2018. november 3., szombat

A játékos - 2. rész

Sokan várjátok már a folytatást, én pedig örömmel teszem közzé. Akik csak most kapcsolódnak be, azoknak mondom: az első részt a blog előző cikkében találjátok. Köszönöm, hogy velem tartotok ebben a világban is. Jó olvasást.


Tuareg, alias Scott Seymour




- Ave centurio.
- Ave legatus.
- Mondjon el mindent, amit tud. Ceasar Bibractében van, innen egy nap lóháton. A legjobb az lesz, ha sietek jelentést tenni. Más esetben hagytam volna magukat pihenni, de most fontos az idő.
- Megértem, uram, teljesen igaza van. Remélem, eltakarítja a császár a barbár söpredéket ezekután. Arminiust pedig diadalmenetben kell végigkorbácsolni Rómán.
- Biztos benne, hogy ekkora szerepe volt ebben?
- Biztos. Kihallgattam egy germán járőr beszélgetését.
- Ért a nyelvükön?
- Több nyelvjárásukat is ismerem. Húsz éve szolgálok a határvidéken, és sok akciót vezettem a területükre. Meg kellett magam értetnem velük.
- Rendben, centurio. Minden más esetben magammal vinném, de kettőnkön kívül nem maradt tiszt a légióból. Így addig, míg én távol leszek, maga vezeti a légiót. Vagyis azt, ami megvan belőle.
- Mennyien vagyunk?
- Tán, ha háromszázan. Akik itt maradtak a tábor őrzésére, a betegek, sebesültek, a hadtáp, meg a kilenc megmenekült.
- Kilenc?
- Összesen ennyi túlélőt találtunk. No, akkor mondjon el mindent, amire emlékszik. És nyugodtan egészítsék ki maguk is, katonák. Most ne várjanak parancsra, nincs ilyesmire időnk. És üljenek le, maguk már így is emberfölöttit teljesítettek. Amit az asztalon látnak, egyék, igyák! Töltődjenek, nem tudjuk, hogy nem fogják-e megtámadni a germánok a tábort. Szükség lehet az erejükre. Ha rajtam múlik, mindannyiukat kitüntetem és előléptetem. De nem tudom, mi lesz Ceasar reakciója a történésekre. A kormányzóról nincs semmi információjuk?
- Semmi, Uram. A menetoszlop élén volt, a tizenkilences légióval. Róluk semmit sem tudunk.
- Sajnos én igen. Küldtem hozzájuk is lovasjárőrt. A tizenkilencesből egy ember sem ért haza.
- Logikus. Ők vezették az oszlopot, hát őket vették körbe legelőször.
- Azt hiszem nincs esély, hogy Varus kormányzó hazatérjen.
- Egyetértek, Uram.

Titus Sura és Marcus Merula csendben majszolta a legatus asztaláról mindazt, amit csak talált. Még bor is volt, azt is meghúzták. Cornuta legatus amúgyis jó ember hírében állt, hát most meg is tapasztalták. Más esetekben egy légió második embere nem cseveg, és nem etet-itat közkatonákat. És ami még fontosabb: nyugodt és barátságos. Nem keres bűnbakokat, pedig a saját sorsa is kérdéses, ha Ceasar feldühödik. Három légiót elveszteni, az példátlan kudarc. És eddig Augustus uralkodása sikertörténet volt. De ez már nem az én dolgom - zárta rövidre Titus.

Pedig igaza volt. Ugyanilyen gondolatok jártak Tertius Pacuvius Cornuta fejében is. Varus kormányzó vereségbe, és megsemmisülésbe vezette a légiókat. És ezért felelnie kell, de Ő már nem tud. Hát akkor a helyettesén lehet számonkérni a rettenetes kudarcot. És bár Ceasar higgadt és megfontolt, de gyermekeiként szereti a legionáriusokat, így ez a veszteség igen mélyen fogja érinteni. Ezen máskor, főtiszti körben jókat mulattak, de persze örültek neki. Mindennel el voltak látva, ha épp nem valamilyen expedícióban voltak, nagyobb luxusban éltek, mint egy római szenátor. Dehát mindegy, egy vezetőnek akkor is rangjához méltón kell viselkednie, ha az kockázatos.

Marcellus Maxentius mindent elmondott, amit csak tudott a csatáról, a másik nyolc túlélő hozzátette a saját maga által átélteket, úgyhogy amennyire lehetséges, a legatus összerakta magában az összképet. Ideje indulnia. Bármit is dönt Augustus, azt gyorsan kell megtennie. Mert egyelőre a Rajna bal partján nincs számottevő római katonaság. A légiókból a többség épp a balkánon harcol, ami itt maradt, az meg elporlott. Ha a germánok támadni akarnak, ennél jobb esélyük nem lesz. Úgyhogy minél gyorsabban tud meg mindent a császár, annál jobb lesz mindannyiuknak.

- Indulok, centurio. Vigyázzon a táborra, és a katonáinkra.
- Meglesz, legatus. Jó utat. És várjuk vissza, uram.
- Rajtam nem fog múlni.

---

- Don mikor jön?
- Semikor.
- Hogyhogy? Tök rendes volt tegnap.
- Igen. Túlzottan is.
- Hát, én annyira nem ismerem, mint Te. Számomra őszintének tűnt.
- Donald nagyon profi ebben. Lenyűgöző tud lenni, ha akar. És valamiért az akart lenni. Hogy miért, még nem tudom. Majd ha rájövök, talán újra bevonhatjuk, de addig nem.
- Persze, értem. Nem akarok neked kellemetlenséget okozni.
- Nem okozol. Tudom, hogy emiatt kerülöd mindig a témát, és díjazom. Valami nem oké a hirtelen támadt lelkesedésében.
- Pedig nélküle unatkozni fogsz itt. Én nem vagyok valami szórakoztató partner.
- Miért gondolod, hogy szórakoztatnod kéne?
- Tudod, rengetegszer vágytam arra, hogy egyszer itt lehessek veled hosszú órákon keresztül. És most itt vagy, és nem tudok mit kezdeni a helyzettel.
- Ne görcsölj David. Nem azért vagyok itt, hogy szórakoztass, hanem azért, mert szükséged van most rám. Csoda, hogy nem borultál ki teljesen. Amennyi dolog veled történt az elmúlt napokban, azt más egy életen keresztül nem tudná feldolgozni. Nagyon jól bírod. Büszke vagyok rád.
- Oké, nagyon rendes tőled.

Az elmúlt órákban csendben voltak, tán ezért érezte a fiú, hogy unalmas társaság. Pedig csak annyi történt, hogy Danielle elfoglalta az ágyat, bekapcsolta a notebookját és belépett az egyetemi könyvtár online-felületére. David pedig elaludt a fotelben. Talán sosem történt még meg, hogy ha itthon volt, és leült, ne kapcsolta volna be a számítógépet, most azonban tartotta magát a prof kéréséhez, és hozzá sem ért. Ezért aztán elnyomta az álom. Most, hogy fölébredt, érezte, hogy jót tett neki a pihenés.

- Mit csináltál, míg szundítottam?
- Utánanéztem pár dolognak. Régebben persze sokat tudtam az egyiptomi dolgokról is, de mióta ráálltam a rómaiakra, kopott azért a tudásom. Márpedig úgy tűnik, mindkét korszakból profinak kell lennem, hogy segíteni tudjak neked.
- Kár, hogy Te nem tudsz átjönni velem. Jó lenne veled fölfedezni Rómát.
- Ja, romantika a Colosseumnál, mi?
- Akár. Velencébe nem vihetlek gondolázni, mert az még akkortájt nincs.
- Ne akarjál elkábítani. Ez Donald stílusa, nem a tiéd. És elárulok egy titkot: rám nem nagyon hat. Roppant mód tudom unni a közhelyes, átlagos, és megtervezett romantikákat. A spontaneitás jobban bejön.
- Na, akkor ezt beillesztem a terveimbe - kacsintott a lányra a fiú. - Szerzek egy ladikot, és elviszlek a Velence helyén akkor lévő mocsárba békakuruttyolást hallgatni.
- Na, ez már valami. Vagy hozhatnál például nekem valami eredeti római cuccot. Mert germánt már hoztál, de még arról is kiderült, hogy egyiptomi.
- Na, pont olyat kérsz, amiről tudod, hogy lehetetlen.
- Kevesebbel miért érném be? Csak gondoltam, segítek a tervezésben - és visszakacsintott a fiúra.

Megszólalt a lány mobilja. Este hét óra volt, mostanra volt Donald hívása várható. Meg is érkezett, menetrendszerűen.

- Nem, ma nem - hallotta David. - Talán holnap. Fáradt vagyok, Donald.

Aztán a vonal túlsó végén egy hosszabb monológ kezdődött.

- Majd megbeszéljük. Most viszont hagyjál pihenni, kérlek. Köszi. Neked is.

Danielle letette a telefont.

- Na, mondom, hogy csak cirkusz volt a tegnapi. Minden második szava Te voltál, David. És nem egy barátod beszélt rólad. De ehhez most nincs agyam.
- Klassz csaj vagy. Mondtam már?
- Ma még nem,  - mosolygott a lány. - David, délután motoszkált bennem egy gondolat. Megbeszéljük?
- Persze. Épp ráérünk, hála neked.
- Oké. Szóval ez ilyen lelki dolog. Vajon mit érezhetett a légiós, míg benne voltál?
- Nem tudom. Nagyon furcsa érzés volt nekem is. Szerintem az én értetlen kábulatomat élte ő is át. Azért nem tudott rendesen reagálni a helyzetre.
- És utána hogy dolgozhatta föl magában?
- Egy olyan kemény embert, mint egy római katona, nagyon zavarhat, ha elveszti maga fölött a kontrollt. Csak úgy maradhat életben, ha tökéletesen ura a testének és a lelkének. Nagyon nehezen emésztheti meg. Tán valami fölsőbb dologra fogja.
- Isteni segítség?
- Olyasmi. Annyi istenük volt, hogy valamelyik épp arra járhatott. Biztos megoldotta valahogy. Az igazán izgalmas az, hogy mit fog érni a mostani magyarázata, ha újra meglátogatom.
- Szóval eldöntötted.
- Persze. Az ember alaptermészete a kíváncsiság. Tulajdonképpen a bátorság sem más, minthogy utat adsz a kíváncsiságnak a veszélytől való félelemmel szemben.
- Huhhh, ezt gyönyörűen mondtad. És mikor? Ja, és hogyan?
- Megvárjuk a profot. Pár dologban képbe kell kerülnöm az akkori légiósélettel kapcsolatban. Akkor talán kevésbé fogom bezavarni az alteregómat. A hogyanra meg szerintem egyszerű a megoldás. Itt a gép, a játék, bekapcsoljuk, és betöltök egy kicsit későbbi csatát, megintcsak a germánok ellen. Biztos ott lesz a légiósunk, és szerintem simán belekerülök megint. Próbálok majd nem azonnal meghalni. Vagy elájulni. Na, ehhez kell majd a proftól a segítség. És persze tőled, Dan.
- A prof nagyon ráállt a sztorira. Szerintem rohan haza, ahogy csak bír. Egy régész, aki képes közvetlen kapcsolatba kerülni az általa kutatott múlttal. Elképzelhetetlenül nagy és ritka adomány. A prof pedig minden sejtjében régész, és szerencsénkre remek ember is. Rám meg persze, hogy számíthatsz. Látod, még akár Donald ellenében is.
- Köszönöm, Danielle.
- Danielle? Nem Dan?
- Oké, rajtakaptál.

---

Moamar Nadif utolsó körét rótta. Mindjárt véget ér a műszak, és mehet haza aludni. Fáradt éppen nem volt, de az éjszakai ügyelet unalma álmosító volt. Napközben itt a rengeteg turista, mindig történik valami, de ilyenkor semmi. Senki nem olyan bolond, hogy ide betörjön.

- Moamar.
- Főnök? - szólt a walkie-talkie-ba.
- Nézz rá a 17-es teremre.
- Megyek. Mit nézzek?
- Nem tudom. Nem látom elég élesen a monitoron, de mintha a 178-as tárlónak kinyílt volna az üvege.
- A dárdák?
- Igen.

Tán egy évtizede volt az utolsó olyan esemény, ami kicsit fölforgatta a kairói múzeum biztonsági őrségének nyugalmat. És az pont ugyanezzel a tárlóval történt. Nyitva volt a fedőüvege, és az egyik dárda nem a szokványos helyzetben volt benne. De nem lopták el, nem hiányzott más műtárgy sem. Úgyhogy egy ideig zsongtak a témán, aztán betették a megoldatlan rejtélyek közé. Legalább volt valami izgalom a monoton szolgálatok alatt, lehetett beszélgetni erről.

- Odaértem. Megvizsgálom közelebbről.
- Rendben, rajtad vagyok. Figyelek.

Nagyjából öt méterre lehetett, mikor egyértelművé vált számára: a fedőlap tényleg nyitva van. De ami rosszabb: csak egy dárda volt a tárlóban.

- Főnök, látod?
- Kitakarod a képet. Mi a helyzet?
- Csak egy dárda van a vitrinben.
- Micsoda?
- Jobb, ha idejössz.
- Indulok. Ne mozdulj onnan.

Könnyű azt mondani. De ahogy körülnézett, mintha az egyik oszlop mögött valamilyen oda nem való árnyékot látott volna. Ennyi év után már beégett a retinájába az egész múzeum, bármilyen eltérést azonnal kiszúrt. Elővette a pisztolyát, és óvatosan az oszlop felé indult.

- Gyere elő feltartott kézzel.

Semmi válasz nem érkezett, úgyhogy tovább közelített. Bár mintha az árnyék már nem lenne ott. Beugrott az oszlop mögé, maga előtt tartva a fegyvert. De senki nem volt ott.

- Képzelődtem.

Pedig nem. Volt ott valaki. De az oszlopot megkerülve már Moamar mögött volt. És a hiányzó dárda is meglett.

---

Danielle telefoncsörgésre ébredt. Meglepődve nézett körül, még félálomban is észlelte, hogy nem otthon van. Úgy tűnik, őt is kimerítették az elmúlt napok. David ágyán aludt, bár nem emlékezett rá, hogy a feje alatt párna lett volna, és be sem takarózott. Úgy tűnik, a fiú tette komfortossá az álmát. Aki szintén aludt, de a fotelben. A professzor volt a vonalban.

- Jó reggelt Danielle. Bocsásson meg, hogy felébresztem, de okom van rá.
- Mennyi az idő, professzor úr? Ja, bocsánat, jó reggelt.
- Fél nyolc. Át kéne mennie Davidhez, és venni útközben egy The Sun-t.
- Itt vagyok most is nála. És micsodát kéne vennem?
- Sun-t. Tudja, a bulvárlap. Én sem vagyok a híve, de elküldték nekem az egyik cikküket az előbb. És kerestek is tőlük. Bár maga már modernebb, mint én, lehet, hogy elég, ha a honlapjukra ránéz. Főcím, úgyhogy ott is meglesz, nemcsak az írottban.
- Miről van szó?
- Olvassa el, rájön majd, melyik cikkre gondolok. És David is lássa. Én meg indulok haza délután. Repülővel megyek, és viszek magammal még valakit, akinek a segítségére szükségünk lesz. Küldje át nekem David lakásának címét sms-ben, legyen szíves. Hatra ott leszünk. És addig ne menjenek el otthonról. Különösen David ne. És ez most fontos.
- Értem professzor úr, így lesz.
- Köszönöm Danielle.

A beszélgetés Davidet is fölverte.

- Mi történt? - nézett kótyagos arccal a lányra.
- Van valami cikk a The Sunban. A prof hívott, azt mondta olvassuk el, mert fontos. És estére hazaér, és idejön hozzád. Meg hoz magával valakit.
- Hűha. Nézzük meg, ha már emiatt felébresztettek minket.
- Oké. És David. Köszönöm, hogy betakartál. És a párna is kényelmes volt.
- Bármikor. És bármeddig - mosolygott rá a fiú.

Közben a lány a notebookját birizgálta, és behozta a The Sun honlapját. A mai főcím ennyi volt: A fáraó átka? És Tutanhamon világhírű arany halotti maszkja volt a kísérő kép.
- Ez lesz az. Gyere David, ülj mellém, és olvasd.
- Oké.

"Bár a hivatalos tudomány folyamatosan cáfolja, nem sikerült eloszlatniuk a gyanút, hogy Tutanhamon sírjának felnyitásakor olyan erők szabadultak el, melyek bajt hoznak bárkire, aki a megtalált kincsekkel kapcsolatba kerül. A fáraó átkának legújabb áldozata a kairói múzeum biztonsági őre, Moamar Nadif, akit a sírban talált egyik dárdával szúrtak keresztül. Információink szerint azonnal meghalt. A történteknek számunkra különös aktualitása, hogy Howard Carter fedezte fel annak idején a sírt. Honfitársunknak hála, a kincsek egy része hazai földre került, azokat a British Múzeum őrzi. Másik része található a kairói múzeumban. Úgy értesültünk, hogy a gyilkos nem vitt el semmit, és még a halálos fegyvert is visszatette annak tárolójába.

