Évezredes feliratok, agyag-, és kőtáblák másolatai is ott vannak. Rajtad múlik, mennyit akarsz megtudni az őseinkről. Még Salernumról is találsz sokmindent. Talán még a családodról is. Tényleg ott van minden, ami az emberrel történt, mióta megtanult írni.
- Hát, nem vagyok egy tudományos elme. De biztos találok valami érdekeset.
- Nem lesz más dolgod. Teljes a nyugalom Egyiptomban, a cohorsod legföljebb piaci tyúktolvajok ellen lesz bevetve. Hajkurászd az egyiptomi lányokat, és olvass, amennyit csak tudsz. Nem tudjuk, hová visz minket az élet, hasznodra lehet.
- Rendben, Marcellus. Hallgatok rád. Eddig is mindig megérte.
- Örülök, hogy így látod.

---

- Nem tudtál aludni, Duncan?
- Ahogy Te sem, Sam. Láttam, hogy már fönt vagy, úgyhogy bejöttem.
- Jól tetted. Kerestelek volna amúgyis. Cécile?
- Még alszik. Rá is ráfér.
- Szerencsés vagy.
- Tudom, remek csaj.
- Okos, és persze gyönyörű. El ne veszítsd - kacsintott a profra a nyomozó.
- Hát, ne hódítsd el - nevetett föl Philips.
- Nem tudnám. Úgy néz rád, hogy attól én is elolvadok.
- Tudod, néha arra gondolok, hogy feleségül kéne vennem. Dehát a Sorbonne meg Cambridge azért nem kőhajításnyira van egymástól.
- Ugyanmár.
- Gondolod, hogy ez csak kifogás?
- Az hát.
- Sejtettem. Csak attól félek, hogyha elveszem, elromlik valami. Mindketten szabad madarak vagyunk.
- A sasok is, aztán mégis valahogy csak tele lesz a fészek. Na, dehát persze a Te dolgod.
- Azért kösz. Elgondolkodom rajta, ha ezzel az egésszel valahogy zöldágra vergődünk. Addig úgyis nálam lesz, nem sürget az idő.
- Na, akkor a tárgyra, hogy zöldágra vergődjünk. Nemrég kaptam postát a Yardtól. Mutatnék neked valamit.
- Belenézhetek egy rendőrségi iratba?
- Akár, de ez még nem az. Ha már együtt nyomozunk úgyis, jobb, ha mindenről tudsz. De ez még csak egy újságcikk a Los Angeles Times-ból. Olvasd el figyelmesen.
- Oké.

"Brutális gyilkosság áldozata lett a programozó

Több világsikerű számítógépes játék vezető programozóját találták holtan Los Angeles-i tengerparti villájában. Információink szerint a brit állampolgárságú áldozat már több napja feküdt háza halljában, mire a bejáró takarítónője rátalált. Még mindig sokkos állapotban van, a gyilkosságot ugyanis brutális kegyetlenséggel követték el. Az áldozat fejét teljesen szétroncsolták a sérülések, amelyeket valamilyen éles és hegyes fegyverrel okoztak, mely jóval meghaladja egy kés méretét. Az FBI átvette az ügyet a városi rendőrségtől és bevonták a nyomozásba a Scotland Yardot, tekintettel az áldozat állampolgárságára."

- Kemény ügy. De miért gondolod, hogy bármi eszembe jut ezzel kapcsolatban?
- Mi volt annak a játéknak a neve, amivel David bütykölt, mikor bekerült a légiós testébe?
- Total War. Én is játszottam már vele, ha nem is sokat.
- No, hát itt kezdődik a sztori. A cikkben írt világsikerű játékok ugyanis a Total War sorozatot jelentik. A halott volt a vezető programozója.
- Úristen.
- Bizony. És mutatok neked fényképeket a boncolásáról. Nézd csak meg, aztán mondd, mi jut eszedbe.
- Szerencsétlent szétmarcangolták.
- Szét. De nézd meg a koponyafalon a sérüléseket. Nem ismerős az alakjuk valahonnan?
- Lehetetlen.
- Nem az. Látom, rájöttél. Ezek egy dárda nyomai. Vagy tucatnyiszor vágták a fejébe, nem bízták a véletlenre.
- Négyágú csillag alakú bemeneti nyílások. Mint egy germán dárda. Vagy egy egyiptomi.
- Nyertél.
- Oké. Arra gondolsz, hogy a kairói dárda volt a fegyver? Lehetett azért más is, hasonló alakkal.
- Hát, túl sok ilyen keresztmetszetű holmi nincs forgalomban. De akár hajlandó lennék másra gondolni, ha emberünk nem épp annak a játéknak lenne a vezető programozója, ami Davidet bevitte a múltba.
- Atyaég. És most?
- Jeleztem már az amerikai kollégáknak, hogy az eset összefügghet a múltkori kairói gyilkossággal. Ott találkozunk velük.
- Kairóban?
- Kairóban.
- Találkozunk?
- Tízkor indulok egy munkatársammal. Aki akar, velem jöhet. - kacsintott a profra Mitchell.
- Mind megyünk.
- Gondoltam. Hét jegyet foglaltam.

---


- Abraham Lincoln vagyok. Már vártuk Önöket.
- Bocsásson meg, hogy mondta?
- Tudom, ez mindig egy kötelező kör. Abraham Lincoln, FBI.
- Elnézést, nem akartam megsérteni. Sam Mitchell, Scotland Yard.
- Dehogy sértett meg. De mindig ez van, mikor bemutatkozom.
- Hát, talán érthető. Elég ritka név - mosolygott Sam az amerikai nyomozóra.
- Ha meg még azt is hozzáteszem, hogy egyenesági leszármazott vagyok, akkor aztán teljes a kép.
- És pont azért lett nyomozó, mert az ősapját megölték, gondolom.
- Nem, nem azért. Az már tényleg túlzás lenne - mosolyodott el Lincoln.
- Oké. Szerintem tegeződjünk. Sam vagyok.
- Abraham.
- Mi a helyzet?
- Nemrég érkeztünk mi is, csak gondoltam, ha már tudom, mikor érkeztek, kijövök elétek. Hoztam technikusokat, épp a szállodában költözködnek. Látom, te is népes csapattal jöttél. Bemutatod őket?
- Persze, arra is sor kerül. Az jó, hogy technikusokat Te hoztál, mert nekem épp nem volt kéznél egy sem. Volt egy ügyem, azt átadtam, és siettem. Viszont hoztam pár csúcskategóriás régészt. Jól kiegészítjük egymást.
- Az a hölgy...
- Igen.
- Hogy is hívják? Mert a műsorait láttam már, meg elég jellegzetes a fizimiskája, de a neve nem ugrik be.
- Már a fizimiskán azt érted, hogy gyönyörű? - kacsintott Lincolnra Sam.
- Hát, nem hétköznapi, az biztos.
- Cécile Deuchampe, a Sorbonne régészprofesszora. És mielőtt ráhajtanál, mondom, hogy aki vele van, minden értelemben, az meg a Cambridge-é. Duncan Philips.
- A francba. De legalább tényleg csúcsrégészeket szereztél. A többiek?
- A kollégám, egy kutatóorvos, és két egyetemista. Szintén a régészek közül.
- Na, ha nem jutunk semmire, legalább feltárunk pár piramist.
- Jutni fogunk, van jópár előzetes információnk. Megírtam nektek a lényeget, de majd itt, élőben elmondom a többit.
- Oké, átküldték a Los Angelesiek, el is olvastam a repülőúton. Gondolod, hogy a dárda lesz a gyilkos fegyver?
- Szinte biztos. Ez persze fölvet majd pár kérdést, amikre eddig azt gondoltam, nem kérdésesek, de ezt majd később.
- Jöttök mellénk a hotelbe? Nem valami ötcsillagos, de van hely.
- Nem, a régészprofjaink hazajárnak ide, és Cécile már foglalt nekünk szobákat egy kedélyes kis panzióban. Mikor legutóbb itt forgattak a NatGeo-val, az egész stáb ott lakott, és szerinte otthonos.
- Ja, tényleg. Ez itt a régészek paradicsoma.
- Hogy tervezed a nyomozást?
- Ma még sehogy. A kairói kollégák már a biztonsági őr megölésekor elvitték a dárdákat, azokat majd holnap odaadják nekünk. Kipihenjük az időeltolódást, eszünk valami jó arab kaját, aztán holnap reggel nekilátunk.
- Remek. A mi csapatunkra is ráfér egy kis feltöltődés. Akkor holnap a kairói rendőrségen?
- Mondjuk reggel kilenc, a főbejáratnál?
- Megbeszéltük.

---

- Na, mondom, mi a helyzet - kezdte Cécile, mikor már mindannyian helyet foglaltak a süppedős fotelokban. - Főszezonon kívül vagyunk, a szobák, meg a szolgáltatások is féláron mennek. Úgyhogy kivettem az egész panziót. Az éttermüket nem, annak van az utcáról önálló bejárata, és híresen jó a konyha, nem akartam az ittenieket kitúrni minden jóból. De az egész ház kizárólag a miénk, amíg csak itt vagyunk.
- Pályát tévesztettem. Régészprofnak kellett volna mennem, ha ilyen jól fizetnek - vigyorgott Sam Cécile-re.
- Azokat épp nem, de a média-celebeket tényleg - vigyorgott vissza a nő. - A hotelszámla az enyém, egyetek-igyatok, van az alagsorban medence, szauna, használjátok bátran. Itt a tetőtérben ez a különterem lesz a főhadiszállásunk. Egész nap lesz svédasztal, de bármi mást kívántok, szóltok a recepciósnak, és gyorsan meglesz. Azt meg látjátok, hogy behozattam három számítógépet. Szükségünk lehet rá, és mikor itt forgattunk, nagy teljesítményű internetet kötöttek be. Az megmaradt a távozásunk után is. Megfelelőek az intézkedéseim, nyomozó? - nézett ártatlan szemekkel újra Samra Cécile.
- Ez már nem is nyomozás lesz, hanem luxusút. Úgysem voltam még ilyenen, nem telik rá.
- De azért a repülőjegyeket mégiscsak Te fizetted, szegény zsaru.
- Én, de mégsem. Ti most hivatalosan felkért szakértők vagytok, úgyhogy a Scotland Yard fogja állni a számlát. Ha meg eredményesek leszünk, akkor még jutalmat is kapok. Mármint a szuper kaják, meg a luxus mellé.
- A kaja tényleg marha jó. Ha itt esztek gyrost, utána máshol kiköpitek.
- Na, akkor, ha kiflörtöltétek magatokat, mondanék valamit - kacsintott Samre a prof.
- Szabad a pálya, szakértő úr - nevetett a nyomozó.
- Reggel minden olyan gyorsan történt, hogy fel sem tűnt. De aztán a repülőn valamin beakadtam.
- Ja, a vállamon. Ott szundítottad végig az utat - mondta Cécile.
- Na, azért nem az egészet. Csak úgy csináltam, mert jól esett.
- Azt elhiszem.
- Szóval komolyra fordítva a szót: szerinted a kairói dárda a gyilkos fegyver?
- Ugyanezt kérdezte tőlem az FBI-ügynök is, mikor a repülőtéren dumáltunk. Ja, Abraham Lincolnnak hívják, ne röhögjetek majd holnap, ha bemutatkozik.
- Nehéz lesz, de megoldjuk - mosolygott a prof. - Nem hétköznapi név, nem teszi könnyűvé az életét, gondolom.
- Egyenesági leszármazott, szerintem azért nem változtatja meg. Büszke az ősére, cserébe elviseli a kárára elsütött poénokat.
- Oké. Szóval biztos vagy benne?
- Tökéletesen.
- De miért?
- Nem tudom. Racionálisan persze van ezer ellenérv, de az ösztönöm mást súg.
- Tudjuk, az ösztönödnek mindig igaza van. Nem is kell neked feleség, ha úgyis megmondja neked a frankót valaki. Vagy valami - szólt közbe az orvos.
- Mellétrafáltál, Bill, van feleségem. Ráadásul katona. Az elhárításnál.
- Upsz. Veszélyes család, többet nem poénkodom.
- Na azért. Szóval a lényeg: holnap reggel kilencre megyünk a kairói főkapitányságra, ott találkozunk az amerikai nyomozókkal. A dárdák biztonságban vannak az itteni gyilkosság óta, lesz alkalmunk azokat részletesen megvizsgálni. Az amik hoztak technikát, mi meg hozzátesszük a régészeti szakértelmet. Jó csapat leszünk együtt.
- Az orvosit kihagytad.
- Ez kaptad cserébe az előzőért.
- Diktátor - nevetett most már a doki.
- Persze hogy szükség lesz rád, különben nem terhelném a Scotland Yardot a repülőjegyeddel. De egyelőre még az FBI számára sem lenne célszerű minden információnkat átadni.
- Egyetértek - vette vissza a szót a prof. - A problémám a következő. Ha ezzel a dárdával ölték meg a programozót, akkor melyikkel sebezték meg Davidet? Merthogy a többit évtizede meg sem mozdították. Azt viszont tudjuk, hogy mindegyik dárda csak egy személy ellen jó. Ha ez a dárda a programozó ellen hatásos, tehát ő is egy időtlen volt, akkor visszaértünk az eredeti kérdéshez: honnan származik David sérülése?

---

- Nekem is eszembe jutott - suttogta David. Talán meg sem hallották volna, ha nem támad döbbent csend Philips gondolatmenete után.
- Nem értem, miért ne lehetne ugyanaz a fegyver? - kérdezte Danielle.
- Az időfaktor, és a gyilkosság módja miatt. Van egy tettes, aki elemel egy dárdát. Tételezzük föl, hogy van beépített embere a kairói múzeumban, aki falaz neki egy ideig, így nem azonnal észlelik a dárda eltűnését. De aztán megjön a váltás, és kiszúrják a hiányt. Ez történt a konkrét esetben, mikor a biztonsági őrök észrevették, hogy a tárlóval valami nincs rendben. Meg is halt egyikük, szerencsétlen biztos nem volt beépített ember. Szóval korlátozott ideig használhatja csak a fegyvert, mielőtt feltűnik a hiánya. Visszautazni a múltba, Germániába, aztán átugrani Kaliforniába, az aligha fér bele ebbe a szűk időkeretbe.
- Értem. És az elkövetés módján mit értesz?
- Te hogy használnál egy dárdát?
- Én sehogy.
- Oké, persze, de elméletileg kérdezem. Valaki megtámad, és a kezedben egy dárda. Mit csinálsz vele?
- Hasbaszúrom.
- Erről van szó. Hasba, mellkasba, bármi lágyabb, és nagyobb felületbe. De nem a fejébe, mert azt nehezebb sokkal eltalálni, és kemény, könnyen kisiklik a fegyver. És a Los Angeles-i gyilkos mégis ezt tette. És sokszor, és csak a fejébe szúrta nyomorult programozónak a dárdát.
- Világos. Nem véletlenül vette célba pont a fejét.
- Így van. Tudta, hogy ott van valami, amit lehetőleg el kell találnia, de legalábbis minél többször és minél közelebb kerülnie hozzá.
- Azt a micsodát akarta szétzúzni, amiből Davidben is van egy.
- Pontosan. És mivel célzott támadás volt, és minden szempontból az, és mivel tudjuk, hogy minden időtlenre egy speciális dárda készült, ezért aztán az, amivel a programozót megölték, nem lehet David dárdája. Úgy értem, az, ami ellene készült. Viszont évtizede nem nyúltak másik dárdához. Tehát a Davidet ért támadás nem a négy dárda bármelyikétől ered. És akkor most hülyébbek vagyunk, mint a legelején. Kezdtük azt hinni, hogy értünk valamit az egészből. Hát, semmit.
- Nem lehet ötödik, vagy épp hatodik ugyanolyan dárda valahol? - kérdezte David.
- Dehogynem. De Tutanhamon sírjában csak négy volt, ez pedig biztos. És az ókori mítoszok is négy időtlenről beszélnek, és egybehangzóan.
- Oké, de a teszt a tanszéken mégis azonnal kihozta, hogy a sebemben levő szilánkok a négy dárdával azonos fémszerkezetűek.
- Így van. Épp ezért mondom, hogy most aztán végképp nem értek semmit. A sérülésed az egyik dárdától ered, de egyiket sem használták ellened. Na, erre kéne gombot varrnunk. Hát, egyelőre ehhez nincs cérnám.
- Akkor ezt most hagyjuk függőben. Volna egy másik kérdésem. Nem tudom melyikőtökhöz, akinek van ötlete, mondja. Mi lehetett a programozó szerepe? Időtlen, az rendben, csinált már sokmindent az évezredek folyamán. De most épp játékprogramokat írt, és az egyik beszippantott engem. Nem tűnik véletlennek.
- Nekem épp volna ötletem. - mondta a doki. - Láttuk a PET-ben, hogy mire képes a micsoda egy szuperszámítógéppel szemben. Tehát nyilvánvalóan képes összehangolódni informatikai rendszerekkel és programokkal. Nem elektromos kisülés volt, a gépek sértetlenek maradtak, hanem hackelés. A programot zúzta szét, nem a processzort. Ez viszont oda-vissza működhet.
- Esetemben hogyan?
- Hát, ha a programozó időtlen volt, márpedig a dárdával szétszurkált feje nagyon emellett szól, akkor épp tudhatta saját magáról, hogy mire képes a micsoda. Tehát írhatott olyan programot, ami képes rákapcsolódni a micsodára. Saját magán letesztelte, aztán betette a játékba. Mások ezt nem észlelik, ott bújik a játék kódjában, de csak az arra fogékonyra hat. Aki pedig Te vagy.
- Gondolod, nekem akart üzenni valamit?
- Igen. És szerintem meg is tette. De továbbmegyek mindjárt, csak van egy kérdésem Duncanhez.
- Figyelek.
- Még nem voltam a csapatban, mikor megbeszéltétek az időutazás problémáját. Mondtál róla azóta pár dolgot, de most fontos lehet. Miért is lehetetlen az időutazás?
- Nem lehetetlen, csak a gyakorlatban. Elméletben a fizikusok számára nem elképzelhetetlen, de a régészeknek találkoznia kellett volna a párhuzamos történelem nyomaival. Ha beavatkozol utólag, az a már korábban létrehozott tárgyakat nem tudja eltüntetni. Vagy inkább úgy mondom: nem tudunk arról, hogy keletkeztek volna hirtelen új tárgyak, vagy régebbiek eltűntek volna. Mert emberek sorsát persze újraírhatod utólagos beavatkozással, de azokat a fizikai hatásokat, amiket addig a környezetükre gyakoroltak, nem tüntetheted el.
- Értem. Akkor tehát nincs időutazás.
- Igen, én ezt gondolom. És szerintem minden régész, éppen a saját tapasztalatai alapján.
- Rendben. Ha viszont nincs időutazás, akkor David sem időutazott.
- Ne viccelj Bill. Ott voltam.
- Vagy csak átélted, hogy ott vagy. Az agy képes bármit valóságosan bemutatni neked. Pláne, ha még egy olyan speckó micsodával is fel van szerelve, mint a tiéd.
- És a seb? A szilánkokkal?
- Sebet is létre tud hozni, nem nagy ügy. És még szilánkokat is.
- Hogy a francba?
- Nem kell hozzá más, mint tervrajz, és anyag. A tervrajz benne lehet a micsoda genetikai kódjában, vagy épp az agyadban. Össze vagytok kapcsolódva, bármidet használni képes bármekkora mértékben. És akár a génállomány, akár az agy gyakorlatilag végtelen információ tárolására képes. Tehát egy korábban kapott sebet képes újra lemásolni. És ez igaz fémszilánkokra is. A tervrajz ott is emléknyom, és anyag is van hozzá. Az emberi test tele van fémionokkal. Gondolj csak a vörösvérsejtjeidre, azokról köztudott, hogy vasat használnak az oxigén szállításához. Persze nem a vas szállít, hanem különleges fehérjék, amiknek a vas az egyik alkotóeleme. De van réz is, ón is, arany is. Minden, ami kell.
- Emésztek, de kezdem érteni. Előhívott belőlem egy emléknyomot a program?
- Szerintem ez a helyzet.
- De miért ennyire hitelesen? Minek kellett a cirkusz a sebbel, a fémszilánkokkal?
- Ha ezek nem így lettek volna, most nem lennénk melletted. Egyikünk sem. Az informatikus haverod a programmal aktivált benned egy olyan folyamatot, amelyik megmutatja a környezetednek a különlegességedet. Megmutatta, köréd gyűlt egy csapat, amelyik segít és megóv. Szerintem ez volt az egyik célja.
- Egyik?
- Hát, ha már agymenés, akkor legyen teljes. Valószínűleg azért lehetett ennyire teljes az élményed, mert egy korábbi életed konkrét eseményét hozta elő újra. Te voltál kétezer éve a légiós, akit találat ért. És ha pont ezt a korábbi énedet akarta neked megmutatni, akkor azzal célja volt. Emlékeztetni akar téged valamire, amit a légiós bőrében éltél át. Szóval szerintem valahol benned van egy kulcsinformáció, amit valaha légiósként szereztél. Hogy az mi, arról dunsztom sincs.
- Értem. Szóval be kell majd bújnom megint a bőrébe.
- Nagyon úgy tűnik.

