A játékos (befejező rész)

Kedves Olvasóm! Ez itt regényem utolsó része, melynek első kétszáz oldalát itt a blogomon, egy bejegyzéssel lejjebb találod. Egyszerűen olyan mennyiségű írást, mint amennyit könyvemből föltettem, nem engedett egyberakni a blogmotor, amit sajnálok, de azért nem tragédia: eggyel több kattintást azt hiszem megér a regény. Jó szórakozást. :) Tuareg

- Phil, te tényleg beveszed ezt a mesét? - kérdezte Wilkins, mikor a nyomozó mögött becsukódott az ajtó.

- Mitől lenne mese, Matt? Rengeteg tényt mondott el, és azokat logikusan kapcsolta össze. És ha ezekből az következik, hogy két idegen kergeti egymást dárdákkal, akkor ez a valóság.

- Milyen tényt? Az egész őrülete pár fémszilánkon alapul. Amiket állítólag a régészprof haverja azonosított. És ha szimplán hazudnak?

- Van amerikai áldozat, van egyiptomi, és van két itthoni. Ez tény. És mindegyik ténylegesen kapcsolatban állt vagy a filozófus-hallgatóval, vagy a dárdákkal. Elég kerek számomra a történet. És miért hazudnának? Egy főnyomozó és egy cambridge-i professzor egyszerre bolondul meg?

- Vagy egyéb céljuk van ezzel. Mondjuk, kapnak a lehetőségen, hogy neked számolhatnak be. Te pedig elmondod a mesét a nyilvánosságnak, amivel persze hülyét csinálsz magadból, de ők híresek lesznek. A másik cambridge-i prof pont ezt csinálta, nem?

- A sebész?

- Igen. Mondta Mitchell, hogy semmiféle fölfedezést nem tett, csak kémkedett, mikor ők a fiút vizsgálták. Hogy adta ezt elő a The Sun-ban? Mintha az ő sikere lett volna. Hát ugyanezt az utat akarja bejárni a régész is.

- Várjunk egy kicsit, Matt. Ha azt mondod, hazudik a főnyomozó, akkor te sem hivatkozhatsz rá, igaz? Márpedig a sebésszel kapcsolatban pont ezt tetted. Most akkor elhiszed, amit mondott, vagy nem?

- Oké. Összességében egy nagy mese az egész, aminek vannak hihető elemei. Tudod, mit mondanak a bolondokra. Tökéletesen logikusak, csak az alap, amiből kiindulnak az teljesen kifacsart.

- Matt, te nem szereted ezt az embert. Mivel sértett meg ennyire?

- Te mit tennél, ha az egyik embered nem volna hajlandó semmit válaszolni a kérdésedre? Vagy meggyanúsítana, hogy akár te is lehetsz a gyilkos?

- Nyugi, én is lehetek, nem? Logikus volt a magyarázata, miért nem mondott a megbeszélés előtt semmit neked. Mert kettőnknek akarta elmondani. Ha csak egy gyilkos van, ami igen valószínű, akkor az csak egyikünk lehet, és van egy magas beosztásban levő tanúja onnantól.

- Hallod magadat, Phil? Te teljesen behódoltál ennek az ócska sztorinak. Úgy érvelsz azzal, amit Mitchell mondott, mintha a saját gondolataid lennének. Ha ennyire meggyőzött, akkor gyorsan véget ér a szép pályafutásod. Ami akár lehetne a magánügyed is, ha nem érintene engem is ugyanúgy.

- Nos, lehet, hogy kinyírom magam, ha hiszek Mitchellnek, de lehet, hogy épp ezzel kapom meg azt a pluszt, ami végül Mrs. Walker székébe emel.

- Örülök, hogy azt nem felejtetted el, mi is a célunk, mióta megismerkedtünk. És gondolod, hogy Mrs. Walker nem ír le, miután elmondasz neki egy ilyen fantazmagóriát?

- Nem fog. Bízik bennem, támaszkodik rám. Tehát a véleményemre is, és a döntéseimet is elfogadja.

- Jó, a miniszterelnököt meggyőzöd. És mit csinálsz a parlamenti képviselőkkel?

- Egyelőre semmit. Azt válaszolom majd a kérdéseikre, hogy a nyomozás érdekében egyelőre nem mondhatok semmit. Ezt egy ideig kénytelenek elfogadni. Ők is tudják, hogy létezik ilyen.

- Phil,  két évtizede segítlek. Minden módon, és ott, ahol a legnagyobb szükséged van rám. Összekapcsoltuk a sorsunkat, és elosztottuk a szerepeket: te vagy a sztár, én meg a háttérember. És ezzel nincs is semmi gondom. Egészen addig, amíg közösen döntünk a kulcskérdésekben. Márpedig most érzem, hogy már döntöttél. És életed hibáját követed el. És mint mondtam: nemcsak magadat nullázod le ezzel, hanem mindkettőnket.

- Matt, nem azért kezdtünk politizálni, hogy ne tegyünk semmit, igaz? Nemcsak a pozíciót akartuk, de a felelősséget is vállaltuk, ami vele jár. És ha igaz, amiket a nyomozó elmondott, márpedig ez meggyőződésem, akkor hatalmas a tét.

- Szóval még ezt is benyelted. A világ elpusztítását. Hát Phil, azt kell mondjam: nem ismerek rád.

- Matt, megnyugtatlak. Én sem rád.

---

- Zavarhatom az ifjúságot? - kopogtatott be Cécile Davidék ajtaján dél körül.

- Persze, csüccs. A többiek?

- Sam még nem jött vissza a belügyminisztériumból, gondolom éppen nyomoz. Bill-nek van egy kis vityillója Skóciában, kivett egy nap szabit, vagy kettőt. Mármint tőlünk. Duncan meg tanszéket vezet. Csak én vagyok ilyen ráérős.

- Meg persze kíváncsi - kacsintott rá David. - Alig várod, hogy meséljek Alexandriáról, mi?

- Naná. És akkor mesélsz?

- Voltam odaát egy órát nemrég. Megpróbáltam a világítótoronyra koncentrálni.

- És?

- És nyertél. Tényleg ki tudom választani a helyszínt, ha előtte eldöntöm magamban. És még gyorsítani is tudtam odabenn. Szóval tanulgatom a lapozgatást az emlékeimben.

- Szuper. Ha a teszt sikeres volt, akkor rá kéne állnod a könyvtárra. Duncannel beszélgettünk, és valószínűleg ott lesz a kulcs. Vagy kulcsok.

- Nem probléma. Gondolod, hogy egy centurio könyvtárba jár?

- Ha nem, akkor gyorsan kiderül. Mert nem lesznek ilyen emlékeid.

- Igaz. Délután bemegyek akkor könyvtárazni. Nem szabad azért túlzásba vinnem, azt érzem. Kicsit kifáraszt, meg van bennem egy furcsa érzés, mikor visszajövök.

- Identitászavar - mosolygott Cécile. - Ha ennyire valóságosan élsz meg párnapnyi élményt az egyórás ottléted alatt, akkor beletelik egy kis időbe itthon, míg az agyad visszaszokik a mostani bőrödbe. Hogy nézel ki egyébként? Mármint Titusként.

- Ezt már a legelején Danielle is forszírozta, úgyhogy megnéztem magam tükörben. Nagyjából 170 centi lehetek, izmos, borostás, jóképű.

- Szóval olyan, mint most, csak kisebb. Enyém a modernebb típus - kacsintott a fiúra Danielle.

- A helyzet az, Danielle, hogy valamit el kell neked mondanom. És örülök, hogy Cécile is itt van, tán így könnyebb lesz.

- Nafene.

- Becsajoztam odaát.

- Marhajó. Nem tudtál volna kicsit várni, míg legalább megmelegszünk egymás mellett?

- Gondoltam, hogy nem fogsz örülni. De azt ne felejtsd el, hogy semmi hatásom az akkora történésekre. És hogy nem Titus vagyok, hanem David.

- Akarom tudni a részleteket?

- Tőled függ. Nincs titkom előtted, nem is lesz soha. Ha azt mondod, erről is meséljek, úgy lesz, ha meg nem, akkor úgy.

- Persze, hogy mesélj. Máris féltékeny vagyok. Ha tudom, ki a konkurensem, könnyebb lesz.

- Mondom, nem vetélytárs. Ő Titusé.

- Jó, aggyal persze fogom, nyugi. De a nő bennem nehezen viseli ám. Na, szóval milyen a csaj?

- Nem akarok hazudni: majdnem olyan szép, mint te.

- Milyen kedves vagy a majdnemmel. Szóval egy bombázó, igaz?

- Félvér lány, görög és núbiai szülőktől. És tizenhat éves.

- Fúj. Pedofil disznó.

- Nem éppen - szólalt meg Cécile. - Te is régész vagy, Danielle, pontosan tudod, hogy akkoriban egy 16 éves lány már gyermekes anya volt. Nem nagyon érték meg a nyugdíjas kort, így aztán mindent gyorsabban csináltak.

- Tudom hát, de valahogy meg kell emésztenem, hogy a pasim egy topmodellel kavar, mikor lelép itthonról. Félvér, 16 éves, na nagyjából ez minden nő rémálma.

- Danielle, én akkor is téged választanálak, ha nem Titusé volna a csaj, hanem az enyém. Azóta vagyok halálosan szerelmes beléd, mikor a könyvtárban először megszólaltál. Nekem már végem, vak és süket lettem egy életre minden más nőnemű lényre.

- Na, tudod mit kell mondani- mosolygott a lány. - Te dög. Csajozni járt a világítótoronyba, itthon meg előadja a világmegmentő kísérletezőt.

- Imádlak.

- Én is. De lehetőleg ne koncentrálj azért a hálószobára. Maradj majd a könyvtárnál, ahogy Cécile mondta.

- Megdumáltuk. És odabenn mit keressek majd, hölgyeim?

- Mindent az Ehnaton előtti időkből. Sumér, méd, perzsa, babiloni, elámi, hettita, asszír, minden játszik.

- Jó, és hogy fogom én ezeket megérteni?

- Azt mondtad, hogy Titus görög családból származik, és nemcsak beszél, de olvasni is tud görögül.

- Igen, és? De hieroglifákat, meg ékírást, meg mittudomén még mit aligha ért meg.

- Nincs a könyvtárban ilyesmi. A világ legbölcsebb görög filozófusait gyűjtötték oda össze a kezdetektől, akik ezeken a nyelveken akkoriban értettek. És lefordítottak mindent görögre.

- Aha. Tiszta sor, már értem, miért olyan fontos a könyvtár. Egy az egyben ott van a múlt. Ami mostanra elveszett.

- Szépen mondtad. Bizony, ez a helyzet. Ha meg majd ezen az egészen túl leszünk, épp megfejtheted az összes akkori írást. Ha te látod görögül, és mellé rakjuk a még érthetetlen jelrendszereket, akkor nemcsak az egyiptomi hieroglifákat fogjuk érteni, hanem minden ősi nyelvet.

- Hűha.

- Ja, ha volna régészeti Nobel-díj, akkor minden évben megkapnád.

- Bocs, de valami eszembe jutott. Kicsit más - szólalt meg Danielle.

- Mondd, kedves.

- Mi van, ha te voltál Ehnaton?

- Hát, épp lehettem. Pont egynegyed az esélye.

- Nem, nem annyi. Ismerlek elég régóta ahhoz, hogy biztos lehessek benne: se a Rossz, se a Hamis nem lehetsz. Tehát vagy a Jó, vagy az Igaz marad. És amit Ehnaton akart, azt mai szemmel egyértelműen jónak, és igaznak ítéljük meg. Nem véletlen, hogy a reformjainak, és a személyének a teljes kitörlése a halála után kivágta a biztosítékot az ősnél. Szóval ötven százalék az esélye, hogy te voltál Ehnaton.

- Jó, legyen. És ebből mi következik?

- Hát, csak épp az jutott eszembe, hogy Nefertiti volt a felesége.

- Aha.

- Látom, őróla nem kell mesélnem. Nemcsak a régészek tartják a világ valaha volt legszebb nőjének. Még a neve is ilyesmit jelentett.

- Tudod, kedvesem, egy férfi élete folyamán addig keres, amíg az igazit meg nem találja. Tehát egyre jobb csajokkal jön össze. Kezdtem Nefertitivel, jött a tizenhat éves félvér, és végül eljutottam az igazihoz. Danielle-nek hívják.

- Elég belőled. Elolvadtam.

---

- Mire vágysz a világon a legjobban?

- Rád, Titus.

- Jaj, te lány. Nem kire, hanem mire.

- Arra, hogy átölelj.

- És azon túl?

- Hogy újra meg újra átölelj. És mindig, és örökké.

- Na, látom nem lehet veled értelmesen beszélni, Aphone.

- Nem hát. Ilyen a szerelem, buta katona.

- Na, ezt megkaptam.

- Vigyél el Rómába.

- Tudod, hogy azt nem lehet.

- Akkor Salernumba, és mutasd meg a házat, ahol születtél.

- Azt sem lehet. Ki vagyok tiltva egész Itáliából.

- Nem baj, ezek úgysem fontosak. A fontos az, hogy Te vagy nekem.

- Na, körbeértünk.

- És baj?

- Dehogy. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nő létezik. Mikor Germániában az életemért menekültem hazafelé, bolondnak néztem volna, ha valaki azt mondja: egy év múlva Egyiptomban a világ legcsodálatosabb lényét kapom ajándékként. Pedig ez történt.

- Rendben, ezt szépen mondtad, úgyhogy megbocsátok.

- Mit követtem el?

- Kinevettél.

- Dehogy nevettelek. Én is teljesen megteltem veled, de legalább egy lábbal azért a földön kell maradnom. Tudod, én őrzöm Alexandria rendjét.

- És elcsavarod a legszebb egyiptomi lányok fejét.

- Én csak egyről tudok. A legeslegszebbről.

- Nézz csak körbe, mikor sétálunk bármerre. A lányok megölnek engem az irigy nézésükkel.

- Engem meg a férfiak. Túléljük.

- A férfiak félnek tőled, a lányok szerelmesek beléd. Jó helyre jöttél, katona.

- Centurio.

- Az nem katona?

- Teljesen megbolondítasz, te lány.

- Az jó. Remélem így is marad.

- Na, rendben. Térjünk kicsit vissza a röpködésből. Mire vágysz rajtam, Rómán és Salernumon kívül? De most komolyan.

- Taníts meg írni és olvasni. Apám mindig ígérte, de aztán sosem volt rá ideje. És már nem is lesz.

- Na látod, csak kiszedtem belőled valamit, amit szeretnél. Persze, örömmel. A te korodbeli lányok nem ilyen érdeklődőek.

- Honnan tudod? Hánnyal voltál már?

- Na, ez rossz mondat volt, belátom. Eggyel sem. Rögtön a legszebb pottyant a karomba.

- És akkor hol tanultál meg így udvarolni? Olyan szépeket mondasz mindig nekem.

- Sehol. Neked nem lehet, csak szépeket mondani.

- Ügyes válasz, katona. Szóval, mikor kezdjük?

- Akármikor.

- Rendben, akkor öltözzünk, és menjünk a könyvtárba.

- Szeretsz ott lenni?

- Igen. Szeretem, amikor mesélsz nekem. De ha megtanítasz olvasni, akkor nem kell neked felolvasni mindent.

- Vagy csak mást akarsz majd olvasni, mint amiket én szoktam.

- Nem igaz. Najó, egy kicsit mégis. Alexandrosz hőstetteivel már kicsit megteltem.

- Mondjuk Ramszesz hadjárata jó lesz? Az mégiscsak egyiptomi.

- Miért, Alexandros nem? Az ő alvezére és a családja uralta a földünket, míg a te néped el nem foglalta tőlük.

- Ej, de okos vagy. Mindig alulmaradok.

- Apám sokat mesélt nekem. De téged még jobban szeretlek hallgatni. És ha megtanítasz olvasni, akkor melletted ülök majd a könyvtárban, és te is azt olvasol, amit akarsz, és én is.