Megkérdeztük a British Múzeumot, milyen lépéseket tesznek a náluk őrzött műkincsek védelmére. Úgy tudjuk ugyanis, hogy a halálos dárdából összesen négy van, melyből kettő található a kairói múzeumban, kettő azonban a British Múzeum nyílt kiállításán látható. Ők elmondták, hogy nem számítanak támadásra, véleményük szerint csak a véletlen műve, hogy épp egy ilyen fegyverrel követték el a gyilkosságot. Ennek ellenére a két dárdát biztonságba helyezték, és együttműködnek a kairói hatóságokkal, bármilyen kéréssel, vagy kérdéssel is fordulnak hozzájuk. Egyébiránt nem régészeti, hanem bűnügyi esetről van szó, mely Egyiptom belügye.

Az ügy kapcsán elértük az éppen kiküldetésben Franciaországban lévő Duncan Philipset, a Cambridge-i Egyetem régészeti tanszékének vezetőjét. Ő felhívta a figyelmünket, hogy a fáraó átka nem létezik, az egymással össze nem függő, önálló események tematikus egyberakásából szerkesztett bulvárlegenda. Ennek megfelelően a konkrét ügyről sem tud mit mondani, azt javasolta, várjuk meg türelemmel az egyiptomi rendőrség nyomozását, és ha majd az eredményre vezet, közöljük azt. Meg fogjuk tenni. Ám ha addig is bármilyen új információ eljut hozzánk, azt is meg fogjuk osztani olvasóinkkal.

Derek Forsythe"

- Na, hát ennyi.
- Hűha.
- Hát, nem unatkozunk.
- Legalább itt maradsz egész nap.
- Vajon kit hoz magával a prof?
- Meglátjuk. Várunk. Mást úgy sem tehetünk.

---

Aztán David kitalálta a frankót. Persze, tűkön ültek, alig várták az este hat órát, a profot a rejtélyes kísérőjével. És szigorú utasítást kaptak, hogy nem hagyhatják el a lakást. Hát akkor itt töltik el az időt, rendben. És hogy valami értelmessel kössék le a kairói esettől újra megbolydult agyukat, tévét néztek. De mivel Davidnek nem volt televíziója, így a lány notebookja lett a műsor forrása, amihez a fiú csatlakoztatta a hatalmas plazma-monitort. Nem kapcsolta be a saját gépét, és a lány wifijét használták. Így aztán, ha az a valaki, aki rá vadászott teutoburgban, valamilyen módon David számítógépéből tudta meg, hol van, nem kapott segítséget semilyen módon. Persze, nincs abszolút biztonság, de ez per pillanat elégségesnek tűnt.

Szépen berendezte az egészet az ágy végénél, hogy a lány számára kényelmes legyen. A házimozi hangfalait is körérakta. Aztán odahúzta a fotelt az ágy mellé, és beleült. És ezt most romantikusnak érezte. Hogy mitől, fene tudja. De valahogy nagyon meghitt lett. És most azon sem görcsölt, hogy vajon nem untatja-e a lányt. Hirtelen túl félelmetes lett a világ ahhoz, hogy olyan dolgokon is rágódni kezdjen, amiken nem szükséges.

- Mit szólsz valami egyiptomi dologhoz?
- Jöhet.

A National Geographicon épp ment is egy. Vicces volt, hogy mennyire telibe találta őket. Ehnaton és Nefertiti volt a témája, és az volt a címe: a lázadó fáraó. Egy francia régésznő vezette a műsort, Danielle szerint tényleg szakértője a dolognak, nem celeb, akit odalöktek, hogy eladják a műsort. Úgyhogy ez rendben volt.

- David.
- Igen?
- Ha akarod, mellém fekhetsz. Nem szeretném, ha az egész napot ma is a fotelban töltenéd. Vagy cseréljünk helyet.

A széles ágyon valóban simán elférhettek. De a fiú nem akarta túlfeszíteni a húrt, így inkább bármeddig elücsörgött a fotelben, nehogy elriassza a lányt. De ez most új helyzet volt. Persze, nem arról van szó, hogy mostantól hirtelen egymás karjaiba omlanak. De nyilván a lányt is megérintette a közös tévézés romantikája, ami mindkettejük meggyötört idegsejtjeinek nyugalmat adott.

- Maradnék az első verziónál - mosolygott a lányra.
- Aztán csak semmi huncutkodás a takaró alatt - mosolygott vissza Danielle.

Szóval még a takaró is közös lesz. Ennél aztán már tényleg nem képzelhető el romantikusabb dolog. David belül ujjongott. Most kéne megállítani az időt.

De az idő nem állt meg. Alig telt el öt perc, mikor dörömböltek a bejárati ajtón.
- Danielle. Tudom, hogy itt vagy.

Donald volt az. David felállt és az ajtóhoz indult.
- Hagyd David, majd én.
- Egy frászt.

- Szia Donald. Mi járatban?
- Ne szemtelenkedj, te pöcs. Itt van, igaz?
- Itt. És higgadj le, félreérted a szitut.
- Menj az utamból, ha jót akarsz.
- Nem Donald. Ez itt az én lakásom, és útját állom, aki agresszív szándékkal akar magának utat törni. Higgadj le, akkor bejöhetsz.

Donald szeme rávillant. És ütött. David arcát vette célba, és telibe talált. És semmi sem történt. Egy riasztó csattanás, némi reccsenéssel, de egyébként David pont ugyanúgy állt ott, mint az előbb.

- Elégedett vagy? Esetleg teszel még egy kísérletet? - Davidet saját magát is meglepte hideg nyugalma. Egyáltalán nem félt, és az ütés sem okozott komoly fájdalmat.
- Tűnj már az utamból, hülyegyerek.
- Ezt már megbeszéltük, Donald.

És Donald ismét ütött. Láthatóan ebbe most mindent beleadott. De megint semmi nem történt. David rendíthetetlennek érezte magát. Védi az autonómiáját, a lakását és Danielle-t egy láthatóan bekattant alfahímtől. Az igazság az ő oldalán áll, és ez erőt adott bármivel szembenézni.

- Menj el, Donald.

David hátrafordult. Danielle zokogott.

- Mit keresel Te itt? Kurvának álltál? Mennyit fizetett neked ez a pöcs, hogy nála aludjál?
- Menj el Donald. Semmi nem történt köztünk. Már olyan dolog, amit Te egy férfi és egy nő egyedüli érintkezési formájának tartasz. De nem tartozom neked magyarázattal, mert nincs mit megmagyarázni. Menj el, és végleg.
- Jártam a lakásodon, kerestelek az egyetemen, sehol nem voltál, és senki sem tudta, merre jársz. Úgyhogy rájöttem, hol keresselek. És lám, jól gondoltam. Egész éjszaka itt szórakoztál, mi? Legalább jó az ágyban?
- Sokkal jobb, mint Te. Nincs bizonyításkényszere. Na, elmész végre?
- El. Tudod mennyi Danielle van még az egyetemen?
- Egy se - szólt rá hidegen David. - Inkább a Donaldok hemzsegnek.

Donald szeme ismét felvillant, de nem ütött. Tán nem akarta magát megalázni egy újabb hatástalan támadással.

- Rendben. Jó szórakozást, ribanc. Rád meg gondom lesz, puhány.

És elviharzott.

David megvárta a ház kapujának hangját. Jól számított, Donald nem bírta ki, hogy ne vágja be teljes erővel. Aztán becsukta az ajtót, és bement a szobába. Danielle magzatpózban kucorgott a takaró alatt, teljesen magára húzta, és rázta a zokogás. A fiú alig bírta ki, hogy meg ne ölelje, de félt tőle, hogy a lány mostani lelkiállapotában félreértené a gesztust. Úgyhogy inkább kiment a konyhába főzni egy kávét. Ha nem lenne absztinens, most lenne itthon valami szíverősítője, amivel kicsit megnyugtathatná a lányt. De nincs, úgyhogy marad a kávé. Meg a cigi. És fájt, hogy mennyire tehetetlen most.

Megvárta a konyhában, amíg a lány sírása elhalkult. Töltött két csésze kávét, tejjel, édesítővel, mindketten úgy itták, és bevitte.

- Be kell érned kávéval, Danielle, nem tartok itthon Jack Danielst.
- Drága vagy, köszönöm. Már sokkal jobb. Igazából érett ez már egy ideje.
- Nem tudok mit mondani. Nem szeretném, ha félreértenél.
- Nem is kell, David. A viselkedéseddel mindent elmondtál, ami fontos. Tudod, sosem gondoltam volna, hogyha te meg Donald konfliktusba kerültök, akkor Te viselkedsz úgy, mint egy férfi, ő meg úgy, mint egy gyerek. Pedig pont ez történt.
- Köszönöm.
- A csattanás ütés volt, ugye?
- Igen.
- Mutasd. Jézusom, ez kettő.
- A másodikat nem hallottad?
- Akkor már eltört a mécsesem, se láttam, se hallottam. Szépen elkezdett megdagadni az állad is, meg a járomcsontod.
- Gyűjtöm a harci sérüléseket.
- Nem tört el semmid?
- Dehogy. Nem is olyan erős fiú ez a Don. Vagy én bírom jobban, mint gondoltam. Lehet, hogy hazahoztam némi tűrőképességet teutoburgból.
- Egy légiósba kötött bele - mosolygott rá a lány.

Aztán hirtelen mozdulattal átölelte a fiú nyakát és megcsókolta mindkét sérülését.
- Gyógypuszi.
- Ez nem puszi volt.
- Tényleg. De ez titok.

---

Megkávéztak, elszívtak egy cigit, és lassan megnyugodtak.
- David, megfürödnék. Lehet?
- Persze. Találsz a kád szélén tusfürdőt. Bár nem igazán nőies az illata.
- Nem számít. Le kell mosnom magamról ezt az egészet.
- Megértem.

Nem volt nagy a lakás, de mikor kibérelte, fontos szempont volt, hogy legyen benne egy hatalmas fürdőkád. Szeretett benne elnyújtózni, valahogy feltöltötte egész napra az az ébredés utáni egy órányi lebegés. Úgyhogy ezzel biztos nem vall szégyent a lánynál. Hallotta, amint zubog a víz, aztán azt is, ahogy Danielle nagy sóhajtással beleereszkedik a forró vízbe. És nem tudta megállni, hogy el ne képzelje idekint, ami odabent történik. Aztán erőt vett magán és nézte tovább a francia régésznőt. Nagyjából fél óra telhetett el, mikor Danielle kiszólt a fürdőszobából:

- David, kéne egy törülköző!
- Ott lógnak az ajtón.
- Adj egyet, légyszíves. Olyan jó meleg van itt bent, nem akarok kimászni érte.
- Jézusom - zakatolt föl a fiú szíve. Nem akarta félreérteni a helyzetet, de úgy érezte, most nem érti félre. Úgyhogy bement a fürdőszobába.
- Klassz a kádad, David. Kétszemélyes.
- Danielle, ne csináld ezt. Megőrjítesz.
- Remélem is. Vagy már nem tetszem? - húzta ki magát a lány fektében.
 - Gyönyörű vagy - suttogta a fiú - Mint egy álom.
- Akkor jó. Hányszor álmodtad ezt?
- Rengetegszer.
- Hát akkor most valóra válik, David. Ha már Donald meggyanúsított minket, akkor legyen alapja.
- Dan, ne így állj bosszút.
- Ne gondolkodd túl, David. Magamban már tegnap elváltam Donaldtól. A mai akciója csak megkönnyítette a helyzetet. És egyszerűen lenyűgözött, ahogyan viselkedtél. Felébresztetted bennem a nőt. Na, jössz, vagy beráncigáljalak?

Tényleg előfordul néha, hogy az álmok valóra válnak - futott át David agyán. És ha ez csak egyszeri alkalom lesz, akkor is olyat kap, amiben csak reménykedett, de soha nem hitt benne komolyan. Úgyhogy levette a ruháit, és befeküdt Danielle mellé a kádba. És minden még sokkal jobb volt, mint álmaiban.

---

Donald Hickey egy percig sem gondolta komolyan, hogy Danielle és David Nolan között a barátságnál bármi komolyabb szövődne. Egyszerűen csak elege volt már belőle, hogy osztoznia kell a lányon. Még ha csak egy baráttal, akkor is sok. Valami, vagy valaki vagy az övé teljesen, vagy semennyire. És nyilván egy olyan senki, mint David Nolan, nem fogja keresztezni az útját. Bár jó a meséje a római legionáriusról, de csak mese. De ahhoz elég volt, hogy Danielle-re hatással legyen. Ezt pedig mihamarabb le kellett zárni.

Úgy gondolta, rendez egy kis cirkuszt, megmutatja a lánynak, ki az igazi férfi, aztán szépen hazaviszi, David meg megy vissza a magány süllyesztőjébe. Ahová a típusa való. De valahogy az egész nagyon rosszul sült el. A tervben nem szerepelt, hogy David eléáll, és nem engedi be. Egyszerűen nem így kellett volna történnie. Davidnek a lány mögé kellett volna bújnia félelmében, és hagyni, hogy Ők ketten veszekedjenek. Ebből kiderült volna Danielle számára, hogy egy puhánnyal barátkozik, aki képtelen bármiért, vagy bárkiért kiállni.

De a fiú rendíthetetlensége meglepte, és kiesett a szerepből. De még ennél is rosszabb volt, hogy az ütésnek sem volt semmi hatása rá. Donald Hickey az esti haveri kocsmázásokon számos alkalommal keveredett szóváltásokba, és bunyóba, és sosem tért ki, és sosem veszített. Ha Ő ütött, azt megérezték. És az első ütés még tényleg csak figyelmeztetés akart lenni, de a másodikba minden erejét beleadta. Mindenki lefeküdt volna tőle, ez a filozófus gyík meg úgy állt ott, mintha egy lepke röpült volna az arcára, nem egy kigyúrt sportember pusztító ökölcsapása.

És közben halálosan nyugodt maradt. Erre még Donald Hickey sem lett volna képes fordított esetben. Úgyhogy valami tényleg nincs rendjén ezzel a David Nolannal. Nem az, akinek kiadja magát. Nem, perszehogy nem egy római légiós, a mesékből már kinőtt Donald, de biztos, hogy van valami titka. És Donald Hickey sosem veszít. Ma ugyan leégett, de attól még az marad, aki, és a David Nolan nevű senki sem lesz holnaptól az egyetem sztárja. Meg kell tudnia, mi a gyenge pontja. Mert a lányt nem hagyja, nem azért szerezte meg Cambridge legjobb csaját, hogy bárki másé lehessen.

De először is elmegy a sportorvosához, mert a keze kezdett fájni, és a csuklója bedagadni. Egy akkora ütéstől, mint a második volt, csontnak kellett repednie. És mivel David Nolané nem repedt, valószínúleg az Ő egyik kézközépcsontja sérült meg. Na mindegy. Ha így nem ment, megy majd máshogy.

---

Danielle is meglepődött friss tapasztalatain. Nemcsak a fiú gyengédségén, bár az is lenyűgözte. Tudta, hogy David minden sejtjével szerelmes belé, és pont így is viselkedett vele. Óvta, védte, becézgette, kényeztette, úgy bánt vele, mint egy hártyavékony porcelánból formált királykisasszonnyal. És ez Donald egyszerű rámenősségével szemben egy új világ volt. Ami igazán meglepte, az David testalkata volt. Sosem látta még fürdőnadrágban sem, most pedig volt alkalma jól megnézni minden porcikáját. És bár jóképű srác volt, de az állandóan rajta levő pulóverek miatt azt gondolta: gyenge lehet fizikailag. Most pedig meglepetéssel látta, hogy egy szikár, de erőteljes férfi bújt be mellé a fürdőkádba.

Nem a Donald-féle kigyúrt birkózó típus, hanem a hosszútávfutók különleges, mindent elviselő fizikuma. És tetszett neki. Mint egy gepárd, olyan volt. Vagy mint egy legionárius. Ők sem a legizmosabb férfiak voltak, de a legkitartóbbak, legelpusztíthatatlanabbak viszont igen. Hát ez így rendjén van, és bár a fiú biztos úgy gondolta, amit most kap, az egy ajándék a mai bátorságáért, vagy esetleg bosszú a bunkó expasiján, de nem erről volt szó. Egyszerűen felülkerekedett a józanságán a kíváncsiság. És egy percre sem érezte úgy, hogy rosszul döntött.