---

- Te ezt tényleg elhiszed?
- El.

A doki kristálytiszta eszmefuttatása mindenkit lebénított. Nem találtak benne gyenge pontot, és érezték, hogy hiába erőlködnének. Legalábbis ma este. Talán friss aggyal majd igen, de az utazás, és az időeltolódás így is igénybe vette mindannyiuk erejét. Így aztán mindenki visszavonult a szobájába. Pihenni, mert aludni egyelőre senkinek sem sikerült.

- De miért?
- Nézd Danielle, ha csak a végétől gombolyítom visszafelé, már akkor is igaz a doki sztorija. Mi történt volna, ha vasárnap éjjel beállítok hozzád a mesémmel, és nincs rajtam a seb?
- Hát, asszem megsimogatom barátilag a buksidat, és hazaküldelek aludni.
- Látod, erről van szó. Kellett a seb, hogy komolyan vegyél. És mi lett volna, ha nincs bennem fémszilánk?
- Akkor a prof gondolta volna azt, hogy magadba böktél valamit.
- Ha nincs a prof, nincs Cécile. Ha nem vagy Te, nincs Donald ostoba randalírozása, és akkor nincs a doki. Ha nincs az újabb Donald akció, akkor meg Sam nincs. Szóval a seb a pár fémszilánkkal hozta össze végülis a csapatot.
- Oké, ezt értem. De mi a fenének kéne benned valami emléknyomot külső segítséggel felidézni? Láttuk a szuperképességeidet, miért nem jut eszedbe saját magadnak? Mi szükség volt erre a bonyolult játék, meg visszakerülés körre? Fölöslegesnek tűnik.
- Nem, ez éppúgy nem az, ahogy a seb a szilánkokkal is szükséges volt.
- Miért?
- Az agy, bármekkora is, és bármilyen erősítővel is működik, mint a micsoda, akkor sem tudja önmagától, mire kell odafigyelnie. Sokkal több információt tárol, mint amit felhasznál. És aszerint hívja elő azokat, ahogy az őt érő ingerek megkövetelik. Ha évekig nem biciklizel, aztán hirtelen rá kell ülnöd, menni fog, igaz? De a közben eltelt időben nem gondolsz a biciklizésre, nem is gyakorolsz, mert minek. Ha épp nincs valamilyen tudásra szükséged, akkor azt csak tárolja az agyad, de nem használja.
- Tehát a légiós egész élete, minden eseménnyel benned van?
- Simán elképzelhető. Senki sem tudja, hogy mekkora is az emberi agy tárolókapacitása. Gondolj csak a hipnózisra. Ott olyan emléknyomokat is képesek előhívni belőled a hozzáértők, amire magadtól képtelen vagy visszaemlékezni. Pedig az csak az átlagos agy, micsoda nélkül. De nekem van még ehhez egy micsodám.
- És a programozó tudta, hogy annak idején, kétezer éve volt valami olyan tudásod, amire most szükség lenne. De miért nem mondta el neked csak így egyszerűen? Minek kell ehhez egy programot írnia?
- Lehet, hogy el akarta mondani, és épp ezért ölték meg. De inkább az a valószínű, hogy pontosan ő sem tudta, mi az, amire fel akarta hívni a figyelmemet, csak azt tudja, az hol található. A római légiós életében egy esemény, de hogy melyik, az számára sem volt világos.
- Értem. Mint egy könyvtárban, ahol tudod, mi a könyv címe, de meg kell keresned a polcon.
- Igen, így valahogy.
- Hát rendben. Már csak azt kell feldolgoznom, hogy mire elfogadtam, hogy Te vagy a négy időtlen egyike, kiderült, hogy mégsem. De persze mégis, mert különben aligha lettél volna kétezer éve légiós, és aligha lennének meg a különleges képességeid. Te vagy a titkos ötödik - kacsintott a lány a fiúra.
- Vagy épp a legelső, aki írt a másik négyről. Így maradhatott önmaga titokban.
- Na, ebből elég mára. Szétrobban a fejem.
- Bújjunk össze, előzzük meg a katasztrófát. - mosolygott David.

---

- Bill, zavarhatlak egy kicsit?
- Persze, Sam, bújj be. Úgysem alszom még. Pörög az agyam.
- Van ám még valami, ami ma történt. De sem a fiút nem akartam vele túlterhelni, sem téged.
- Mi az?
- Igazából várni akartam vele holnapig, de sűrű napunk lehet, jobb, ha ma elmondom. Még akkor is, ha szerintem felforr tőle az agyad.
- Na, most már mondd.
- Inkább mutatom.

A The Sun vezércikkének nyomtatott példányát nyomta a nyomozó a doki kezébe.

"Az évszázad orvosi felfedezésének küszöbén?

Szenzációs bejelentést tett lapunknak Steve McIntyre, Cambridge sebészeti klinikájának igazgatója. Mint tegnap arról beszámoltunk, súlyos tömegverekedés tört ki az egyetem területén, melynek sérültjeit a Steve McIntyre professzor vezette klinika látta el. Köztük a legsúlyosabb állapotú, kómában fekvő D.N. filozófus-hallgatót is. Idézem a professzort:

'Évtizedes kutatásaink eredményei kezdenek testet ölteni. A legmodernebb diagnosztikus és terápiás eljárásoknak köszönhetően a kómában fekvő sérült állapota olyan nagy mértékben javult, hogy délután már saját lábán, gyógyultan hagyta el a klinikát. Megkettőzzük erőfeszítésinket, hogy az általunk kifejlesztett és tesztelési fázisban levő módszerek mielőbb mindenki számára hozzáférhetőek legyenek, és embertársaink millióinak nyújthassanak magas minőségű életet. Remény ez minden mozgásképtelennek, rokkantnak, mert az eljárás alapja a regenerációs képességek drámai javításán alapul.'

A professzor lapunk hasábjain is köszönetet szeretne mondani mindazoknak, akik anyagi erőforrásaikat nem kímélve hozzájárultak e sikerhez, és reméli, ehhez a már amúgyis széles körhöz a továbbiakban sokan csatlakoznak majd, hogy az orvostudomány e forradalmi áttörése minél előbb közkincsünkké válhasson. Mi pedig e köszönetnyilvánításnak örömmel adunk helyet, és magunk is azt kérjük: segítsék Steve McIntyre és kutató-csapatának munkáját.

Derek Forsythe"

- Mocskos szemétláda. - állt föl a fotelból Bill. - Minden szava hazugság. És még David monogramját is közölték a rohadékok. Nincs túl sok filozófus-hallgató, aki akarja, percek alatt kiderítheti kicsoda D.N.
- Hát ja. Ezért nem siettem a megmutatásával. Ha a gyilkos eddig nem tudta, hol található a különleges regenerálódási képességű személy, most már tudja. De van ám még valami.
- Még? Ennél is van lejjebb?
- Van. Emlékszel, tegnap hazakísértem kellő távolságból Davidéket. És bingó.
- Nocsak. Követte őket valaki?
- Nem, már eleve ott várt a házuk előtt. Egy régi, de tökéletes állapotú Jaguár XJS-ben. Ezüst színű, elég egyedi darab.
- Nem hiszem el.
- Pedig de.
- Ez a rohadék még meg is figyeli Davidet?
- Úgy bizony.
- Mit tettél?
- Bekopogtattam az ablakon, bemutattam a Scotland Yard igazolványt, és megkérdeztem, hogy segíthetek-e valamit a professzor úrnak. Megismert azonnal, nyökögött valamit, aztán elporzott.
- Megérdemelte.
- Meg hát. Ennél többet is, de kezdetnek talán ez is elég. Mi lehet a célja ezzel az egésszel?
- Hát, ismerve a gátlástalanságát, valószínűleg pénzfelhajtás. Ezért a The Sunnak mondta el, amit. Egy tudományos lapban egy ilyen közleményt kiröhögnek és kidobják, még akkor is, ha Steve McIntyre akadémikus írja. Vagy íratja, de az mindegy.
- Akadémikus?
- Az.
- A francba. Ez nem könnyíti meg a lepattintását.
- Nem, tényleg nem. De lehet más célja is ezzel az egésszel. Zsarolás.
- Zsarolás?
- Igen. Nem bűnügyi értelemben, de mégiscsak az. Szüksége van Davidre, nélküle nem képes semilyen eredményt produkálni. És az ilyen cikkekkel akar rá nyomást gyakorolni, hogy megvizsgálhassa. Steve tudatosan kellemetlen helyzetbe hozza Davidet. Hogy mekkora veszélynek teszi ki valójában, arról persze fogalma sincs. És megígéri majd, hogy nem lesz több ilyen cikk, ha David hajlandó újra befeküdni a gépekbe.
- Egy ilyen szemétláda hogy lehet professzor?
- A professzorok sem mások, mint az átlagember. Már erkölcsi értelemben. Nézd meg Duncant, vagy Cécile-t, a mi profjainkat. Remek emberek. Ilyen is van. És van a másik véglet, a Steve McIntyre-félék.
- Valahogy azt hittem, ők különbek.
- Én is. De már nem hiszem. Ezért mondtam föl.
- Igazad volt. Na, akkor holnap. Jóéjt, Bill.
- Neked is, Sam.

---

- Abu Cajun ezredes vagyok, a főkapitány úr rám bízta a megtisztelő feladatot, hogy mindenben a segítségükre legyek. Egyben baráti üdvözletét is átadom, mind a személyüknek, mind az önök által képviselt intézményeknek.
- Köszönjük a szívélyes fogadtatást, ezredes. Sam Mitchell vagyok, a Scotland Yard főnyomozója.
- Abraham Lincoln, az FBI különleges ügynöke.
- Önről már sok jót hallottam, uram - mosolygott az ezredes az amerikaira.
- Na, ez eddig a legudvariasabb poén, amit a káromra elsütöttek - vigyorgott Lincoln.

A többiek is nevettek, egy díszegyenruhában tisztelgő, karót nyelt ezredestől várták a legkevésbé, hogy ilyen finom poénnal köszönjön be. Kicsit tartottak attól, milyen lesz a fogadtatás, mégiscsak egy idegen országban kell nyomozniuk, és ebből mindig adódhatnak problémák. De az aggodalmaik fölöslegesek voltak.

- Jöjjenek velem, felmegyünk az irodámba, és mondják el pontosan, mire van szükségük.
- Ezredes, ha gondolja, a többieket is bemutatom, de mint látja, elég népes a stáb.
- Nem szükséges, a kollégáik, és nyilván nem véletlenül vannak itt. Jöjjenek, elférünk nálam.

Teremnyi volt az iroda, ahol leültek, az ezredes valószínűleg a felsővezetők egyike volt. Még egy jele, hogy komolyan veszik a Scotland Yard és az FBI együttes megkeresését. Történtek már ilyen közös akciók a múltban, mindkét irányban, és jók voltak a tapasztalatok. De persze a világpolitika mindig változik, és ezen az égtájon meg főleg. De úgy tűnt, a szakmai kötelékek fontosabbak, mint az, hogy melyik ország épp melyikkel milyen kapcsolatot ápol.

- Figyelek.
- Történt Kaliforniában egy gyilkosság, aminek angol állampolgár az áldozata. Ezért van itt mindkét nyomozóiroda képviselője - kezdte Mitchell. - És okunk van feltételezni, hogy a gyilkos fegyver ugyanaz a dárda, amelyikkel az itteni múzeum biztonsági őrét megölték.
- Vagyis inkább felnyársalták, mint egy grillcsirkét. Döbbenetes látvány volt. Miből gondolják, hogy a két esetnek köze van egymáshoz?
- A brit áldozat fejét ért sérülések jellege olyan, mintha egy dárdát szúrtak volna bele, és sokszor.
- Értem. És pont ezt a dárdát?
- Vannak olyan, egyelőre bizalmas információink, amik ezt valószínűsítik. Ha megengedi ezredes, a nyomozás jelen stádiumában erről nem mondanék többet. Ha beigazolódik a gyanúnk, akkor természetesen megismeri ezeket a részleteket, ha viszont nem, akkor nem terhelném velük fölöslegesen.
- Az angolok igazi úriemberek. Úgy tudják az embert elküldeni melegebb éghajlatra, hogy szinte vágyom oda - mosolygott Samre az ezredes.
- Öröm önnel dolgozni - viszonozta a kétes bókot a nyomozó -,  de remélem megérti, hogy egyelőre nem mondhatok többet.
- Persze, semmi gond. Ha valamire jutnak, legalább mi is megtudjuk, kik járkálnak éjszaka a múzeumba, hogy dárdákkal biztonsági őröket nyársaljanak föl. Mert bevallom, elakadtunk.
- Milyen vizsgálatokat végeztek el?
- A rutint. Ujjlenyomat, helyszínbiztosítás, begyűjtöttük az összes kamerafelvételt a múzeumban, és meghallgattunk mindenkit, akinek bármi köze lehetett az őrhöz, a dárdákhoz, vagy bármihez, ami épp eszünkbe jutott.
- Genetikai vizsgálatot nem végeztek? - kapcsolódott be Lincoln.
- Azt nem. Drága nálunk az ilyen, csak akkor végzünk, ha elengedhetetlen. Itt azonban úgy láttuk, hogy nincs mit megállapítani. A vér a dárdán nyilvánvalóan az őré, ujjlenyomat sehol. Utólag persze más a helyzet. Ha tudjuk akkor, hogy mást is megöltek a dárdával, elvégezzük a genetikai tesztet, és akkor talán már biztosak lehetnénk benne, hogy a brit áldozat ellen is a kairói fegyvert használták. Dehát nem tudtuk.
- Gondolom a dárda már lemosásra került.
- Igen,  nem lett volna értelme rothadó vért, meg belső szervek darabkáit őrizgetni. Mondom, utólag persze kár, hogy nem hagytuk úgy egy ideig. De ezen már nem tudunk segíteni.
- A francba, akkor már el is akadtunk - sóhajtott föl az FBI-os. - Bíztam benne, hogy találunk valamilyen szövet, vagy vérnyomot, amit megvizsgálhatunk. Egy vörösvérsejt töredékéből is meg tudtuk volna állapítani a kaliforniai áldozat azonosságát.
- Nekem lesz rá más megoldásom - mosolygott Sam. - Az egyiptomi rendőrség azokból az információkból dolgozott, amik akkor rendelkezésükre álltak, ezért aligha hibáztathatjuk őket. De ezt majd később. Elvihetnénk a saját laborjainkba a dárdákat?
- Úgy érti, Nagy-Britanniába, vagy az Egyesült Államokba? Megoldható, de mivel műkincsek, ahhoz le kell futnunk egy engedélyezési kört.
- Nem, dehogy. Hoztunk magunkkal mindenféle kütyüket, a szállásainkon rendeztük be az utazó labort. Ha pár napra megkapnánk mindkettőt, hálásak lennénk.
- Ez sima ügy. Máris szólok, és az aulában megkapják majd távozáskor. Mi elvégeztünk rajtuk mindent, amit lehetett, nincs velük több dolgunk. De azért haza ne vigyék szuvenírként.

Jó fej az ezredes - szűrte le magában Cécile. Azt viszont nem értette, hogy milyen magukkal hozott laborról beszél Sam. Az amerikaiaknál tényleg vannak ilyen cuccok, de náluk semmi. Bár Sam mindig tudja, mit csinál. Ki akar pár dolgot próbálni, és a panzióban, hogy még az amerikaiak se lássák. Mondjuk, mindkettőt beleszúrni Davidbe, hogy biztos legyen: nem hat rá egyik sem. Szegény David, minél inkább meg akarják óvni attól, hogy kísérleti nyúl legyen, annál inkább teszik saját maguk azzá. Dehát az ő védelme érdekében teszik. Najó, nem egészen. Van itt azért egy hatalmas adag kíváncsiság is.

- Köszönjük ezredes. Ha eredményre jutunk, természetesen közöljük Önnel. És üdvözöljük a főkapitány urat.
- Átadom. Lekísérem Önöket, és szólok közben a dárdák miatt.

---

- David, menj el vécére, és maradj ott öt percig. Kint megvárunk az épület előtt - suttogta a fiú fülébe Mitchell, ahogy leértek az aulába.
- Miért, Sam?
- Bízz bennem.
- Oké.

- Ezredes úr, sajnos volna némi sürgős teendőm.
- Persze. Menjen a bal oldali folyosóra, az ötödik ajtó a sürgős teendők szobája - mosolygott Davidre a rendőrtiszt.

Az egyik lift felől sietve érkezett egy egyenruhás, a kezében volt a két dárda.

- Nos, nem kell átvételi elismervényt adniuk, csinálunk egy közös fényképet. Kairói rendőrség, Scotland Yard, FBI, meg persze a két dárda. Jobb, mint egy elismervény, és persze a sajtó is örülni fog, hogy együttműködés van közöttünk.
- Kell a reklám a mi szakmánkban is - mosolygott Mitchell.
- Ha már a fizetésünk nem túl sok, legyen valami örömünk, nemde. A kollégáját megvárjuk? Nem fog megsértődni, ha lemarad a képről?
- Felfázott még Angliában, ott nem ilyen gyönyörű az idő, mint itt. Szerintem megbocsátja nekünk, hogy nem lesz a képen.
- Vagy evett az ételeinkből, és gyomorrontása van - kacsintott az ezredes. - Na, rendben, a kollégám megcsinálja a fényképet, aztán elengedjük önöket. Ha megengedik, középre állok, mindkét kezemben egy dárda, és az egyik oldalamra kérném a főnyomozó urat, a másikra meg a különleges ügynök urat. A többiek meg körénk, csokorban. Rendben?
- Persze. Jobb nem is lehetne.

Három fénykép készült, egy középről egy kicsit balról, egy meg jobbról. Aztán elbúcsúztak az ezredestől és kimentek, megvárni Davidet.

---

- Hát Sam, enélkül a fotó nélkül meglettem volna.
- Ugyanmár Abraham, náluk ez hagyomány. Nem nagy ügy. És nagyon készségesek voltak, egy szavunk sem lehet.
- Csakhogy semmit sem érünk vele. Nem végeztek genetikai vizsgálatot, a dárdát meg lemosták. Zsákutcába jutottunk.
- Számítottam erre. Drága dolog a genetikai ujjlenyomat keresése, és tényleg nem volt okuk rá, hogy várjanak bármit.
- Ehhh. Na, kihisztiztem magam. És akkor most? Mondtad, hogy van valamilyen ötleted.
- Nemcsak ötlet. Már folyamatban is van a dolog.

A többiek köréjük gyűltek, hallgatták a beszélgetést. David is megérkezett, nem kellett ugyan használnia a vécét, de az öt percet megvárta odabent. Gyorsan megértette, miért kellett kimennie: Sam nem akarta, hogy rákerüljön az arca a képre. Roppant gyors az észjárása - ismerte el magában.