- És milyen történetekre vagy kíváncsi? Mert nekem tulajdonképpen mindegy. Bármilyenekkel tudlak tanítani.

- Régiekre. Amikről még apám sem tudott. De azt mondják, a könyvtárban ott vannak.

- Rendben. Azokat én sem ismerem. Akkor együtt tanulunk.

- Azt is. Meg mindent együtt csinálunk, mindig. Megfogadod?

- Meg, Aphone.

- Akkor indulhatunk máris, Titus.

---

Szó se róla, William Colsonra ráfért egy kiadós pihenés. Voltak már sűrű periódusok az életében, de az elmúlt hét töménységéhez egyik sem fogható. Ha valaki múlt vasárnap azt mondja neki, hogy egy földönkívülit fog megismerni, sőt vizsgálni, ami miatt aztán felmond a klinikán, és a sportorvossággal is felhagy, mert az evezőscsapat tömegverekedést kezd, aztán irány Egyiptom, hogy ősi dárdákat tanulmányozzon, azt az embert szimplán kinevette volna. Mellesleg, azóta megölték a főnökét, meg az újságírót is, akivel együtt hamísították meg az ő vizsgálatainak eredményét.

Idefelé jó sokat kellett vezetnie, és az egyre kanyargósabb utak egyre több figyelmet igényeltek. És ez jó volt, kicsit kiütötték a gondolatait az elmúlt hét ördögi köréből. Mire megérkezett, már érezte is a skót felföld megnyugtató kisugárzását. Volt ezen a tájon valami, amit sehol máshol nem érzett, sohasem. Valami ősi, természetközeli, sőt talán misztikus. Vagy egy évtizede döntött úgy, hogy ennél jobb hely kikapcsolódni a világon sincs. Úgyhogy vett egy romos udvarházat, és szépen lassan felújította. És amikor csak tehette, itt töltődött föl.

A legközelebbi szomszédja kilométerekre lakott, egy igazi, öreg skót. Néha még, ünnepekre a szoknyáját is fölvette, és még a dudát is meg tudta szólaltatni. Rábízta az udvarház rendben tartását, jól megfizette, és az öreget is fiatalon tartotta, hogy volt mivel foglalkoznia. Úgyhogy idefenn északon tényleg idilli volt számára az élet. A kocsiból telefonált az öregnek, hogy úton van, úgyhogy tele volt a hűtő is, a házat friss takarítás illata lengte be, a gyep is olyan volt, mint a turisták számára készült reklámkiadványok legszebb képein.

Pár napot eltölt itt. Aligha lesz most rá szükség Cambridge-ben. Sam őrzi Davidet, a gyilkos aligha lesz olyan bolond, hogy amíg a két gyilkosság vihara el nem ül, újjal próbálkozzon. Ráadásul a dárdáért is el kéne ruccannia Kairóba, hogy egy FBI-ügynöktől szerezze meg. Vagy ha ő már visszaadta is a kairóiaknak, egy rendőrségi bizonyítéktárból még ott sem könnyű elhozni bármit. A fiú meg úgyis elfoglalt, kutatja az emlékeit, Cécile-t és Duncant pedig teljesen leköti, hogy megtudjanak mindent tőle a múltról. Úgyhogy ha valamikor ki tudja pihenni magát, az épp most van.

Meg persze végig is kell gondolnia pár dolgot. Sínen volt az élete, talán kicsit túlzottan is. Klinika, sportorvosi munka, meg az egyetemisták ellátása, talán robotnak érezte volna, ha nincs közben lehetősége kutatni is. Most pedig minden meg fog változni. Többé nem fér hozzá a klinika lehetőségeihez, úgyhogy ott kutatni többé nem tud. És azért a betegek is hiányozni fognak. Az evezősök nem, valahogy a sportemberekről alkotott képe összeomlott a verekedés nyomán. Bár végülis nem is biztos, hogy teljesen új dologba kell vágnia.

Nem kívánta Steve McIntyre halálát egy percig sem, még akkor sem, mikor az épp ellopta a kutatási eredményeit. Olyan halált pedig, ami a része lett, senkinek sem kívánna. De ha lecseng a dolog, és visszatér az élet a régi kerékvágásba, ebből azért akár egy lehetőséget is kaphat. Végülis nem túl sokan voltak adjunktusok a klinikán, és akár kutatási, akár gyógyítási szempontból az egyik legjobb volt közülük. Sőt, talán a legjobb. Lehet, hogy meg kéne pályáznia Steve McIntyre helyét. Talán rá is férne a klinikára egy kis morális megújulás. Mert amit vele megtett a prof, azt valószínűleg mással is.

Nos, rendben. Pihenés, gondolkodás, újratervezés. Nagy séták, hogy a skót felföld varázsa átjárhassa. Este egy kis szomszédolás, az öregnek remek viszkije van, saját maga főzi, és nem kínál meg vele senkit. Mármint William Colsonon kívül. De mindenek előtt egy kiadós evés, és egy könnyed alvás. Aztán a többit majd meglátjuk.

---

- Szia, zavarhatlak?

- Persze Sam, úgyis végeztem mára. Indultam volna a fiunkhoz kicsit régészkedni. Ne menjünk le együtt hozzájuk? Cécile az egész napot ott töltötte, úgyhogy épp mi hiányzunk.

- Mindjárt, de előtte mutatnék valamit.

- Oké. Igaz is, hogy ment a belügyminisztériumi csevej?

- Rosszabb is lehetett volna. A jelenlévőknek csak a fele nézett sültbolondnak. Arra készültem, hogy az egésze.

- És melyik fele? A belügyminiszter, igaz?

- Pont nem. Meg is lepett a dolog.

- Azt mondják Robsonról, hogy egészen tehetséges. A saját főnököd volt, aki nem állt melléd?

- Ja. Bár az is ugyanaz a kategória ám, mint Robson. Tán ha egy éve vezeti a Yardot, és szerintem még azt sem tudja, hogy hol található a vécé. Feltörekvő ifjak, nulla hivatástudat. Ismered a fajtát.

- Persze. De ezek szerint Robson azért odafigyelt.

- Hát, legalábbis kirúgva még nem vagyok, és az ügyet sem vették el tőlem. Úgyhogy ott voltam mind a két gyilkossági helyszínen, és összegyűjtöttem a kollégáimtól minden infót. És találtam valamit. Azt akarom neked megmutatni.

- Jöhet.

- Tudod mi ez?

- Persze. Diktafon.

- Az. De milyen?

- Ősi darab. Kazettás, nem digitális. Én is ilyet használok.

- Meg én is. De már csak a mi generációnk. Az ifjabbak már nem is találkoznak ilyennel, rég kiment a divatból. Szerintem már nem is gyártják.

- Az lehet. Én mondjuk szeretem, itt van az íróasztalom felső fiókjában. Ha eszembe jut valami, és nem akarom elfelejteni, akkor kiveszem, aztán rámondom.

- Én is ugyanígy vagyok ezzel. És még a felső fiók is stimmel. És itt a lényeg. Hogy Steve McIntyre is a mi generációnk volt.

- Ez az ő diktafonja?

- Bizony. És vajon hol tartotta?

- A felső fiókban - mosolyodott el a prof.

- Talált. És mikor odaértem McIntyre házához, még nem szedtek össze mindent a helyszínelőink. A fiókokba még nem volt idejük benézni, nem gondolták, hogy valami fontosat találnak. Inkább a vérrel, meg a golyókkal foglalkoztak. Ami persze érthető.

- Te meg belenéztél, és megtaláltad. Remek.

- Ami még remekebb, hogy be volt rajta kapcsolva az automatikus indítás. Ha hangot érzékel, bekapcsol, ha meg semmi zaj, ki.

- Én ezt a funkcióját nem használom, mert ez leginkább lehallgatásra jó.

- Úgy van. És szerintem McIntyre is pont erre használta. Bizonyítékként a háttérbeszélgetéseihez, ha valaki letagadná, miben is állapodtak meg. És a szalag szerint épp egy ilyen háttércsevej fordult rosszra.

- Álljunk meg Sam. Azt mondod, rajta van a gyilkos beszélgetése McIntyre-el? Ne hülyéskedj.

- Pedig ez a helyzet. Nem teljesen, mert a fiókig nem mindig ment el a beszédhang, de elégszer kapcsolt be, hogy legyen egy használható hangmintánk az ősről. Vagy a megbízottjáról. Bár szerintem önmaga csinálja a piszkos munkát.

- Miből gondolod?

- Az a rész pont hallható, amikor a lövések előtt lepatkányozza a profot. Egy profi bérgyilkos sosem érzelemből öl. És nem ürít bele egy teljes tárat az áldozatba, mert minél kevesebb nyomot hagy. És persze átkutatja a szobát, ahol gyilkolt, hogy nehogy maradjon valami nyom utána. És a legfontosabb: minden digitális eszköz ugyanúgy teljesen működésképtelen volt a házban, és a firkász kocsijában, mint ahogy David elintézte a PET-et a klinikán. Ilyenre meg semilyen bérgyilkos nem képes.

- Huhhh. Ennél kevesebbel is meggyőztél volna. Na, mutasd, hadd halljam a gyilkost.

Mitchell lejátszotta a felvételt. Nyilvánvalóan hiányos volt, de azért volt rajta egy percnyi hanganyag. Egy hangtechnikus kicsit letisztogatja róla a zajt, és tökéletes lesz.

- Most először van az ősről végre valami igazán kézzelfoghatónk.

- Ezért akartam először neked megmutatni.

- És hogyhogy nálad van?

- Úgy érted, miért nem a többi, helyszínen összeszedett tárgyi bizonyíték között, a Yard raktárában?

- Pontosan.

- Tudod, nem volt könnyű meghozni azt a döntést, hogy beszámolok a történetünkről a belügyminiszternek. Mert igazából csak bennetek bízom, és senki másban. De megtettem. Viszont ha igazi aduászt találok, azt egyelőre megtartom magamnak. Vagyishát magunknak. Ki tudja, mi történhet.

- Értem. És tulajdonképpen el is fogadom. Én is ezt tenném a helyedben.

- Kösz, Duncan. Nos, ha gondolod, mehetünk a fiunkhoz, és ott is megmutathatjuk, ki az ellenség.

- Gyerünk.

---

A lehető legjobbkor érkeztek. David nemrég tért vissza Alexandriából, és még nem volt ideje belelendülni a mesélésbe. Épp ettek, a két nő nem akart zavarni, míg a fiú belemerült a múltba, úgyhogy Cécile kiszaladt a boltba, és utána nekiálltak pizzát sütni. Nemrég készült el, és jó lehetett, ha még Cécile információéhségét is képes volt csillapítani.

- Nekünk is jut? - kérdezte Duncan.

- Persze, számítottunk rátok, kint van a melegítőben.

- Igazán süthettél volna steaket.

- Azért van egy határ, amit egy francia nőtől elvárhatsz, egyetlenem. Beszélek angolul, de steaket nem sütök. Az már hazaárulás lenne.

- Jólvanna. Huhhh, de harciasak vagyunk.

- Naná. Minél inkább feltartasz az evésben minket, annál később kezdhet neki David- vigyorgott Philipsre a nő.

- Na, asszem, ma nem én fogok kérdezni - kacsintott rá a prof. – Jobb, ha meghúzzuk magunkat, Sam, különben éhen maradunk.

- Akkor a kazettát sem mutatjuk meg, gondolom - mosolygott a nyomozó.

- Milyen kazettát?

- Most eszünk, nem emlékszel, drágám?

- Áááá. Mit elvisel egy nő a szerelméért. Na, üljetek le, együnk, aztán hallgassuk Davidet. Aztán meg a kazettát.

Tíz perc alatt elintézték a menüt, van azért előnye, ha könnyű az étel. És még kézbe is fogható, úgyhogy az utolsó falatok rágása közben nekikezdhettek Alexandriának.

- Oké. Tudom már szabályozni, hogy mikor jövök vissza, a helyszínt is ki tudom választani, és még az eseményeket is fel tudom pörgetni. Olyan vagyok, mint egy DVD-lejátszó. Mire vagytok kíváncsiak?

- Könyvtáraztál?

- Persze, azt beszéltük meg. És egyébként bingó, mert rengeteget vannak ott.

- Vannak?

- Tényleg Sam, te nem tudod még. Becsajoztam odaát.

- Nem bírt magával - szólalt meg Danielle.

- Aha. És milyen a lány?

- Mondjuk úgy: szemrevaló.

- Na, David, ne vetíts Samnek. Mondom akkor én: 16 éves félvér bombázó, aki még szűz is volt. Amíg Daviddel össze nem futott.

- Nem Daviddel, Titus-szal - tiltakozott a fiú.

- Ez a szerencséd.

- Na, és mit csinálnak a könyvtárban? - térítette vissza a beszélgetést az eredeti medrébe Cécile.

- Titus olvasni tanítja a lányt.

- Jájjj, ez tök jó. Olyan romantikus.

- Tényleg aranyosak egyébként. Titus hadvezérekről akart felolvasni, Aphone meg inkább régi történetekre kíváncsi.

- Aphone. Még ez is.

- Most mit csináljak. Ez a neve.

- Még jó hogy nem Aphrodité.

- Na, ne műbalhézz már.

- Legalább ezt hadd tegyem, ha már féltékeny nem lehetek - mosolygott a fiúra Danielle.

- Mert nincs is miért. Szóval kiegyeztek abban, hogy egy történet Titus kedvéért, egy meg a lányéért.

- Szuper. Akkor számunkra a lány sztorijai lesznek az érdekesebbek - mondta Cécile.

- Hát persze, mindig a nőké az utolsó szó - kacsintott rá a prof.

- Alap. Ti sokat beszéltek, mi meg velősen. Folytasd David, ne is törődj velünk.

- Nehéz lenne - mosolygott most már a fiú is. - Na, hát volt pár sumér történet, meg elámi, de egyelőre egyikben sem volt semmi időtlenekről.

- Majd lesz. Mennyi tekercs van odabent?

- Végtelen. Van egy katalógusuk is, fene se gondolta volna, hogy már akkoriban ilyesmit csináltak. És maga a katalógus is olyan hosszú, mint egy lexikon.

- Helyes. Minél több, annál részletesebb képet fogunk kapni. És ne az időtleneket keresd egyelőre.

- Hanem?

- Nagy öregeket, sebezhetetlen harcosokat, ilyesmit. Persze ezek egy része mese, de egy része nem. A kezdeti időkben még nem állt össze a kép a közösségekben, hogy vannak visszatérő hőseik. Mikor majd rájönnek, onnantól kezdik őket időtleneknek nevezni.

- Aha, világos.

- A sumérok meg az elámiak elég békés népség voltak, ott talán kisebb az esélye, hogy valami nagy harcosba botolj. Asszír, méd, hettita történetekben inkább fogsz ilyesmit találni.

- Oké. Akkor a következő feladatom megtanulni még gyorsabban pörgetni az emlékeim között. Mert eddig ilyet nem láttam, pedig legalább négy napnyi könyvtárazáson vagyok túl.

- Majd ha negyvenen, és még mindig nincs, akkor majd kitalálunk valamit. Türelem.

- Rendben. Most nem fárasztott már annyira, mint korábban, úgyhogy bemegyek este megint.

- Szuper. Na, és akkor Sam meg mutat nekünk valami kazettát addig, igaz?

- Bizony.

---

- Titus, gondolod, hogy ez mind igaz?

- Annak kell lennie. Az utóbbi időben csak a történelmi teremből hoztam tekercset. Ha mítoszokat, vagy meséket kérsz, azok is vannak. De másik teremben.

- Pedig ezek a tekercsek hazudnak.

- Miért?

- Mi voltunk a legelső olyan nép, amelyik városokat emelt. És erről bármelyik egyiptomit megkérdezheted, mindegy, hogy honnan érkezett.

- Hát pedig a könyvtárosok is egyiptomiak. Mégha görögök is, de a népetek fele már görög. Te is félig. És a könyvtárosok csak tudják, nem?