Nemcsak a szerelmeskedés volt csodálatos, hanem utána együtt bebújni a takaró alá odabent, és némán feküdni a fiú mellkasán, hallgatva a szívverését. Az elmúlt napok sűrű eseménysora bárkit megviselt volna, de úgy tűnik David már teljesen napirendre tért fölöttük. Nyugalmat, biztonságot árasztott, Danielle egyenesen úgy érezte, hogy ez most a legjobb hely a világon, ami csak elképzelhető. És persze még mindig az ajtóban történtek hatása alatt állt. Kevés olyan férfi van, aki ilyen vérfagyasztó nyugalommal képes viselkedni, ha éppen ütik. Szavakkal, ököllel, mindenhogy. És még azt is megállta, hogy visszaüssön, pedig ahogy David izomzatát elnézte: nem biztos, hogy Donald állva maradt volna. A gepárdok nagyon gyorsak.

Úgyhogy az egész nap átalakult. Reggel még alig várták, hogy a prof, meg a titokzatos segítőjük megérkezzen. Most azonban örültek, hogy még sok idejük van este hatig. Tulajdonképpen hálás lehet Donaldnak. Ha Ő nem rendezi ezt a cirkuszt, talán sosem látja meg David igazi arcát. De meglátta, és tetszett, amit látott. Épp beleszeretek - ismerte be magának. És ettől szűnni nem akaró mosoly költözött az arcára.

---

Duncan Philips rejtélyes kísérőjével pár perccel hat óra előtt érkezett meg. Öt körül Danielle átszaladt magához ruhát váltani, és David kérésére hozott is át pár cuccot. Bár nem beszéltek mélyebben összeköltözésről, igencsak korai lett volna, de azt mindketten érezték, hogy most annyi időt szeretnének a másikkal lenni, amennyit csak lehet. És a lány számára a Donald-affér után David egyáltalán nem tűnt védtelennek. Úgyhogy megkockáztatta, hogy negyedórányira magára hagyja. Hogy aztán a profék távozása után, ami valószínűleg csak késő este lesz, már ne kelljen elszakadnia tőle.

Együtt nyitottak ajtót, mikor a profék kopogtattak. Így egyszerre esett le az álluk: a kísérő ugyanaz a hölgy volt, akinek Ehnatonról szóló műsorát délelőtt a National Geographicon megnézték.
- Rémeket látnak, Danielle?
- Nem professzor úr. Csak felismertük a kísérőjét. Pont ma reggel néztük az egyik műsorát.
- Aha. Nos, Danielle, David, bemutatom Cécile Deuchampe-ot, a Sorbonne tanárát, bronzkor-szakértőt.
- Szervusztok - mosolygott rájuk a nő. Tegeződhetünk?
- Köszönjük, örömmel.
- Ja igen, ezt én is fel akartam ajánlani. Dehát a nők mindig fürgébbek. Duncan vagyok, ha elfogadjátok.
- De még mennyire.
- Cécile azon kevés franciák egyike, aki nemcsak tud, de hajlandó is angolul beszélni. Gondolom, így könnyebb lesz.
- Sokkal. No, de akkor tán menjünk be. Felkészültünk, van kávé, rendeltünk két pizzát, és cigizni is lehet.

David életében először volt házigazda, ráadásul rögtön ilyen illusztris vendégeket fogadtak, hát megpróbált felnőni a feladathoz. A lányra nézett, aki rámosolygott és odasúgta: - Nyugi, jól csinálod.

Cécile Deuchampe nagyjából negyvenéves lehetett, és látszott, hogy nagyon odafigyel a külsejére. Tiptop volt, nagy vörös hajlobonccal, filigrán alkattal. Nemcsak a tudása játszhatott szerepet, mikor önálló műsort kapott a National Geographicon. Tetszik, nem tetszik, de tény: a történelmet is jobban el lehet adni, ha egy jó nő reklámozza. Danielle gyorsan be is mérte, és elismerte: szeretne ő is húsz év múlva így kinézni. És a profon is látta, hogy  mikor a nőre néz, felcsillannak a szemei. Nocsak - mosolyodott el magában.

Valójában nem volt ebben semmi különös. Akik régésznek állnak, azok lemondanak a családi fészek nyugalmáról. Sokkal több időt töltenek idegen helyeken, változó körülmények között, mint otthon. Így természetesen a magánéletük is elég zavarossá válik. És nyilván a prof és Cécile dolgoztak már együtt pár ásatáson. Hát miért is ne érezzék magukat jól egymással. Rendben van ez - tisztázta magában a lány. Arra majd ráér később gondolni, hogy ő hogyan fogja saját életében ezt a dilemmát feloldani.

- No, akkor kezdeném - mondta a prof, miután leültek. David és Danielle egymás mellé az ágyra, a prof és Cécile pedig a két székre. A fotel üresen maradt, úgy tűnik senki sem akart nagyobb kényelmet a többiekénél.
- Figyelünk - válaszolta Danielle.
- Gondolom elolvastátok a The Sun cikkét.
- Igen.
- Kicsit sok véletlen történik mostanában egyiptomi dárdákkal, nem gondoljátok? És bár nem vagyok totál hülye az egyiptomi történelemhez, de ha már úgyis Marseille-ben jártam, és ott belebotlottam Cécile-be, hát elmondtam neki, mi történt nálunk az elmúlt napokban. Tudnotok kell: hallgató kora óta ismerem, maximálisan megbízom benne. Úgyhogy azt kérem: fogadjátok el kivételesen, hogy kibővítettem eggyel a titokról tudó személyek körét.
- Persze, részemről tök oké - válaszolta David. Danielle csak bólintott, egyértelmű volt a dolog.
- Cécile bronzkor-szakértő, ami azt jelenti, hogy nem csak egyiptomi dolgokban jártas. Minden más korabeli keleti társadalom ugyanannyira érdekli, és szerintem Ő a legjobb ebben a témában az egész világon.
- Kösz Duncan. Mindjárt elolvadok - szólt közbe Cécile.
- Nem túlzok, volt alkalmam megtapasztalni. És akkor a lényegre. Amikor elmondtam neki, mi történt Daviddel, rögtön támadt ötlete. És még csak meg sem lepődött. Mintha ami történt, törvényszerű lenne. És akkor folytasd, kérlek.
- Na, hol is kezdjem. Mondjuk Egyiptomnál, ha már a dárdák miatt az került elő. A régészetben, de a médiában is igazából két sztártéma van: Róma és Egyiptom. Ez leginkább azért van, mert mindkettő jól dokumentált, papiruszokon, véseteken, mindenféle módon. Mindkét társadalom vezetői nagyon adtak arra, hogy saját népüknek egy egységes képet mutassanak a birodalomról. Nyilván tudták, hogy így könnyebb lesz fenntartani a rendet. Egy közösség legnagyobb összetartó ereje az azonos hitvilág és kultúra. Mai nyelven azt mondanánk: jó volt a píárjuk.
- Elég radikális gondolatok - mosolygott Cécile-re Danielle.
- Lesz ez még olyanabb is - kacsintott Cécile. - Szóval az átlagember számára igazából két nagy társadalom létezik az ókorban, két egymást követő korszakban: Egyiptom és Róma. Persze, közben vannak azért görögök is, de ott csak Nagy Sándor kapcsán köztudott, hogy volt valamiféle egységes állam, egyébként letudhatók városállamok laza hálózataként. De ha eltekintünk attól, melyik birodalom mennyi energiát fordított a píárra, akkor rájövünk: volt pár hasonló fejlettségű és erejű társadalom az egyiptomi időszakban. És még jóval azelőtt is. Hettiták, asszírok, elámiak, médek, sumérok, de nem akarok az agyatokra menni. Lényeg a lényeg: Egyiptom sem rendkívüli dolog, ugyanúgy átvett korábbról és másoktól mindenfélét, mint azok tőle. Röviden: semmi különös.
- Huhhh, elég ütős bevezető - mondta David.
- Valamire csak jó a médiatapasztalat, ugye - mosolygott a fiúra Cécile. - Sem az egyiptomi hitvilág, sem a tudomány, vagy építészet, de még a hadászat, hajózás, vagy kereskedelem sem eredeti. Minden tiszta koppintás. A harciszekereik a hyksosoktól, a kompozit-íjaik a hettitáktól, a vízátemelő rendszerük a suméroktól jön. Ügyes másolók voltak, és mint mondtam: erősségük a píár volt igazából. De ebből per pillanat annyi a számunkra lényeges, hogy amit a rahedli egyiptomi írásos emlékből megtudunk, az igazából minden komolyabb korabeli és még korábbi társadalomra igaz. Csak mások kevésbé vésték kőbe, vagy papírra. Engem viszont pont azok a mások izgatnak jobban. Így aztán folyamatosan összegyűjtök minden tőlük eredő emléket, és összehasonlítom az egyiptomiakkal. Ezért vagyok biztos abban, amit mondok.
- Oké, értjük.
- Rendben. Menjünk tovább egy lépéssel. Minden társadalom megpróbálta megérteni és a népének elmagyarázni az őt körülvevő világot. Ebből lettek az istenhitek, a mítoszok, sagák, meg a többi. És ezek a hitvilágok, mítoszok is roppantmód hasonlítanak egymásra. Özönvíz, sáskajárás, más elemi csapások. Ha mindegyik társadalommal megtörténtek volna, amiket leírnak, akkor egyik sem maradt volna meg. Tehát nem ez történt. Egyszerűen átvették a régebbiek mítoszait, hitvilágát, kicsit a saját képükre pofozták, és megvolt az aktuális világmagyarázat. És itt érek el a lényeghez. És itt tér el a véleményem nagyjából az egész régész szakmáétól.
- Már érzem, hogy ezután rá fogok gyújtani - kacsintott rá biztatóan David.
- Hosszú?
- Nem, de tényleg elég eredeti megközelítés. Alig várom, mire lyukadsz ki, Cécile.
- Érkezik máris a slusszpoén. A bronzkori keleti hitvilágok tehát ugyanolyanok. A neveket megváltoztatták, de Osiris, Isis, Amon Ré, vagy bármelyik istenük pont ugyanolyan tulajdonságokkal megtalálható a többieknél is. De kihagytak egy teljes kategóriát. Akiket a többi civilizáció ugyanolyan fontosnak tartott, mint az isteneket. Többféle néven emlegetik őket. Időtlenek, halhatatlanok, vándorok. És nem tekintik őket istennek, inkább valamilyen különleges embernek. Akik köztünk járnak, és a négy, egymást egyensúlyozó alapértékért küzdenek. A Jó, a Rossz, az Igaz és a Hamis. Ők négyen, különböző néven, de egyértelműen beazonosíthatóan ugyanolyan fontossággal bírnak, mint az istenek. De Egyiptom ezt az egy dolgot nem vette át.
- Vajon miért?
- Azt hiszem azért, mert a fáraót magát is istennek tekintették, így zavart volna, ha van az uralkodó és az istenek között még egy kategória kiválasztottakból. De ez egyszerű hatalompolitikai kérdés lehetett, mai nyelven azt mondanám: leretusáltak a képről pár főszereplőt. A négy alapértékkel kapcsolatban erős vita van a régészek között is. Az egyik oldalon én vagyok, a másikon mindenki más.
- Jól hangzik - nevetett Danielle.
- Kapok is a fejemre bőséggel. De akik kritizálnak, azok többnyire egyiptológusok. Akiknek lövése nincs a többi társadalomról. Ismerik az egyiptomit, és abból akarják levezetni a többit. Szóval az alapértékekre, a Jó, a Rossz, az Igaz és a Hamis négyesére úgy tekintenek, mint valami erkölcsi hitvallásra. Ha úgy tetszik, filozófiai távolságból. Pedig az egyiptom előtti írott emlékek mindegyike élő, valós személyként jelöli meg őket. És időtlenként, halhatatlanként, vándorként. De mindig, és kizárólag emberekként. Nem istenek, nem ufók, nem filozófiai tézisek. Élő emberek, bár nyilván nem hétköznapiak. Akik mindig köztünk járnak. Tehát most is.

Elhallgatott és körülnézett, kíváncsian, hogy vajon a többiek képesek-e megtenni a logika utolsó lépését. Nyilván a profnak már elmondta mindezt, mert Ő is a fiatalokra nézett, fürkészően.
- És én volnék az egyik - szólalt meg David.
- Igen, azt hiszem. Na, most akkor cigizzünk egyet, ha még kívánod.

---

- Egy pillanat - szólt közbe Danielle. - Tudom, hogy illetlenség, de okom van rá, hogy ezt kérjem: hadd beszéljek egy percet négyszemközt Daviddel.
- Persze, semmi gond - válaszolta Cécile.

A lány kézenfogta a fiút, és magával húzta a fürdőszobába. Becsukta az ajtót.
- David, mikor először láttalak meztelenül, éreztem, hogy valami nincs rendben.
- Nem tetszem?
- Most ne hülyéskedj, kérlek. Gondolom, nem volt komoly a kérdés.
- Nem, tényleg nem.
- Oké. Szóval tudtam, hogy van valami zavaró momentum, de túlléptem rajta, mert annyira jól éreztem magam, hogy nem tűnt fontosnak. De most már az. Nézz a tükörbe kérlek.
- Rendben. Elég kócos vagyok. És egy borotválkozás is időszerű lesz.
- David! Hol a seb a nyakadról? És hová lett a két ütés nyoma? Pár órája még szépen, pirosan duzzadtak, most meg nyomuk sincs. David, ki vagy Te valójában?

David megnézte közelebbről a tükröt. A lány igazat mondott.
- Nem tudom, kedves. Kérlek segíts, hogy megtudjam.
- Mi mást tehetnék.

A lány némán sírni kezdett, a fiú pedig átölelte. Úgy tűnik, csak egy biztos pont maradt az életében. Az, akit a karjába zárt.

---

- Ennyire rémületes volt, amit elmondtam?

Az egy perc, amit Danielle kért, tartott vagy tízig. És ahogy az idősebb generáció a fiatalokra nézett, látták a lány kisírt szemeit, és a fiú arcszíne is inkább vízihullára, mintsem élő emberre hasonlított.

- Dehogy. Fontos dolgokat mondtál. Nem ez lett hirtelen félelmetes - mondta Danielle. Aztán a profhoz fordult - Tanár úr.
- Duncan - mosolygott rá a prof.
- Igaz- mosolyodott el a lány is - Majd megszokom. Szóval Duncan, emlékszel David sebére, ugye?
- Persze, tegnap vizsgáltuk, nem egy hete.
- David, kérlek - fordult a fiúhoz a lány.

David levette a magas nyakú pulóverét.

- Atyaég.
- Na, hát ez itt az igazi probléma. Ettől akadtam ki.