- No, akkor elmondod végre?
- Oké. Nemcsak vérnyomokból lehet ám megállapítani, hogy mi köze egymáshoz egy fegyvernek meg az áldozatnak. A dárda is hagy nyomot.
- Hogy érted?
- Bronzból készült, ami elég lágy fém. Átszúrtak vele párszor egy emberi koponyát, ami viszont elég kemény szövet. Mi következik ebből?
- Na, ne szórakozz velem. Fizessek a kurzusért?
- Megdumálhatjuk. De az első óra még ingyenes - vigyorgott Lincolnra Sam. - Na, lényeg a lényeg: a lágy fémből egy csomó darabka válik le, ha kemény szövettel találkozik. A boncoláskor azokat ki lehet venni, és megvizsgálni, milyen fémből vannak. Aztán összehasonlítani ismert fémmintákkal.
- Najó, elismerem, ez tényleg nagy ötlet. De az FBI-nak nincs ilyen összehasonlító laborja. Szóljak a kaliforniai kollégáimnak, hogy küldjék át nektek a Yardra?
- Nem szükséges. Ezt már tegnap megtettem.
- Ááááá, megőrjítesz, mindent úgy kell belőled kiszedni. Hogy stílszerű legyek: szilánkokként. És mit kezdesz velük? Nektek van ilyen laborotok?
- Nincs. De a világ legjobban felszerelt és legszélesebb adatbázisával dolgozó intézményéhez remek kapcsolatunk van. És azt most ki is használjuk.
- No, és melyik volna az?
- A Cambridge-i egyetem régészeti tanszéke. Nagyjából most érkeznek meg hozzájuk a minták, és a Scotland Yard kérése, hogy vizsgálják meg azokat. Talán megteszik - kacsintott a profra Mitchell.
- Óriási vagy, Sam, mondtam már? - nevetett föl Duncan. - Máris telefonálok, hogy veletek kezdjék.
- Nocsak - nyögte az amerikai.
- Abraham, még úgysem mutattalak be eddig egymásnak titeket. Duncan Philips, az említett intézmény igazgatója. Látod, labort nem hoztunk, de pár ászt elrejtettünk a lapjaink közé.
- Jó neked. Akkor, ha jól gondolom, most nekem nem sok dolgom van.
- Egy nap alatt meglesz minden eredmény. És szerintem igazolni fogja a gyanúmat. Cserébe a mai napra elvinném mind a két dárdát, és mikor odaadom, már arról is tudlak tájékoztatni, hogy megvan a gyilkos fegyver. Áll az alku?
- Vidd csak, persze. Akkor ma amerikai turisták leszünk, nem zsaruk. Majd holnap folytatjuk. Ha lesz mit. Mert amilyen tempóban te itt a dolgokat intézed, lehet, hogy nem marad megválaszolandó kérdésünk.
- Azt azért nem hiszem. A gyilkost együtt kell majd megtalálnunk, mert az csak az első lépés, hogy tudjuk, mivel öltek. Az igazi feladat az lesz, hogy megtaláljuk azt, aki megtette. És erre per pillanat semmi ötletem nincs.
- Oké, legalább nekünk is marad feladat. Na, akkor mi megyünk a tengerpartra, nektek meg jó munkát.
- Holnap reggel randizunk. Nyolckor?
- Megdumáltuk.

---

- Hát Sam, le a kalappal. Még az FBI-osnak is fönnakadtak a szemei, pedig nyilván ő sem amatőr - kezdte Colson, mikor leültek a panzió különtermében.
- Valahogy csak meg kellett szereznem mind a két dárdát. Kapóra jött, hogy nekünk van egy Duncanünk - vigyorgott Mitchell.
- Tényleg szuper voltál - szállt be a prof. - Volna egy kérdésem, más dologban.
- Parancsolj.
- Mogorva kollégád miért nem csatlakozik hozzánk? Feltűnt, hogy sosem vesz részt a beszélgetéseinkben.
- Ő nem nyomozó.
- Értem, de még a nevét sem tudjuk.
- Ő John Smith.
- Viccelsz? Ez a leggyakoribb név Angliában.
- Épp ezért ez a neve. Elég, ha annyit mondok, hogy ahol ő szolgál, ott mindenkit John Smith-nek hívnak? - mosolygott a profra a nyomozó.
- Aha, asszem értem.
- Én viszont nem - szólalt meg Cécile. - Hogyhogy mindenki John Smith?
- Álnév, egyetlenem - kacsintott a nőre Philips. - Olyan alakulat, ahol senkinek sincs személyazonossága. Mint az SAS, vagy a terrorelhárítók.
- Talált - mosolygott tovább Sam. - Ő nem azért van velünk, hogy a nyomozásban segítsen, hanem azért, hogy biztonságban legyünk. És elsősorban David. Nem szószátyár típus, ne is akarjatok vele csevegni.
- Sam, te tényleg mindenre gondolsz.
- Próbálom különlegességben utolérni a fiunkat. Bár az lehetetlen. És akkor térjünk is vissza Davidre. Meg a dárdákra.
- Gondolom, most jön a szokásos öncsonkításom - állt föl David. - Melyik dárdával kezdjem?
- Várj még egy kicsit, légy szíves.
- Miért? Tudjuk, hogy egyik sem tud bennem kárt tenni. Ez csak utójáték, hogy biztosak lehessünk valamiben, amit már kikövetkeztettünk.
- Nem ez a helyzet. Ülj még le kicsit, el szeretném mondani, mire jutottam.
- Oké - ült vissza David. - Figyelek.

A többiek is figyelmesen hallgattak, a nyomozó tekintélyét eddigi tevékenysége az egekig emelte. Szerencséjük van, hogy tagja a csapatnak.

- Kezdjünk talán azzal, amit tudunk. Vagyis inkább tudni vélünk. Van ugyebár négy dárda, és van négy időtlen. Igen valószínű, hogy mindegyik dárda egy időtlen ellen készült, ha bármelyikre képes lenne hatni bármelyik fegyver, akkor nem kéne négy. Eddig szerintem tiszta a dolog.
- Az - mondta Colson, körbenézve. Mindenki bólogatott, Mitchell folytatta.
- A British Múzeumban levő kettőt soha nem használták, legalábbis azóta, mióta ott vannak. Ez lassan száz év, 1924-ben szerezte meg őket Howard Carter.
- Micsoda történelmi ismeretek - vigyorgott Cécile. - Pontos évszámot még én sem tudok.
- Mondtam, hogy amatőr történész vagyok - mosolygott Sam. - Mivel az időtlenek testről testre vándorolnak, ezt tudjuk Bill levezetéséből, ezért aztán valószínű, hogy azért nem használták száz évig egyiket sem, mert már nincs ki ellen. Száz év alatt a gyilkos beazonosíthatta, épp kiben időzik az egyik vagy a másik időtlen, és használta volna ellenük. Tehát igen valószínű, hogy az a két delikvensünk, akik ellen az a két dárda készült, már korábban áldozattá vált. Eddig is okés?
- Persze, folytasd! - reagált Philips.
- Marad két dárdánk. Ebből az egyik, amelyik miatt ide jöttünk, könnyű eset. Tudjuk, kit öltek meg vele, és még a tevékenységét is ismerjük, hiszen neki köszönhető, hogy David agyában, vagy a micsodában bekapcsolt valami, és visszavitte egy korábbi énjébe. Tehát a programozó időtlen volt, ez szerintem biztos, és a harmadik dárda az övé. Marad a negyedik.
- De nem lehet az enyém, mert nem használták ellenem. Tíz éve volt egy eset, mikor elmozdult, erről tudunk, de engem semmiféle támadás nem ért akkoriban - szólalt meg David.
- Na, itt kezdődnek a problémák. Nincs hibátlan szerkezet, ismeritek az ide vonatkozó Murphy-törvényt: ami elromolhat, az el is romlik. És ez alól nincs kivétel. Még idegen technológiára, vagy tudásra is igaz. Mert általános elv.
- Igaz. És ezt a filozófus énem mondja - ismerte el a fiú.
- Attól, hogy nem ellened használták, még lehet, hogy ellened készült. És a gyilkos egyszerűen rosszul azonosította az áldozatot. Megöltek valahol tíz éve valakit a nagyvilágban, de hogy erről mi tudjunk, annak kicsi a valószínűsége. Lehetett az egy maszáj harcos is Afrika közepén, vagy egy kínai paraszt a Jangce melletti ültetvényen. Hétmilliárd ember esetén lehetetlen megtalálni az áldozatot.
- Jogos - hallgatott el David.
- Aztán még egy dolog. Abból indultatok ki korábban, hogy a dárda, amit a biztonsági őr ellen használtak, azonos azzal, amit a fiunkra dobtak a teutoburgi erdőben. Mert azt hittétek, időutazás volt, és a két esemény időbeli egybeesése miatt valószínűnek tűnt, hogy a két dárda azonos. Csakhogy azóta elfogadtuk a doki levezetését. Nem időutazás volt, hanem egy emléknyom bekapcsolása. Tehát kétezer éve használták a dárdát David ellen, nem pedig mostanság. Nincs olyan időbeli egybeesés, amire a biztonsági őr és a légiós elleni támadás azonos eszközét alapoztátok. Így aztán semmi nem zárja ki, hogy a negyedik dárda bizony Davidé.
- Remek, épp tegnap jutottunk el addig, hogy nem vagyok egyike a négy időtlennek. Most pedig ott tartunk, hogy de, nagyonis. Asszem, nem szívesen lennék a bőrömben, ha már nem lennék benne - mosolygott a fiú.
- Na, ez biztos? - kacsintott rá a lány.
- Oké, megfogtál. Akkor te sem lennél. Hát akkor legyen. Egyik nap ez vagyok, másik nap meg amaz, majd megszokom.
- Tehát a lényeg - vette vissza a szót a nyomozó, - a negyedik dárdával nagyon óvatosan, mert szerintem az lesz az. És bár van már ötletem, hogyan is működik, de biztos nem vagyok benne. Úgyhogy nem Te fogod magadba szúrni, David, hanem a doki fog vele megkarcolni, mert az is elég. És a talpadon, mert az van legmesszebb a micsodától.
- Értettem, főnök - kacsintott Samra a fiú. - Zuhanyoztam reggel, úgyhogy nem fogtok elájulni, ha leveszem a zoknimat. Mehet?
- Hajrá. Bill, légy szíves.
- Oké Sam, lássuk.

---

- Szóval úgy csináljam, mint egy allergiavizsgálatot? - nézett a nyomozóra a doki.
- Hát amennyit erről tudok, azt mondom igen. Ne túl mélyen, és ne legyen túl hosszú sem a karcolás. Vigyázzunk Davidre.
- És előre szólok, csiklandós a talpam - kacsintott Colsonra David.
- Rendben. Akkor a sarkadon húzok egy kábé két centi hosszú és egy milliméter mély karcolást. Aztán meglátjuk. Bármit érzel közben, azonnal szólj.
- Oké - komolyodott meg David. - Figyelek.
- Jöhet a dárda.

Az egyik fegyveren volt egy kis fehér cetli, láthatóan Sam-nek még arra is volt figyelme, hogy össze ne keverjék a kettőt véletlenül. Azt adta most a doki kezébe.

- Csinálhatom, David? Furának tűnsz.
- Szerintem csak az izgalom. Annyira komolyan mondta el Sam a dolgokat, hogy kicsit bepánikoltam.
- Oké, mindjárt kiderül. Lássuk - mondta, és egy profi mozdulattal megcsinálta a karcolást.

- Igazad van, Sam. Hat rám a cucc. Nem vészes, de kicsit megszédültem. Meg olyan bizonytalanság-érzésem is van.
- A bőröd is szépen pirosodik a csík körül.
- Nem lesz baj?- aggódott Danielle.
- Nem - nyugtatta meg Mitchell. - A gyilkos nyilván tökéletesen tisztában van, mire képes a fegyver és mire nem. Ha annyira hatékony lenne, akkor aligha kellett volna a programozó fejét szitává szurkálnia.
- Igaz - nyugodott meg a lány.

Figyelték Davidet, de nem történt semmi különös. Látszott rajta, hogy kicsit komolyabb, mint a megszokott, koncentrál, hogy a bizonytalanság-érzetét ellensúlyozza.

- Hogy van a csík?- kérdezte a fiú a dokit.
- Megnézheted magad is. Nem vészes. Megállt a növekedése, sőt szerintem már el is kezdett visszahúzódni.

David felhúzta a térdét és maga felé fordította a sarkát. - Látod, milyen hajlékony vagyok? - vigyorgott Danielle-re.
- Látom. Meg azt is, hogy magadhoz tértél - nyugtázta örömmel a lány.
- Tényleg. Hát akkor ennyi volt. Nem szédülők már, szerintem rendben vagyok teljesen.
- Szerintem is - mondta Colson, és Mitchell felé fordult. - Pozitív.
- Rendben. Visszahúzhatod a zoknidat, mindannyian túl vagyunk a megpróbáltatáson - nevetett egyet felszabadultan Sam. - Kicsit azért aggódtam érted, de ezt meg kellett kockáztatni.
- Hát, ha ezt magamba bököm a szokásos módon, annak azért lettek volna következményei. Kösz, hogy lebeszéltél róla.
- Nincs mit, kedves időtlen.
- Tényleg. Megvan az első biztos pontunk. Meg az identitásom is hazatalált. Kösz, hogy vagytok.
- Örülünk neked - mondta Sam.

---

- Látod Marcus, mint gyermekkorunkban, Salernumban. Te, én, meg a srácok - mosolygott Titus Sura Marcus Merulára.
- Hát ja. Bár eléggé felnőttünk, és a srácok is rendesen felfegyverkeztek - mosolygott vissza Marcus.
- Tudod, azt nagyon sajnálom, hogy többé nem léphetünk Itáliába. Ceasar általában igazságos, és megértem, hogy példát akart statuálni, de nem a közkatonákon kellett volna kitöltenie a dühét. Lehet, hogy sosem látjuk többé Salernumot. És a családunkat.
- Fiatalok vagyunk még, Titus, Ceasar pedig már idős. Lesz majd új Ceasar, aztán kiderül, fönntartja-e az elődje döntését.
- Legyen így. Hogy érzed magad az új beosztásodban?
- Sosem voltam még parancsnok, és élvezem minden pillanatát. Köszönöm neked.
- Unatkoztam volna nélküled Alexandriában. Így aztán alkudoztunk egy jót Marcellus Maxentiussal. Ő megkapta a katonák kétharmadát, és meg téged.
- Ekkora árat fizettél értem?
- Nem olyan vészes. És így volt igazságos. Egyiptom a hírek szerint békés, néha mauritán kalózok megpróbálkoznak a kikötővel, de ennyi az összes gond. Szíria, pláne azok a határmenti falvak, ahová Marcellusnak kell helyőrséget adnia, eléggé zűrös. Úgyhogy ő kapott hatszáz légióst, én meg háromszázat. És a kilencven lovast is ilyen arányban osztottuk el. De annak a harmincnak végre kiváló parancsnoka van - kacsintott barátjára Titus Sura.
- Ha nem néznének a katonáink bolondnak, most megölelnélek.
- Hát, néznének nagyot, hogy a centurio meg a lovassági parancsnok összeölelkezik. Lehet, félreértenék. Vigyáznunk kell a renoménkra - nevetett a centurio. - Úgy döntöttem, hogy nem szomorkodom egyelőre. Talán igazad lesz, és hazamehetünk egyszer. És Marcellus Maxentius sokat mesélt Alexandriáról. Azt mondta, akkora mint Róma, és ugyanolyan pezsgő. És az egyiptomi lányok mind gyönyörűek. Meglátjuk.
- Sőt, megvizsgáljuk - nevetett Marcus Merula is. - A sebed begyógyult végre?
- Egy kis heg még van, szerintem az megmarad örökre. De egyébként rendben vagyok. Soha ilyen makacs sebesülést nem kaptam. Fél éve kaptam, azóta bejártuk a fél világot, és mostanra jött csak helyre. A korábbiak sokkal gyorsabban gyógyultak.
- Biztos elfertőződött a seb.
- Nem hiszem. Volt olyan korábbi, amelyik igen, és az pocsék volt. Rázott a láz, le is gyengültem, de gyorsan legyőztem a kórt. Ez másmilyen volt. Néha szédültem, de sem láz, sem váladékozás, semmi. Csak pocsék érzésem volt. De nem tudom ennél jobban elmondani.
- Értem azért. A lényeg, hogy túl vagy rajta. Jöhet a következő - kacsintott a barátjára Marcus.
- Hát, Alexandriában nehéz lesz. Tyúktolvajok ritkán támadnak legionáriusokra.
- Majd a mauritán kalózok.
- Szerintem, ha megtudják, hogy római katonák veszik át a kikötő őrzését, nem támadnak többet. Találnak könnyebb célpontot máshol.
- Mulatságos. Gyermekkorunkban mi voltunk a salernumi kikötő rémei. Sokmindent elloptunk, de egyszer sem tudtak elkapni. Emlékszel, mikor annyi barack volt otthon, hogy ránkrohadt?
- Meg halból is egész raktárnyit szereztünk.
- Aztán az is megrohadt. Apád meg is találta a rejtekhelyünket. Emlékszel, hogy elvert akkor minket?
- Haza is szaladtál, elpanaszolni.
- Kár volt sietni. Az apám csak annyit mondott: nem eléggé, aztán ő is adott rendesen.
- Hát ja, akkor gyerekek voltunk, most meg egy cohors vezetői. Majd elfenekeljük az egyiptomi gyerkőcöket, ha azt csinálják, amit mi tettünk.
- Jól fogjuk magunkat érezni, Titus, eldöntöttem.
- Én is, Marcus.

---

- No, hát megint igazad lett - mosolygott a prof. - Akár oda is adhatod a dárdákat az amerikaiaknak.
- Nem egészen. - mosolygott Sam is. - Van még pár dolgunk velük. Mutatnék nektek valamit.
- Mit? - támadt föl azonnal a kíváncsiság Cécile-ben.
- Azt, ahogy a gyilkos felkészül a merényletekre.
- Atyaég - nyögte Colson. - Már azt is tudod, kicsoda?
- Azt még nem, de minden egyes mutatvánnyal közelebb kerülünk hozzá.
- Mutatvány? Azt szeretem - fészkelődött Cécile.
- Amatőr bűvész is vagy, nem csak történész?
- Igazából nem trükk lesz, Duncan. Mindjárt meglátjátok. De kéne hozzá egy kis segítség.
- Bármit és azonnal, csak lássam már.
- Cécile, úgyis pont neked való feladat - kacsintott a nőre Mitchell. - Kérni kellene a házigazdáktól varrótűt.
- Utálok varrni, kérek más feladatot.
- Nem fogsz varrni, nyugi. Elég ha varrótűnk lesz.
- Akkor rendben, máris intézem.
- Jó. Én most kimegyek pár percre, és magammal viszem a dárdákat. Azt csinálom velük, amit a gyilkos szokott.
- Mit?
- Az még titok.
- A francba. Sejtettem. Na, megyek tűért.
- Én meg mindjárt visszajövök.
- Sam, le ne lécelj a dárdákkal. Nélküled, meg a dárdák nélkül nem lesznek olyan barátságosak velünk az egyiptomi zsaruk.
- Visszajövök. Kis türelem.

Türelem ugyan nem volt, mert a nyomozó tett róla, hogy ne legyen. Eddig minden, amit mondott, bejött, és most azt ígéri: megmutatja, hogyan gyilkol az ismeretlen. Hát, nem volt könnyű várni. Cécile-nek legalább volt feladata, de a többiek csak nézegettek körbe, meg egymásra. Próbálták kitalálni, mi fog következni. Dárdák, meg varrótű?

Cécile visszaért a kezében egy varródobozzal, és rögtön utána Mitchell is megérkezett.

- No, kezdhetjük?
- Hajrá, ne szakítsd szét az idegeinket - mosolygott a prof.
- Oké. Duncan, pont rád lenne amúgyis szükségem.
- Nem, én akarok lenni a bűvészinas! - kiabálta Cécile. - Én hoztam a tűt, és ha nem varrni kell, én is akarom használni.
- Rendben. Biztos?
- Holtbiztos.
- Te mondtad, emlékezz majd erre.
- Na, csináljuk már! - türelmetlenkedett a nő.
- Oké. Itt vannak a dárdák a kezemben. Látjátok a fehér cimkét, ez David-é. De a másikkal kezdjük. A programozóéval. Tartom, Cécile, szúrd a fejébe a varrótűt.
- Tedd le az asztalra, úgy könnyebb lesz.
- Nem lehet, kézben kell lennie. Ez fontos. De könyökhajlatba veszem, tessék. Így elég stabil.
- A fejében hová?
- A közepe táján. Mindenképp találd el az aranyozást.
- Oké, lássuk.

Cécile megszúrta a dárda fejének aranyborítását. És semmi sem történt.

- Hé, nem erre számítottam! 
- Hanem mire?
- Nem tudom. De olyan rejtélyes voltál, hogy valami meglepetésre.
- De akkor azt mindannyian láttuk, hogy nem történt semmi, igaz? - nézett körbe.
- Ennél semmibb nem is történhetett volna - dörmögte Colson.
- Várd ki a végét, Bill! - kacsintott a dokira a nyomozó.
- Épp ráérek, Sam - mosolygott vissza Colson.
- Akkor most bökd meg a másik dárda fejét, Cécile!
- Sima ügy - emelte a tűt egy erős bökésre a nő. - Áááááá!