- Ők is tévedhetnek.

- Ez igaz. De azok is, akik azt mondták, hogy egyiptom volt az első, amelyik városokat épített.

- Aztán amit Ramszeszről írnak. Ő volt a legnagyobb fáraónk. Ő építette a templomainkat, és védte meg a népünket a hettitáktól. Legyőzte egy hatalmas csatában, és békére kényszerítette őket.

- A khadesi csatáról már én is hallottam valamikor a kiképzésem során. Azt mondták nekünk, hogy az volt a történelem első igazi ütközete, ahol hatalmas hadseregek álltak egymással szemben. Már mai szemmel nézve is. Több tízezer egyiptomi és több tízezer hettita harcolt.

- És ki győzött?

- Azt nem mondták. Rengeteg volt a harci szekér mindkét oldalon, és azért tanították nekünk. Hogy hogyan harcoljunk, ha szembekerülnénk ilyenekkel.

- De a hettiták meg azt írják, ők győztek. A templomaink meg tele vannak Ramszesz diadalának véseteivel.

- Pedig ez a történet nem lehet hamis.

- Miért?

- Unalmas volt, de végigszenvedtük, igaz? A történelem első szerződését kötötte egymással a két nép a csata után. És azt felvésték Egyiptomban is, és a hettitáknál is. És a saját szemeddel láttad, mi áll benne.

- Titus, még nem ismerek minden betűt.

- De már majdnem mindet igen. És egyre ügyesebben használod is őket.

- Azt mondod, jól haladok?

- Nemcsak csodaszép vagy, de nagyon okos is. Sejtettem, de már tudom is.

- Annyira kedves vagy, Titus. Senki sem gondolná, hogy ilyen egy félelmetes római centurio valójában.

- Elég, ha te tudod, kedvesem.

- Igaz. Szóval azt mondod, nem Ramszesz győzött?

- Hát szerintem nem. Ha Ő győzött volna, akkor egyiptomé lett volna Khades. Hiszen azt elfoglalni indult a sereggel, nem? De a szerződésben ott van, hogy Khades örökre a hettitáké marad, és a környező területek is. A hettiták csak annyit garantáltak, hogy engedik arrafelé kereskedni az egyiptomiakat. Szerinted megköt egy ilyen alkut a győztes fáraó? Mert szerintem nem.

- Ramszesz hazudott a népének?

- És még hány hasonló példát tudnék mondani. Tudod, Aphone, a nagy vezetők sokszor hazudnak. Talán nem is lehetnének nagy vezetők, ha nem tennék.

- És akkor az első igazi nép sem mi vagyunk?

- Hát, a sumérokról írja, hogy a legkorábban emeltek városokat. Ha így érted a népet, akkor ők az elsők.

- Így hát. Vándorló embercsoportból sok van, gyakran betévednek mindenhová, de azok nem válnak néppé. Városok nélkül nem lenne semmi. Hol adná el apám a bort, ha nem lenne piac?

- Igazad van, persze. Kikötő, piac, templom, mind helyhez kötött dolgok, és ezek vonzzák az embereket. Egyébként nekem is vannak kétségeim. De nem ugyanazok, mint neked. Én ezeket elhiszem. Mást nem.

- Mit?

- Hogy Ish-tarun százhúsz évig élt, és hogy olyan sebesüléseket is túlélt, amiket senki. És még teljesen fel is gyógyult.

- Ha igaznak tartod, hogy a sumérok voltak az első városépítők, akkor ezt is el kell fogadnod. Ish-tarun az első város alapítója. Ő vezette a népét a hegyekből a folyókhoz és alapította Urukot.

- És ehhez százhúsz évig kellett élnie, és szinte sebezhetetlennek lennie? Sok katonát láttam megsebesülni és meghalni. Senki nem gyógyul föl, akinek a fejét karddal kettészelik. És az sem, akit húsz nyílvessző fúr át. Magam is sebesültem már meg, és az is nehezen gyógyult, pedig sokkal enyhébb volt, mint amit Ish-tarun kapott. És mondom: százhúsz évig még az sem él, akit soha nem sebesít meg semmi, és senki. Ish-tarunon meg még csak hegek sem maradtak a halálos sérülései után. Hát én ezt nem hiszem el.

- Ramszesz is nagyon hosszú ideig élt. De azért százhúsz évig még ő sem.

- Megkérdezem holnap Diorethes-t, mennyire kell komolyan venni a történelmi tekercseket.

- Ő ki?

- Ő a könyvtár vezetője. Jóban vagyunk egymással, igazat fog mondani. De mára elég volt. Körülnézek kicsit a kikötőben. Velem jössz?

- Hová ne mennék veled, Titus? Elküldeni sem tudnál.

- Sosem akarnálak, Aphone.

---

- Furcsa - törte meg a csendet a prof, miután Mitchell lejátszotta a hangfelvételt.

- Micsoda?

- Már odafönt is tudtam, hogy valami zavar, mikor először hallottam.

- Aha, szóval Sam kivételezett veled. Bandáztok, fiúk?

- A lányok főznek, a fiúk kazettát hallgatnak, mi ebben a szokatlan - mosolygott a nyomozó Cécile-re.

- Na persze. Csontzenét, mi? Oké, bocs, folytasd Duncan.

- Annyira furcsa, ahogy lepatkányozza McIntyre-t mielőtt szitává lövi. Miért gyűlöli? Hiszen a segítségére volt, nem?

- Gondolom, költői a kérdés. Mondhatod a választ is.

- Igazából nap közben, mikor épp volt egy kis szabadidőm, állandóan azon járt az eszem, hogy miért nem várt még az ős az elítélésünkkel. Ehnaton kudarca háromezer-háromszáz évvel ezelőtt volt, és azóta rengeteget fejlődtünk. Tulajdonképpen civilizálódni épp csak elkezdtünk akkoriban, és a haladásunk azóta gyorsult föl. Ma azért egy csomó helyen a világban már demokrácia van, vagy legalábbis olyasmi. Nem vagyunk azért annyira rosszak, hogy meg kelljen tőlünk szabadulni.

- És mire jutottál?

- Tulajdonképpen arra, hogy bizonyos szempontból igaza van az ősnek.

- No hálisten. De azért nem te gyilkolsz, mikor nem figyelünk rád, ugye?

- Most nem viccelek, Cécile. Valahogy mindig elfelejtkezünk arról, hogy a fajunk időszakának csak a legvégét ismerjük. Nagyjából onnantól törődünk magunkkal, mióta vannak írásos emlékeink. De ez csak egy hatezer évnyi időtartam. És előtte volt vagy negyvenezer év, amiről semmit sem tudunk.

- Honnan számolod a negyvenezret? - kérdezte David.

- A genetikai vizsgálatok kábé ennyit mondanak arról, hogy a cro-magnoni típus, akik vagyunk, mikor jött létre. Hogy hogyan, az is izgalmas kérdés, de az most más téma. Persze arra is előbb-utóbb rá kell térnünk, mert szerintem ebben is kulcsszerepe volt az ősnek.

- Jézusom, Duncan, te csaknem tiszteled a gyilkost.

- Fenét, csak megpróbálom megérteni. És szerintem sikerült. Képzeljük el, hogy az őseink 36 ezer éven át kóborolnak, eszik-isszák, amit találnak. Lenyúlják egymás javait, csajait, mindenét, gyilkolnak, rabolnak, meg egyéb gyönyörök. Mert nagyjából ez volt. Aztán szerintem megunta, és újra beavatkozott. Beszéltünk erről is már, de most fontosnak is tűnik. Megtanította az ős az időtlenek segítségével a fajunknak a földművelést, hogy letelepedhessenek végre. Megtörtént, és kezdtek egészen elfogadható normák szerint élni. Már persze nem a mai erkölcsi igényeink szerint, de legalább valamiféle civilizáció nyomokban megjelent. És a legsikeresebb élén az egyik időtlen megpróbálkozik pár reformmal, és arra annyira fogékony a fajunk, hogy még az emlékét is kitörli. Ez ugye Ehnaton. De Ehnaton előtt már kétezer éve létezett az egyiptomi civilizáció, tehát igencsak ideje lett volna némi modernizációnak. És kétezer év is kevés volt ahhoz, hogy képesek legyenek ráállni valami újra.

- Értem. 36 ezer évig várt az ős, hátha az időtlenek munkájának lesz valami eredménye. Kapták a pozitív és negatív példákat, és semmi nem rezonált bennük. Aztán kicsit besegített a földműveléssel, hátha csoda történik, ha nem csak azzal vannak elfoglalva, hogy legyen aznapra kaja. De újabb kétezer évig ezzel a lehetőséggel sem tudtunk élni.

- Így, pontosan. Szóval jobb, ha belátjuk, hogy nem ő volt türelmetlen, hanem mi alkalmatlanok.

- Jó, és hogy jön ehhez McIntyre lepatkányozása?

- Hát szerintem az nem a személynek szólt, hanem a fajunknak. Amelyik még a mai, általunk igen magasra tartott civilizációs normák között is simán ellopja a másik tudományos eredményét, leszarja a személyiségi jogokat, hazudik a sajtóban, mint a vízfolyás. Az ő szemszögéből semmit sem fejlődtünk Ehnaton óta.

- És akkor ebből mi következik?

- Nemcsak a munkáját végzi, mikor eltakarítja az időtleneket. Erkölcsi meggyőződésből cselekszik, érzelmektől átitatottan. Mikor arról beszéltünk, hogy David után az egész emberiség jön, mint kiirtandó tényező, akkor ezt még csak feltételezésként kezeltük. Hát szerintem ezen túlléphetünk. Ki fog irtani minket, mind egy szálig, ha teheti. Számomra ez mostantól tény.

---

- Mármint az emberiséget.

- Tessék?

- Az emberiséget irtja ki az utolsó szálig.

- Dehogy Cécile. Az élet utolsó írmagját is. Még a baktériumokat sem hagyja meg.

- Értem. És annak mi értelme? A mi fajunkat ítélte alkalmatlannak.

- Csakhogy mi vagyunk az egész földi fejlődés végeredménye. Baktériumok, egysejtűek, aztán szépen egyre bonyolultabb szervezetek. És végül az ember. A neandervölgyi, amit kicsit megbuherált, és ebből lett a cro-magnoni. Ha csak minket vesz le a tábláról, újra kialakul valami emberszerű, mert az evolúció nem áll meg. Vagy az életet szünteti meg, vagy ugyanazzal a problémával fog szembesülni pár évszázezred múlva. És szerintem nem akar még egy kört.

- És miért nem hagyta meg a neandervölgyit? Talán az jobban muzsikált volna, nem?

- Inkább arról lehet szó, hogy egy adott pontig hagyják magától menni az evilúciót. Tehát az bolygónként lehet különböző. Aztán ha elér egy bizonyos intelligenciaszintig, akkor jön az uniformizálás. Nálunk a neandervölgyi volt, ahol beavatkoztak, máshol talán egy értelmes százlábú. Nyilván ott elég nagy lehetett a váltás. Nálunk is nagy az eltérés, de azért ha egy csimpánzt hasonlítasz össze velünk, nem olyan nagy a különbség. Hát, egy százlábúhoz nem hasonlítunk.

- Azért ismerek olyat, aki igen - morogta Mitchell. - Jó, és mindezt miért?

- Az idegengyűlölet és a félelem miatt. Ha valami nagyon eltér a megszokottól, attól félünk, és ezért gyűlöljük. Képzeljük el, amint a szupercivilizáció befogad egy százlábúakból álló fajt. És azok képviselőit meghívják a szuperbolygóra, ahonnan minden indult. Nos, azt hiszem lenne belőle némi probléma, amint végigbaktatnak a vörös szőnyegen. Szóval mindenki nézzen ki ugyanúgy, és lehetőleg hasonló civilizáltsági fokkal rendelkezzen. Ha ez megvan, akkor csatlakozhat, ha erre képtelen, akkor jön a veszély-megelőzés.

- Bolygótörlés.

- Az. Legalábbis az élet elpusztítása, és az újra kialakulásának lehetetlenné tétele. Magát a bolygót nem hiszem, hogy olyan könnyű lenne szétdurrantani, meg értelme sem lenne.

- Igaz. Szóval úgy ítélte meg az ős, hogy az alapjaitól van elcseszve a földi evolúció, és hiába kozmetikázta meg a neandervölgyit, attól még a belső tulajdonságai alkalmatlanok a csillagközi együttélésre.

- Ezt gondolom, Sam. Valószínűleg van egy időtáblájuk, amiben az összes addig civilizált bolygó tapasztalatait rögzítették. Mennyi időbe, és az időtlenek mennyi munkájába került egy sikeres integráció. És ebből az elvárásból mi nagyon kifuthattunk.

- Na, akkor valami pozitív jövőképet is mondj kedvesem. Mert örömteli, hogy legalább valamiben biztosak lehetünk, de az jóval kevésbé, hogy miben lehetünk biztosak. Elpusztulunk, ha élve hagyjuk, oké. A kérdés annyi: hogyan pusztítsuk el.

- Úgy van, Cécile. Azt hiszem, itt az ideje felgyorsítanunk. Eddig tulajdonképpen jól elvoltunk, élveztük a nyomozás izgalmát, meg a kairói utat. Én legalábbis csak az agyammal rágódtam a veszélyen, de valahogy nem éltem át igazán, mi is a tét.

- Oké, igazad van, én is hasonlóképp. És szerintem mindannyian.

- Igaz - mondta Danielle. A nyomozó is bólogatott.

- Hát én azért átéltem, asszem - mosolygott David. - Ti csak a másodikok vagytok a kivégzési listán.

- Téged mindenképp kinyír, ez tiszta - kacsintott a lány a fiúra.

- Jófej vagy, egyetlenem - morogta mosolyogva David.

- Na, szóval itt az ideje minden eszközünket bevetni - folytatta Duncan. - És itt elsősorban neked van ilyened, Cécile.

- Televízió?

- Bizony. Naiv feltételezés volt részünkről, hogy képesek lehetünk megállítani egy szuperfaj hozzánk delegált bíróját. Ideje mozgósítani a közvéleményt. Ha a földi élet puszta megléte a tét, tán túl tudunk lépni a megosztottságon. Ha ugyanis nem, akkor megérdemeljük az ítéletet.

- Csináljak egy műsort? Hülyének néznek minket.

- Lehet. De meg kell próbálnunk. Ha a Sorbonne és a Cambridge régészprofesszorát a Scotland Yard főnyomozójával, és egy orvoskutatóval együtt hülyének nézik, akkor így jártunk. De ne rajtunk múljon. És azt hiszem, be kell mutatnunk David képességeit is. Túl kell lépnünk azon, hogy azután milyen megpróbáltatások várnak rá. A teljes pusztuláshoz képest bármi jelentéktelen.

- Hasonló okból döntöttem én is úgy, hogy beszámolok a belügyminiszternek. Szerintem is itt az idő a nyilvánossághoz fordulni - mondta a nyomozó.

- Rendben. Végülis a műsorom a legnézettebb a National Geographicon, nem hiszem, hogy a főnökség ne engedne egy különleges témájút. Aztán legföljebb kirúgnak, de a lényeg, hogy meglegyen, és adásba is kerüljön. És szerintem van ennyi hitelem.

- Meg a feneked is messze a legjobb az összes tudós közül. A vörös loboncodról nem is beszélve - vigyorgott rá a prof.

- Hát, ha ez kell az ostoba és alkalmatlan fajunknak, legalábbis a hímnemű részének, hogy valami történelmi ismeretet magára szedjen, azért nem én vagyok a felelős. Kezdem én is megérteni az ős gyilkos indulatait - vigyorgott vissza Cécile.

- Na, megint alulmaradtam.

- Volt rá húsz éved, hogy hozzászokj. Olyan vagy, mint a fajunk: lassú.

- Oké, feladom. Lesz műsor?

- Intézem.

---

- Nyertünk! - robbant be Cécile a szobába.

- Hát, több mint egy órája várunk vissza. Neked máskor öt perc is elég mindenre.