A prof odament a fiúhoz és közelről is megvizsgálta a sebet. Illetve hát a helyét.
- Tökéletesen ép.
- És van itt még valami - folytatta a lány -, nem akartam elmesélni, mert kínos volt, de most már ez is fontossá vált. Itt járt az exem, randalírozott egyet, és kétszer megütötte Davidet. Teljes erőből. És kezdetben el is kezdett bedagadni a két találat, az egyik a járomcsonton, a másik az állon. És ez délelőtt volt, és most már egyiknek sincs semmi nyoma.
- David, küzdősportoltál valaha? - kérdezte a prof.
- Soha. Gyerekkoromban verekedős voltam, de aztán ráuntam. Futni, úszni, biciklizni szoktam, de embert még nem ütöttem meg. Még gyerekkoromban sem. És engem sem ütöttek meg eddig soha.
- És mit éreztél?
- Fájdalmat, de nem túl erőset.
- Duncan - szólt közbe a lány -, az exem az evezőscsapatunk kapitánya, kigyúrt, erős, és voltam vele párszor, mikor kocsmai verekedést provokált. Hatalmasakat tud ütni, de David még csak meg sem rezzent. El is húzott, szerintem azóta azon agyal, miért nem volt képes elintézni a nála látszólag gyöngébbet.
- No, hát akkor helyben vagyunk - mondta Cécile. - Elég jól alátámasztottátok a következtetésemet, nemde.
- Túlzottan is - válaszolta a lány. - Kevesebb csodával is beérném. Kicsit tömények mostanság a napjaink.
- Megértem. De mindennek megvan az ára. A kivételességnek meg különösen. Gondolj arra, drágám, hogy a férfi, aki melletted van, mennyire egyedi.
- Persze, díjazom én ezt. Csak épp nem tudom, kicsoda az, akit szeretek. És nem tudod, Cécile, mert honnan tudnád, de épp ma szerettem bele. Félek tőle, hogy kiszolgáltatottá válok - és Danielle újra elsírta magát.
- Sosem bántanálak. Bárki is vagyok - zárta ismét a karjaiba David.
- Danielle, nyugodj meg. Ha David a négy időtlen egyike, ami igen valószínű, akkor céllal van itt. Vagyishát az a valaki, aki most éppen David. És az a cél aligha olyan nagyságrendű, amihez el kéne taposnia pár átlagembert. Azt hiszem, inkább nagyon is szüksége van rád. És szerintem ránk is.
- Mire célzol, Cécile? - nézett rá a prof.
- Hát, ez megint csak egy agymenés. Mit is tanulsz Cambridge-ben David?
- Filozófiát. És a morálfilozófia a kedvencem, abba az irányba szakosodom.
- Hogy egyszerűsítenéd magunkfajta egyszerű népek számára a morálfilozófia lényegét?
- A jó és rossz megértése, és a kettejük közti különbségtétel. Mert az nem mindig egyértelmű. Sőt.
- Hát ja. Ez azért elég szépen összecseng a négy alapértékkel, amiket a négy emberfölötti ember képvisel. A Jó, a Rossz, az Igaz és a Hamis. És te David, pont ezekkel a kérdésekkel foglalkozol. Nem feltűnő?
- Hát, eléggé logikus.
- Aztán ha már agymenés. Folytathatom?
- Persze. Szerintem már mindent kibírunk. Mondjuk földönkívüli nem szeretnék lenni. Bár már abban sem vagyok biztos.
- Szerintem nem vagy az. Bár az ufóhívők pajzsra emelnének, az biztos. És nehéz lenne lemásznod róla. Ja, elkalandoztam, bocs. Szóval a dárdákkal is van egy kis gond.
- Miért pont azokkal ne lenne - mosolyodott el David.
- A probléma, hogy egyszerűen kilógnak onnan, ahol találták Őket. Egyáltalán nem vallanak Egyiptomra. Ők nem igazán használtak ilyesmit. Kompozit íjak, harci szekerek, pajzsos, hosszú lándzsákat, és különleges alakú kardokat használó gyalogság. Nem tudok róla, hogy használtak volna dobódárdát bármikor.
- Értem.
- És az anyaga sem stimmel. Tutanhamon sírjában szinte mindenből a legértékesebb volt. Több ott a színarany, mint a Szent Péter katedrálisban. És a bronz egyáltalán nem volt valami különleges fém. Nagyjából minden abból készült, a kapától a fejszéig. Aligha raknak be ilyen hétköznapi dolgot a sokkal értékesebbek közé. Legalábbis azok, akik eltemették. A legértékesebb fémük még csak nem is az arany volt. Találtak meteoritokat, és abból sikerült kiolvasztaniuk a vasat. Na, az volt akkoriban az igazi kincs.
- Vas, Egyiptomban?
- Bizony. Nagyon kevés, és éppen ezért nagyon értékes. Fáraóhoz méltó. Szóval számomra illogikus, hogy olyan fegyvereket tegyenek be, amiket a fáraó sosem használt, olyan anyagból, ami teljesen hétköznapi. És ebben aztán igazán otthon vagyok. A bronzkor sokkal korábban kezdődött. Mikor a rezet összeolvasztották az ónnal, az addigiakhoz képest nagyságrendileg erősebb és használhatóbb fémet kaptak. Évezredeken át a bronz volt a legértékesebb fém. De Egyiptomban már nem. Pláne nem egy fáraónál. A dárdák sokkal korábbiak. Szerintem évezredekkel. Vagy ki tudja mennyivel. És nem azok tették Tutanhamon sírjába őket, akik eltemették.

---

- Hoppá! Álljunk meg egy pillanatra. Most kicsit ezt nem értem.
- Ezzel nem vagy egyedül David. Nagyjából semmit sem értünk, épp azért lógunk mindahányan a nyakadon - mondta a prof.
- Nem, persze általában is káoszos minden, de itt én most egy konkrét dolgot nem értek. A fémszerkezet-azonosítás nem biztonságos? Tegnap még egyértelmű volt, hogy a teutoburgi csata előtt 1300 évvel készültek a dárdák. Tehát nagyjából 3300 évesek.
- Remek kérdés. De, objektív és megbízható, de nem azon a logikán alapul, mint a radiokarbon módszer. Utóbbinál a szénizotópok arányából következtetünk a lelet korára. Tehát semmi mást nem kell tudnunk a leletről. Mindegy kik voltak, mindegy mit találunk még a környéken, vagy éppen máshol. Elég maga a lelet, és jó közelítéssel már tudjuk is, mikori. De csak szerves anyagokra használható. Fémekre nem.
- Rendben, ezt nagyjából tudtam.
- A fémeknél ennek a logikának a fordítottját használjuk. Találunk egy temetkezési helyet valahol. Az ott levő szerves anyagokat - emberi maradványok, állatok, növények, bármi ilyesmi - megvizsgáljuk, és megtudjuk, mikori a sír. És akkor körülnézünk, mit találunk még. Edények, fegyverek, használati tárgyak, cicomák. Ebből pedig arra következtetünk, hogy ezeket a dolgokat akkor használták, mikor a temetés történt. Persze lehet benne hiba. De ha elég sok helyen találunk hasonló korú sírokat, és azokban a tárgyak is nagyon hasonlóak, akkor elég nagy biztonsággal kijelenthetjük magukról az eszközökről is, hogy mennyi idősek. És utána már ebből indulunk ki. Így ha csak tárgyakat találunk valahol, minden szervesanyag nélkül, akkor összehasonlítjuk a beazonosított korú sajátjainkkal, és máris tudjuk, mikoriak.
- Aha. Világos. És épp ezért lehetett a dárdákkal kapcsolatos tévedés.
- Merthogy?
- Ilyen dárdából csak négy van. És mind egy helyen találták meg. Ha lettek volna másfelé is, akkor a velük együtt levő szerves maradványok korából lehetett volna átlagolni. De csak négy van, és egy helyen, tehát valójában hiányzott a kellő mennyiségű kutatási adat a biztos kormeghatározáshoz. Tehát ráfogták, hogy annyi idős, mint a múmia, mert mellette találták.
- Briliáns logika. És teljesen igazad van. Ez bizony egy túlzott szakmai nagyvonalúság volt. Vagy még egyszerűbben: súlyos hiba. Meg is írnám legközelebb cikkben, de aligha fogom.
- Remek régész lennél, ha nem lennél élő lelet, kedves - bökte oldalba Danielle a fiút.
- Köszi, becézgess mostantól fosszi-nak.
- Fosszi? - meredt rá Cécile.
- Fosszilis maradvány. Így nevezik a szerves leleteket, nem?
- Szuper - nevetett Cécile. - Itt van három régész, és Te vagy közülünk a legkreatívabb. Bár, jobban belegondolva, egy időtlentől nem meglepő.
- Van még kérdésem.
- Remek. Van értelme itt lennünk, és az agyadra mennünk.

David a profhoz fordult.

- És mi a francot keresek én egy szerencsétlen légiós bőrében?
- Mármint ki?
- Hogyhogy?
- Azt sem tudjuk, mit keresel David bőrében, nem?
- Atyavilág. Tényleg. De ezt legalább a sajátomnak érzem. És 22 éve jól megvagyok benne. Tökre az az érzésem, mintha én lennék.
- Csak arra akartam célozni, hogy pont ugyanolyan érthetetlen, mit keresel David bőrében, mint a légióséban David. De azért találgathatok, persze. Vagyhát inkább okoskodhatok kicsit.
- Fülelek.
- A teutoburgi csata sokkal jelentősebb volt, mint a résztvevők számából következne. Voltak ennél sokkal nagyobb ütközetek is. És máskor is verték meg Rómát, volt, hogy szinte az egész nemességük odaveszett. Hannibál Cannae-nál a teutoburgi sereg minimum háromszorosát semmisítette meg. De azt is túlélték, és végül győztek. Teutoburg után azonban Augustus úgy döntött, hogy nem csinál Germániából provinciát. Meghúzta a határt a Rajnánál és a Dunánál, és néhány rendteremtő, vagy épp bosszúhadjárat kivételével békén hagyta a germánokat.
- Eddig értem.
- Oké. Ha ezt nem teszi, és összevonja a kellő erőt, el tudta volna foglalni Germániát is. Igazából nem voltak erősebbek, mint korábban a gallok, vagy trákok, vagy bárki, akit legázoltak. Nem volt Rómának ellenfele akkortájt. De Augustus mégis úgy döntött, hogy meghagyja független területnek őket. És ez utóbb súlyos hibának bizonyult.
- Miért dönthetett így?
- A legvalószínűbb ok, hogy imádta a légiókat. Ez végigkísérte az uralkodását. Amúgyis elég kiváltságos dolog volt légiósnak lenni, magas társadalmi presztízzsel, és jó anyagi helyzettel, de Augustus a légiók jólétét tekintette elsődleges császári feladatának. És lelkileg omlott össze, hogy három teljes légiót elvesztett. Húszezer gyermeke halt meg. Közelfogadottnak tekintjük, hogy a csata után hónapokig nem vágta a haját, a szakállát, minden nap a falba verte a fejét, és azt kiabálta: Varus, add vissza a légióimat! Varus volt a római hadvezér, és kormányzó, aki a megsemmisülésbe vezette a sereget. És ráadásul korábban Augustus bizalmi embere.
- Ez nemcsak egy történet? Nehezen tudom elképzelni, hogy a világ leghatalmasabb embere szőrmókként üvöltözik, és veri a fejét a falba.
- Igen, elég nehéz elképzelni. De mégis igaz. Még a saját életrajzírója is megírta, és több kortárs, tőle függetlenül szintén.
- Értem, rendben. És mi volt a döntése következménye? Mert az mondtad, ez súlyos hiba volt.
- Bizony. Mivel meghagyta függetlennek a hatalmas germán erdőségek népeit, azok előbb-utóbb összeszövetkeztek, és mivel sokan voltak, és elég agresszívek, kezdtek maguk is hódítani. Mentek északra, a vikingek is germánok. És megindultak nyugatra, a római gall provinciát támadva, meg délre, magát Itáliát. És akik végül 400 év múlva elfoglalják Rómát, és összeomlasztják a birodalmat, azok mind germánok. A vandálok, a gótok, a frankok. Így aztán a germánok lettek tulajdonképpen minden későbbi civilizácó megteremtői. Vicces, de nem a rómaiak a mai világunk igazi előzménye, hanem a germánok.
- Huhhh. Ez elég meglepő.
- Pedig történelmi tény.
- Elhiszem, persze. És akkor a légiósom segítségével megpróbálnék beavatkozni mindebbe? Mondjuk meggyőzni Augustust, hogy foglalja el Germániát?
- Akár ilyesmi is lehet. Bár ehhez választhattál volna jobb pozícióban levő rómait is. Már ha persze tisztában lennénk azzal, hogy egyáltalán hogy választasz alteregót.
- Na igen,  megnyugtató, hogy mindig visszaérünk ugyanoda: semmiről semmit sem tudunk.
- Talán épp ez az igazi küldetésed, David - szólalt meg a lány -, hogy megértsd, ki vagy. Legalábbis remélem. Mert ebben jut nekem is szerep melletted.

---

- Miért tette vissza? - emelte föl a fejét a fiú, beleszakítva a pillantnyi csendbe -, a dárdát - magyarázta a többieknek, látva az értetlen arcokat.
- Visszatette? - nézett rá meglepett arccal Danielle.
- Igen, nyilván azért ment be a kairói múzeumba az ismeretlen gyilkosom. Tudjuk, hogy nála volt, hiszen használta ellenem. Tehát nem azért ment be, hogy elhozza, hanem azért, hogy visszategye. Eközben lepték meg, ezért gyilkolt. És aztán a helyére rakta.
- Igen, valószínűleg ez történt - szólalt meg a prof. - Beszéltem a kairói múzeum igazgatójával, ismerjük egymást személyesen is. És volt egy hasonló esetük egy évtizede nagyjából. Akkor nem történt semmi drámai, nem halt meg senki, épp csak az egyik dárda más helyzetben volt, mint kellett volna, és a tárlóját megpiszkálták.
- Szóval miért tette vissza?
- Talán nem tarthatja magánál - szólt közbe Cécile. Van egy gondolatom.
- Mondd, az eddigiek is bejöttek - nézett rá David.
- A sebed hirtelen kezdett el gyógyulni, igaz?
- Hogy is volt? Igen, nem sokat változott, addig, amíg a vizsgálatot el nem végeztük. Tán összébb ment a légiósban tett látogatásom utáni napon, de még ez sem biztos. És a fájdalom sem csillapodott.
- Gondoltam. Szóval több mint egy napig meg sem mozdult, aztán egy következő napon, a megérkezésünkig meg nyomtalanul elmúlt. Így történt?
- Igen, így.
- És a kettő között csak egy dolog történt, igaz? Mármint a sebbel. Kivették belőle a szilánkokat, hogy megvizsgálják.
- Igaz.
- Hát akkor ennyi. Amíg bent voltak a szilánkok, nem hagyták gyógyulni a sebet. Ahogy kivették őket, megkezdődött a regenerálódás.
- Szép seb volt - mondta a prof.- Átlagemberben hetekig tartana a gyógyulása, és biztos, hogy maradna utána hegesedés.
- Na, kezdünk pár dolgot megérteni - dőlt hátra Cécile a széken. - Tudjuk, hogy David regenerációs képességei rendkívüliek. És valószínűleg azokat csak annak a dárdának a szilánkjai voltak képesek akadályozni. Hát akkor ezért kellett a gyilkosnak visszatennie. Mert ha Ő is olyan, mint David, akkor rá nézve is káros. Hogy mennyire, persze nem tudjuk, de biztosan az, máskülönben magánál tartaná.
- Világos - mondta a prof. - Ráadásul ezt a tézisedet tudjuk igazolni is.

Egyszerre kapták Duncan felé a tekintetüket. Nocsak, végre valami konkrétum. Mert persze kezdenek megérteni dolgokat, de mégis más, ha valami kézzelfogható bizonyítékot találnak legalább valamire, ebben a káoszban. A prof folytatta.

- Láttátok a The Sun cikkében is, és ez a része biztosan igaz: a British Múzeum őriz két dárdát a négyből. Most persze bevették őket a tárlóból, és biztonságba helyezték, de szerintem mi megnézhetjük Őket, és David akár kézbe is veheti. Rengeteg közös munkánk van folyamatosan a múzeummal, még a teremőröket is személyesen ismerem. Szerintem simán teljesítenék a kérésemet. David?
- Persze, örömmel. Szuper. Mikor?
- Ma már késő van, meg furcsán néznének, hiába ismernek, ha egy kairói dárdás gyilkosság utáni este szeretném megnézni az itteni darabokat. De holnap délelőtt megejthetjük a próbát.
- Benne vagyok. Danielle?
- Persze. Én veled megyek mindenhová. Amíg a tanszékvezető ki nem rúg a karról - mosolygott rá a profra.
- Vagy amíg a tanszékvezetőt is ki nem rúgják - nevetett rá Duncan. - De egyébként jó is, hogy ez szóba került. David, hogy tervezed a következő napjaidat? Már az egyetemi órákkal kapcsolatban.
- Sehogy. Eddig nem volt időm erre gondolni. De valóban, lassan ideje lenne visszakapcsolódnom. Bár hogy mennyire tudok majd odafigyelni, az más kérdés.
- No, pont ezért kérdeztem. Van egy lehetőség. Kikérhetlek egy hónapra a dékántól, mint kutatási asszisztenst. Ez azt jelenti, hogy igazoltan hiányzol mindenhonnan, és ugyanúgy vizsgázhatsz minden tárgyból, mintha az összes órán bent lettél volna. Gondolom, képes vagy utólag bepótolni az egy hónapnyi elmulasztott fejtágítást.
- Menni fog - mosolyodott el David. - Remek ötlet, tényleg jó lenne most egy dologra koncentrálni.
- Megbeszéltük, holnap megy a kikérő. És Danielle, ugyanezt tenném veled is, ha elfogadod. A Te eseted még könnyebb is, az óráid nagy része eleve a mi tanszékünkön lenne.
- Köszönöm, professzor úr.
- Mármint Duncan.
- Mármint Duncan, bocs - nevetett végre a lány is.

Tán túltette magát a sokkhatáson - fürkészte a prof a lányt. - Tényleg elég húzós lehet, ha valaki nem tudja, ki is valójában a szerelme. Na, persze érdekes is. És Danielle kíváncsi típus, nyilván ezért lesz régész is. Talán legyőzi benne a kíváncsiság a félelmet. A fiúnak nagy szüksége lehet rá. Mert ez az egész, amibe David kapcsán belecsöppentek, nem lesz könnyed sétagalopp. És bármi kisülhet belőle. Bármi.