Ahogy a tű hozzáért az aranyborításhoz, Cécile hatalmasat üvöltött, eldobta a tűt, és ugrándozni kezdett, vadul rázva a jobb kezét. - Sam, csezdmeg, lebénult a kezem.
- Nyugi, csak időlegesen. Te vállaltad a dolgot, én Duncanre bíztam volna, emlékezz.
- Kösz, Sam, igazi barát vagy - mondta a prof.
- Elzsibbadt az egész karom - mondta Cécile. De azért az ugrándozást, meg a kiabálást abbahagyta. Utóbbit hirtelen, mert John Smith nézett be az ajtón, aztán Sam biccentésére ki is ment, megnyugodva.
- Az előbb a meglepetést hiányoltad. Hát, úgy tűnik, a hiányérzetedet kitöltöttük.
- Oké, győztél. Mi a franc volt ez?
- Áramütés - szólalt meg a prof.
- Talált - nézett elismerően Philipsre a nyomozó. - És hogyan?
- Azt nem tudom. De ahogy Cécile eldobta a tűt, és rázni kezdte a kezét, azonnal ez ugrott be. A villanyszerelők csinálnak ilyet, ha véletlenül a fázishoz érnek a konnektornál. Már ha túlélik. Remélem, azért nem tetted ki Cécile-t igazi veszélynek.
- Persze hogy nem. Nem volt áramerősség, csak egy pillanatnyi kisülés. Kellemetlen, de teljesen veszélytelen. Mármint ilyen szituációban. Mert egyébként, erre érzékeny helyeken lehet halálos is.
- Mint például az agyban - szólt bele Colson. - Az maga is elektromos szövet, ha közvetlenül kap ilyen ütést, akkor ott nagy baj lehet.
- Szuper, Bill, épp erről van szó. A micsoda meg tán még érzékenyebb az elektromosságra, mint az agy. Láttuk, milyen erejű impulzust lőtt ki magából, mikor a PET lebénult. És az ilyen oda-vissza működik.
- Na, ez remek - szólalt meg Cécile. - Az urak kedélyesen diskurálnak, míg a nők sebeiket nyalogatják.
- Ne hisztizz, Te vállaltad. És Sam még rá is kérdezett, hogy tényleg akarod-e - mondta a prof.
- Jól van na, csak műhiszti. Hogy rám figyeljetek. Elmúlt egyébként a zsibbadás. Tök rendben vagyok. És várom a magyarázatot - mosolygott Mitchellre.
- Rendben. Kezdjük az arannyal. Mivel Tutanhamon sírja tele volt mindenféle műkincsekkel, abban a hitben voltunk, hogy az arany a dárdán is csak díszítési célból van. Mégiscsak hülyén nézne ki pár egyszerű bronzdárda az ékszerboltban, nem?
- Ékszerbolt - vigyorgott Cécile. - Jó hasonlat.
- Köszi. Pedig valójában az arany a lényeg. A bronz csak a test, de az ököl az arany. Az üt valójában.
- Jó, és hogyan? - kérdezte Colson. Láthatóan zavarta, hogy nem ő fejtett meg egy tudományosnak tűnő kérdést.
- Az arany remek vezető. Az egyik legjobb. Ha elektromos áramot kap, azt kis veszteséggel továbbítja, vagy épp tárolja, ha úgy van kialakítva. És a dárdafej aranyborítása igazi ékszerészi remekmű.
- Merthogy? - kérdezte Cécile.
- Valójában nem egy réteg arany, hanem kettő. Rendkívül vékonyan először az elsőt füstölték a bronzfejre. Aztán valami leheletfinom gyolcsfélével beborították, vagy mittudomén, milyen szövetek voltak akkoriban. És arra újabb aranyréteget füstöltek.
- Kondenzátor - szólalt meg diadalmasan a doki.
- Telitalálat.
- Már megint egymással csevegtek. Mi van?
- Kondenzátor, Cécile. Két lap, az egyik feltöltve elektromossággal, a másik meg néma. A kettőt szigetelő anyag választja el. És ahogy a szigetelés megszűnik, mert valami miatt elszakad a gyolcs, egymáshoz ér a két fémlap, és bummm. Kisül, ahogy azt érezted is. És erősen.
- Azt is éreztem. Világos. Látod, tudsz te emberi nyelven is fogalmazni. Eltiltlak titeket egymástól Bill-lel, mert azt sosem értem, ha ti csevegtek. És hogyan töltötted föl a külső aranyozást? Nyilván azért mentél ki.
- A show miatt mentem ki, hogy nagyobb legyen a meglepetés. Igazából itt is fel tudtam volna tölteni a külső réteget. Pont ugyanúgy, mint ahogy a suliban a fésűvel szedtük föl a papírdarabokat.
- Fésülködésben viszont jó vagyok, ha varrásban nem  is - vigyorgott Cécile. - Igen, ezt csináltuk, erre emlékszem. Megfésülködtünk, a fésű feltöltődött, és felszedegette a cetliket a padról.
- Annyi csak a különbség, hogy a dárdával nem fésülködtem. Bár biztos szép választékot csinált volna a hajamba. - vigyorgott Sam is. - Az ingem műszálas, tudjátok, nem fizetik túl a nyomozókat. Elég volt az ujjához dörzsölnöm egy ideig az aranyozást, aztán már jöhettem is varázsolni.
- És a programozó dárdáját nem töltötted föl? - kérdezte Duncan. - Mert az semmi reakciót nem adott a tűre.
- Azt is dörzsöltem, de azt nem lehetett feltölteni.
- Igaz. Megsérült a szigetelés, mikor a szerencsétlen fejébe szurkálták. És épp ezért van aranyból a borítás. Oké, összeállt.
- Rendben, Duncan, téged is eltiltalak Sam-től és Bill-től. Már te is beszálltál a halandzsázókhoz. Emberi nyelven kérném, tudósurak! - műbalhézott Cécile. - Egyszerű régészprofesszor vagyok, nem villanyszerelő. Szóval?
- Mondom én, jó? - nézett a nyomozóra a prof.
- Persze.
- Az arany rendkívül puha, és ezért sérülékeny is. Csakúgy, mint a két rétegét elválasztó gyolcs. A koponyacsontokat átütve rengeteg helyen szakadt el a gyolcs, és az aranyfüst is. Egymáshoz értek sok helyen, sőt összenyomódtak, gyakorlatilag megszűnt a két réteg különállása. Tehát nem lehet többé feltölteni. Még a bronzból is váltak le fémszilánkok, mikor a légiós nyakába fúródott. Legalábbis David emléknyoma ezt mutatta meg nekünk. A sokkal puhább arany alakja teljesen eldeformálódott.
- Pontosan ez történt. - mondta Sam.
- Na látjátok. Rászoktatlak titeket az emberi beszédre. Ha megtanuljátok, szerzek nektek műsort a National Geographicon. Tudjátok, nem árt, ha az átlagember is ért valamit a tudományos szövegekből.
- Oké, belejövünk - mosolygott Sam.

---

- David, idáig hallatszik, ahogy kattog az agyad.
- Tényleg, Sam. Valamit nem értek, de lehet, csak az én hibám.
- Szerintem nem. Mondd csak.
- Az nem világos, hogyha minden dárda elektromos kisüléssel öli meg a micsodát, akkor mi szükség van négyre? Mitől lesz speciális, és csak egy időtlen ellen használható bármelyik? Mindegyik ugyanúgy működik, nem?
- Bingó. Vártam ezt a kérdés, és kíváncsi voltam, melyikőtöknek jut eszébe, hogy valami hibádzik.
- Szóval nem hülyeség.
- Nem hát. Mindjárt megválaszolom, és rájössz, mennyire fontos a kérdésed. De először én is kérdeznék valamit. Mégpedig Duncantől.
- Figyelek, Sam.
- Köszi. Mikor David sebéből a szilánkokat kivettétek, és összehasonlítottátok a létező mintákkal, melyik fémet néztétek?
- A bronzot.
- Van egyáltalán más minta a Tutanhamon dárdákból?
- Nincs. Soha föl sem merült, hogy ne a bronz lenne a lényege. Már tudom, hogy az arany, de ezt csak most tudtam meg, épp tőled.
- Oké. Szóval az aranyfedéshez egyáltalán nem nyúltatok.
- Nem. Fölöslegesnek tűnt.
- Nos, David, ez itt a kulcs. Hogy igazából soha nem lett megvizsgálva, milyen vastagságú és milyen szerkezetű az aranyréteg. Szimpla díszítésként lett elkönyvelve. Pedig amikor azt mondtam, hogy igazi ékszerészi remekmű, akkor nemcsak a két rétegre, meg a közte levő finom gyolcsszövedékre gondoltam.
- Megőrjítesz minket Sam - szólalt meg Cécile. - Nem lehetne, hogy egyben elmondasz mindent, és nem ilyen kis adagokban csöpögtetve?
- És akkor mi lenne a közérthető magyarázattal? Egy régészprofesszornő nemrég azt mondta, hogy érthetően kell magyarázni. Betartom - kacsintott a nőre Mitchell.
- A fene essen beléd - nevetett föl Cécile. - Na, rendben, nem nyüzsgök, figyelek.
- Erős a gyanúm, hogy van egy harmadik aranyréteg is az első kettő alatt. Mégpedig hajszálvékony aranyhuzal, feltekerve a dárda fejére.
- Tekercs? - kérdezte Colson.
- Az, remek.
- És az meg minek? - kérdezte Cécile. - Ja, megint nyüzsgök. De nem tudom megállni na, ilyen vagyok.
- Nem is kell. Kérdezz-felelekkel lehet ezt a legjobban elmagyarázni. Folytatod, Bill? Látom, neked már teljesen világos.
- Oké. Szóval egy tekercs, ha áramot kap, akkor mágneses teret hoz létre. Ha pedig megfelelő módon alakítják ki, akkor abból rádióhullámok indulnak. És a kialakítás során lehet játszadozni azzal, milyen hullámhosszúak legyenek azok a hullámok. És ebben különbözik a négy dárda. Mindegyik olyan hullámhosszra van hangolva, ami a kijelölt áldozatával szemben hatékony.
- Tökéletes. Jobban magyarázol, mint én.
- Az lehet, Sam, de te meg jobban gondolkozol, ami ciki. Én volnék itt a természettudós, de alulmaradtam.
- Ez csak a nyomozói logika miatt van, aligha tudok többet fizikából, vagy kémiából, mint te. Sőt. De megszoktam, hogy lépésenként haladjak, és ha valamit megfogtam, akkor nem eresztem. Tudod, a nyomozó olyan, mint a pitbull.
- Értem, persze, de akkor is kínos. De végülis egy csapatban játszunk, és az eredmény a lényeg.
- Na, akkor összefoglalom emberi nyelven, aztán mondjátok, ha hülye vagyok - szólt közbe Cécile.
- Hajrá.
- A gyilkos megdörzsöli a dárdafejet, amivel feltölti az arany-kondenzátort. Mikor az kemény szövetbe ütközik, mint a koponya, akkor deformálódik, ami zárja az áramkört, és kisül. Mint esetemben. A kisülés átterjed az aranytekercsre, és rádióhullámot hoz létre, pont olyan hullámhosszúságút, ami az áldozat ellen a leghatékonyabb. És az elektromos kisülés a rádióhullámmal együtt megöli a micsodát.
- Tökéletes.
- Figyelj Sam, nekem is van akkor már kérdésem.
- Mondd, Duncan.
- Honnan tudja mindezt a gyilkos? Ezek a dárdák végülis sokezer éves holmik. Kondenzátor, tekercs, rádióhullámok, nem akkori felfedezések. Tán ha kétszáz évesek. Ráadásul elkészíteni ezeket az ékszerészi remekműveket, pontosan behangolni, hogy a négy különböző delikvens különböző rádióhullám-érzékenységét eltalálják vele, hát ez nem egy ókori tudásszint. Különben is, honnan a frászból tudja, milyen hullámhossz jó az egyes időtlenekre?
- Nos, Duncan, benned sem tudtam csalódni, ismét. Ez ugyanis valójában a legfontosabb kérdés. Mert ilyen képességeket és tudást akkori ember nem birtokolhatott.
- Tehát nem ember. - szólalt meg David.
- De az, de hasonló módon, mint ahogy te. Benned is van micsoda, és benne is. Abban van a speciális tudása.
- Az egyik időtlen öli mégiscsak a többit?
- Nem hiszem, mert nem logikus. Ha egyike a négynek, aligha olyan bolond, hogy saját maga ellen is csináljon fegyvert. Merthogy négy különböző dárda van, és négy időtlen.
- Tehát van egy ötödik.
- Azt hiszem, ez a helyzet. És hogy ne adagoljam cseppenként, mert Cécile-től kapok a fejemre: azt hiszem, ő az ős. Az első, akiből a másik négy létrejött. És most eltakarítja a gyermekeit.
- De miért?
- Nem tudom. De rájövünk, ebben biztos vagyok. Az életed múlik rajta, David. És mint Bill mondta: egy csapat vagyunk. Tehát a miénk is.

---

- Üdvözlöm, ügyvéd úr. Fáradjon be.
- Köszönöm, hogy ilyen gyorsan fogadni tudott, professzor úr. Azt pedig különösen, hogy a saját házában. Az ügyfelem nem kedveli a túlzott nyilvánosságot.
- Ilyen jellegű ügyekben magam is így vagyok ezzel. És ha mindabban meg tudunk állapodni, amiket a telefonban mondott, akkor ez egy nagyon gyümölcsöző együttműködés lehet.
- Ügyfelem rugalmas, tehát én is.
- Helyezze magát kényelembe. Megkínálhatom valamilyen nemes itallal? Szép gyűjteményem van. Hálás betegektől - mosolygott Steve McIntyre.
- Köszönöm, de nem iszom. Remélem, azért ez a megbeszélésünk hangulatát nem fogja elrontani - mosolygott vissza John Davis.
- Aligha. Nos, a telefonban nem nevezte meg, de most talán megteszi: kit képvisel?
- Ezt sajnos mindaddig titokban kell tartanom, amíg meg nem állapodunk. Annyit azonban elmondhatok, hogy a világ egyik leggazdagabb embere, mégha a Forbes magazinban nem is szerepel. Mint mondtam, kerüli a nyilvánosságot. És szklerózis multiplexben szenved, ami mostanra szinte teljesen lebénította.
- Értem, persze, jelen pillanatban megelégszem ennyi információval. Honnan szerzett tudomást az eredményeinkről?
- A The Sunból. A világ minden tájáról elolvasunk mindenféle hírt, hátha történik olyan csoda az orvostudományban, amely segítheti ügyfelem gyógyulását.
- És a The Sun-t hiteles forrásnak tekintik?
- Nem, mi is tudjuk, hogy bulvárlap. Önt tekintjük hiteles forrásnak. Cambridge sebészeti klinikájának igazgatója aligha beszél ostobaságokat. És ha ön nekik nyilatkozott, megvolt rá az oka. Bár abból, amit elmondott, az sem igazán nagy rejtély. Támogatásra van szüksége munkája folytatásához, és minél többre. Ügyfelem gyakorlatilag korlátlan forrásokkal rendelkezik, és ugyanez igaz az ön munkájának segítése esetében is. Bármit megér, ha sikerül meggyógyítania.
- A gyakorlatban mit jelent a korlátlan? Ha mondjuk azt mondanám: 100 millió angol font, mi lenne a reakció?
- A gyakorlatban is korlátlan. Mondhat milliárdot is. Az egyetlen szempont a gyógyulás.
- Értem. Örömmel hallom.
- Volna azért pár kérdésem.
- Természetesen.
- Pontosan milyen fázisban tartanak a kísérletek?
- Nos, azt hiszem, kettőnk között maximális őszinteséget engedhetek meg magamnak. Találtunk egy olyan embert, akinek elképesztőek a regenerációs képességei. Ha az ő egyediségének kulcsát sikerül megtalálnunk, akkor minden degeneratív betegség gyógyítható lesz. És a szklerózis multiplex is ilyen.
- Értem, tehát kezdeti stádiumban tartanak.
- Remek szakembereink vannak, és csúcstechnikánk. Gyorsan tudunk haladni, ha sikerül tanulmányozunk az esetet mélységeiben is.
- És ezügyben mi a probléma?
- Jelen pillanatban a páciens nem együttműködő. De gondolom, egy komoly összeggel meggyőzhető. Ha pedig egy még komolyabbat kapunk az ügyfelétől, akkor kibővíthetjük a kutatási kapacitásainkat. Szerintem pár éven belül megfejthetjük a talányt.
- Pár év, azt mondja?
- Igen. De hogy mennyi, az nagyrészt azon múlik, mennyi vizsgálatot tudunk elvégezni. Ha sok tudóst alkalmazhatunk, és mind műszerek, mind anyagok tekintetében a mostani sokszorosát megkapjuk, lerövidíthető az időigény.
- Értem. Nos, biztatóan hangzik. Tudna még valamit mondani a meggyőzendő páciensről?
- Egyetemistánk, de ezt már az újságnak is elmondtam.
- Engem a gyógyulásának a körülményei érdekelnének. Egészen megdöbbentő, hogy valaki, aki éjszaka kómában van, délutánra gyógyultan távozik. Példátlan.
- És épp ezért reménykeltő. Teljesen össze volt verve a koponyája, a belső szervei leszakadva, megrepedve. Ha ilyenre fogadnánk, akkor én arra tettem volna bármekkora összeget, hogy rövidesen meghal. És vesztettem volna.
- Volt esetleg még valami szokatlan?
- Ennél szokatlanabb?
- Hát mondjuk valami meglepő dolog a vizsgálatok közben.
- Nocsak. Úgy tűnik, jobban képben van, mint gondoltam.
- Kérem, ne lepődjön meg. Évekkel ezelőtt volt egy hasonló eset Franciaországban. Ott a pozitron emissziós tomográf bénult le teljesen. Legalábbis azok szerint, akik a vizsgálatot végezték. De ügyfelem, és magam is óvatosan kezelem az ilyen információkat. Ám mindkettőnk hozzáállását nagyban javítaná, ha egy olyan szaktekintély, mint ön, megerősítené a francia orvosok sztoriját.
- Ritka, hogy egy ügyvéd tudja, mi az a pozitron emissziós tomográf. Maximum annyit mondanak: PET, de nem értik, mit jelent, vagy mire való.
- Nos, mint mondtam, ügyfelem korlátlan erőforrásokkal rendelkezik, ez pedig az én tiszteletdíjamban is megnyilvánul. Alapos munkáért fizetnek, és én meg is felelek ennek az elvárásnak.
- Szívesen megosztom önnel a kért információt, de szeretnék előtte valami biztosítékot.
- Mire gondol? Vagy inkább úgy kérdezem: mennyire?
- Mondjuk indulásnak legyen kettő. És hat nulla. Angol fontban.
- Rendben. Legyen kettő, nem probléma.
- Nos, akkor megerősítem: a PET számítógépes rendszere összeomlott a vizsgálat közben. Újra kellett installálni az informatikusoknak.
- Remek. Nekem is van egy jó hírem. Most azonnal megkapja tőlem a kettőt.

Steve McIntyre-nek nem volt ideje meglepődni. Az ügyvéd a hóna alá nyúlva elővett egy hangtompítós pisztolyt, és kétszer tüzelt. Az első golyó a professzor mellkasába, a második a fejébe fúródott.

- Itt a kettő, te patkány. A többi meg ajándék.

Aztán addig lőtt, amíg a tár ki nem fogyott.

---

Dél körül a csapat kis szünetet tartott. Colson és Cécile a ház híres kebabját ízlelgette, a nyomozó és Duncan kiment telefonálni, David és Danielle pedig összerakott a svédasztalról pár szendvicset, és bementek a szobájukba, hogy kicsit kettesben legyenek. A lépcsőfordulóban látták John Smith-t. Valószínűleg csak akkor mozdul el onnan, ha vécére megy, egyébként ott tölti az egyiptomi kirándulásukat. Ledőltek az ágyra és falatozni kezdtek.