- No, azért nem mindenre, ugyebár, kedvesem - nevetett a nő. Láthatóan vibrált, le-föl sétált, igazából inkább körberöpködte őket. - Hatalmas műsor lesz. Méltó a téthez. A National Geographic élő adása Cambridge-ből, este nyolckor, főműsoridőben, és a címe ennyi: Idegen közöttünk.

- Hűha. Hogy tudtad ezt elérni? Ez tényleg hatalmasat szólhat.

- Fog is. Már rá is mondtam a reklámszöveget a telefonra, azzal fogják holnap estig promózni. És biztos, hogy átveszi pár hírcsatorna is.

- Döbbenetes vagy. A National Geographic-on szerintem még sosem volt élő adás. Pláne ilyen cseppfolyós, kényelmetlen témában.

- Ezt mondta a vezérigazgató is. Meg azt, hogyha tévedek, akkor arra rámegy a csatorna.

- Igazat mondott. Mivel győzted meg? Az ölébe ültél?

- Hát, ekkora tétnél, amit magad bátorkodtál nekünk részletesen elmagyarázni, akár ez is belefért volna, egyetlenem. De volt egy kis fizikai akadály: épp Kínában tárgyal, hogy ott is lehessen fogni a NatGeo-t. Persze nem a történelmi adásokat, azokat a rezsim nem szereti, de minden mást jó lenne. Hatalmas piac, és a csatorna a reklámokból él. Mint az összes többi.

- Szóval, mivel győzted meg?

- Mondtam neki, hogy én meg a teljes tudományos életművemet teszem kockára, és ugyanezt teszi velem együtt Cambridge régészprofesszora is.

- Helyes.

- De mielőtt elbízod magad, ettől csak megpuhult, de nem mondott igent.

- Köszönöm, hogy egy percre azt hihettem: számítok valamit - nevetett a prof a nőre. - Mára be is érem ennyivel. Na, akkor tehát újra: mivel tudtad meggyőzni?

- Mondtam neki, hogy mindenképp leforgatjuk, mert igaz, és mindig van az asztalfiókomban pár remek ajánlat más csatornáktól. Ha a NatGeo nem hajlandó leadni, majd leadja más. És persze ez esetben minden további műsoromat is már máshol fogom elkészíteni.

- Szuper vagy, bébi.

- Tudom. Na, mondhatom a részleteket?

- Úgyis mondod, nem?

- Ne kötözködj. Inkább hívd föl a rektorodat, és kérj tőle forgatási engedélyt az egyetem központi parkjába. És a sportcsarnokba is. Ha eső lesz, akkor odamegyünk. Aztán beszélj az egyetemi újság, meg rádió, tévé, honlap, bármi szerkesztőivel, hogy hirdessék a médiumaikban. Legyen ott minden egyetemista, oktató, meg még a kutyáik, macskáik is. Hatalmas tömeggel Cambridge-ből a NatGeo élőben, főműsoridőben, megmutatja az első köztünk élő idegent, és elmondja, mit tesz a másik, akit meg kell találnunk. Ha ez nem üti át a fajunk globális ingerküszöbét, akkor semmi.

- Nagy vagy Cécile - mondta Danielle. - Ha sikerül megmenteni a halálra ítélt fajunkat, azt leginkább neked köszönheti majd mindenki. De ekkora tömegben nem lesz veszélyben David?

- Meg tudom védeni - szólalt meg Sam. - Nem lesz baj.

- Biztos?

- Biztos.

- Rendben. Nem kéne felhívnunk Bill-t? Vissza kéne jönnie holnap. Ő is kell az adáshoz, nem?

- Bizony, Danielle, igazad van. Nekem azonban nincs meg a száma.

- Nekem mind megvan. A nyaralóé is. Azt nem könnyen adta - mosolygott Mitchell. - Hívjam?

- Naná. Hangosítsd is ki, segítünk meggyőzni, hogy nem ez a pihenés ideje.

- Oké.

Sam csörgetett, és hallották, amint az üzenetrögzítő bekapcsol.

- Nem vagyok itthon - hallották Bill szövegét. Aztán csend. De újra megszólalt: - Mondom, nem vagyok itthon. És újra csend. A nyomozó körbenézett, Cécile intett neki, hogy csak folytassa a hívást.

- Najó. Ha ilyen erőszakos vagy, és nem hagysz még itt sem békén pihenni, akkor annak két oka lehet: vagy anyira utálsz, hogy direkt zaklatsz, vagy annyira szeretsz, hogy nem bírsz nélkülem meglenni. Ha az első, akkor tedd le szépen, ha a második, akkor mondhatod.

Mosolyogtak Colson felmondott szövegén, elég egyedi volt.

- Bill, itt vagyunk mindnyájan, és szükségünk lesz rád holnap. Élő adásban fogjuk a NatGeo-n bemutatni Davidet, és a képességeit. És felhívjuk a figyelmet, hogy egy másik idegen meg épp mindannyiunkat el akar pusztítani. Érj vissza holnap este hatig. Várunk.

- Jó lesz?

- Tökéletes. Na, akkor kezdjük el megbeszélni a holnapi szereposztást, meg a mondanivalónkat. A forgatócsoport már dél körül itt lesz, a sajátjaimat kértem, és meg is kaptam. Minden profi lesz, mert most aztán igazán annak kell lennie.

- Volna egy tanácsom - mondta Duncan.

- Kedvesem, majd elmondod, ha visszajöttél. Neked már a forgatási engedélyt, meg az egyetemi média mozgósítását kéne intézni, nem?

- Jólvanna. Már mentem is.

- És siess. Ha lelökted a hógolyót a hegyről, ne lassítsd le a lavinát.

- Puszillak.

- Csak ha visszértél - kacsintott Cécile.

---

- Az igen - gondolta William Colson, mikor hazaért. Jól elviszkizték az időt a szomszéddal, a faliórán éjjel egy is elmúlt. Gondolt már párszor rá, hogy leveszi onnan, végülis itt a skót felföldön időn kívül szokott lazítani. De aztán valahogy sosem került erre sor. Csupa olyasmiről beszélgettek odaát, ami egyébként Colsont normál esetben a legkevésbé érdekli: időjárás, termés, viszki, meg csupa hasonló, az életére semilyen befolyással nem bíró dolog. De itt ez része a rítusnak: pihentető volt, kikapcsolta a külvilágot, és ez a lényeg. Még jó, hogy kocsival mentem - gondolta. Ha gyalogolt volna, még egy óra múlva is úton lenne. Egyébként ha ivott, ami elég ritkán fordult elő, nem ült autóba. De itt, az isten háta mögött, a két udvarházat összekötő földúton aligha kellett attól tartania, hogy bárkit elüt.

Ivott egy pohár vizet, a viszki kicsit kiszárította. Másnapos nem lesz, ezt már volt alkalma párszor megtapasztalni: az öreg nedűje kristálytiszta volt. Aztán bedőlt az ágyba, le sem vetve a ruháját. Itt épp ez a jó: szabályokon kívül lehet élni, nincs elvárás, nincs napirend. Fél szemmel látta, hogy az üzenetrögzítője villog. Már majdnem elkezdett azon gondolkodni, hogy vajon ki hívhatta, de aztán leállt: egy frászt, itt minden ráér. Minimum holnapig. Aztán magára húzta a takarót és elaludt.

Kiabálásra ébredt. Először azt gondolta, hogy álmában hallotta, de aztán értelmet nyertek a hangok. És nappali fényárban úszott a szobája. Rápillantott az órára: fél négy. Átaludta volna a napot? Az nem lehet, életében nem aludt még nyolc óránál többet egyszerre. És annyit azért nem ittak tegnap. De akkor mi van? Ahogy az agya egyre inkább bekapcsolt, látta, hogy a fény mozog, és a szobában mindenfelé árnyékok futkosnak miatta. Reflektorok lehetnek odakint, azokkal világítanak befelé. És már értette is a kiabálást, ami odakintről jött. Valami megafon lehetett, fülsértően üvöltött.

- William Colson! Itt a Scotland Yard különleges bevetési egysége. A házat körbevettük, menekülésre, ellenállásra nincs esélye! Öt percet kap, hogy feltartott kézzel kijöjjön az ajtón, különben bemegyünk önért!

Mi van?! Mint egy hülye film.

- William Colson! Nem akarunk fegyvert használni, kérem jöjjön ki felemelt, és üres kézzel! A háza hermetikusan körbezárva, értse meg, nincs esélye! Négy perce van még, a saját érdekében használja ki!

Hát jó. Valami nagyon durva félreértés lehet. Milyen ez már? Ilyesmi mindig csak mással történik. Mi a fenét keres a rendőrségi kommandó egy sebész nyaralójánál?

- Három perce van! Nem fogunk lőni, garantálom, ha feltartott, üres kézzel kijön!

- Még szerencse, hogy nem vettem le a ruhámat lefekvéskor - futott át az agyán. Felhúzta a cipőjét, aztán az ajtóhoz indult. Kinyitotta, és kilépett, a kezét a feje fölé emelte. Ahogy kiért, az ajtó két oldaláról, az árnyékből ráugrottak, és a földre teperték. A kezét hátracsavarták és megbilincselték. Érezte, hogy megmotozzák közben.

- Semmi - hallotta.

- Hát persze hogy semmi - mondta magában. - Nincs  fegyverem, soha nem is volt.

Aztán fölkapták a földről és újra a saját lábán állhatott.

- William Colson! Brian Simmons őrnagy vagyok, a Scotland Yard különleges bevetési egységének parancsnoka. Letartóztatom önt Steve McIntyre és Derek Forsythe meggyilkolásának alapos gyanújával. Joga van hallgatni, minden, amit mond felhasználható ön ellen a bíróságon. Joga van...

- Hagyja őrnagy. Hallottam eleget filmekben. Vegyük úgy, hogy elmondta. Valami súlyos félreértés van, de aligha itt fogjuk tisztázni, azt levettem. Vigyenek, látja, hogy nem állok ellen.

- Rendben, doktor. Londonba visszük, a nyomozást a Scotland Yard főigazgatója irányítja, dél körül fogja kihallgatni. Addig pihenjen, a kocsijaink kényelmesek.

- Köszönöm. Az ágyam is az volt. Mehetünk.

---

- Beszéltem Diorethes-szel. Szerinte amiket tegnap olvastunk, az mind igaz. A történelmi termekbe csak akkor tesznek tekercset, ha azt máshonnan is megerősítik más írások. És ha kétségeik maradnak, akkor összeülnek a könyvtárosok, és megbeszélik.

- Hát rendben, Titus. Tegnap már úgyis összedöntötted bennem a büszke egyiptomit. A legnagyobb fáraónkat elverték, nem mi építettük az első városokat, tulajdonképpen már bármit olvashatunk, elhiszem ezután.

- Akkor is nehéz elfogadnom, Aphone, hogy valaki százhúsz évig élt, és több halálos sebből is felgyógyult.

- Ha Diorethes-nek, meg a többi görög bölcsnek nem hiszünk, akkor kinek? Bár Ramszesznek is hitt mindenki. Én is. Mostanáig. Na, olvassunk ma valami későbbit. Arról többet tudunk magunktól is, rájöhetünk, ha mégis hazugságok.

- Rendben. Mikortól?

- Hát, már úgyis benne vagyunk, akkor legyünk túl rajta. Jöjjenek az asszírok. Ők is jól elvertek minket. Meg el is foglalták egy időre Egyiptomot. De ezt legalább tudom, nem ér meglepetésként.

- Jó. Rengeteg asszír irat van.

- A legfrissebbeket.

- Azok is hatszáz évesek.

- Na, legalább ez még a népem mellett szól. Asszírok már nincsenek, egyiptomiak még vannak. Még ha el is foglaltatok minket.

- Akkora baj, hogy elfoglaltunk?

- Hát, én hagytam magam, igaz. Sőt - mosolygott a lány Titusra.

- Na, azért. Fel ne lázadj nekem - kacsintott rá a centurio.

Levettek egy rakás tekercset a polcokról, aztán kiültek az oszlopcsarnokba. Oda más nem vihette ki az írásokat, de egy római parancsnoknak nem fognak ilyen miatt szólni. Gyönyörű kilátás volt a városra, a tengerre, járt a levegő, ezért ültek le az oszlopok alatti lépcsőre. Akkora szél pedig nem volt, hogy felkapja a tekercseket. És ma volt az első olyan alkalom, hogy Titus a lány kezébe adta a tekercset.

- Tessék Aphone. Ma te olvasol nekem.

- Ne viccelj, Titus.

- Nem viccelek. Időnk, mint a tenger, és ha folyékonyan akarsz olvasni, akkor gyakorolnod kell. Nosza.

- Hát, legyen. De ne nevess ki.

- Dehogy. Szeretem a hangodat, akármeddig elhallgatom. És mondtam: nem sietünk sehová.

- Titus, elolvastad a tekercs feliratát, mielőtt ideadtad?

- Nem. Miért?

- Azt írja: Ashur-nehti, a sebezhetetlen lovas.

- Mutasd. Na, ebbe belenyúltam. Nem baj. Olvasd csak, ha ő is százhúsz évig élt, és túlélte párszor a halálát, könnyebben elfogadom, hogy a sumér vezér is képes volt erre.

---

- Kérem, kapcsolja a belügyminiszter urat. Matthew Wilkins vagyok, a Scotland Yard főigazgatója.

- Üdvözlöm, máris.

- Szia Matt. Hogysmint?

- Kicsit kézbe vettem a dolgokat.

- Éspedig?

- Röviden: megvan a professzor és az újságíró gyilkosa.

- Micsoda???

- Annyira megvan, hogy már be is hoztuk, és nemsokára megkezdem a kihallgatását.

- Na, semmit sem értek. Te kezded meg?

- Mondom, hogy kézbe vettem a dolgokat. Ha a főnyomozóink ufómesékkel traktálják a belügyminisztert, akkor a Yard főnöke maga kezd nyomozni. És sikerrel is járt.

- De Matt, te életedben nem nyomoztál.

- Bocs Phil, de most kénytelen voltam. Nem hittél nekem, pedig kellett volna. Mrs. Walker megbocsát neked, mert tisztel és szeret, de szerencsére ennél nagyobb körben még nem terjedt el a földönkívülis ostobaság. Majdnem ráment a karriered, ideje volt közbelépnem. Meg sem kérdezed, ki a gyilkos?

- Dehogynem, csak még a levegőt kapkodom. Szóval ki az?

- A doki.

- Melyik doki?

- Akiről Mitchell, mint fontos segítőjéről hadovált tegnap. Valójában ő ölte meg mind a két áldozatot.

- Na, akkor most fejtsd ki, mert ez elég meglepő.

- Pedig egyszerű a történet. Úgy tűnik, beleszaladtunk egy őrült tudósba. Akinek semmi sem drága. Annak a fiúnak, akit vizsgált, valóban vannak különleges tulajdonságai, de bőven az emberi határokon belül. Őt akarta tanulmányozni. És olyan módszerrel, ami aligha elfogadható.

- Hogyan?

- Ő a cambridge-i evezőscsapat sportorvosa is. Felbérelte őket, hogy verjék meg a fiút, de jó alaposan. Így aztán bekerült a klinikára és vizsgálhatta szabadon. Az, hogy majdnem belehalt, nem érdekelte.

- És ezt honnan tudod, Matt?

- Az evezőscsapat kapitányától. Donald Hickey-nek hívják, és részletesen elmondta, mi történt. Kezünkben a vallomása.

- És megbízható információforrás?

- Évfolyamelső az egyetem közgazdasági szakán, nemcsak élsportoló. Nincs miért hazudnia.

- Értem. Szóval a doki megverette a fiút. De miért ölte meg a főnökét, meg az újságírót?

- Mert azok ellopták a kutatási eredményeit.

- Nem kevés ez kicsit indítéknak?

- Olyannyira nem, hogy amikor erről tudomást szerzett, felmondott a klinikán. Gondolom, felforrt az agyvize, és onnantól vörös köd volt a szeme előtt.