---

- Duncan. Későre jár. Hagynunk kéne a fiatalokat egymásnak.
- Igaz. És holnap délelőtt is lesz dolgunk.
- Nem is ettetek még a pizzából.
- Jó lesz az nektek vacsorára, meg reggelire, Danielle - válaszolt Cécile. - Pihenjetek, örüljetek egymásnak. Komolyan mondom.
- Kösz Cécile. Megnyugodtam már. Az élet bonyolult amúgyis, és David megéri a kockázatot.
- Szerintem is - kacsintott a lányra a nő.
- Hahó, hölgyeim, hallom ám - szólalt meg David.
- Azért csináljuk - nézett rá huncut mosollyal Danielle.
- Szeretlek.
- Tudom. Én is.

A prof halkan felállt, Cécile követte a példáját.

- Holnap 10 körül hívlak Titeket. Aztán irány a múzeum. Viszem majd a csapatot kocsival.
- A Bentley-vel?
- Nincs más kocsim - mosolygott a prof.

Ez volt az egyetlen passziója. Egy Bentley a 70-es évekből. Hatalmas, kényelmes, biztonságos. Ha már régészként a világ vándora, legalább legyen egy biztos pont az életében, ahol körbeveszi némi luxus. Elbúcsúztak, aztán kinyitotta a kocsi ajtaját Cécile-nek.

- Elvihetlek?
- Hová?
- Ez lett volna a következő kérdésem.
- Ha kapok meghívást, élek vele. Cambridge legjobb szállójába. Hozzád.
- Viszlek. Rég jártál nálam.
- Mit szól a feleséged?
- Hülye. Pontosan tudod, hogy nincs feleségem. Ha lett volna, az Te lennél.
- Ja, tényleg. Betegesen imádom a jó karban levő angol régészprofokat.
- Skót.
- A skótokat is.
- Jobb lesz, ha sietek, mert még a végén Oxfordban kötsz ki.
- Maradok Cambridge-nél. Ez már bevált.

A prof háza a külvárosban volt. Cambridge nem világváros, tán ha tízperc lesz az út.

- Duncan.
- Cécile?
- Mit gondolsz erről az egészről?
- A legizgalmasabb és legveszélyesebb dolog, amibe valaha vágtunk.
- Szerintem is. És a fiúról? Tényleg ő lenne az egyik időtlen?
- Per pillanat van más magyarázatunk?
- Nincs. És vajon melyik?
- Hogy érted?
- A Jó, a Rossz, az Igaz, vagy a Hamis?
- Nincs róla túl sok infóm, de amit eddig tapasztaltam, az alapján egy tiszta szemű, őszinte ember. Remélem, a valós énje is az.
- És mi van, ha nem? Mi van, ha pont ő a Hamis, és játszik velünk?
- Akkor rohadtul megszívjuk.
- Rendben. Eszerint bevállaljuk a kockázatot.
- Már megtettük.
- Igaz. Na, érkezzünk már meg. Bújhatnékom támadt.

---

- David, mi lesz velünk?
- Semmi. Boldogan élünk egymással, amíg meg nem halunk.
- Ne vicceld el, kérlek. Én meghalok, Te meg mész tovább.
- Nem hiszem. Én is meghalok.
- Nem értem. Mégsem hiszed el, amit Cécile elmondott?
- De, elég logikus. De az ördög a részletekben rejlik.
- Ne beszélj rébuszokban, kérlek.
- Rendben. Jár az agyam ám rendesen, mióta Cécile összefoglalta nekünk a régi mítoszokat. Ugyanis semmi konkrétum nincs bennük. Csak azt tudjuk, illetve hát azt sem, csak elfogadjuk, mert logikus, hogy vannak valamiféle időtlen csodaemberek, négyen, akiknek van valamiféle feladata. Négy alapértéket személyesítenek meg, oké, de ezt hogyan teszik, na erről hallgat a fáma. Legalábbis erről Cécile sem tudott mit mondani. Vagy nem akart. Ezt majd kiderítjük. És akkor innen kezdődnek az igazi kérdések.
- Mondd, kérlek, mindet. Olyan jól esik most hallgatni téged.
- Oké. Kezdjük az idősíkokkal. Nagyjából tízezer éve van olyan, hogy civilizáció, igaz?
- Körülbelül.
- Na, akkor mondjuk tízezer éve képviselem valamelyik alapértéket. Az 500 emberöltő.
- Huhhh, nem kevés.
- Nem bizony. Gondolod, hogy az időtlenek kapkodnak? Aligha.
- Nem értem.
- Itt vagyok, mint David. Huszonkét évesen. És ha nem is minden pillanatra, de azért az eddigi életemre meglehetősen jól emlékszem. Ahogy felnőttem, az anyám, az apám, a barátaim, szóval minden a helyén van. Mint bármelyik embernél. Nincs benne semmi különös.
- Értem. És ebből mi következik?
- Egy tízezer éves valaminek egy emberi élet átlagosan várható 80 évnyi időtartama csak egy pillanat. Nincs rá oka, hogy siessen. Tehát szerintem David éppúgy fog élni, mint bármilyen más ember. Szeret téged, tesz veled együtt jó dolgokat a világban, aztán együtt megöregszik melletted, és végül meghal. Természetes halállal. A tízezer éves lélek meg továbbmegy. És legközelebb már nem David lesz, ez rendben. De David az David, azonos önmagával, nem valami felsőbb tudat, aki csak felhúzta a davidbőrt.
- És a küldetés?
- Az is egy általános dolog. Egyáltalán nem kell, hogy egy adott személyiségbe koncentrálódjon. Nem hiszem, hogy Davidnek valami harci feladata lenne. Mondjuk megmenteni, vagy elpusztítani a világot.
- Elpusztítani?
- Nem tudjuk, melyik vagyok a négy közül. Lehetek épp a rossz is. Bár ez sem olyan egyszerű. De ezt majd később. Szóval egyelőre annyi a lényeg: egy tízezer éves entitás élete, amelyik különböző konkrét embereken keresztül történik, az aligha akciófilm. Biztos vannak olyan részei is. Mondjuk mikor Ehnaton éppen valamelyikünk, és az akkor létező legnagyobb birodalmat rázza meg alapjaiban. De szerintem a tízezer év többsége nem ilyen, hanem inkább tanulási időszaknak nevezném. Ha van valami értelme annak, hogy miért épp egy negyedéves filozófushallgató az egyik ember, akiben az entitás megtestesül, akkor az ez. És ebben is igaza lehet Cécile-nek: talán épp a morálfilozófiai érdeklődésem a kulcs a megértéshez, mert az tényleg az alapértékekről szól.
- Oké, próbálom érteni, de még nem állt össze egységes valamivé.
- Röviden arról lehet szó, hogy az az entitás, aki épp David, most épp tanul. Talán elbizonytalanodott, vagy csak meg akarja érteni a mostani világot, a modern embert, a társadalmat, mert erre még neki is szüksége van, hogy jól képviselhesse a rábízott alapértéket. Tehát David nyugodtan végigél Davidként Danielle-lel egy teljes és boldog életet, mert pont az a dolga, amit amúgyis csinál. Aztán az entitás később majd biztos csinál valami purparlét, de azt olyan ember életébe költözve, aki meg arra alkalmas. Világátalakításra nem David, hanem Donald volna a megfelelő személy. Gondolom, ha akciózni akar, akkor hozzá hasonlót választ.
- Donald, mint időtlen? Na, akkor bajban lenne a világ.
- Még ebben sem lehetünk biztosak. Négy alapértéket személyesít meg négy időtlen ember. Ezek egymást is egyensúlyozzák. Sosem kiszolgáltatott az emberiség egyiküknek sem. Mert ott a többi. És még itt is van valami, ami egyszerűen bonyolultabb, mint a puszta jó, rossz, igaz, hamis megközelítés. Ez az, amire az előbb mondtam, hogy visszatérünk rá. Mondhatom?
- Persze.
- Hogy mi a jó és mi a rossz, az sokszor egyáltalán nem atombiztos. Mert ami adott pillanatban rossznak tűnik, az lehet, hogy valójában jó. Mondok rá morálfilozófiai példát, jó?
- Nagyon jó.
- Belépsz egy házba, ott áll egy ember füstölgő pisztollyal, és a lábainál egy női holttest fekszik, átlőtt mellkassal. Mit gondolsz ilyen helyzetben?
- Hát ez elég egyszerű. A férfi egy betörő, aki megölte a háziasszonyt. Vagy valami ilyesmi.
- Na, hát pont erről van szó. Látod, te is milyen gyorsan megítéled, ki a jó és ki a rossz. Pedig csak minimális információval rendelkezel. De mondjuk ott töltesz még egy percet, és kiderül, hogy a nő meg akarta ölni az újszülöttjét, és a fegyvert tartó ember egy rendőr, aki épp időben ért oda, és nem volt másra lehetősége, mint lőni. Na, akkor most ki a jó, és ki a rossz?
- Huhhh, ez tényleg jó példa. Értem, azt hiszem. Szóval a jó és a rossz sokszor csak attól függ, hogy akik megítélik, milyen információkkal rendelkeznek.
- Vagy épp milyen előítéletekkel. De még ennél is nézzünk mélyebbre. Vegyünk egy igazi kataklizmát. Mondjuk a világháborút, rendben?
- Rendben. Az tényleg nagyon rossz dolog.
- Így van. De mi a következménye? A társadalmak kivéreznek, megrettennek saját művüktől, és a későbbiekben még igen sokáig békés megoldást keresnek a konfliktusokra. Amíg persze el nem felejtik, mit is éltek át. Mert az ember nem csak egyénként feledékeny, de közösségként is. Szóval rettenetes árat fizet egy világháborúval az emberiség, de ezzel hosszú időre megelőz minden további háborút, és felgyorsítja a civilizálódást. De ugyanez igaz egy világgazdasági válságra is. Az pedig az embereket takarékoskodásra inti, és növeli végsősoron a társadalmi szolidaritást.
- Szóval, ami adott pillanatban a lehető legnagyobb rossznak tűnik, abból hosszabb távon akár nagyobb jó is kisülhet. Ezt akarod mondani?
- Igen. Illetve nemcsak én, hanem a morálfilozófia.
- No, és akkor fordítsd ezt most le, megint Davidre, légyszi. Csodálatosan magyarázol.
- David épp tanul. És nem tudjuk, hogy melyik a négy közül az, aki épp Davidet választotta. De szerintem attól sem kell megijedni, ha az éppen a Rossz, vagy a Hamis. Nem biztos, hogy a Rossz, vagy a Hamis tettei összhatásában kevésbé hasznosak az emberiség számára, mint a Jóé, vagy az Igazé. Lehet, hogy pont az Ő feladatuk a nehezebb, és hálátlanabb. Nekik kell a rosszfiúnak lenni, hogy összességében mindenkinek jobb legyen.
- Szóval?
- Nem kell Davidtől félned, kedves. Lehet bármelyik a négyből, de téged biztosan nem veszélyeztet. És hogy mennyire szeret, azt pedig pontosan tudom.
- Annyira szeretlek. Teljesen elsodortál.
- David a tiéd. És az is marad, amíg csak él.

---

- Donald, ez nagyon ronda. Mikor szerezte?
- Tegnap reggel, doktor úr.
- És miért nem jött vele azonnal?
- Azt terveztem, de reménykedtem benne, hogy elmúlik.
- Butaság volt. Ha ez törés, márpedig nagyon annak tűnik, akkor ma nehezebb dolgunk lesz, mint tegnap lett volna, frissiben.
- Törés?
- Megröntgenezzük, de meglepődnék, ha egy kétszeresre duzzadt, kék-zöld-lila csukló nem lenne eltörve. A kérdés inkább csak az, hogy mennyire. Hogy szerezte?
- Doktor úr, köti az orvosi titoktartás, ugye?
- Persze. Ahogy eddig is. Tehát? Dühében falba ütött?
- Ezt honnan gondolja?
- Láttam ilyen eseteket. Dührohamában nem méri föl az ember, hogy a csontnál keményebb lehet a fal, és belevág teljes erővel. Aztán két hónapig gipszet hord, és reménykedik, hogy nem lesz belőle maradandó sérülés. Szóval, hogy szerezte?
- Egy hülyegyereket ütöttem meg. Provokált, és nem bírtam idegekkel.
- Aha. És páncél volt rajta?
- Dehogy. Állon vágtam, meg járomcsonton.
- Pedig emberi csont nem okoz ilyen súlyos sérülést. A delikvens túlélte? Mert ha a csuklója így szétment, akkor az arcának rendesen el kellett deformálódnia. Nem ölte meg, remélem.
- Nem, dehogy. Semmi baja nem lett. Meg is lepődtem. Le kellett volna feküdnie, már az elsőtől. De a kis mocsok állta, úgyhogy kapott egy másodikat is. És abba aztán tényleg mindent beleadtam. De azt is kibírta állva.
- Megvizsgálnám azt az embert. Mert ilyet még nem láttam. Sebész vagyok, nem csak sportorvos, érdekelne az anatómiája ennek az ütésálló valakinek.
- Hát épp megmondhatom, ki az. Egy bölcsész.
- Bölcsész?
- Az. Semmi komolyabb fizikum, semmi küzdős előélet. Tök átlagos pali.
- Neve is van?
- Jó, rendben. David Nolan. Negyedéves filozófushallgató nálunk.
- Szóval ő is egyetemista. Akkor könnyebb dolgom lesz megkérni egy vizsgálatra.
- Megígérte, doktor úr, hogy titokban marad.
- Persze, az nem rajtam fog múlni. Ha ez a David feljelentést tesz, azt aligha azért fogja, mert én megvizsgálom. De szerintem nem tett ilyesmit, mert akkor már bevitték volna az őrszobára. Úgyhogy valószínűleg megússza a kalandot, Donald. De azért kicsit fogjon vissza. A csapatnak szüksége van magára, és ha rács mögé juttatja saját magát, vagy használhatatlanná teszi a kezét, azzal nem fog segíteni Cambridge-en.
- Rendben doktor úr, persze. De nagyon elszakadt a cérna.
- Valami nőügy, igaz?
- Az.
- Oké. Túlbeszéltük. Gyerünk a röntgenre.

---

A British Múzeumban roppant könnyű dolguk volt. Az igazgató várta őket a személyzeti bejáratnál, és maga vezette le a csapatot az első pinceszintre. A Scotland Yard nem látott okot a két dárda lefoglalására, nem látszott semmiféle kapcsolat a kairói esettel, így a múzeum sem tett semmi különöset az itt levő fegyverekkel. Levitték a raktárszintre, ott letették, de nem volt okuk bármi komolyabb intézkedésre. Így aztán egy olyan illusztris tudóscsoport, mint a Cambridge, és a Sorbonne régészprofesszora két ifjú tudós kíséretében, zöld utat kapott mindenhez.

- És minek köszönhető a kiemelt figyelem? - kérdezte az igazgató.
- Ki szeretnénk zárni, hogy régészeti jellegű volt a kairói eset - válaszolt a prof.
- Régészeti jellegű?
- Igen. Értékesek persze a dárdák, de tulajdonképpen semmi különös. Sokkal komolyabb kincsek vannak a Tutanhamon-leletből Kairóban is, itt is. Alaposan megvizsgálnánk, hogy nem siklott-e el valami fölött korábbi kollégáink figyelme. Nincs-e valamilyen különlegesség benne, amit eddig nem vettek észre.
- És ehhez nem kéne laboratóriumi vizsgálat?
- Lehet, hogy a későbbiekben szükséges lesz, de egyelőre elég jó alaposan megnéznünk.
- Tegyék csak, persze. Ha valamit találnak, kérem, jelezzék.
- Mindenképp. És köszönjük, igazgató úr.
- Nincs mit. Örülök, hogy a segítségükre lehetek. Érezzék otthon magukat. Ha végeztek, üzenjenek nekem,  kérem. A lejárónál látták a biztonsági őrt, neki szóljanak, és kikísérem önöket. Jó munkát.
- Önnek is.

- Na, David, te jössz.

A prof fogta az egyik lándzsát és a fiú felé nyújtotta.

- Mire figyeljek?
- Dunsztom sincs. Leginkább a saját reakcióidra. Fáj-e az érintése, esetleg zsibbadást érzel, vagy diszkomfortot. Vagy nehezebb, mint kéne, nem tudom. Bármi fontos lehet.
- Rendben - és kézbevette a dárdát - Jó darab.

Nagyjából egyméteres lehetett, sima fogás volt a nyelén, és a súlyelosztása is kényelmes. Megfogta nagyjából a felénél, és egyensúlyozta a tenyerén. A hegye felé dőlt, tehát nyilván remekül repül. Nagyjából két kilós lehetett, ránézésre ekkora súlyt várt David.

- Tök normális. Semmi különlegeset nem érzek. Súlya rendben, nem fáj, nem zsibbaszt, remekül érzem magam.
- Adom a másikat.
- Oké.

