Csapda!
Ennyit értett meg a hirtelen kirobbant hangzavarból. Ezt is csak azért, mert a mellette álló társa kiabálta az arcába. Mintha álomból ébredne: minden olyan valószerűtlen volt. A fák közül állati üvöltés hangzott ezernyi torokból, és záporoztak rájuk a nyílvesszők, dárdák, kövek. Az egyik épp eltalálta a társát, akitől az előbb az egyetlen felfogott szót hallotta. Összeroskadt, és ő már a sokadik volt.
Pajzsfalat!
Ezt már értette, a közelében álló díszesebb egyenruhás kiabálta. Gépiesen maga fölé emelte a pajzsát, a káoszban végre történt valami, ami a rend irányába hatott. Már kezdte fölfogni a körülötte levő világot. A többiek összezártak az út két oldalán, ő egyedül volt középen. És persze a rengeteg haldokló, segítségért üvöltő, fekvő társa körülötte. Az ellenség meglepte őket az erdőből, és ezért súlyos árat fizetnek. Talán mindannyian. Aztán a nyakába, épp ott, ahol a páncél véget ért, elviselhetetlen fájdalom hasított. Meghalok. És tényleg ez volt az utolsó gondolata.
---
David Nolan felriadt álmából, ami rémisztően valóságosnak tűnt. Máskor is álmodott már valamelyik kedvenc történelmi játékával, de akkor valahogy távolabb zajlottak az események. És persze a történet is hosszabb volt. A fotelben aludt el, a számítógépe előtt. Ez sem volt példa nélküli, bár olyan még nem volt, hogy ha játék közben aludt el, akkor azzal álmodott.
Hát most már ilyen is volt - tudta le magában a dolgot. Mert nagyon le akarta tudni. Egész teste fürdött az izzadságban, minden izma remegett. Pánikrohamom van? Eddig ilyet csak másnál látott, és legfőképpen csak hallott ilyesmiről. Kimerültem, kicsit pihentetni kéne a játékot - gondolta. Szombat éjjelre már szép alváshiánya alakult ki, a hétvégéken mindig annyit játszott, amennyit csak bírt. Hétközben ritkán jutott a géphez, általában késő este ért csak haza a könyvtárból. A filozófusok maguknak való emberek, az igazi otthonuk a könyvtár. És bár David még csak negyedéves hallgató volt, nem igazi tudós, de azért az életszokásai már a jövendő hivatásához alakultak.
Rendben. Élek. Ez itt a valóság. Az előző volt az álom. És ezt hangosan ki is mondta. Mert ettől kicsit nyugodtabb lett. A saját hangja jelentette a kapaszkodót most, és szüksége is volt rá, mert annyira valós volt ez az álom. Átélte a saját halálát, és még most is erősen fájt a nyaka ott, ahol eltalálták. Fantomfájdalom. David, állj már le!
A legjobb lesz főzni egy kávét, elszívni egy cigit, és letusolni. Mert ezek valóságos dolgok. Nem legionárius vagyok, hanem David Nolan, filozófia szakos egyetemi hallgató. Aki kicsit túl sokat játszott. Rendben, gyerünk kávét főzni!
A kávé és a cigi megnyugtatta. A dolgok a helyükre kerültek, és a fantomfájdalom is enyhülni kezdett. Persze már az is furcsa, hogy az álmában kapott seb ébren is sajog, nem is kicsit. Na, de túlvagyok rajta. Gyerünk fürödni! A szokásosnál hidegebb vízzel, az is segít majd teljesen felébredni. És törölni ezt az álmot. Mert azt biztosan tudta, hogy még egyszer ilyet nem akar átélni.
Levetkőzött, megnyitotta a csapot, és kezébe vette a zuhanyrózsát. Jól esett a víz, a fejére zuhogtatta. Oké. Nyugi van. Aztán ahogy a szeméből kifolyt a víz, meglátott valamit a falitükörben. És megmerevedett a keze a levegőben. A nyakán egy hatalmas lila duzzanat volt, aminek a közepéből vér szivárgott.
---
- Dan, engedj be kérlek! Baj van.
Valóban - gondolta Danielle. Elég nagy baj, hogy vasárnap hajnali fél ötkor arra kell ébrednie, hogy verik az ajtaját, mégha a jóbarátja teszi is. De lenyelte a mondandóját, és beengedte a fiút. És ahogy ránézett, tudta, hogy jól tette. David ugyanis pánikban volt. Egész testében remegett, riadtan szaladgáltak a szemei mindenfelé.
- Gyere. Töltök egy kis szíverősítőt. Aztán mondd. Egy Jack Daniels akadt először a kezébe, az asztalon volt, valamelyik esti buliból maradt ott. Töltött a fiúnak, aki egy hajtásra megitta. Szép teljesítmény - gondolta Danielle. David ugyanis absztinens volt, és egy pohárka Jack Daniels azért nem Coca Cola. Tényleg nagy baj lehet.
- Rágyújthatok, Dan?
- Persze. Csatlakozom.
- Na, gyerünk, David. De ütős sztori legyen, mert nagyon korán van, és még a pasimat is kivágnám, ha ilyenkor felébresztene.
- Bocs, Dan. Pánikba estem. De már kicsit jobb. Ha nem mondhatnám el Neked, felrobbannék. Félek otthon per pillanat.
- Na, mondd már.
- Oké. Dan, belekerültem a játékba, amivel épp szórakoztam. Élőben. Nem virtuálisan. Ott voltam.
Normál esetben ez lett volna az a pillanat, amikor Danielle kidobja az éjszakai látogatót. Ki a francot érdekel, hogy egy számítógép-mániákus épp elveszti a kapcsolatát a külvilággal. De a pánik, amit Daviden látott, még nem múlt el teljesen, és nem akart vele kíméletlen lenni.
- Ennyi?
- Igen, ennyi. Engem eléggé felkavart, látom, Téged kevésbé.
- Nézd, David. Tudom a játékmániádat, elfogadom, mert jóbarátok vagyunk, de engem ne akarjál belevonni. Nem vagyok az az alkat. Nem filozófus vagyok, hanem régész. Én a fizikai valóságban élek.
- Tudom Dan. És tényleg ne haragudj ezért az éjszakáért. Pont az történt, amire célzol. A virtuális világból bekerültem a valódiba, és meghaltam ott.
- Nemcsak álmodtad, David?
- Én is azt hittem. Bár minden rettenetesen valóságos volt. Lenyugtattam magam az ébredés után, kávé, cigi, fürdés. Épp kezdtem elhinni, hogy csak álmodtam. Aztán megláttam a tükörben ezt.
Egy mozdulattal kibújt a magas nyakú pulóveréből. Danielle majdnem rászólt, hogy ne kezdjen vetkőzni, nem olyan a kapcsolatuk, mikor meglátta a fiú nyakán éktelenkedő hatalmas lila duzzanatot.
- Hát ez meg mi a franc?
- Ebbe haltam bele odaát. Római légiósként. A teutoburgi erdőben. Egy germán dárda ütötte.
- Jó a csajozós dumád, David. Fejlődsz. Vetkőzöl, sebeket mutogatsz, jó történettel. Na, mi történt valójában? Megtámadtak valahol?
- Nem, Dan. Kérlek, higgy nekem. Ha barátként nem, akkor régészként. Ott voltam a teutoburgi erdőben. Én voltam a hadseregnyi legionárius egyike, akik meghaltak. És ez egy ott kapott halálos dárdatalálat evilági lenyomata.
Danielle nyelt egyet. Aztán még egyet. Tényleg minden szociális érzékenységére szükség volt, hogy ne dobja ki a fiút. Jó a fantáziája, ezt tudja, de talán most túlzásba vitte kicsit.
- Na, mutasd azt a sebet.
Danielle Lacombe régészetet tanult. A könyvtárban ismerkedtek meg Daviddel, és jókat beszélgettek. Ebből alakult ki furcsa barátságuk. Ami azért volt furcsa, mert csak az egyik oldalról volt barátság. A lány részéről. David nőként tekintett Danielle-re, de a lány ezt az érzést nem tudta viszonozni. Jóbarátként egy csodabogár filozófus, akivel minden ökörséget meg lehet szabadon tárgyalni, az klassz dolog. De David igen messze állt a lány férfiideáljától. És most a fiú épp nagyon feszegeti egy barátság tűrőképességét.
Tulajdonképpen egy dolog miatt nem küldte haza. Az egyetem régészeti tanszékének elsődleges profilja épp a Római Birodalom volt. Országszerte vezettek ásatásokat, a brit szigeteken évszázadokig fennált római uralom tárgyi nyomait feltárva. Úgyhogy ezzel a teutoburgi légiós sztorival a fiú eltalálta a lányt. Ha nem is Britanniában történt a híres ütközet, attól még az egyik legizgalmasabb ókori kérdés volt. Nem sikerült ugyanis még senkinek megtalálnia a csata pontos helyszínét, pedig hatalmas lehetett. Negyvenezer germán mészárolt le húszezer harcedzett római veteránt. Augustus császárságának egyetlen igazi katonai kudarca volt, aminek minden később történésre is kiterjedt a hatása. Szóval egy régésznek nincs izgalmasabb téma, mint a teutoburgi erdő. Még akkor is így van ez, ha a félbolond filozófus barát ad elő erről egy nyakatekert fantazmagóriát.
Megnézte a sebet. David gyorsan lelepleződhetett, Danielle ugyanis pontosan tudta, hogy nézett ki a római páncél, vagy épp egy germán dárda. Így a sérülés elhelyezkedése, vagy alakja alapján biztos volt benne, hogy gyorsan megcáfolja a fiú történetét. Ám az ellenkezője történt. A seb ugyanis pont ott volt, ahol a legionárius páncélok a nyaknál végetértek. Ráadásul alsó része kevésbé volt duzzadt, tehát úgy tűnt: valami csökkentette egy területen a becsapódás energiáját. És a duzzanat egyébként szabályos kör alakú volt, és a közepén levő friss heg egy négyágú csillagot formázott. Pont olyan alakút, mint egy germán dárda keresztmetszete. Az meg kevéssé valószínű, hogy a fiú szerzett valahonnan egy pont ilyen alakú valamit, hogy azzal jól nyakon vágja magát. Igen, el kellett ismernie: a seb inkább alátámasztja a fiú sztoriját, semmint kizárja azt. És ez elég dühítő volt.
- Rendben David. Ha eltekintünk attól, hogy nyilvánvalóan kizárt, tökéletesen lehetetlen, hogy egy számítógépes játék valósággá váljon, akkor ez lehet, mondom lehet egy germán dárda felületes lenyomata. Ha ugyanis az teljes erővel eltalál, akkor átmegy rajtad, és a háton levő páncél állítja csak meg. Ha azt is át nem üti.
- Kösz, Dan. Én is tudom, hogy az egész történés, úgy ahogy van, lehetetlen. Ha nem ezt gondolnám, nem estem volna pánikba.
- Oké. Van valami más ötleted, mitől lehet a seb?
- Semmi. Pont ugyanúgy tettem mindent egész nap, mint máskor. Nem támadott meg senki, nem estem bele semmibe, magamat meg nem fogom nyakon vágni, azt azért remélem, Te sem gondolod.
- Nem, azt tényleg nem. Bár egy pillanatra felmerült bennem, bevallom. De csak egy pillanatra. Fantaszta vagy, de nem hülye. Ha kicsit nagyobbat ütsz egy valamivel saját magadon, az szétszed mindent a nyakadban. Úgyhogy ezt valóban kizártam, meg az is kérdéses, honnan szereznél egy olyan valamit, aminek a keresztmetszete pont egy germán dárdáé. Elég speciális alakja van. Manapság nem gyártják.
Danielle elmosolyodott, David pedig megnyugodott, hogy a lány már poénkodik kicsit. Tényleg határeset egy barátra rátörni az ajtót vasárnap hajnalban, hogy egy tökéletesen lehetetlen történettel indokolja aztán. Dehát Danielle jófej. Meg jó csaj is. Túlzottan is - higgasztotta le magát azonnal David. - Nem az én nagyságrendemben.
- Jó, és hogyan tovább? Van egy megmagyarázhatatlan sebed, egy őszintének ható pánikrohamod. Valami tehát tényleg történt.
- Hidd el, Dan, pont az, amit elmondtam. Fogadd el egy pillanatra ezt nem kizárható elemként. Indulj ki abból, mi lenne, ha igaz lenne.
- Na, előbújt a filozófus. De egyébként igazad van. Miért is ne. A sok tök valószínűtlen lehetőséghez képest ez a verzió sem rosszabb. Meséld el, mi történt, de részletesen.
- Roppant rövid volt az egész. Nem volt semmi előzmény, rögtön a csata kezdetébe csöppentem. Üvöltés, rettenetes, nem emberi, és röpültek a gyilkos szerszámok felénk. Ott feküdtek körülettem a társaim. Düh volt, rettegés, félelem, igazi tömegpszichózis.
- Hát igen, valóban így történhetett. Na, előbújik belőlem a régész, ha már belőled is kijött a filozófus. Szóval tényleg teljes meglepetésként érte az erdőben masírozó három légiót a germán támadás.
- Tudok azért pár dolgot a csatáról, bár főleg a játékok leírásaiból. Te nyilván mindent tudsz róla.
- Nem, senki sem tud róla mindent. A nagy ókori csaták helyszíneit már szinte mind megtalálta a régészet, de a teutoburgi erdei mészárlásét nem. Körülbelül persze megvan, kerültek is elő mindenféle holmik, de egy ekkora méretű csatának nagyságrendekkel több lelettel kéne járnia. Több napon át tartott, és épp a megsemmisítő vereség győzte meg hosszú időre Augustust, meg a későbbi császárokat, hogy Germánia meghódításáért túl nagy árat kéne fizetniük. Szóval ez a római történelem egyik legjelentősebb eseménye.
- Azt mondod, több napig tartott?
- Igen. A teljesen körbevett, és egymástól is elszigetelt légiók nagyon sokáig kitartottak. Próbáltak közben kivezető utat is találni az erdőből. Szóval nagy területen és hosszú ideig tartott a rettenet.
- Én meg az elején meghaltam. Pedig most mesélhetnék.
- Hülye.
- Van egy gondolatom. Egy ötlet, közelebb vihet a történés megértéséhez.
- Mondd.
- Ha a csata több napig tartott, akkor elvileg futnia kell még a gépemen. Márha tényleg valóságossá vált a virtuális mese.
- Fejlődsz, David. Újabb csajozós duma. El akarsz csalni a lakásodra. Ügyes.
És Danielle végre elnevette magát.
- Oké, nézzük meg. Mivel semmiről semmit sem tudunk, és még kevesebbet értünk, ez is van olyan jó ötlet, mint bármi más. Mehetünk Hozzád. Úgyis rég jártam ott.
Valóban nagyon rég. Összesen egyszer. David kis bérlakását a számítógépe uralta. Hatalmas plazmatévére volt kötve, hifirendszer adta a hangot, és volt még virtuális sisak, mindenféle egyéb kütyük garmadával. Meg persze egy bőrfotel, mertha valaki annyit gubbaszt a gép előtt, mint David, annak kell a kényelem. És mint kiderült, annyira kényelmes volt, hogy el is lehetett benne aludni. Vagyhát ki tudja. De lényeg a lényeg, David nem akarta, hogy idiótának tartsák, ezért inkább nem hívott meg senkit magához. Nem kell látniuk, mennyire meghatározza a játék az életét.
---
Öt perc séta volt az egész. David odahúzott egy széket a monitor elé, leült rá, hogy a lány ülhessen a fotelbe. Dan-nek ez jár. Minimum. Nemcsak a mai türelme, és megértése miatt.
A képernyővédő közben lekapcsolta a monitort. Megmozgatta az egeret, hogy láthassák, mi történik. Visszajött a kép. És valóban zajlott az ütközet. De azt már nem a saját szemszögéből látta, mint mikor ott volt, hanem madártávlatból. Megmozgatta ismét az egeret, megnyomott pár gombot.
- Dan.
- Látom, David.
- Nem tudom irányítani a csapatokat. Pedighát ennek a játéknak az az alapeleme. Erre szolgál. Zajlik a csata, de nincs rá semilyen befolyásom.
- Mert meghaltál, nem emlékszel?
- Ja, tényleg. Nem, akkor sincs rendben. Egyszerű legionárius bőrében voltam, nem a hadvezérében. Attól, hogy a katona meghalt, még irányítanom kéne tudni a hadvezér szemszögéből.
- A hadvezér is meghalt, David. Varusnak hívták. Ha Ő már nincs, akkor elvesztetted a kontrollt.
- Értem, de akkor sem oké. Ki kéne írnia, hogy vesztettem, és a csata értékelését, aztán visszavinni a főmenübe. De semmi hatásom nincs rá. És nincs lefagyva.
- Van egy csata előttünk, David. A teutoburgi erdőben. A játék összes törvényszerűsége és szabálya eltűnt. Nem csináljuk ezt a dolgot, hanem a tanúi vagyunk. Hát akkor nézzük úgy, mint egy filmet. Hátha meghekkeltek, és szórakoznak Veled. Vagy mittudomén. Van jobb ötleted?
- Nincs. Egyébként is idilli, ahogy Danielle Lacombe a fotelomban ülve épp a kedvenc játékomat nézegeti.
- Ezt a hülye dumát. Te. Csábító.
David vigyorgott. Aztán egy pillanatra ráfagyott az arcára a nevetés. Annyira látványosan, hogy azt Danielle is észrevette.
- Mi van, David?
- Eszembe jutott még valami. Amit eddig még nem mondtam.
- Ki vele.
- A mellettem álló társam üvöltése volt az egyetlen, ami értelmes volt a hangzavarban. Ő annyit kiabált: Csapda!
- És?
- És aztán pillanatokon belül meghalt.
- Szegény.
- Ja. De nem ez a lényeg.
- Jó, mi a lényeg?
- Hát az, hogy értettem, amit üvölt. Pedig nem angolul beszélt.
- Jézusom.
- Aha. Érted a problémát. A játékban életrekelt énem ért latinul. Ciki.
- Ugyanmár, mindenki tud pár szót latinul. legföljebb nem tudja, hogy az latin. És Te meg nyilván az ókori filozófusok, meg a játékaid kapcsán méretes inaktív szókincset szedtél magadra.
- Persze, de nem katonai szakkifejezéseket. Mondjuk a rómaiak erőssége nem a filozófia volt, Platon, vagy Arisztotelész nem latinul írt. A filozófia görög, nem római. A játékokban meg angolul megy minden. Vagy más nyelven, ha azt állítom be. De a latin nincs köztük. Csak élő nyelvek.
- Akkor honnan tudod, hogy latinul szólt a katona?
- Hát nem éppen szólt, mert üvöltött, de tudtam, hogy mit mond, és nem angolul mondta. Én meg más nyelvet nem beszélek.
- Tehát akkor én most egy római légiós lakásán töltöm az éjszakát. Romantikus.
- Nem, persze hogy nem. Aki ott voltam, az nem az, aki itt vagyok. Vagyis igen, de nem teljesen. A seb itt van rajtam, tehát mégiscsak én vagyok. De nézz már rám, Dan. Gondolod, hogy én elbírnék 40 kilónyi hadifelszerelést? Merthát a páncél, a fegyverek, meg az összes többi cucc, amit menet közben egy római katona viselt, minimum ennyi volt.
- Nocsak, miket tudsz. De egyébként tényleg. Hatalmas súlyt cipeltek, része volt az erőnléti edzésüknek. Meg az is érdekes lett volna, hogyan találnak neked páncélt. Az átlag római fölső hangon ha volt 170 centi magas. Akkoriban még a legészakibb germán harcos sem volt 190 centi. Kilógtál volna rendesen a sorból. Hogy néztél ki?
- Legközelebb megnézem magam valami víztükörben. De erre most nem volt időm. Tudod, meghaltam.
- Ja tényleg. Akkor ezt a következő alkalommal pótold. Remélem, valami jóképű, borostás srác vagy odaát.
- Legközelebb? Nocsak. Kezdesz nekem hinni, Dan?
- Nem nagyon van más választásom. Úgy hülyeség az egész, ahogy van, de az, hogy kínomban poénkodom, nem zárja ki a kíváncsiságot. Tudod, nőből vagyok. És ez a történet, bármi is van mögötte valójában, egyedi. Tehát érdekes. Pláne egy olyan nőnek, aki régész is közben. Vagy hát inkább régészpalánta még, de az most mindegy.
- Oké. Javaslat?
- Nézegettem eddig a csatát. Távolról látjuk, nem igazán érdekes. Nem látok semmi jellegzetes tereptárgyat, ami utalna a csata helyszínére. Nincs a háttérben a Matterhorn, vagy a genfi tó. Erdő, hegyek, folyó, szóval olyan, mint annak idején Germánia. De semmi speckó.
- Értem. Kapcsoljam ki a gépet? Máshogy nem hajlandó abbahagyni a csatát, azt már kipróbáltuk.
- Lehet, hogy akkor sem. Tehát megér egy próbát. Nosza.
David kikapcsolta a gépet, megvárta, míg minden programot bezár, és teljesen leáll. Aztán bekapcs. Érezte, hogy izgatja az eredmény. És nem tudta, minek örülne jobban: ha a program tovább fut, vagyha nem. És hasonló érzései lehettek Dannak is, látszott az arcán.
- Na, helyben vagyunk. Indíthatom a programot?
- Indítsd már, ne húzd az időt. Tartasz valamitől?
- Egy kicsit igen. Mi van, ha újra beszippant? Egy nap alatt kétszer nem akarok meghalni.
- Nyugi, nem fog. Mert nem logikus. Te már törlődtél onnan.
- Vicces. A saját gépemen nem én vagyok az úr.
- Ez még nem biztos. Indítsd már el, derüljön ki.
Jól sejtették. Pár kattintás után bent voltak a játék menüjében. Csakhogy a teutoburgi csatát elindító gomb szürke volt. És mikor ráment az egérrel, ennyit írt ki: a csata folyamatban.
- David, ez nem online játék? Mert akkor semmi különös nem lenne, hogy távollétedben is megy tovább a sztori.
- Nocsak, mégiscsak képben vagy? Titkos játékfannal van dolgom?
- Nem, de ennyit azért tudok. Lehetetlen elkerülni, hogy pár dologba belefussak. Az ismerőseim jó része játszik valami szerepjátékot. Része lett a kultúránknak. Úgy tűnik, mindenki szeret álmodozni. Vagy épp kibújni a bőréből, és bebújni máséba.
- Így van. De ez nem online játék, itt a gép intelligenciája ellen játszol. Senki más nincs jelen. Hopp, egy pillanat.
- Valami ötlet?
- Igen, lekapcsolom a netet. Akkor teljesen kizárhatjuk a külső befolyást. Ha akkor is fut, az már csak a gép lehet.
- Hajrá.
A fiú kiiktatta a netkapcsolatot. És a csata futott tovább. Tehát a gép maga csinálja.
- Esetleg lefagyhatott? Végtelen ciklusba került?
- Nem. Nézd meg, nincsenek ismétlődő képsorok. Halad előre a történet. A gép magában játszik. és mivel én már nem tudom irányítani, semmi befolyásom rá, így azt kell mondjam: önmagával játszik. Remélem, jól szórakozik közben.
- Hát, tényleg úgy tűnik. Vajon mi lehet a kapcsolata a valósággal?
- Már a sebemen kívül, mert az elég valós.
- Arra gondolok, hogy mennyire másolja a múltat. A megtörténtet. Napokon át mentek az életükért a rómaiak az erdőben, és közben körkörösen védekeztek. Egészen addig, amíg elfogytak. Vajon ezt viszi végig a géped, vagy valami egészen mást?
- Ja, világos. Hát, ezt csak a végén tudjuk meg. Szépen meg kell várnunk, aztán megnézzük a kiértékelést.
- Mit?
- Ebben a játékban minden csata után van egy statisztika. Rengeteg adattal. Tudsz majd vele mit kezdeni.
- Hát nem vagyok épp türelmes típus. De úgy tűnik, ezt most kénytelen leszek megvárni.
- Itt, nálam?
- Na, tessék. Pasi. Légiós rámenősség. De egyébként jól áll. Nem, David, nem nálad. Most szépen hazamegyek, és kialszom magam. Meg feldolgozom, ami történt. Én ugyan nem haltam meg, de azért van mit végigrágnom.
- Alhatsz itt is, Dan.
- Nem, most kicsit egyedül kell lennem. A Te nyelveden mondom: pár dolgot a sztori miatt újra kell magamban installálni.
- Értem. Kár. Felhívjalak, ha vége a csatának?
- Persze. De este azért átszaladnék enélkül is.
- Várlak.
---
- Megint meghaltál? - kiabált ki az ajtón Danielle. Mert alig aludt el, már megint kopogtattak.
- Danielle, Don vagyok. Reggel nyolc, megbeszéltük tegnap, hogy jövök.
Eszerint aludtam azért kicsit - gondolta a lány. És tényleg, ma közös napot terveztek Donalddal. Na persze, normál esetben vasárnap reggel nyolckor már simán ébren van, de mikor megbeszélték a randit, nem volt betervezve, hogy David az éjszaka meghal a teutoburgi erdőben, és azonnali lelki elsősegélyre szorul.
- Nyitom.
- Ki halt meg, Danielle? Álmodból ébresztettelek, ahogy látom. Hát bocs.
- Semmi gond, kicsit sűrűbb volt az éjszaka, mint ami normális.
- Sűrűbb?
- Ne gondolj semmi rosszra. Csak David szaladt át hajnalban, mert történt vele valami, és azonnal meg akarta beszélni velem. Mondjuk, megértem.
- David?
- Ugye rá azért nem vagy féltékeny?
- Nem, dehogy. Csakhát elég pofátlan dolog vasárnap hajnalban rádtörni az ajtót, nem?
- De. Nem szokott ilyet csinálni. De most tényleg bajban volt.
- Aha.
- Jaj, Don, ne légy már fafejű. Előfordul azért néha ilyesmi bárkivel. Emberből vagyunk.
- Oké, te tudod. Akkor még szerencse, hogy nem aludtam itt.
- Nem kell a hímsovinizmus, tudod jól, hogy férfiként nem jelent David számomra semmit. Nem hiszem el, hogy féltékeny vagy. Az egódat meg majd helyretesszük, van ma rá időnk nem? - és huncutul a fiúra kacsintott.
- De kiadós vigasztalásra szorulok, most szólok.
- Meglesz, ne félj.
Donald Hickey kábé egy éve volt Danielle fiúja. Gyönyörű párt alkottak, az egész egyetem megnyugodva vette tudomásul, hogy az alfahím, és az alfanőstény végre egymásra leltek. Szépek, okosak, sikerre ítéltettek, egymás mellett a helyük. Mert ez így van rendjén. Donald közgazdász-hallgató volt, évfolyamelső ráadásul, és egyben Cambridge evezőscsapatának kapitánya. És mivel az előző évi rendes versenyen legyőzték az örök rivális Oxfordot, így aztán a képe ott lógott az egyetem aulájának dicsőségfalán.
Szóval nem volt kérdéses: Donald Hickey egyszer nagy ember lesz. Vagy csinál egy sikeres céget, vagy egy multi vezérigazgatója lesz. Esetleg miniszterelnök, ki tudja. Úgyhogy Danielle jó lóra tett, mikor egy évfolyambulin kinyitotta a kaput a fiú közeledése előtt. És azóta is jól megvoltak. Tényleg álompár a többiek szemében.
- Na, mesélj a haverodról. Mi történt vele? Elromlott a számítógépe?
- Ne csúfold, Don. Nem olyan, mint Te, oké, de nem rossz fej. És nem a konkurensed, úgyhogy nem kell áztatnod előttem.
- Oké, de azért furcsa, honnan veszi a bátorságot, hogy vasárnap hajnalban felébresszen.
- Nem furcsa. Nincs igazából senkije, én vagyok az egyetlen barátja.
- Ő is így gondolja? Mármint a barátságot.
- Nem, valóban. De tudja, hogy nincs esélye másra, így elfogadja, ami van. Egyébként meg sokkal érdekesebb ember, mint a külsejéből következne.
- Miben?
- Szabad. Szabadabb, mint mi. Vagy mint bárki. Talán azért lesz filozófus, mert a gondolatokat teszi az első helyre. És a többi kevésbé érdekli.
- És közben, mikor nem a könyvtárban görnyed, akkor otthon veri a billentyűzetet. Ez volna a szabadság?
- Belül szabad. De mindegy, ne bántsuk, mert nem érdemli meg. Felébresztett, dühös is voltam rá, de végülis megértem, miért tette.
- No, és miért?
- Nem tudom, elmondhatom-e. Meg kéne várni, hogy mit mond erre.
- Ne hülyéskedj, Danielle. Előttem őrzöd egy másik férfi titkát? Már amennyire David Nolan férfinek tekinthető.
- Nem a férfiét, hanem az emberét. Neked nincs olyan titkod, amit rádbíztak, és mindenki előtt megőrződ?
- Van, de neked elmondanám.
- Nosza. Mondd, és akkor én is elmondom.
- Most egy sem jut eszembe. Nem készültem titkokkal, hogy kielégíthessem a tudóshölgy kíváncsiságát. Most tényleg ezen kezdjek el filózni?
- Oké, elfogadom. És rendben, ám legyen. Szóval David belepottyant az egyik játékába. Élőben.
Donald Hickey hatalmasat nevetett.
- Na, ilyen éjszakai csajozós dumát még nem hallottam. Ügyesebb a srác, mint gondoltam. És Te ezt bevetted, Danielle? Ezt a baromságot?
- Nem. De meggyőződtem róla, hogy igaz.
- Te is bementél? Együtt játszottatok a mikroprocik labirintusában bújócskát?
- Ha kinevetsz, nem mondom el.
- Ne haragudj, de képzeld már ezt a helyzetet fordítva. Mit szólnál, ha megpróbálnám Neked beadni, hogy éjszaka elraboltak az ufók?
- Jó, ez igaz. De azért végighallgatnám a sztoridat. És ha be tudnád bizonyítani, elhinném.
- És David Nolan bebizonyította Neked, Danielle Lacombe-nak, Cambridge legokosabb nőjének, hogy belepottyant a virtuális valóságba. Hát, ez elég szarul hangzik, nem?
- Pedig ez történt.
- Oké. Akkor nyelek egyet. Vagy kettőt. És mondhatod, figyelek.
- De csak a végén gunyoroskodhatsz, rendben?
- Rendben.
Aztán a reggeli közös kávézás alatt elmesélte az egészet. A sebet, a nyilvánvalóan őszinte riadalmat Daviden, az önmagában és önmagával játszó gépet.
---
David Nolant nem zavarta volna, ha tudja, hogy mi róla Donald Hickey véleménye. Általában sem izgatta, mit gondolnak vele kapcsolatban mások - nagyjából persze sejtette, hogy a csodabogár a minimum -, az meg főleg nem, hogy a Donald Hickey-k számára micsoda ő. Ők egy más világ, és arról a világról Davidnek is meglehetősen határozott véleménye volt. Ezt persze nem osztotta meg Danielle-lel, bár néha ilyen dolgokról is beszélgettek azért. De mindig ügyelt rá, hogy ne személyesítse meg a karrierista sikeremberekkel kapcsolatos gondolatait. Néha ez nem volt könnyű, mert az embertípus igazi mintapéldánya volt Danielle fiúja. De mivel az volt, és mivel David nem akart emiatt feszültséget a lánnyal, mindig kikerülte Don személyét. A Don, ahogy magában hívta.