- Nem tudom. Ennyire azért nem szoktak túlreagálni helyzeteket.

- Phil, megvan a gyilkos fegyver. A doki kertjében volt elásva. Azonosítottuk, és mellette voltak a töltények is. Pont két tárnyi hiányzik belőlük. Minden bizonyíték a kezünkben van.

- Értem. Van azért némi zavar bennem. Sam Mitchell nem tűnt bolondnak. Azt meg gondolom nem feltételezed, hogy bűnrészes lehetett.

- Nem, azt nem. Azt azonban igen, hogy annyira beleszeretett a saját elméletébe, hogy hagyta magát megvezetni. Tulajdonképpen az ufómeséjével akaratán kívül, de elterelte a figyelmet Colsonról. Elküldeném szabadságra, ha nem gond.

- Persze, rendben. És kösz, Matt.

- Szívesen, Phil. Azzal bíztál meg, hogy fedezzem a hátadat. Teszem a dolgom.

- Oké. és hogyan tovább?

- Nemsokára telefoninterjút adok a BBC-nek, és délután kettőre összehívtuk a teljes sajtót a Yardra. Úgy gondolom, neked kéne megtartani a tájékoztatót.

- Te is megtarthatod, Matt. A Te diadalod.

- Nem Phil. Elosztottuk a szerepeket, Te vagy a sztár, én az árnyékod. Egy rövid telefoninterjú az én dolgom, de az ország közvéleményének megnyugtatása, és a népszerűség learatása a tiéd.

- Rendben, igazad van. Ott leszek negyedórával előtte, és készíts fel.

- Meglesz, várlak.

---

- Van David-nél tévé, ugye?

- Van. Szia Sam.

- Bocs, sziasztok. Jó, hogy Te is itt vagy Cécile. Siessünk, délben a BBC megszakítja az adását és telefoninterjúzik a főnökömmel. A kettősgyilkosság ügyében. Három percünk van, gyerünk.

- Oké - állt föl a prof. - Honnan tudod?

- Ő hívott az előbb. És szabadságolt egy hónapra.

- Mi a fene folyik itt? - képedt el Cécile, de már ő is az ajtófelé tartott. - A forgatócsoport meg mindjárt megérkezik.

- Várnak öt percet.

Berobbantak Davidhez, és a nyomozó már kapcsolta is be a tévét, és ráállította a BBC-re.

- Bocs, David, bocs Danielle. Figyeljétek, mindjárt jön. Van hírünk Billről?

A többiek egymásra néztek. Egyikük sem tudott róla semmit.

- Oké. Na, kezdődik, mindent utána beszélünk meg.

Tömény két perc volt. A szobában temetői csend uralkodott. Cécile törte meg:

- Dehát ez baromság.

- Az hát - mondta a nyomozó.

- Végig velünk volt.

- Bizony.

- Akkor mi ez az egész?

- Nálunk ritka az ilyen, de tőlünk nagyon keletre elég gyakori. Koncepciós ügynek hívják.

- Kitaláció? És miért?

- Hogy az igazi gyilkost fedezzék.

- Dehát te tegnap beszéltél velük, és nem ment rosszul, azt mondtad.

- Aztán meggondolták magukat.

- Ki kell hoznuk Billt. Azonnal.

- Nem tudod. Most nem. De este már igen.

- Hogyhogy?

- Este nyolckor élő műsort vezetsz, Cécile. Soktízmillió néző fogja látni, amint bemutatod az első köztünk élő idegent. És egyben a Bill-t egyértelműen felmentő bizonyítékokat is.

- Miért, van ilyenünk?

- Még nincs. De nemsokára lesz.

- De téged szabadságoltak, Sam. Hogy szerzed meg?

- Nos, kicsit előregondolkodtam. Bízzatok bennem.

- Szabadságoltak? - kérdezte megütődve Danielle. - Akkor hogy véded meg Davidet? Ott lesz a téren jópárezer ember, és bármelyik lehet a gyilkos.

- Így van. De higgyetek nekem, kérlek. David nincs veszélyben. Nem mondhatok most többet. Tudom, hogy kéne, de nem tehetem. Majd megtudjátok, miért. Bízzatok bennem, még egyszer kérem. És bármi történik, akkor is.

- Azzal nincs gond, Sam - mondta a prof. - Rendben, tőlem megkapod a biankó csekket. Eddig is okod volt mindenre amit tettél, vagy tettünk. Ha nem mondhatod el, annak is biztos van. Oké. Oké? - nézett körbe.

- Legyen! - mondta Danielle. David bólogatott. Cécile kérdezett:

- És akkor hogy legyen az adás?

- Minden ugyanúgy, mint ahogy tegnap este összeraktuk. Aztán az utolsó perceit kicsit megváltoztatjuk. Nagyot fog robbanni, biztosak lehettek benne. És minden a helyére kerül. Ja, és mindenki.

---

- Figyelem! Egy perc múlva adásban vagyunk. Már a főcím megy - hallották a rendező hangját a rejtett fülhallgatón. - Jók legyetek. És sok szerencsét.

Látták, ahogy int nekik a színpad előtt álló irányítópulttól, és rájuk mosolyog. A National Geographic technikusai egész nap dolgoztak, hogy az adás méltó legyen a csatorna hírnevéhez, és ahhoz, hogy először történik ilyesmi élőben. Felszereltek két óriás-kivetítőt, behangosították a teret, hogy a várható hatalmas tömeg közvetlenül is lásson és halljon mindent. Este nyolc óra volt, és kiderült: igazuk volt. Cambridge központi terét csurig megtöltötték az érdeklődők, az arcokat látva döntő többségük az egyetem hallgatói közül került ki.

- Legalább húszezren vannak itt - súgta Mitchell Cécile-nek.

- És remélem százmillióan meg otthon, a tévé előtt - súgta vissza a nő.

- Öt másodperc - hallották újra a rendezőt. - Négy, három, kettő, egy. Adás.

- Jó estét kívánok! Cécile Deuchampe vagyok, és önök a National Geographic történetének első élő adását látják. Mi sem lehetne méltóbb helyszínünk, mint Cambridge világhírű egyetemének gyönyörű főtere. Köszöntöm a ránk itt, és a televíziókészülékek előtt otthon kíváncsiak tízezreit, és tízmillióit. Adásunk egyedi és megismételhetetlen lesz, ezt garantálhatom.

A kamerák körbepásztáztak, mutatták a mindent ellepő tömeget, néha megálltak az egyetem egyik-másik ódon épületén, aztán visszatértek a színpadon állókhoz.

- Hűséges nézőink azért követik adásainkat, mert szeretik az igazságot. És mi mindig és minden körülmények között arra törekszünk, hogy azt megmutassuk nekik. Akkor is, ha emiatt kockázatot kell vállalnunk, és akkor is, ha emiatt sok országban nem engedik bemutatni a műsorainkat. Elkötelezettségünk és kitartásunk gyümölcse, hogy ma Európa szinte összes nagy tévécsatornája minket közvetít, eredeti programját megváltoztatva. Azért, mert hisznek nekünk. És valóban hihetnek nekünk.

A kép ráközelített Cécile-re, majd a színpadon mellette állók csoportjára.

- Mert talán ma ez nehezebb lesz, mint máskor. A címből és a felvezetőkből már mindannyian tudják: olyan pillanat következett be az életünkben, amiről a legnehezebb úgy beszámolni, hogy ne érjen minket a vád: szenzációhajhászás a célunk. Idegen közöttünk. Igen, az idegent úgy értem, ahogy azt ilyen összefüggésben szoktuk: ma megmutatjuk az első olyan embertársunkat, aki részben földönkívüli. Itt áll köztünk, a színpadon. És mivel aligha ismerik föl, hiszen külsőre olyan mint mi, ezért mindjárt bemutatom. De nem vele kezdem. A téma érzékeny, sőt talán hihetetlen volta miatt ma segítségemre lesz néhány olyan ember, akinek a szakmai hitele megkérdőjelezhetetlen. Elsőnek Duncan Philips, Cambridge régészprofesszora.

A kamera ráment a profra, ráközelített, majd lassan továbbment a mellette állóra.

- Sam Mitchell, a Scotland Yard főnyomozója. Danielle Lacombe, az egyetem régészhallgatója. És ahogy ígértem, az első köztünk élő idegen: David Nolan, filozófushallgató, szintén a Cambridge diákja.

A kamera ráközelített a fiú arcára.

- Mint látják, semmiben sem különbözik bármelyikünktől. Magas, jóképű, de ha minden fiatal férfi, aki ilyen, földönkívüli lenne, akkor az már kiderült volna, ugyebár - és Cécile a kamerába mosolygott. - Szerencsénk van, ugye? Könnyebben viseljük el a tőlünk különbözőt, ha legalább részben olyan mint mi. És az idegen civilizáció, amelyik eljött közénk, ugyanígy gondolta ezt. Ezért David külsőre, és tulajdonságainak zömében teljesen ugyanolyan, mint egy átlagember. De van néhány olyan képessége, amelyik egyértelművé teszi: más, és talán több mint mi. De ezek a képességek rejtettek, csak akkor nyilvánulnak meg, ha nagy szükség van rájuk. Olyannyira, hogy egy héttel ezelőtt még David sem tudta, kicsoda is valójában.

A kamera ismét visszament Cécile-ről a fiúra, majd a színpad előtt állókat mutatta.

- Van-e itteni nézőink között olyan, akinél ott lapul a zsebében egy jó éles svájci bicska?

Többen is feltették a kezüket az első sorokban állók közül.

- Feljönne, segíteni nekünk? - mutatott rá a legközelebb álló jelentkezőre a nő. A fiatalember bólintott, és már ment is a színpad felé. - Kérem, jöjjön ide.

- Mikor a műsort készítettük elő, azon gondolkodtam, hogy vajon mikor kell megmutatnunk állításaink bizonyítékait. Mert lenne jópár, de egy részüket pár esemény elérhetetlenné tette. Erről is nemsokára szó lesz, de egyelőre maradjunk a legkézenfekvőbb lehetőségnél. Nézőink ugyanis többségükben azért azok, mert mi nemcsak beszélünk a valóságról, hanem segítünk azt meg is élni. Mikor műsorvezetőink cápákkal fürdenek, vagy épp egy csimpánzcsaláddal élnek, nem a szenzáció-hajhászás miatt teszik. Hanem azért, mert minden szónál többet mond a tett. A kézzelfogható valóságot mutatjuk meg mindig, tehát ezt teszem most is.

- Bemutatkozna? - szólt a szőke fiatalemberhez Cécile.

- Sean Adams vagyok, szintén egyetemi hallgató.

- Köszönöm. Sean, kérem vegye elő a kését. David, légy szíves gyere Sean mellé.

- Kérem minden nézőnket, ne riadjanak meg attól, amit látni fognak. Nem lesz Davidnek semmi baja, és ez a kísérlet nélkülözhetetlen, hogy higgyenek nekünk. Sean, vágj bele jó mélyen David karjába.

A kamera az önkéntes döbbent arcát mutatta. Kétség sem férhetett hozzá: nem valami előre megbeszélt dolog zajlik.

- Nem szeretnék.

- Nyugodtan, Sean. Tényleg nem lesz bajom - mondta David.

- Elnézést, de ha tudom, hogy ez a feladat, akkor nem vállalkozom rá.

- Rendben Sean, érthető. Odaadnád Davidnek a késedet?

- Persze. Tessék.

- Annyit tegyél meg kérlek, hogy maradj David mellett, hogy közelről lásd, ami történik. Te vagy most sokszázmillió néző szemtanúja. Menni fog?

- Igen. Ha már feljöttem. De nem szívesen.

- Köszönöm. Nos, David, te jössz.

A fiú kinyitotta a kést, és a könyökétől a csuklójáig egy jó mélyet vágott az alkarján. Elborzasztó volt a látvány, a téren jelenlévők között robajként futott végig a megdöbbenés hangzavara, kiabáltak, sikítottak sokan. A fiú karját elborította a vér, még artériát is érinthetett a vágás, mert az egyik ponton ritmikusan spriccelt kifelé.

- Nyugalom. Mondtam az előbb: sokáig gondolkoztam azon, hogy a műsor során mikor mutassak bizonyítékot, és milyet. Ha azonban hihetetlen dolgot állítok, márpedig a többség számára az, hogy egy földönkívüli létforma köztünk él, sőt itt áll a színpadon, valószínűleg hihetetlen, akkor a bizonyítás sem lehet hétköznapi. A televíziót otthon nézők pedig hallják az itt levőket: a döbbenetük valós, mintahogy a történést közvetlen közelről néző önkéntes segítőnké is az.

A kamera David alkarjáról átment Sean Adams-re, akin látszott, hogy rosszulléttel küszködik. Majd visszament újra a hosszú és mély vágásra.

- De ne felejtsék el egy pillanatra sem: ez itt a National Geographic műsora. Nem azért mutatunk megdöbbentő dolgokat, mert a valóságshow-k nézettségét irigyeljük, és a babérjaikra törünk, hanem csak és kizárólag azért, ami a küldetésünk: megmutatni az igazat. És be is bizonyítani. Cápákkal fürdeni, csimpánzok, vagy épp krokodilok között élni sokkal veszélyesebb, mint amit most látnak. Mi ugyanis tudjuk, hogy Davidnek semmi baja nem lesz. És ez perceken belül mindenkinek nyilvánvaló lesz. Addig kérem, tartsanak ki, mert utána könnyebb dolgom lesz. Hinni fognak nekem azok is, akik egyébként talán kinevetnének.

Cécile elhallgatott. A képen a seb látszott, a háttérben a közönség erős moraja hallatszott.

- Nos, vártam egy percet. Nem adtunk közben reklámot, nem szakítottuk meg semmivel az adást, hogy önök folyamatosan követhessék, ami történik. És amit látnak, az máris önmagáért beszél.

A vérzés elállt, és a mély vágás sebszélei elkezdtek egymáshoz közeledni. Érzékelhető tempóban, ami legalább olyan rémületes látványt nyújtott, mint maga a vágás az előbb. Aztán a sebszélek egymásba olvadtak, és végül David karja pont ugyanúgy nézett ki, mint öt perccel azelőtt. A téren néma csönd volt, a kamera időnként körbepásztázott, majd ráment újra ás újra Sean Adams arcára. Amin ott ült a néma döbbenet.

- Nos, Sean, köszönöm, hogy segített nekünk. Visszadom a kését. Érzékelt-e bármi trükköt, míg velünk volt szemtanúként?

- Semmit. Sőt. Kicsit rosszul vagyok.

- Üljön le egy pillanatra, adunk önnek egy kis vizet.

Cécile intett a technikusoknak, azok segítettek a fiúnek leülni, és megitatták. Láthatóan remegett a keze rendesen.

- Három perc alatt nyomtalanul eltűnt egy olyan vágás, amitől bármelyikünk valószínűleg elvérzett volna. Azonnali orvosi segítséggel, szorítókötéssel persze nem, de aztán műtét, gyógyulás, ami hetekig tart, és a heg örökre megmarad. David pedig él és virul, mint azt mindannyian látják. A helyzet ugyanis az, hogy Ő ennél sokkal, de sokkal súlyosabb sérüléseket is könnyedén elviselt az elmúlt napokban. És akkor most adunk egy kis reklámot, hogy mindannyian kifújhassuk magunkat. Utána pedig elmondom, mi is történt David-del, és velem, velünk. Mert legalább annyira megdöbbentő, mint amit most láttak. Várom vissza mindannyiukat.

---

- Szia, főigazgató úr.

- Szia, belügyminiszter úr. Miben segíthetek?

- Nézed, Matt?

- Mit, Phil?

- A BBC-t. A National Geographic élő adása megy rajta. Kapcsolj oda, megérted, miért hívlak.

- Ja, azt. Nem kell, itt vagyok a helyszínen.

- Cambridge-ben?

- Igen.

- Hmmm. És miért?

- Kíváncsi vagyok, kedvenc főnyomozónk őrülete meddig terjed. És persze úgyis biztosítanunk kell a tömegrendezvényeket.