Azt is kézbe vette, játszott vele kicsit, ahogy az előzővel. De ugyanúgy semmi.

- Csinálj úgy David, mintha eldobnád - szólalt meg Cécile.
- El is dobjam?
- Azt azért ne. Nem hiszem, hogy jó néven vennék.
- Rendben, akkor csak lóbálom - mosolygott a nőre a fiú. - Elég lesz? - kérdezte, miután vagy egy percig imitálta a dobást.
- Elég, persze.
- Mit teszteltünk ezzel?
- Kíváncsi voltam, hogy áll a kezedben.
- És?
- Nem hiszem, hogy valaha használtad volna, David.
- Nem is használtam.
- Nem úgy értem. Mármint az a valaki, aki most éppen David.
- Aha. Egy pillanat. Van egy ötletem.

David odébbsétált tőlük, vagy tízméternyire.
- David! - sikított föl Danielle. - Ne!

Három elképedt szempár nézte, ahogy a fiú egy hirtelen mozdulattal megfogja a fejénél a dárdát, fölrántja magán a pulóvert és a jobb mellkasába szúrja a fegyvert. Lebénultak a látványtól.

- Na, hát most már tényleg tettünk valami igazit. Nincs rám semmi hatással, gondolom, nem akarunk úgy hazamenni, hogy pont ugyanolyan keveset tudjunk, mint mikor idejöttünk.

- Jézusom David - suttogta a lány. - Mit tettél? Mi van, ha belehalsz?
- Dehogy. Kigondoltam ezt előre. A mellkas jobb oldala a legvédettebb. Még ha kicsit mélyre is megy a szúrás, nem érinti a szívet, esetleg eltör valami bordát, de ennyi. A nyaki sebhez képest sokkal biztonságosabb. És hagy bennem tán pár szilánkot, így megint megfigyelhetjük az arra adott reakcióimat. Én tényleg tudni szeretném, ki vagyok. És ezzel tán megint egy lépéssel közelebb kerülünk a megértéséhez.
- Te egy hős vagy David. Igazi tudós - nézett rá csodálattal Cécile. - Ilyet még nem láttam.
- Pedig tudtommal elég általános volt, hogy a kutatók saját magukon próbálták ki az ötleteiket. Az elektromosságról és pár gyógyszerről konkrétan tudom, hogy ezt tették a felfedezőik. Hát azokhoz képest ez nem is veszélyes.
- Jobb, ha visszaadod a dárdát, David - szólalt meg a prof. - Még egy ilyen kísérlet, és nem marad alany.
- Nyugalom, csak ennyit akartam. És megvan, lehet mit vizsgálni otthon, Cambridge-ben.
- Rendben. És tényleg hatalmas dolgot tettél, David. Nem tudom, képes lett volna-e bármelyikünk megtenni a helyedben.
- Hát én volnék itt az időtlen, vagy micsoda, nem? Vannak bizonyos előjogaim - vigyorgott David.
- Öncsonkításra, te hülye? - a lány nagyon haragudott Davidre. - Tudod, inkább elhiszem, hogy biztonságban vagyok melletted, de mégegy ilyet ne, kérlek. Na, hadd nézzem a sebedet.

Szép darab volt, nagyjából egy centi mélyen fúródott a hegy David mellizmába. Vérzett is rendesen, de azért nem életveszélyesen. Mégcsak nyomókötés sem kell rá, el fog az állni magától is nemsokára.

- Mit érzel? - kérdezte a prof.
- Szerintem pont annyi fájdalmat, ami egy ekkora sebtől kitelik. Most sincs semmi zsibbadás, vagy különleges diszkomfort érzés. Ha ezt egy normál bicskával csinálják, ugyanezt érezném.
- Értem. Na, hát akkor ezzel megvolnánk. Induljunk haza, hogy ha szükségessé válna, kéznél legyen a labor, meg a sebész. Jobb azért a biztonság.
- Rendben. De tényleg semmi bajom. Majd vigyázok, össze ne vérezzem a Bentley-t - kacsintott a profra a fiú.

---

- Hát Donald, ezt rohadtul elcseszte.
- Nagyobb a gond, mint gondolta, doktor úr?
- Sokkal. Három kézközépcsontja eltört, a többi megrepedt, csakúgy, mint az alkarcsontjai, és még a könyökízülete is kificamodott. Döbbenetes.
- És akkor most mi lesz?
- Most az lesz, hogy megpróbáljuk magát összerakni. Műtétre van szükség, talán nem is egyre. És minél sürgősebben, nehogy megkezdődjön a teljesen összevissza helyzetben a csontjai összeforrása. Mert akkor tehetetlenek leszünk.
- Mennyi időre leszek forgalmon kívül?
- Hát, a félév az a minimum. Ezt jól elintézte.
- Az a szemét kis pöcs, kiprovokálta.
- Jó lenne ezen túllépni, Donald. Maga ütött, a sérüléseiből ez egyértelmű. És nagyon nagyot, amihez gratulálok, de úgy tűnik, rossz célpontot választott. Ilyet ugyanis még nem láttam, pedig húsz éve vagyok baleseti sebész, és a legrosszabb sérülésekből is láttam jópárat. Mintha nem is falba, hanem egy tank páncéljába vágódott volna az ökle.
- Nem mindegy, mit ütök meg?
- Nem hát. Ha egy rugalmas valamibe csap bele teljes erővel, akkor a célpont deformálódása elnyeli az energiát, miközben az alakja megváltozik. De ha rugalmatlan anyagba ütközik az ökle, ami ráadásul keményebb, mint a maga ökle, akkor bizony a gyengébb anyag enged. És ez a mi estünkben a maga ökle volt. Mondom, ilyet még nem láttam.
- Fura egy figura ez a David Nolan. Volt nemrég egy meghökkentő sztorija, de azt hittem, csak csajozós hülyeség.
- Mi volt az?
- Állítólag bepottyant egy római légiósba, és ott volt egy csatában. Szerzett valami sérülést, és azt hazahozta. Mondom, hogy baromság, de valami biztos nincs rendben a kis pöccsel.
- Muszáj így beszélnie, Donald? Ettől nem lesz jobb az állapota, és ha tovább gyűlölködik, még a végén újra beleszalad valami olyan konfliktusba, ami után nem tudom összerakni.
- Ehhh. Persze, rendben.
- Jó, mert a saját érdekében mondom, Donald. Fél évig kiesik a versenyzésből. És mondom, ennyi a minimum. Gipsze lesz, sokáig, gyakorlatilag semmit nem sportolhat. Ne kössön bele újra ebbe az acélfejű David-be, mert nem jön ki jól belőle. Ő nem ütött?
- Nem.
- Jó. Vegye úgy, hogy megúszta, Donald. Ha a keze is olyan kemény, mint a járomcsontja, vagy az álla, és azzal megüti magát, ott súlyos dolgok történhetnek. A lehető legsúlyosabbak. Ugye ért engem?
- Rendben, tényleg jó leszek. A sport fontosabb, mint a hülyegyerek.
- Örülök, hogy így látja. Remélem, holnap is.
- Megígérem, doktor úr.
- Oké. Na, menjen most haza, szedje össze a cókmókját, mert délután be kéne jönnie a sebészeti klinikára. Elvégezzük a laborvizsgálatokat, és holnap megműtjük. Tényleg sietnünk kell.
- Értem. És megvizsgálja a csontbajnokot is?
- Nagyon kíváncsivá tett. De persze csak akkor tehetem, ha hozzájárul.
- Elmondja majd, mit talált?
- Orvosi titoktartás, Donald, emlékszik?
- Jó, bocs. Na, sietek.

---

- David Nolan?
- Igen. Ki keres?
- William Colson vagyok, az egyetemisták üzemorvosa. Zavarhatom egy pillanatra?
- Persze, ismerem Önt. Minden évben voltam szűrővizsgálaton. Miben segíthetek?
- Remek. A kartonjáról tudom a telefonszámát. És bocsásson meg, hogy zavarom. Általában nem szoktam a pácienseket a magánszámukon zaklatni.
- Elhiszem, tényleg nem probléma. Tehát?
- Járt nálam az egyik élsportolónk. Az evezőscsapatnak én vagyok a sportorvosa, mert baleseti sebész az igazi szakmám.
- Kitalálom: Donald Hickey.
- Igen. És meglehetősen súlyos sérülésekkel jelentkezett nálam.
- Nem bántottam, doktor úr.
- Tudom, ez egyértelmű a sérülések jellegéből. És épp ez, ami miatt hívom. Ilyen sérüléseket csak akkor láttam, illetve még akkor sem, mikor valaki dühében a falba csapott. Magának, David, valami különleges anyagból lehetnek a csontjai.
- Mi van Donalddal?
- Annyit elmondhatok, hogy műteni kell.
- Értem. Sajnálom, de csak saját magának köszönheti. Egy ujjal sem bántottam.
- Donald szerencséjére. Szóval David, szeretném megkérni egy vizsgálatra.
- Mit vizsgálna?
- Csontsűrűséget. Vannak mindenféle speciális eszközeink a klinikán, nem csak gyógyítunk, hanem kutatunk is. Csinálnánk pár röntgenfelvételt, csontbiopsziát. Egyik sem fájdalmas, és minimális sérülést okoz csak, észre sem veszi.
- Oké, miért is ne. De van egy feltételem.
- Hallgatom.
- Bármire is jut, az eredmények nem publikálhatók, azok kizárólag az ön tudományos érdeklődését szolgálhatják, de nem a nyilvánosságét.
- Értem. Bár a tudomány haladását épp a minél szélesebb nyilvánosság szolgálja.
- Tudom, de ehhez akkor is ragaszkodom. Elfogadja?
- Nem tehetek mást, igaz?
- Igaz.
- Rendben. A szavamat adom rá.
- Köszönöm. Mikorra kéne mennem?
- Bármikor. Akár most is.
- Most épp kocsiban ülök, és a mai napom már eléggé elkelt. De holnap délelőtt megkeresném. Hol találom?
- A sebészeti klinikán. Mondjuk délelőtt tíz? Tudom, hogy a hallgatók nem szeretnek túl korán kelni.
- A tíz tökéletes. Mennyi ideig fog tartani a vizsgálat?
- Ebédidőre végzünk. És meg tudom már akkor mondani a legfontosabb eredményeket. A részletes elemzés persze hosszabb időt vesz majd igénybe. De mindenről tudni fog.
- Rendben. Ott leszek.
- Köszönöm, David. Várom.
- Viszlát holnap.

- Ki volt az? - kérdezte Danielle.
- Az egyetem üzemorvosa.
- Mi a fenét akart tőled?
- Donald feltűnt nála, jól összetört kézzel. És a doki szerint nekem valami különleges csontból van a fejem, azért olyan súlyosak a sérülései.
- Lassan tényleg kísérleti nyúl leszel. Jó ötlet, hogy engeded magad megvizsgálni?
- Lehet kockázata, de megígérte, hogy az eredmények köztünk maradnak. Szerintem be is tartja.
- Remélem.
- Danielle, tényleg nagyon szeretném tudni, miben térek el az átlagembertől. És leginkább miattad.
- Miattam?
- Igen. Nem akarom, hogy akár csak egy pillanatra is tartsál tőlem, vagy idegennek érezz. És minél többet tudunk meg rólam, annál inkább biztonságban fogod érezni magad mellettem.
- Vagy nem - mosolygott rá a lány. - Miattam ne aggódj. Biztos ér még egykét sokkhatás, de ha nem transzformálódsz hirtelen óriás százlábúvá, akkor szerintem fel tudom már dolgozni a meglepetéseket.
- Köszönöm. Bízz bennem, csak ennyit kérek.
- Bízom. Jobban, mint önmagamban.

Egymásra mosolyogtak, aztán Danielle visszabújt David hónaljába a fekvőhelyszerű Bentley-ülésen.

- David.
- Duncan?
- Óvatosan. Értem, amit Danielle-nek elmondtál, és igazad is van. Úgyhogy inkább úgy általában mondanám, mintsem a konkrét esetre: vigyázz magadra. Egy gyilkos vadászik rád. És elég eltökélten. A kairói biztonsági őr esete mindig jusson eszedbe.
- Szegény ördög. Miattam halt meg, tulajdonképpen.
- Ezen ne emészd magad, őt a véletlen küldte a gyilkos útjába. Te vagy a célpont, ezen járjon minden pillanatban az agyad - mondta Danielle.
- Jó lenne, ha mindig tudnánk, merre jársz - szállt be Cécile a fiú győzködésébe.
- Jó van már, hé, kicsit sok lesz a féltésből, anyám féltékeny lesz. Tényleg értem, és mindig tudni fogjátok, bármit teszek. Danielle úgyis mellettem van. Végre - kacsintott a lányra.
- Időben érkeztem - mosolygott rá a lány.

---

Aztán újabb telefoncsöngés. Most Danielle mobilja jelzett.

- Igen, Donald?
- Merre vagy?
- Nem hiszem, hogy tudnod kéne.
- Már nem vagyunk együtt?
- Nem, már nem. Ne tégy úgy, mintha semmi sem történt volna. Elég volt az erőszakosságodból.
- Korábban tetszett.
- Nem, korábban sem tetszett. De elviseltem. Tovább viszont nem, úgyhogy váljunk el békében.
- Csak megszerzett a gyík haverod, igaz?
- Ehhez neked mi közöd?
- Hát csak annyi, hogy ha mellette kötsz ki, akkor veszélyben leszel.
- Merthogy?
- Szarrá tört a kezem, fél évig nem sportolhatok.

A lány majdnem rávágta: tudom. De gyorsan észbe kapott. Donaldnak nem kell tudnia, hogy David beszélt az orvossal. Senkinek sem kell tudnia. Sőt. Nem szabad tudnia.

- Szegény Donald. Most sajnálnom kéne? Ott voltam, tudom mi történt.
- Értsd meg, Danielle, féltelek. A barátod egy szörnyszülött.
- Nocsak. Volt már pöcs, meg gyík, most meg már szörnyszülött.
- Vagy épp földönkívüli. Olyan sérüléseim lettek, mintha egy tankot ütöttem volna meg. Ezt a dokim mondta.
- Szép nagyot üthettél. Légy rá büszke. Ja, voltam veled párszor, mikor belekötöttél másokba is. Akkor is büszke voltál rá. Hát most visszanyalt a fagyi.
- Ennyire nem érdekel, mi van velem?
- Nem Donald, már tényleg nem érdekel. Úgy érzem magam, mint aki kiszabadult a friss levegőre. Egyszerűen sok voltál.
- Értem. Én, a hús-vér ember, sok vagyok, de a David Nolan nevű szörnyszülött nem az.
- Te nem hús-vér ember vagy elsősorban, hanem egy bizonyításkényszeres gyerek. És én nem vagyok az anyád, bocs.
- Hű, de kemény vagy.
- Mint David koponyája. Jól összeillünk. Még valami?
- Én szóltam, Danielle. Bajba kerülsz a szörnyed miatt, meglátod.
- Rendben, vállalom. De ez az én döntésem, mert az én életem, nem a tiéd. Úgyhogy örülnék, ha mostantól kiszállnál belőle.
- Hülye kurva.
- Neked is viszlát.

Danielle kinyomta a telefont. Nem kellett elmagyaráznia sem Davidnek, sem a többieknek, hogy ki volt a vonalban, és mi volt a téma.

- Szép napunk van - mondta, és visszadőlt David hónaljába.

---

A tábor kapujától idáig hallatszott a harsonaszó. Titus Sura az északkeleti toronyban volt félnapos őrségben, pont a főkaputól legtávolabb. De a hangjelzés egyértelmű volt: magas rangú személy érkezett. Talán visszaért Cornuta legatus miután jelentést tett a Ceasarnak az elvesztett csatáról. Kis idő múlva újabb hangjelzést hallott. Ez ritka volt, még sosem hallotta eddig. De a kiképzés során persze beleverték elégszer, hogy tudja, mit jelent. Annyit: mindenki a központi térre! Ritka az olyan alkalom, mikor az őrséget is lehívják a falakról. Eszerint valami nagyon fontos dolog történik. Titus már futott is teljes fegyverzetben a tábor közepe felé. Gyorsan odaért, és örömmel nyugtázta: tényleg a legatus érkezett vissza. Eszerint Ceasar nem áll bosszút a vereségért a vétleneken.

A tizenhetedik légió minden mozogni képes embere összegyűlt. Siralmas látvány volt, ahogy a nemrég még hatezer veterán harcosból álló büszke sereg helyett egy szedett-vedett háromszáz fős csoport lézengett az alakulótéren. Hát, ennyien maradtak. De legalább ennyien megmaradtak. Ez is háromszáz római katona, még ha nem is a legjobbak.