Most meg egyébként is mással volt elfoglalva. Túl volt a riadalmon, így aztán az agya elkezdett rendesen dolgozni. Bármilyen elképzelhetetlennek is tűnt, mégis képes volt elfogadni, hogy az, ami történt, valóság. És ha az, akkor abból kell kiindulni. Most már a lehetőségeket pörgette végig magában. Ami elsőként az eszébe jutott, persze az időutazás volt. De ezt gyorsan kizárhatta. Az időutazó személyisége nem változik meg, ha átkerül más korba. Nem válik legionáriussá egy bölcsész, és nem tud latinul, ha egyébként a való életében sem tudott. És ha meghal ott, akkor valószínűleg nem tud visszajönni. Szóval nem időutazó lett, rendben. A Vissza a Jövőbe nem játszik.
Mátrix? Ott mesterségesen, egy virtuális világ szuggesztiójával tartják álomban az embereket, hogy belőlük bioenergiát nyerjenek gépek működtetéséhez. Igenám, csakhát akkor Ő egy fordított Mátrixba került. A mostani életének kéne mesének lennie, és az ottani, légiós volta volna a valós. Ő pedig innen ment a teutoburgi erdőbe, és nem onnan ide. És megintcsak a halál jellege: ha ott meghal, akkor ide biztos nem tud jönni. Látta a filmet jópárszor, látványos volt, és bár kicsit halandzsásan, de azért volt benne pár eredeti gondolat. És ha Neo-t, vagy Trinitit megölik ott, ahol valóban léteznek, akkor a Mátrix-ból is eltűnnek. Szóval ez is kizárható.
Eddig rendben. Nem valami filmélmény hatását élte át. Ilyen film ugyanis nincs. Ez pedig a filozófus számára még valószínűbbé tette, hogy ez itt a valóság. Nem fantazmagória, tényleg van kétezer évvel korábban valaki, aki azonos a mai David Nolannal. Ha nem is teljesen, de lényegében mégis. Légiós, nyilván kiképzett, és erős, ami Davidről nem mondható el. Mert ha nem így lenne, nem lehetne római katona. És persze tud latinul, és nemcsak híres mondásokat római államférfiaktól. És ami a legfontosabb: mikor a bőrében volt, épp azért volt lebénulva a támadás kezdetekor, mert nemcsak légiós volt, de David Nolan is. Egy katona tudja, mi a teendője váratlan támadás esetén, és teszi, amire kiképezték. Úgy ahogy azt rajta kívül mindegyikük tette is. Pajzsfalat húztak az út kétoldalán, hogy védettebbek legyen a röpülő gyilkolóeszközöktől. Ő pedig ott bénázott középen. Ha nincs a katona bőrében David Nolan, akkor nincs ez a pár másodperces tehetetlen kábulata sem, és talán túléli az első támadást. Megöltem a srácot a jelenlétemmel. Illetve hát engem. A francba.
Kezdtek letisztulni a gondolatai. Végülis nincs túl sok lehetőség. Összesen három. Ha ez egy egyedi alkalom volt, akkor megmarad megoldatlan rejtélyként egész életében. Talán ez lenne a legjobb. De mindenesetre a legkényelmesebb. David Nolan ugyanis szerette az életét, és pont olyannak, mint amilyen. Könyvtár, gondolkodás, írás, történelmi játékok. Légy őszinte magadhoz, David. Valami azért hiányzik. Vagyis inkább valaki. Igaz, de ez most mindegy - lépett tovább gondolatban a következő eshetőségre.
Ha belekerült az egyik játékába, akkor belekerülhet másikba is. Lehet épp viking, vagy kereszteslovag. Vagy épp Hannibál egyik harci elefántja. Huhhh - nevetett föl hangosan. Jobb légiósként meghalni, mint harci elefántként élni. Vagy épp tölgyfaként a teutoburgi erdőben. Aha. Remélem, csak emberbe kerülhetek be, mertha mondjuk egy másik játékban mamutfenyő leszek, akkor pár száz évig ott ragadok. Azt ugyanis érezte, hogy azért került vissza David Nolan megszokott bőrébe, mert odaát meghalt. Hát, mamutfenyőként az nem lenne egyszerű. Akkoriban még nem nagyon voltak erdőirtások. Mondjuk, lehetnék hajópadló. Ja, az nem. Kicsit elkalandoztak a gondolatai, ismét, úgyhogy fegyelmet erőszakolt magára. Na, a kettes számú lehetőség ez: más játékba is bemehetek élőben, remélhetőleg valami emberi szereplő bőrében. Oké.
A harmadik lehetőség a legizgalmasabb. Ha az a római katona, aki Ő volt a teutoburgi erdőben, valóban élő ember. Mármint volt - javította gyorsan önmagát. És ugyan meghalt, de volt addig is valós élete. A csata valamikor időszámításunk kezdete környékén történt. Megnézhetné persze gyorsan a neten, de akkor mit kérdezne majd este Dan-től? A lánnyal majd elmesélteti az egész időszakot, szereti a hangját. Is. Na, megint elkalandoztam. Szóval a harmadik lehetőség, hogy egy valóban akkor élt római katonába érkezett meg a játék segítségével. Akkor annak a légiósnak van előélete. És ha valahogy sikerül újra a bőrébe bújnia, akkor olyan dolgokat láthat, meg élhet át, amiket senki, soha. Augustus Rómájában körülnézni, az nem semmi. Ilyennel még egy Donald Hickey sem szolgálhat.
Más lehetőség nem jutott eszébe. Valamelyik igaz a három közül. És akkor ebből már csak egy újabb kérdés származik. Hogy lehet meggyőződni, melyik az igazi? Csak egy módon. Ha kipróbálja.
---
Csend volt. Túlzottan is. Nem az a nyugalmat árasztó, lombsusogós, madárcsicsergős, aminek egy erdőben lennie kéne. Egyszerűen minden néma volt. Mint egy temető - jutott Titus Sura eszébe. Felült, és látta, hogy telibe talált. Körülötte mindenütt holttestek hevertek szanaszét. Párat megismert közülük, társai voltak az Ő cohorsából. De nem volt rajtuk az egyenruhájuk. És rajtam sincs.
De élek. Megtapogatta a nyakát, kezdtek visszatérni az emlékei. Például az a pillanat, mikor a semmiből egy dárda eltalálta. Ott volt a seb. Hátranyúlt, megtapogatta a nyakát, és a hátát. Ha egy ilyen fegyver az ember nyakába fúródik fölülről, akkor a háta közepén jön ki, és közben átüt és szétroncsol mindent a mellkasában. Halálos sérülés. És Ő mégis él.
Aztán megértette, miért. Mikor a dárda bevágódott, gellert kapott a páncélja szélén. És nem lefelé, hanem fölfelé folytatta az útját, megpattanva a kemény acélon. Kiszakított egy darabot vállizmából, elszakított pár kisebb eret, és távozott. De verőeret, tüdőt, bármi létfontosságút nem érintett. Iszonyú szerencséje volt. Száz ilyen találatból tán ha egyet lehet megúszni, és Ő pont azt az egyet kapta.
Nem először sebesült meg, 27 évesen már csaknem évtizede volt legionárius. Ekkora méretű ütközetben még nem volt, mert egyszerűen nem voltak ilyen léptékű csaták jóideje. Mióta Augustus a császár, viszonylagos béke honol mindenfelé a birodalomban. Kisebb helyi zavargások, felkelések előfordulnak, de azokat gyorsan elrendezik a légiók. Ilyen rendteremtő akciókban vett részt eddig, többen is, és a sebesülését is az egyikben szerezte. Hát most már két heg lesz rajtam. Nagyon férfias - gondolta, és elmosolyodott.
Aztán visszatért a valóságba. És nem volt oka mosolyogni. Tucatszám feküdtek körülötte a halottak, ő meg itt van valahol egy germán erdőben, jó messze a legközelebbi római településtől. Majd megünneplem a túlélésemet, ha hazaérek - döntötte el. Felállt, megmozgatta a végtagjait, végignézte minden testrészét. Más sérülés nem volt rajta. Rendben. Mars megóvott. Bár a hadak istene aligha foglalkozik egy közkatonával.
És mi van, ha mégis? Ahogy egyre inkább tisztult a tudata, eszébe jutott a sebesülése előtti pillanat. Ahogy a társai pajzsfalat alkotnak, Ő meg ott tehetetlenkedik középen. Mintha nem tudná, mi a teendő. Pedig tudja, nagyon is, ennek éles helyzetek tömegében adta már tanúbizonyságát. Valami furcsa lelkiállapotban volt. Mintha megszállta volna pár pillanatra valami. Vagy valaki. Egyszerűen nem volt képes gondolkodni. És cselekedni sem, pedig egy váratlan támadásnál a gyorsaság a legfontosabb. Igenám, de ezért maradtam életben.
Ha nincs az a pár pillanatnyi szünet, akkor most Ő is ott feküdne az út mellett, ahol a pajzsfalat alkotó társai. És rajtuk nem egy seb volt. Sok, és szörnyűbbnél szörnyűbbek. Ami megszállta, megmentette az életét. Lehet, hogy mégis Mars volt? Ha igen, akkor valami szándéka van velem. Mondjuk az, hogy hazataláljak ép bőrrel - zárta rövidre a dolgot. Ha belebotlok pár erdőben tébláboló germán törzsi harcosba, akkor hiába volt szerencsém.
Na, gyerünk Titus. El kell jutnia a Rajnáig, ha azon átúszik, akkor már római földön lesz. Biztonságban. És ehhez nagyjából délnyugatra kell tartania. Az erdő szerencsére nemcsak arra jó, hogy benne megbújva meg lehessen támadni egy menetoszlopot, hanem arra is, hogy a fák törzsén élő moha segítségével útbaigazítsa az embereket. Azt meg még egy salernumi ötödszülött gyerkőc is tudja, hogy a moha a fa északi oldalán nő. Rendben. Indulás. - adta ki magának a parancsot.
---
Nagyjából délután kettő lehetett, mikor megcsörrent Danielle Lacombe mobilja. Ebéd utáni ejtőzésben voltak Donalddal, lustán a telefon felé nyúlt és megnézte.
- Fölveszem. David az.
- Felőlem. Esetleg meg is hívhatod harmadiknak az ágyba.
- Hagyd már abba, Don.
Délelőtt elmondta az egész éjszakai történetet, és a fiú nem túl egyetértően fogadta. Láthatóan azt gondolta, hogy David valami kitalációval traktálja Danielle-t. Hogy miért, arra is volt ötlete. És igen, részben igaza volt. Akár lehetne ilyesmi a dolog mögött. De a saját szemével látta a sebet. És a saját magával játszó számítógépet is. és azért ott még nem tartunk, hogy jobban higgyen Don-nak, mint a saját szemének.
- Igen, David?
- Vége a csatának.
- Máris?
- Ez van. Egy kicsit el is bizonytalanodtam emiatt. Ha napokig tartott, ahogy mondtad, akkor nem szabadna ilyen gyorsan véget érnie.
- Igen, tényleg hosszabb ideig zajlott. Pár napig biztosan, de persze pontos időtartamot egy történész, vagy régész sem tudna mondani. Átmenjek? - kérdezte, és közben Donaldra nézett. Jól gondolta, Don figyelte a beszélgetést, és Danielle kérdésétől görcsbe rándult az arca.
- Örülnék neki.
- Oké, mindjárt ott vagyok.
- A legjobb lesz, ha hazamegyek. Nem akarom zavarni a turbékolást.
- Mi lenne, ha nem izomból reagálnál, Don? Azt szeretném, ha együtt mennénk át. Tudod, nekem elég cikis, hogy a fiúm, és egy közeli barátom utálja egymást. Talán ha kicsit beszélgettek, enyhül a dolog. És ha ott leszel, és esetleg valami történik, közvetlen tapasztalatot is szerezhetsz. Akár ilyet, akár olyat.
- Hatalmas ötlet. Ehhh. És a bites pajtásod mit fog szólni, ha meglát az ajtóban?
- Rám való tekintettel semmit.
- Jó, menjünk. De jössz eggyel. Dobókockát vigyek? Esetleg kártyát?
- Ne bohóckodj már. Nem játszani megyünk.
- Dehogynem. Majd rájössz Te is.
- Jó, ha így lesz, elismerem, ne félj. De adj Davidnek egy esélyt. Kérlek.
- Na, a női szempár. Nagyon tudjátok használni. Te meg különösen.
- Baj?
- Fenét. Levettél a lábamról. Mehetünk. És megígérem, jófiú leszek.
- Kösz Don.
- Mondtam már. Jössz eggyel.
---
Egy pillanatnyi döbbent csend után David megszólalt:
- Sziasztok. Gyertek be.
Danielle tudta, hogy most elment a határig. Rajta kívül David senkit nem engedett be a lakásába, és most az előtt is ajtót nyitott, akit a legkevésbé szeretett volna odabent látni. De a lány úgy érezte: meg kell próbálnia valahogy összehozni a két fiút. Nemcsak azért, mert kellemetlen volt számára, hogy két, számára fontos ember utálja egymást, hanem azért is, mert mindkettejükre ráfért volna, ha a másiktól átvesznek néhány jótulajdonságot. Davidnek némi életrevalóságra, Donaldnak pedig elmélyültségre lett volna szüksége. Aztán vagy összejön a dolog, vagy nem. De legalább megpróbálja.
- Szóval mi történt?
- Tulajdonképpen semmi különös. Egyszercsak megjelent a monitoron: döntő vereség. Meg a csata statisztikája.
- Az mit jelent?
- Hány katona volt az egyik és a másik oldalon, hányan haltak meg, maradtak életben, hány hadifoglyot ejtettek. Ilyesmi.
- És?
- Ezek a számok nem mérvadóak. Bár ez a játék hatalmas seregeket képes mozgatni és megjeleníteni, de azért nem tízezres nagyságrendben. Párezer a párezer ellen. Az arányok lehetnek érdekesek csak. Kétszer annyi germán volt, mint római, utóbbiakból alig maradt pár túlélő, többségül meghalt, egy részüket elfogták. A germánok nem sok embert vesztettek.
- Az elfogott rómaiakból egy életre rabszolga lett. Mármint a valóságban. És elég sokan voltak, tán többezren.
- Értem. Na, hát ennyi. A csata gombja már nem szürke, ha ráklikkelnék, le lehetne újra játszani.
- Megpróbáljuk?
- Pont erre gondoltam.
Donald tartotta magát ígéretéhez. Mindeddig hallgatott, és megpróbált érdeklődést erőltetni az arcára. Most megszólalt.
- És ettől mit várunk?
- Nem tudom.
- Az jó.
- Tényleg nem. Danielle elmesélte, mi történt?
- El. Vagyishát azt, ami szerinte, meg szerinted történt.
- Nem hiszed el, igaz, Don?
- Hát, nem igazán. Mondta Danielle, hogy van rajtad egy seb. Megmutatod?
- Persze.
Otthoni pulóverét levetette. Dont láthatóan meglepte a látvány.
- Szép darab.
- Az alakja pedig pont olyan, mint egy germán dárda hegyéé - kapcsolódott be a lány. Örült, hogy az érezhető feszültség nem vezetett eddig kisüléshez. Próbálta úgy terelni a szót, hogy ne is vezessen.
- Vagy mint egy jégcsákányé. Nem vagy titokban hegymászó, David?
- Donald - szólt rá Danielle.
- Hagyd csak, Dan. Donaldnak kétségei vannak, ami tök érthető. Nekem is vannak, pedig én átéltem. Nem, Don, nem vagyok hegymászó. És bolond sem, hogy magamon olyan sérülést okozzak, ami ha kicsit mélyebbre megy, belehalok. Nem vagyok öngyilkos típus.
- Oké David, bocs. Tényleg megpróbálom megemészteni, hogy a lehetetlen lehetséges.
- Tényleg semmi gond. És is ezen dolgozom magamban.
- Na, akkor kipróbáljuk? - terelte vissza a géphez a fiúkat Danielle. Egész jól alakult eddig a dolog. Nagyjából a terve szerint.
- Lássuk!
David odahúzott két széket a monitor elé - pont ennyi volt, több egy darab sem.
- Most a fotelbe ülök, bocs. Gondolom érthető, miért.
- Persze. Neked kell irányítani, bármi történik.
- Jaja. Noésakkor.
Ráklikkelt a teutoburgi erdei csata gombjára. Megnyílt egy újabb képernyő, ahol láthatta, milyen katonai egységekkel fog rendelkezni. És már ment is tovább az esemény. Menetoszlop az erdőben, és egy kiabálás: Csapda! De ezenkívül semmi sem történt. A különböző egységekre rá tudott klikkelni, tudott utasításokat adni. És persze a legfontosabb: kívül maradt. Szóval minden úgy történt, ahogy történnie kell. Mármint normál esetben.
- Semmi.
- Jól néz ki - Donnak láthatóan tetszett az ezernyi, alakzatban mozgó katona. Tán a vezérevezős szólalt meg benne.
- Ja, a maga műfajában stílusteremtő volt a játék vagy húsz éve. Azóta mindig kiadnak újabbakat, más és más történelmi korból, de az egyedisége megmaradt.
- Mi a neve?
- Total War.
- Jó név.
- Illik rá - mosolyodott el David. Nocsak, Donald egész barátságos volt.
- Hát, elnézve a sebedet, tényleg.
Felnevettek. Danielle szívéről nagy robajjal gördült le a kő. Jobban ment, mint remélte. Hiába, a fiúk szeretnek katonásat játszani.
- Lehet, hogy kipróbálom egyszer.
- Élvezni fogod, Don. És sokmillióan játsszák, simán összefuthatsz pár ismerősöddel a csatamezőn.
- Oké. Na, de akkor vissza a kályhához. Mi a következő lépés? Mármint ahhoz, hogy megértsük, mi történt Veled?
- Dunsztom sincs. Végiggondoltam pár verziót délelőtt. Ha van hozzá türelmetek, elmondanám.
- Ezért vagyunk itt, David.
- Rendben.
Úgyhogy David összefoglalta számukra, milyen következtetésekre jutott. Volt min agyalniuk. Neki is kezdtek.
---
Ahogy az elvi lehetőségeken végigmentek, egyszercsak Danielle megszólalt:
- Szerkezet.
- Parancsolsz?
- Ja, bocs, Donald. Csak eszembe jutott valami.
- Figyelünk.
- A miénk a világ egyik legjobban felszerelt régészeti tanszéke. Én sem véletlenül jöttem ide tanoncnak. Van egy remek laborunk, ahol kormeghatározásokat végzünk.
- De ahhoz valami szerves törmelék kellene onnan, nem?
- Nemcsak a radiokarbon módszer van ám, David. Ha maradt a sebedben bármilyen kicsi acélszilánk a germán dárdából, akkor meg tudjuk mondani, mikor, és kik készítették.
- Hűha!
- Dolgozunk is, nemcsak az adófizetők meg a szponzorok pénzét költjük. Az elmúlt két évtizedben a világ számos helyéről kaptunk különböző fémtárgyakat, és összehozott a tanszék egy hatalmas összehasonlító táblázatot belőlük.
- Vas az vas, nem? Na jó, acél, persze.
- Nem Donald. Nincs két egyforma összetételű fémminta. Még ha ugyanattól a kovácstól származnak, akkor sem sikerül ugyanolyanra. Ha meg két különböző mestertől származnak a cuccok, akkor nagyon nagy az eltérés. Mennyi benne a szén, a salakanyag, meg még ezer különböző tényező.
- Oké. Tehát ha van szilánk Davidben, akkor abból meg tudod mondani, honnan van, és mikor kovácsolták. Jól értem?
- Jól. David?
- Benne vagyok. Persze. És hogy jutunk hozzá? Mert azért nem örülnék, ha a kollégáid széttúrnák a nyakamat pár éles szerszámmal.
- Nyugi, nem így zajlik. Készítünk egy röntgent. Ha az semmit sem mutat, akkor ennyi, gondolkozunk tovább, más módszeren. Ha azonban találunk bármilyen kis szilánkot, akkor az orvoskarról kérünk egy sebészt. Nem először fog ilyen történni, bár általában múmiákon, meg ilyesmiken dolgoztak eddig.
- Jól hangzik. Ugyanazok a kezek fognak rajtam dolgozni, mint Ramszeszen?
- Az nem valószínű. De nagyon fognak Rád vigyázni.
- Rendben. Holnap?
- Igen. Bemegyek reggel, megbeszélem a proffal, szerintem érdekelni fogja Őt is a dolog.
- Vagy kiröhög.
- Akár. De nem hiszem, Donald. A régészetben több a talány, mint a megoldás, és bármire választ találunk, az több problémát vet föl, mint amennyit megold. Úgyhogy nem elfogadhatatlan az, még elsőre sem, ami látszólag lehetetlen.
- Jó, nem kötözködni akartam, tényleg. Csak nem tenne jót az imázsodnak, meg a karrierednek, ha idiótának néznek. Pláne a tanszékvezetőd.
- Nem fog. Ha meg mégis, ezt akkor is meg kell kockáztatni. Van jobb ötleted? Mertha ez bejön, akkor az elvi lehetőségekből csak egy marad.
- Így van. A valós személy.
Meg is akadt a beszélgetés. Egy igazi római légiós, kétezer évvel ezelőttről. Nem a csontváza, hanem őmaga, élőben. Ha ugyanis találnak fémszilánkot Davidben, és arról kiderül, hogy kétezer éves, akkor bizony el kell fogadniuk az elfogadhatatlant. David képes volt belebújni Augustus egy katonájának bőrébe, és ha rájönnek, hogyan csinálta, akkor megismételhetik. Persze egy korábbi időpontban, mikor még élt és virult a delikvens. Donald mondta ki végül.
- Ha ez történik, akkor világhírű leszel, David. És persze minden történész, meg régész, meg a fene tudja micsoda, a Te elérhetőségeidre fog vadászni.
- Meg a média - tette hozzá Danielle.
- No igen, meg az összes titkosszolgálat - komorult el David.
- Azok mit akarnának tőled?
- Gondold végig, Don. Ha nem is időutazás, de olyasmi. És nagyon jól jönne bármelyik hatalomnak, ha akármennyire is, de tudná befolyásolni a múltat.
- Igaz.
- Kísérleti nyúl lennél. Ezt el kell kerülnünk. Titokban kell tartanunk a dolgot. De nagyon - mondta Danielle.
- A profod képes lesz erre?
- Szerintem igen. De nélküle nem tudnánk megcsinálni a fémszilánk-tesztet. Remek agyú pali, szerintem magától is rájön, hogy ez nem publikus móka lesz.
- David.
- Igen, Donald?
- Szeretném, ha tudnád: úgy jöttem ide, hogy ízekre szedem a sztoridat. De el kell ismernem: nem tűnsz olyannak, mint aki kitalál dolgokat pusztán azért, hogy csajokat szédítsen vele. Egyszerűen nem az a típus vagy. Az én vagyok.
Mindhárman felnevettek.
- Kösz Donald.
- Nincs mit. Így tisztességes. Lehet, hogy valami olyan történik veled, ami még senkivel soha. És azt kívánom, történjen is. Végülis buli az élet, nemde. És minél nagyobb, annál jobb. És ha tényleg tudsz visszafelé közlekedni az időben, akkor ennél nagyobb móka aligha képzelhető el. És inkább lennék benne, mint nem.
- Megdumáltuk - David Donald felé nyújtotta a kezét, Ő pedig elfogadta az ajánlatot.
- Üdv haver.
- És viszont, pajtás.
Danielle pedig csendben, belül saját magával fogott kezet. Volt miért gratulálnia önmagának. A maga módján Ő is lehetővé tette a lehetetlent.
---
Titus Sura háromnapnyira becsülte az utat vissza a Rajnáig. Idefelé hat napon át meneteltek, de az egyre gyakoribbá váló zaklató támadások miatt nem haladhattak a megszokott tempóban. Oldalvédeket kellett felállítani, éjszakára megerősített tábort verni, és az erdei terep amúgy is nehéz volt. A légiók híresek voltak arról, hogy gyorsan képesek haladni, de ilyen körülmények között nem ártott pár óvintézkedés. És mint az kiderült: még több kellett volna.
Szóval három kemény nap választja el a biztonságtól. Túl kell élni, menni, amennyit csak bír. És persze kerülni minden ösvényt, csapást, kisebb-nagyobb települést. Aligha fogadnák kenyérrel a germánok a római katonát. Márpedig rövid hajával, tunikában roppant kevéssé tűnt őslakosnak. És a germánok csak a veszély egyik része volt. Farkasok, medvék otthona volt a teutoburgi erdő. Akik persze lapulnak, ha katonai menetoszlopot látnak, de egy fegyvertelen embert nem veszélyként, hanem ízletes falatként azonosítanak.
Na igen. Fegyver. A germánok alapos munkát végeztek a holttesteken. Mindent leszedtek a társairól, és őróla is, ami fémből volt. Bár lehet épp szerencséje is. Vannak olyan légiósok, akik vadásztőrt tűznek az övükbe, a tunika alatt. Minden eshetőségre, végső fegyverként. Amit használhatnak az ellenfél, vagy épp önmaguk ellen, ha nem akarnak fogságba kerülni. Tán talál egyet.
Lehet, hogy tényleg maga Mars vigyázott Titus Surára. Két tőrt is talált némi kutakodással, az egyiket épp annál a katonánál, aki azt üvöltötte: csapda! Na, hát fegyvertelen már nem volt. Bár egy medve ellen mit érne velük, az más kérdés. De talán fontosabb most, hogy nem érzi magát teljesen kiszolgáltatottnak, vagy épp védtelennek. Meg kell most egy ideig azzal elégednie, amit talál. És két tőr, az bizony sokkal több, mint egy se.
Hogy enni mit fog a három nap alatt, arra gyorsan megoldást talált: semmit. Ha talál valami szederfélét, vagy vadalmát az erdőben, az persze jöhet. De nem fog közel menni a településekhez azért, hogy valamilyen ételt szerezzen. Az erdőben el tud bújni, és három napot egy veterán légiós simán kibír evés nélkül. Kicsit legyengül majd, de ha hazaér a táborba, majd bepótolja. Innia viszont muszáj. Úgyhogy figyelnie kell majd minden forrásra, patakra, vízmosásra, amibe belebotlik útközben. És annyit kell innia, amennyit csak tud. Nincs kulacs, amit megtölthetne.
Kibírom - szögezte le magában. A legnehezebb az alvás lesz. Vagy inkább a hiánya. Nem fekhet le csakúgy a bokrok alá, mert könnyű préda lesz. Kétlábú és négylábú ragadozóknak egyaránt. És minden perc, amit alvással töltene, pazarlás. Addig is mehet, minden lépéssel közelebb lesz a Rajnához. Három napig még nem próbálta, de két napot már bírt ki alvás nélkül. Hát most hármat kell. Ha pedig ennyi választja el egymástól az életet és a halált, akkor könnyű választani.
---
- Ez ám a szakmai elkötelezettség - mosolygott Danielle Lacombe-ra Duncan Philips, a régészeti tanszék vezetője. - Nem emlékszem, hogy valaha hétfő reggel nyolckor kopogtatott volna az ajtómon hallgatóm.
- Van belőle - mosolygott vissza Danielle. - De most nem csak a hivatás iránti alázat hozott Önhöz, professzor úr. A hétvégén az egyik barátommal történt valami. Részben a szakmánkba vág, de bevallom: csak részben.
- Mondja bátran, Danielle. Úgyis szerencséje van, elvileg nekem a Csalagútban egy vonaton kéne épp ülnöm, és Marseille felé tartanom. Ott találtak a kollégák egy új leletet, azt kéne megnéznem. De úgy alakult, hogy csak délután indulok.
- Megígéri a tanár úr, hogy nem néz bolondnak, ha elmondom, mi történt?
- A lelkesedést a bolondságtól szűk mezsgye választja el. Tartottak már engem annak, de túléltem. Nem, dehogy fogom bolondnak nézni. Tudom, hogy nem az. Tehát?
- Köszönöm. Röviden: van egy filozófus-hallgató barátom, aki szinte minden szabadidejében történelmi játékokkal játszik.
- Helyesen teszi. Többet tanul belőlük, mint a könyvekből.
- Csak nem?
- De. Ha mostanában ritkán is, de velem is előfordul ilyesmi.
- Huhhh, akkor könnyebb helyzetben vagyok. A lényeg annyi, hogy belekerült az egyik játékába. Élőben.
- Na, ez még nem fordult elő velem. Bár jó lenne. Egy régész számára nagy adomány volna. Megnézni a saját szememmel, aminek csak a késői lenyomataival találkozunk.
- Pont ez történt a fiúval. Belekerült a teutoburgi csatába legionáriusként.
- Na, tehetett volna hosszabb utazást is. Nem lehetett túl sikeres túra.
- Nem is volt. Szinte azonnal meghalt, eltalálta egy germán dárda. De hazahozta a sérülést.
Duncan Philips fürkészve nézett a lányra. Negyedéves, az egyik legjobb diák a tanszéken. És tényleg nem bolond, pedig ez eléggé határeset.
- Van egy germán dárda okozta sérülésünk egy mai emberen?
- Ez a helyzet, pontosan.
- Értem. És akkor már azt is tudom, miért ilyen sürgős a dolog, hogy hétfő reggel nálam kezd, Danielle. Meg szeretne győződni róla, hogy igaz-e a srác sztorija.
- Igen, tanár úr.
- Na, máris kapna tőlem egy jelest, ha nem lenne mindegy. De maga kitűnő tanuló úgyis, úgyhogy osztályzat nélkül mondom: örülök, hogy tudja, hogyan lehet meggyőződni a dolog valóságtartalmáról. Kevés ember képes a gyakorlatban is azonnal alkalmazni az egyetemen magára szedett tudást.
- Igyekszem - mosolyodott el a lány.
- Az kevés lenne, bár szükséges. A tehetség nagy adomány. És örülök, hogy él vele. Szóval végezzünk el egy fémtesztet, igaz?
- Igen.
- Rendben. Mondom, szerencsénk van. Délután kettőkor kell innen elindulnom, pont elég időnk van belekezdeni. Mikorra tud ideérni a delikvens?
- Bármikor. Várja a hívásomat.
- Akkor hívja. Magam végzem el a vizsgálati részét, jót tesz a gyakorlás. Aztán meglátjuk.
- Máris hívom. És köszönöm. Mondtam Davidnek, hogy Ön jófej. Azt azért nem tudtam, hogy ennyire.
- Na, jöjjön az a David. Még a végén elpirulok.
---
- Halkabban csörtessen, katona. Nem a Via Appián kocsikázik a barátnőjével.