- Kértek rendőrségi biztosítást?

- Nem, de ahol ennyi egyetemista együtt van, ott bármi megtörténhet.

- Matt, bocs, de csak akkor adunk rendőri biztosítást, ha kérik. És Cambridge egyetemistái azért nem egy Liverpool-Manchaster United focimeccs.

- Hát, az evezőscsapat bunyója azért fölért vele, nem?

- Matt, Te mondtad, hogy azt Colson szervezte. Ugye atombiztosak ellene a bizonyítékok?

- Persze, Phil. De részletesen beszámoltam neked róla, és a sajtótájékoztatód is sikeres volt, nem?

- A közvélemény megnyugtatására valóban jó volt. De ezzel az adással föl fognak kavarodni az indulatok. Azt kell mondjam, Matt, hogy nagyon meggyőző.

- Micsoda? A bűvészmutatvány a fiúval meg a késsel? Megrendezett néphülyítés. Egy közepes bűvész jobbat csinál.

- Lehet, de ezek nem bűvészek. Ellenben világszerte elismert tudósok. És a National Geographic sem bulvársajtó. Rossz érzéseim vannak. Lehet, hogy tévedünk, és Sam Mitchell mégis igazat mondott. Bevágom magam a kocsiba, és odamegyek én is. Van benne tévé, ott nézem majd az adást, és félórán belül odaérek. Aztán megbeszéljük a dolgot.

- Ne fáraszd magad ilyennel, Phil. Én itt vagyok, és már ez is túlzás az esemény súlyához képest. Ne értékeld föl a megjelenéseddel.

- Nincs ezen mit felértékelni, Matt. Európa minden jelentős televíziós csatornája egyenesben közvetíti, többszázmillió ember nézi. És ha Sam Mitchell is belekezd a történetébe, márpedig bele fog, biztosan nem véletlenül egyike a színpadon állóknak, abból bizony hatalmas botrány lesz. És nem ők lesznek a feketeseggűek.

- Aztán majd mindenki hazamegy, és kialussza magát. Ugyanmár, Phil, mintha nem tudnád, hogy működik a tömegmédia.

- De, pontosan tudom. Épp ezért megyek oda. Rosszul látod, Matt. Itt valami nagyon nincs rendben. Komoly adó, komoly emberek, és nézve a tévét, bizony egyáltalán nem tűnt bűvészmutatványnak. És átjött az ottlévők döbbenete. Ők nem úgy gondolják, hogy átverik őket. A fiú sebének a viharos tempójú begyógyulása, élő közvetítésben, közelképekkel, vágatlan felvétellel: ezt bizony mindenki tényként fogadja el.

- Hát én meg nem. És neked sem kéne. Ingyencirkusz az ostoba embereknek.

- Olyanoknak, mint Cambridge egyetemistái és oktatói? Nem épp az ostobaságukról híresek, nem?

- A tömegben az egyén elveszti a józan ítélőképességét. Ezért manipulálhatóak, és ez az adás sem több ennél: manipuláció.

- Nem értünk egyet. Indulok, fél óra múlva ott vagyok. Hol állsz?

- Közel a színpadhoz, a vezérlőpult emelvénye mellett.

- Rendben. Sietek.

---

- Figyelem! Mindjárt vége a reklámnak - hallották a rendezőt a fülükön. - Öt, négy, három, kettő, egy. Adás.

- Amit nemrég láttak, az önmagáért beszél. Ilyen gyógyulási képességgel ember nem rendelkezik. Ám ez David Nolan képességeinek csak kisebb része. Ám mielőtt azokról is beszélek, el kell mondanom önöknek pár dolgot. A National Geographic többtízmilliós nézőtábora jól ismer. Ám ma nagyságrenddel többen néznek minket, talán nem túlzás, ha azt mondom: Európa most ránk figyel. És ők eddig nem tudták, hogy nálam nagyobb ellenfele nincs az ufóhívőknek. Illetve talán egy van: Duncan Philips, a minket vendégül látó egyetem régészprofesszora. És ma mindketten itt állunk, hogy elmondjuk: tévedtünk.

A kamera átugrott a nőről a profra, majd kisvártatva visszatért.

- Évtizedek óta küzdünk, hogy a régészet gyönyörű és felelősségteljes tudományát ne siklathassák ki téveszmék, vagy épp tudatos megtévesztések. Biztosak voltunk abban, hogy az emberi civilizáció kialakulásához és folyamatos fejlődéséhez nincs, és soha nem is volt szükség arra, hogy földönkívüliek, idegenek, vagy nevezzük őket bárminek, beavatkozzanak. És most itt állunk mindketten, hogy elmondjuk önöknek: tévedtünk. Az utóbbi héten átélt élményeink meggyőztek mindkettőnket arról, hogy nemcsak jelen voltak a kezdetektől közöttünk, de fajunk történelmét leginkább ők irányították.

A kamera Davidre fókuszált, aztán továbbment újra a profra, majd a néma csendben álló tömegre, és visszatért Cécile-re.

- Tudjuk már a választ, hogy miért úgy nézünk ki, ahogy. A neandervölgyi ember külső genetikai hatásra változott meg hirtelen, és mi mindannyian ennek a beavatkozásnak a következményei vagyunk. Tudjuk arra is, hogy az évtízezredeken át vándorló, vadászó, gyűjtögető embercsoportok miért telepedtek le hirtelen, és lettek képesek megművelni a földet, hogy az élelembőség fajunk robbanásszerű szaporodását lehetővé tehesse. Ugyanazok tanították meg ezt elődeinknek, mint akik a döntő genetikai változásunkat előidézték. Az emberiség történelme valójában egy másik, nálunk sokkal előrébb tartó civilizáció felzárkóztatási kísérlete. És David Nolan, akinek elképesztő regenerációs képességeiről az imént saját szemükkel meggyőződhettek, azok egyike, akik a kezdetektől vezetnek bennünket.

A kamera ismét Davidre siklott, és ott is maradt. Az arcára fókuszált, majd vissztért Cécile-re.

- De valójában nem ez a fiatalember a földönkívüli. Ő egy közülünk. Ám ott van benne az az idegen létforma, amelyik azóta vándorol emberről emberre, mióta létrtehozta a fajunkat. Most épp Davidben tartózkodik, vele él szimbiózisban, de ott volt őseink vezetőiben, vagy épp egy római centurioban. Akinek még a nevét is tudjuk: Titus Sura. Honnan tudjuk? Onnan, hogy David, illetve a részeként vele, és benne élő idegen képes visszamenni a múltba, hogy megmutassa jelen hordozójának a korábbiak teljes életét. Hogy ez mekkora súlyú áttörés lesz a történelem, vagy a régészet tudományában, azt gondolom nem kell kifejtenem. És akkor most mesélek önöknek. Az elmúlt egy hét történetét. Hogy átélhessék mindazt, amit mi átéltünk, és megítélhessék saját maguk: igazunk van-e, vagy sem.

---

- Roppant meggyőző a csaj - gondolta Phil Robson, miközben szolgálati kocsijának hátsó ülésén a beépített televíziót nézte. Röviden, de mégis átélhetően adja át az elmúlt hét eseményeit. És sajnos a sztorija tökéletesen egybeesik mindazzal, amit Sam Mitchell a belügyminiszteri dolgozószobában tegnap reggel előadott. És ugyanúgy nem néz ki bolondnak, mint ahogy a főnyomozó sem tűnt annak. És nyilván Duncan Philips sem őrült. És David mély alkarsebe tényleg viharos tempóban, és látványosan tűnt el. És ez biztosan elég lesz ahhoz, hogy a közvélemény higgyen nekik. De ennél nagyobb a probléma. Phil Robson önmaga is erősen kezdett arra hajlani, hogy ugyanezt tegye.

- Siess kérlek, oda szeretnék érni mielőbb - szólt előre testőr-sofőrjének. - Rossz előérzetem van.

Egyszerre nem lehet igaza a National Geographic-nak és a Scotland Yard főigazgatójának, ez világos. Nem lehet egy kettősgyilkosság elkövetője az az orvos, aki az igazságügyi orvosszakértők által megállapított elkövetési időpontokban Cécile Deuchampe, Sam Mitchell, és a többiek társaságában épp Egyiptomban tartózkodott. És elég gyenge indíték a tudományos eredmények ellopása. Ilyenért nem szoktak ölni. Vagy épp David megveretésének története sem áll acéllábakon. Az egyetlen igazi bizonyíték az orvos kertjében megtalált pisztoly. De persze azt is odatehette valaki, hogy ráterelje a gyanút.

- Lesz mit kérdeznem Matt-től - gondolta. Aztán kicsit lehunyta a szemét, hogy növekvő nyugtalanságát enyhítse. Az adás második része épp véget ért, ismét reklámot adtak. Jó lenne már odaérni.

---

Míg a reklám ment, a rendező hangját hallották a rejtett fülhallgatóban.

- Eddig egyszerűen szuper. A központból szóltak, hogy már az amerikai és a japán tévétársaságok is bejelentkeztek a vetítési jogokért. Mikor majd reggel odaát is felébrednek a népek, ezzel akarják kezdeni a napot. És a monitorozás szerint az adás kezdete óta az európai csatornákon is folyamatosan nő a nézettség. Többen nézik a NatGeo-t, mint a legsikeresebb valóságshow-kat. Úgyhogy csak hajrá. Szimplán csak történelmet írtok. Na, figyelem. Öt, négy, három, kettő, egy. Adás.

- Önök már tudják, hogy a velünk élő, és minket mindenben segítő időtlen, David Nolan egy fajtársának célpontja. És azt is, hogyha sikerrel járna, akkor a következő áldozatok mi leszünk. De nemcsak az emberek, hanem a Föld minden életformája: a baktériumok, a növények, az állatok. Az ő szemszögéből mi mindannyian egyformán bűnösök vagyunk. Tán nincs ennél jobb pillanat, hogy megértsük, mennyire egyek vagyunk mi valójában. Ha sikerül megbirkóznunk a fenyegetéssel, ezt később se felejtsük el többé. Soha.

A kamera körbepásztázott a tömegen, sokan megtapsolták Cécile mondatait, ami a közvetítésbe is behallatszott.

- Brit közönségünk számára nem újdonság, de európai nézőinknek el kell mondanom egy fontos dolgot. Napok óta egy kettősgyilkosság tartja lázban az országot: egy egyetemi professzort, éppen Cambridge sebészeti klinikájának igazgatóját, és az egyik legnagyobb napilap szerkesztőjét ölték meg brutálisan, gyors egymásutánban. És talán nem mindannyiukban állt ez eddig össze: a két áldozat ugyanaz, aki David Nolan csodálatos felgyógyulásáról hírt adott. És talán még egy dolog is érthetetlen: miért is nincs velünk, itt most a színpadon William Colson, akiről az imént mondtam el önöknek, mekkora szerepe volt abban, hogy mindazt, amit az idegen létformáról tudunk, megtudhattuk. Itt lenne köztünk a helye, de nem lehet velünk.

A kamera a színpadon állókat mutatta, majd visszament Cécile-re.

- És azért nincs velünk, mert letartóztatták. Azzal a nyilvánvalóan hamis indokkal, hogy ő ölte meg a professzort és a hírlapírót. Mindezt annak ellenére, hogy pontosan ismerik a gyilkosságok időpontjait, és azt is tudják, hogy abban az időszakban William Colson velünk nyomozott a mindannyiunkra veszélyt jelentő ős azonosítása, és elkapása érdekében Egyiptomban. Az pedig, hogy őt koholt vádakkal bebörtönözték, csak egy személynek állhat érdekében. Annak, aki a gyilkosságokat valójában elkövette, és újakra készül. Egy egész bolygónyi áldozatra éhesen. Aki ezzel a módszerrel akarja az igazságszolgáltatást tévútra vezetni. Innentől Sam Mitchell főnyomozó folytatja, hogy mindannyian mindent megértsenek.

A kamera ráment a nyomozóra és ráközelített.

- Üdvözlöm a nézőket. Először is hadd mutassak valamit. Egy fényképet. Kérem a kamerát, minél nagyobb méretben mutassa.

Az operatőr addig nagyította a látószöget, amíg a fénykép betöltötte az egész képernyőt.

- Mint látják, itt áll csoportunk egy egyiptomi rendőrezredessel a kairói kapitányság főcsarnokában. Látják a kezében a két dárdát, amik szerepét már Cécile elmagyarázta önöknek. És látják a kép bal alsó sarkán a dátumot. Ezt a fényképet a kairói rendőrség tisztje készítette, és megtalálható a honlapjukon jelenleg is, mint az országaink közötti rendőri együttműködés bizonyítéka. A képen tőlem jobbra álló személy pedig William Colson. Ha valaki nem hitt volna Cécile-nek, a képnek kénytelen hinni: ott volt velünk, mikor itthon, Nagy-Britanniában a gyilkosságok történtek. Ha van ember, akit kizárhatunk, mint elkövetőt, akkor az éppen William Colson.

A képet ismét távolították, a nyomozót mutatta, majd a színpadon állókat, és körbepásztázott a tömegen. Néma csöndben várta a folytatást húszezernyi ember.

- De ha még mindig van olyan, akinek kétsége maradt, mutatok még valamit. A gyilkos elkövetett egy hibát. Mindkét gyilkosság helyszínén alkalmazta azt a képességét, amit David-től magunk is megtapasztaltunk klinikai vizsgálata közben. Minden digitális adathordozót kiütött a tetthelyen és környékén. De azzal nem számolt, hogy vannak még olyan régimódi emberek, akik analóg hangrögzítőket használnak. Ha valaki ezt nem értené, mondom: kazettás magnó. És a megölt professzor íróasztalának fiókjában ott lapult egy. És még be is volt kapcsolva rajta az automatikus hangfelvétel, nagy szerencsénkre. Úgyhogy képes volt rögzíteni a professzor utolsó beszélgetéséből pár részletet. Jól figyeljenek: önök most a gyilkos hangját fogják hallani.

A nyomozó elővette a diktafont, és a már korábban odakészített kábelre csatlakoztatva lejátszotta az egyperces hanganyagot.

- És akkor most megmutatom William Colson hangját. Az üzenetrögzítőjéről vettem fel. Tessék.

Volt, aki elmosolyodott a doki szövegén, tényleg elég eredeti üzenet. De a többség feszülten várta a fejleményeket.

- Nyilvánvaló, hogy a két férfi hangja teljesen különböző. Még hangtechnikusnak sem kell ehhez lenni. És akkor elértünk a lényeghez. Van még egy rögzített felvételem. Ítéljék meg önök, hogy aki ezen beszél, azonos-e a professzor gyilkosával.

Míg az utolsó felvétel pörgött, hangosabbá vált a moraj a téren. Egyre többen ismerték fel, ki is beszél, és a két hang azonossága is nyilvánvaló volt.

- Látom, sokan felismerték a hangot. A gyilkos hangját. Az utolsó felvétel egy telefoninterjúról készült, amit délben láthattak a BBC-n. Épp a kettősgyilkosság ügyében. És a riportalany a Scotland Yard főigazgatója volt. Ő az ős.

A tömegben mindenünnen kiabálás hallatszott, a döbbenet és a felháborodás hangjai lassan üvöltéssé erősödtek. Senki sem bírta ki, hogy valahogy ne reagáljon. Hogy az ország főrendőre a gyilkos, ez mindenkinek sok volt. A tömeg hullámozni kezdett, nem bírtak egy helyben maradni az emberek. A reflektorok miatt ebből a színpadon állók csak keveset láttak, elvakította őket a fény. Így aztán azt, aki a közel állókat félrelökdösve odarohant a színpadhoz, Mitchell is már csak akkor vette észre, mikor a keze dobásra lendült. És az onnan elröpülő dárda halálpontosan találta el David fejét az orra tövénél, és egészen a hátsó koponyafalig hatolt.