- Ave, legionáriusok!
- Ave, legatus - válaszolt a kis sereg.
- Ceasar-nál jártam Bibractében. Jelentést tettem neki a teutoburgi eseményekről, a légiók állapotáról. A másik két légióból is érkeztek hírnökök, míg ott voltam, így Ceasar minden információval rendelkezik már. És döntéseket hozott. Az én feladatom ismertetni veletek, és ugyanezt megtenni a tizennyolcadik és tizenkilencedik légió katonáival is. Úgyhogy rövidre fogom, mert hosszú út vár még rám.

Néma csend volt, nemcsak azért, mert a legionárius amúgyis fegyelmezett, hanem azért is, mert érezték: amiket a legatus mondani fog, az mindannyiuk életét meghatározza majd.

- Ceasar rettentő csalódást élt át. Mióta Ő vezeti a birodalmat, nem vesztettünk csatát. Pláne nem ilyen méretűt. És ami a legjobban fáj neki, az 20 ezer légiósának elvesztése. Mindannyian tudjátok, hogy soha olyan jó dolgunk nem volt, mint Ceasar alatt. Mi vagyunk a gyermekei, és most 20 ezer gyermekét vesztette el.

Igen, minden katona tudta, hogy Augustus Róma lelkének és értékőrzőjének a légiókat tartja. Tényleg rettenetes veszteségként élhette meg a történteket.

- Amennyire ilyen helyzetben egy uralkodó képes higgadt maradni, azt megtette. Bár hatalmasat csalódott a kormányzóban, de nem fogja halálában megalázni. Ha meglesz a holtteste, Rómában fogja tisztességgel eltemetni. De megbocsátani nem fog. Nagyon komoly hadvezetési hibákat vétett, ez a kialakult összkép alapján egyértelmű.

Amit eddig csak sejtettetek, eszerint már tény: Varus meghalt a csatában. Talán jobb is így neki - gondolta Titus Sura.

- És bár az egyes katonák önmagukban nem hibásak a történtekért, csak a parancsokat teljesítették, de az esetnek például kell szolgálnia minden római katona, és hadvezér számára az idők végezetéig. Ceasar döntéseit e cél érdekében hozta meg. Saját szavait halljátok.

A legatus egy tekercset húzott elő az övéből, és most kibontotta.

- Elrendelem, hogy a tizenhetedik, tizennyolcadik és tizenkilencedik légió szűnjön meg. E számokon többé a Római Birodalomban légiót nem lehet felállítani. Emlékezzen mindenki múlhatatlan szégyenünkre.
- Elrendelem, hogy a három valahai légió maradék személyzetéből két cohors legyen létrehozva. E két cohors más légiónak nem lesz része. A két cohors egyikének a neve Varus, másikának Teutoburg legyen.
- E két cohors a birodalom távoli helyein fog szolgálatot teljesíteni, hogy a római hadseregben ne merülhessen feledésbe: legyőzhetetlenségünk alapja az alapos kiképzésen, és folyamatos gyakorláson alapuló harcedzettség, nem pedig az elbizakodottság.
- E két cohors tagjai többé Itáliába nem léphetnek.
- A Varus cohors új állomáshelye Szíria provincia, ahol helyőrségi feladatokat lát el a kormányzó rendelkezése alapján.
- A Teutoburg cohorsé Egyiptom, az ottani kormányzó alárendeltségében végeznek rendfenntartó feladatokat.
- Egyik cohors sem vehet részt hadjáratban, ennek megfelelően hadizsákmányból sem részesülnek többé.

Titus Sura csalódott volt. Bár ha jobban belegondol, örülhet, hogy egyáltalán meghagyták az életüket, és szolgálhattak tovább légiósként. Még ha csak ilyen rendfenntartó, másodrendűként, de akkor is. És meghagyták a római polgárjogukat is. De a büszkeségüket örökre elvették. Körülnézett, látta, hogy többen összeestek, másokat a zokogás rázott. Nagyon kevesen voltak, akik képesek voltak vigyázzállásban, fegyelmezetten fogadni a lesújtó rendeletet.

- Nos, katonák. Eddig tart Ceasar rendelete. A feladatom annak maradéktalan, és gyors végrehajtása. Marcellus Maxentius, lépj elő.

A centurio fegyelmezett tartásban állt a legatus elé.

- Te vagy az egyetlen életben maradt centurionk, így a Varus cohorsot te vezeted. Értetted a parancsot?
- Értettem legatus. Megfelelek neki.
- Köszönöm. De van még egy feladatod. Nincs más centurionk, de a Teutoburg cohorsnak vezető kell. Tégy javaslatot egy centurio előléptetésére.
- Titus Sura, uram.

- Titus Sura, lépj elő.
- Jelen, uram.
- Vállalod-e a megtisztelő megbízatást?
- Igen, vállalom. Megfelelek neki.
- Mostantól centurio vagy. Légy méltó elődeidhez és társaidhoz.
- Úgy lesz, Marsra esküszöm.

- Rendben, katonák. Mindenki menjen vissza a korábbi teendőihez. A két centurio velem jön, megbeszéljük a további teendőket. Két hét múlva mindkét cohorsnak állnia kell, és indulunk keletre. Van kérdés?

Nem volt.

---

A legatus bevezette őket a táborban levő kormányzói rezidenciába. Varus már aligha fogja használni, Ők hárman most a vezérkar. Szomorú volt átélni, hogy ez a máskor nyüzsgő terem, ahonnan hírnökök indultak minden percben, és jelentések érkeztek folyamatosan, most milyen kihalt. Hatalmas árat fizettünk, hogy én centurio legyek - gondolta szégyenkezve Titus Sura. Kicsit még olyan volt, mint az alvajáró, egy salernumi közkatonának álmai netovábbja, hogy egyszer talán centurio lehet. És lám, teljesült. Aztán arra gondolt, hogy megérdemelte, és ettől csökkent a lelkiismeret-furdalása. Végülis tíz éve harcol, mindenütt, ahol szükség volt rá, és sosem vallott szégyent. És lesz ideje beletanulni a következő időkben mindabba, amit még nem tud. Hosszú lesz az út keletre, és Szíriáig valószínű, hogy együtt megy a két cohors. Marcellus Maxentius majd beavatja feladata rejtelmeibe, mielőtt Ő a saját cohorsát továbbviszi Egyiptomba.

- Na, magunk között vagyunk, ha érdekel Titeket, elmondom mi történt Bibractében.
- Nagyon is, Uram - mondta Marcellus Maxentius.
- Találkoztam én már korábban Ceasar-ral, nem is egyszer. Mindig higgadt volt, jókedvű, akár azt is mondhatnám: megnyerő. Hát most meg nem.
- Feldühödött?
- Nem. Szimplán megbolondult. Mikor végeztem a jelentésemmel, levetette magát a földre, és elkezdte a fejét beleverni a padlóba. És üvöltött közben, valami ilyesmit, és folyamatosan: Varus, add vissza a légióimat!
- Ijesztő.
- Az volt. rajtam kívül még vagy ötven különböző ember volt nála, és senki sem mert megnyikkanni sem. A testőrei próbálták lefogni, nehogy kárt tegyen magában, de elzavarta őket is. Mikor úgy tűnt, lehiggad, megérkezett a tizennyolcadik légió hírnöke. A legrosszabbkor, úgyhogy újra fellángolt az őrülete. A legmegdöbbentőbb, hogy egyáltalán nem színészkedett: tényleg önkívületben volt. Mikor végül visszaült a trónjára, vérzett a feje, és üvegesek voltak a szemei.
- Akkor tényleg igaz mindaz, amit a legionáriusok gondolnak róla.
- Hogy olyan, mintha az apjuk lenne? Igaz. Teljesen igaz. Tényleg olyan volt, mint aki húszezer gyermekét vesztette el. És szerintem ezért hozta meg azokat a döntéseit is, amiket odakint nem mondtam el.
- Nocsak. Figyelünk, legatus.
- Nem foglaljuk el Germániát.
- Micsoda? - kiáltott föl egyszerre a két centurio. - Egy ilyen aljas árulás után nem büntetjük meg az elkövetőjét? Vérszemet fognak kapni a germánok, ha nem csapunk vissza. És hatalmasat - mondta Marcellus.
- Igaz. Pontosan ez fog történni. De nem érdekli Ceasart. Több katonát nem akar veszteni. Nem fogja tovább növelni a birodalmat, legalábbis Germánia felé biztosan nem.
- Elfoglalta az Alpokat, Trákiát, Pannóniát, Egyiptomot, Hispánia északi részét, gyakorlatilag már csak a germánok maradtak egyetlen komolyan vehető területként. És bőven van erőnk elsöpörni őket. Soha nem voltunk annyira erősek, mint most. Épp Ceasar miatt. 40 légiónk van, elvesztettünk hármat, nem a világ.
- Ismét csak igaz minden szavad, Marcellus. De akkor sem. Meghagyja Őket. Meghatározta, hogy kelet felé a Rajna, észak felé pedig a Duna lesz a határfolyónk. Tehát Germánia érintetlen marad. És még büntetőexpedíciót sem indít.
- Ebből baj lesz. Ha nem azonnal, akkor később. Nem szabad hagyni, hogy a germánok szövetsége tartós legyen. Ha megerősödnek, komoly fenyegetést jelenthetnek.
- Valóban. De a Ceasar döntései véglegesek. Tett néhány katonai intézkedést, de azok is csak a védelem erősítésére jók, másra nem. Két galliai légiót indított a mi helyünkre, megvárjuk Őket, és aztán indulunk keletre. A pannóniai és trákiai felkelést leverik a légióink, onnan is visszaér a kilenc légió. És azok is a határt fogják őrizni.
- Dehát ez 11 légió. Ennyivel a világot is meg lehetne hódítani, nemhogy Germániát.
- Tudom. És ahogy láttam, mindenki más is tisztában volt ezzel a trónteremben. De senki sem szólt, akkora Ceasar tekintélye, hogy nincs, aki fölhívja rá a figyelmét, ha rossz döntést hoz. Mikor elindultam vissza, már lehiggadt, olyan volt, mint máskor, de a döntéseit nem változtatta meg. Tehát nem is fogja.
- Szomorú.
- Az. De ez van. Ebből egyszer nagy baj lesz. Tán nem a mi időnkben, de egyszer biztosan. Na, de akkor a saját feladatunkra koncentráljunk.
- Köszönöm az előléptetést, legatus - szólalt meg Titus Sura. - Nem is álmodtam erről. És a javaslattételt is - nézett Maxentiusra.

Mindketten rámosolyogtak.
- Nézz körbe centurio a táborban, aztán mondd meg, ki lett volna helyetted. Alig maradt ember, Te vagy a rangidős. Amit meg még nem tudsz, arra megtanítlak útközben - mondta Marcellus.
- Na, akkor kezdjünk szervezni. Két hét múlva két cohors-nak kell lennie, és ahogy megérkezik a két galliai légió, már indulunk is. Úgyhogy elő a térképeket, mindhármunknak reggeltől estig lesz dolga. Össze kell ide gyűjtenünk a három légió maradványait. Ezzel kezdünk.

---

Danielle és David pontban hat órakor kopogtattak a prof ajtaján. Így beszélték meg még visszafelé a kocsiban: a profnak el kellett intézni pár tanszéki ügyet, de előtte hazavitte a fiatalokat. Történt egy, s más a British Múzeumban, aztán hazafelé a kocsiban, rájuk fér egy kis kikapcsolódás. Meg persze a fiúnak ruhát kellett cserélnie, mert a pulóvere, de főleg az alatta levő póló piros színűre váltott a vértől. Tényleg nem volt veszélyes, gyorsan el is állt, de addig azért bőséggel meglocsolta, ami az útjába került.

- Gyertek! - szólt ki a prof az ajtón.

David és Danielle összekacsintottak és beléptek.

- Duncan, hoztunk neked valamit.
- Nekem?
- Neked. Meg Cécile-nek is, ő se maradjon ki a buliból.

A francia nő ott ült persze a profnál, láthatóan elválaszthatatlanok voltak - Mint mi - jutott Danielle eszébe, és ismét volt oka mosolyogni. A Donalddal való telefonbeszélgetés óta szinte röpködött. Még David öncsonkítása sem aggasztotta többé. Megvolt erre az oka.

- És micsoda ez?
- Hát, gondolom, ha kinyitod, egyértelmű lesz.

Csöppnyi rózsaszín papírba csomagolt valami volt az ajándék. Cécile is közelebb hajolt, hogy ki ne maradjon a kibontás élményéből.

- Na rendben. De nem bolha, ugye?
- Nem. Bár elég kicsi - vigyorgott David.

Sikerült a profnak végül megbirkóznia a feladattal, ilyen kis csomagot kibontani komoly kézügyességet igényelt. És nem volt benne semmi.

- Hát, ennél azért többre számítottam, hamár ajándékot kapok.
- Ott van az, Duncan, nézd meg alaposabban. Fordítsd az asztal felé a papírt.
- Te szívatsz engem, Danielle.

De azért megfordította. És valóban hallatszott egy nagyon halk koppanás. Mintha valami az asztalra esett volna. És ahogy közelebb hajolt, észrevette.

- És ez a mi a fene?
- Belőlem van. Illetve majdnem. A dárda szilánkja.
- Micsoda?

Felnevettek mindhárman, olyan elképedt arcot vágott a prof.

- Bizony - mondta Danielle. - Teljesen kilökődött délután. Daviden nyoma sincs a sérülésnek, és ez volt benne.
- Nem igaz. Mutasd David a sebet, légyszíves.
- Oké, kezd úgyis komoly vetkőzési rutinom lenni.

Tökéletesen sértetlen volt a fiú jobb mellkasa. Mintha hallucináltak volna pár órával ezelőtt a British Múzeumban, pedighát David szép lendületesen szúrta mellbe magát, és a vér sem volt illúzió.

- Elképesztő - suttogta Cécile.
- Az én pasim - kacsintott rá Danielle.
- Szóval ennyit a dárdáról - vette magához a szót David. - De legalábbis erről. Vagy valószínűleg erről a kettőről, ami a British Múzeumban van. Sem ott nem volt rám semilyen hatással egyik sem, sem azóta.
- Igaz - mondta Cécile - Ennyire máshogy viselkedett benned az, amivel megdobtak?
- Így van. Az fájt, lüktetett és gyulladtan tartotta a környékét, míg ki nem szedte a sebész.
- Szóval nem egyformák a dárdák.
- Mintahogy az időtlenek sem.
- Hogyhogy?
- Egyszerű, előbb is gondolhattunk volna rá. Egy időtlen, egy dárda. Megvan mindegyiknek a sajátja, amivel megölhető. A többire érzéketlen. Mit is mondtál Duncan, a kairói múzeum valami korábbi esetéről?
- Az igazgató mondta, hogy nagyjából egy évtizede volt egy kis zavar az ő két dárdájuknál. Az egyik elmozdult, és a tárló is nyitva volt. De ezenkívül semmi.
- És melyik dárda volt a kettőből? Ugyanaz, amit most használtak?
- Azt nem tudom. És szerintem az igazgató sem. Eddig senki nem gondolt arra, hogy nem egyformák.
- Hát akkor erre is tudjuk a választ, mert tíz éve én már tizenkét éves voltam, és roppant békés gyerekkorom volt, legalábbis nem akart senki dárdával átbökni. Tehát nem rajtam használták.
- Hanem egy másik időtlenen - mondta Cécile.
- Bizony. És ebből megint csak következik valami. Az a másik is éppen aktív, és valahol van. Vagy legalábbis 10 évvel ezelőtt épp terepen volt. Különben aligha akarták volna megölni.
- Ha viszont sikerült, akkor én is mondok valamit - éledt föl megdöbbenéséből Duncan. - Ha ennyi idő alatt csak a két kairói dárdához nyúltak, és egyszer sem a British Múzeumban levőkhöz, akkor lehet, hogy már nincs életben minden időtlen. És ha a tíz évvel ezelőtti eset sikeres volt, akkor Te vagy az egyetlen élő a tízezer éves egyedekből, David.
- Igen, valóban logikus - válaszolta David. - Bennem is ugyanez merült föl idefelé jövet. De a szitu még ennél is bonyolultabb.
- Remek - szólt Cécile. - Imádom az ilyet.
- Az igazi kérdés az, hogyha az időtlenekből már csak én élek, akkor ki használta a dárdát?