- Semmi ötleted? - kérdezte a lány Davidet.
- Az ötödikkel kapcsolatban? Nem tudom. Ezer oka lehet, hogy megszabaduljon tőlünk.
- Például?
- Mondjuk elromlott. Bármivel megtörténhet. Vagy bárkivel. Tényleg, én most bármi vagyok, vagy bárki? - mosolygott a lányra.
- Mindkettő. Nyilván egy sejt nem lehet bárki, és végül is a micsoda abból keletkezett benned. De összenőttetek, úgyhogy inkább bárki vagy, mint bármi. És ezt személyes tapasztalataim alapján akár eskü alatt is vallom - nevetett Danielle.
- Na azért. De akkor ő is az. Igazából azon gondolkozom, hogyan kezdődhetett.
- Úgy, ahogy a szigetes példánkban. Megérkezett egy hírnök, valahová becsapódott, és az első négy osztódásával létrehozta a négy időtlen őssejtjét. Ti onnantól önálló úton mentek, a saját genetikai programotok szerint, és ő is.
- Rendben, egyetértek. Ha a véletlenre bízták volna, akkor lehet, hogy nem mindegyikünk érkezik meg.
- Nem értem.
- Szétszórtak a világegyetemben sokmilliárd szupersejtet. Ha azok nem ugyanolyanok, akkor nem biztosítható, hogy a négy alapérték mindegyike megérkezzen ugyanoda. Sokmilliárd sejt a végtelen űrben szanaszét szóródik. Mennyi az esélye, hogy a Föld nevű, csillagászati értelemben hangyapöcsnyi valamire becsapódjon a Jó, a Rossz, az Igaz, meg a Hamis négy különböző szupersejtje?
- Igaz, semmi.
- Ezért van egy őstípus. Ha megérkezik, első feladata létrehozni a négy altípust, azaz minket. Ahogy azt eredetileg gondoltad.
- Oké. Az nagyjából tiszta, hogy ti négyen mit csináltok. Kavarjátok a kakit különböző szerepekben, hogy az emberiség megtanulja az alapértékeket, és közben fejlődjön. De mit csinál az ötödik?
- Remek kérdés. Válaszold is meg, mert nekem dunsztom sincs.
- Nekem sincs. Te vagy a filozófus, erőltesd meg magad.
- Lehet a többiek főnöke, vagy ellenőre. Vagy bármi más. De nincs most jobb ötletem.
- Akkor használjuk ezt. A főnök nem valószínű. Annyira ellentétes értékeket kell megjelenítenetek, hogy azt nem lehet összehangolni. Mivel véletlenül szóródtok a világban, mint azt Bill levezetéséből elfogadtuk, akkor még azt sem tudjátok a másikról, hogy épp hol van. A korábbi történelmi korokban meg aztán végképp nem volt távolsági kommunikáció. Maximum tüzet gyújthattál, azt látták pár kilométerről. De a bolygó két ellentétes oldalán működő két időtlen aligha tudott egymásról. Így aztán a főnök sem főnökösködhetett. Marad az ellenőr.
- De ott is ugyanez a probléma. Nem képes ellenőrizni, ha azt sem tudja, hol vagy, és mit művelsz éppen.
- De az eredményét észlelheti. Nyilván az űrben szétszórt őssejtekben olyan tudást postáztak, ami korábbi tapasztalatokat is magába foglal. Gondolom, ez egy folyamatos korrekciós kör. Ha a csillagászoknak igaza van, akkor 70 milliárd éves a világegyetem. Ennyi idő alatt rengeteg civilizáció alakulhatott ki, és juthatott el a szupersejteket szétszóró első szintjére. És a kialakulásuk során gyűltek a tapasztalatok, amiket tudásként a szupersejtekbe programoztak.
- Logikus. De akkor több generációnyi ilyen sejt van. A régebbiek butuskábbak, az újabbak okosabbak. És minél újabbak, annál okosabbak.
- Szerintem így van. Hogy ide melyik fajta jutott, nem tudjuk. Mennyire érzed magad okosnak? - kacsintott a fiúra Danielle.
- Most épp nem annyira - vigyorgott rá a fiú. - Eszerint elavult típus vagyok. Még szerencse, hogy nem jött újabb, mert még lecserélnél.
- Hohó, nem tudhatjuk, hogy nem jött-e újabb. Egy hete még azt sem tudtam, hogy van régi.
- Hát támadna némi zavar, ha újak érkeznének. Mert a régiek már teszik jóideje a dolgukat, ha abba utólag belenyúlnak, az káoszhoz vezet. Biztos van erre valami módszer, hogy az olyan bolygókra ahol már van szupersejt, újabb ne érkezhessen meg.
- Nem lehet, hogy épp innen származik a probléma? Megjött az új seprő, és kiseper minden korábbi szemetet?
- Nem hiszem. Minél későbbi, annál civilizáltabb. Nem valószínű, hogy ölne. Szerintem nekünk a régi őssejttel van dolgunk. Az kattant be.
- Vagy épp pont azt végzi, ami a dolga.
- Hogy érted?
- Ha ellenőriz, akkor azt is megítélheti, milyen eredményességgel végzitek a feladatotokat.
- És szerinted lemondott rólunk?
- Hát, eléggé úgy tűnik. Te vagy az utolsó, ha minden igaz, és a többieket elég csúnyán takarították el. Már abból kiindulva, ahogy a programozó küldetése véget ért.
- Na, álljunk meg egy pillanatra. Valami beugrott.
- Figyelek.
- Az ellenőr nem tudja, merre járunk, viszont figyeli a történéseket a világban. A beleprogramozott minták alapján tudja, hogy egy-egy nagyobb esemény időtlennek köszönhető, vagy magától történt. Tehát van egy összképe. De az alapján nemcsak a mi munkánkat tudja megítélni.
- Hanem?
- A fajét is. Mármint az emberiségét.
- Mire akarsz kilyukadni?
- Vajon miért kerülhettek épp Tutanhamon sírjába a dárdák?
- Mert Ehnaton fia volt.
- Valamit persze tudok róla, de ehhez te értesz igazán. Mit csinált igazából Ehnaton?
- Teljes vallási és hatalmi reformot. Amit aztán a halála után teljesen eltöröltek. Vagyis pontosabban kitöröltek. Nemcsak a reformokat, hanem még a fáraó nevét is levésték mindenünnen.
- És mi volt ebben a fia szerepe?
- Vele hajtatták végre a visszarendezést. Ehnaton ellenségeinek lett a vezetője. Persze utólag, és nem is hosszú ideig, mert nagyon fiatalon meghalt.
- Megölték?
- Van ilyen vélemény, de inkább a fáraóknál szokványos folyamatos családon belüli házasságok negatív következményeibe halt bele. Szerencsétlen egy genetikai orvosi ló volt. Annyi baja volt, hogy azokat leírni is sok, nemhogy életben maradni velük.
- Beltenyésztés?
- Az. A lehető legdurvább módon.
- No, hát akkor mondom. Ehnaton megpróbálkozott valamivel, ami felgyorsíthatta talán az emberiség haladását. Mindezt a kor legnagyobb birodalmában tette, tehát az ő sikertelensége mutatott egy összképet az emberiség állapotáról. Amire aztán az is rátett egy lapáttal, hogy még a saját fia is elárulta.
- Azt mondod, hogy az emberiséggel lett tele az ellenőr hócipője?
- Hát, ez is lehet ugyanolyan logikus, mint a négy időtlennel szembeni elégedetlenség. Mi végül is hozott anyaggal dolgozunk. Nem biztos, hogy rajtunk múlik, ha kudarcot vallunk. Süketszobában nem lehet zenélni, nemde.
- Igaz. És ilyesmi nemcsak a Földön fordulhat elő. Nyilván nem lehet sikeres minden felzárkóztatási kísérlet, tehát a kudarcokra is kell egy megoldási módszer, amit szintén az őssejtbe programoznak. De miért az időtleneken veri el a port?
- Nem tudjuk, milyen információkat tárol a micsoda. Lehet, hogy olyanokat is, amelyek akkor aktiválódnak, ha az emberiség elér egy szintet. Gondolom, ha egy felzárkóztatás sikeres, akkor a régebben kialakult civilizációk kapcsolatba akarnak kerülni az újabbakkal. Mert ez növeli az erejüket, a biztonságukat. Nem véletlenül alakultak ki a birodalmak. A nagyobb erősebb, és a túlélési képessége is sokkal jobb.
 - Mondjuk koordináták, idegen technológiák leírása, ilyesmi?
- Meg a puszta információ, hogy vannak az emberiségen kívül értelmes népek az űrben. Már ez is elég nagy durranás lenne.
- Hát ja. Pláne ha hozzátesszük, hogy pont olyanok, mint mi. Ahogy Duncan levezette a történelmi ugrásokat, abból az következik, hogy a mi cro-magnoni embertípusunk mesterségesen lett létrehozva. Aminek a mintáját az első civilizációtól kaptuk. Tehát a földönkívüliek pont ugyanúgy néznek ki, mint a földönbelüliek. Nem csótány, nem polip, nem alien. Ember.
- Oké, akkor lássuk, mire jutottunk. Ehnaton kudarca volt az utolsó csepp a pohárban. A mi őssejtünk úgy döntött, hogy eltünteti a négy időtlenben hordozott információt, nem kell tudnia az emberiségnek, hogy vannak még mások is. Azt meg pláne nem, hogy hol, és hogyan lehet eljutni hozzájuk. Veszélyesnek ítélte meg a Föld népét, olyan tévútnak, amit el kell falazni. Megcsinálta a négy dárdát, betette figyelmeztetésként Ehnaton fiának sírjába. Aztán mivel a négy időtlen nem vette az adást, és tovább folytatta a feladatát, elkezdte öldösni őket. És én vagyok az utolsó.
- Egyetértünk. De van még egy probléma.
- Éspedig?
- Nem így lesz, mert megakadályozzuk, de tételezzük föl, hogy célbaér, és téged is elintéz. Mi lesz azután?
- Hogy érted?
- Itt egy bolygónyi ember, akikről az az ítélet, hogy alkalmatlanok a felzárkózásra. Gondolod, hogy hagyják tovább fejlődni, ha tudják, hogy előbb-utóbb veszélyt jelenthetnek az első civilizációra?
- Atyaég.
- Szerintem a te sorsod az utolsó előtti lépés. Az utolsó már mindannyiunké.

---

- Sam, kezdhetném én? - kérdezte Danielle, mikor mindenki visszaszállingózott a különterembe.
- Persze. De mondjuk azzal, hogy miért kérsz erre engedélyt, és miért pont tőlem? - mosolygott a lányra a nyomozó.
- Mert te vagy a vezetőnk.
- Hohó, húzzuk be a kéziféket. Vezetőtök a franc. Nyomozási kérdésekben persze, mert ott én tudok eljárni, de semmi másban. Ebben a körben aligha a zsaru a legokosabb. Márpedig annak kell vezetni, aki a legszélesebb látókörű.
- Pedig ez van, Sam, szokd a gondolatot! - szólalt meg a prof. - Egyszerűen lenyűgöz, amit művelsz.
- Engem is - mondta Colson - Akarsz szavazást?
- Dehogy. Nekem ez a dolog a szakmámba vág, mondtam már. Persze, hogy ebben jó vagyok, egész életemben mozaikokat rakosgattam összképpé. De ez semmit nem jelent.
- Sam, állítsd le magad! Fogadd el, aztán haladjunk! - kacsintott Cécile.
- Rendben. Amíg ezt az egész szart, amit valaki összelapátolt és megpróbál minket alátemetni, el nem takarítjuk. Aztán tovább egy percig sem. Nézzétek, hadd mondjak nektek valamit. Én rengeteget tanulok tőletek. Most nem fogom részletezni miben, mert nagyjából mindenben. Szellemi felüdülés egy ilyen társaság, és roppant szerencsésnek érzem magam, hogy a véletlen hozzátok vezetett. Szóval azt szeretném, ha az ügy megoldása után is összejárnánk. Mint barátok.
- Sam, nyitott kaput döngetsz - mondta a prof.
- Akkor jó. Köszönöm. Bocs Danielle, te jössz. És akkor, mint friss vezető, hadd kérjelek meg, hogy legközelebb ne kérj engedélyt, hanem mondd, ami eszedbe jut. Oké?
- Oké - mosolygott a lány. - Valójában nem nekem jutott eszembe, amit elmondok, hanem Davidnek és nekem. Közös gondolatsor. És elég régi, csak a mostani eseménysorra pont ráillik. Van egy magyarázatunk arra a kérdésre, amit nyitva hagytunk.
- Éspedig? - kérdezett bele Colson.
- Hogy miért is mészárolja le az őssejt az időtleneket.
- Halljuk! - fészkelődött Cécile.
- Mikor Daviddel még csak barátok voltunk, nagyokat beszélgettünk az egyetemi könyvtárban. És mindenféle hülyeségről.
- Nekem a társaság volt a lényeg, nem a téma, bevallom - vigyorgott David.
- Jól leplezted. Najó, annyira azért nem.
- Bocs, folytasd!
- Mindenféle gondolatkísérleteket végeztünk. És az egyik közülük az volt, hogy mit tennénk, ha egy szigeten lennénk a mai civilizációs színvonalunkon, de körülöttünk csupa jóval korábbi stádiumban lévő társadalom lenne.
- Tökéletes szimuláció. Pont ez a helyzet, csak mi vagyunk a fejletlenek - mondta Colson.
- Így igaz. És pár napja újra eszünkbe jutott, rágogattuk kicsit, de arra jutottunk, hogy nem fogjuk vele megzavarni a csapatot. Mert kialakulatlannak, vagy inkább éretlennek tűnt a koncepció. De az előbb újra belevágtunk, és talán most jutottunk valami használhatóra.
- Hajrá, szerintem már mindannyian kellően tűkön ülünk - mondta a prof.
- Oké, akkor kifejtem.

Néma csendben hallgatták a lányt. Röviden, de érthetően elmondta, amit a szobában megbeszéltek, és minél tovább jutott, annál gyakrabban bólogattak a többiek. Mikor befejezte, Sam megszólalt:

- Telitalálat. Mármint szerintem.
- Nem csak szerinted - csatlakozott a prof.
- Jól értem, hogy ha Davidet sikerül eltennie láb alól, akkor az egész fajunk következik?
- Jól - válaszolt Danielle helyett Colson. - Mit ne mondjak, emelkedtek kicsit a tétek. Van azért egy dolog, ami nem teljesen világos. Miből gondolta az ős, hogy a származékai tudomást szereznek a négy dárdáról? Tutanhamon sírját lezárták, és nem is bolygatták háromezer éven át. Nem épp egy nyilvános kiállítás.
- Szerintem benne volt a válasz Danielle levezetésében. Akkoriban viszonylag kevés helyen zajlott igazán az élet. Egyiptom volt a legnagyobb civilizáció, így nagyon valószínű, hogy az időtlenek épp ott csoportosultak. Ehnaton valószínűleg az egyikük volt, és akár Tutanhamon, akár valami főember az Ehnaton tetteit kitörlők közül lehetett egy másik. Mondjuk Ai főpap, vagy Horemheb, aki a hadsereget vezette.
- Oké Cécile, de ők csak a munkájukat végezték. A Jó, vagy az Igaz lehetett Ehnaton, és a Rossz, vagy a Hamis bármelyik, akiket mondtál. És éppen akkor a negatív tulajdonságokat képviselők győztek. Ezen azért nem kellett volna ennyire kiakadni.
- Nem az időtlenekre pöccent be, hanem az egyes értékek iránti fogékonyságra. És valószínűleg ez a sokadik olyan szitu lehetett, amikor a korlátoltság, a bigottság győzött a felvilágosodás fölött. A korábbi eseményeket annyira nem ismerjük, mint az Ehnaton-féle reformok teljes megbukását. De attól még voltak, mert a fajunk csak eljutott egy egyiptomi szintű civilizációig a sok kis nomád törzsecske állapotából.
- És ezt az utat sem díjazta az ős.
- Talán túl hosszú volt, és más helyeken gyorsabban szokott menni. Mármint más bolygókon.
- Rendben. Szóval az időtlenek a dárdák megjelenéséből tudomást szereztek arról, hogy a feladatukat lefújták, le kéne állniuk. Nyilván ők is tudták, mi a gyenge pontjuk, értették a fenyegetést. De valamiért mégsem álltak le. És ez az utolsó kérdésem, legalábbis most. Szóval miért nem fejezték be? Miért kockáztatták az életüket?
- Azt hiszem, erre van válaszom - szólalt meg David.
- Mondd, kérlek.
- Mert már inkább emberek voltak, mint micsodák.

---

- No, amíg a fiatalság édeskettesben megfejtette nekünk a végső kérdésre a választ, én intéztem pár telefonhívást. Mint kiderült, egyet párhuzamosan Duncannel - mosolygott a profra Mitchell.
- Több szem többet lát, több fül többet hall - mosolygott rá vissza Philips.  - Lehet, hogy az embereink kicsit hülyének néztek bennünket, mikor ugyanabban a szobában ülve két irányba is el kellett mondaniuk ugyanazt.
- Lelkesek vagyunk - nevetett föl a nyomozó. - Ilyen előfordul, a lényeg a lényeg: Duncan csapata beazonosította a programozó fejében talált tucatnyi fémszilánkot. Tökéletesen megegyeznek a mi dárdánkéval. Persze mindkettővel, mert nem a bronzban, hanem az aranyban rejlik az egyediség, de ezt már tudjátok. Davidét azonban senki sem lopta el, úgyhogy ezt az ügyet megfejtettük: ugyanazzal a dárdával ölték meg a játékfejlesztőt, mint a biztonsági őrt. Nem jöttünk hiába, és még az egyiptomi rendőrségnek is tudunk adni valamit, cserébe a szolgálatkészségükért.
- Remek, indulunk haza?
- Ennyire nem ízlett a kebab, Bill? - kérdezte Cécile. - Három napot mindenképp ki kellett fizetnem a panzióért, úgyhogy nem kell rohannunk.
- Sőt. Az egyik emberem már úton van ide, ez volt egy másik telefonhívásom. Hoz magával elektromos kütyüket, hogy bemérje a dárdák mindenféle tulajdonságait. Tudnunk kell, hogy amit elméletben már megfejtettünk, az igaz-e a gyakorlatban is. Ha minden jól megy, még az aranytekercsek által kibocsátott rádióhullámok hosszát is megtudjuk. Meg bármi ilyesmit.
- Végez holnapra, Sam? Mert akkorra ígérted az amerikaiaknak a dárdákat.
- Tényleg nagyon indulni akarsz - kacsintott a nyomozó a dokira. - Persze, gyorsan megy a dolog.
- Akar a fene. Végülis nekem tök mindegy, hol vagyok per pillanat. Mint tudjuk, nincsenek sürgős műtéteim.
- Szegény állástalan sebész - mosolygott rá Cécile. - Azért csak nem halsz éhen.
- Azt nem, de előbb-utóbb unatkozni fogok. Az üzemorvosi munkám nem egy szellemi kihívás. Lehet, hogy kérek Sam-től valami feladatot a Scotland Yardon. Jobban élvezem a nyomozgatást, mint bármi mást, erre rájöttem.
- Megdumáljuk, Bill - mosolygott a dokira Mitchell. - De egy ideig el leszünk foglalva a jelen ügyünkkel. És ha igaz, amire David és Danielle jutott, akkor ezt az ügyet mindenképp meg kell oldanunk, vagy nem lesz következő. Mint korábban oly találóan megjegyezted: a tétek az egekig emelkedtek.
- Nemár, hogy még a mondataimra is emlékszel. Életveszélyes pali vagy.
- Na, kiudvaroltuk magunkat, mindannyian jófejek vagyunk, úgyhogy haladjunk - kacsintott Colsonra Sam.
- Alig várom - szólalt meg Cécile. - Én is imádom a nyomozósat. De persze értem, hogy ez nem játék.
- Nagyon nem. Szóval van két feladatunk. Megtalálni az őst, és megfejteni a gyenge pontját. Ha öt dárda lenne, mint ahogy nincs, akkor csak azt kéne megtudnunk, hol van, aztán kézbe a fegyvert. Tovább nem mondom, a törvény betartatására esküdött rendőr nem tervezgethet gyilkosságot, nemde. Mármint általában.
- Hát, tényleg elég speciális a helyzet. Egy megölhetetlen delikvens aligha zárható börtönbe. Nem hiszem, hogy ne tudna bármikor megszökni.
- És is így gondolom. Tudjuk, mire képes David, és szerintem még csak a töredékét láttuk mindannak, amit tud. Amelyik képességére szükség volt, az aktiválódott, a többi meg néma. És az a gyanúm, hogy az ős a legerősebb.
- Nyilván - mondta a prof. - Ha belőle jött létre mind a négy időtlen, akkor neki mindegyikük képességeit birtokolnia kell, különben nem tudná létrehozni őket. És még ezer más dolgot.
- Erről van szó. Nem hiszem, hogy van más megnyugtató megoldás, mint a likvidálása.
- Biztatóan hangzik. Megtalálni egy hétmilliárdos népességű bolygón azt az egyvalakit, aki ráadásul minden képességében felülmúl minket, majd megölni valahogy, ha rájövünk a módjára, mert egyébként sebezhetetlen. Sam, nem leszünk kicsit kevesen ehhez a feladathoz?
- Teljesen igazad van Bill. De egyelőre nem vonhatunk be senkit.
- Miért?
- Mert bárki lehet az ős. Lehet éppen a brit miniszterelnök, vagy a belügyminiszter, esetleg a Scotland Yard főigazgatója. És akkor olyan segítséget kapnánk, amit aligha akarunk.
- Stop. Mi zárja ki, hogy nem épp közülünk valaki az ős?
- Remek kérdés, David. Semmi, és minden.
- Na, ezt részletezd, légyszi.
- Elvileg lehetne bármelyikünk. De akkor már nem élnél. Figyeltem azért folyamatosan erre is. Mindannyiunknak bőven lett volna alkalma téged eltenni láb alól. De nem történt meg.
- Oké, de csak mostanra állt össze a kép.
- Igen ám, de ha köztünk lenne a gyilkos, akkor ő nem a mi okoskodásainkból tudta volna meg, hogy melyik dárda kié, igaz?
- Nyertél.
- Szóval Te minket is valójában gyanúsítottként kezeltél. Már titokban - mosolygott Cécile a nyomozóra.
- Ez a dolgom. De így legalább biztosak lehetünk benne, hogy legalább egymásban megbízhatunk. Mert egyelőre senki másban. Ha közelebb kerülünk a személyéhez, akkor kizárhatunk bizonyos kapcsolódásokat közte és a politikai, vagy gazdasági hatalom között. És akkor lesz honnan segítséget kérnünk. De ettől még elég messze vagyunk.
- Egyetértünk. Ismét - mondta a prof. - Jól gondolom, hogy a munkatársad megérkezéséig nincs dolgunk? Mármint a közös okoskodáson, meg a rejtvényfejtésen kívül.
- Jól.
- Remek. Mert lenne egy javaslatom. Cécile behozatott nekünk három számítógépet. Talán használjuk őket.
- Látogassam meg a légiósomat? - értette meg azonnal David, mire céloz Philips.
- Hát, nem ártana. Hamár a programozó belehalt, hogy neked utat nyisson a múltadhoz, annak súlyos oka lehetett.
- Igazad van. És legalább azt is leteszteljük, hogy hogyan működik a dolog. Mert egyszer, mikor nem akartam, sikerült, mikor meg akartam, akkor nem. Újabb talány.
- Mondtam már, hogy imádom az ilyet? - nevetett föl Cécile.
- Mondtad volna? - kacsintott rá a prof.