---

Európaiak százmilliói meredtek bénultan a televíziójuk képernyőjére. Látták, amint David Nolan a találat erejétől hátrahanyatlik, és földre zuhan. Látták a fejéből előmeredő dárdát. Aztán egy leírhatatlan sikoltást, ahogy a mellette álló lány is elzuhan, elájulva a sokktól. A színpadon lévő férfiak is lemerevedtek, az eddig folyamatosan mozgó kamerák mozdulatlanul álltak, ez még a sokat tapasztalt operatőröknek is sok volt. A tömeg őrjöngött, a pánik és a düh valamiféle keveréke uralkodott el Cambridge főterén. Aztán hallották, amint Sam Mitchell Cécile-re üvölt: - Ne álljatok le! Cécile! Folytatni kell! Bízz bennem!

Cécile, mint egy robot, mutatta a rendezői pult felé, hogy pörögjenek tovább a kamerák. És aztán látták, amint a nyomozó egyik kezével megfogja David Nolan homlokát, és a másikkal borzalmas csontrecsegés közben kicsavarja a dárdát a fejéből.

- Túléli! Értik? Túléli!

- Megölte! - sikította Cécile. - Sam, megölte! Nem éli túl, elment Egyipotomba a dárdáért a rohadék.

- De, Cécile, túléli! Kérem, nyugodjon meg mindenki, és folytassuk az adást! Nézzék meg a saját szemükkel, amint egy halálos sérülésből felgyógyul a velünk élő idegen. A gyilkos tegnap elment Egyiptomba, hogy elhozza azt a dárdát, amivel Davidet meg lehet ölni. De azt nem tudta, hogy én azt korábban kicseréltem egy olyanra, ami nálunk, a British Múzeumban volt. Nem a jó dárdát használta. Azt ugyanis én hazahoztam Egyiptomból, és biztonságba helyeztem. Kérem, nyugodjanak meg! És hagyják futni a gyilkost, nincs eszközünk jelenleg arra, hogy megállítsuk. És nem kellenek újabb áldozatok.

- Kicserélted a dárdát, Sam? - nézett hitetlenkedve Cécile a nyomozóra.

- Bizony. A kollégám nem csak mérőműszereket hozott utánunk. És az amerikaiak már az odavitt itthoni dárdát kapták Davidé helyett.

- Zseni vagy. Egyszerűen zseni.

- Inkább csak elővigyázatos.

Mindenki hallotta a beszélgetést, és kezdték is felfogni, miket mond egymásnak a nyomozó és a műsorvezető. A tömeg kezdett magához térni, és lenyugodni.

- És akkor most az kérem az adás rendezőjétől, hogy közelítsen rá a képpel David arcára. Láthatják: lélegzik. És most némuljunk el mindannyian pár percre, és nézzük, ahogy a velünk élő, és minket évtízezredek óta segítő idegen magához tér, és tökéletesen meggyógyul. Hogy aztán megvédhessen mindannyiunkat a kiirtástól, mint ahogy eddig is tette. És segítsen elpusztítani azt, aki a pusztulásunkra tör. Mert most először a történelem folyamán mi vagyunk előnyben. Tudjuk már, hogy ki az ellenség. És meg is találjuk, és arra is rájövünk, hogyan tudjuk megsemmisíteni. És meg is tesszük.

---

- Phil Robson belügyminiszter vagyok. Az ügyeletes tisztet kérem.

- Üdvözlöm uram, Brian McNab ezredes jelentkezem. Azonosítottuk a hívását, parancsoljon.

- Veszi az automatika, amit mondok, ugye?

- Természetesen uram.

- Rendben, akkor nem kell írásban is átküldenem, amiért telefonálok.

- Hivatalos utasításként fogjuk kezelni a hívását, uram.

- Köszönöm. Azonnali hatállyal felmentem Matthew Wilkins Scotland Yard főigazgatót.

- Reméltük, uram.

- Hogy érti ezt?

- A vezénylőteremben mi is nézzük a BBC cambridge-i adását.

- Értem. Akkor valóban aligha lepődött meg.

- Tényleg nem. Vártam a hívását. Örülök, hogy ilyen gyorsan döntött, belügyminiszter úr.

- Ezredes, önre bízom a Scotland Yard vezetését, míg a gyilkossá vált korábbi főigazgató utódjáról nem gondoskodom.

- Értem.

- Kérem továbbá, hogy helyezze azonnal szabadlábra William Colsont.

- Ez már megtörtént uram. Mivel én vagyok az ügyeletes tiszt, éltem a jogommal, mihelyt egyértelmű lett a helyzet.

- Aha.

- Továbbá intézkedtem, hogy a különleges egység azonnal szállítsa Cambridge-be. Úgy vélem, ez a minimum, amit jelenleg bocsánatkérésként megtehetünk azok után, amit vele szemben elkövettünk. Gondolom egyetért, belügyminiszter úr.

- Igen, természetesen, és köszönöm.

- Örömmel tettem, uram. Motoros járőreink jelezték, hogy megkülönböztető jelzéssel ön is Cambridge felé siet. Szerencsés lenne, ha a történtek után személyesen is bocsánatot kérne az adás helyszínén az orvostól. Talán kisebb kártérítést kell majd az adófizetők pénzéből kifizetni.

- Értem. Elfogadom a javaslatát, ezredes.

- Köszönöm. Élhetnék még eggyel?

- Parancsoljon.

- A kollégákkal beszélgetve az a véleményünk, hogy szerencsés lenne a sajnálatos körülmények között eltávozott főigazgató megürült helyére rendőrt kineveznie, nem pedig politikust. Mindannyian örülnénk, hogyha a minden tekintetben erre legalkalmasabb Sam Mitchell főnyomozó lenne a Scotland Yard új főigazgatója.

A belügyminiszter nyelt egyet. Ez már-már a lázadás határát súroló, kicsit fenyegető kérés volt. És nyilván az ezredes is tisztában van ezzel. A baj csak az, hogy tökéletesen igaza van.

- Rendben, ezredes. Elfogadom a javaslatukat.

- Köszönjük, belügyminiszter úr. Az elfogatóparancsot természetesen már kiadtam Matthew Wilkins ellen.

- Köszönöm.

- Nincs mit. A kötelességemet teljesítem, ahogy az rendőrhöz illik.

---

Aztán egyszercsak David Nolan felült. Cambridge főterén az addig néma csendben figyelő, és neki drukkoló tömegből kitört a felszabadult öröm. A tapsvihar, és örömujjongás hangorkánját alig tudta túlharsogni a térre szerelt hangosítás. De azért hallotta mindenki, amint megszólal:

- Mi történt?

- Megpróbált megölni az ős.

Döbbenetes látványt nyújtott, hogy egy ember, akinek az arca közepén, ott ahol másnak az orra van, egy hatalmas lyuk tátong, képes beszélni. David Nolan is a sebhez nyúlt és megtapogatta.

- De hogyhogy élek? Telibe talált.

- Igen, de a rossz dárdával.

- Összekeverte?

- Nem, azt hozta el Egyiptomból, amiről azt gondolta, hogy a neked szóló. De nem az volt, mert kicseréltem még ott.

- Megmentetted az életemet?

- Igen. Te meg megmented mindannyiunkét. Áll az alku?

- Oké. Imádlak, Sam.

- Én is bírlak, David.

Sam Mitchell fölállt és a tömeg felé fordult.

- Nos, úgyis látják. Ilyen sérülést senki sem élhet túl. Csak egy időtlen. Egy pillanat.

A fülhallgatójába beszólt a rendező.

- Sam, a belügyminiszter érkezett meg. Gondolom, elnézést akar kérni. Felengedjük a színpadra?

- Persze.

Sam folytatta.

- Megérkezett közben a rendezői pulthoz Phil Robson belügyminiszter. Jelezte, hogy volna közlendője. Jöjjön belügyminiszter úr, hallgatjuk.

Egy technikus rátett Robson fejére egy ugyanolyan mikrofont, mint ami eddig a színpadon állókon volt.

- Hölgyeim és uraim, itthon és Európában. A bocsánatukat kérni jöttem. Én neveztem ki azt az embert a Scotland Yard főigazgatójának, akiről nemrég derült ki, hogy nemcsak hazánk, hanem az egész bolygónk legveszélyesebb ellensége. Én tűrtem el, hogy koholt vádakkal bebörtönözze William Colsont. Két dolgot tehetek. Az egyik, hogy felajánlom a lemondásomat Mrs. Mary Ann Walker miniszterelnöknek. Ezt már az imént telefonon megtettem. A másik, hogy az ország, és talán az egész világ legjobb rendőrét nevezem ki a Scotland Yard főigazgatójának. Sam Mitchell, kérem, fogadja el a megbízást.

- Egy feltétellel, belügyminiszter úr - válaszolt Mitchell.

- Hallgatom.

- Szabad kezet kérek a gyilkos felkutatásában és likvidálásában.

- Megkapja.

- Ez esetben vállalom. Köszönöm.

- Én köszönöm. Nemsokára pedig megérkezik William Colson, a Scotland Yard különleges egysége igencsak siet, hogy minél előbb ideérjen. És tőle külön is bocsánatot kérek. Köszönöm, hogy meghallgattak.

---

Az adás utolsó negyed órája már különösebb esemény nélkül zajlott le. Már ha hétköznapi lehet az, hogy egy élő idegen létforma, akinek halálos sebe ezidő alatt teljesen begyógyul, épp a színpadon álldogál a barátai között. A rendező kis képben kitette a képernyő sarkába azt a kamerát, amelyik szünet nélkül David állapotát mutatta. Így sokszázmillió nézőnek volt nyilvánvaló: amit lát, az a valóság, mégha hihetetlen is. A prof és Cécile összefoglalták mindazt az időtlenekről, és az ősről, amit eddig még nem tudtak elmondani, és megérkezett Colson is, nagy üdvrivalgás közepette. Az adás zárása után pedig bementek Philips irodájába. Velük tartott a belügyminiszter, és a rendező is.

- El kellett volna mondanod, Sam.

- Hidd el, Danielle, nehéz volt. De nem szabadott. Senki sem tud felszabadultan, őszintén viselkedni, ha tudja, hogy valószínűleg egy gyilkos szándékú támadás közeledik felé. Feszültek lettetek volna mindannyian, és ez átjött volna a képernyőn.

- De azt ígérted, hogy megvéded Davidet, és semmi baja nem lesz.

- És ez is történt, nem? Nézz rá, tökéletes formában van. Nem mondtam el, hogyan, de megtettem. Csak nem őrökkel, hanem egy korábbi lépéssel. David csak az ő dárdájával ölhető meg, és az biztos helyen van.

- És mi van, ha ránk lő? Mint ahogy szitává lőtte McIntyre-t, vagy a firkászt?

- Ennek semmi esélye sem volt. Tudta, hogy vagy most, vagy soha. Egyedi alkalom, hogy David nyílt helyen álldogál, és a reflektorok jól megvilágítják, míg ő tulajdonképpen árnyékban megközelítheti. Megkapta a lehetőséget, és élt vele. És be kellett osztania az idejét. Ami igencsak rövidre szabott volt. Nem fogja ránk pazarolni, egy dobásra kellett koncentrálnia. És így is történt.

- Szóval te mindent tudtál előre. Tulajdonképpen csapdát állítottál neki.

- Erről van szó.

- Hát jó, legyen. De rettenetes élmény volt látni, ahogy David meghal.

- Tudom. De nem volt más választási lehetőségem. Nemcsak a gyilkosnak volt ez egyedi alkalom, hanem nekünk is. És annyira spontán volt minden, hogy mára sokszázmilliónyi, holnapra pedig milliárdnyi ember kezeli tényként, amit eddig nem fogadott el. Léteznek idegenek, és még közénk is jutott belőlük. Az adásnak ez volt a célja, és maradéktalanul el is értük.

- Igaz. Bocs, Sam.

- Semmi gond. Hidd el, tökéletesen megértelek.

- Engem is totál kiborítottál, de beláttam, hogy nem mehetett másként - mondta Cécile. - Na, és akkor hogyan tovább?

- A lényeg az, hogy szerepet cserélt az üldöző, és az üldözött. Tudjuk kicsoda, hogy néz ki, így aztán semmi esélye, hogy újra David közelébe férkőzzön. Most is csak azért tudta megtenni, mert kapott egy magas labdát. És bele is sétált a csapdába. Mostantól pedig nem állnak a rendelkezésére mindazon erőforrások, amik a Yard-főnökként megvoltak.

- Neked viszont igen, Sam - mosolygott a prof Samra. Aztán a belügyminiszterhez fordult. - Jó döntést hozott, belügyminiszter úr.

- Tudom, csak azt sajnálom, hogy még ezt is mások tanácsára tettem, és nem saját kútfőből jött az ötlet.

- Nem baj, a lényeg a végeredmény. Van egy kérdésem.

- Parancsoljon.

- Ha az autóban felajánlotta a lemondását a miniszterelnök-asszonynak, akkor hogyan nevezhette ki Samet a Scotland Yard élére? Hiszen már nem volt belügyminiszter, mikor a színpadra lépett.

- Mrs. Walker nem fogadta el a lemondásomat, azt mondta, reggel menjek be hozzá a Downing Street-re, és majd ott megbeszéljük.

- És mi van, ha ő nem egyezik bele Sam személyébe?

- De belegyezik. Mondtam neki, hogy kit kívánok megbízni, ha megérkezem Cambridge-be. Gratulált az ötlethez. Ő is nézte az adást.

- Na, akkor ez rendben van. És nem fogja elfogadni a lemondását, erre mérget veszek.

- Meglátjuk.

- Oké. Volna egy javaslatom, belügyminiszter úr. Tegeződjünk. Ebben a körben ez szokás.

- Örömmel elfogadom. Phil vagyok. És mégegyszer: bocs mindannyiótoktól, tőled meg különösen is, William.

- Túl vagyunk rajta. És Bill - felállt, odament a belügyminiszterhez, aki szintén felpattant a székből. És kezet fogtak.

- Na, ezt is le kellett volna adnunk - szólalt meg Geoffrey Watson, a NatGeo rendezője. - Az emberek imádják a happy end-et.

---

- Sam, hogy csinálta? - kérdezte Robson, miután visszaült a helyére.

- Mármint az ős?

- Igen. Nem volt túl sok ideje.

- Hát, végülis volt két napja rá a beszélgetés után, amit nálad folytattunk. Látta, hogy nyomon vagyunk, és megpróbálta kitéríteni a nyomozást. Keresett egy indítékot, és hozzá a személyt. Így lett Bill az áldozata. Nem túl erős indíték persze a tudományos féltékenység, de jobbat nem talált. És mint látszik, elég is volt - mosolygott a belügyminiszterre Mitchell.

- Nem, az önmagában nem. Nem volt még időnk beszélni, nem tudtalak teljesen képbe hozni. Volt egy vallomása egy evezőstől, aki állítja: Bill bérelte fel őket, hogy verjék meg Davidet. Hogy megsérüljön, és tanulmányozhassa a regenerációs képességeit. És megtalálták a pisztolyt Bill kertjében.

- Ügyes az ős, nem mondom. Nem Donald Hickey-nek hívják a koronatanút?

- De.

- Oké. Ő Danielle, David barátnőjének korábbi fiúja. Ő szervezte a megveretést valójában, és bármilyen módon bosszút akar állni a fiunkon. Ha máshogy nem megy, akkor a barátainak leválasztásával.

- Értem, jogos. És a pisztoly?

- Hát, amit Bill még Egyiptomban mesélt nekem a skóciai vityillójáról, az alapján én nem kezdtem volna ott egy fegyver felkutatásába. Hatalmas birtok, sziklás, bokros, nulla esélye ott bármit megtalálni a föld alatt. Kivéve, ha eleve tudják a keresők, hol keressék. Szépen odaautózott, elásta, aztán a különleges egységnek megmondta, hogy merre keressék. És meg is találták.

- Világos. Hát, jól megszívatott. De persze nem Bill-hez képest, végülis nem én töltöttem egy napot a Yard fogdájában. Mégegyszer, bocs, Bill.