Titus Sura összerezzent. Fél napja gyalogolt, és egy lélekkel sem találkozott. Szerencsére. Egészen eddig. A hang elölről és a baloldalról jött, de nem látott senkit, csak a sűrű bozótot. Aztán előbújt egy férfi. Pont olyan öltözékben, mint Ő. Tunika, és semmi más. Hiszen ez Marcellus Maxentius. A légió negyedik cohorsának parancsnoka. Tényleg Mars segíti, most már biztos.
- Ave, centurio.
- Ave, fiam. Hogy hívják?
- Titus Sura, Uram. Tizenhetedik légió, kettes cohors.
- Nocsak, ugyanabban a légióban szolgálunk? Hadd nézzem csak. Tényleg, ismerős az arca.
- Voltam már az Ön parancsnoksága alatt több akcióban, Uram.
- Hát most egy ideig nem lesz. A légiónak vége. Meg a tizennyolcasnak, és tizenkilencesnek is. Pártucat túlélő, ha hazaér.
- Mi köztük leszünk, Uram.
- Ha így csörtet, akkor nem.
- Ön mellett majd óvatosabban mozgok. Most már tudom, hogy élve hazajutok.
- Megtisztel a bizalmával, fiam.
- Mi történt? Dárdatalálatot kaptam, szinte a csata legelejétől nem tudok semmiről.
- Látom, szép seb. Büszke lehet rá. Hihetetlen szerencséje volt. Bár nekem is.
Mutatta a fejét, amin egy szép nagy vágás volt. Nem túl mélyen, de egészen a homlokától a feje búbjáig tartott.
- Kettévágták a sisakomat, de közben elfordult a bárd. Gondolom, ahogy ránéztek a sebre, azt hitték, meghaltam, pedig csak elájultam az ütés erejétől.
- Talán nem volt idejük alaposabban szemlélődni.
- Telitalálat, katona. Épp csak felszedték a legértékesebb tárgyainkat, aztán mentek is tovább. Mindenütt zajlott a harc. Mi is kitartottunk egy ideig. Próbáltuk visszafelé átvágni magunkat, de egyszerűen túl sokan voltak.
- Szóval vesztettünk.
- Nem, fiam, nem csak vesztettünk. Megsemmisült három légió. Nem is tudom, mikor történt utoljára ilyesmi.
- Róma mindig felülkerekedik, Uram.
- Előbb-utóbb biztos. De a bajtársainknak ez kevés vigasz. Ők már nem fogják ezt látni.
- Hogy történhetett ez meg, Uram?
- Csapdába csaltak minket. A kormányzó közvetlen környezetében lehet az áruló. Van is rá ötletem, de nem most, előbb érjünk haza épségben. A légióból csak a Rajna túloldalán levő táborunk maradt meg. Meg mi. Meg tán még pár ember. Lesz időnk beszélgetni. Másra egy ideig úgy sem leszünk képesek.
- Uram.
- Mondd, fiam!
- Van két vadásztőröm. Odaadnám az egyiket.
- Ügyes. Én nem találtam egyet sem. Magát a szerencse kíséri, úgy tűnik. Köszönöm, jó hasznát veszem, ha élesedne a helyzetünk.
- Tényleg szerencsés vagyok. Például azért, mert Önnel találkoztam.
- Rendben. Vigyázok magára, fiam. De nézzen a lába elé, most nem menetelünk, hanem sompolygunk. Nem tesz jót, ha minden száraz gallyra rálép.
- Odafigyelek, Uram.
- Tudom - mosolyodott el a centurio. Na, indulás.
---
David futva érkezett az M-épülethez, ahová Danielle telefonja irányította. Ott a lány mellett egy jó karban levő ötvenes férfi fogadta.
- Üdv David. Duncan Philips vagyok. Én fogom elvégezni a vizsgálatot.
- Duncan Philips? A tanszékvezető?
- Az. Na, túl vagyunk a bemutatkozásom, tán menjünk be.
A fiú majdnem leült az első székre, amit odabent látott. Tudta, hogy Cambridge egyik büszkesége a régészeti tanszék. Világszerte elismert kutatócsoportja per pillanat is több tucat ásatást vezetett mindenfelé. De az épület mérete megdöbbentette. Az M-épület akkora volt, mint egy kórház. Egyszerűen hatalmas. És ha egy intézet ekkora helyet kap a mindig helyszűkében levő egyetemen, az bizony kivételes helyzetét tükrözi. Ennél már csak az lepte meg jobban, hogy egyáltalán nem ilyennek képzelt egy régészeti intézményt. Valamiért azt gondolta, hogy a folyosókon mindenfelé tárlók lesznek, tárgyakkal, múmiákkal, meg a múlt mindenféle ereklyéivel, és bár pár ilyet látott, de inkább a NASA-hoz hasonlított a hely. Mindenféle kütyük, láthatóan szupermodernek, és több számítógépet látott szerteszét, mint egy szoftverfejlesztő cégnél. És hát persze az, hogy maga a professzor fogadja, az meg mindenek fölötti meglepetést okozott. Egy olyan nagy ember, mint Duncan Philips, komolyan veszi az Ő hülye sztoriját?
A professzor látta David ámuldozását. Aki ennyire naivan képes rácsodálkozni a világra, az aligha egy hazudozógép. Mert persze elég hajmeresztő a feltételezés, hogy egy egyetemistában kétezer éves germán dárdamaradvány található, de látott Ő már sokminden elképzelhetetlent, amiről kiderült: maga a valóság.
- Úgy látom, tetszik, amit lát, David.
- Le vagyok nyűgözve, tanár úr.
- Rendben. Elmondom, mit szeretnék magával csinálni. Úgyis kell a beleegyezése, de gondolom, részleteiben is szeretné tudni, mi miért történik majd.
- Köszönöm. És tényleg olyan jófej, ahogy Danielle mondta. Sőt. Tényleg saját kezűleg fogja végigcsinálni a vizsgálatot?
- Igen. Nem árt, ha az ember nem jön ki a gyakorlatból. Nem szeretnék úgy járni, mint a viccek professzora, akinek még a cipzárját is csak az adjunktusa tudja felhúzni.
- Értem. Figyelek.
- Oké. Először csinálunk egy röntgent. Nagyfelbontású, nagyon kis fémdarabokat is érzékel. Ha találunk ilyesmit, akkor jön a következő fázis. MRI-t készítünk, hogy a minták pontos elhelyezkedését rögzítsük. Aztán áthívunk az orvoskarról egy mikrosebészt. Ő is hozza a speckó cuccait, endoszkóp, ultrahang, mágneses micsoda, és szépen egyenként kiveszi magából, amit találunk. Elvileg nagyon kis műtéti területen dolgozik majd, nem igazán lesz fájdalmas, de azért fog érzéstelenítést is alkalmazni. Helyit, persze, nem altatjuk. Megnézhetem közelebbről a sebét?
- Természetesen.
- No igen. Négyágú csillag. A germán dobódárdák keresztmetszete. Eddig jó a sztorija, David.
- Dobódárda?
- Igen. Kisebb, mint a normál, amit közelharchoz használtak, és hogy a hiányzó súlyt kipótolják, ezért csinálták négyágúra a hegyét. Így mélyebbre hatol.
- Huhhh, jól hangzik.
- Valóban. Danielle mondta, hogy egy római légiós bőrében kapta a találatot. Szegénynek nem lehetett jó napja.
- Meghalt azonnal.
- Gondoltam. Az ilyesmit ritkán élték túl. Na, szóval elmondtam, mit tennénk. Belevághatunk?
- Alig várom.
- Rendben. Jöjjön akkor fiam, kezdjünk a röntgennel.
- Bemehetek én is, tanár úr? - kérdezte Danielle.
- Nem, majd akkor, ha maga végzi a vizsgálatot. Fölöslegesen nem terhelünk senkit sugárdózissal. Nem sok, de az ilyesmik összeadódnak az évek során. Kívülről is látni fogja az eredményt, ki lesz vetítve a monitorra.
- Értem. Megöl a kíváncsiság.
- Öt perc lesz az egész.
Odabent a prof leültette Davidet egy különleges karosszékbe. A támlájába betett valamit, egy lapot, talán, David nyaki sérülése mögé. Aztán odahúzott egy kis gépet. Egy kábel vezetett ki belőle, valami olyan dologhoz, ami egészen hasonlított egy telefonhoz. Ezt vette kézbe a prof, és a seb fölé tette.
- Kezdünk. Lélegezzen nyugodtan, fiam, de ne nagyon mozogjon egyébként.
Nemcsak odakint volt monitor, hanem idebent is. Így David is láthatta a saját csontjait, amint épp fölöttük ment át a telefonszerű izé. Aztán feltűnt valami. Kicsi, de sokkal fehérebb, mint a csontok.
- Bingó - mondta a professzor.
David érezte, ahogy gyorsul a pulzusa. Mondani persze nem mondott semmit, nem akart fölöslegesen mozogni. De a prof láthatóan elégedett volt. Valami tehát van a sebében. És még három hasonló ilyet találtak a következő percekben.
- Rendben, fiam, végeztünk az első szkenneléssel. Menjünk ki, beszéljük meg odakint a többit. Danielle-t sem akarom kihagyni belőle.
Nehéz is lett volna. A lányon látszott, hogy majd felrobban a kíváncsiságtól.
- Találat, ugye?
- Igen. Négyszeres.
David szólalt meg.
- Biztos fura, hogy pont én játszom az ördög ügyvédjét, de miért jelent bármit az, ha a sebben van négy fémtárgy? Lehetnek maiak is.
- Persze, lehetnek éppen - válaszolt Duncan Philips. - Csak épp nem valószínű. A mai acélok sokkal kompaktabbak, erősebbek, mint az ókoriak. Nem szoktak leválni belőlük szilánkok. Már ilyen esetben, mikor viszonylag lágy szövetbe hatol be a belőle készült tárgy. Márpedig az acél számára a maga nyaka, David, az puha, mint a vaj. Ha mégis leváltak szilánkok, az valószínűleg azért van, mert nem mai darab okozta a sérülést. Az első félidőt négy nullára nyerte, David. Mehetünk az MRI-re.
---
Mióta együtt mentek a centurioval, Titus sokkal nyugodtabbnak érezte magát. Két ember az önmagában is sokkal több, mint duplája az egynek. A vadállatok szinte sohasem támadnak két emberre. Egyre annál inkább. Látták a nyomaikat útközben, vaddisznótúrás, szarvasok patanyomai többfelé. És még egy félig megevett nyúlba is belebotlottak. De látni egyet sem láttak. Ők biztosan látták a két embert, de támadni nem mertek.
De nem csak a mennyiség nyugtatta meg. Róma büszkeségei a centuriok voltak. Csak a legrátermettebb legionáriusok válhattak azzá. A fővezéreket, meg a mellettük szolgáló tiszteket persze úgy jelölték ki a császár környezetében, és ahhoz valamelyik nemesi család sarjának kellett lennie. Mondjuk egy Corneliusnak, Fabiusnak, vagy Juliusnak. De centuriot sosem születés, vagy társadalmi státusz alapján választottak. Ott csak az számított, mit tett addig a harcmezőn. Így igazából ők jelentették az állandóságot a hadseregben. Fővezérek jönnek és mennek, néha tehetségesek, néha nem. De az okos vezér mindig odafigyelt a centuriokra, mert igazából ők értették a hadviselés művészetét.
Az, hogy egy centurio a kísérője, a maximumra növelte a túlélési esélyeit. Ráadásul Marcellus Maxentius az egyik legjobb volt még a legjobbak közül is. Szerencsém van - szögezte le magában sokadszor Titus Sura. És tényleg nem sok minden zavarta őket hazafelé útjukban. Találtak szederbokrot, jól esett kicsit enni, bár sokat nem ér, de mégiscsak rágott valamit, és az a kis energia is jól jön. Találtak egy csermelyt, úgyhogy inni is tudtak. Emberekkel nem találkoztak, szerencsére. Egyszer távolabbról hallottak gyerekeket és nőket, akkor kis időre el is bújtak a legsűrűbb bozótosban. De férfiak nem voltak velük. Ők a mieinkre vadásznak - állapította meg a katona.
Gondolataiból egy érintés riasztotta. A centurio megfogta a kezét, és a bokrok közé mutatott. És a szájához tartva jelezte, hogy teljes csendben lopakodjanak. Bevették magukat a legsűrűbb bozótba, volt némi tövis, ami felkaristolta a bőrét, de nem számított. A centuriojában jobb, ha vakon megbízik az ember. Ahogy lefeküdtek a földre, a parancsnok a füléhez hajolt - Lovasok - suttogta. És arrafelé mutatott, ahonnan jöttek. Titus eddig semmit sem hallott, de most, hogy odafigyelt, Ő is hallotta a dobogást. És ahogy közeledtek, már szófoszlányokat is. Nem értette, mit beszélnek. Germánok voltak, nyilván.
Tán ha húszméterre mentek el a búvóhelyüktől. Tucatnyi lovas és kétszer annyi ló. Pár közülük nem germán volt. Nyilván hadizsákmány. És kettőn közülük odakötözött ember is volt. Ugyanolyan ruhában, mint Titus, vagy a centurio. Hadifoglyok. Azt azért észrevette, hogy több germán szerszámú ló volt, mint lovas. Tehát párat megöltek közülük a mieink. Ez adott egy kis elégtételt azért. De hogy az elfogott római katonák sorsa mi lesz a későbbiekben, arra jobb, ha nem gondol. Hogy az ilyet elkerüljék, azért vittek sokan magukkal vadásztőrt. Jobb meghalni, mint élve barbárok kezére kerülni.
A centurio is nagyon figyelt, ezt látta. Valószínűleg az érdekelte, mit beszélnek egymás között a germánok. Tud vajon germánul? Miért is ne. Már persze ha van olyan, hogy germán. Sok barbár törzs annak nevezi magát, de még egymás nyelvét sem értik. Ki is használta Róma a megosztottságukat. Voltak, akikkel baráti viszonyt ápolt, sőt, be is segített néha a törzsek egymás közötti konfliktusaiban. Azt ugyanis mindenképp el kellett kerülni, hogy a sötét és félelmetes erdők népe összefogjon. Sokan voltak, és remek harcosok. És talán épp azért semmisült meg három légió, mert a megosztási politika csődöt mondott. Valaki összefogta a törzseket, máshogy nem tudtak volna ekkora sereget összeszedni.
Igen, a centurio tényleg a germánok beszédére figyelt. Könnyű dolga volt, láthatóan büszkén, diadalittasan viselkedtek. Egymás szavába vágva kiabáltak, hetvenkedtek a bátorságukkal, meg a haditetteikkel. Aztán eltűntek a távolban. Nyilván eszükbe sem jutott, hogy van olyan római, aki túlélhette a mészárlást, és a közelükben bújik a bozótosban. A centurio felült, így ezt tette Titus is. Valamin nagyon elgondolkodott, az látszott. És bár nem szerencsés beszélni, de suttogva mégiscsak megkérdezte: mit mondtak, Uram?
Máskor talán megkapta volna az azonnali leteremtést, de most nem. Fájdalom látszott Marcellus Maxentius szemén, amint ránézett. Könny volna? Egy centurio szemében? Aztán megszólalt.
- Hermann.
- Tessék?
- Azt mondták: Hermann elintézte mindet.
- Ki az a Hermann?
- Van római neve is, fiam. Mert gyermekkorától köztünk nevelkedett. És a mi egyik parancsnokunk.
- Kicsoda? - képedt el, Titus. Voltak persze a római seregben sokféle nációból, de főtiszt ritkán lehetett más, mint született római. Egy germán az egyik vezérük?
- Mondd ez a név valamit, fiam: Arminius?
- Persze Uram, a kormányzó bizalmasa, remek parancsnok.
- Ő Hermann. És tényleg remek parancsnok. A germánok parancsnoka immár. Ő árult el minket.
---
- Professzor úr, kérdezhetek valamit?
- Persze David, bármit. Együtt kutatunk most, nem?
- Nem fogja kiszippantani az MRI a szilánkokat? Végülis hatalmas erejű mágneses térrel működik, nem?
- Nocsak. Öröm magával dolgozni. Egy filozófus, természettudományos műveltséggel. Remek - Duncan Philips mosolygott. Meglehetősen megnyerő, és roppant jófej, tényleg - véglegesítette magában David a profról alkotott véleményét. - A régi MRI-k tényleg szétszedték volna még a vállát is. Mindenképp kijöttek volna a szilánkok, keresztülvágva magukat az élő szöveten. Nem véletlen, hogy annak idején le kellett a páciensnek venni magáról minden fémet. Meg még végtag-protézise sem lehetett. De az már régen volt. Ezek a modern cuccok már nagyon finoman dolgoznak. Minden a helyén marad.
- Értem. Megnyugtató - mosolygott David is. Teljesen átalakult az elmúlt órában a régészetről alkotott képe. Sivatagi kalapban ásóra támaszkodó emberek, eddig nagyjából ennyit gondolt róluk. De úgy tűnik, egyszerre fizikusok, matematikusok, meg még ki tudja mik. Hát, ha ilyen különleges emberek, az bizony nem javítja Danielle-nél sem az esélyeit. Bár a fene tudja. Csodák mindig történhetnek. Két nappal ezelőtt azt sem gondolta volna, hogy germán dárda szilánkjait fogja a nyakában hordozni.
- Tényleg nagyon megleptük magát, David.
- Nagyon. Még annál is jobban.
- A régészet archaikus dolgokkal foglalkozik, de módszereiben egy modern tudomány. Tudja David, semmit sem érünk egy nehezen szerzett lelettel, ha nem tudjuk megállapítani róla, mikori, honnan és kiktől származik. Szóval az ásatások csak a munkánk kisebb és könnyebb része. Az igazi kihívás a megtalált dolgok elemzése. És mivel ahhoz a legmodernebb fizikai és kémiai eszközöket kell használnunk, magunk is egy kicsit fizikussá és kémikussá alakulunk.
- Meg sebésszé.
- Azt azért nem. De remek sebészekkel dolgozunk együtt, nemsokára megismeri az egyiküket. Már átszóltam, hogy induljanak. Pakolják a cuccukat, és jönnek.
- Nem lenne jobb itt berendezni egy mindennel felszerelt műtőt? Nem lógna ki ebből a high-tech környezetből.
- Telibe talált, David. Van ilyenünk. És tényleg mindennel felszerelve. Bár eddig csak halott embereken használtuk, de élőkre is alkalmas. De a sebészek a saját, megszokott cuccaikat szeretik. Úgyhogy most éppen egy golfpályákon járkáló kisautóhoz hasonló valamicsodára pakolják a dolgaikat. Kábé 10 perc múlva itt lesznek. Addig pont megcsináljuk az MRI-t.
- Készen állok.
David befeküdt a csőbe, nyugodtan lélegzett, nem mozgott, magától is tudta, mi a teendő, ha az ember finomszerkezetét szkennelik. Megnyugtató brummogás volt a szobában, bár tudta, hogy valójában hatalmas erők fogják most körbe. És tényleg alig kezdtek bele, már jött is be a prof.
- Készen is vagyunk David. Ránézésre nem lesz nehéz dolga a sebészünknek. A szilánkok egy csomagban vannak, kábé egy centire a bőr alatt. Gyerekjáték lesz kiszedni őket.
- Úgy tűnik szerencsés szériában vagyok. Most kéne lottóznom.
- Hát fiam, ha maga tényleg a teutoburgi erdőben egy légiós bőrében volt, akkor megütötte a főnyereményt enélkül is. Híresebb lesz, mint szeretné. A mindenféle vallások meg lecsapnak magára, mint élő bizonyítékra.
- Ateista vagyok, professzor úr.
- David, nem kell, hogy bármi természetfölöttiben higgyen. A fanatikusokat ez nem fogja érdekelni. De persze ez per pillanat mindegy. Csak azt akartam érzékeltetni, hogy kezdem elhinni a történetét. A szilánkok elhelyezkedése olyan, mintha egy ütéstől váltak volna le. Pont ilyen mintákat láttunk erőszakos halált szenvedett ókori embereken. De van itt valami, ami meglepő.
- Micsoda?
- Honnan csapódott magába a dárda? Fölülről, ugye?
- Igen.
- A sebe elhelyezkedése alapján a találat pont a lorica segmentata felső szélén érte. Ja, az a római légiós páncéljának a neve - tette hozzá, látva, hogy David nem érti, miről beszél -, és a páncél eltérítette a dárdát. A fém a fémen ütközött, ezért váltak le egyben a szilánkok. És aztán fölfelé ment, pár nyakizmot érintett csak, és távozott.
- Nem értem igazán, professzor úr. Ez mit jelent?
- Hát azt, David, hogy ez egy csúnya sérülés, de messze nem halálos. Pláne egy harcedzett légiósnak. A maga római katonája életben maradt. Legalábbis a találatot túlélte. Aztán hogy később mi lett vele, az persze kétséges. Germánia közepén fölébredni az ájulatból, az nem egyszerű sztori.
- Életben maradtam?
- Igen.
---
Aztán az események pörögtek tovább. Megérkezett a sebész, David megkapta az érzéstelenítő injekciót, és végignézhette az endoszkóp kamerájának képén, amint egyenként megfogja, és kihúzza a szilánkokat. Ez persze elég érdekes volt, de a fiú közben alvajáró üzemmódra kapcsolt. Megdöbbentette a prof közlése, hogy a légiósa teutoburgban életben maradt. Mert ebből persze rengeteg új lehetőség következett. És a filozófusagy már ezeket latolgatta.
Ha él, és talán haza is jut Germániából, akkor újra a bőrébe kerülhet, ha egy későbbi csatát választ a számítógépén. Persze, ezt korábbival is megtehette volna, mikor a légiós még fiatalabb volt, de egyszerűen nem voltak korábbiak. Augustus tényleg békét teremtett, évtizedekig nem történtek igazán komoly ütközetek. De a teutoburgi erdő után akadt egy pár, és az egyik meg is van a játékban. Egy büntetőexpedíció a germánok ellen. Ami olyannyira sikeres volt, hogy még a légiók elveszett sasait is sikerült visszaszerezni. A hadvezér diadala elismeréseként megkapta a Germanicus nevet, és a csatája bent van a játékmenüben.
Esélye nyílik újra kipróbálni az élményt, és ezúttal biztonságosabb körülmények között. Ha egy csatát a rómaiak nyernek, akkor nagyobb az esélye, hogy a légiósa is túléli, és akkor nemcsak pár másodpercig lehet ott. Napersze ebből is következik valami. Eddig azt hitte, azért került vissza a saját bőrébe, mert meghalt odaát. De ezek szerint nem ezért. Tán elég, ha az ókori személyisége elveszti az eszméletét. De az alvás közben is megtörténik. Mert ha tartósabban lesz légiós, kétséges, hogyan tér vissza, hogy újra David Nolan legyen. Talán ez a megoldás. Ha a légiós alszik, akkor visszajöhet. Ha meg nem, na az egy másik kérdés. De ez már úgyis egyirányú utca. Kizárt dolog, hogy ne próbálná ki, ha egyszer ilyen egyedi lehetőséget kapott a sorstól.
Danielle látta, hogy a fiú csak fizikailag vesz részt a műtéten. Nyilván van mit végiggondolnia. Vajon én mit tennék a helyében? - jutott eszébe. A lehető legérdekesebb, legizgalmasabb dolog, ami a fiúval történik. De egyben a legveszélyesebb is. Semmit sem értenek az egészből, tehát bármilyen újabb visszamenési kísérlet érhet nagyon rossz véget. Az meg, hogy tényleg ott volt David a teutoburgi erdőben, már eddig sem volt kérdés a lány számára. És ahogy a vizsgálatokkal haladtak, azok is egymás után ezt a meggyőződését erősítették. És nyilván a fiú is megkapta a bizonyosságot. És mivel roppant kíváncsi fajta, ki is fogja próbálni újra. És Danielle-nek egyelőre semmiféle ötlete nem volt, hogy tudná valahogy megvédeni a fiút, hogy ne szaladjon fejjel a falnak.
- Nos, David, végeztünk. Nagyon vitézül állta a sarat. Mint egy légiós - mosolygott a fiúra Duncan Philips - És most akkor mi következünk. Fizikai és kémiai vizsgálatok jönnek, és ebben már több kolléga is segíteni fog. Mikroszkópos megfigyelés, normális, meg elektromos mikroszkóppal, savas oldási próbák, ultracentrifuga, égetés, darálás, miegymás. Nagyjából három óráig tart, amíg a mintákról biztos képünk lesz. Aztán az eredményeket feltöltjük a számítógép adatbázisába, és az megmondja nekünk pontosan, honnan származnak a szilánkok. David, szerintem sétáljon egyet, üljön be a büfébe, aztán jöjjön vissza délre. Addigra biztosan végzünk.
- Danielle velem jöhet?
- Jobb lenne, ha itt maradna, és részt venne a vizsgálatokban. Ennyire különleges dolgot ritkán csinálunk, ilyenkor lehet a legtöbb tapasztalatot szerezni.
- Maradnék, David. Tényleg fontos lenne.
- Persze, bocs. Ez a hivatásod, erre most nem gondoltam. És valóban van min agyalnom. Egy kávé, meg cigi, az a minimum, ami rámfér.
- Rendben David. Akkor délben.
- Itt leszek, professzor úr. És köszönöm. Mindent.
---
Hosszú órák óta mentek már a germán lovasokkal való találkozásuk óta, de Titus Sura még mindig a centurio mondatát emésztette. Mert egyszerűen nem fért a fejébe a dolog. Egy magas rangú római parancsnok, aki hosszú éveken át vett részt Róma hadjárataiban, és minden megbecsülést megkapott, egy ilyen ember hogy választhatja a barbárokat a bajtársai helyett? Hogy képes elárulni mindenkit és mindent, ami addig az életét jelentette?
Légiósnak lenni, az kiváltság. Parancsnoknak lenni, az meg méginkább az. Rómát a légiói tették a világ urává. És ezt Róma el is ismeri, és meg is becsüli. Pláne mióta Augustus a császár. A trónját a katonáknak köszönheti, és a háláját mindig és minden módon ki is fejezi. Duplára emelt zsold, teljes ellátás, a létező legjobb fegyverek, páncélok. És 20 év szolgálat után földbirtok. Titus Sura egyszerűen nem tudott elképzelni ennél jobb életet.
És ezt adta föl Arminius azért, hogy legyőzzön pár római légiót. Pedig parancsnokként igazán tudhatja a rómaiak alapelvét: csatát veszthetünk, de háborút soha. Mikor Hannibál le-föl járkált Itáliában, legyőzve minden ellene küldött római sereget, senki sem gondolta, hogy végül Karthagó fog elveszni. De mégis ez történt. Mert mindig van újabb hadsereg, mert a rómaiak egyszerűen lelkükben legyőzhetetlenek.
Vagy épp a régebbi germán betörések. Volt, hogy százezernél is többen voltak, és kezdetben győztek is. De aztán megintcsak Róma lelke diadalmaskodott. Kitermelt magából pár újabb légiót, egy zseniális hadvezért Gaius Marius személyében, és a százezernyi germánból halott, vagy rabszolga lett. Mert Róma tényleg legyőzhetetlen. És Titus Sura szeretett része lenni ennek a mindenek fölött álló erőnek.
Egyszerűen érthetetlen ez az egész. Eljut majd a vereség híre a császárhoz. Ha máshogy nem, akkor Titus Surától. Mert hazaérnek, vele van Marcellus Maxentius, aki hazaviszi. És a császár majd visszavág. Rengeteg légió van szerteszét a birodalomban, hát mozgósítás lesz, és elsöprik ezeket a varkocsos barbárokat. Az aljas vezérükkel együtt, akinek semmit sem jelent a bajtársiasság.
Augustus egyre messzebb tolta észak felé a birodalom határait. Az Alpok vad népei meghódoltatva, a balkán, vagy a termékeny pannóniai sík is már provincia lett. És Germánia következik. Akkor is, ha három légió megsemmisült. Mert a világnak szüksége van Rómára. A fényre, a civilizációra. Ha egy germán, vagy akár gall falut összehasonlít saját szülővárosával, Salernummal, mintha két különböző világ lenne. És miért választaná bárki a sötétséget a világosság helyett?
Gallia is valaha olyan volt, mint most Germánia. Vad kelta törzsek, az avitt hitvilágukkal, druidáikkal, meg a gyilkos ösztöneikkel. Aztán jött Julius Ceasar, és mostanra a gallok többsége már jobban érzi magát rómaiként, mint valaha keltaként. Városok, kőből, vízvezeték, piac, jog, minden, amijük korábban nem volt, már része az életüknek. És ugyanezt kapnák a germánok is. És fogják is, akár akarják, akár nem. Néha nehéz boldogítani azokat, akik nem fogják föl, micsoda ajándékot kapnak.
Ehhh, akárhogy töri a fejét, nem érti. Ha hazaérnek, megbeszéli majd nála okosabb emberekkel ezt a dolgot. Mint például Marcellus Maxentius, de amíg hazafelé mennek, nincs beszélgetés, ezt tudta. És persze még egy dolog. Sok szövetséges katona szolgál a római seregben. Gallok, germánok, trákok, numidák, meg ki tudja mennyiféle nép vesz részt a sas alatt a hódításokban. Hogy lehet ezekután megbízni bennük, ha az egyik legjobban megbecsült, legmagasabb rangú parancsnokuk is képes lett árulóvá válni? Annak, ami most történt, lesznek következményei. Hogy mifélék, azt nem tudta önmaga végiggondolni. De hogy nem marad semmi úgy a teutoburgi csata után, mint addig, abban biztos volt.
---
Még fél 11 sem volt, mikor David mobilja megcsörrent.
- Végeztünk, David. Várunk.
És már le is tette. Nem várt választ, és egyébként is furcsa volt a lány hangja. Dühös. Vagy talán feszült, ezt nem tudta eldönteni. Mindegy, ezek szerint kiderült, hogy nem ókori a fémszilánk. Legalább ezen akkor nem kell tovább agyalnia. Majd meggyőzi magát, hogy csak álmodta az egészet. Közben persze már futott, mert a rosszhíren is jobb gyorsan túllenni. Már ha rosszhír ez egyáltalán. Az M-épület kapujában a lány várta.
- Gyere, a prof a szobájában vár.
- Ennyire súlyos a helyzet? Azt hiszi, hazudtam?
- Gyere. Odabent mindent megtudsz.
Hát ez roppant megnyugtatóan hangzott. Mindegy, legyünk túl rajta. Csak azt sajnálta, hogy egy olyan remek ember, mint Duncan Philips azt gondolja róla: szélhámos. De már ott is voltak a professzor második emeleti dolgozószobájánál.
Aki inkább fürkészően, mint dühösen nézett Davidre.
- Megvagyunk David.
- Ilyen gyorsan? - próbálta kicsit húzni az időt a fiú.
- Könnyebb dolgunk volt, mint gondoltuk.
- Nem kétezer éves a minta, gondolom.
- Jól gondolja, David.
- Hát elnézést, professzor úr. Nem akartam félrevezetni. Én tényleg úgy éltem meg, hogy ott voltam, és dárdatalálatot kaptam.
- Félreért, fiam. Én már biztos vagyok ebben.