---

- Ave, kormányzó.
- Ave, centurio. Nem ilyenre számított, igaz? - mosolygott Quintus Lutatius Varro Titus Surára - Ugyanmár, nálunk nyugalom van, velem mindig lehet őszinte.

A kormányzó apró, joviális emberke volt. Jó híre volt, és ami még fontosabb: hadvezéri múltja. És jól látta: a centurio igencsak megütődött, hogy az az ember, akinek kulcsszerepe volt az Alpok meghódításában, egy fejjel alacsonyabb nála.

- Köszönöm. Valóban meglepődtem. Ha megengedi, azt mondanám: a híre nagyobb, mint a termete.

Kockázatos lehetett viccelődni Egyiptom római helytartójával, de Titus Sura úgy gondolta: legalább most megtudja, mire számíthat. A kormányzó felnevetett.

- Maga bátor ember, centurio. Ezt díjazom. És élt a lehetőséggel, tehát odafigyelt arra, amit mondok. Remek. A kis termetű embereket sokszor zavarja mások magassága, de engem sosem érdekelt. Tudja, miért?
- Nem, Uram.
- Mekkorák vagyunk mi, rómaiak a többi néphez képest?
- Teljesen átlagosak. De a núbiaiakhoz, vagy a germánokhoz képest jóval alacsonyabbak.
- És nemcsak alacsonyabbak, de gyengébbek is. És mégis mindig mi győzünk. Hát ennyit a méretről.
- Igaz. Szervezettség, kiképzés, állandóság. Ezek fontosabbak.
- És mi ebben vagyunk egyediek. És amíg azok maradunk, addig Róma lesz a világ ura. Kér valamit inni, vagy enni, centurio? Végigmeneteltek a fél világon, szép teljesítmény.
- Köszönöm, egy kis egyiptomi bor jól esne. Azt mondták nekem, hogy egészen különleges az íze.
- Jól mondták. És majd meglátja, hogy itt mindennek van valami egyedi zamata. Tudja, itt már sokezer éve civilizáció volt, mire mi megérkeztünk. Új fiúk vagyunk a térképen. Én már csak akkor mennék vissza Rómába, ha Ceasar személyesen utasítana erre. Ez itt a paradicsom, majd meglátja.
- Azt mondják, uram, hogy ön rokona Ceasarnak.
- Jól mondják. Békén is hagynak itt engem, amíg megérkezik az adó, meg a búza rendesen Itáliába. Persze ha kéne, hadvezérkednék is, de itt nincs ki ellen. Van ugyan három légiónk, de azokból kettő Júdeába lett átvezényelve, egy meg délen van, ott néha előfordulnak kisebb zavargások. Hogy ízlik a bor?
- Tényleg különleges.
- Az a történelem íze - mosolygott Varro. - Na, centurio, meséljen kicsit. Jönnek persze Rómából hírek, de mégiscsak más egy túlélőtől hallani a teutoburgi csatáról.
- Nem csata volt, Uram. Mészárlás. Megleptek bennünket.
- Varus kormányzó hibázott?
- Katona vagyok, azt teszem, amit mondanak.
- Mondtam már, velem lehet őszinte.
- Rendben, igaz. Varus kormányzó a megsemmisülésbe vezette a sereget. Megbízott olyanokban, akikben sosem lenne szabad, nem figyelt oda a centuriok tanácsaira, és vakon bevitte a légiókat az erdő mélyére. És az nem a mi terepünk.
- Én is így hallottam. Ceasar teljesen összeomlott attól, ami történt. Lemondott Germánia meghódításáról, pedig az hosszabb távon komoly gondokat okozhat. Erről mit gondol?
- Egyetértek. Ha a germánok egységbe szerveződnek, mert hagyjuk nekik, akkor már nem csak védekezni fognak. És sokan vannak, és erősek, harciasak.
- Tudja mit mondott Ceasar nagybátyja?
- Mármint Julius Ceasar?
- Igen. Azt mondta, mikor rá akarták beszélni, hogy Gallia után hódítsa meg Germániát is: minek? Ott csak erdők vannak, meg germánok. Nos, lehet, hogy a mi Ceasarunk is egyetért vele. De mindegy is. Ha baj lesz, az már nem a mi időnkben következik be. Tudja mi lesz a feladata?
- Cornuta legatus mondta az úton, de azt is hozzátette: majd a kormányzó eldönti.
- A legatus remek ember, kár, hogy ő Szíriába lett vezényelve, nem pedig ide. De magával is jól megleszünk, azt hiszem.
- Azt teszem, amit mond, kormányzó.
- Rendben. Igazából nem sok feladatot tudok magának, meg a cohorsának adni. Kéne őrség a kikötőbe, a piacra, a világítótornyba és a könyvtárba. Ha meg jut még rá embere, párat a kormányzói palotához is állíthatna. De sehol sem vészes a helyzet. Elég látniuk a legionáriusokat, aligha kell majd igazi ütközetet vívnunk.
- Hogy osszam el az embereinket?
- Önre bízom, centurio. Úgyis felméri majd a terepet, látja, mennyi kell. Egy hétig most pihenjenek, fedezzék fel a várost, szokják a légkört. Aztán látogasson meg újra, beszélgessünk kicsit, és onnantól állítsa föl az őrségeket.
- Értem kormányzó. Így lesz.
- Ja, még valami. Azt mondták nekem, hogy Salernumból származik. Nem görög véletlenül? Mármint az ősei.
- Jól mondták. Görög kereskedőcsalád a miénk. És persze büszke római polgárok vagyunk.
- Nincs kétségem efelől. Ha tud görögül, akkor magának aranybánya lesz a könyvtár.
- Ugyanezt mondta a centurio-társam is idefelé.
- Kincsestár. Minden tudás ott van, amit valaha az emberek fölhalmoztak. Ha fiatalabb lennék, ki sem mozdulnék onnan. Olvasson. Sosem tudja, hová veti a sors.
- Köszönöm uram a tanácsát. Ezt fogom tenni.
- Örülök neki. Várom egy hét múlva. Üdv, centurio.
- Üdv, kormányzó.

---

- Csodaszép autója van.
- Gyűjtő vagyok. De ez a kedvencem.
- Jól fizetik az újságírókat manapság. Egy Ferrari Dino igazi műkincs.
- Büszke is vagyok rá. És szerintem az ügyvédeknek is telne rá. Pláne ha akkora céget képviselnek, mint Ön. Szálljon be.
- Köszönöm. Bizalmas ügyről lenne szó, azért kértem, hogy ne nyilvános helyen találkozzunk.
- Gondoltam. Nekem ez nem újdonság. Néha nagyon kényes ügyekről kell információt szereznem.
- Rendben, örülök a rugalmasságának.
- Nos, miről van szó?
- Tegnap írt egy cikket a Cambridge sebészeti klinikájának tudományos felfedezéséről.
- Igen.
- Mint mondtam a telefonban, a megbízóm, a Crimson Technologies a klinika munkájának legnagyobb támogatója. Gyakorlatilag ingyen szállítottunk hatalmas értékű eszközöket kutatási célokra. Röntgenek, ultrahangok, MRI, PET, labordiagniosztikai felszerelések. Sokmillió fontot érnek.
- Örömmel hallom. Ha mindenki így áll majd hozzá, jól fognak haladni McIntyre-ék.
- De van egy kis problémánk.
- Igen?
- Megbízóm aggódik az információ hitelessége miatt. Nem szokványos, hogy tudományos felfedezést, pláne ilyen forradalmi áttöréssel kecsegtetőt napilapban hoznak le.
- Milyen finoman fogalmaz, ügyvéd úr. Mások bulvárlapot mondanának.
- Én megértem, hogy az önöké is nehéz kenyér. Néha a legrejtettebb információk csak az önéhez hasonló lapokban jelenhetnek meg.
- Köszönöm, ez jól esett. Szóval a kérdés lényege, ha jól értem az, hogy mennyire megbízható az információ.
- Pontosan. Gondolom egy olyan gyors észjárású ember, mint ön, érti, hogy miért. Ha esetleg a hírről kiderül, hogy az nem fedi a valóságot, az kellemetlen lehet a Crimson Technologies-nak. És egy ekkora cégnél a jó hírnév sok nullában mérhető.
- Értem. Tehát arra kíváncsi, hogy igaz-e a cikkem.
- Igen.
- Minden további nélkül meg tudom Önnek mondani. A kérdés csak az, hogy akarjam-e. Ez végül is bizalmas információ.
- Mindennek ára van, ez nem meglepő számomra. Az ön válasza mennyibe kerül?
- Legyen tízezer font. Készpénzben.
- Most kéri?
- Huhhh, látom felkészült - mosolygott Derek Forsythe. - Nem, adjuk meg a módját. Én elmondom önnek a frankót, aztán elkocsikázunk a bankjához, és ott lerendezzük az ön részét. Gondolom, nincs ennyi pénz a zsebében.
- Köszönöm a bizalmát. Nem fog csalódni.
- Nos, akkor annyi a lényeg, hogy van egy nagyon hirtelen meggyógyult delikvens. És a professzor szerint, ha megfejtik a titkát, akkor mindent tudni fognak a regenerációról. Azt mondta, hogy ha meg tudná duplázni a kutatói számát, és megkapná hozzá a szükséges technikai eszközöket is, pár év alatt csodát tudna tenni.
- Remek. Megosztották mással is ezt az információt?
- Nem, dehogy. Ön sem ingyen kapja, nem igaz?
- Igaz. Tudja, megnyugtató a válasza. Nemrég jártam a professzornál is.
- Nocsak. És ő is ezt mondta?
- Ugyanezt. Meg sem kérdezi, hogy Ő mennyit kapott?
- Nem szokás. De ha már megemlítette, akkor mondja.
- Ennyit.

És a hangtompítós pisztoly tára ismét kiürült.

---

- Innen is be tudsz lépni a játékba?
- Persze, Cécile.
- Nem kell hozzá lemez, vagy valami ilyesmi?
- Már nem. A játék szerverén egyszer kellett azonosítanom magam, ahhoz kellett a lemez, de az már régen volt. Bárhonnan el tudom érni.

David beült a legnagyobb képernyőjű számítógép elé, a többiek pedig köréálltak.

- Szerintem hozzátok ide a fotelokat, nem tudjuk, meddig fog tartani az egész. Lehet persze, hogy semeddig. Mikor kipróbáltam, közvetlenül a bepottyanás és kipottyanás után, akkor semmi sem történt.
- Majd kitaláljuk, hogyan sikerüljön. Ennél nehezebb feladatokkal is megbirkóztunk eddig, igaz?
- Oké, Sam, így legyen.

Közben a fiú betöltötte a játékot, a képernyő tetején ott világított: Rome Total War II.

- Hoppá.
- Igen?
- Ilyen lehetőség korábban nem volt, Cécile.
- Én a többit sem tudom. Emberi nyelven, amatőrök számára, kérlek.
- Persze, oké. Szóval alapvetően két dolgot lehet ezzel a játékkal csinálni. Az egyik az, amit akkor tettem, amikor beleestem a légiós bőrébe. Látod, itt van egy csomó egykori csata neve, időpontja, helyszíne. Ezek mind történelmi események, ha rákattintok, odavisz a játék, és már mehet is az ütközet. Így választottam ki a teutoburgi csatát.
- Értem. Mi a másik?
- Nemcsak egyedi csatát választhatsz, hanem hadjáratot is. Ilyenkor valójában az egész római birodalmat te irányítod. Ha úgy tetszik: én vagyok Augustus. Ez nagyon hosszú játszma, hónapokig eltarthat, én csak a nyári szünetben foglalkoztam vele, évközben nincs rá idő.
- És ez mennyire hű történelmi szempontból?
- Semennyire. A kezdő időpont a fix, de onnantól a te döntéseid határozzák meg, mi fog történni a világban.
- Tehát nem biztos, hogy lesz teutoburgi csata.
- Sőt, semelyik sem. Egyszerűen te szabod meg a történelem menetét. Ha béna vagy, lehet, hogy meg sem éred Augustus korát, már előbb elvérzel. És akkor nincs római birodalom sem.
- Világos. És min lepődtél meg?
- Van egy új gomb, amit még sosem láttam. Egyszerűen nem volt ilyen lehetőség. Pedig párezer órát elbütyköltem már ezzel a cuccal.
- Melyik az új?
- Itt látod - mutatta a nőnek David. - Idő beállítása. Na, ilyen nem volt. Mindig időszámításunk előtt 272-ben indult, aztán jutottál, amíg jutottál. És ez a gomb pont arra való, hogy bármikor nekikezdhess.
- Ez lehet, amit a programozó neked szánt - szólalt meg a nyomozó.
- Mindjárt kiderül. Felkészültetek?
- Szerintem nem nekünk kell. Te leszel odabent - mosolygott bátorítóan Danielle a fiúra. - Csak óvatosan.
- Persze. Milyen időpontot állítsak be?
- Időszámításunk szerint 10 - szólalt meg a prof. - 9-ben volt a teutoburgi csata, nézzük meg, mi van a legionáriusunkkal egy évvel a csata után.
- Rendben. Megvagyok. Van valami ötletetek, hogyan jöjjek majd vissza? Mert a múltkor meghaltam, sima ügy volt. Mármint a légiós elődöm. Illetve hát ő sem. Na, kicsit zavaros, de lényeg a lényeg: az egy dolog, hogy talán bejutok, de ahhoz, hogy elmeséljem nektek, vissza is kéne jönnöm, nemde.
- Szerintem addig maradsz odabent, amíg akarsz. Ez az új gomb valószínűleg csak általad látható.
- Ti is látjátok, Sam.
- Bocs, nem így értettem. Úgy mondom: csak akkor jelenik meg, ha te ülsz a játékhoz. Tehát a micsodád, vagy az agyad direkt kapcsolatban áll a játékkal. Ha már megérkezett volna a kollégám a mérőkütyükkel, letesztelhetnénk. Asszem lenne egy kis adatforgalmazás a gép meg közted. Szóval nagy a valószínűsége, hogy akkor jössz ki, amikor akarsz.
- Ha meg nem, akkor hagyok nektek valami emléknyomot, amit majd Duncan meg Cécile kiásnak kétezer év múlva. Azaz mostanság - vigyorgott a fiú.
- Nem tudsz, tudod - válaszolt a prof. - Valójában nem leszel ott, csak az emlékeidbe mész vissza, nem a valóságba. Szemlélődni tudsz, de semmi egyebet. Legalábbis ez tűnik logikusnak.
- Igaz. Legalább nem kavarok be. Na, akkor felkészülni. Mehet?
- Hajrá.

---

- David, bent vagy már? - kérdezte a fiút Danielle, miután megnyomta az indítás gombját. - David. David, hallasz engem?
- Odabent van, nem hallja, amit mondasz - mondta a prof.
- Akkor sikerült.
- Úgy tűnik.
- Vajon meddig lesz bent?
- Ameddig csak akar.
- Jó, igazából nem ezt akartam kérdezni, csak nem tudtam jól kifejezni. Nekifutok mégegyszer. Szóval ugyanúgy fog itt telni az idő, mint odabent?
- Hogy érted?
- Asszem én értem - szólalt meg a nyomozó. - Arra vagy kíváncsi, hogy ami itt mondjuk egy óra, az odabent mennyi időt ölel föl?
- Kösz, Sam, pont erre gondoltam.
- Ja, így már világos - mondta a prof. - Biztos odabent gyorsabb. Aligha lenne használható emlékkeresésre, ha a két idő ugyanolyan tempóban pörögne. Mire eljutna valamire odaát, már itt is megöregedne. És nem hiszem, hogy jó néven vennéd, Danielle, ha a pasid a következő negyven évet hipnózisban, egy játékban töltené - mosolygott Philips.
- Telibe találtad a problémát Duncan - nevetett a lány. - Szóval lesz valami átváltási arány?
- Biztos. És elég nagy. David, ha hazaér elmondja, mekkora időszakot volt ott, és akkor pontosan tudjuk majd az arányt. Várjunk türelemmel.

Megcsörrent a nyomozó mobiltelefonja.

- Fel kell vennem, mindjárt jövök. Ki ne hagyjatok.
- Akkor siess, Sam - kacsintott rá Cécile. - Aki nőügyeket intéz a történelem felfedezése közben, az megérdemli, hogy lemaradjon.
- Intéz a fene. A Yard központjából hívnak. A vörös számon.
- Az mi?
- Riasztási vonal. Nem jelent jót. Na, mindjárt jövök.

Egyelőre semmi sem történt. David nyugodtan üldögélt, Colson időnként megmérte a pulzusát, a szájához hajolt, hogy érezze a lélegzését, és megnyugtatta mindannyiukat: a fiú remekül van. Nagyjából öt percet figyelték, mikor visszaért a nyomozó.

- Na, ha David felébred, és az emberem is megérkezik a cuccokkal, akkor csomagolunk.
- Na ne hülyéskedj. Mi van?
- Pont téged érint a legjobban, Bill. Egykori főnököd, Steve McIntyre már nemcsak azért egykori, mert kiléptél.
- Tessék?
- Szitává lőtték.
- Úristen.
- Inkább a haverunk lehetett. Mellesleg a sztárújságírót is.
- A The Sun-tól? - kérdezte Cécile.
- Ja. Annyi golyót kaptak, hogy majdnem kettéfűrészelték őket. Igazi hentesmunka.
- Köze lehet a mi ügyünkhöz?
- Hát persze, Cécile. Csak ahhoz. A The Sun David csodálatos felépülésén alapuló sztorit közöl, ami persze elég hamis színben van megírva, aztán a nyilatkozó, meg az újságíró is kap egy teljes tárnyi golyót: van némi összefüggés, szerintem.
- Igaz, bocs.
- Semmi gond. Beszéltem a kollégámmal, már a vámon engedik befelé, úgyhogy fél órán belül ideér. Szerintem addigra David is feltámad. Danielle, őrizd légyszi a pasidat, mi meg csomagoljunk. Lesz némi dolgunk Angliában.
- Mondjuk a világ megmentése - mosolygott Colson.
- Olyasmi.