- Nem volt olyan rettenetes. A különlegesek nagyon jól bántak velem, nyilván van némi érzékük hozzá, ki veszélyes, és ki nem. Nem tűntem terrorista-vezérnek. És attól sem aggódtam igazán, hogy túl hosszú ideig bent maradnék. Nyilvánvaló volt, hogy gyorsan összedől a gyanú, pláne, ha az embernek olyan barátai vannak, mint nekem - mosolygott körbe hálásan Colson.

- Bármikor, kedvesem - vigyorgott rá Cécile.

- És a dárda?

- Nos, Phil, ott volt nagyon sietős a dolga, és épp emiatt hibázott is. A Yard egyik repülőjével ment, nyilván diplomata-útlevéllel. Tudta az én beszámolómból, hogy ki az FBI-os, ott kezdett. Szerencséje volt, még nem adták vissza a dárdákat a kairói zsaruknak. Azt mondta az amiknak, hogy beszélt a kairói főkapitánnyal, és az hozzájárult, hogy a másik dárdát, nem azt, amelyikkel a kettősgyilkosságot elkövették, elhozhassa Angliába, hogy összehasonlíthassa a British Múzeumban levőkkel.

- Honnan tudod, hogy így történt? - nézett rá meglepődve Robson.

- Abraham Lincoln kollégától - nevetett Mitchell. - Felhívott, hogy mi a fene van, ha kellett a dárda, miért nem én intéztem, míg ott voltunk. Gúnyolódott kicsit a fejetlenségünkön, meg azon, hogy a Scotland Yard főigazgatója maga megy a dárdáért. És persze odaadta neki azt, amiről azt gondolta, hogy az kell Wilkinsnek. Csakhát azt már kicseréltük korábban, úgyhogy hatástalan dárdával dobálózott a rosszfiú. Ha lett volna elég ideje, talán ellenőrzi, mije is van. De hálisten, nem volt.

- Oké, mindent értek. Kár, hogy későn, az meg méginkább, hogy nem én következtettem mindezt ki.

- Neked nem ez a feladatod. Ilyesmire vannak a rendőrök, nemde.

- Okés, ezt egy életre megtanultam.

- Volna viszontkérdésem hozzád, Phil.

- Parancsolj.

- Mi fog most történni? Mármint a világban. És vezetői szinten.

- Őszintén: dunsztom sincs. Holnap Mrs. Walker nyilván beavat majd. Azt tudom mondani, ami logikus.

- Te vagy a politikus köztünk, amit ezügyben mondasz, arra tudunk támaszkodni.

- Oké. Azt hiszem, a legfőbb muftik most a tanácsadóik körében üldögélnek. Két dolog is van, ami mindet átír. Senki sem titkolhatja tovább, hogy létezik földön kívüli élet, ráadásul civilizált, és nálunk sokkal fejlettebb formában. Ezzel kell először valamit kezdeniük. Megelőzni a tömeghisztériát. A másik meg persze, hogy megtalálják és elintézzék a bolygó egészére fenyegetést jelentő veszélyforrást.

- Biztos vagy benne, hogy elintézni akarják? Nem csak megszerezni, és előnyt kovácsolni saját maguk számára?

- Úgy érted, hogy kutatási alanyként használnák?

- Úgy bizony.

- Hát, ha naiv lennék, azt mondanám, dehogy. De nem vagyok az, tehát jogos a felvetésed. Sőt.

- Szóval, ha mi elintézzük, akkor el lesz intézve, ha meg mások találják meg, akkor a fene sem tudja többé, megmaradt-e. És újra beindulhat.

- Több mint valószínű.

- Kösz az őszinteségedet, Phil.

- Én meg azt, hogy bevettetek a csapatba. Ugyanis az az érzésem, hogy mi fogjuk megtalálni. És akkor megtesszük, amit kell - mosolygott Mitchellre Robson.

- Meg bizony - mosolygott vissza a nyomozó.

---

- Ave, kormányzó. Hívatott.

- Ave, centurio. Helyezd magad kényelembe.

- Köszönöm, uram.

- Érkezett egy szállítmány hispán borokból. Talán még jobb, mint az itteni. Megkóstoljuk?

- Örömmel. Bár az egyiptomi borok ellen sem lehet semmi kifogásom.

- Valóban. De nem árt a változatosság néha. Nos, kitalálod, miért hívattalak?

- Katona vagyok uram. Nem vagyok jó találgatásban.

- Lazulj el, Titus. Pont fél éve érkeztél meg, ezt ünnepeljük most meg.

- Megtisztel, kormányzó. Eszerint nem elégedetlen a teljesítményemmel.

- Sőt. Kisebbfajta csodát vittél itt végbe.

- Mire gondol, uram?

- A legfontosabb görög kereskedőcsaládok megszerettek minket. És ha azt akarjuk, hogy tartósan a miénk legyen Egyiptom, azt csak velük érhetjük el.

- És mi volt ebben az én szerepem?

- Két dolgot is tettél, Titus, ami példa nélküli. A katonáid segítenek a rakodásban a kikötőben, piacon, meg mindenütt. És a lakhelyeiket is remekül választottad meg.

- Voltak üres házak mindenfelé, mi csak kicsit kipofoztuk őket, aztán használjuk.

- Tudod mi volt ennek a két döntésednek a következménye?

- Nem, uram.

- Eddig féltek tőlünk, azért volt rend, de kezdenek minket közéjük tartozónak érezni. Nem vagyunk már idegen hódítók a mérvadó vezetőik körében. Stabil hatalmat pedig csak így lehet építeni. Sosem gondoltam volna, hogy megszeretik a rómaiakat. Pedig ez történt. Miattad, Titus.

- Eltúlozza a szerepemet, uram.

- Mondtam, hogy lazulj el. Fenét túlozom el. És még a párod kiválasztásával is példát mutattál.

- Aphone? Nem válogattam, uram, a véletlen hozott össze vele, másra még csak rá sem néztem.

- Nem csodálom. Gyönyörűbb, mint Nefertiti volt, azt mondják. Tényleg a könyvtárban töltitek az időt?

- Megtanítottam olvasni, uram. Mert tényleg csodaszép, de okos is. És a könyvtár tele van izgalmas történetekkel. Mesélünk egymásnak.

- Tudod, a görög családok örülnek, ha római katonák kísérik a lányaikat. És ebben is te voltál az első. Minél több katonánk fog egybekelni minél több itteni leányzóval, annál inkább római lesz Egyiptom.

- Értem. Én ezeket nem gondoltam így végig.

- Annál jobb. Eszerint ösztönösen vagy remek vezető. Volna számodra egy ajándékom.

- Már ez a bor is csodás uram.

- Valóban jófajta, de ennél sokkal komolyabbra gondolok. Levelet írtam Ceasarnak. El is küldöm, de szeretném, ha előtte elolvasnád. Ott van előtted, nyisd ki, és nézd meg.

Rövid, de velős levél volt. Mikor a végére ért, Titus bamba szemmel nézett a kormányzóra.

- Megérdemlem én ezt, uram?

- Hát persze. Ennél többet is, de mindent nem adhatok meg neked. Nos, elküldhetem?

- Nem lesz ebből baja, kormányzó?

- Nem hiszem. Ceasar bízik bennem, mikor még Rómában voltam, mindig odafigyelt a tanácsaimra. És tudod, hogy a rokonom is. Legföljebb elutasítja a kérésemet, de más, rosszabb dologra nem kell számítanom.

- Értem. Elolvashatom még egyszer? Hihetetlen számomra.

- Olvasd csak - mosolygott a kormányzó.

Varro kormányzó a tekercsben azt kérte Ceasartól, hogy oldja föl a centurio elleni tilalmat. Hadd menjen Itáliába bármikor, ha meg akarja látogatni a családját Salernumban. Kérte azt is, hogy a fél cohorsát egészítsék ki kettőre, és léptessék elő princeps centurionak, megduplázva a zsoldját is. És amilyen indoklást ehhez adott, attól Titus Sura teljesen elérzékenyült. A kormányzó azt írta, soha jobb centurioval nem találkozott, pedig hadvezéri múltjában voltak pártucatnyian.

- Van még valami, Titus.

- Figyelek uram.

- Nem nézi azért mindenki jó szemmel, hogy a római katonaság és a görög nemesség keveredik. És azt sem, hogy a legszebb lányaik között a legionárius lett a legkívánatosabb pár.

- Mindenkinek nem lehet jót tenni, uram.

- Így igaz. Nem is az a lényeg, hogy vannak, akiknek nem tetszik a tevékenységed. Ilyen mindig lesz, a fontos az, hogy a nagy többség elégedett veled. De kaptam olyan figyelmeztetéseket újdonsült görög barátainktól, hogy merényletet tervez pár ifjú ellened. Nyilván ők is úgy gondolják, hogy Te vagy az elmúlt idők változásainak okozója. Légy óvatos, Titus.

- Állok elébe, uram. Nem hiszem, hogy pár itteni fiatal komoly fenyegetést jelenthetne.

- Ne becsüld le őket. Te a nyílt harchoz szoktál, de átélted teutoburgban, hogy milyen hatásos tud lenni a lesből támadás. És errefelé mindig így szokás. Késsel, nem karddal. Úgyhogy óvatosan.

- Köszönöm uram, figyelni fogok.

---

- Na, megjött a tékozló fiú. Üdvözlöm Phil. Foglaljon helyet.

- Üdvözlöm, miniszterelnök-asszony. Köszönöm.

- Hogy van?

- Pocsékul.

- Helyes. Akkor nem fogadom el a lemondását.

- Merthogy?

- Najó, egyébként sem, de így ütősebb volt, nem? Ne vicceljen már, Phil. Tudja, hogy ha most elfogadnám, örökre vége lenne a politikai pályájának? Önön maradna a bélyeg, mint aki megbukott belügyminiszterként.

- Tudom, miniszterelnök-asszony. De azt is tudom, mit kell tennie egy ilyen kapitális hiba után a felelős vezetőnek.

- Én is lemondjak?

- Hogyhogy?

- A beosztottjáról kiderült, hogy idegen kém. Lehetne épp orosz, vagy kínai is. Mellesleg tényleg idegen, és még gyilkos is, de a lényegen nem változtat: beépült közénk valaki. Ha emiatt maga lemond, mert a főnöke, akkor nekem is le kell mondanom, mert én meg az ön főnöke vagyok, Phil. Igaz?

- Nem Ön nevezte ki, hanem én.

- Tévedés. A királynő nevezte ki, az ön javaslatára, és az én egyetértésemmel. Esetleg a királynő is lemondjon?

- Nemcsak erről van szó. Matthew Wilkins a bizalmi emberem volt, igazából a jobbkezem az elmúlt húsz év során. Ha Ő nincs, én sem lennék ma belügyminiszter. De tán még parlamenti képviselő sem. És húsz év alatt nem jöttem rá, hogy egyszerű eszköz vagyok a kezében. Tehát nem jó a szimatom, az pedig a politikában szükséges.

- Na rendben, akkor beszéljünk komolyan. Mi a hiba, amit elkövetett?

- Hát, már elmondtam. Sok hiba, egy személy körül.

- Na látja, mégiscsak azonnal átlátja a lényeget. Márpedig ez a legfontosabb vezetői tulajdonság. Kiválasztani a sok zavaró momentum közül az igazán lényegeset. Na, mondja ki egy rövid mondatban, mit követett el.

- Pofára mentem.

- Remek. Pontosan. Kinevezett az ország főrendőrének egy barátot. Tanult a hibájából?

- Egy életre, miniszterelnök-asszony.

- Helyes. Egyébként költői volt a kérdésem. A tegnap esti telefonjában olyan megtört volt, hogyha maga mellett ülök a kocsijában, megsimogattam volna a buksiját. Amit pedig a színpadon a NatGeo-n előadott, és láthatóan mélyen megrendülten, az is államférfiúi volt. És szerintem ezt mindenki látta.

- Így gondolja?

- Abszolút. Tudna mondani olyat, amikor hibáztam?

- Hát, nagyon kéne keresnem. Nem szokott.

- Ajjaj, dehogynem. De tanulok belőle. Soha senki nem lehet hibátlan, a feladatunk annyi, hogy arra törekedjünk, minél kevesebb legyen az a hiba. Úgyhogy végre hibázott maga is egyet. Mert eddig nem nagyon. Most érik igazi politikussá, Phil. Higgyen nekem, kérem.

- Köszönöm a vigasztalást, miniszterelnök-asszony.

- Szívesen, bár nem az. Villámgyorsan korrigálta a hibáját, kinevezte a legremekebb rendőrünket a Yard élére, nyilvánosan is volt bátorsága elismerni, hogy elbaltázta, és még a lemondását is felajánlotta. Így viselkedik egy olyan ember, akinek a hatalom nem törte el a gerincét, és nem ásta alá az erkölcseit. Úgyhogy pont magára van szükségem belügyminiszterként. Rendben?

- Igenis.

- Na, azért vigyázzba ne vágja magát. Inkább meséljen. Milyen élőben az idegenünk?

- Olyan, mint bármilyen fiatalember. Ha attól eltekintünk, hogy negyedóra alatt nyom nélkül eltűnt róla egy olyan halálos seb, ami csak Kennedy fejlövéséhez hasonlítható. És remek csapat van körülötte.

- Az jó. Szerencsés lenne, ha mi találnánk meg a gyilkost.

- Mire céloz, miniszterelnök-asszony?

- Beszéltem az éjjel telefonon pár ország vezetőjével. És minél nagyobb, annál inkább sunnyog az ügyben. Megtalálni meg akarják, de kitértek a kérdésem elől.

- Mi volt az?

- Hogy elpusztítjuk, nem tanulmányozzuk.

- Akkor jól éreztem.

- Látták David képességeit, és elképzelték azét a másikét. Irigyelnek minket, azt hiszik, hogy mi már mikroszkóp, vagy mittudoménmi alatt tanulmányozzuk Davidet. Nekik is kell egy ilyen. Úgy gondolják, nagyobb hasznuk lenne a létéből, mint a nemlétéből.

- Ismerős sztori. Igaz, inkább filmekből.

- Hát, sajnos ez itt most nem film. Úgyhogy Phil, egyszerű a feladata. Találja meg a csapatával, és nyírják ki. Szabad keze van.

- De mit szólnak a jogvédők? És ha nem belföldön találjuk meg?

- Nem érdekel. Ez a lény el akar minket pusztítani. Ez innentől katonai akció. Hadat üzentek nekünk, és mi elfogadjuk a kihívást. Ott öljék meg, ahol megtalálják. Majd ha megtörtént, elmagyarázom az ENSZ-ben, hogy miért voltam ilyen rossz kislány.

- Köszönöm, miniszterelnök-asszony. Örülök, hogy ilyen főnököm van.

- Na, ne kábítsa az öreg csajt, Phil. Munkára fel. És akkor hív mostantól ezügyben, amikor akar. És azt használ Nagy-Britannia erőforrásaiból, amit szükségesnek lát. Bármit. Ért engem, ugye, Phil?

- Tökéletesen.

Nos, ennyi, Kedves Olvasóm. Mármint regényem netre fölkerülő része. Ha érdekel a történet kibontakozása és végkifejlete, azt nyomtatásban, a könyvben tudod elolvasni. Azért választottam a magánkiadás rögös útját, mert a szokásosnál sokkal olcsóbban juthatsz hozzá, és azért tettem föl a regény felét, hogy biztosan ne vegyél zsákbamacskát. A könyv ára 4000 forint, az első 500 vásárlónak dedikált tiszteletpéldányt adok még Karácsony előtt. Ha szeretnéd magadénak tudni, vagy ajándékként mást meglepni vele, kérlek, jelezd itt, a blog kommentfelületén, vagy a fészbukos profilomon ilyen igényedet, és elküldöm Neked bankszámlám adatait. Köszönöm, hogy velem tartasz regényírói pályámon, mert az eddigi fogadtatásból már kiderült számomra: ez az első regényem, de biztosan nem az utolsó.

Tuareg azaz Scott Seymour