Davidnek fönnakadtak a szemei.
- Akkor semmit sem értek.
- Tudja David, maga nyilvánvalóan egy tiszta, tökéletesen őszinte fiatalember. És mivel az, ezért az alaphozzáállásom az volt, hogy a germán dárda esetében sem téved. És Danielle is ugyanígy állt ehhez a dologhoz. Úgyhogy biztosak voltunk abban, hogy valamilyen acél van a sebében, és a mi feladatunk meghatározni, milyen acél. Csakhát nem acél.
- Hanem micsoda?
- Aranyozott bronz.
- És ebből mi következik?
- Nem véletlenül nem a laborban akartam megbeszélni, mire jutottunk. Azt az aranyozott bronzot, ami a maga sebében volt, minden valamire való régész ismeri. Négy darab van összesen a világon ilyen anyagból készült dárdából. És mind a négyet Tutanhamon sírjának feltárásakor találták meg Howard Carterék.
A prof elhallgatott, hagyta emészteni a hallottakat. De nem nagyon ment, Daviden láthatóan teljes zűrzavar lett úrrá.
- Nem értem. Nem vagyok hülye, de ez most kicsit sok. Most akkor ott voltam, vagy Egyiptomban, vagy hol? És mikor?
- Hát, biztos válaszokat nem tudok mondani. Azt igen, hogy számomra mi tűnik logikusnak. De ezügyben szinte csak kérdőjeleink vannak, és érzésem szerint még igen hosszú ideig azok inkább szaporodni fognak, mint elfogyni.
- Figyelek, professzor úr. Kérem, mondja, az én logikám most teljesen kikapcsolt.
- Maga David, ott volt a teutoburgi erdőben egy római legionárius testében. Akit tényleg eltaláltak egy dobódárdával, de a páncélon a dárda kisiklott, és viszonylag enyhe sérülést okozott csak. A dárdát nyilván egy germán dobta, nem valószínű, hogy ott lehetett volna abban a seregben egy egyiptomi. De olyan dárdát használt, ami 1300 évvel azelőtt a csata előtt készült. Hogy miért, nem tudom. Összességében azt gondolom, hogy nem volt egyedül teutoburgban. Volt ott még valaki, aki képes mások bőrébe bújni. És mivel a már akkor is 1300 éves különleges dárdával pont az egyetlen olyan rómait vették célba, akiben ott lappangott még valaki, ezért aztán azt gondolom, hogy Ön volt a célpont. Vagy még egyszerűbben: nem hadisebesülést élt túl maga, és a légiós, hanem gyilkossági kísérletet.
- Jézusom - hebegte David. A lányra nézett, és most értette meg: nem dühös az arca, hanem fél. És félti őt. És ez még akkor is jólesett, ha éppen összeomlott minden, amiben eddig biztos volt.
---
A professzor fölállt, és az egyik szobafalon lévő festményhez ment. Bárszekrényt rejtett. Töltött egy kis Chivas Regalt, és elővett egy láthatóan használt dobozú John Player Specialt.
- Tessék David. Hajtsa ezt föl, és gyújtson rá. Jót fog tenni. Okoztam elég izgalmat, hogy valami kis nyugalmat is megpróbáljak magába csempészni.
- Szabad?
- Nem, de most igen. Kinyitom az ablakot, túléljük. Zugdohányos vagyok, napi egy-két szál, de el ne mondja senkinek, mert a végén még kirúgnak - és Davidre mosolygott.
David is elmosolyodott. Duncan Philipset kirúgni Cambridge-ből? Oké, nyilván csak vicc volt. De ez is ugyanolyan jólesett, mint a viszki, meg a különleges minőségű cigi.
- Mondanék még pár dolgot, fiam. Egyfajta tanácsként, aztán ha gondolja, elfogadja.
- Megköszönöm, professzor úr.
- Oké. Nekem nemsokára indulnom kell. Marseille külvárosában találtak valamit egy építkezésen, és a légifelvételek szerint az a valami egy hatalmas légiós tábor. Ha az, akkor feltárás lesz, nem építkezés, úgyhogy nem babra megy a játék. És a francia kollégák épp ezért ragaszkodnak a személyemhez. De megpróbálok szerdára visszaérni. Mert őszintén szólva, ami magával történik, az sokkal érdekesebb, mint egy bármekkora légiós tábor. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet mondok, de tényleg így érzem. És egyébként is: ráfér most magára egy kis baráti segítség.
- Minél több, annál jobb.
- Rendben. Szóval szerdára visszaérek, ha valami miatt mégsem, akkor felhívom Danielle-t. És amíg vissza nem érek, annyit kérnék: ne próbáljon meg újra belépni a játékba.
- Tényleg ezen járt az eszem az egyetemkertben.
- Gondoltam, láttam, ahogy felcsillant a szeme, mikor megtudta: nem halt meg a légiós alteregója. Szerintem már azt is kitalálta, melyik későbbi csatával tesz próbát.
- Pontosan ez történt.
- Ne tegye. Aki meg akarta ölni, per pillanat valószínűleg úgy gondolja: sikerrel járt. A dárdáját nyilván visszavette, értékes darab, és ha nem teszi, akkor nem Tutanhamon sírjában találunk meg négyet 1920-ban. Ott csak hármat, egyet meg valahol Osnabrück környékén. Ahol a teutoburgi csata epicentruma volt. Legalábbis nagyjából.
- Huhhh - szisszent föl David - Beleléptem az időparadoxonba.
- Bele bizony, elég rendesen. De majd erre is rátérünk, ha visszajöttem. Szóval a gyilkosának valószínűleg nem volt ideje meggyőződni, hogy tényleg halálos sebet okozott-e. Egy akkora káoszban elég volt neki, hogy kiáll a nyakából - mármint a légióséból, persze - a dárda, véres, eszméletlen, meg ilyesmi. Kihúzta a fegyvert és továbbállt. Nem kéne felhívni a figyelmét, hogy nem sikerült a kísérlet. Márpedig ha visszamegy egy későbbi csatába, akkor valószínűleg ismét ugyanannak a légiósnak a bőrébe bújik. És akkor megint célpont lesz.
- Világos. Bár azt nem értem, honnan tudná meg, hogy megint ott vagyok.
- Dunsztom sincs. De mivel célzottan magát támadta egy akkora csatában, mint a teutoburgi, ezért igen valószínű, hogy halálpontos információval rendelkezett a maga ottlétéről. Hogy honnan, ne kérdezze. Pont annyira nincs rá válaszom, mint ezer másik fontos kérdésre.
- Rendben, professzor úr. Életben leszek még, mire visszaér. Nem akciózom, megígérem.
- Köszönöm, David.
- Danielle.
- Igen, tanár úr?
- Pesztrálgassa a fiút. Ráfér.
- Meglesz. Magamtól is tenném.
---
- Hazamész?
- Rámférne.
- Akkor?
- Egykor lesz a morálfilozófia speckolom. Az a kedvencem, és még sosem hiányoztam.
- A jó meg a rossz, mi? Hát, az most időszerűbb, mint valaha.
- Az mindig időszerű. De nem hiszem, hogy oda tudnék figyelni. Pedig a kedvenc tanársegédem tartja.
- Okos is, nemcsak szép - kacsintott Davidre Danielle.
- Sőt, egyenesen zseniális. Meg persze bombázó. De én foglalt vagyok.
- Nocsak, lemaradtam valamiről?
- Dan, nálad senki sem tudja jobban, hogy értem.
- Oké, persze.
Az M-épület előtt álltak meg kicsit, miután kijöttek a professzortól.
- David, menj haza. Pihenj.
- És Te? A profod azt mondta, pesztrálgatnod kell engem.
- Foglak is. De csak akkor, ha hazamész most. Nekem van még egy kis dolgom, és nagyjából kettőre felmegyek.
- Rendben. Ez a végső érv. Nyilván otthon kell lennem, ha feljössz hozzám - vigyorgott a lányra David.
- És ne kapcsold be a gépet. Legalább addig, amíg meg nem jövök.
- Per pillanat eszem ágában sincs. Kicsit félek tőle.
- Helyes. A félelem ilyen esetekben jó tanácsadó.
- Gondolod, tényleg meg akartak ölni?
- Igen. A proftól függetlenül én is erre jutottam.
- Fontos ember lettem. Akartam ezt?
- Ezt neked kell eldönteni David. De az biztos, hogy nem marad meg a megszokott életed.
- Ja, kezdek rájönni. Na, akkor megyek, és várlak kettőkor. Előbb is jöhetsz. Akár most is.
- Ne huncutkodj már. Ott leszek, legkésőbb kettőkor.
A lány nem mondott igazat. Nem volt semmi dolga valójában, a tanrendjében a hétfőt kiürítette. Ha nem tudta magát kipihenni hétvégén, mindig jól jött az a plusz nap. És ezt addig kell kiélveznie, amíg egyetemista. Aztán jön majd a folyamatos robotolás. Bár ha az ásatásokat jelent, elemzéseket, utazásokat a világ minden tájára, felfedezések reményében, akkor nem is lesz robotolás. Igaz, egy régésznek nincsenek hétvégéi. Ha komoly lelet van, akkor csak a hónapokat számolják, nem a napokat.
Most egyszerűen csak gondolkodni akart. Mert a női ösztöne nem hagyta nyugodni. És mindazok fényében, ami ma kiderült David sérüléséről, döntést kell hoznia még azelőtt, mielőtt Davidhez felmegy. Mégpedig Donaldról. Mert bár tegnap boldoggá tette, hogy a fiúk összehaverkodtak, de azért megszólalt benne a vészcsengő. Mert egyszerűen túl könnyen ment. És Donald ennél sokkal konokabb és akaratosabb. Nem fog pár perc alatt összehaverkodni valakivel, akit mélyen lenéz. És persze, jó lenne azt gondolni, hogy a lány kedvéért tette, de az túlzott naivitás lenne. Donaldot azért elsősorban mindig saját maga érdekelte. A lány lehetett a második, de első soha.
Szóval valami nincs rendben ezzel a remekül alakuló újsütetű barátsággal. Donaldnak az ilyen viselkedéssel célja van. És persze, lehet, hogy az, amit mondott: nem akar kimaradni a buliból. De amikor ezt mondta, még igencsak kétséges volt, hogy helytálló-e David sztorija. És a lány tudta, hogy Donald kíméletlen. És bármennyire is hülyeség, de konkurensként tekint Davidre. Márpedig az alfahímek megsemmisítik az ellenfelet, nemcsak megsebzik. Talán azért lett hirtelen ilyen barátságos, mert arra gondolt: így tud minél több információt szerezni Davidről, hogy aztán lejárathassa.
A lány tisztában volt a fiú hibáival. És ha néha elgondolkozott, mi is lesz kettejük kapcsolatának jövője, akkor mindig ugyanarra jutott: semmi. Jól megvannak, együtt járnak bulizni, de nagyjából ez minden. Donald mellett aligha válhatna azzá a nővé, aki szeretne lenni. A fiú a karrierjét fogja építeni, és ehhez nem egy önálló akarattal és életcéllal rendelkező társra lesz szüksége, hanem valami szőke fotómodellre, aki butuskán elcsacsogja neki mindennap, hogy mily csodálatos férfi is Donald Hickey. Danielle pedig lehetett volna fotómodell, de szőke semmiképp. És nem a hajfesték volt az akadály.
Nem - jutott döntésre a lány. A mai történésekről egy szót sem fog szólni Donaldnak. Ha esetleg a fiú képes is lenne egy ideig magában tartani azt, ami David számára bármikor életveszélyes lehet, a baráti köre rá fogja venni, hogy fecsegjen. És valamelyik esti, edzés utáni kocsmázáson mindent el fog mondani. És Donald baráti köre felöleli nagyjából az egész egyetemi sportéletet. Tehát azonnal híre megy mindenfelé annak, aminek titokban kell maradnia. Persze, ez most egy furcsa helyzet. David érdekében kell becsapnia Donaldot. Mintha fontosabb lenne a két fiú közül az, akivel csak baráti a viszonyuk.
Igen, ez kínos. De belül biztos volt benne, hogy ezt kell tennie. A kérdés valójában nem David, vagy Donald, hanem élet, vagy halál. Így felfogva pedig csak ezt teheti. Rendben. Ma Donald amúgyis hosszú napos, este 10 előtt aligha végez az óráival, az edzéssel, meg a kocsmázással. Persze, a fiú hívni fogja majd, hogy menjen vele. Nem fog. Ma egész nap Daviddel lesz. Ráfér a bátorítás, és tán ketten jutnak valamiféle következtetésre, amivel közelebb jutnak az érthetetlen megértéséhez. Úgyhogy ez a nap Davidé lesz. Aztán majd meglátjuk - zárta le magában a lány a gondolatfutamot. Kávézik egyet, eszik is valamit, aztán indul Davidhez.
---
Túl voltak a második éjszakán is. Titus Sura úgy számolta, hogy a következő sötétedés idején fogják elérni a Rajnát. Szerencséjük volt, mindvégig tiszta időben mentek, és a holdfény még a sűrű lombozaton is átvilágított eléggé ahhoz, hogy tartani tudják az irányt. Meg persze a tempót. Ami meglehetősen gyors volt. Enni a szederbokor óta nem ettek, de az már nem is hiányzott. Összeszűkült gyorsan a gyomra a folyamatos éhezéstől, és fizikai megerőltetéstől, simán kibírja hazáig. Vizet könnyen találtak, tele volt az erdő vele. Forrás, patak, vízátfolyás, minden órában belebotlottak egybe. Ébren maradni volt a legnehezebb. Pláne éjszaka. Ha Titus Sura egyedül van, tán lefekszik, vállalva az ezzel járó kockázatot. De nem akart gyengének látszani Marcellus Maxentius előtt. Úgyhogy ébren maradt, és vakon követte a centuriot. Ha a következő éjszaka már a Rajnánál éri őket, akkor jut alvás is. Meg étel, ital.
Az erdő kezdett ritkulni, ahogy haladtak. És településből is egyre több volt. Minél közelebb értek a Rajnához, annál inkább hallottak férfihangokat is. A centurio olyankor mindig figyelt, és kiderült a germánok beszélgetéseiből: az errefelé élők nem vettek részt a csatában. Hogy miért, az persze más kérdés. Voltak olyan germán törzsek, akik bár nem voltak részei a római birodalomnak, de jó viszonyt ápoltak vele. És minél közelebb volt a határt jelentő folyóhoz egy település, annál jobban érvényesült a birodalom hatása. Kereskedtek, és a földművesek jobban jártak, ha a Rajnán túli római városokban adták el a terményeiket. Úgyhogy ezen a tájon már béke honolt, és persze az itt élők azt is tudták, hogyha Róma odacsap, akkor először őket találja el.
De azért óvatosak maradtak. Nem kockáztatták, hogy meglássák őket. Ha már eddig eljutottak észrevétlenül, akkor maradjon is így, egészen hazáig.
A centurio intett, és lefeküdt. Titus is ezt tette, és közben odakúszott Marcellus Maxentiushoz.
- Mi történt? - suttogta.
- Lovasok. Figyeljünk.
Már Titus is hallotta. Úgy tűnik az állandó éberség, meg tán az éhezés és kialvatlanság az ő érzékeit is kihegyezte. A dobogás most nem hátulról jött, hanem előlről, a Rajna felől. Aztán az egyik lankásabb, bokros területen meglátták a hang forrásait is. Hat ló, három lovassal.
- Marcus! Marcus!
Titus Sura felpattant, és a kiabálást a lovasok meg is hallották.
- Mi a fenét csinál, katona? - üvöltött rá a centurio, de ő is fölpattant. Előhúzta a tőrt a tunikájából, és harcrakészen várta a lovasokat. Ha már halni kell, azt két római együtt teszi.
De semmi ilyesmi nem történt. Tán kőhajításnyira lehettek, mikor az élen lovagló leugrott a nyeregből, és a hátast otthagyva gyalog futott feléjük. És ő is kiabált.
- Titus! Jupiternek hála. Életben vagy.
- Igen Marcus. És te is. Vigyáztak ránk az istenek.
És a két katona összeölelkezett.
- Na, fiaim, ölelkezzenek csak, de legalább ne kiabáljanak. Nem vagyunk még otthon.
A lovas most ismerte föl Marcellus Maxentiust.
- Marcus Merula, tizenhetedik légió, lovasság, jelentkezem.
- Rendben katona. Örülök magának.
- Én is Önnek, Uram. Titusnak meg különösen. Tudja, uram, gyermekkorunk óta vagyunk barátok. Még a légióba is együtt jelentkeztünk.
- Értem fiam. Hogy kerülnek ide?
- Túlélőket keresünk. és a lehető legjobbakat meg is találtuk. Jut ló mindannyiunknak, hoztunk magunkkal a táborból.
- Tudnak valamit a csatáról?
- Megsemmisült a légió uram. A gyalogság teljesen, a háromszáz lovasból pedig mi hárman maradtunk életben. Mikor már nem volt rajtunk kívül élő, sem lovas, sem gyalogos, hazaindultunk. Úgy gondoltuk, jobb, ha minél gyorsabban megtudják a rettenetes hírt a táborban. Így aztán már tudják. Amennyi lovat, meg lovagolni tudó katonát a táborban össze tudott szedni Cornuta legatus, az most mind túlélőket keres.
- Jól tette. Nem voltak összeütközések a környéki germánokkal?
- Semmi. Szerintem nem is tudnak arról, hogy csata volt. Teljesen kihagyták őket. Vagy csak úgy csinálnak. De ez most mindegy.
- Mennyire vagyunk a Rajnától?
- Nagyon közel, Uram. Ha arra a dombra fölmegyünk, már látszani fog a folyó. Hatalmas tempóban jöhettek idáig.
- Nem éreztük magunkat otthon Germániában.
Nézd már - futott át Titus Surán. Egy centurio, aki viccel. Korábban az a könny a szemében, mikor Arminius árulásáról beszélt. Most meg humorizál. Úgy tűnik, még egy centurio is emberből van. Mert egyébként, a folyamatos kiképzés során ez sosem derült ki.
A másik két lovas is közben odaért. A nyeregkápából elővettek pár dolgot. Cipó, sajt, szárított hús. És kulacs. Ennél finomabb reggelit még sosem kapott Titus Sura. Végülis olyan, mint egy születésnap. Túlélte a saját halálát, minden eséllyel szemben. Mars vigyáz rám - szögezte le magában újra. És most már meggyőződéssel.
---
Végülis Danielle sokkal gyorsabban lerendezte magában a Donald kontra David kérdést, mint tervezte, így már délután egy körül a fiú lakásához ért. Megijedve tapasztalta, hogy az ajtó résnyire nyitva. Óvatosan bement, aztán megnyugodott. David az ablaknál állt, nyilván látta a lányt megérkezni, és ő nyitott ajtót.
- Dan, rájöttem valamire. Legalábbis azt hiszem - fordult meg a fiú.
A lány ledobta a kabátját az ágyra, és leült.
- Jó az irány. Ágy, vetkőzés. Érezd magad otthon.
- Ne hülyéskedj már David. Mondd, mi jár a fejedben.
- Oké, tényleg csak hülyéskedem. Legalábbis féligmeddig - vigyorgott a fiú.
- Szóval?
- Hangosan gondolkodom, rendben? Így ha közben logikai hibát találsz, akkor a következtetésem sem lehet helytálló. Ha azonban átmegyek a szűrődön, akkor valamiben legalább biztosak lehetünk.
- Jó ötlet. Nosza, hadd halljam.
- Addig már tiszta, hogy ott voltam teutoburgban, és egy légiós bőrében. Igaz?
- Igaz.
- Semmiféle olyan dolog nem volt velem odaát, ami itt viszont igen. A ruháim megváltoztak, és bár nem láttam magam, de valószínűleg a kinézetem is teljesen más. Szóval fizikailag nem zavartam be az alteregómat semilyen módon.
- Igen, egyetértek.
- És mégis hazahoztam onnan egy sebet. Pedig a testem mindvégig itthon volt.
- Tényleg. Ez eddig nem jutott eszembe.
- Sőt mitöbb. Még egy ottani fegyver szilánkjait is áthoztam egy kétezer éves lyukon.
- Így van. És igazad van, ez teljesen ellentmond annak, hogy csak a szellemed, vagy lelked, vagy mittoménmid ment át, de a testedből semmi. Kapisgálom, bár nem tudom mire fogsz kilyukadni. Tehát?
- Nem véletlenül használták azt a dárdát, amit. Egy korabeli normál dárda csak a légióson ütött volna sebet, de én sértetlenül érek haza.
- Lehet. És ebből mi következik?
- Az a dárda, amiből csak négy van, az nagyon különleges darab. Ugyanúgy átmegy az időn, mint én. Egyszerre sebzi meg minden alteregómat. Erre hozták létre.
A lány emésztett. David logikája hibátlan volt. Úgy tűnik elmúlt belőle a sokkos állapot, és hozza a szokásos formáját végre. És mivel ez így van, ezért most azt kéne elfogadnia, hogy nem csak ember lehet több időben és fizikai formában, hanem tárgy is. Remek. Innentől mi biztos egyáltalán?
- Elfogadom, hibátlan következtetés. És akkor én is mondok valamit. Talán még alá is támasztja a következtetésedet.
- Figyelek.
- Azt nyilván tudod, hogy Tutanhamon sírja az egyetlen teljesen sértetlenül megtalált egyiptomi királysír.
- Igen.
- Ha valaki kellő mélységben foglalkozik régészettel, akkor az egy idő után már nem hisz a véletlenekben. Roppant valószínűtlen, hogy az évezredek alatt a többi sírt szépen módszeresen feltáró, és kifosztó sírrablók pont Tutanhamonét ne találták volna meg. Profibbak voltak, mint a régészek. A megélhetésük függött ettől.
- Értem. Folytasd.
- Igen valószínű, hogy pontosan tudták hol a sír, de tudatosan nem bolygatták meg. Hogy tiszteletből, vagy félelemből, vagy ki tudja milyen okból, azt a fene se tudja. De tény, hogy teljesen sértetlen volt. Mindehhez még hozzáveszem, hogy Tutanhamon egy roppant fiatal ember volt, akinél fönnáll a gyanú, hogy erőszakos halált halt. Az apja Ehnaton, aki fogta magát, és megváltoztatta Egyiptom többezer éves hitvilágát. Amit halála után visszaváltoztattak, és még a nevét is kitörölték mindenünnen. Szóval ha van igazán izgalmas időszak, az éppen ez.
- Értem, amit mondasz, de nem áll össze, hogyan kapcsolódik a mostani sztorinkhoz.
- Gondolod, hogy egyszercsak jön egy fáraó, eszébe jut, hogy a többezer éve fennálló Egyiptom mindent megalapozó hitvilágát kiirtja, és csak úgy kitalál helyette egyet?
- Ez még azért elképzelhető. Bár tényleg határeset. A fáraók sem a semmiből jöttek, hanem egymásra épülő dinasztiákból. Nyilván ugyanabban a hitvilágban nevelkedtek.
- Így van. És tudod, milyen volt Ehnaton új vallása?
- Nem.
- Kísértetiesen hasonlít a kereszténységhez. De az majd csak 1300 évvel később jelentkezik. És mivel Ehnaton kísérlete csak kísérlet maradt, és minden fellelhető nyomát az egyiptomi elit megsemmisítette, így aztán a keresztények semmit sem tudhattak róla.
- Oké. És akkor?
- A történelemben a dolgok egymásra épülnek. Nem jönnek a semmiből új gondolatok, pláne nem úgy, hogy minden régit eltörölnek, hogy helyet csináljanak az újnak. A kereszténység hitvilága, így alakult ki szervesen. Kis közösségek, amik egyre nagyobb hatást gyakoroltak a környezetükre. És önmagát erősítő folyamatként eljutott odáig, hogy végül már a római birodalom is elfogadta államvallásnak. De tudod, hogy ez mennyi ideig tartott?
- Nem.
- Háromszáz évig. Érted, David?
- Azt hiszem igen. És már megint kezdem magam szarul érezni.
- Bizony. A helyzet az, hogy Ehnaton nem a semmiből jött, és próbálta meg a kereszténységet bevezetni 1300 évvel annak kezdete előtt. Ő egy hittérítő volt, aki a már létező, és államvallásként hatalmas befolyású kereszténységet akarta sokkal korábban bevezetni.
- Jézusom.
- Igen, David. Azt hiszem, Ehnaton olyan volt, mint Te. Ha még kíméletlenebb akarok lenni: még az is lehet, hogy Te magad voltál. Vagy az a másik, aki teutoburgban meg akart gyilkolni.
- És akkor a különleges dárdákat azért tették a fia sírjába, hogy egy újabb hasonló, mindent felforgató személyt megölhessenek, ha megint próbálkozik. Na persze az is kérdés, kik tették oda. Mert azok sem lehetnek kispályások.
- Na, David. Egyetértünk mindezekben, amikre jutottunk?
- Egyet, és nem tudom, hogy jó-e ez nekünk.
- Már késő, David. Benne vagyunk, nyakig. És azt hiszem, ez csak a kezdet.
- Én is. Tudod, Dan, mi a filozófusok egyik kedvenc közmondása?
- Most megtudom.
- Ja. Nagyjából ennyi: sosem lehet annyira rossz, hogy ne lehetne még rosszabb.
---
- Ave centurio.
- Ave legatus.
- Mondjon el mindent, amit tud. Ceasar Bibractében van, innen egy nap lóháton. A legjobb az lesz, ha sietek jelentést tenni. Más esetben hagytam volna magukat pihenni, de most fontos az idő.
- Megértem, uram, teljesen igaza van. Remélem, eltakarítja a császár a barbár söpredéket ezekután. Arminiust pedig diadalmenetben kell végigkorbácsolni Rómán.
- Biztos benne, hogy ekkora szerepe volt ebben?
- Biztos. Kihallgattam egy germán járőr beszélgetését.
- Ért a nyelvükön?
- Több nyelvjárásukat is ismerem. Húsz éve szolgálok a határvidéken, és sok akciót vezettem a területükre. Meg kellett magam értetnem velük.
- Rendben, centurio. Minden más esetben magammal vinném, de kettőnkön kívül nem maradt tiszt a légióból. Így addig, míg én távol leszek, maga vezeti a légiót. Vagyis azt, ami megvan belőle.
- Mennyien vagyunk?
- Tán, ha háromszázan. Akik itt maradtak a tábor őrzésére, a betegek, sebesültek, a hadtáp, meg a kilenc megmenekült.
- Kilenc?
- Összesen ennyi túlélőt találtunk. No, akkor mondjon el mindent, amire emlékszik. És nyugodtan egészítsék ki maguk is, katonák. Most ne várjanak parancsra, nincs ilyesmire időnk. És üljenek le, maguk már így is emberfölöttit teljesítettek. Amit az asztalon látnak, egyék, igyák! Töltődjenek, nem tudjuk, hogy nem fogják-e megtámadni a germánok a tábort. Szükség lehet az erejükre. Ha rajtam múlik, mindannyiukat kitüntetem és előléptetem. De nem tudom, mi lesz Ceasar reakciója a történésekre. A kormányzóról nincs semmi információjuk?
- Semmi, Uram. A menetoszlop élén volt, a tizenkilences légióval. Róluk semmit sem tudunk.
- Sajnos én igen. Küldtem hozzájuk is lovasjárőrt. A tizenkilencesből egy ember sem ért haza.
- Logikus. Ők vezették az oszlopot, hát őket vették körbe legelőször.
- Azt hiszem nincs esély, hogy Varus kormányzó hazatérjen.
- Egyetértek, Uram.
Titus Sura és Marcus Merula csendben majszolta a legatus asztaláról mindazt, amit csak talált. Még bor is volt, azt is meghúzták. Cornuta legatus amúgyis jó ember hírében állt, hát most meg is tapasztalták. Más esetekben egy légió második embere nem cseveg, és nem etet-itat közkatonákat. És ami még fontosabb: nyugodt és barátságos. Nem keres bűnbakokat, pedig a saját sorsa is kérdéses, ha Ceasar feldühödik. Három légiót elveszteni, az példátlan kudarc. És eddig Augustus uralkodása sikertörténet volt. De ez már nem az én dolgom - zárta rövidre Titus.
Pedig igaza volt. Ugyanilyen gondolatok jártak Tertius Pacuvius Cornuta fejében is. Varus kormányzó vereségbe, és megsemmisülésbe vezette a légiókat. És ezért felelnie kell, de Ő már nem tud. Hát akkor a helyettesén lehet számonkérni a rettenetes kudarcot. És bár Ceasar higgadt és megfontolt, de gyermekeiként szereti a legionáriusokat, így ez a veszteség igen mélyen fogja érinteni. Ezen máskor, főtiszti körben jókat mulattak, de persze örültek neki. Mindennel el voltak látva, ha épp nem valamilyen expedícióban voltak, nagyobb luxusban éltek, mint egy római szenátor. Dehát mindegy, egy vezetőnek akkor is rangjához méltón kell viselkednie, ha az kockázatos.
Marcellus Maxentius mindent elmondott, amit csak tudott a csatáról, a másik nyolc túlélő hozzátette a saját maga által átélteket, úgyhogy amennyire lehetséges, a legatus összerakta magában az összképet. Ideje indulnia. Bármit is dönt Augustus, azt gyorsan kell megtennie. Mert egyelőre a Rajna bal partján nincs számottevő római katonaság. A légiókból a többség épp a balkánon harcol, ami itt maradt, az meg elporlott. Ha a germánok támadni akarnak, ennél jobb esélyük nem lesz. Úgyhogy minél gyorsabban tud meg mindent a császár, annál jobb lesz mindannyiuknak.
- Indulok, centurio. Vigyázzon a táborra, és a katonáinkra.
- Meglesz, legatus. Jó utat. És várjuk vissza, uram.
- Rajtam nem fog múlni.
---
- Don mikor jön?
- Semikor.
- Hogyhogy? Tök rendes volt tegnap.
- Igen. Túlzottan is.
- Hát, én annyira nem ismerem, mint Te. Számomra őszintének tűnt.
- Donald nagyon profi ebben. Lenyűgöző tud lenni, ha akar. És valamiért az akart lenni. Hogy miért, még nem tudom. Majd ha rájövök, talán újra bevonhatjuk, de addig nem.
- Persze, értem. Nem akarok neked kellemetlenséget okozni.
- Nem okozol. Tudom, hogy emiatt kerülöd mindig a témát, és díjazom. Valami nem oké a hirtelen támadt lelkesedésében.
- Pedig nélküle unatkozni fogsz itt. Én nem vagyok valami szórakoztató partner.
- Miért gondolod, hogy szórakoztatnod kéne?
- Tudod, rengetegszer vágytam arra, hogy egyszer itt lehessek veled hosszú órákon keresztül. És most itt vagy, és nem tudok mit kezdeni a helyzettel.
- Ne görcsölj David. Nem azért vagyok itt, hogy szórakoztass, hanem azért, mert szükséged van most rám. Csoda, hogy nem borultál ki teljesen. Amennyi dolog veled történt az elmúlt napokban, azt más egy életen keresztül nem tudná feldolgozni. Nagyon jól bírod. Büszke vagyok rád.