---

- Nem kéne felébresztenünk?
- Nemhogy nem kéne, Danielle, hanem egyenesen tilos.
- Miért?
- Nem alszik, hanem hipnózisban van. Ha nem szakszerűen hozod ki, kicsit összekeveredik benne minden. És aligha lehet szakszerűen kihoznunk, ha azt sem értjük igazán, hogyan megy bele. Meg kell várni szépen türelmesen, amíg magától megérkezik.
- Rendben Bill, csakhát lassan már egy órája odaát van.
- Nem fog ottragadni, ne félj. A programozó nyilván tudta mit csinál, elég nagy áldozatot vállalt, hogy Davidnek megadja az emlékezés lehetőségét. Semmi baja, töknyugodt, pulzus, légzés rendben, és szinte mosolyog. Valószínűleg élvezi.
- Én mennyire élvezném - szólalt meg a prof. - Csak pár pillantást vetni az akkori időkre a saját szememmel. Évtizedek óta turkálom, ami fönnmaradt, annyira beleszippantanék a levegőjükbe.
- Nem fogsz, egyetlenem, az egyszerű régészprofesszoroknak marad a turkálás. Születtél volna időtlennek - vigyorgott Philipsre Cécile.
- Nem volt ilyen opció. Pedig ráklikkeltem volna. Nem késsük le a gépet?
- Melyiket?
- Hogyhogy melyiket, Cécile? Megérkezett már Sam kollégája, lerakodott, indulhatnánk akár. Vagyis inkább kéne, nem?
- Nyugi. Nem foglalt Sam helyeket, mert más megoldást találtunk.
- Nocsak. Hazaúszunk?
- Ennél azért gyorsabb lesz. Tel-Avivban van az egyik forgatócsoportunk, és a NatGeo egyik magángépével. Ott parkolt a reptéren, de már úton van ide. Van kábé fél óránk, aztán direktben hazaröpít bennünket Cambridge-be.
- Aha. És ne legyen kisebbségi komplexusom? Hogy tudlak lenyűgözni a Bentley-vel, ha neked füttyentésre jönnek a magángépek?
- Azzal sehogy. Kénytelen vagy más magyarázatot keresni arra az egyébként valóban kardinális kérdésre, hogy egy médiasztár mit eszik egy szakadt régészprofon - mosolygott Cécile Philipsre. - Te hülye, imádlak.
- Átmenetileg ennyi is elég - mosolygott a prof.
- Na, most vagy mi megyünk ki, vagy jöjjön be Sam, aztán mondjon valami okosat. Itt mindjárt felnőtteknek szóló tartalmak lesznek - mosolygott már Colson is.
- Gondolom, eligazítást tart a századosnak. Tényleg, hol fog lakni, ha mi elmegyünk?
- Drága egyetlen Duncanem, kezdesz szenilis lenni. Mondtam már, hogy három napra vettem ki a panziót. Mi elmegyünk, Sam embere meg ittmarad. Leméri, amit le kell, odaadja az amiknak a dárdákat, beköszön a kairói rendőrségre, aztán jön majd utánunk. Pont annyi ideig fog dolgozni, amíg a foglalásunk tart.
- Jólvan na. Ez ma nem az én napom.
- Már hogyne lenne, veled vagyok, nem?

Megérkezett Sam, a százados nélkül, úgy tűnik véget ért az eligazítás.

- No, hogy van a fiunk?
- Remekül. Élvezi az utazást.
- Oké. ha nem ébred föl addig, amíg indulnunk kell, akkor John Smith ittmarad vele, és mikor fölébred, hazahozza. Mondjuk a Cécile által iderendelt NatGeo gép biztonságosabb, minél kevesebb ember van David körül, annál kisebb az esély, hogy közülük az egyik a rosszfiú.
- Én is maradok.
- Nem volt kétségem, Danielle - mosolygott a lányra a nyomozó.

A problémát azonban David megoldotta. Nagyjából tíz perc elteltével egyszercsak megszólalt.

- Mennyi idő?
- Ébren vagy?
- Persze. Mennyi idő?
- Fél hat, kairói idő szerint.
- Kösz kicsim. Odaát éjszaka volt. Itt meddig voltam álomban?
- Nagyjából egy órát.
- Oké. Ott két napot töltöttem. Fantasztikus volt.
- Két napot?
- Aha. Titus Sura vagyok, és centurio. És pont egy megbeszélésbe csöppentem odaát. A kormányzónál.
- Milyen kormányzónál?
- Ja, igaz. Itt voltam a közelben. Alexandria az állomáshelyem, és én, illetve a cohorsom őrzi a város pár kiemelt pontját.
- Láttad a világítótornyot élőben? - nézett Davidre látható irigységgel a prof.
- Benne is voltam. Azt is én őrzöm, meg a piacot, meg a kikötőt, sőt a kormányzói palotát is. Ja, és a könyvtárat.
- Az alexandriai könyvtárat Te őrzöd? - döbbent meg Cécile.
- Igen. És még olvastam is. Értek odaát görögül is.
- Na, most már én is irigyellek, fiam. Ha egy helyet lehetne választani, mit nézzek meg élőben, akkor az az alexandriai könyvtár lenne.
- Miért?
- Mert ott olyan tudásmennyiséget halmoztak föl, aminek csak a töredékét ismerjük. Csakhát felgyújtották párszor, és elég tudatosan az idők folyamán. Nem mindenki szerette, hogy nem írhatja át utólag a történelmet. Nemcsak a nácik szerettek könyvet égetni. Azé a hatalom, aki formálni tudja a múltat.
- Világos. Hát, épp beszámolhatok majd, miket olvastam. De most csak ismerkedtem még a hellyel. Meg a könyvtár vezetőivel.
- Édes istenem. A világ legbölcsebb embereivel beszéltél. Ott volt az akkori kor szellemi központja. Elsárgulok, tényleg.
- Na, drágajó kollégák. Lesz időnk mindenre a gépen, ráadásul egyedül leszünk, hála Cécile-nek, úgyhogy megtárgyaljuk David élményeit. De szerintem indulni kéne.
- Oké - nézett rá savanyúan Cécile. - Semmi hála nincs benned. Szerzek neked repcsit, te meg eltöröd a játékomat.
- Csak elveszem egy időre, majd a repcsin megkapod - vigyorgott Sam.

---

- Van pár óránk hazaérésig, lesz időnk mindenre - kezdte a nyomozó  a repülőgépen -, Cécile is visszakapja a játékát, tudom, hogy régészeknek nincs nagyobb kincsesbánya, mint David a két napos alexandriai turistaút után. Fényképeket nem mutogathat, de valóban kulcsfontosságúak lesznek a kétezer éves tapasztalatai nemsokára. De ott még nem tartunk. Mikor megérkezünk, nekem csatlakozni kell a kollégáimhoz egy időre a két bűnügyi helyszínen. Úgyhogy kezdeném én.
- Te vagy a főnök - kacsintott rá Cécile.
- Most tényleg kell egy kicsit főnökösködnöm. Az emberünk, vagy mifenénk megölte McIntyre-t, meg azt a Forsythe nevű firkászt, ebből pedig több dolog is következik. Legelőször is: pontosan tudja most már, hogy ki a negyedik időtlen.
- Merthogy?
- Nyilván nem véletlenül ment a két áldozathoz, Bill. Ő sem tudta, hol keresse a negyediket, tehát minden hírt elolvasott, ami valami különleges képességekre utalhatott. Aztán meglátta a cikket a kómából hirtelen felépülő D.N.-ről, meg a klinika-igazgató hülyeségeit az előrehaladott kutatásokról a regeneráció területén. D.N. személyazonosságát bárhonnan megtudhatta az egyetemen, de biztosra akart menni, úgyhogy elmeséltette a sztorit mindkét mocsokládával. Azok meg nyilván kötélnek álltak, kaptak, vagy ígértek nekik ezért valamit. Úgyhogy pontosan tudja, hogy megvan, akit keresett.
- Értem. Sajnos.
- Tehát ez az első dolog, amiben lépnünk kell. David, innentől úgy kell magad tekinteni, mint akinek a fejére egy nagy, rikító célkeresztet rajzoltak.
- Nem probléma, úgy érzem magam.
- Helyes. Duncan.
- Mondd Sam.
- A fiunknak és Danielle-nek fel kéne szabadítanod az egyik vendéglakosztályt a tanszéken. Nehezen lesz megvédhető, ha lazán császkál az egyetemen, vagy a városban.
- Persze, sima ügy.
- Muszáj ezt, Sam?
- Muszáj, David. A vendéglakon belül biztonságban leszel, de ha onnan kimész, mindig veled lesz John Smith. És nem is egy. És azt se felejtsd el, hogy ez most nem csak a Te kockázatvállalásodról szól. Tudom, hogy bátor vagy, de ha téged meg tud ölni, akkor a következő fázishoz szabad keze lesz. Az pedig mindannyiunk pusztulásával jár. Nem tudjuk hogyan, de épp te és Danielle jöttetek rá erre.
- Oké, igaz. Tehát szobafogság.
- Úgy van. Cécile és Duncan nagy örömére úgyis a gépnél, a játékkal kell majd a legtöbb időt töltened. Unatkozni nem fogsz, és minden légiós tapasztalatod adhat majd valami támpontot a rosszfiú ellen.
- Na végre. Mindig volt egy kis bűntudatom, mikor játszottam, hogy fölösleges dolgot csinálok. Most meg a Scotland Yard főnyomozójától kapom rá az ukázt, és két régészprof várja az élménybeszámolót. Szuper - vigyorgott a fiú.
- Már ezért megérte - mosolygott vissza a nyomozó. - De valósan ez a helyzet. Valamit csak megtudunk a két gyilkosság kapcsán, ami közelebb vihet emberünk személyéhez. Mindig, mindenki követ el hibát, találunk valami nyomot. De az kevés, ha a személyét beazonosítjuk, meg kell tudnunk, hogyan pusztíthatjuk el, és ehhez a kulcs ott van valahol Alexandriában, és Titus Surának kell megtalálnia.
- Bocs Sam, de ide tartozik.
- Parancsolj, Bill.
- David, hogy érezted magad Titus bőrében?
- Sehogy. Mármint semmi negatív. Ott voltam, érzékeltem mindent, amit Ő, de passzív szemlélő lehettem csak. Próbálkoztam kicsit irányítani, de teljesen hatástalanul.
- Persze, egy emléknyomot nem tudsz befolyásolni. Csak néző vagy, nem játékos. Azt a meccset kétezer éve játszották.
- Rendben, az agyammal már fölfogtam, de még nagyon bennem élt a teutoburgi dárdás élmény. Akkor időutazónak gondoltam magam, szoknom kell még, hogy amit átélek, az a múlt. Bár nem értek valamit, Duncan.
- Mondd.
- Meséltem, hogy volt egy kis zavar Titusban, mikor az erdei csatában belébújtam. Ha csak szemlélődő vagyok, az mitől volt?
- Nem tőled, hanem a micsodától. Titus leblokkolása mentette meg az életét, ha berohan a pajzsfalba, mint a többiek, ugyanúgy végzi. Bekapcsolt a micsoda önvédelmi reflexe, és megmentette a gazdát.
- Világos.
- Választhattál az események között?
- Nem, Bill. Egyszerűen végigéltem két teljes napot. Ugyanolyan élethűen, mintha most és itt történne. Amire aztán megmondtátok, hogy valós időben csak egy óra volt.
- Pedig ez így nem fog működni. Nem hiszem, hogy az önfeláldozó programozó sorstársad ne épített volna be valami kódot, hogy válogathass az emlékeid között. Nem lesz időnk arra, hogy végigéld Titus életét. Még akkor sem, ha 48 a váltószám.
- Milyen váltószám? Ne felejtsd el, hogy kétnapnyi információ ért egy óra alatt, kicsit belassult az agyam.
- Negyvennyolc ottani óra felel meg egy itteni órának. Tehát ha Titus egész életét végigéled, és azt feltételezzük, hogy boldog öregkort ért meg, akkor is a következő egy évet gépnél kéne töltened. És alvás, evés, meg bármi más nélkül.
- Főleg a bármimás hiányozna - kacsintott Danielle-re a fiú.
- Ne a szexen járjon az eszed, hanem azon, hogy életben maradj, hülye - mordult rá játékosan a lány.
- Majd törekszem. Szóval azt mondod, Bill, hogy tudnom kéne keresgélni az emlékeim között.
- Biztos, hogy tudsz, ki kell találnunk a módját.
- Nekem volna erre épp ötletem - szólt közbe Cécile.
- Igen? Figyelek.
- Lehet, hogy odabenn is tudod irányítani az élményeid irányát, de az is lehet, hogy idekint kell ráállnod valamire. Mint ahogy az időpontot beállítottad, mikor beléptél a múltba. Azt mondtad, hogy pár fontos helyet őriz a cohorsod, igaz?
- Igen.
- Na, mikor legközelebb bemész, előtte döntsd el, hogy melyik helyszínre akarsz jutni. Legyen mondjuk elsőre a világítótorony. Az a legkisebb forgalmú, oda nem járnak átlagnépek. Tehát te is ott vagy a legritkábban. Ezért aztán gyorsabban fogsz haladni az időben, és csak azokat az emlékeket fogod látni, amik ott történtek veled. Ez tesztnek pont jó lesz.
- Jó ötlet - mondta Colson.
- Szerintem is - csatlakozott a nyomozó. - Látod Cécile, már vissza is kaptad a játékodat.
- Ideje volt.
- Rendben. Mostanra nagyjából ennyi elég is. Már részemről. Én most kicsit telefonálgatok, hogy ne teljesen hülyén érjek majd a gyilkossági helyszínekre, de Ti éppen nekikezdhettek a múltidézésnek. Van pár óra most a régészeti kurzusra, szerintem használjátok ki. Mert aztán visszacsöppenünk a való világba. Ahol gyilkolnak.
- Szuper. Mármint az, hogy van kis időnk tudománykodni. Mesélj, David. Mindegy mit. Tudod, egyikünk sem járt még sosem ott. És sajnos nem is fog - mondta a prof.
- Mesélj nekem a könyvtárról, légyszi. Az a legizgalmasabb dolog, és nemcsak Alexandriában.
- Oké, Cécile - mosolygott David. És belekezdett.

---

- Sam, valami gond van?
- Megoldom, Cécile. Ti csak élvezzétek ki a helyzetet, ritkán faggathatnak szemtanút a régészek, igaz? - próbált mosolyogni a nyomozó.
- Ugyanmár, Sam. Nekem azért feltűnt, hogy milyen hosszú ideig telefonálgattál. Lassan hazaérünk, szerintem kiszedtünk már minden információt a centurionk okos fejéből. Mivel szobafogságra ítélted, és Duncan tanszékén, ezért aztán úgyis mindig a karmaink között lesz. Gyere, mondd inkább el, mi a baj.
- Oké.

A többieknek csak most tűnt föl, hogy Mitchell külön üldögél a leghátsó ülésen. Ilyen még sosem volt, de a nagy élménybeszámolóba teljesen belefeledkeztek, ha Cécile nem szól, észre sem veszik.

- Mondd Sam, figyelünk - mondta Colson.
- A két gyilkosság odahaza a legnagyobb hír. Az esti híradókban, az interneten, mindenhol. És holnap délelőtt a parlamentben is az lesz. Már készülnek a képviselők interpellációi a belügyminiszterhez.
- Igaz, erre nem gondoltunk.
- Tényleg nem. De végülis jogos a dolog. Bármennyire is firkásznak tartom ezt a Forsythe-ot, de mégiscsak az egyik legolvasottab brit napilap szerkesztője volt. És ugyanez a helyzet McIntyre-rel is. Egy szemétláda, megtapasztaltuk, de mégiscsak Cambridge sebészprofesszora, és akadémikus. És Nagy Britannia nem Oroszország, ahol minden napra jut egy újságíró-gyilkosság, vagy éppen simán eltesznek láb alól egy vezető értelmiségit. Áll a bál.
- Téged is érint?
- Naná. Holnap reggel nyolcra a belügyminiszter berendelte a Scotland Yard főigazgatóját, ő meg engem visz magával.
- Kirúgnak?
- Lehet, de nem ez aggaszt.
- Hanem?
- Te is felmondtál, Bill, nem igaz? Én is túlélem, ha elbocsátanak. A probléma az, hogy gyakorlatilag semmit sem mondhatok a belügyminiszternek.
- Miért?
- Mert aközött választhatok, hogy hülyének néznek, vagy Davidet sodrom életveszélybe.
- Fejtsd ki, drága Sam, félszavakból már értjük egymást, de negyedekből még nem - kérte Cécile.
- Az első eset egyszerű. Előadom, hogy egy földönkívüli öldös más földönkívülieket, és ebbe a szórásba gyalogolt bele a két szétlőtt áldozat is. Nagyjából el tudjátok képzelni, mit reagál erre a főnököm, vagy a belügyminiszter.
- El, oké,
- A másik már nehezebb dió. Képzeljük el, hogy mindezek ellenére nem bolondnak nyilvánítanak, hanem hisznek nekem. Ha elmondom mindazt, amit tudunk, majd ugyanezt teszi a belügyminiszter a parlamentben, hogy megfelelő választ adjon a képviselőknek, akkor David azonnal a figyelem középpontjába kerül. Mi épp el akarjuk rejteni, de ha megindul a médiaoffenzíva, akkor ez nem sikerülhet. Minden cambridge-i lámpaoszlopon paparazzik lógnak majd, és előbb-utóbb felfedezik a fiunkat, és azzal tökéletes célponttá is teszik. És ez csak az egyik része. Nem tudjuk ki a gyilkos. Lehet épp a belügyminiszter is. Vagy bárki. Ölhet önmaga, vagy alkalmazhat bérgyilkost. És ha valami komoly politikai vagy gazdasági szereplő, akkor nem megvédjük Davidet, ha védelem alá helyezi a kormány, hanem éppen hogy kiszolgáltatjuk. Tudnunk kell, ki kinek dolgozik, mielőtt fölfedjük a kártyáinkat. Na, hát röviden ennyi a gond.
- Tényleg föloldhatatlannak tűnik - szólalt meg a prof. - Sam, mondhatok azért valamit?
- Persze, sőt.
- Nekem nem logikus, hogy valami brit nagymenő legyen az emberünk.
- Merthogy?
- Egészen McIntyre, meg Forsythe cikkéig csak mi tudtuk, hogy Davidnek milyen képességei vannak. Tehát a gyilkos sem tudhatta, hogy a negyedik időtlen hol található a nagyvilágban. És Kína, India, az USA, vagy az oroszok sokkal népesebbek nálunk. Annak a valószínűsége, hogy egy időtlen pont Nagy Britanniában legyen, elég csekély. Nem logikus, hogy az ős angol bőrben várakozzon. Márpedig ahhoz, hogy valami főgóré legyen nálunk, itt kellett volna töltenie az eddigi életét. Sem miniszterelnök, sem belügyminiszter, de még milliárdos üzletember sem a semmiből keletkezik, pár nap alatt.
- Hmmm. Ebben van valami. Mi a véleményetek? - nézett körbe a nyomozó.
- Figyelj Sam. Én értem, és hálás vagyok, hogy bármekkora áldozatot hajlandó vagy a megóvásomért meghozni, de szerintem Duncan mondta a frankót. Nem olyan nagy a kockázat, ami ne lenne vállalható. Valószínűtlen, hogy brit a gyilkos. Ha meg mégis, akkor úgy jártunk. De teljesen úgysem tudsz mindent bebiztosítani.
- Oké, David, és mit kezdesz a médiával, a titkosszolgálattal, meg mindenkivel, aki a nyakadba esik, ha megtudják, ki vagy, és mire vagy képes? Egyszerűen túl sokan fognak tudni rólad. Simán hozzájut az ős minden veled kapcsolatos információhoz, és ehhez még britnek sem kell lennie.
- Sam, te vagy a nyomozó, és megtapasztaltuk, hogy milyen zseniális, de szerintem most kicsit leblokkoltál. Azt mondtad, hogy teletömték ólommal mindkét áldozatot. Brutális gyilkosság magas pozícióban lévő emberek ellen, nyilván pont arra számított, ami történt: politikai és médiafelhajtás ezerrel. És szerzett már pár előzetes információt, mielőtt meglátogatta őket. Körbeszaglászott Cambridge-ben, megtudta, hogy az éjszakai verekedés miatt komoly rendőri jelenlét van, és hogy a nyomozás vezetője hirtelen elment, Talán még azt is, hogy hová, és kikkel. Erre még én is képes lettem volna. Rájött, hogy kezded összerakni a képet, ezért téged akar levenni a sakktábláról.
- Nem bonyolítod túl, David?
- Dehogy. Mivel ő az ős, a legokosabb közöttünk. Ő is végiggondolta, amit Te, és szerintem arra az eredményre jutott, hogy senki sem fog neked hinni. Tehát kirúgnak, és én védtelen maradok. És nemcsak én. Hitelteleníti az egyetlen embert, aki veszélyes lehet rá.
- Értem. Rendben, lehet. Alszom rá egyet. Holnap reggelre tudni fogom, mit kell tennem.
- Az ösztön?
- Igen Bill, az ösztön. És kösz nektek a segítséget.  
 



A Cambridge melletti kisrepülőtéren a régészeti tanszék egyik furgonja várta őket, így gyorsan hazaértek. Mitchell elvált tőlük, volt mit végiggondolnia, és kézbe kellett vennie a nyomozást a két újabb gyilkosság ügyében. A többiek bementek a másik vendéglakosztályba, felmérni a terepet.