---

- Jó, akkor most húzzuk be a kéziféket, mert ez a tempó nekem gyors. Értem a mondatokat, de nem áll össze.
- Figyelj Cécile. Howard Carterék 1924-ben fejezték be Tutanhamon sírjának feltárását. Csaknem száz éve. Nem mondom, hogy túl könnyen és békésen, de sikeresen elosztották a talált kincseket a kairói meg a British Múzeum között. A négy dárdáról azt gondolták, semmiben sem különböznek, így abban könnyen meg tudtak egyezni: fele ide, fele oda. Ezért kettőt mi kaptunk, kettőt meg az egyiptomiak.
- Eddig oké Duncan, ezt tudom.
- Rendben. Itt van a két dárda Angliában, és száz éven át semmi sem történik vele. Nem lopják el, nem bolygatják a tárlóit, ott van, ahol kiállították és kész. Tehát senki nem érezte a szükségét, hogy használja. Mi már tudjuk, hogy a dárdák különböznek, ez derült ki David önsebzéséből. A két nálunk levő dárda tehát két másik időtlent képes megölni, nem Davidet.
- Rendben, és?
- Ugyan az időtlenek tízezer évesek, vagy valami ilyesmi, és nagyjából semmit sem tudunk róluk, mármint azon kívül, amit Te elmondtál, de az szerintem valószínű, hogy száz év alatt azért csináltak volna valamit, ha élnek. Tehát célpontok lettek volna, mert az is látszik, hogy nem egy életbiztosítás időtlennek lenni. Tehát megpróbálták volna megölni Őket, mint ahogy Davidet próbálták az ellene készített dárdával. De semmi ilyesmi nem történt, mert száz évig nyugalomban volt a két dárda. Biztosak persze semmiben sem lehetünk, de nagyon valószínű, hogy azért nem használták őket, mert nem volt rájuk szükség. És ennek csak egy logikus oka lehet: hogy már nem élnek.
- Maradt két időtlenünk. David és mégvalaki. Velük akkor mi van?
- Davidet megpróbálták megölni a római légiós bőrében. Hogy honnan tudták, hogy ott van, újabb probléma, de ezt majd később végiggondoljuk. Tudjuk, hogy ehhez azt a dárdát használták, amit szerencsétlen biztonsági őrbe merítettek. Tehát a kettőből az egyik biztos, hogy David dárdája. De a kairói két dárdával tíz éve történt egy másik eset is. Hogy ugyanazzal a dárdával, amit David ellen használtak, vagy a másikkal, azt nem tudjuk. De ki tudjuk következtetni.
- Éspedig?
- David ellen nyilván ugyanazt a dárdát használták volna, mert a gyilkosa pontosan tudja, hogy melyik, melyik. De David nem emlékszik semmi ellene irányuló komolyabb támadásra, pedig egy tizenkét éves fiú, amennyi akkor volt, mikor a dárdákkal valami történt, biztosan emlékezne ilyesmire. Tehát az akkori esetben a másik dárda szerepelt, mert másik célpontot ért támadás. Hogy sikeres, vagy nem, az persze kérdés.
- És persze meg is válaszolod - mosolygott Cécile.
- Igen. Az elmúlt tíz évben, egészen a mostani esetig a kairói dárdákkal sem történt semmi. Valami azt súgja, hogy mihelyt a gyilkos rájön, hogy Davidet nem sikerült elintéznie, újra próbálkozni fog. Ha tehát az elmúlt tíz évben nem tett újabb kísérletet, ebből sajnálatosan az következik, hogy az akkori kísérlete sikeres volt. Tehát összesen egy időtlen maradt. A mi fiunk.
- Oké, köszi. Én ugyan Agatha Christie-n nőttem föl, ami francia létemre gondolom dicső teljesítmény, de ez most nekem is sok volt. De már értem. És sajnos nagyon logikus.
- Van még valami. Nem tudjuk persze, David mennyit hoz magával ebbe a testbe, amiben épp lakozik a korábbi énjeiből, de a különleges regenerációs képességeiből az következik, hogy valamennyit azért igen. És a British Múzeumban leteszteltük: ugyanolyan amatőr módon fogja meg a dárdát, mint bármelyikünk. Ha az időtlenek egymást gyilkolták volna az idők folyamán, akkor Davidnek lenne némi rutinja ezügyben. De mindannyian láttuk, hogy nincs.
- Most nem tudom, hogy szégyenkezzek, vagy büszke legyek emiatt - mosolyodott el a fiú.
- Inkább büszke, nem vagy gyilkos alkat, és ez Danielle-nek is jó hír - kacsintott a lányra Cécile.
- Hurrá - grimaszolt egyet Danielle.
- Szóval nem egymást ölik az időtlenek - folytatta a prof a fejtegetést. - Igazából így logikus, hiszen azt hallottuk tőled, Cécile, hogy ők a világot egyensúlyban tartó négy alaperkölcsöt személyesítik meg. Az egyensúly pedig borul, ha a képviselői kiirtják egymást. Tehát valaki más, vagy épp mások próbálják elpusztítani őket. És már háromnegyedrészt sikerrel jártak.
- Nyilván azok, akik a dárdákat kovácsolták. Vagy legalábbis létrehozták. Mert fizikailag nem találtak annak idején különbséget köztük, mi is csak most tudtuk meg, hogy van. De hogy miben áll a különbség, arról fogalmunk sincs.
- Ezügyben tehetünk majd lépéseket, Cécile. Bár most eléggé megbolydult a dárdák ügye, nem hiszem, hogy a kairóiak egy szóra odaadnák tanulmányozásra a két dárdájukat. Kicsit várunk, és majd próbálkozunk.
- Oké. De nekem volna még egy kérdésem.
- Nosza.
- Miért épp a légiós?
- Hogy érted?
- Mi a fenét keres egy időtlen egy olyan személyben, akiből százezernyi számra van a saját korában? Mert azért Rómában a leggyakoribb foglalkozás épp a légiós volt, nem, Duncan?
- De. Pont Augustus idején nagyjából háromszázezren voltak.
- És ahelyett, hogy valami komoly magisztrátus bőrébe bújna, vagy épp Augustusba önmagába, hogy igazán lehessen hatása, belepottyan egy teljesen hétköznapi figurába. Ennek meg mi értelme?
- És ennél még sokkal rosszabb a helyzet - szólalt meg David. - Egyáltalán ki ment bele a katonába?
- Mármint?
- Van az időtlenünk, aki épp David. Azaz én. Tehát megvan az a személyiség, akit választott, mert célja van vele. Minek ugrana tovább? És ha tovább ugrik, hogyhogy megmarad egyben Davidnek is? Valahogy ez az időugrós sztori kilóg a sorból.
- Ez engem is zavar - nézett a fiúra Danielle. - Amit eddig tudunk, vagy inkább valószínűnek veszünk, mert logikus, az alapján az időtlenek nem ugrálnak ideoda az időben. Felvesznek egy személyiséget, annak élik az életét, végzik a feladatukat, aztán ha a halandó test elpusztul, akkor választanak újat. Vagy rögtön, vagy pihennek kicsit test nélkül, vagy a fene tudja. De egy biztos: ilyen időutazós dolog nincs a munkaköri leírásukban.
- Igen, ez egy fölösleges körnek tűnik. Ha feltételezzük, hogy Ehnaton maga volt egy időtlen, és totális káoszt volt képes előidézni, mint fáraó, egy egész birodalomban, akkor egy sorállományú légiósba bármennyi időre belebújni egyszerűen energia-, és időpazarlás. Egyszerűen illogikus. És van ezzel még egy problémám.
- Ma nagyon formában vagy, Duncan - kacsintott rá Cécile.
- Tegnap is abban voltam, nem? - mind a négyen fölnevettek, úgy tűnik, köztük már nem lesznek titkok. - De vissza a lényegre. Én az időutazást, bármilyen formában kizártnak tartom.
- A fizikusok azért nem ilyen biztosak ebben - vetette közbe David.
- Igen, elméleti szinten biztos lehetséges. Csakhát én régész vagyok, úgyhogy ebből az aspektusból vizsgálom a dolgot. A legszokványosabb sztori, hogy valaki visszamegy az időben és valamit bütyköl a saját közvetlen környezete múltjában. És ezzel megváltoztatja a haragosai, vagy épp barátai családfáját. Nem születnek meg olyanok, akik már élnek, olyanok meg igen, akiknek a jelenben nincs nyomuk. Ez szokott lenni a mese, igaz?
- Ez.
- Oké. Csakhát a világ nem csak emberekből áll, hanem mindazon dolgokból, amiket ők életük folyamán létrehoztak. Képzeljünk el egy kovácsot. Csinál ezernyi fegyvert, szerszámot, patkót, mifenét, és azok szétterjednek a környezetében. Aztán jön az időutazó, megöli a kovács apját, mielőtt az anyjával találkozna. Tehát a kovács nem születik meg. Csakhát a világban közben meg szanaszét ott vannak az általa készített holmik. És egy részük, ha jó régi korban volt az a kovács, akkor múzeumban. Ha nincs a kovács, akkor azok a műtárgyak sincsenek. Tehát mikor az időben visszament delikvens elvégzi a piszkos munkát, és megelőzi a kovács létrejöttét, akkor az általa készített mindennek el kéne tűnnie. Namost van ezzel egy kis gond. Múzeumi ügyekben elég jártas vagyok, de olyat még nem hallottam, hogy bármilyen kiállítási tárgy elpárolgott volna. Ha eltűnt, annak más oka volt: ellopták, kiderült, hogy hamisítvány, ezért kidobták, meg ilyesmi. Szóval a tárgyak, de általánosabban: a fizikai környezet nem hajlandó követni egy emberi családfa utólagos megváltoztatását. Nincsenek párhuzamos történelmek, van helyette egy jól érzékelhető linearitás. Még egyszerűbben: soha nem láttam a nyomát bármi olyasminek, ami akárcsak utalt volna egy utólag átírni próbált történelmi korszakra. Márpedig ha az időutazás lehetséges volna, akkor annak tömegével lennének pont ilyen nyomai. Dehát nincsenek.
- Egyetértek - mondta Cécile. - Pont a régészek azok, akik először találkoznának a menetközben átírt történelem relikviáival. De én sem tudok semmi ilyesmiről.
- Tehát az időutazás nem lehetséges.
- De én tényleg ott voltam teutoburgban, Duncan.
- Tudom. És mivel az időutazás nem lehetséges, de Te mégis megtetted, így aztán még nagyobb a baj, mint gondoljuk.

---

Cécile Deuchampe rossz alvó volt. Valamin mindig pörgött az agya, és bár az évek folyamán sikerült egy idő után lekapcsolnia, de igazából sosem tudta kialudni magát. Akármerre járt a világban, akármi volt éppen a dolga, reggel hatkor felébredt. Ez, ha épp a földgolyó másik oldalán vezetett ásatást, okozott egyszer-kétszer galibát. A reggel hat ugyanis saját bioritmusa szerint volt, nem az aktuális helyi idő szerint. Dehát megtanult ezzel együtt élni, úgy fogta föl: többet él, mint más, hiszen végülis ébren lehet tenni dolgokat, álomba merülve nem igazán.

Hiába szeretett volna kicsit andalogni Duncan Philips ölelésében, érezte, hogy mozdulnia kell. Úgyhogy kibújt a prof karjaiból - amit ő egy kis felmordulással kísért, majd átfordult a másik oldalára - és kiment megfőzni a reggeli kávét. Odatette, megmosta az arcát, és beült Duncan számítógépe elé. Bekapcsolva felejtették tegnap, halkan morgott a gép. Kávé, cigi, internet, ez volt az ébredési rítusa, csakúgy mint más emberek millióinak. Rákattintott az egérre, a monitor azonnal feléledt.

Kíváncsi volt, hogy a prof gépén mi jön be: mindenki másra kíváncsi, és abból, hogy mit állít be kezdőlapként, sok kiderül róla. Duncan gépének kezdőlapja az egyetem honlapja volt. Ez aligha lesz felkavaró - gondolta Cécile, és épp azon gondolkozott, mire váltson, mikor kicsit lejjebb görgetve a szemébe ötlött egy cím: Egyetemünk fekete napja. Na, ez azért érdekes lehet.

Öt perc múlva Duncan Philips arra ébredt, hogy egy kétségbeesett nő rázza, és mondogatja: ébredj Duncan, baj van! Ő viszont, ellentétben a nővel, remek alvó volt, így beletelt pár másodpercbe, míg visszaért az álomzónából, és felismerte Cécile-t, aztán azt is felfogta, mit mond neki.

- Szia drágám. Mi a baj?
- Gyere a géphez. Siess.
- Mi a fene történt?
- Meglátod. Siess.

Ijedt volt Cécile hangja, úgyhogy a prof reménye, hogy csak valami női szeszély, és mindjárt aludhat tovább, pillanatok alatt elpárolgott. Fölkelt, és odagyötörte magát a monitorhoz. Ott már a The Sun vezércikke volt.

"Leszámolás Cambridge-ben?

Az éjszaka folyamán nemzeti büszkeségünk egyik ékkövének fénye bepiszkolódott. A Cambridge-i egyetem nyolc hallgatóját ápolják súlyos sérülésekkel az egyetem sebészeti klinikáján. Ketten közülük életveszélyes állapotban vannak, egyikük kómában fekszik, de a másik hat egyetemista állapotáról sem tudott a klinika semmi biztosat mondani.

Értesüléseink szerint a nyolc hallgatóból hatan támadtak meg egy párt, a megtámadottak közül a férfi a kómában lévő, de a lány sem úszta meg könnyű sebesülésekkel. A hat támadó Cambridge evezőscsapatának tagja, áldozataik egyike filozófia, másikuk régész szakra jár. Az erőszakos cselekmény Cambridge egyik bérlakás-negyedében történt, a rendőrséget az utcára néző lakások bérlői riasztották. A helyszínen tocsog a vér, a lezárt területre kiküldött tudósítónk sem tudott bejutni.

Annyit megtudtunk, hogy a támadás valószínű oka szerelemféltés. Az egyetem kommunikációs felelőse szerint az eseménynek semmi köze az egyetemhez, annak indítéka magánéleti jellegű. Elmondta, hogy évtizedek óta nem volt még csak hasonló eset sem Cambridge-ben, és ez a fajta viselkedés-kultúra egyébként sem jellemző a nagyhírű intézményre. Mivel a Scotland Yard nyomoz az ügyben, az egyetem a hallgatóival szembeni eljárást a vizsgálat befejezte után, annak eredményei ismeretében fogja lefolytatni.

Bármilyen újabb információhoz jutunk, azt azonnal közöljük olvasóinkkal.

Derek Forsythe"

- David?
- És Danielle.

21 megjegyzés:

  1. Van pár kérdésem. Miért? Miért csak ilyen keveset kapunk hetente? :) Ez egy, kettő: megvásárolható-e valahol a könyv? Remekül írsz Gábor. Köszönöm, hogy olvashatom.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönöm :) Karácsony előtt jelenik meg, privátban elküldöm a számlaszámot, amire kérnék átutalni 4000 forintot, és dedikált tiszteletpéldányt juttatok el Hozzád. És azért rakom föl részenként, hogy mindenki meg tudja ítélni, szeretné-e az egészet könyvként a kezébe venni. ;)

      Törlés
    2. 08.szabogabor@gmail.com az emilcímem, kérlek küldj rá egy üzit, hogy elküldhessem neked a számlaszámot. Köszönöm :)

      Törlés
  2. Izgalmas nagyon.Várom a kövi részt !

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszik, szombaton érkezik ;)

      Törlés
  3. Gratulálok Gábor! Ez egyre jobb! Nagyon várom a következő 50 oldalt, és persze a könyvet is szeretném megvenni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, jólesik :) Egy emilt küldjél, kérlek, a 08.szabogabor@gmail.com címemre, és átküldöm neked a bankszámlaszámot. :)

      Törlés
  4. Nagyon tetszik, írom az üzenetet az emailedre - 08.szabogabor@gmail.com-ra - és kérem a számlaszámot :-)

    VálaszTörlés
  5. Szuper volt a második rész is!!! Most egy hét pihenés, és jöhet a következő!! Tegnap családi látogatások miatt nem sikerült elolvasni, de ma nem tudtam abbahagyni az olvasást!!! Remélem hamar megjelenik a könyv, már nagyon várom!

    VálaszTörlés
  6. Nem semmi teljesen beleéltem magam!Alig várom,hogy a kezemben legyen a regény!Pénteken megy az utalás!

    VálaszTörlés
  7. Gratulálok Gábor! Ez zseniális!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát, igyekeztem, időm is volt, meg kedvem is. Köszönöm :)

      Törlés
  8. Gábor! Nagyon sok hosszúságot írtál!!!!��������GRATULÁLOK!!!!������

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hűha!!Ez nagyon jó!!Alig várom a folytatást!!Ha a könyv lett volna a kezemben,még most sem írnék,mert csak olvasmány!!Mi a véleményem?? Izgalmas,fordulatos történet!!Alig várom,hogy szombat legyen!!

      Törlés
    2. Köszönöm, nemsokára szombat :D

      Törlés