- Oké, nagyon rendes tőled.
Az elmúlt órákban csendben voltak, tán ezért érezte a fiú, hogy unalmas társaság. Pedig csak annyi történt, hogy Danielle elfoglalta az ágyat, bekapcsolta a notebookját és belépett az egyetemi könyvtár online-felületére. David pedig elaludt a fotelben. Talán sosem történt még meg, hogy ha itthon volt, és leült, ne kapcsolta volna be a számítógépet, most azonban tartotta magát a prof kéréséhez, és hozzá sem ért. Ezért aztán elnyomta az álom. Most, hogy fölébredt, érezte, hogy jót tett neki a pihenés.
- Mit csináltál, míg szundítottam?
- Utánanéztem pár dolognak. Régebben persze sokat tudtam az egyiptomi dolgokról is, de mióta ráálltam a rómaiakra, kopott azért a tudásom. Márpedig úgy tűnik, mindkét korszakból profinak kell lennem, hogy segíteni tudjak neked.
- Kár, hogy Te nem tudsz átjönni velem. Jó lenne veled fölfedezni Rómát.
- Ja, romantika a Colosseumnál, mi?
- Akár. Velencébe nem vihetlek gondolázni, mert az még akkortájt nincs.
- Ne akarjál elkábítani. Ez Donald stílusa, nem a tiéd. És elárulok egy titkot: rám nem nagyon hat. Roppant mód tudom unni a közhelyes, átlagos, és megtervezett romantikákat. A spontaneitás jobban bejön.
- Na, akkor ezt beillesztem a terveimbe - kacsintott a lányra a fiú. - Szerzek egy ladikot, és elviszlek a Velence helyén akkor lévő mocsárba békakuruttyolást hallgatni.
- Na, ez már valami. Vagy hozhatnál például nekem valami eredeti római cuccot. Mert germánt már hoztál, de még arról is kiderült, hogy egyiptomi.
- Na, pont olyat kérsz, amiről tudod, hogy lehetetlen.
- Kevesebbel miért érném be? Csak gondoltam, segítek a tervezésben - és visszakacsintott a fiúra.
Megszólalt a lány mobilja. Este hét óra volt, mostanra volt Donald hívása várható. Meg is érkezett, menetrendszerűen.
- Nem, ma nem - hallotta David. - Talán holnap. Fáradt vagyok, Donald.
Aztán a vonal túlsó végén egy hosszabb monológ kezdődött.
- Majd megbeszéljük. Most viszont hagyjál pihenni, kérlek. Köszi. Neked is.
Danielle letette a telefont.
- Na, mondom, hogy csak cirkusz volt a tegnapi. Minden második szava Te voltál, David. És nem egy barátod beszélt rólad. De ehhez most nincs agyam.
- Klassz csaj vagy. Mondtam már?
- Ma még nem, - mosolygott a lány. - David, délután motoszkált bennem egy gondolat. Megbeszéljük?
- Persze. Épp ráérünk, hála neked.
- Oké. Szóval ez ilyen lelki dolog. Vajon mit érezhetett a légiós, míg benne voltál?
- Nem tudom. Nagyon furcsa érzés volt nekem is. Szerintem az én értetlen kábulatomat élte ő is át. Azért nem tudott rendesen reagálni a helyzetre.
- És utána hogy dolgozhatta föl magában?
- Egy olyan kemény embert, mint egy római katona, nagyon zavarhat, ha elveszti maga fölött a kontrollt. Csak úgy maradhat életben, ha tökéletesen ura a testének és a lelkének. Nagyon nehezen emésztheti meg. Tán valami fölsőbb dologra fogja.
- Isteni segítség?
- Olyasmi. Annyi istenük volt, hogy valamelyik épp arra járhatott. Biztos megoldotta valahogy. Az igazán izgalmas az, hogy mit fog érni a mostani magyarázata, ha újra meglátogatom.
- Szóval eldöntötted.
- Persze. Az ember alaptermészete a kíváncsiság. Tulajdonképpen a bátorság sem más, minthogy utat adsz a kíváncsiságnak a veszélytől való félelemmel szemben.
- Huhhh, ezt gyönyörűen mondtad. És mikor? Ja, és hogyan?
- Megvárjuk a profot. Pár dologban képbe kell kerülnöm az akkori légiósélettel kapcsolatban. Akkor talán kevésbé fogom bezavarni az alteregómat. A hogyanra meg szerintem egyszerű a megoldás. Itt a gép, a játék, bekapcsoljuk, és betöltök egy kicsit későbbi csatát, megintcsak a germánok ellen. Biztos ott lesz a légiósunk, és szerintem simán belekerülök megint. Próbálok majd nem azonnal meghalni. Vagy elájulni. Na, ehhez kell majd a proftól a segítség. És persze tőled, Dan.
- A prof nagyon ráállt a sztorira. Szerintem rohan haza, ahogy csak bír. Egy régész, aki képes közvetlen kapcsolatba kerülni az általa kutatott múlttal. Elképzelhetetlenül nagy és ritka adomány. A prof pedig minden sejtjében régész, és szerencsénkre remek ember is. Rám meg persze, hogy számíthatsz. Látod, még akár Donald ellenében is.
- Köszönöm, Danielle.
- Danielle? Nem Dan?
- Oké, rajtakaptál.
---
Moamar Nadif utolsó körét rótta. Mindjárt véget ér a műszak, és mehet haza aludni. Fáradt éppen nem volt, de az éjszakai ügyelet unalma álmosító volt. Napközben itt a rengeteg turista, mindig történik valami, de ilyenkor semmi. Senki nem olyan bolond, hogy ide betörjön.
- Moamar.
- Főnök? - szólt a walkie-talkie-ba.
- Nézz rá a 17-es teremre.
- Megyek. Mit nézzek?
- Nem tudom. Nem látom elég élesen a monitoron, de mintha a 178-as tárlónak kinyílt volna az üvege.
- A dárdák?
- Igen.
Tán egy évtizede volt az utolsó olyan esemény, ami kicsit fölforgatta a kairói múzeum biztonsági őrségének nyugalmat. És az pont ugyanezzel a tárlóval történt. Nyitva volt a fedőüvege, és az egyik dárda nem a szokványos helyzetben volt benne. De nem lopták el, nem hiányzott más műtárgy sem. Úgyhogy egy ideig zsongtak a témán, aztán betették a megoldatlan rejtélyek közé. Legalább volt valami izgalom a monoton szolgálatok alatt, lehetett beszélgetni erről.
- Odaértem. Megvizsgálom közelebbről.
- Rendben, rajtad vagyok. Figyelek.
Nagyjából öt méterre lehetett, mikor egyértelművé vált számára: a fedőlap tényleg nyitva van. De ami rosszabb: csak egy dárda volt a tárlóban.
- Főnök, látod?
- Kitakarod a képet. Mi a helyzet?
- Csak egy dárda van a vitrinben.
- Micsoda?
- Jobb, ha idejössz.
- Indulok. Ne mozdulj onnan.
Könnyű azt mondani. De ahogy körülnézett, mintha az egyik oszlop mögött valamilyen oda nem való árnyékot látott volna. Ennyi év után már beégett a retinájába az egész múzeum, bármilyen eltérést azonnal kiszúrt. Elővette a pisztolyát, és óvatosan az oszlop felé indult.
- Gyere elő feltartott kézzel.
Semmi válasz nem érkezett, úgyhogy tovább közelített. Bár mintha az árnyék már nem lenne ott. Beugrott az oszlop mögé, maga előtt tartva a fegyvert. De senki nem volt ott.
- Képzelődtem.
Pedig nem. Volt ott valaki. De az oszlopot megkerülve már Moamar mögött volt. És a hiányzó dárda is meglett.
---
Danielle telefoncsörgésre ébredt. Meglepődve nézett körül, még félálomban is észlelte, hogy nem otthon van. Úgy tűnik, őt is kimerítették az elmúlt napok. David ágyán aludt, bár nem emlékezett rá, hogy a feje alatt párna lett volna, és be sem takarózott. Úgy tűnik, a fiú tette komfortossá az álmát. Aki szintén aludt, de a fotelben. A professzor volt a vonalban.
- Jó reggelt Danielle. Bocsásson meg, hogy felébresztem, de okom van rá.
- Mennyi az idő, professzor úr? Ja, bocsánat, jó reggelt.
- Fél nyolc. Át kéne mennie Davidhez, és venni útközben egy The Sun-t.
- Itt vagyok most is nála. És micsodát kéne vennem?
- Sun-t. Tudja, a bulvárlap. Én sem vagyok a híve, de elküldték nekem az egyik cikküket az előbb. És kerestek is tőlük. Bár maga már modernebb, mint én, lehet, hogy elég, ha a honlapjukra ránéz. Főcím, úgyhogy ott is meglesz, nemcsak az írottban.
- Miről van szó?
- Olvassa el, rájön majd, melyik cikkre gondolok. És David is lássa. Én meg indulok haza délután. Repülővel megyek, és viszek magammal még valakit, akinek a segítségére szükségünk lesz. Küldje át nekem David lakásának címét sms-ben, legyen szíves. Hatra ott leszünk. És addig ne menjenek el otthonról. Különösen David ne. És ez most fontos.
- Értem professzor úr, így lesz.
- Köszönöm Danielle.
A beszélgetés Davidet is fölverte.
- Mi történt? - nézett kótyagos arccal a lányra.
- Van valami cikk a The Sunban. A prof hívott, azt mondta olvassuk el, mert fontos. És estére hazaér, és idejön hozzád. Meg hoz magával valakit.
- Hűha. Nézzük meg, ha már emiatt felébresztettek minket.
- Oké. És David. Köszönöm, hogy betakartál. És a párna is kényelmes volt.
- Bármikor. És bármeddig - mosolygott rá a fiú.
Közben a lány a notebookját birizgálta, és behozta a The Sun honlapját. A mai főcím ennyi volt: A fáraó átka? És Tutanhamon világhírű arany halotti maszkja volt a kísérő kép.
- Ez lesz az. Gyere David, ülj mellém, és olvasd.
- Oké.
"Bár a hivatalos tudomány folyamatosan cáfolja, nem sikerült eloszlatniuk a gyanút, hogy Tutanhamon sírjának felnyitásakor olyan erők szabadultak el, melyek bajt hoznak bárkire, aki a megtalált kincsekkel kapcsolatba kerül. A fáraó átkának legújabb áldozata a kairói múzeum biztonsági őre, Moamar Nadif, akit a sírban talált egyik dárdával szúrtak keresztül. Információink szerint azonnal meghalt. A történteknek számunkra különös aktualitása, hogy Howard Carter fedezte fel annak idején a sírt. Honfitársunknak hála, a kincsek egy része hazai földre került, azokat a British Múzeum őrzi. Másik része található a kairói múzeumban. Úgy értesültünk, hogy a gyilkos nem vitt el semmit, és még a halálos fegyvert is visszatette annak tárolójába.
Megkérdeztük a British Múzeumot, milyen lépéseket tesznek a náluk őrzött műkincsek védelmére. Úgy tudjuk ugyanis, hogy a halálos dárdából összesen négy van, melyből kettő található a kairói múzeumban, kettő azonban a British Múzeum nyílt kiállításán látható. Ők elmondták, hogy nem számítanak támadásra, véleményük szerint csak a véletlen műve, hogy épp egy ilyen fegyverrel követték el a gyilkosságot. Ennek ellenére a két dárdát biztonságba helyezték, és együttműködnek a kairói hatóságokkal, bármilyen kéréssel, vagy kérdéssel is fordulnak hozzájuk. Egyébiránt nem régészeti, hanem bűnügyi esetről van szó, mely Egyiptom belügye.
Az ügy kapcsán elértük az éppen kiküldetésben Franciaországban lévő Duncan Philipset, a Cambridge-i Egyetem régészeti tanszékének vezetőjét. Ő felhívta a figyelmünket, hogy a fáraó átka nem létezik, az egymással össze nem függő, önálló események tematikus egyberakásából szerkesztett bulvárlegenda. Ennek megfelelően a konkrét ügyről sem tud mit mondani, azt javasolta, várjuk meg türelemmel az egyiptomi rendőrség nyomozását, és ha majd az eredményre vezet, közöljük azt. Meg fogjuk tenni. Ám ha addig is bármilyen új információ eljut hozzánk, azt is meg fogjuk osztani olvasóinkkal.
Derek Forsythe"
- Na, hát ennyi.
- Hűha.
- Hát, nem unatkozunk.
- Legalább itt maradsz egész nap.
- Vajon kit hoz magával a prof?
- Meglátjuk. Várunk. Mást úgy sem tehetünk.
---
Aztán David kitalálta a frankót. Persze, tűkön ültek, alig várták az este hat órát, a profot a rejtélyes kísérőjével. És szigorú utasítást kaptak, hogy nem hagyhatják el a lakást. Hát akkor itt töltik el az időt, rendben. És hogy valami értelmessel kössék le a kairói esettől újra megbolydult agyukat, tévét néztek. De mivel Davidnek nem volt televíziója, így a lány notebookja lett a műsor forrása, amihez a fiú csatlakoztatta a hatalmas plazma-monitort. Nem kapcsolta be a saját gépét, és a lány wifijét használták. Így aztán, ha az a valaki, aki rá vadászott teutoburgban, valamilyen módon David számítógépéből tudta meg, hol van, nem kapott segítséget semilyen módon. Persze, nincs abszolút biztonság, de ez per pillanat elégségesnek tűnt.
Szépen berendezte az egészet az ágy végénél, hogy a lány számára kényelmes legyen. A házimozi hangfalait is körérakta. Aztán odahúzta a fotelt az ágy mellé, és beleült. És ezt most romantikusnak érezte. Hogy mitől, fene tudja. De valahogy nagyon meghitt lett. És most azon sem görcsölt, hogy vajon nem untatja-e a lányt. Hirtelen túl félelmetes lett a világ ahhoz, hogy olyan dolgokon is rágódni kezdjen, amiken nem szükséges.
- Mit szólsz valami egyiptomi dologhoz?
- Jöhet.
A National Geographicon épp ment is egy. Vicces volt, hogy mennyire telibe találta őket. Ehnaton és Nefertiti volt a témája, és az volt a címe: a lázadó fáraó. Egy francia régésznő vezette a műsort, Danielle szerint tényleg szakértője a dolognak, nem celeb, akit odalöktek, hogy eladják a műsort. Úgyhogy ez rendben volt.
- David.
- Igen?
- Ha akarod, mellém fekhetsz. Nem szeretném, ha az egész napot ma is a fotelban töltenéd. Vagy cseréljünk helyet.
A széles ágyon valóban simán elférhettek. De a fiú nem akarta túlfeszíteni a húrt, így inkább bármeddig elücsörgött a fotelben, nehogy elriassza a lányt. De ez most új helyzet volt. Persze, nem arról van szó, hogy mostantól hirtelen egymás karjaiba omlanak. De nyilván a lányt is megérintette a közös tévézés romantikája, ami mindkettejük meggyötört idegsejtjeinek nyugalmat adott.
- Maradnék az első verziónál - mosolygott a lányra.
- Aztán csak semmi huncutkodás a takaró alatt - mosolygott vissza Danielle.
Szóval még a takaró is közös lesz. Ennél aztán már tényleg nem képzelhető el romantikusabb dolog. David belül ujjongott. Most kéne megállítani az időt.
De az idő nem állt meg. Alig telt el öt perc, mikor dörömböltek a bejárati ajtón.
- Danielle. Tudom, hogy itt vagy.
Donald volt az. David felállt és az ajtóhoz indult.
- Hagyd David, majd én.
- Egy frászt.
- Szia Donald. Mi járatban?
- Ne szemtelenkedj, te pöcs. Itt van, igaz?
- Itt. És higgadj le, félreérted a szitut.
- Menj az utamból, ha jót akarsz.
- Nem Donald. Ez itt az én lakásom, és útját állom, aki agresszív szándékkal akar magának utat törni. Higgadj le, akkor bejöhetsz.
Donald szeme rávillant. És ütött. David arcát vette célba, és telibe talált. És semmi sem történt. Egy riasztó csattanás, némi reccsenéssel, de egyébként David pont ugyanúgy állt ott, mint az előbb.
- Elégedett vagy? Esetleg teszel még egy kísérletet? - Davidet saját magát is meglepte hideg nyugalma. Egyáltalán nem félt, és az ütés sem okozott komoly fájdalmat.
- Tűnj már az utamból, hülyegyerek.
- Ezt már megbeszéltük, Donald.
És Donald ismét ütött. Láthatóan ebbe most mindent beleadott. De megint semmi nem történt. David rendíthetetlennek érezte magát. Védi az autonómiáját, a lakását és Danielle-t egy láthatóan bekattant alfahímtől. Az igazság az ő oldalán áll, és ez erőt adott bármivel szembenézni.
- Menj el, Donald.
David hátrafordult. Danielle zokogott.
- Mit keresel Te itt? Kurvának álltál? Mennyit fizetett neked ez a pöcs, hogy nála aludjál?
- Menj el Donald. Semmi nem történt köztünk. Már olyan dolog, amit Te egy férfi és egy nő egyedüli érintkezési formájának tartasz. De nem tartozom neked magyarázattal, mert nincs mit megmagyarázni. Menj el, és végleg.
- Jártam a lakásodon, kerestelek az egyetemen, sehol nem voltál, és senki sem tudta, merre jársz. Úgyhogy rájöttem, hol keresselek. És lám, jól gondoltam. Egész éjszaka itt szórakoztál, mi? Legalább jó az ágyban?
- Sokkal jobb, mint Te. Nincs bizonyításkényszere. Na, elmész végre?
- El. Tudod mennyi Danielle van még az egyetemen?
- Egy se - szólt rá hidegen David. - Inkább a Donaldok hemzsegnek.
Donald szeme ismét felvillant, de nem ütött. Tán nem akarta magát megalázni egy újabb hatástalan támadással.
- Rendben. Jó szórakozást, ribanc. Rád meg gondom lesz, puhány.
És elviharzott.
David megvárta a ház kapujának hangját. Jól számított, Donald nem bírta ki, hogy ne vágja be teljes erővel. Aztán becsukta az ajtót, és bement a szobába. Danielle magzatpózban kucorgott a takaró alatt, teljesen magára húzta, és rázta a zokogás. A fiú alig bírta ki, hogy meg ne ölelje, de félt tőle, hogy a lány mostani lelkiállapotában félreértené a gesztust. Úgyhogy inkább kiment a konyhába főzni egy kávét. Ha nem lenne absztinens, most lenne itthon valami szíverősítője, amivel kicsit megnyugtathatná a lányt. De nincs, úgyhogy marad a kávé. Meg a cigi. És fájt, hogy mennyire tehetetlen most.
Megvárta a konyhában, amíg a lány sírása elhalkult. Töltött két csésze kávét, tejjel, édesítővel, mindketten úgy itták, és bevitte.
- Be kell érned kávéval, Danielle, nem tartok itthon Jack Danielst.
- Drága vagy, köszönöm. Már sokkal jobb. Igazából érett ez már egy ideje.
- Nem tudok mit mondani. Nem szeretném, ha félreértenél.
- Nem is kell, David. A viselkedéseddel mindent elmondtál, ami fontos. Tudod, sosem gondoltam volna, hogyha te meg Donald konfliktusba kerültök, akkor Te viselkedsz úgy, mint egy férfi, ő meg úgy, mint egy gyerek. Pedig pont ez történt.
- Köszönöm.
- A csattanás ütés volt, ugye?
- Igen.
- Mutasd. Jézusom, ez kettő.
- A másodikat nem hallottad?
- Akkor már eltört a mécsesem, se láttam, se hallottam. Szépen elkezdett megdagadni az állad is, meg a járomcsontod.
- Gyűjtöm a harci sérüléseket.
- Nem tört el semmid?
- Dehogy. Nem is olyan erős fiú ez a Don. Vagy én bírom jobban, mint gondoltam. Lehet, hogy hazahoztam némi tűrőképességet teutoburgból.
- Egy légiósba kötött bele - mosolygott rá a lány.
Aztán hirtelen mozdulattal átölelte a fiú nyakát és megcsókolta mindkét sérülését.
- Gyógypuszi.
- Ez nem puszi volt.
- Tényleg. De ez titok.
---
Megkávéztak, elszívtak egy cigit, és lassan megnyugodtak.
- David, megfürödnék. Lehet?
- Persze. Találsz a kád szélén tusfürdőt. Bár nem igazán nőies az illata.
- Nem számít. Le kell mosnom magamról ezt az egészet.
- Megértem.
Nem volt nagy a lakás, de mikor kibérelte, fontos szempont volt, hogy legyen benne egy hatalmas fürdőkád. Szeretett benne elnyújtózni, valahogy feltöltötte egész napra az az ébredés utáni egy órányi lebegés. Úgyhogy ezzel biztos nem vall szégyent a lánynál. Hallotta, amint zubog a víz, aztán azt is, ahogy Danielle nagy sóhajtással beleereszkedik a forró vízbe. És nem tudta megállni, hogy el ne képzelje idekint, ami odabent történik. Aztán erőt vett magán és nézte tovább a francia régésznőt. Nagyjából fél óra telhetett el, mikor Danielle kiszólt a fürdőszobából:
- David, kéne egy törülköző!
- Ott lógnak az ajtón.
- Adj egyet, légyszíves. Olyan jó meleg van itt bent, nem akarok kimászni érte.
- Jézusom - zakatolt föl a fiú szíve. Nem akarta félreérteni a helyzetet, de úgy érezte, most nem érti félre. Úgyhogy bement a fürdőszobába.
- Klassz a kádad, David. Kétszemélyes.
- Danielle, ne csináld ezt. Megőrjítesz.
- Remélem is. Vagy már nem tetszem? - húzta ki magát a lány fektében.
- Gyönyörű vagy - suttogta a fiú - Mint egy álom.
- Akkor jó. Hányszor álmodtad ezt?
- Rengetegszer.
- Hát akkor most valóra válik, David. Ha már Donald meggyanúsított minket, akkor legyen alapja.
- Dan, ne így állj bosszút.
- Ne gondolkodd túl, David. Magamban már tegnap elváltam Donaldtól. A mai akciója csak megkönnyítette a helyzetet. És egyszerűen lenyűgözött, ahogyan viselkedtél. Felébresztetted bennem a nőt. Na, jössz, vagy beráncigáljalak?
Tényleg előfordul néha, hogy az álmok valóra válnak - futott át David agyán. És ha ez csak egyszeri alkalom lesz, akkor is olyat kap, amiben csak reménykedett, de soha nem hitt benne komolyan. Úgyhogy levette a ruháit, és befeküdt Danielle mellé a kádba. És minden még sokkal jobb volt, mint álmaiban.
---
Donald Hickey egy percig sem gondolta komolyan, hogy Danielle és David Nolan között a barátságnál bármi komolyabb szövődne. Egyszerűen csak elege volt már belőle, hogy osztoznia kell a lányon. Még ha csak egy baráttal, akkor is sok. Valami, vagy valaki vagy az övé teljesen, vagy semennyire. És nyilván egy olyan senki, mint David Nolan, nem fogja keresztezni az útját. Bár jó a meséje a római legionáriusról, de csak mese. De ahhoz elég volt, hogy Danielle-re hatással legyen. Ezt pedig mihamarabb le kellett zárni.
Úgy gondolta, rendez egy kis cirkuszt, megmutatja a lánynak, ki az igazi férfi, aztán szépen hazaviszi, David meg megy vissza a magány süllyesztőjébe. Ahová a típusa való. De valahogy az egész nagyon rosszul sült el. A tervben nem szerepelt, hogy David eléáll, és nem engedi be. Egyszerűen nem így kellett volna történnie. Davidnek a lány mögé kellett volna bújnia félelmében, és hagyni, hogy Ők ketten veszekedjenek. Ebből kiderült volna Danielle számára, hogy egy puhánnyal barátkozik, aki képtelen bármiért, vagy bárkiért kiállni.
De a fiú rendíthetetlensége meglepte, és kiesett a szerepből. De még ennél is rosszabb volt, hogy az ütésnek sem volt semmi hatása rá. Donald Hickey az esti haveri kocsmázásokon számos alkalommal keveredett szóváltásokba, és bunyóba, és sosem tért ki, és sosem veszített. Ha Ő ütött, azt megérezték. És az első ütés még tényleg csak figyelmeztetés akart lenni, de a másodikba minden erejét beleadta. Mindenki lefeküdt volna tőle, ez a filozófus gyík meg úgy állt ott, mintha egy lepke röpült volna az arcára, nem egy kigyúrt sportember pusztító ökölcsapása.
És közben halálosan nyugodt maradt. Erre még Donald Hickey sem lett volna képes fordított esetben. Úgyhogy valami tényleg nincs rendjén ezzel a David Nolannal. Nem az, akinek kiadja magát. Nem, perszehogy nem egy római légiós, a mesékből már kinőtt Donald, de biztos, hogy van valami titka. És Donald Hickey sosem veszít. Ma ugyan leégett, de attól még az marad, aki, és a David Nolan nevű senki sem lesz holnaptól az egyetem sztárja. Meg kell tudnia, mi a gyenge pontja. Mert a lányt nem hagyja, nem azért szerezte meg Cambridge legjobb csaját, hogy bárki másé lehessen.
De először is elmegy a sportorvosához, mert a keze kezdett fájni, és a csuklója bedagadni. Egy akkora ütéstől, mint a második volt, csontnak kellett repednie. És mivel David Nolané nem repedt, valószínúleg az Ő egyik kézközépcsontja sérült meg. Na mindegy. Ha így nem ment, megy majd máshogy.
---
Danielle is meglepődött friss tapasztalatain. Nemcsak a fiú gyengédségén, bár az is lenyűgözte. Tudta, hogy David minden sejtjével szerelmes belé, és pont így is viselkedett vele. Óvta, védte, becézgette, kényeztette, úgy bánt vele, mint egy hártyavékony porcelánból formált királykisasszonnyal. És ez Donald egyszerű rámenősségével szemben egy új világ volt. Ami igazán meglepte, az David testalkata volt. Sosem látta még fürdőnadrágban sem, most pedig volt alkalma jól megnézni minden porcikáját. És bár jóképű srác volt, de az állandóan rajta levő pulóverek miatt azt gondolta: gyenge lehet fizikailag. Most pedig meglepetéssel látta, hogy egy szikár, de erőteljes férfi bújt be mellé a fürdőkádba.
Nem a Donald-féle kigyúrt birkózó típus, hanem a hosszútávfutók különleges, mindent elviselő fizikuma. És tetszett neki. Mint egy gepárd, olyan volt. Vagy mint egy legionárius. Ők sem a legizmosabb férfiak voltak, de a legkitartóbbak, legelpusztíthatatlanabbak viszont igen. Hát ez így rendjén van, és bár a fiú biztos úgy gondolta, amit most kap, az egy ajándék a mai bátorságáért, vagy esetleg bosszú a bunkó expasiján, de nem erről volt szó. Egyszerűen felülkerekedett a józanságán a kíváncsiság. És egy percre sem érezte úgy, hogy rosszul döntött.
Nemcsak a szerelmeskedés volt csodálatos, hanem utána együtt bebújni a takaró alá odabent, és némán feküdni a fiú mellkasán, hallgatva a szívverését. Az elmúlt napok sűrű eseménysora bárkit megviselt volna, de úgy tűnik David már teljesen napirendre tért fölöttük. Nyugalmat, biztonságot árasztott, Danielle egyenesen úgy érezte, hogy ez most a legjobb hely a világon, ami csak elképzelhető. És persze még mindig az ajtóban történtek hatása alatt állt. Kevés olyan férfi van, aki ilyen vérfagyasztó nyugalommal képes viselkedni, ha éppen ütik. Szavakkal, ököllel, mindenhogy. És még azt is megállta, hogy visszaüssön, pedig ahogy David izomzatát elnézte: nem biztos, hogy Donald állva maradt volna. A gepárdok nagyon gyorsak.
Úgyhogy az egész nap átalakult. Reggel még alig várták, hogy a prof, meg a titokzatos segítőjük megérkezzen. Most azonban örültek, hogy még sok idejük van este hatig. Tulajdonképpen hálás lehet Donaldnak. Ha Ő nem rendezi ezt a cirkuszt, talán sosem látja meg David igazi arcát. De meglátta, és tetszett, amit látott. Épp beleszeretek - ismerte be magának. És ettől szűnni nem akaró mosoly költözött az arcára.
---
Duncan Philips rejtélyes kísérőjével pár perccel hat óra előtt érkezett meg. Öt körül Danielle átszaladt magához ruhát váltani, és David kérésére hozott is át pár cuccot. Bár nem beszéltek mélyebben összeköltözésről, igencsak korai lett volna, de azt mindketten érezték, hogy most annyi időt szeretnének a másikkal lenni, amennyit csak lehet. És a lány számára a Donald-affér után David egyáltalán nem tűnt védtelennek. Úgyhogy megkockáztatta, hogy negyedórányira magára hagyja. Hogy aztán a profék távozása után, ami valószínűleg csak késő este lesz, már ne kelljen elszakadnia tőle.
Együtt nyitottak ajtót, mikor a profék kopogtattak. Így egyszerre esett le az álluk: a kísérő ugyanaz a hölgy volt, akinek Ehnatonról szóló műsorát délelőtt a National Geographicon megnézték.
- Rémeket látnak, Danielle?
- Nem professzor úr. Csak felismertük a kísérőjét. Pont ma reggel néztük az egyik műsorát.
- Aha. Nos, Danielle, David, bemutatom Cécile Deuchampe-ot, a Sorbonne tanárát, bronzkor-szakértőt.
- Szervusztok - mosolygott rájuk a nő. Tegeződhetünk?
- Köszönjük, örömmel.
- Ja igen, ezt én is fel akartam ajánlani. Dehát a nők mindig fürgébbek. Duncan vagyok, ha elfogadjátok.
- De még mennyire.
- Cécile azon kevés franciák egyike, aki nemcsak tud, de hajlandó is angolul beszélni. Gondolom, így könnyebb lesz.
- Sokkal. No, de akkor tán menjünk be. Felkészültünk, van kávé, rendeltünk két pizzát, és cigizni is lehet.
David életében először volt házigazda, ráadásul rögtön ilyen illusztris vendégeket fogadtak, hát megpróbált felnőni a feladathoz. A lányra nézett, aki rámosolygott és odasúgta: - Nyugi, jól csinálod.
Cécile Deuchampe nagyjából negyvenéves lehetett, és látszott, hogy nagyon odafigyel a külsejére. Tiptop volt, nagy vörös hajlobonccal, filigrán alkattal. Nemcsak a tudása játszhatott szerepet, mikor önálló műsort kapott a National Geographicon. Tetszik, nem tetszik, de tény: a történelmet is jobban el lehet adni, ha egy jó nő reklámozza. Danielle gyorsan be is mérte, és elismerte: szeretne ő is húsz év múlva így kinézni. És a profon is látta, hogy mikor a nőre néz, felcsillannak a szemei. Nocsak - mosolyodott el magában.