- David, szerintem ma kéne költözködnöd. Ha Sam úgy dönt, hogy beszámol a belügyminiszternek, és az fel is fogja, miről van szó, akkor itt holnap elszabadul a pokol. És jobb lesz, ha már védett helyen leszel.
- Remek ötlet - csatlakozott Cécile. - Itt a furgon, itt vagyunk mi, úgyis rég költözködtünk.
- Nem vagytok fáradtak? Végülis elég nagyokat ugrottunk a térképen, és közben sem a lábunkat lógattuk.
- De, David, hullafáradtak vagyunk. De jobb, mintha hullák lennénk, nem igaz? - kacsintott Colson a fiúra. - Felőlem indulhatunk máris.
- Bizony, Bill kimondta a kulcsszót. Ha hibázunk, akármiért is, akkor először David lesz áldozat, aztán mindannyian - mondta a prof.
- Hozzám is el tudunk kanyarodni? Nem minden cuccomat vittem még át Davidhez.
- Persze Danielle. A mai éjszaka még szabadon mozoghatunk, holnaptól már aligha. Mindent most kell megcsinálnunk.
- Kösz, Duncan. De nem kell megrémülni, elég pár ruha, tisztálkodószerek, nem a bútoraimat, meg a könyvtáramat akarom elhozni.
- Gondoltam azért. Azt meg úgyis látod, hogy kényelmesen lesztek itt. Jól berendeztük, mert néha olyan vendégeink vannak, akik szeretik a luxust.
- És hatalmas franciaágyunk van  - kacsintott David a lányra.
- Na, asszem ideje indulnunk, Mielőtt az ifjú párunk magára zárja a hálószobát - vigyorgott Cécile.

---

- Duncan, te sem tudsz aludni?
- Nem hát. Az elmúlt hét napban több dolog történt, mint az előző hét évben. Próbálom agyban utolérni az eseményeket.
- Nekem sem megy. Én is pörgök rendesen.
- Te mindig pörögsz, kedvesem.
- Jó, igaz. De ez most más. Rossz előérzetem van.
- Naja. Nem veszélytelen dolog, amibe beszálltunk.
- Megbántad?
- Dehogy. Itt vagy a karomban, fontos és jó dolgot csinálunk, ráadásul olyanokat tudunk meg Davidtől a múltról, amit régész még soha. Ha belehalunk, hát belehalunk. De legalább van értelme az áldozatnak.
- Szerinted nyerhetünk egyáltalán?
- Az esélyek ellenünk szólnak, az kétségtelen. De van egy Sam-ünk. És van egy David-ünk. És a fiú lehet az aduász a partiban.
- Merthogy?
- Nem tudom, csak érzem. A gyilkos őt akarja először levadászni, csak aztán jövünk mi. Tudod, mit jelent ez?
- Nem.
- Hogy van olyan képessége, amit még nem láttunk, de képes ellensúlyozni az őst. Ha védtelen lenne, nem kéne vele foglalkoznia.
- Erre nem gondoltam. Igazad lehet. valamiért nagyon fontos neki, hogy minden időtlent kinyírjon, mielőtt mi jövünk. Esetleg van rá ötleted, miért?
- Tulajdonképpen pont ezen jár az agyam leginkább. Próbálom elképzelni, hogy hangolja be a szupercivilizáció az értékrendjeit, amit aztán a postázandó őssejtekbe programoz. Ha megértjük, hogyan hoznak döntést arról, hogy egy friss társadalom alkalmas-e a felzárkózásra, rájövünk arra is, miért kell az ősnek kiirtani a négy időtlent.
- Értem is, meg nem is.
- Ha szupercivilizáció, akkor aligha kapkod el egy tömeggyilkosságot. Márpedig a földi civilizáció kiirtása, az még csillagászati méretekben is tömeggyilkosság. Nem hiszem, hogy könnyen hoznak ilyen döntést.
- Jó, ezt elfogadom. De ki dönt?
- Jó kérdés. A szupercivilizáció szétküldött milliárdnyi szupersejtet. Azok megérkeznek valami olyan bolygóra, ahol az élet kezd kialakulni. De előtte évmilliárdokat utazott, úgyhogy olyan távolságra van a feladóktól, hogy nem tud visszajelezni. Megpróbálhatja, de az üzenete is minimum pármillió évig fog utazni, mire hazaérne.
- Aha. Mondjuk, engedélyt kér az ős, hogy megszabaduljon a Földtől, de mire megkapja, már rég elmúlt a döntési helyzet. Tényleg, ez vicces. Ahhoz, hogy most kapjon egy engedélyt, akkor kellett volna elküldeni az üzenetet, amikor még egysejtűek sem éltek a Földön.
- Tökéletesen mondod. Tehát nem kérhet utasítást, magának kell döntenie. De éppen azért, mert egy szupercivilizáció küldönce, ahol éppen annak jellege miatt igen valószínű, hogy demokrácia van, aligha hozhat ilyen súlyú döntést egymaga. És talán itt a kulcs ahhoz, hogy megértsük, miért kell kiirtania mind a négy időtlent.
- Ők lennének a kontroll?
- Tudod: fékek és ellensúlyok. Az ős ellenőrzi a négy időtlent, a négy időtlennek meg vétójoga van, ha az ős irtani akar. Ha azonban elpusztítja a kontrollokat, megteheti, amit akar.
- És mi van, ha egyszerűen semmibe veszi az időtlenek véleményét? Emlékszel, mit mondott David: az időtlenek már inkább emberek, mint micsodák.
- Nem hiszem, hogy itt puszta ellenvélemény volna az egyetlen eszközük. Azt valóban semmibe vehetné, tehát nyilván nem így működik a szupercivilizáció által kialakított döntési módszer. Van valami fizikai lehetőség, amivel meg tudja akadályozni a pusztítást bármelyik időtlen. De nem tudjuk, hogy történne az ős által előidézett kataklizma, így azt sem tudjuk, milyen módon tudja azt David megakadályozni. Ha erre rájönnénk, az lenne a legfontosabb lépés.
- Mi van, ha ehhez kell Titus?
- Én is erre gondolok. Valamiért pont erre a játékra programozta a szerencsétlen szoftveres a David emlékeit aktiváló kódot. És aligha véletlenül. A centurionknak valami nagyon fontos dolga van.
- Erre van ötletem. Pont Alexandriában van, és pont a könyvtárat őrzi. Amit az időtlenekről tudunk, az pár sumér, babiloni, asszír, meg elámi mítosz. Ennél sokkal több lehetett, de számunkra már eltűntek, mert a történelem során megsemmisültek. De kétezer éve, az alexandriai nagykönyvtárban még minden megvan, ami addig bárhol leírásra került.
- Logikus. Tehát Titus megtalált valami kulcsinformációt, és ezt akarta Davidnek a programozó megmutatni.
- Szerintem ez a helyzet.

---

- Nos Uraim, a helyzet a következő: megöltek egy vezető újságírót, és egy akadémikust. Hogy pontosan fogalmazzak: széttrancsírozták őket, több bennük az ólom, mint a csont. Tízkor kell beszámolnom a miniszterelnök-asszonynak, tizenegykor meg a parlamentben vár pár kérdés. És bár nagyon megnyerően tudok mosolyogni, de az most kevés lesz.

Sam Mitchell érdekes helyzetben volt. Legalább tíz évvel volt idősebb a másik két embernél, de ahogy rájuk nézett, még öregebbnek érezte magát. Phil Robson belügyminiszter és Matthew Wilkins, a Yard főigazgatója ugyanis akár kicserélhető volt. Fiatalok, oxfordi és cambridge-i jogi diplomával, remekül szabott öltönyökben. Egy másik világ gyermekei. Amivel a nyomozónak semmi baja, csak éppen jobban érezte volna magát, ha legalább a háta mögött tudhatta volna a Scotland Yard vezetőjét, mikor olyan képtelenségről kell majd beszámolnia, amiről. De mindenki tudta zsarukörökben, hogy Wilkins épp Robson embere, és nem azért lett főigazgató, mert ott akar megöregedni. Szerez némi dicsőséget, aztán megy tovább a politikába, fölfelé. Mint ahogy Phil Robson-ról is egyre gyakrabban, mint jövendő miniszterelnökről beszéltek.

- Szóval, ha tudnak valamit, akkor ne fogják vissza magukat! - folytatta Robson. - Sőt. Matt?
- Phil, mondanám, ha tudnám, de a főnyomozó úr még nekem sem volt hajlandó információt szolgáltatni.
- Nocsak. Szólíthatom Samnek?
- Természetesen belügyminiszter úr.
- Nos Sam, ez elég furcsa, nem? Mégiscsak Matt a főnöke.
- Mondandóm jellegéből fakad, hogy azt csak itt szándékozom kifejteni. Ha lesz rá módom, és időm, akkor világossá válik, miért kellett ragaszkodnom ehhez az eljáráshoz.
- Lazuljon el kicsit, Sam. Ha nem azt akarja elmesélni, hogy Darth Vader ölte meg a két embert, akkor mindenre fogékony vagyok.
- Nos, a probléma nagyjából éppen ez.
- Micsoda?
- Kifejthetném, belügyminiszter úr?
- Oké. Végülis van két órám, és a kettősgyilkosságnál nincs ma fontosabb ügy. Mondja Sam, figyelek.
- Kezdjük az elején. Nem kettősgyilkossággal, hanem négyessel állunk szemben.
- Fellélegeztem. Így már sokkal könnyebb - sóhajtott Robson. - Atyaég. És ki a másik két halottunk?
- Egy amerikában élő brit programozó, és egy egyiptomi biztonsági őr.
- Na, oké, nem kérdezek közbe. Mondja.
- Van egy ismeretlen, akinek egyetlen célja, hogy levadásszon egy egyetemi hallgatót. Mégpedig egy cambridge-i negyedéves filozófia-szakos diákot. Ő ugyanis olyan információkkal bír, amelyek az ismeretlen személy számára veszélyt jelentenek.
- Nocsak, cambridge-i? Ott végeztem - szólalt meg Wilkins.
- Tudom, uram. Remek egyetem, de az utóbbi időben történt ott pár furcsaság. De hogy a lényegre koncentráljak: a mostani két áldozat egy újságcikk miatt vált azzá. Forsythe és McIntyre együtt adtak hírt egy szenzációs gyógyulásról.
- Azt olvastam - mondta Robson. - A kómás kisétált gyógyultan.
- Ez az, igen. És a hirtelen felgyógyult ember az egyetemi hallgatónk. Mivel a gyilkos pontosan ilyen információkat keresett, ezért felkereste a cikk szerzőit, hogy megtudja a mélyebb részleteket. Aztán eltakarította a szemtanúkat.
- Eddig tök érthető. Mi az, ami miatt nem mondhatta ezt el Matt-nek?
- Az, ami most következik. Nem őrültem meg, alkoholt és drogot sosem fogyasztottam, és most sem. De biztos információm van arról, hogy mind a gyilkos, mind az egyetemista idegen eredetű.

Egy kézigránát sem hatott volna jobban. Néma csendben fürkészte a nyomozót a belügyminiszter, Wilkins pedig kényszeredetten elkezdett nevetni.

- Sam, jobb, hogy nem mondta el nekem korábban ezt a baromságot. Így csak egyedül kell vállalnia érte a felelősséget. Talán ki kéne vennie pár hét szabadságot. Ha most kéri, azonnal rábólintok. Pár hónapot is kérhet.
- Köszönöm főigazgató úr, de tökéletesen egészséges vagyok, mind lelki, mind fizikai szempontból. És amit mondtam, az igaz. Ha kirúgnak, akkor is az.
- Phil, bocsáss meg ezért. Sam Mitchell tényleg kiváló nyomozó, de azért vannak még rajta kívül, akik képesek megoldani egy ilyen ügyet. Ufómesék nélkül is.
- Várj egy kicsit, Matt.

Robson odament a bárszekrényhez, töltött magának egy viszkit, és visszaült a helyére.

- Normál esetben én sem iszom. De egy pohár most szükséges, hogy ne függesszem föl azonnal, Sam.
- Megteheti uram, de hibát követne el.
- Nos, éppen ezért kell egy korty erős. Mert én is ezt érzem.
- Bocsáss meg, Phil, de ugye nem veszed komolyan ezt a baromságot?
- Matt, ki derítette föl viharos gyorsasággal a londoni merényletek hátterét?
- Oké, de ennek mi köze a mostani agymenéséhez?
- Nem hiszem, hogy az a Sam Mitchell, aki egy nap alatt többet tett akkor, mint az összes többi brit nyomozóhatóság, titkosszolgálat, meg bármi, aminek fegyvere van, hirtelen bekattanna.
- Te tudod, Phil, de azért képzeld el, amint a parlamentben, élő közvetítésben ufókról csevegsz a képviselőkkel.
- Ha ez szükséges, akkor ezt teszem. De még nem tudom, szükséges-e. Na, oké. Fejtse ki Sam. Úgy döntöttem, hiszek magának. Tudja miért?
- Nem uram. Illetve hát célzott korábbi tevékenységeim eredményeire. Talán azért.
- Igen, azért is. De főleg azért, ahogy körbenézett, mikor ide belépett. Felmért minket, szinte láttam a gondolatait. Itt van két karrierista ficsúr, egyívásúk, haverok, miegymás. Amiben egyébként részben igaza is van. És ha ilyen gyorsan képes feltérképezni az ön számára teljesen idegen és visszataszító környezetet, akkor aligha az érzelmei irányítják a gondolatait. Tehát kizárt, hogy bolond. Úgyhogy van egy órája, és megkapta tőlem a bizalmat. És Matt-től is - nézett a főigazgatóra. - Ugye, Matt?
- Ahogy akarod, Phil.

---

- Titus, ha úgy akarod, veled maradok éjszakára is.
- Nem akarom, Aphone.
- Nem vágysz rám?
- Soha nem vágytam jobban semmire, minthogy a karomban tartsalak. De Róma centurioja vagyok, és felelős azért, hogy nyugalom legyen a városban. Nem szakíthatom le a legszebb virágot, míg ilyen fiatal.
- Gyönyörűen mondtad, Titus. De nem vagyok annyira fiatal, hogy ne hálhatnék veled. Tizenhat évesen Egyiptomban egy nőnek már férje is lehet. Rómában nem így van?
- De, ott is így van. Apád mit szól ehhez?
- Beszéltem vele erről. Örömmel lát téged.

Tán, ha egy hónapja őrizte Alexandria rendjét Titus Sura. És meg kellett állapítania: Varro kormányzó igazat beszélt, mikor Egyiptomot földi paradicsomnak nevezte. Alig volt tennivalója, a kikötőt fenyegető mauritán kalóztámadások is inkább olyan történeteknek tűntek, amikkel az anyák riogatják a gyerekeiket, ha el akarják csendesíteni őket. Legalábbis a kikötőt őrző emberei egy kalózbárkát sem láttak. Hogy nem is voltak, vagy csak értesülve a legionáriusok érkezéséről elszeleltek, az már nem fog kiderülni.

Centurioként kapott zsoldja pedig itt gazdag emberré tette. A gabona, a bor, a textil, vagy egyáltalán bármi földi jó töredékébe került, mint Itáliában, vagy Germániában. És az egyiptomiak hálája sem maradt el soha. A tolvajlásoknak vége szakadt, és a kereskedők a piacon és a kikötőben tudták, hogy kinek köszönhetik mindezt. Aztán megismerkedett Aphoneval. Apja borral kereskedett, fia nem lévén a lányai segítettek a piacra hordani és ott árusítani a teli amphorákat. És Titus segített nekik. Vagyishát inkább a lánynak. Aki teljesen megbabonázta. Apja görög volt, anyja núbiai, soha ilyen gyönyörű nőt nem látott. És a lánynak is imponált, hogy a római katonák parancsnoka kitünteti a figyelmével.

Egyre több időt töltöttek együtt. Már nem Titus rakodta a lány helyett a bort, a legionáriusok megkapták parancsba tőle, hogy segítsenek a kereskedőknek. Más dolguk úgysem nagyon volt, rájuk fér egy kis erőkifejtés, hogy el ne tunyuljanak. Aphone apja pedig nem tiltotta a lányt Titus Sura-tól. Valójában inkább büszke volt rá, hogy lánya egy római centurio figyelmét is felkeltette. Barátai szemében is nagyot nőtt az ázsiója, üzletfelei pedig tudták: be kell tartaniuk a megállapodásokat, mert rossz vége lehet a késedelmes fizetésnek. A nem fizetésnek pedig főleg. Úgyhogy a lány igazat mondott: aligha lesz probléma, ha nem megy haza éjszakára.

- Voltál már férfival?
- Sosem. Odahaza vár téged valaki, Titus?
- Apám, anyám, a testvéreim igen. De ha arra gondolsz, hogy nő van-e az életemben, akkor megnyugodhatsz: nincs. Illetve hát most már van. Ha komolyan gondolod, hogy nálam maradsz.
- Semmit sem gondolok komolyabban.
- Azt már megtapasztaltam, hogy Mars szeret engem. De úgy tűnik, Vénusz is. Gyere kedvesem.
- Akárhová, Titus.


Kedves Olvasóm! A regény folytatását itt találod: KATT.


22 megjegyzés:

  1. Elég ha annyit mondok,hogy többször megtévedtem olvasás közben! Lapozni akartam!! Lebilincselő, fordulatos,imádom!Már nagyon várom a folytatást!!

    VálaszTörlés
  2. Gábor! Mikor forgalomban hoznak ,,A játékos” című könyveket ???

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jóval karácsony előtt a kezemben lesz nyomtatásban, és mihelyt megtörténik, jeltek mindenütt :)

      Törlés
  3. Ezt nagyon sokat írtál regényedet!!!!👍🏻👍🏻👍🏻👍🏻👍🏻

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Fél évig írtam, roppantmód élveztem. Most nagyjából a fele tájékán tart, amit föltettem.

      Törlés
    2. Roppant mód sajnálatos, hogy ennyi a kb.-i fele, szerintem mi, akik eddig olvastuk, kiegyeznénk heti ennyivel... Nagyon köszönöm. Nekem még az is jó, hogy szemüvegesként tudok a szövegen nagyítani, szinte már elfelejtettem, hogy jó könyvet, tudok bármeddig...(amíg tart) olvasni.

      Törlés
    3. Jövő szerdán jön még egy hetven oldalas adag, aztán már lehet a nyomtatott könyvre várakozni, amennyire tudunk sietni fogunk vele, hogy jóval karácsony előtt meglegyen. :)

      Törlés
  4. Fergetegesen érdekes a történet, majd megőrülök minden rész végén, mikor jön az újabb folytatás, pedig eleinte vissza akartam fogni magam, hogy majd könyvalakban olvasom egyszerre... de nem bírom megállni !!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ennél nagyobb dícséretet aligha kaphatnék :D Köszönöm :)

      Törlés
  5. Most tudtam befejezni, amit feltöltöttél. Abszolút mértékben csak csatlakozni tudok az előttem szólókhoz! Zseniálisan jól "szőtt" sztori, épp hatása alatt vagyok, most értem haza, és még a kutyákkal való labdázásnak - ami nálam minden napos "szent és sérthetetlen esemény - is meg kellett várni, hogy elfogyjanak a sorok, a késői óra ellenére! (Ezért elnézést is fogok kérni a 3 imádott négylábú, hű társaimtól és barátaimtól, de nem tudtam letenni tényleg!) ;)
    Gratulálok, bevallom, felülmúlta minden várakozásomat, pedig az első 50 oldal után is vártam a következő adagot! Köszi, Tuareg (vagy Scott, ahogy tetszik ;) ), nagy élmény számomra! Várom a folytatást ,de inkább már a teljes könyvet!

    VálaszTörlés
  6. Szuper, szuper, szuper!!! Nagyon tetszik a könyved!!! Igaz most nem tudtam egy délután elolvasni, mert sok egyéb dolgom volt, de már nagyon várom a könyvet! Még egy kérdés: Teszel még fel részt???

    VálaszTörlés
  7. Egyre izgalmasabb, és kezd logikusan összeállni a kezdeti, nekem tul hihetetlen történet. A fantasy, sci-fi -ben is azt szeretem, ha az alap fantázia elfogadása után maga a történet teljesen logikus, hihető. Mint pl a Gyűrük ura, v a Harry Potter.

    VálaszTörlés
  8. Kedves Gäbor amit leirtäl az teljesen valosäghü,megprobälod az utcän es ebben az iräsodban is felnyitni a szemeket.Nyilvän lesznek olyanok,akik nem ertik meg,de szämomra egy ujabb bizonyitek,egy összefoglalo sajät gondolataimrol.Aligvärom a folytatäst es a
    könyvet. Kellemes hetveget!

    VálaszTörlés
  9. Te ostobább vagy mint voltál
    BUta litardált!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Te meg nem tudom milyen vagy, mert a kamunickról nehéz megállapítani :D

      Törlés