Valójában nem volt ebben semmi különös. Akik régésznek állnak, azok lemondanak a családi fészek nyugalmáról. Sokkal több időt töltenek idegen helyeken, változó körülmények között, mint otthon. Így természetesen a magánéletük is elég zavarossá válik. És nyilván a prof és Cécile dolgoztak már együtt pár ásatáson. Hát miért is ne érezzék magukat jól egymással. Rendben van ez - tisztázta magában a lány. Arra majd ráér később gondolni, hogy ő hogyan fogja saját életében ezt a dilemmát feloldani.
- No, akkor kezdeném - mondta a prof, miután leültek. David és Danielle egymás mellé az ágyra, a prof és Cécile pedig a két székre. A fotel üresen maradt, úgy tűnik senki sem akart nagyobb kényelmet a többiekénél.
- Figyelünk - válaszolta Danielle.
- Gondolom elolvastátok a The Sun cikkét.
- Igen.
- Kicsit sok véletlen történik mostanában egyiptomi dárdákkal, nem gondoljátok? És bár nem vagyok totál hülye az egyiptomi történelemhez, de ha már úgyis Marseille-ben jártam, és ott belebotlottam Cécile-be, hát elmondtam neki, mi történt nálunk az elmúlt napokban. Tudnotok kell: hallgató kora óta ismerem, maximálisan megbízom benne. Úgyhogy azt kérem: fogadjátok el kivételesen, hogy kibővítettem eggyel a titokról tudó személyek körét.
- Persze, részemről tök oké - válaszolta David. Danielle csak bólintott, egyértelmű volt a dolog.
- Cécile bronzkor-szakértő, ami azt jelenti, hogy nem csak egyiptomi dolgokban jártas. Minden más korabeli keleti társadalom ugyanannyira érdekli, és szerintem Ő a legjobb ebben a témában az egész világon.
- Kösz Duncan. Mindjárt elolvadok - szólt közbe Cécile.
- Nem túlzok, volt alkalmam megtapasztalni. És akkor a lényegre. Amikor elmondtam neki, mi történt Daviddel, rögtön támadt ötlete. És még csak meg sem lepődött. Mintha ami történt, törvényszerű lenne. És akkor folytasd, kérlek.
- Na, hol is kezdjem. Mondjuk Egyiptomnál, ha már a dárdák miatt az került elő. A régészetben, de a médiában is igazából két sztártéma van: Róma és Egyiptom. Ez leginkább azért van, mert mindkettő jól dokumentált, papiruszokon, véseteken, mindenféle módon. Mindkét társadalom vezetői nagyon adtak arra, hogy saját népüknek egy egységes képet mutassanak a birodalomról. Nyilván tudták, hogy így könnyebb lesz fenntartani a rendet. Egy közösség legnagyobb összetartó ereje az azonos hitvilág és kultúra. Mai nyelven azt mondanánk: jó volt a píárjuk.
- Elég radikális gondolatok - mosolygott Cécile-re Danielle.
- Lesz ez még olyanabb is - kacsintott Cécile. - Szóval az átlagember számára igazából két nagy társadalom létezik az ókorban, két egymást követő korszakban: Egyiptom és Róma. Persze, közben vannak azért görögök is, de ott csak Nagy Sándor kapcsán köztudott, hogy volt valamiféle egységes állam, egyébként letudhatók városállamok laza hálózataként. De ha eltekintünk attól, melyik birodalom mennyi energiát fordított a píárra, akkor rájövünk: volt pár hasonló fejlettségű és erejű társadalom az egyiptomi időszakban. És még jóval azelőtt is. Hettiták, asszírok, elámiak, médek, sumérok, de nem akarok az agyatokra menni. Lényeg a lényeg: Egyiptom sem rendkívüli dolog, ugyanúgy átvett korábbról és másoktól mindenfélét, mint azok tőle. Röviden: semmi különös.
- Huhhh, elég ütős bevezető - mondta David.
- Valamire csak jó a médiatapasztalat, ugye - mosolygott a fiúra Cécile. - Sem az egyiptomi hitvilág, sem a tudomány, vagy építészet, de még a hadászat, hajózás, vagy kereskedelem sem eredeti. Minden tiszta koppintás. A harciszekereik a hyksosoktól, a kompozit-íjaik a hettitáktól, a vízátemelő rendszerük a suméroktól jön. Ügyes másolók voltak, és mint mondtam: erősségük a píár volt igazából. De ebből per pillanat annyi a számunkra lényeges, hogy amit a rahedli egyiptomi írásos emlékből megtudunk, az igazából minden komolyabb korabeli és még korábbi társadalomra igaz. Csak mások kevésbé vésték kőbe, vagy papírra. Engem viszont pont azok a mások izgatnak jobban. Így aztán folyamatosan összegyűjtök minden tőlük eredő emléket, és összehasonlítom az egyiptomiakkal. Ezért vagyok biztos abban, amit mondok.
- Oké, értjük.
- Rendben. Menjünk tovább egy lépéssel. Minden társadalom megpróbálta megérteni és a népének elmagyarázni az őt körülvevő világot. Ebből lettek az istenhitek, a mítoszok, sagák, meg a többi. És ezek a hitvilágok, mítoszok is roppantmód hasonlítanak egymásra. Özönvíz, sáskajárás, más elemi csapások. Ha mindegyik társadalommal megtörténtek volna, amiket leírnak, akkor egyik sem maradt volna meg. Tehát nem ez történt. Egyszerűen átvették a régebbiek mítoszait, hitvilágát, kicsit a saját képükre pofozták, és megvolt az aktuális világmagyarázat. És itt érek el a lényeghez. És itt tér el a véleményem nagyjából az egész régész szakmáétól.
- Már érzem, hogy ezután rá fogok gyújtani - kacsintott rá biztatóan David.
- Hosszú?
- Nem, de tényleg elég eredeti megközelítés. Alig várom, mire lyukadsz ki, Cécile.
- Érkezik máris a slusszpoén. A bronzkori keleti hitvilágok tehát ugyanolyanok. A neveket megváltoztatták, de Osiris, Isis, Amon Ré, vagy bármelyik istenük pont ugyanolyan tulajdonságokkal megtalálható a többieknél is. De kihagytak egy teljes kategóriát. Akiket a többi civilizáció ugyanolyan fontosnak tartott, mint az isteneket. Többféle néven emlegetik őket. Időtlenek, halhatatlanok, vándorok. És nem tekintik őket istennek, inkább valamilyen különleges embernek. Akik köztünk járnak, és a négy, egymást egyensúlyozó alapértékért küzdenek. A Jó, a Rossz, az Igaz és a Hamis. Ők négyen, különböző néven, de egyértelműen beazonosíthatóan ugyanolyan fontossággal bírnak, mint az istenek. De Egyiptom ezt az egy dolgot nem vette át.
- Vajon miért?
- Azt hiszem azért, mert a fáraót magát is istennek tekintették, így zavart volna, ha van az uralkodó és az istenek között még egy kategória kiválasztottakból. De ez egyszerű hatalompolitikai kérdés lehetett, mai nyelven azt mondanám: leretusáltak a képről pár főszereplőt. A négy alapértékkel kapcsolatban erős vita van a régészek között is. Az egyik oldalon én vagyok, a másikon mindenki más.
- Jól hangzik - nevetett Danielle.
- Kapok is a fejemre bőséggel. De akik kritizálnak, azok többnyire egyiptológusok. Akiknek lövése nincs a többi társadalomról. Ismerik az egyiptomit, és abból akarják levezetni a többit. Szóval az alapértékekre, a Jó, a Rossz, az Igaz és a Hamis négyesére úgy tekintenek, mint valami erkölcsi hitvallásra. Ha úgy tetszik, filozófiai távolságból. Pedig az egyiptom előtti írott emlékek mindegyike élő, valós személyként jelöli meg őket. És időtlenként, halhatatlanként, vándorként. De mindig, és kizárólag emberekként. Nem istenek, nem ufók, nem filozófiai tézisek. Élő emberek, bár nyilván nem hétköznapiak. Akik mindig köztünk járnak. Tehát most is.
Elhallgatott és körülnézett, kíváncsian, hogy vajon a többiek képesek-e megtenni a logika utolsó lépését. Nyilván a profnak már elmondta mindezt, mert Ő is a fiatalokra nézett, fürkészően.
- És én volnék az egyik - szólalt meg David.
- Igen, azt hiszem. Na, most akkor cigizzünk egyet, ha még kívánod.
---
- Egy pillanat - szólt közbe Danielle. - Tudom, hogy illetlenség, de okom van rá, hogy ezt kérjem: hadd beszéljek egy percet négyszemközt Daviddel.
- Persze, semmi gond - válaszolta Cécile.
A lány kézenfogta a fiút, és magával húzta a fürdőszobába. Becsukta az ajtót.
- David, mikor először láttalak meztelenül, éreztem, hogy valami nincs rendben.
- Nem tetszem?
- Most ne hülyéskedj, kérlek. Gondolom, nem volt komoly a kérdés.
- Nem, tényleg nem.
- Oké. Szóval tudtam, hogy van valami zavaró momentum, de túlléptem rajta, mert annyira jól éreztem magam, hogy nem tűnt fontosnak. De most már az. Nézz a tükörbe kérlek.
- Rendben. Elég kócos vagyok. És egy borotválkozás is időszerű lesz.
- David! Hol a seb a nyakadról? És hová lett a két ütés nyoma? Pár órája még szépen, pirosan duzzadtak, most meg nyomuk sincs. David, ki vagy Te valójában?
David megnézte közelebbről a tükröt. A lány igazat mondott.
- Nem tudom, kedves. Kérlek segíts, hogy megtudjam.
- Mi mást tehetnék.
A lány némán sírni kezdett, a fiú pedig átölelte. Úgy tűnik, csak egy biztos pont maradt az életében. Az, akit a karjába zárt.
---
- Ennyire rémületes volt, amit elmondtam?
Az egy perc, amit Danielle kért, tartott vagy tízig. És ahogy az idősebb generáció a fiatalokra nézett, látták a lány kisírt szemeit, és a fiú arcszíne is inkább vízihullára, mintsem élő emberre hasonlított.
- Dehogy. Fontos dolgokat mondtál. Nem ez lett hirtelen félelmetes - mondta Danielle. Aztán a profhoz fordult - Tanár úr.
- Duncan - mosolygott rá a prof.
- Igaz- mosolyodott el a lány is - Majd megszokom. Szóval Duncan, emlékszel David sebére, ugye?
- Persze, tegnap vizsgáltuk, nem egy hete.
- David, kérlek - fordult a fiúhoz a lány.
David levette a magas nyakú pulóverét.
- Atyaég.
- Na, hát ez itt az igazi probléma. Ettől akadtam ki.
A prof odament a fiúhoz és közelről is megvizsgálta a sebet. Illetve hát a helyét.
- Tökéletesen ép.
- És van itt még valami - folytatta a lány -, nem akartam elmesélni, mert kínos volt, de most már ez is fontossá vált. Itt járt az exem, randalírozott egyet, és kétszer megütötte Davidet. Teljes erőből. És kezdetben el is kezdett bedagadni a két találat, az egyik a járomcsonton, a másik az állon. És ez délelőtt volt, és most már egyiknek sincs semmi nyoma.
- David, küzdősportoltál valaha? - kérdezte a prof.
- Soha. Gyerekkoromban verekedős voltam, de aztán ráuntam. Futni, úszni, biciklizni szoktam, de embert még nem ütöttem meg. Még gyerekkoromban sem. És engem sem ütöttek meg eddig soha.
- És mit éreztél?
- Fájdalmat, de nem túl erőset.
- Duncan - szólt közbe a lány -, az exem az evezőscsapatunk kapitánya, kigyúrt, erős, és voltam vele párszor, mikor kocsmai verekedést provokált. Hatalmasakat tud ütni, de David még csak meg sem rezzent. El is húzott, szerintem azóta azon agyal, miért nem volt képes elintézni a nála látszólag gyöngébbet.
- No, hát akkor helyben vagyunk - mondta Cécile. - Elég jól alátámasztottátok a következtetésemet, nemde.
- Túlzottan is - válaszolta a lány. - Kevesebb csodával is beérném. Kicsit tömények mostanság a napjaink.
- Megértem. De mindennek megvan az ára. A kivételességnek meg különösen. Gondolj arra, drágám, hogy a férfi, aki melletted van, mennyire egyedi.
- Persze, díjazom én ezt. Csak épp nem tudom, kicsoda az, akit szeretek. És nem tudod, Cécile, mert honnan tudnád, de épp ma szerettem bele. Félek tőle, hogy kiszolgáltatottá válok - és Danielle újra elsírta magát.
- Sosem bántanálak. Bárki is vagyok - zárta ismét a karjaiba David.
- Danielle, nyugodj meg. Ha David a négy időtlen egyike, ami igen valószínű, akkor céllal van itt. Vagyishát az a valaki, aki most éppen David. És az a cél aligha olyan nagyságrendű, amihez el kéne taposnia pár átlagembert. Azt hiszem, inkább nagyon is szüksége van rád. És szerintem ránk is.
- Mire célzol, Cécile? - nézett rá a prof.
- Hát, ez megint csak egy agymenés. Mit is tanulsz Cambridge-ben David?
- Filozófiát. És a morálfilozófia a kedvencem, abba az irányba szakosodom.
- Hogy egyszerűsítenéd magunkfajta egyszerű népek számára a morálfilozófia lényegét?
- A jó és rossz megértése, és a kettejük közti különbségtétel. Mert az nem mindig egyértelmű. Sőt.
- Hát ja. Ez azért elég szépen összecseng a négy alapértékkel, amiket a négy emberfölötti ember képvisel. A Jó, a Rossz, az Igaz és a Hamis. És te David, pont ezekkel a kérdésekkel foglalkozol. Nem feltűnő?
- Hát, eléggé logikus.
- Aztán ha már agymenés. Folytathatom?
- Persze. Szerintem már mindent kibírunk. Mondjuk földönkívüli nem szeretnék lenni. Bár már abban sem vagyok biztos.
- Szerintem nem vagy az. Bár az ufóhívők pajzsra emelnének, az biztos. És nehéz lenne lemásznod róla. Ja, elkalandoztam, bocs. Szóval a dárdákkal is van egy kis gond.
- Miért pont azokkal ne lenne - mosolyodott el David.
- A probléma, hogy egyszerűen kilógnak onnan, ahol találták Őket. Egyáltalán nem vallanak Egyiptomra. Ők nem igazán használtak ilyesmit. Kompozit íjak, harci szekerek, pajzsos, hosszú lándzsákat, és különleges alakú kardokat használó gyalogság. Nem tudok róla, hogy használtak volna dobódárdát bármikor.
- Értem.
- És az anyaga sem stimmel. Tutanhamon sírjában szinte mindenből a legértékesebb volt. Több ott a színarany, mint a Szent Péter katedrálisban. És a bronz egyáltalán nem volt valami különleges fém. Nagyjából minden abból készült, a kapától a fejszéig. Aligha raknak be ilyen hétköznapi dolgot a sokkal értékesebbek közé. Legalábbis azok, akik eltemették. A legértékesebb fémük még csak nem is az arany volt. Találtak meteoritokat, és abból sikerült kiolvasztaniuk a vasat. Na, az volt akkoriban az igazi kincs.
- Vas, Egyiptomban?
- Bizony. Nagyon kevés, és éppen ezért nagyon értékes. Fáraóhoz méltó. Szóval számomra illogikus, hogy olyan fegyvereket tegyenek be, amiket a fáraó sosem használt, olyan anyagból, ami teljesen hétköznapi. És ebben aztán igazán otthon vagyok. A bronzkor sokkal korábban kezdődött. Mikor a rezet összeolvasztották az ónnal, az addigiakhoz képest nagyságrendileg erősebb és használhatóbb fémet kaptak. Évezredeken át a bronz volt a legértékesebb fém. De Egyiptomban már nem. Pláne nem egy fáraónál. A dárdák sokkal korábbiak. Szerintem évezredekkel. Vagy ki tudja mennyivel. És nem azok tették Tutanhamon sírjába őket, akik eltemették.
---
- Hoppá! Álljunk meg egy pillanatra. Most kicsit ezt nem értem.
- Ezzel nem vagy egyedül David. Nagyjából semmit sem értünk, épp azért lógunk mindahányan a nyakadon - mondta a prof.
- Nem, persze általában is káoszos minden, de itt én most egy konkrét dolgot nem értek. A fémszerkezet-azonosítás nem biztonságos? Tegnap még egyértelmű volt, hogy a teutoburgi csata előtt 1300 évvel készültek a dárdák. Tehát nagyjából 3300 évesek.
- Remek kérdés. De, objektív és megbízható, de nem azon a logikán alapul, mint a radiokarbon módszer. Utóbbinál a szénizotópok arányából következtetünk a lelet korára. Tehát semmi mást nem kell tudnunk a leletről. Mindegy kik voltak, mindegy mit találunk még a környéken, vagy éppen máshol. Elég maga a lelet, és jó közelítéssel már tudjuk is, mikori. De csak szerves anyagokra használható. Fémekre nem.
- Rendben, ezt nagyjából tudtam.
- A fémeknél ennek a logikának a fordítottját használjuk. Találunk egy temetkezési helyet valahol. Az ott levő szerves anyagokat - emberi maradványok, állatok, növények, bármi ilyesmi - megvizsgáljuk, és megtudjuk, mikori a sír. És akkor körülnézünk, mit találunk még. Edények, fegyverek, használati tárgyak, cicomák. Ebből pedig arra következtetünk, hogy ezeket a dolgokat akkor használták, mikor a temetés történt. Persze lehet benne hiba. De ha elég sok helyen találunk hasonló korú sírokat, és azokban a tárgyak is nagyon hasonlóak, akkor elég nagy biztonsággal kijelenthetjük magukról az eszközökről is, hogy mennyi idősek. És utána már ebből indulunk ki. Így ha csak tárgyakat találunk valahol, minden szervesanyag nélkül, akkor összehasonlítjuk a beazonosított korú sajátjainkkal, és máris tudjuk, mikoriak.
- Aha. Világos. És épp ezért lehetett a dárdákkal kapcsolatos tévedés.
- Merthogy?
- Ilyen dárdából csak négy van. És mind egy helyen találták meg. Ha lettek volna másfelé is, akkor a velük együtt levő szerves maradványok korából lehetett volna átlagolni. De csak négy van, és egy helyen, tehát valójában hiányzott a kellő mennyiségű kutatási adat a biztos kormeghatározáshoz. Tehát ráfogták, hogy annyi idős, mint a múmia, mert mellette találták.
- Briliáns logika. És teljesen igazad van. Ez bizony egy túlzott szakmai nagyvonalúság volt. Vagy még egyszerűbben: súlyos hiba. Meg is írnám legközelebb cikkben, de aligha fogom.
- Remek régész lennél, ha nem lennél élő lelet, kedves - bökte oldalba Danielle a fiút.
- Köszi, becézgess mostantól fosszi-nak.
- Fosszi? - meredt rá Cécile.
- Fosszilis maradvány. Így nevezik a szerves leleteket, nem?
- Szuper - nevetett Cécile. - Itt van három régész, és Te vagy közülünk a legkreatívabb. Bár, jobban belegondolva, egy időtlentől nem meglepő.
- Van még kérdésem.
- Remek. Van értelme itt lennünk, és az agyadra mennünk.
David a profhoz fordult.
- És mi a francot keresek én egy szerencsétlen légiós bőrében?
- Mármint ki?
- Hogyhogy?
- Azt sem tudjuk, mit keresel David bőrében, nem?
- Atyavilág. Tényleg. De ezt legalább a sajátomnak érzem. És 22 éve jól megvagyok benne. Tökre az az érzésem, mintha én lennék.
- Csak arra akartam célozni, hogy pont ugyanolyan érthetetlen, mit keresel David bőrében, mint a légióséban David. De azért találgathatok, persze. Vagyhát inkább okoskodhatok kicsit.
- Fülelek.
- A teutoburgi csata sokkal jelentősebb volt, mint a résztvevők számából következne. Voltak ennél sokkal nagyobb ütközetek is. És máskor is verték meg Rómát, volt, hogy szinte az egész nemességük odaveszett. Hannibál Cannae-nál a teutoburgi sereg minimum háromszorosát semmisítette meg. De azt is túlélték, és végül győztek. Teutoburg után azonban Augustus úgy döntött, hogy nem csinál Germániából provinciát. Meghúzta a határt a Rajnánál és a Dunánál, és néhány rendteremtő, vagy épp bosszúhadjárat kivételével békén hagyta a germánokat.
- Eddig értem.
- Oké. Ha ezt nem teszi, és összevonja a kellő erőt, el tudta volna foglalni Germániát is. Igazából nem voltak erősebbek, mint korábban a gallok, vagy trákok, vagy bárki, akit legázoltak. Nem volt Rómának ellenfele akkortájt. De Augustus mégis úgy döntött, hogy meghagyja független területnek őket. És ez utóbb súlyos hibának bizonyult.
- Miért dönthetett így?
- A legvalószínűbb ok, hogy imádta a légiókat. Ez végigkísérte az uralkodását. Amúgyis elég kiváltságos dolog volt légiósnak lenni, magas társadalmi presztízzsel, és jó anyagi helyzettel, de Augustus a légiók jólétét tekintette elsődleges császári feladatának. És lelkileg omlott össze, hogy három teljes légiót elvesztett. Húszezer gyermeke halt meg. Közelfogadottnak tekintjük, hogy a csata után hónapokig nem vágta a haját, a szakállát, minden nap a falba verte a fejét, és azt kiabálta: Varus, add vissza a légióimat! Varus volt a római hadvezér, és kormányzó, aki a megsemmisülésbe vezette a sereget. És ráadásul korábban Augustus bizalmi embere.
- Ez nemcsak egy történet? Nehezen tudom elképzelni, hogy a világ leghatalmasabb embere szőrmókként üvöltözik, és veri a fejét a falba.
- Igen, elég nehéz elképzelni. De mégis igaz. Még a saját életrajzírója is megírta, és több kortárs, tőle függetlenül szintén.
- Értem, rendben. És mi volt a döntése következménye? Mert az mondtad, ez súlyos hiba volt.
- Bizony. Mivel meghagyta függetlennek a hatalmas germán erdőségek népeit, azok előbb-utóbb összeszövetkeztek, és mivel sokan voltak, és elég agresszívek, kezdtek maguk is hódítani. Mentek északra, a vikingek is germánok. És megindultak nyugatra, a római gall provinciát támadva, meg délre, magát Itáliát. És akik végül 400 év múlva elfoglalják Rómát, és összeomlasztják a birodalmat, azok mind germánok. A vandálok, a gótok, a frankok. Így aztán a germánok lettek tulajdonképpen minden későbbi civilizácó megteremtői. Vicces, de nem a rómaiak a mai világunk igazi előzménye, hanem a germánok.
- Huhhh. Ez elég meglepő.
- Pedig történelmi tény.
- Elhiszem, persze. És akkor a légiósom segítségével megpróbálnék beavatkozni mindebbe? Mondjuk meggyőzni Augustust, hogy foglalja el Germániát?
- Akár ilyesmi is lehet. Bár ehhez választhattál volna jobb pozícióban levő rómait is. Már ha persze tisztában lennénk azzal, hogy egyáltalán hogy választasz alteregót.
- Na igen, megnyugtató, hogy mindig visszaérünk ugyanoda: semmiről semmit sem tudunk.
- Talán épp ez az igazi küldetésed, David - szólalt meg a lány -, hogy megértsd, ki vagy. Legalábbis remélem. Mert ebben jut nekem is szerep melletted.
---
- Miért tette vissza? - emelte föl a fejét a fiú, beleszakítva a pillantnyi csendbe -, a dárdát - magyarázta a többieknek, látva az értetlen arcokat.
- Visszatette? - nézett rá meglepett arccal Danielle.
- Igen, nyilván azért ment be a kairói múzeumba az ismeretlen gyilkosom. Tudjuk, hogy nála volt, hiszen használta ellenem. Tehát nem azért ment be, hogy elhozza, hanem azért, hogy visszategye. Eközben lepték meg, ezért gyilkolt. És aztán a helyére rakta.
- Igen, valószínűleg ez történt - szólalt meg a prof. - Beszéltem a kairói múzeum igazgatójával, ismerjük egymást személyesen is. És volt egy hasonló esetük egy évtizede nagyjából. Akkor nem történt semmi drámai, nem halt meg senki, épp csak az egyik dárda más helyzetben volt, mint kellett volna, és a tárlóját megpiszkálták.
- Szóval miért tette vissza?
- Talán nem tarthatja magánál - szólt közbe Cécile. Van egy gondolatom.
- Mondd, az eddigiek is bejöttek - nézett rá David.
- A sebed hirtelen kezdett el gyógyulni, igaz?
- Hogy is volt? Igen, nem sokat változott, addig, amíg a vizsgálatot el nem végeztük. Tán összébb ment a légiósban tett látogatásom utáni napon, de még ez sem biztos. És a fájdalom sem csillapodott.
- Gondoltam. Szóval több mint egy napig meg sem mozdult, aztán egy következő napon, a megérkezésünkig meg nyomtalanul elmúlt. Így történt?
- Igen, így.
- És a kettő között csak egy dolog történt, igaz? Mármint a sebbel. Kivették belőle a szilánkokat, hogy megvizsgálják.
- Igaz.
- Hát akkor ennyi. Amíg bent voltak a szilánkok, nem hagyták gyógyulni a sebet. Ahogy kivették őket, megkezdődött a regenerálódás.
- Szép seb volt - mondta a prof.- Átlagemberben hetekig tartana a gyógyulása, és biztos, hogy maradna utána hegesedés.
- Na, kezdünk pár dolgot megérteni - dőlt hátra Cécile a széken. - Tudjuk, hogy David regenerációs képességei rendkívüliek. És valószínűleg azokat csak annak a dárdának a szilánkjai voltak képesek akadályozni. Hát akkor ezért kellett a gyilkosnak visszatennie. Mert ha Ő is olyan, mint David, akkor rá nézve is káros. Hogy mennyire, persze nem tudjuk, de biztosan az, máskülönben magánál tartaná.
- Világos - mondta a prof. - Ráadásul ezt a tézisedet tudjuk igazolni is.
Egyszerre kapták Duncan felé a tekintetüket. Nocsak, végre valami konkrétum. Mert persze kezdenek megérteni dolgokat, de mégis más, ha valami kézzelfogható bizonyítékot találnak legalább valamire, ebben a káoszban. A prof folytatta.
- Láttátok a The Sun cikkében is, és ez a része biztosan igaz: a British Múzeum őriz két dárdát a négyből. Most persze bevették őket a tárlóból, és biztonságba helyezték, de szerintem mi megnézhetjük Őket, és David akár kézbe is veheti. Rengeteg közös munkánk van folyamatosan a múzeummal, még a teremőröket is személyesen ismerem. Szerintem simán teljesítenék a kérésemet. David?
- Persze, örömmel. Szuper. Mikor?
- Ma már késő van, meg furcsán néznének, hiába ismernek, ha egy kairói dárdás gyilkosság utáni este szeretném megnézni az itteni darabokat. De holnap délelőtt megejthetjük a próbát.
- Benne vagyok. Danielle?
- Persze. Én veled megyek mindenhová. Amíg a tanszékvezető ki nem rúg a karról - mosolygott rá a profra.
- Vagy amíg a tanszékvezetőt is ki nem rúgják - nevetett rá Duncan. - De egyébként jó is, hogy ez szóba került. David, hogy tervezed a következő napjaidat? Már az egyetemi órákkal kapcsolatban.
- Sehogy. Eddig nem volt időm erre gondolni. De valóban, lassan ideje lenne visszakapcsolódnom. Bár hogy mennyire tudok majd odafigyelni, az más kérdés.
- No, pont ezért kérdeztem. Van egy lehetőség. Kikérhetlek egy hónapra a dékántól, mint kutatási asszisztenst. Ez azt jelenti, hogy igazoltan hiányzol mindenhonnan, és ugyanúgy vizsgázhatsz minden tárgyból, mintha az összes órán bent lettél volna. Gondolom, képes vagy utólag bepótolni az egy hónapnyi elmulasztott fejtágítást.
- Menni fog - mosolyodott el David. - Remek ötlet, tényleg jó lenne most egy dologra koncentrálni.
- Megbeszéltük, holnap megy a kikérő. És Danielle, ugyanezt tenném veled is, ha elfogadod. A Te eseted még könnyebb is, az óráid nagy része eleve a mi tanszékünkön lenne.
- Köszönöm, professzor úr.
- Mármint Duncan.
- Mármint Duncan, bocs - nevetett végre a lány is.
Tán túltette magát a sokkhatáson - fürkészte a prof a lányt. - Tényleg elég húzós lehet, ha valaki nem tudja, ki is valójában a szerelme. Na, persze érdekes is. És Danielle kíváncsi típus, nyilván ezért lesz régész is. Talán legyőzi benne a kíváncsiság a félelmet. A fiúnak nagy szüksége lehet rá. Mert ez az egész, amibe David kapcsán belecsöppentek, nem lesz könnyed sétagalopp. És bármi kisülhet belőle. Bármi.
---
- Duncan. Későre jár. Hagynunk kéne a fiatalokat egymásnak.
- Igaz. És holnap délelőtt is lesz dolgunk.
- Nem is ettetek még a pizzából.
- Jó lesz az nektek vacsorára, meg reggelire, Danielle - válaszolt Cécile. - Pihenjetek, örüljetek egymásnak. Komolyan mondom.
- Kösz Cécile. Megnyugodtam már. Az élet bonyolult amúgyis, és David megéri a kockázatot.
- Szerintem is - kacsintott a lányra a nő.
- Hahó, hölgyeim, hallom ám - szólalt meg David.
- Azért csináljuk - nézett rá huncut mosollyal Danielle.
- Szeretlek.
- Tudom. Én is.
A prof halkan felállt, Cécile követte a példáját.
- Holnap 10 körül hívlak Titeket. Aztán irány a múzeum. Viszem majd a csapatot kocsival.
- A Bentley-vel?
- Nincs más kocsim - mosolygott a prof.
Ez volt az egyetlen passziója. Egy Bentley a 70-es évekből. Hatalmas, kényelmes, biztonságos. Ha már régészként a világ vándora, legalább legyen egy biztos pont az életében, ahol körbeveszi némi luxus. Elbúcsúztak, aztán kinyitotta a kocsi ajtaját Cécile-nek.
- Elvihetlek?
- Hová?
- Ez lett volna a következő kérdésem.
- Ha kapok meghívást, élek vele. Cambridge legjobb szállójába. Hozzád.
- Viszlek. Rég jártál nálam.
- Mit szól a feleséged?
- Hülye. Pontosan tudod, hogy nincs feleségem. Ha lett volna, az Te lennél.
- Ja, tényleg. Betegesen imádom a jó karban levő angol régészprofokat.
- Skót.
- A skótokat is.
- Jobb lesz, ha sietek, mert még a végén Oxfordban kötsz ki.
- Maradok Cambridge-nél. Ez már bevált.
A prof háza a külvárosban volt. Cambridge nem világváros, tán ha tízperc lesz az út.
- Duncan.
- Cécile?
- Mit gondolsz erről az egészről?
- A legizgalmasabb és legveszélyesebb dolog, amibe valaha vágtunk.
- Szerintem is. És a fiúról? Tényleg ő lenne az egyik időtlen?
- Per pillanat van más magyarázatunk?
- Nincs. És vajon melyik?
- Hogy érted?
- A Jó, a Rossz, az Igaz, vagy a Hamis?
- Nincs róla túl sok infóm, de amit eddig tapasztaltam, az alapján egy tiszta szemű, őszinte ember. Remélem, a valós énje is az.
- És mi van, ha nem? Mi van, ha pont ő a Hamis, és játszik velünk?
- Akkor rohadtul megszívjuk.
- Rendben. Eszerint bevállaljuk a kockázatot.
- Már megtettük.
- Igaz. Na, érkezzünk már meg. Bújhatnékom támadt.
---
- David, mi lesz velünk?
- Semmi. Boldogan élünk egymással, amíg meg nem halunk.
- Ne vicceld el, kérlek. Én meghalok, Te meg mész tovább.
- Nem hiszem. Én is meghalok.
- Nem értem. Mégsem hiszed el, amit Cécile elmondott?
- De, elég logikus. De az ördög a részletekben rejlik.
- Ne beszélj rébuszokban, kérlek.
- Rendben. Jár az agyam ám rendesen, mióta Cécile összefoglalta nekünk a régi mítoszokat. Ugyanis semmi konkrétum nincs bennük. Csak azt tudjuk, illetve hát azt sem, csak elfogadjuk, mert logikus, hogy vannak valamiféle időtlen csodaemberek, négyen, akiknek van valamiféle feladata. Négy alapértéket személyesítenek meg, oké, de ezt hogyan teszik, na erről hallgat a fáma. Legalábbis erről Cécile sem tudott mit mondani. Vagy nem akart. Ezt majd kiderítjük. És akkor innen kezdődnek az igazi kérdések.
- Mondd, kérlek, mindet. Olyan jól esik most hallgatni téged.
- Oké. Kezdjük az idősíkokkal. Nagyjából tízezer éve van olyan, hogy civilizáció, igaz?
- Körülbelül.
- Na, akkor mondjuk tízezer éve képviselem valamelyik alapértéket. Az 500 emberöltő.
- Huhhh, nem kevés.
- Nem bizony. Gondolod, hogy az időtlenek kapkodnak? Aligha.
- Nem értem.
- Itt vagyok, mint David. Huszonkét évesen. És ha nem is minden pillanatra, de azért az eddigi életemre meglehetősen jól emlékszem. Ahogy felnőttem, az anyám, az apám, a barátaim, szóval minden a helyén van. Mint bármelyik embernél. Nincs benne semmi különös.
- Értem. És ebből mi következik?
- Egy tízezer éves valaminek egy emberi élet átlagosan várható 80 évnyi időtartama csak egy pillanat. Nincs rá oka, hogy siessen. Tehát szerintem David éppúgy fog élni, mint bármilyen más ember. Szeret téged, tesz veled együtt jó dolgokat a világban, aztán együtt megöregszik melletted, és végül meghal. Természetes halállal. A tízezer éves lélek meg továbbmegy. És legközelebb már nem David lesz, ez rendben. De David az David, azonos önmagával, nem valami felsőbb tudat, aki csak felhúzta a davidbőrt.
- És a küldetés?
- Az is egy általános dolog. Egyáltalán nem kell, hogy egy adott személyiségbe koncentrálódjon. Nem hiszem, hogy Davidnek valami harci feladata lenne. Mondjuk megmenteni, vagy elpusztítani a világot.
- Elpusztítani?
- Nem tudjuk, melyik vagyok a négy közül. Lehetek épp a rossz is. Bár ez sem olyan egyszerű. De ezt majd később. Szóval egyelőre annyi a lényeg: egy tízezer éves entitás élete, amelyik különböző konkrét embereken keresztül történik, az aligha akciófilm. Biztos vannak olyan részei is. Mondjuk mikor Ehnaton éppen valamelyikünk, és az akkor létező legnagyobb birodalmat rázza meg alapjaiban. De szerintem a tízezer év többsége nem ilyen, hanem inkább tanulási időszaknak nevezném. Ha van valami értelme annak, hogy miért épp egy negyedéves filozófushallgató az egyik ember, akiben az entitás megtestesül, akkor az ez. És ebben is igaza lehet Cécile-nek: talán épp a morálfilozófiai érdeklődésem a kulcs a megértéshez, mert az tényleg az alapértékekről szól.
- Oké, próbálom érteni, de még nem állt össze egységes valamivé.
- Röviden arról lehet szó, hogy az az entitás, aki épp David, most épp tanul. Talán elbizonytalanodott, vagy csak meg akarja érteni a mostani világot, a modern embert, a társadalmat, mert erre még neki is szüksége van, hogy jól képviselhesse a rábízott alapértéket. Tehát David nyugodtan végigél Davidként Danielle-lel egy teljes és boldog életet, mert pont az a dolga, amit amúgyis csinál. Aztán az entitás később majd biztos csinál valami purparlét, de azt olyan ember életébe költözve, aki meg arra alkalmas. Világátalakításra nem David, hanem Donald volna a megfelelő személy. Gondolom, ha akciózni akar, akkor hozzá hasonlót választ.
- Donald, mint időtlen? Na, akkor bajban lenne a világ.
- Még ebben sem lehetünk biztosak. Négy alapértéket személyesít meg négy időtlen ember. Ezek egymást is egyensúlyozzák. Sosem kiszolgáltatott az emberiség egyiküknek sem. Mert ott a többi. És még itt is van valami, ami egyszerűen bonyolultabb, mint a puszta jó, rossz, igaz, hamis megközelítés. Ez az, amire az előbb mondtam, hogy visszatérünk rá. Mondhatom?
- Persze.
- Hogy mi a jó és mi a rossz, az sokszor egyáltalán nem atombiztos. Mert ami adott pillanatban rossznak tűnik, az lehet, hogy valójában jó. Mondok rá morálfilozófiai példát, jó?
- Nagyon jó.
- Belépsz egy házba, ott áll egy ember füstölgő pisztollyal, és a lábainál egy női holttest fekszik, átlőtt mellkassal. Mit gondolsz ilyen helyzetben?
- Hát ez elég egyszerű. A férfi egy betörő, aki megölte a háziasszonyt. Vagy valami ilyesmi.
- Na, hát pont erről van szó. Látod, te is milyen gyorsan megítéled, ki a jó és ki a rossz. Pedig csak minimális információval rendelkezel. De mondjuk ott töltesz még egy percet, és kiderül, hogy a nő meg akarta ölni az újszülöttjét, és a fegyvert tartó ember egy rendőr, aki épp időben ért oda, és nem volt másra lehetősége, mint lőni. Na, akkor most ki a jó, és ki a rossz?
- Huhhh, ez tényleg jó példa. Értem, azt hiszem. Szóval a jó és a rossz sokszor csak attól függ, hogy akik megítélik, milyen információkkal rendelkeznek.
- Vagy épp milyen előítéletekkel. De még ennél is nézzünk mélyebbre. Vegyünk egy igazi kataklizmát. Mondjuk a világháborút, rendben?
- Rendben. Az tényleg nagyon rossz dolog.
- Így van. De mi a következménye? A társadalmak kivéreznek, megrettennek saját művüktől, és a későbbiekben még igen sokáig békés megoldást keresnek a konfliktusokra. Amíg persze el nem felejtik, mit is éltek át. Mert az ember nem csak egyénként feledékeny, de közösségként is. Szóval rettenetes árat fizet egy világháborúval az emberiség, de ezzel hosszú időre megelőz minden további háborút, és felgyorsítja a civilizálódást. De ugyanez igaz egy világgazdasági válságra is. Az pedig az embereket takarékoskodásra inti, és növeli végsősoron a társadalmi szolidaritást.
- Szóval, ami adott pillanatban a lehető legnagyobb rossznak tűnik, abból hosszabb távon akár nagyobb jó is kisülhet. Ezt akarod mondani?
- Igen. Illetve nemcsak én, hanem a morálfilozófia.
- No, és akkor fordítsd ezt most le, megint Davidre, légyszi. Csodálatosan magyarázol.
- David épp tanul. És nem tudjuk, hogy melyik a négy közül az, aki épp Davidet választotta. De szerintem attól sem kell megijedni, ha az éppen a Rossz, vagy a Hamis. Nem biztos, hogy a Rossz, vagy a Hamis tettei összhatásában kevésbé hasznosak az emberiség számára, mint a Jóé, vagy az Igazé. Lehet, hogy pont az Ő feladatuk a nehezebb, és hálátlanabb. Nekik kell a rosszfiúnak lenni, hogy összességében mindenkinek jobb legyen.
- Szóval?
- Nem kell Davidtől félned, kedves. Lehet bármelyik a négyből, de téged biztosan nem veszélyeztet. És hogy mennyire szeret, azt pedig pontosan tudom.
- Annyira szeretlek. Teljesen elsodortál.
- David a tiéd. És az is marad, amíg csak él.
---
- Donald, ez nagyon ronda. Mikor szerezte?
- Tegnap reggel, doktor úr.
- És miért nem jött vele azonnal?
- Azt terveztem, de reménykedtem benne, hogy elmúlik.
- Butaság volt. Ha ez törés, márpedig nagyon annak tűnik, akkor ma nehezebb dolgunk lesz, mint tegnap lett volna, frissiben.
- Törés?
- Megröntgenezzük, de meglepődnék, ha egy kétszeresre duzzadt, kék-zöld-lila csukló nem lenne eltörve. A kérdés inkább csak az, hogy mennyire. Hogy szerezte?
- Doktor úr, köti az orvosi titoktartás, ugye?
- Persze. Ahogy eddig is. Tehát? Dühében falba ütött?
- Ezt honnan gondolja?
- Láttam ilyen eseteket. Dührohamában nem méri föl az ember, hogy a csontnál keményebb lehet a fal, és belevág teljes erővel. Aztán két hónapig gipszet hord, és reménykedik, hogy nem lesz belőle maradandó sérülés. Szóval, hogy szerezte?
- Egy hülyegyereket ütöttem meg. Provokált, és nem bírtam idegekkel.
- Aha. És páncél volt rajta?
- Dehogy. Állon vágtam, meg járomcsonton.
- Pedig emberi csont nem okoz ilyen súlyos sérülést. A delikvens túlélte? Mert ha a csuklója így szétment, akkor az arcának rendesen el kellett deformálódnia. Nem ölte meg, remélem.
- Nem, dehogy. Semmi baja nem lett. Meg is lepődtem. Le kellett volna feküdnie, már az elsőtől. De a kis mocsok állta, úgyhogy kapott egy másodikat is. És abba aztán tényleg mindent beleadtam. De azt is kibírta állva.
- Megvizsgálnám azt az embert. Mert ilyet még nem láttam. Sebész vagyok, nem csak sportorvos, érdekelne az anatómiája ennek az ütésálló valakinek.
- Hát épp megmondhatom, ki az. Egy bölcsész.
- Bölcsész?
- Az. Semmi komolyabb fizikum, semmi küzdős előélet. Tök átlagos pali.
- Neve is van?
- Jó, rendben. David Nolan. Negyedéves filozófushallgató nálunk.
- Szóval ő is egyetemista. Akkor könnyebb dolgom lesz megkérni egy vizsgálatra.
- Megígérte, doktor úr, hogy titokban marad.
- Persze, az nem rajtam fog múlni. Ha ez a David feljelentést tesz, azt aligha azért fogja, mert én megvizsgálom. De szerintem nem tett ilyesmit, mert akkor már bevitték volna az őrszobára. Úgyhogy valószínűleg megússza a kalandot, Donald. De azért kicsit fogjon vissza. A csapatnak szüksége van magára, és ha rács mögé juttatja saját magát, vagy használhatatlanná teszi a kezét, azzal nem fog segíteni Cambridge-en.
- Rendben doktor úr, persze. De nagyon elszakadt a cérna.
- Valami nőügy, igaz?
- Az.
- Oké. Túlbeszéltük. Gyerünk a röntgenre.
---
A British Múzeumban roppant könnyű dolguk volt. Az igazgató várta őket a személyzeti bejáratnál, és maga vezette le a csapatot az első pinceszintre. A Scotland Yard nem látott okot a két dárda lefoglalására, nem látszott semmiféle kapcsolat a kairói esettel, így a múzeum sem tett semmi különöset az itt levő fegyverekkel. Levitték a raktárszintre, ott letették, de nem volt okuk bármi komolyabb intézkedésre. Így aztán egy olyan illusztris tudóscsoport, mint a Cambridge, és a Sorbonne régészprofesszora két ifjú tudós kíséretében, zöld utat kapott mindenhez.
- És minek köszönhető a kiemelt figyelem? - kérdezte az igazgató.
- Ki szeretnénk zárni, hogy régészeti jellegű volt a kairói eset - válaszolt a prof.
- Régészeti jellegű?
- Igen. Értékesek persze a dárdák, de tulajdonképpen semmi különös. Sokkal komolyabb kincsek vannak a Tutanhamon-leletből Kairóban is, itt is. Alaposan megvizsgálnánk, hogy nem siklott-e el valami fölött korábbi kollégáink figyelme. Nincs-e valamilyen különlegesség benne, amit eddig nem vettek észre.
- És ehhez nem kéne laboratóriumi vizsgálat?
- Lehet, hogy a későbbiekben szükséges lesz, de egyelőre elég jó alaposan megnéznünk.
- Tegyék csak, persze. Ha valamit találnak, kérem, jelezzék.
- Mindenképp. És köszönjük, igazgató úr.
- Nincs mit. Örülök, hogy a segítségükre lehetek. Érezzék otthon magukat. Ha végeztek, üzenjenek nekem, kérem. A lejárónál látták a biztonsági őrt, neki szóljanak, és kikísérem önöket. Jó munkát.
- Önnek is.
- Na, David, te jössz.
A prof fogta az egyik lándzsát és a fiú felé nyújtotta.
- Mire figyeljek?
- Dunsztom sincs. Leginkább a saját reakcióidra. Fáj-e az érintése, esetleg zsibbadást érzel, vagy diszkomfortot. Vagy nehezebb, mint kéne, nem tudom. Bármi fontos lehet.
- Rendben - és kézbevette a dárdát - Jó darab.
Nagyjából egyméteres lehetett, sima fogás volt a nyelén, és a súlyelosztása is kényelmes. Megfogta nagyjából a felénél, és egyensúlyozta a tenyerén. A hegye felé dőlt, tehát nyilván remekül repül. Nagyjából két kilós lehetett, ránézésre ekkora súlyt várt David.
- Tök normális. Semmi különlegeset nem érzek. Súlya rendben, nem fáj, nem zsibbaszt, remekül érzem magam.
- Adom a másikat.
- Oké.
Azt is kézbe vette, játszott vele kicsit, ahogy az előzővel. De ugyanúgy semmi.
- Csinálj úgy David, mintha eldobnád - szólalt meg Cécile.
- El is dobjam?
- Azt azért ne. Nem hiszem, hogy jó néven vennék.
- Rendben, akkor csak lóbálom - mosolygott a nőre a fiú. - Elég lesz? - kérdezte, miután vagy egy percig imitálta a dobást.
- Elég, persze.
- Mit teszteltünk ezzel?
- Kíváncsi voltam, hogy áll a kezedben.
- És?
- Nem hiszem, hogy valaha használtad volna, David.
- Nem is használtam.
- Nem úgy értem. Mármint az a valaki, aki most éppen David.
- Aha. Egy pillanat. Van egy ötletem.
David odébbsétált tőlük, vagy tízméternyire.
- David! - sikított föl Danielle. - Ne!
Három elképedt szempár nézte, ahogy a fiú egy hirtelen mozdulattal megfogja a fejénél a dárdát, fölrántja magán a pulóvert és a jobb mellkasába szúrja a fegyvert. Lebénultak a látványtól.
- Na, hát most már tényleg tettünk valami igazit. Nincs rám semmi hatással, gondolom, nem akarunk úgy hazamenni, hogy pont ugyanolyan keveset tudjunk, mint mikor idejöttünk.
- Jézusom David - suttogta a lány. - Mit tettél? Mi van, ha belehalsz?
- Dehogy. Kigondoltam ezt előre. A mellkas jobb oldala a legvédettebb. Még ha kicsit mélyre is megy a szúrás, nem érinti a szívet, esetleg eltör valami bordát, de ennyi. A nyaki sebhez képest sokkal biztonságosabb. És hagy bennem tán pár szilánkot, így megint megfigyelhetjük az arra adott reakcióimat. Én tényleg tudni szeretném, ki vagyok. És ezzel tán megint egy lépéssel közelebb kerülünk a megértéséhez.
- Te egy hős vagy David. Igazi tudós - nézett rá csodálattal Cécile. - Ilyet még nem láttam.
- Pedig tudtommal elég általános volt, hogy a kutatók saját magukon próbálták ki az ötleteiket. Az elektromosságról és pár gyógyszerről konkrétan tudom, hogy ezt tették a felfedezőik. Hát azokhoz képest ez nem is veszélyes.
- Jobb, ha visszaadod a dárdát, David - szólalt meg a prof. - Még egy ilyen kísérlet, és nem marad alany.
- Nyugalom, csak ennyit akartam. És megvan, lehet mit vizsgálni otthon, Cambridge-ben.
- Rendben. És tényleg hatalmas dolgot tettél, David. Nem tudom, képes lett volna-e bármelyikünk megtenni a helyedben.
- Hát én volnék itt az időtlen, vagy micsoda, nem? Vannak bizonyos előjogaim - vigyorgott David.
- Öncsonkításra, te hülye? - a lány nagyon haragudott Davidre. - Tudod, inkább elhiszem, hogy biztonságban vagyok melletted, de mégegy ilyet ne, kérlek. Na, hadd nézzem a sebedet.
Szép darab volt, nagyjából egy centi mélyen fúródott a hegy David mellizmába. Vérzett is rendesen, de azért nem életveszélyesen. Mégcsak nyomókötés sem kell rá, el fog az állni magától is nemsokára.
- Mit érzel? - kérdezte a prof.
- Szerintem pont annyi fájdalmat, ami egy ekkora sebtől kitelik. Most sincs semmi zsibbadás, vagy különleges diszkomfort érzés. Ha ezt egy normál bicskával csinálják, ugyanezt érezném.
- Értem. Na, hát akkor ezzel megvolnánk. Induljunk haza, hogy ha szükségessé válna, kéznél legyen a labor, meg a sebész. Jobb azért a biztonság.
- Rendben. De tényleg semmi bajom. Majd vigyázok, össze ne vérezzem a Bentley-t - kacsintott a profra a fiú.
---
- Hát Donald, ezt rohadtul elcseszte.
- Nagyobb a gond, mint gondolta, doktor úr?
- Sokkal. Három kézközépcsontja eltört, a többi megrepedt, csakúgy, mint az alkarcsontjai, és még a könyökízülete is kificamodott. Döbbenetes.
- És akkor most mi lesz?
- Most az lesz, hogy megpróbáljuk magát összerakni. Műtétre van szükség, talán nem is egyre. És minél sürgősebben, nehogy megkezdődjön a teljesen összevissza helyzetben a csontjai összeforrása. Mert akkor tehetetlenek leszünk.
- Mennyi időre leszek forgalmon kívül?
- Hát, a félév az a minimum. Ezt jól elintézte.
- Az a szemét kis pöcs, kiprovokálta.
- Jó lenne ezen túllépni, Donald. Maga ütött, a sérüléseiből ez egyértelmű. És nagyon nagyot, amihez gratulálok, de úgy tűnik, rossz célpontot választott. Ilyet ugyanis még nem láttam, pedig húsz éve vagyok baleseti sebész, és a legrosszabb sérülésekből is láttam jópárat. Mintha nem is falba, hanem egy tank páncéljába vágódott volna az ökle.
- Nem mindegy, mit ütök meg?
- Nem hát. Ha egy rugalmas valamibe csap bele teljes erővel, akkor a célpont deformálódása elnyeli az energiát, miközben az alakja megváltozik. De ha rugalmatlan anyagba ütközik az ökle, ami ráadásul keményebb, mint a maga ökle, akkor bizony a gyengébb anyag enged. És ez a mi estünkben a maga ökle volt. Mondom, ilyet még nem láttam.
- Fura egy figura ez a David Nolan. Volt nemrég egy meghökkentő sztorija, de azt hittem, csak csajozós hülyeség.
- Mi volt az?
- Állítólag bepottyant egy római légiósba, és ott volt egy csatában. Szerzett valami sérülést, és azt hazahozta. Mondom, hogy baromság, de valami biztos nincs rendben a kis pöccsel.
- Muszáj így beszélnie, Donald? Ettől nem lesz jobb az állapota, és ha tovább gyűlölködik, még a végén újra beleszalad valami olyan konfliktusba, ami után nem tudom összerakni.
- Ehhh. Persze, rendben.
- Jó, mert a saját érdekében mondom, Donald. Fél évig kiesik a versenyzésből. És mondom, ennyi a minimum. Gipsze lesz, sokáig, gyakorlatilag semmit nem sportolhat. Ne kössön bele újra ebbe az acélfejű David-be, mert nem jön ki jól belőle. Ő nem ütött?
- Nem.
- Jó. Vegye úgy, hogy megúszta, Donald. Ha a keze is olyan kemény, mint a járomcsontja, vagy az álla, és azzal megüti magát, ott súlyos dolgok történhetnek. A lehető legsúlyosabbak. Ugye ért engem?
- Rendben, tényleg jó leszek. A sport fontosabb, mint a hülyegyerek.
- Örülök, hogy így látja. Remélem, holnap is.
- Megígérem, doktor úr.
- Oké. Na, menjen most haza, szedje össze a cókmókját, mert délután be kéne jönnie a sebészeti klinikára. Elvégezzük a laborvizsgálatokat, és holnap megműtjük. Tényleg sietnünk kell.
- Értem. És megvizsgálja a csontbajnokot is?
- Nagyon kíváncsivá tett. De persze csak akkor tehetem, ha hozzájárul.
- Elmondja majd, mit talált?
- Orvosi titoktartás, Donald, emlékszik?
- Jó, bocs. Na, sietek.
---
- David Nolan?
- Igen. Ki keres?
- William Colson vagyok, az egyetemisták üzemorvosa. Zavarhatom egy pillanatra?
- Persze, ismerem Önt. Minden évben voltam szűrővizsgálaton. Miben segíthetek?
- Remek. A kartonjáról tudom a telefonszámát. És bocsásson meg, hogy zavarom. Általában nem szoktam a pácienseket a magánszámukon zaklatni.
- Elhiszem, tényleg nem probléma. Tehát?
- Járt nálam az egyik élsportolónk. Az evezőscsapatnak én vagyok a sportorvosa, mert baleseti sebész az igazi szakmám.
- Kitalálom: Donald Hickey.
- Igen. És meglehetősen súlyos sérülésekkel jelentkezett nálam.
- Nem bántottam, doktor úr.
- Tudom, ez egyértelmű a sérülések jellegéből. És épp ez, ami miatt hívom. Ilyen sérüléseket csak akkor láttam, illetve még akkor sem, mikor valaki dühében a falba csapott. Magának, David, valami különleges anyagból lehetnek a csontjai.
- Mi van Donalddal?
- Annyit elmondhatok, hogy műteni kell.
- Értem. Sajnálom, de csak saját magának köszönheti. Egy ujjal sem bántottam.
- Donald szerencséjére. Szóval David, szeretném megkérni egy vizsgálatra.
- Mit vizsgálna?
- Csontsűrűséget. Vannak mindenféle speciális eszközeink a klinikán, nem csak gyógyítunk, hanem kutatunk is. Csinálnánk pár röntgenfelvételt, csontbiopsziát. Egyik sem fájdalmas, és minimális sérülést okoz csak, észre sem veszi.
- Oké, miért is ne. De van egy feltételem.
- Hallgatom.
- Bármire is jut, az eredmények nem publikálhatók, azok kizárólag az ön tudományos érdeklődését szolgálhatják, de nem a nyilvánosságét.
- Értem. Bár a tudomány haladását épp a minél szélesebb nyilvánosság szolgálja.
- Tudom, de ehhez akkor is ragaszkodom. Elfogadja?
- Nem tehetek mást, igaz?
- Igaz.
- Rendben. A szavamat adom rá.
- Köszönöm. Mikorra kéne mennem?
- Bármikor. Akár most is.
- Most épp kocsiban ülök, és a mai napom már eléggé elkelt. De holnap délelőtt megkeresném. Hol találom?
- A sebészeti klinikán. Mondjuk délelőtt tíz? Tudom, hogy a hallgatók nem szeretnek túl korán kelni.
- A tíz tökéletes. Mennyi ideig fog tartani a vizsgálat?
- Ebédidőre végzünk. És meg tudom már akkor mondani a legfontosabb eredményeket. A részletes elemzés persze hosszabb időt vesz majd igénybe. De mindenről tudni fog.
- Rendben. Ott leszek.
- Köszönöm, David. Várom.
- Viszlát holnap.
- Ki volt az? - kérdezte Danielle.
- Az egyetem üzemorvosa.
- Mi a fenét akart tőled?
- Donald feltűnt nála, jól összetört kézzel. És a doki szerint nekem valami különleges csontból van a fejem, azért olyan súlyosak a sérülései.
- Lassan tényleg kísérleti nyúl leszel. Jó ötlet, hogy engeded magad megvizsgálni?
- Lehet kockázata, de megígérte, hogy az eredmények köztünk maradnak. Szerintem be is tartja.
- Remélem.
- Danielle, tényleg nagyon szeretném tudni, miben térek el az átlagembertől. És leginkább miattad.
- Miattam?
- Igen. Nem akarom, hogy akár csak egy pillanatra is tartsál tőlem, vagy idegennek érezz. És minél többet tudunk meg rólam, annál inkább biztonságban fogod érezni magad mellettem.
- Vagy nem - mosolygott rá a lány. - Miattam ne aggódj. Biztos ér még egykét sokkhatás, de ha nem transzformálódsz hirtelen óriás százlábúvá, akkor szerintem fel tudom már dolgozni a meglepetéseket.
- Köszönöm. Bízz bennem, csak ennyit kérek.
- Bízom. Jobban, mint önmagamban.
Egymásra mosolyogtak, aztán Danielle visszabújt David hónaljába a fekvőhelyszerű Bentley-ülésen.
- David.
- Duncan?
- Óvatosan. Értem, amit Danielle-nek elmondtál, és igazad is van. Úgyhogy inkább úgy általában mondanám, mintsem a konkrét esetre: vigyázz magadra. Egy gyilkos vadászik rád. És elég eltökélten. A kairói biztonsági őr esete mindig jusson eszedbe.
- Szegény ördög. Miattam halt meg, tulajdonképpen.
- Ezen ne emészd magad, őt a véletlen küldte a gyilkos útjába. Te vagy a célpont, ezen járjon minden pillanatban az agyad - mondta Danielle.
- Jó lenne, ha mindig tudnánk, merre jársz - szállt be Cécile a fiú győzködésébe.
- Jó van már, hé, kicsit sok lesz a féltésből, anyám féltékeny lesz. Tényleg értem, és mindig tudni fogjátok, bármit teszek. Danielle úgyis mellettem van. Végre - kacsintott a lányra.
- Időben érkeztem - mosolygott rá a lány.
---
Aztán újabb telefoncsöngés. Most Danielle mobilja jelzett.
- Igen, Donald?
- Merre vagy?
- Nem hiszem, hogy tudnod kéne.
- Már nem vagyunk együtt?
- Nem, már nem. Ne tégy úgy, mintha semmi sem történt volna. Elég volt az erőszakosságodból.
- Korábban tetszett.
- Nem, korábban sem tetszett. De elviseltem. Tovább viszont nem, úgyhogy váljunk el békében.
- Csak megszerzett a gyík haverod, igaz?
- Ehhez neked mi közöd?
- Hát csak annyi, hogy ha mellette kötsz ki, akkor veszélyben leszel.
- Merthogy?
- Szarrá tört a kezem, fél évig nem sportolhatok.
A lány majdnem rávágta: tudom. De gyorsan észbe kapott. Donaldnak nem kell tudnia, hogy David beszélt az orvossal. Senkinek sem kell tudnia. Sőt. Nem szabad tudnia.
- Szegény Donald. Most sajnálnom kéne? Ott voltam, tudom mi történt.
- Értsd meg, Danielle, féltelek. A barátod egy szörnyszülött.
- Nocsak. Volt már pöcs, meg gyík, most meg már szörnyszülött.
- Vagy épp földönkívüli. Olyan sérüléseim lettek, mintha egy tankot ütöttem volna meg. Ezt a dokim mondta.
- Szép nagyot üthettél. Légy rá büszke. Ja, voltam veled párszor, mikor belekötöttél másokba is. Akkor is büszke voltál rá. Hát most visszanyalt a fagyi.
- Ennyire nem érdekel, mi van velem?
- Nem Donald, már tényleg nem érdekel. Úgy érzem magam, mint aki kiszabadult a friss levegőre. Egyszerűen sok voltál.
- Értem. Én, a hús-vér ember, sok vagyok, de a David Nolan nevű szörnyszülött nem az.
- Te nem hús-vér ember vagy elsősorban, hanem egy bizonyításkényszeres gyerek. És én nem vagyok az anyád, bocs.
- Hű, de kemény vagy.
- Mint David koponyája. Jól összeillünk. Még valami?
- Én szóltam, Danielle. Bajba kerülsz a szörnyed miatt, meglátod.
- Rendben, vállalom. De ez az én döntésem, mert az én életem, nem a tiéd. Úgyhogy örülnék, ha mostantól kiszállnál belőle.
- Hülye kurva.
- Neked is viszlát.
Danielle kinyomta a telefont. Nem kellett elmagyaráznia sem Davidnek, sem a többieknek, hogy ki volt a vonalban, és mi volt a téma.
- Szép napunk van - mondta, és visszadőlt David hónaljába.
---
A tábor kapujától idáig hallatszott a harsonaszó. Titus Sura az északkeleti toronyban volt félnapos őrségben, pont a főkaputól legtávolabb. De a hangjelzés egyértelmű volt: magas rangú személy érkezett. Talán visszaért Cornuta legatus miután jelentést tett a Ceasarnak az elvesztett csatáról. Kis idő múlva újabb hangjelzést hallott. Ez ritka volt, még sosem hallotta eddig. De a kiképzés során persze beleverték elégszer, hogy tudja, mit jelent. Annyit: mindenki a központi térre! Ritka az olyan alkalom, mikor az őrséget is lehívják a falakról. Eszerint valami nagyon fontos dolog történik. Titus már futott is teljes fegyverzetben a tábor közepe felé. Gyorsan odaért, és örömmel nyugtázta: tényleg a legatus érkezett vissza. Eszerint Ceasar nem áll bosszút a vereségért a vétleneken.
A tizenhetedik légió minden mozogni képes embere összegyűlt. Siralmas látvány volt, ahogy a nemrég még hatezer veterán harcosból álló büszke sereg helyett egy szedett-vedett háromszáz fős csoport lézengett az alakulótéren. Hát, ennyien maradtak. De legalább ennyien megmaradtak. Ez is háromszáz római katona, még ha nem is a legjobbak.
- Ave, legionáriusok!
- Ave, legatus - válaszolt a kis sereg.
- Ceasar-nál jártam Bibractében. Jelentést tettem neki a teutoburgi eseményekről, a légiók állapotáról. A másik két légióból is érkeztek hírnökök, míg ott voltam, így Ceasar minden információval rendelkezik már. És döntéseket hozott. Az én feladatom ismertetni veletek, és ugyanezt megtenni a tizennyolcadik és tizenkilencedik légió katonáival is. Úgyhogy rövidre fogom, mert hosszú út vár még rám.
Néma csend volt, nemcsak azért, mert a legionárius amúgyis fegyelmezett, hanem azért is, mert érezték: amiket a legatus mondani fog, az mindannyiuk életét meghatározza majd.
- Ceasar rettentő csalódást élt át. Mióta Ő vezeti a birodalmat, nem vesztettünk csatát. Pláne nem ilyen méretűt. És ami a legjobban fáj neki, az 20 ezer légiósának elvesztése. Mindannyian tudjátok, hogy soha olyan jó dolgunk nem volt, mint Ceasar alatt. Mi vagyunk a gyermekei, és most 20 ezer gyermekét vesztette el.
Igen, minden katona tudta, hogy Augustus Róma lelkének és értékőrzőjének a légiókat tartja. Tényleg rettenetes veszteségként élhette meg a történteket.
- Amennyire ilyen helyzetben egy uralkodó képes higgadt maradni, azt megtette. Bár hatalmasat csalódott a kormányzóban, de nem fogja halálában megalázni. Ha meglesz a holtteste, Rómában fogja tisztességgel eltemetni. De megbocsátani nem fog. Nagyon komoly hadvezetési hibákat vétett, ez a kialakult összkép alapján egyértelmű.
Amit eddig csak sejtettetek, eszerint már tény: Varus meghalt a csatában. Talán jobb is így neki - gondolta Titus Sura.
- És bár az egyes katonák önmagukban nem hibásak a történtekért, csak a parancsokat teljesítették, de az esetnek például kell szolgálnia minden római katona, és hadvezér számára az idők végezetéig. Ceasar döntéseit e cél érdekében hozta meg. Saját szavait halljátok.
A legatus egy tekercset húzott elő az övéből, és most kibontotta.
- Elrendelem, hogy a tizenhetedik, tizennyolcadik és tizenkilencedik légió szűnjön meg. E számokon többé a Római Birodalomban légiót nem lehet felállítani. Emlékezzen mindenki múlhatatlan szégyenünkre.
- Elrendelem, hogy a három valahai légió maradék személyzetéből két cohors legyen létrehozva. E két cohors más légiónak nem lesz része. A két cohors egyikének a neve Varus, másikának Teutoburg legyen.
- E két cohors a birodalom távoli helyein fog szolgálatot teljesíteni, hogy a római hadseregben ne merülhessen feledésbe: legyőzhetetlenségünk alapja az alapos kiképzésen, és folyamatos gyakorláson alapuló harcedzettség, nem pedig az elbizakodottság.
- E két cohors tagjai többé Itáliába nem léphetnek.
- A Varus cohors új állomáshelye Szíria provincia, ahol helyőrségi feladatokat lát el a kormányzó rendelkezése alapján.
- A Teutoburg cohorsé Egyiptom, az ottani kormányzó alárendeltségében végeznek rendfenntartó feladatokat.
- Egyik cohors sem vehet részt hadjáratban, ennek megfelelően hadizsákmányból sem részesülnek többé.
Titus Sura csalódott volt. Bár ha jobban belegondol, örülhet, hogy egyáltalán meghagyták az életüket, és szolgálhattak tovább légiósként. Még ha csak ilyen rendfenntartó, másodrendűként, de akkor is. És meghagyták a római polgárjogukat is. De a büszkeségüket örökre elvették. Körülnézett, látta, hogy többen összeestek, másokat a zokogás rázott. Nagyon kevesen voltak, akik képesek voltak vigyázzállásban, fegyelmezetten fogadni a lesújtó rendeletet.
- Nos, katonák. Eddig tart Ceasar rendelete. A feladatom annak maradéktalan, és gyors végrehajtása. Marcellus Maxentius, lépj elő.
A centurio fegyelmezett tartásban állt a legatus elé.
- Te vagy az egyetlen életben maradt centurionk, így a Varus cohorsot te vezeted. Értetted a parancsot?
- Értettem legatus. Megfelelek neki.
- Köszönöm. De van még egy feladatod. Nincs más centurionk, de a Teutoburg cohorsnak vezető kell. Tégy javaslatot egy centurio előléptetésére.
- Titus Sura, uram.
- Titus Sura, lépj elő.
- Jelen, uram.
- Vállalod-e a megtisztelő megbízatást?
- Igen, vállalom. Megfelelek neki.
- Mostantól centurio vagy. Légy méltó elődeidhez és társaidhoz.
- Úgy lesz, Marsra esküszöm.
- Rendben, katonák. Mindenki menjen vissza a korábbi teendőihez. A két centurio velem jön, megbeszéljük a további teendőket. Két hét múlva mindkét cohorsnak állnia kell, és indulunk keletre. Van kérdés?
Nem volt.
---
A legatus bevezette őket a táborban levő kormányzói rezidenciába. Varus már aligha fogja használni, Ők hárman most a vezérkar. Szomorú volt átélni, hogy ez a máskor nyüzsgő terem, ahonnan hírnökök indultak minden percben, és jelentések érkeztek folyamatosan, most milyen kihalt. Hatalmas árat fizettünk, hogy én centurio legyek - gondolta szégyenkezve Titus Sura. Kicsit még olyan volt, mint az alvajáró, egy salernumi közkatonának álmai netovábbja, hogy egyszer talán centurio lehet. És lám, teljesült. Aztán arra gondolt, hogy megérdemelte, és ettől csökkent a lelkiismeret-furdalása. Végülis tíz éve harcol, mindenütt, ahol szükség volt rá, és sosem vallott szégyent. És lesz ideje beletanulni a következő időkben mindabba, amit még nem tud. Hosszú lesz az út keletre, és Szíriáig valószínű, hogy együtt megy a két cohors. Marcellus Maxentius majd beavatja feladata rejtelmeibe, mielőtt Ő a saját cohorsát továbbviszi Egyiptomba.
- Na, magunk között vagyunk, ha érdekel Titeket, elmondom mi történt Bibractében.
- Nagyon is, Uram - mondta Marcellus Maxentius.
- Találkoztam én már korábban Ceasar-ral, nem is egyszer. Mindig higgadt volt, jókedvű, akár azt is mondhatnám: megnyerő. Hát most meg nem.
- Feldühödött?
- Nem. Szimplán megbolondult. Mikor végeztem a jelentésemmel, levetette magát a földre, és elkezdte a fejét beleverni a padlóba. És üvöltött közben, valami ilyesmit, és folyamatosan: Varus, add vissza a légióimat!
- Ijesztő.
- Az volt. rajtam kívül még vagy ötven különböző ember volt nála, és senki sem mert megnyikkanni sem. A testőrei próbálták lefogni, nehogy kárt tegyen magában, de elzavarta őket is. Mikor úgy tűnt, lehiggad, megérkezett a tizennyolcadik légió hírnöke. A legrosszabbkor, úgyhogy újra fellángolt az őrülete. A legmegdöbbentőbb, hogy egyáltalán nem színészkedett: tényleg önkívületben volt. Mikor végül visszaült a trónjára, vérzett a feje, és üvegesek voltak a szemei.
- Akkor tényleg igaz mindaz, amit a legionáriusok gondolnak róla.
- Hogy olyan, mintha az apjuk lenne? Igaz. Teljesen igaz. Tényleg olyan volt, mint aki húszezer gyermekét vesztette el. És szerintem ezért hozta meg azokat a döntéseit is, amiket odakint nem mondtam el.
- Nocsak. Figyelünk, legatus.
- Nem foglaljuk el Germániát.
- Micsoda? - kiáltott föl egyszerre a két centurio. - Egy ilyen aljas árulás után nem büntetjük meg az elkövetőjét? Vérszemet fognak kapni a germánok, ha nem csapunk vissza. És hatalmasat - mondta Marcellus.
- Igaz. Pontosan ez fog történni. De nem érdekli Ceasart. Több katonát nem akar veszteni. Nem fogja tovább növelni a birodalmat, legalábbis Germánia felé biztosan nem.
- Elfoglalta az Alpokat, Trákiát, Pannóniát, Egyiptomot, Hispánia északi részét, gyakorlatilag már csak a germánok maradtak egyetlen komolyan vehető területként. És bőven van erőnk elsöpörni őket. Soha nem voltunk annyira erősek, mint most. Épp Ceasar miatt. 40 légiónk van, elvesztettünk hármat, nem a világ.
- Ismét csak igaz minden szavad, Marcellus. De akkor sem. Meghagyja Őket. Meghatározta, hogy kelet felé a Rajna, észak felé pedig a Duna lesz a határfolyónk. Tehát Germánia érintetlen marad. És még büntetőexpedíciót sem indít.
- Ebből baj lesz. Ha nem azonnal, akkor később. Nem szabad hagyni, hogy a germánok szövetsége tartós legyen. Ha megerősödnek, komoly fenyegetést jelenthetnek.
- Valóban. De a Ceasar döntései véglegesek. Tett néhány katonai intézkedést, de azok is csak a védelem erősítésére jók, másra nem. Két galliai légiót indított a mi helyünkre, megvárjuk Őket, és aztán indulunk keletre. A pannóniai és trákiai felkelést leverik a légióink, onnan is visszaér a kilenc légió. És azok is a határt fogják őrizni.
- Dehát ez 11 légió. Ennyivel a világot is meg lehetne hódítani, nemhogy Germániát.
- Tudom. És ahogy láttam, mindenki más is tisztában volt ezzel a trónteremben. De senki sem szólt, akkora Ceasar tekintélye, hogy nincs, aki fölhívja rá a figyelmét, ha rossz döntést hoz. Mikor elindultam vissza, már lehiggadt, olyan volt, mint máskor, de a döntéseit nem változtatta meg. Tehát nem is fogja.
- Szomorú.
- Az. De ez van. Ebből egyszer nagy baj lesz. Tán nem a mi időnkben, de egyszer biztosan. Na, de akkor a saját feladatunkra koncentráljunk.
- Köszönöm az előléptetést, legatus - szólalt meg Titus Sura. - Nem is álmodtam erről. És a javaslattételt is - nézett Maxentiusra.
Mindketten rámosolyogtak.
- Nézz körbe centurio a táborban, aztán mondd meg, ki lett volna helyetted. Alig maradt ember, Te vagy a rangidős. Amit meg még nem tudsz, arra megtanítlak útközben - mondta Marcellus.
- Na, akkor kezdjünk szervezni. Két hét múlva két cohors-nak kell lennie, és ahogy megérkezik a két galliai légió, már indulunk is. Úgyhogy elő a térképeket, mindhármunknak reggeltől estig lesz dolga. Össze kell ide gyűjtenünk a három légió maradványait. Ezzel kezdünk.
---
Danielle és David pontban hat órakor kopogtattak a prof ajtaján. Így beszélték meg még visszafelé a kocsiban: a profnak el kellett intézni pár tanszéki ügyet, de előtte hazavitte a fiatalokat. Történt egy, s más a British Múzeumban, aztán hazafelé a kocsiban, rájuk fér egy kis kikapcsolódás. Meg persze a fiúnak ruhát kellett cserélnie, mert a pulóvere, de főleg az alatta levő póló piros színűre váltott a vértől. Tényleg nem volt veszélyes, gyorsan el is állt, de addig azért bőséggel meglocsolta, ami az útjába került.
- Gyertek! - szólt ki a prof az ajtón.
David és Danielle összekacsintottak és beléptek.
- Duncan, hoztunk neked valamit.
- Nekem?
- Neked. Meg Cécile-nek is, ő se maradjon ki a buliból.
A francia nő ott ült persze a profnál, láthatóan elválaszthatatlanok voltak - Mint mi - jutott Danielle eszébe, és ismét volt oka mosolyogni. A Donalddal való telefonbeszélgetés óta szinte röpködött. Még David öncsonkítása sem aggasztotta többé. Megvolt erre az oka.
- És micsoda ez?
- Hát, gondolom, ha kinyitod, egyértelmű lesz.
Csöppnyi rózsaszín papírba csomagolt valami volt az ajándék. Cécile is közelebb hajolt, hogy ki ne maradjon a kibontás élményéből.
- Na rendben. De nem bolha, ugye?
- Nem. Bár elég kicsi - vigyorgott David.
Sikerült a profnak végül megbirkóznia a feladattal, ilyen kis csomagot kibontani komoly kézügyességet igényelt. És nem volt benne semmi.
- Hát, ennél azért többre számítottam, hamár ajándékot kapok.
- Ott van az, Duncan, nézd meg alaposabban. Fordítsd az asztal felé a papírt.
- Te szívatsz engem, Danielle.
De azért megfordította. És valóban hallatszott egy nagyon halk koppanás. Mintha valami az asztalra esett volna. És ahogy közelebb hajolt, észrevette.
- És ez a mi a fene?
- Belőlem van. Illetve majdnem. A dárda szilánkja.
- Micsoda?
Felnevettek mindhárman, olyan elképedt arcot vágott a prof.
- Bizony - mondta Danielle. - Teljesen kilökődött délután. Daviden nyoma sincs a sérülésnek, és ez volt benne.
- Nem igaz. Mutasd David a sebet, légyszíves.
- Oké, kezd úgyis komoly vetkőzési rutinom lenni.
Tökéletesen sértetlen volt a fiú jobb mellkasa. Mintha hallucináltak volna pár órával ezelőtt a British Múzeumban, pedighát David szép lendületesen szúrta mellbe magát, és a vér sem volt illúzió.
- Elképesztő - suttogta Cécile.
- Az én pasim - kacsintott rá Danielle.
- Szóval ennyit a dárdáról - vette magához a szót David. - De legalábbis erről. Vagy valószínűleg erről a kettőről, ami a British Múzeumban van. Sem ott nem volt rám semilyen hatással egyik sem, sem azóta.
- Igaz - mondta Cécile - Ennyire máshogy viselkedett benned az, amivel megdobtak?
- Így van. Az fájt, lüktetett és gyulladtan tartotta a környékét, míg ki nem szedte a sebész.
- Szóval nem egyformák a dárdák.
- Mintahogy az időtlenek sem.
- Hogyhogy?
- Egyszerű, előbb is gondolhattunk volna rá. Egy időtlen, egy dárda. Megvan mindegyiknek a sajátja, amivel megölhető. A többire érzéketlen. Mit is mondtál Duncan, a kairói múzeum valami korábbi esetéről?
- Az igazgató mondta, hogy nagyjából egy évtizede volt egy kis zavar az ő két dárdájuknál. Az egyik elmozdult, és a tárló is nyitva volt. De ezenkívül semmi.
- És melyik dárda volt a kettőből? Ugyanaz, amit most használtak?
- Azt nem tudom. És szerintem az igazgató sem. Eddig senki nem gondolt arra, hogy nem egyformák.
- Hát akkor erre is tudjuk a választ, mert tíz éve én már tizenkét éves voltam, és roppant békés gyerekkorom volt, legalábbis nem akart senki dárdával átbökni. Tehát nem rajtam használták.
- Hanem egy másik időtlenen - mondta Cécile.
- Bizony. És ebből megint csak következik valami. Az a másik is éppen aktív, és valahol van. Vagy legalábbis 10 évvel ezelőtt épp terepen volt. Különben aligha akarták volna megölni.
- Ha viszont sikerült, akkor én is mondok valamit - éledt föl megdöbbenéséből Duncan. - Ha ennyi idő alatt csak a két kairói dárdához nyúltak, és egyszer sem a British Múzeumban levőkhöz, akkor lehet, hogy már nincs életben minden időtlen. És ha a tíz évvel ezelőtti eset sikeres volt, akkor Te vagy az egyetlen élő a tízezer éves egyedekből, David.
- Igen, valóban logikus - válaszolta David. - Bennem is ugyanez merült föl idefelé jövet. De a szitu még ennél is bonyolultabb.
- Remek - szólt Cécile. - Imádom az ilyet.
- Az igazi kérdés az, hogyha az időtlenekből már csak én élek, akkor ki használta a dárdát?
---
- Jó, akkor most húzzuk be a kéziféket, mert ez a tempó nekem gyors. Értem a mondatokat, de nem áll össze.
- Figyelj Cécile. Howard Carterék 1924-ben fejezték be Tutanhamon sírjának feltárását. Csaknem száz éve. Nem mondom, hogy túl könnyen és békésen, de sikeresen elosztották a talált kincseket a kairói meg a British Múzeum között. A négy dárdáról azt gondolták, semmiben sem különböznek, így abban könnyen meg tudtak egyezni: fele ide, fele oda. Ezért kettőt mi kaptunk, kettőt meg az egyiptomiak.
- Eddig oké Duncan, ezt tudom.
- Rendben. Itt van a két dárda Angliában, és száz éven át semmi sem történik vele. Nem lopják el, nem bolygatják a tárlóit, ott van, ahol kiállították és kész. Tehát senki nem érezte a szükségét, hogy használja. Mi már tudjuk, hogy a dárdák különböznek, ez derült ki David önsebzéséből. A két nálunk levő dárda tehát két másik időtlent képes megölni, nem Davidet.
- Rendben, és?
- Ugyan az időtlenek tízezer évesek, vagy valami ilyesmi, és nagyjából semmit sem tudunk róluk, mármint azon kívül, amit Te elmondtál, de az szerintem valószínű, hogy száz év alatt azért csináltak volna valamit, ha élnek. Tehát célpontok lettek volna, mert az is látszik, hogy nem egy életbiztosítás időtlennek lenni. Tehát megpróbálták volna megölni Őket, mint ahogy Davidet próbálták az ellene készített dárdával. De semmi ilyesmi nem történt, mert száz évig nyugalomban volt a két dárda. Biztosak persze semmiben sem lehetünk, de nagyon valószínű, hogy azért nem használták őket, mert nem volt rájuk szükség. És ennek csak egy logikus oka lehet: hogy már nem élnek.
- Maradt két időtlenünk. David és mégvalaki. Velük akkor mi van?
- Davidet megpróbálták megölni a római légiós bőrében. Hogy honnan tudták, hogy ott van, újabb probléma, de ezt majd később végiggondoljuk. Tudjuk, hogy ehhez azt a dárdát használták, amit szerencsétlen biztonsági őrbe merítettek. Tehát a kettőből az egyik biztos, hogy David dárdája. De a kairói két dárdával tíz éve történt egy másik eset is. Hogy ugyanazzal a dárdával, amit David ellen használtak, vagy a másikkal, azt nem tudjuk. De ki tudjuk következtetni.
- Éspedig?
- David ellen nyilván ugyanazt a dárdát használták volna, mert a gyilkosa pontosan tudja, hogy melyik, melyik. De David nem emlékszik semmi ellene irányuló komolyabb támadásra, pedig egy tizenkét éves fiú, amennyi akkor volt, mikor a dárdákkal valami történt, biztosan emlékezne ilyesmire. Tehát az akkori esetben a másik dárda szerepelt, mert másik célpontot ért támadás. Hogy sikeres, vagy nem, az persze kérdés.
- És persze meg is válaszolod - mosolygott Cécile.
- Igen. Az elmúlt tíz évben, egészen a mostani esetig a kairói dárdákkal sem történt semmi. Valami azt súgja, hogy mihelyt a gyilkos rájön, hogy Davidet nem sikerült elintéznie, újra próbálkozni fog. Ha tehát az elmúlt tíz évben nem tett újabb kísérletet, ebből sajnálatosan az következik, hogy az akkori kísérlete sikeres volt. Tehát összesen egy időtlen maradt. A mi fiunk.
- Oké, köszi. Én ugyan Agatha Christie-n nőttem föl, ami francia létemre gondolom dicső teljesítmény, de ez most nekem is sok volt. De már értem. És sajnos nagyon logikus.
- Van még valami. Nem tudjuk persze, David mennyit hoz magával ebbe a testbe, amiben épp lakozik a korábbi énjeiből, de a különleges regenerációs képességeiből az következik, hogy valamennyit azért igen. És a British Múzeumban leteszteltük: ugyanolyan amatőr módon fogja meg a dárdát, mint bármelyikünk. Ha az időtlenek egymást gyilkolták volna az idők folyamán, akkor Davidnek lenne némi rutinja ezügyben. De mindannyian láttuk, hogy nincs.
- Most nem tudom, hogy szégyenkezzek, vagy büszke legyek emiatt - mosolyodott el a fiú.
- Inkább büszke, nem vagy gyilkos alkat, és ez Danielle-nek is jó hír - kacsintott a lányra Cécile.
- Hurrá - grimaszolt egyet Danielle.
- Szóval nem egymást ölik az időtlenek - folytatta a prof a fejtegetést. - Igazából így logikus, hiszen azt hallottuk tőled, Cécile, hogy ők a világot egyensúlyban tartó négy alaperkölcsöt személyesítik meg. Az egyensúly pedig borul, ha a képviselői kiirtják egymást. Tehát valaki más, vagy épp mások próbálják elpusztítani őket. És már háromnegyedrészt sikerrel jártak.
- Nyilván azok, akik a dárdákat kovácsolták. Vagy legalábbis létrehozták. Mert fizikailag nem találtak annak idején különbséget köztük, mi is csak most tudtuk meg, hogy van. De hogy miben áll a különbség, arról fogalmunk sincs.
- Ezügyben tehetünk majd lépéseket, Cécile. Bár most eléggé megbolydult a dárdák ügye, nem hiszem, hogy a kairóiak egy szóra odaadnák tanulmányozásra a két dárdájukat. Kicsit várunk, és majd próbálkozunk.
- Oké. De nekem volna még egy kérdésem.
- Nosza.
- Miért épp a légiós?
- Hogy érted?
- Mi a fenét keres egy időtlen egy olyan személyben, akiből százezernyi számra van a saját korában? Mert azért Rómában a leggyakoribb foglalkozás épp a légiós volt, nem, Duncan?
- De. Pont Augustus idején nagyjából háromszázezren voltak.
- És ahelyett, hogy valami komoly magisztrátus bőrébe bújna, vagy épp Augustusba önmagába, hogy igazán lehessen hatása, belepottyan egy teljesen hétköznapi figurába. Ennek meg mi értelme?
- És ennél még sokkal rosszabb a helyzet - szólalt meg David. - Egyáltalán ki ment bele a katonába?
- Mármint?
- Van az időtlenünk, aki épp David. Azaz én. Tehát megvan az a személyiség, akit választott, mert célja van vele. Minek ugrana tovább? És ha tovább ugrik, hogyhogy megmarad egyben Davidnek is? Valahogy ez az időugrós sztori kilóg a sorból.
- Ez engem is zavar - nézett a fiúra Danielle. - Amit eddig tudunk, vagy inkább valószínűnek veszünk, mert logikus, az alapján az időtlenek nem ugrálnak ideoda az időben. Felvesznek egy személyiséget, annak élik az életét, végzik a feladatukat, aztán ha a halandó test elpusztul, akkor választanak újat. Vagy rögtön, vagy pihennek kicsit test nélkül, vagy a fene tudja. De egy biztos: ilyen időutazós dolog nincs a munkaköri leírásukban.
- Igen, ez egy fölösleges körnek tűnik. Ha feltételezzük, hogy Ehnaton maga volt egy időtlen, és totális káoszt volt képes előidézni, mint fáraó, egy egész birodalomban, akkor egy sorállományú légiósba bármennyi időre belebújni egyszerűen energia-, és időpazarlás. Egyszerűen illogikus. És van ezzel még egy problémám.
- Ma nagyon formában vagy, Duncan - kacsintott rá Cécile.
- Tegnap is abban voltam, nem? - mind a négyen fölnevettek, úgy tűnik, köztük már nem lesznek titkok. - De vissza a lényegre. Én az időutazást, bármilyen formában kizártnak tartom.
- A fizikusok azért nem ilyen biztosak ebben - vetette közbe David.
- Igen, elméleti szinten biztos lehetséges. Csakhát én régész vagyok, úgyhogy ebből az aspektusból vizsgálom a dolgot. A legszokványosabb sztori, hogy valaki visszamegy az időben és valamit bütyköl a saját közvetlen környezete múltjában. És ezzel megváltoztatja a haragosai, vagy épp barátai családfáját. Nem születnek meg olyanok, akik már élnek, olyanok meg igen, akiknek a jelenben nincs nyomuk. Ez szokott lenni a mese, igaz?
- Ez.
- Oké. Csakhát a világ nem csak emberekből áll, hanem mindazon dolgokból, amiket ők életük folyamán létrehoztak. Képzeljünk el egy kovácsot. Csinál ezernyi fegyvert, szerszámot, patkót, mifenét, és azok szétterjednek a környezetében. Aztán jön az időutazó, megöli a kovács apját, mielőtt az anyjával találkozna. Tehát a kovács nem születik meg. Csakhát a világban közben meg szanaszét ott vannak az általa készített holmik. És egy részük, ha jó régi korban volt az a kovács, akkor múzeumban. Ha nincs a kovács, akkor azok a műtárgyak sincsenek. Tehát mikor az időben visszament delikvens elvégzi a piszkos munkát, és megelőzi a kovács létrejöttét, akkor az általa készített mindennek el kéne tűnnie. Namost van ezzel egy kis gond. Múzeumi ügyekben elég jártas vagyok, de olyat még nem hallottam, hogy bármilyen kiállítási tárgy elpárolgott volna. Ha eltűnt, annak más oka volt: ellopták, kiderült, hogy hamisítvány, ezért kidobták, meg ilyesmi. Szóval a tárgyak, de általánosabban: a fizikai környezet nem hajlandó követni egy emberi családfa utólagos megváltoztatását. Nincsenek párhuzamos történelmek, van helyette egy jól érzékelhető linearitás. Még egyszerűbben: soha nem láttam a nyomát bármi olyasminek, ami akárcsak utalt volna egy utólag átírni próbált történelmi korszakra. Márpedig ha az időutazás lehetséges volna, akkor annak tömegével lennének pont ilyen nyomai. Dehát nincsenek.
- Egyetértek - mondta Cécile. - Pont a régészek azok, akik először találkoznának a menetközben átírt történelem relikviáival. De én sem tudok semmi ilyesmiről.
- Tehát az időutazás nem lehetséges.
- De én tényleg ott voltam teutoburgban, Duncan.
- Tudom. És mivel az időutazás nem lehetséges, de Te mégis megtetted, így aztán még nagyobb a baj, mint gondoljuk.
---
Cécile Deuchampe rossz alvó volt. Valamin mindig pörgött az agya, és bár az évek folyamán sikerült egy idő után lekapcsolnia, de igazából sosem tudta kialudni magát. Akármerre járt a világban, akármi volt éppen a dolga, reggel hatkor felébredt. Ez, ha épp a földgolyó másik oldalán vezetett ásatást, okozott egyszer-kétszer galibát. A reggel hat ugyanis saját bioritmusa szerint volt, nem az aktuális helyi idő szerint. Dehát megtanult ezzel együtt élni, úgy fogta föl: többet él, mint más, hiszen végülis ébren lehet tenni dolgokat, álomba merülve nem igazán.
Hiába szeretett volna kicsit andalogni Duncan Philips ölelésében, érezte, hogy mozdulnia kell. Úgyhogy kibújt a prof karjaiból - amit ő egy kis felmordulással kísért, majd átfordult a másik oldalára - és kiment megfőzni a reggeli kávét. Odatette, megmosta az arcát, és beült Duncan számítógépe elé. Bekapcsolva felejtették tegnap, halkan morgott a gép. Kávé, cigi, internet, ez volt az ébredési rítusa, csakúgy mint más emberek millióinak. Rákattintott az egérre, a monitor azonnal feléledt.
Kíváncsi volt, hogy a prof gépén mi jön be: mindenki másra kíváncsi, és abból, hogy mit állít be kezdőlapként, sok kiderül róla. Duncan gépének kezdőlapja az egyetem honlapja volt. Ez aligha lesz felkavaró - gondolta Cécile, és épp azon gondolkozott, mire váltson, mikor kicsit lejjebb görgetve a szemébe ötlött egy cím: Egyetemünk fekete napja. Na, ez azért érdekes lehet.
Öt perc múlva Duncan Philips arra ébredt, hogy egy kétségbeesett nő rázza, és mondogatja: ébredj Duncan, baj van! Ő viszont, ellentétben a nővel, remek alvó volt, így beletelt pár másodpercbe, míg visszaért az álomzónából, és felismerte Cécile-t, aztán azt is felfogta, mit mond neki.
- Szia drágám. Mi a baj?
- Gyere a géphez. Siess.
- Mi a fene történt?
- Meglátod. Siess.
Ijedt volt Cécile hangja, úgyhogy a prof reménye, hogy csak valami női szeszély, és mindjárt aludhat tovább, pillanatok alatt elpárolgott. Fölkelt, és odagyötörte magát a monitorhoz. Ott már a The Sun vezércikke volt.
"Leszámolás Cambridge-ben?
Az éjszaka folyamán nemzeti büszkeségünk egyik ékkövének fénye bepiszkolódott. A Cambridge-i egyetem nyolc hallgatóját ápolják súlyos sérülésekkel az egyetem sebészeti klinikáján. Ketten közülük életveszélyes állapotban vannak, egyikük kómában fekszik, de a másik hat egyetemista állapotáról sem tudott a klinika semmi biztosat mondani.
Értesüléseink szerint a nyolc hallgatóból hatan támadtak meg egy párt, a megtámadottak közül a férfi a kómában lévő, de a lány sem úszta meg könnyű sebesülésekkel. A hat támadó Cambridge evezőscsapatának tagja, áldozataik egyike filozófia, másikuk régész szakra jár. Az erőszakos cselekmény Cambridge egyik bérlakás-negyedében történt, a rendőrséget az utcára néző lakások bérlői riasztották. A helyszínen tocsog a vér, a lezárt területre kiküldött tudósítónk sem tudott bejutni.
Annyit megtudtunk, hogy a támadás valószínű oka szerelemféltés. Az egyetem kommunikációs felelőse szerint az eseménynek semmi köze az egyetemhez, annak indítéka magánéleti jellegű. Elmondta, hogy évtizedek óta nem volt még csak hasonló eset sem Cambridge-ben, és ez a fajta viselkedés-kultúra egyébként sem jellemző a nagyhírű intézményre. Mivel a Scotland Yard nyomoz az ügyben, az egyetem a hallgatóival szembeni eljárást a vizsgálat befejezte után, annak eredményei ismeretében fogja lefolytatni.
Bármilyen újabb információhoz jutunk, azt azonnal közöljük olvasóinkkal.
Derek Forsythe"
- David?
- És Danielle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése