Zászlóvivő

A zászló a történelem legerősebb jelképe. Dugovics Titusz azért vetette magát a mélybe Nándorfehérvárnál, magához ölelve a török harcost, hogy az ne tűzhesse ki a bástyára a félholdas zászlót. Mert a zászló lelkesít, annak kitűzése a győzelem jelképe.

Ennél még erősebb jelkép a zászlóvivő. Ők a legbátrabbak egy seregben, vállalják, hogy kiszolgáltatottak az ellenség tüzének, és épp a kezükben levő holmi miatt első számú célpontok. Hány és hány olyan háborús filmet láttunk, amiben egymás kezéből veszik ki a zászlót a katonák, mert a harcos eleshet, de a zászló sosem hanyatlik a földre. Ha ugyanis ez megtörténik, akkor oda a sereg lelke, és ha a harci morál esik, abból véres vereség lesz. Ha lehet még fokozni egy jelkép erejét, akkor az a futás, hírnökként. A marathoni csata híres küldönce belehalt, hogy odaérjen időben Athénba, és megmondja: legyőzték a perzsákat. A hírvivők, futárok megintcsak a legbátrabbak közül kerülnek ki, kockázatos feladat, mert az ellen nem akarja, hogy eljusson a hír, ahová szánták, így aztán fogynak is a hírnökök rendesen. Namost mindezt ha egybegyúrjuk, akkor a létező legerősebb jelképet kapjuk: egy futár zászlót visz, hogy azt az ellenség várára kitűzze. Szinte öngyilkos küldetés, nemde.

Ilyen feladatra a sereg csak a legbátrabb önkéntesekből válogat: aki ezt vállalja, az az egész hadat képviselni fogja személyében. A Kiválasztott, a Hős mindazt jelképezi, amit kiválasztói: a serege magáról meg akar és tud mutatni. Tegnapelőtt volt is ilyen Hőstett. A DK döntött úgy, hogy tüntetésének előkészületeként zászlóvivő megy a Budai Várba, és kitűzi a párt lobogóját az ellenség Várára. Szép dolog. Varjú László parlamenti képviselőt, DK-alelnököt választották a nemes feladatra. Nem meglepő, jóideje már legalább annyira jelképezi mindazt, ami mostanra a DK lett, mint Gyurcsány. Egy válogatott csapat élén kezében a lobogóval fel is futott Orbán Várába, és kitűzte a lobogót. Na jó, nem a vároromra, hanem csak az építkezés kerítésére, de azért kitűzte, ez is dícséretes. Hadd lobogjon, nesze Orbán, nemde. Csakhát épp arrajárt egy rendőr, aztán megkérte a DK Hősét, hogy figyumá, vedd le lécci. Merhát ez itten zavaró, törvényt ugyan nem sértesz vele, de mégiscsak hogy mutat, nemde. Gondolná az ember, hogy a DK Hős Alelnöke, parlamenti képviselője egy gúnyos mosoly kíséretében visszaszólt: vedd le, ha mered.

Mégiscsak azért választották Őt, mert a DK harcos bátorságát egyszemélyben jelképezi. És TÉNYLEG. Pont AZT mutatta meg, ami a Demokratikus Koalíció leglényege, jól választott a párt. Varjú László, pártalelnök, parlamenti képviselő, mentelmi joggal felruházva szépen fogta, és levette a zászlót. Mert zavaró. Biztos az, az épp a Várba költözni akaró Diktátor építkezésének összképén kicsit ronthat egy ellenzéki lobogó. Merthát épp azért vágtak Neki ennek az akciónak a DK-ék, hogy bezavarják az Uralkodó épülő Kastélyának esztétikáját. Csakhát arra nem gondoltak, hogy esetleg valaki szól nekik, hogy ne tessenek má itten hergelni a Hatalmat, nem kell a feszej, a jó állampolgár nem csinál ilyet. A jó állampolgár szereti a Kedves Vezetőt, nem engedetlenkedik, polgári engedelmességet tanusít. Csakhát épp arra kószált egy rendőr, szólt, Varjú meg már vette is le a zászlót. Még vigyázzba is állt, úgy mondta: bocsi. Azt csak mondom, a szabálysértési jogban némileg tapasztalati alapon jártas egyedként, hogy semilyen büntetést nem kaphatott volna, ugyanis nincs olyan paragrafus, amibe a zászlókitűzés ütközhetne.

Persze Neki aztán még attól sem kellett volna tartania, ha kiszabnak rá 50 ezres helyszíni bírságot, mert egyrészt mentelmi joga van, másrészt meg a parlamenti képviselői fizetésből könnyen kicsengethető ilyesmi. De NEM. Levette. Mert szóltak. A Hős. A DK Jelképe. Ilyenkor meg aztán eszembe jut az a tömérdek bírság, meg per, amit mi, civilek bevállalunk a Rezsim elleni küzdelemben. Meg az, hogy ez nem a mi dolgunk lenne, mert elvileg a DK Hős Alelnöke spec pont azért jólfizetett ellenzéki képviselő, hogy küzdjön a Rezsim ellen. Hát, küzdött. A maga módján. Illetve hát a DK megszokott módján. Persze maga az akció pont olyanra sikerült, mint egyébként az a tüntetés, aminek promóciója akart lenni a zászlós hőstett. Az Alaptörvényre esküt tett, két éve annak keretei között élő, azt betartó és betartató parlamenti melegedők tünciztek egyet az Alaptörvény ellen. Jópofa. Egy kis hangoskodás, zászlólobogtatás - persze csak óvatosan, nehogy valakit zavarjon, mert a végén még szólnak, és akkor haza kell menni - aztán lehet visszaülni a kupolás cirkuszba megszolgálni a fizetést.

Sokminden történhet még ebben az évben, fog is biztos, de látatlanban ki merem jelenteni: az év legcikibb, leggyávább és egyben legsokatmondóbb akciója volt Varjú DK alelnök készséges zászlólevétele. Mindenkinek megmutatta, akinek eddig nem volt világos: miért is uralkodhat oly nyugodtan Orbán. El teccenek képzelni, amint a DK épp forradalmat szít a Kossuthon? Nem mondom, kell hozzá némi merész képzelőerő, de próbáljuk meg. És mikor épp a gyújtó hangú beszédbe belekezdenek, akkor odamegy egy zsaru, aztán szól. Figyu, nem kéne. Ja, télleg, bocsi. Szánalmas. Tragikomikus. Pár szót azért magáról a tünciről, bár igazából szót sem érdemelne. A kiválasztható legkisebb téren összegyűlt a DK valaha látott legkisebb sokasága, tán ha voltak ötszázan, de erős jószándékkal. Mostanában inkább az a szokásos, hogy a neten bejelentkezetteknél többen mennek ki egy tüntetésre, hát itt nem így volt. Asszem még a szimpatizánsok is távolmaradásukkal jelezték: nem túl hiteles az Alaptörvény ellen azoknak tüntetni, akik annak buzgó kiszolgálói. Akinek ilyen események után még maradtak kétségei, annak mondom: Orbánt akkor tudjuk meneszteni, ha először ezektől a gyáva Műellenzékiektől szabadulunk meg.

Tessenek szólni, ha fölkészültek rá. 

Megérdemlitek

Mindaddig, amíg a tények helyett a vágyak, a törvényszerűségek tisztelete helyett a hitvilágok dominálnak az ellenzéki térfél gondolkodásában, Orbán hatalmon lesz. A népbutítás műfajában ugyanis Ő a legjobb.

Egészen a legutóbbi időkig úgy gondoltam: van talán erkölcsi és intellektuális különbség Orbán hívei és a magukat ellenzékieknek nevezők között. Már nem gondolom így. Meggyőződtem arról, hogy éppoly gátlástalanul hazudnak, lopnak, csalnak, a különbség csak annyi, hogy amíg Orbán uralkodik, addig az Ő hívei kapják a többet. Elborzadva nézek magukat demokratának, meg ellenzékinek nevező netes felületeket, olyan szintű beszélgetésekkel, amiktől még az átlag Fideszhívő is kedvet kapna a csatlakozáshoz. Mert pont az Ő ízlése szerint való. És a netes felületek többsége már ilyen. Itt nem a tisztesség, őszinteség, és ész versenye zajlik, hanem vallásháború, amiben csak annyi a konfliktus alapja, hogy ki milyen vízenjáró-csodatévőt imád gerincvelőből. Leperegnek az észérvek, papagájként ismételgetnek pártközpontokból kiadott, az igazságtól a lehető legtávolabb álló brosúrákat, és közben gügye boldogsággal skandálnak bármit, amit épp a szájukba adnak. Itt a vita nem azon megy, hogy gömbölyű, vagy lapos-e a Föld, mert abban egyetértenek, hogy lapos, a kérdés csak annyi: ki tartja a vállán. Riasztó.

Valaha azt hittem, hogy lassú, szisztematikusan végzett munkával, tények és összefüggések egymásra épülő megmutatásával el lehet jutni odáig, hogy a hitvilágok és vágyak helyére a valóság megismerésének igénye legyen fölépíthető. Elmúlt kétévnyi tevékenységemet utólag IQ-tesztnek látom, amin társadalmunk törpe kisebbsége ment csak át. Olvasótáborom ennek megfelelően átalakult: a valóság nehézségeivel szembenézni nem képesek eltűntek, helyükre pedig azok a bátrak érkeztek, akikben nagyobb az igazság, mint a kegyes hazugságok, önbecsapások iránti vágy. Mondhatni: minőségi csere történt. Hosszú érési folyamat volt, újságíróként elégedett lehetek, mert összegyűltek az értelmes emberek, de közügyekkel terepen is erősen foglalkozó aktivistaként meg szomorúsággal tölt el, hogy összvissz ennyi gondolkodó embert sikerült fölfedezni egy 10 milliós országban. Mindeközben rengeteg oldalról próbáltak rám nyomást gyakorolni a legkülönbözőbb eszközökkel, hogy ne az igazat írjam, kivel és mivel kéne kivételt tennem, és minél inkább nem voltam ilyesmire hajlandó, annál jobban gyűlöltek ezért.

Hazugságra, önbecsapásra, a valósággal szembenézni képtelenek gyávaságára épülő közösségek kiátkozzák, aki vállalja a tényekkel való szembesítés népszerűtlen feladatát. És a mai magyar politikát tipikusan ilyen szekértáborok uralják. Ennek pedig súlyos ára van: Orbán Rezsimnek hívják. Ostoba lózungokra, a valóság görcsös eltagadására épített közösségek versenyében mindig Ő fog nyerni, mert Ő erre született. A rossz hírem az, hogy látva a folyamatokat a héten szembesülnöm kellett vele: 2014 tökéletesen meg fog ismétlődni 2018-ban. Utálom ezt leírni, rágódok rajta egy ideje, beszélgettem is sok értelmes emberrel ezügyben, és sajnos ez van. Nem sikerült olyan szintig megmozgatni senkinek az Országot, hogy a Nép ráébredjen: totális átverés áldozata, mind a Narancsok, mind a parlamenti Műellenzék részéről. Utóbbiaknak nyilvánvalóan fontosabb a megélhetésüket biztosító felelőtlen kényelem, mint egy rendszerváltás, amiben van esélye, hogy Ők is lapátra kerülhetnek. Úgyhogy a mai pártpolitikai tablón csendes konszenzus van: minden marad a régiben, a választási színjáték lassan elkezdődik, és tökéletesen azonos eredményre vezet 2018-ban, mint 2014-ben történt.

A "demokrata" értelmiség, mely a parlamenti pártokban, azok háttérmédiáiban mindenütt ott van, eldöntötte: jobb egy bármilyen kicsi torta, amiből Neki is jut szeletecske, mint egy nagy, amiből nem biztos, hogy részesül. Baráti nosztalgiakörök csapdájában az "ellenzék", ahol ugyanazok az erkölcsi normák érvényesek, mint a Narancsoknál. A Hazugság Birodalmát azonban csak az Igazság Erejével lehet legyőzni, másik, amatőrebb kamucsapattal sosem. Az ellenzéki oldalon nem sikerült elválasztani a szart a májtól, mindenüvé beszivárogtak a jelen politikai "elit" emberei és módszerei. Támogatást, médiát ígérve, és akik elfogadták, egyszercsak ott találták magukat: vagy hirtelen eltüntetik Őket, vissza a semmibe, vagy beállnak a Műellenzék színházába bohócnak. És persze a döntő többségnek nem volt bátorsága a nehezebb, lassabb úthoz. Így aztán szépen szisztematikusan sikerült pacifikálni a népmozgalmakat, a követeléseiket rendszerváltásról választási győzelemre lesimítani, pedig pontosan tudják: választásokon ez a Rezsim éppúgy nem váltható le, mint soha semilyen diktatúra a világtörténelemben.

Félidőben vagyunk, két éve verte agyon Orbán az egybesült ellenzéket, és két év múlva ugyanez fog megtörténni. Nem sikerült megértetni a Néppel, hogy vagy kisöpri a Kádár Rezsimből továbbélt, a ma Parlamentjét is benépesítő bolsevik szemetet, vagy minden megy tovább ugyanígy. Több MSZMP-s, KISZ-es káder van ma a kupolás bábszínházban mindenféle pártszínekben, mint volt 1990-ben. Mondjuk úgy: a rendszerváltás érdeklődés hiányában elmaradt. És a következő két évben már el is fog: aki figyel, látja, hogy lélegeztek föl a Műellenzék pártjai: sikerült megmaradniuk a helyükön, innentől pedig kezdhetik a választásokra való felkészülés kamuját. Épp most jött ki egy minden közvéleménykutató cég méréseit átlagoló grafikon, följebb betettem képként. Pont ugyanott tartunk, ahol 2014-ben, semmi sem változott. Dehát erről ennyit, ezt a cikket meg kellett írnom, mert két év múlva majd szépen előveszem, és az akkor sápítozók orrát beleverem. Addig meg maradok annál, amit Olvasóim megszoktak tőlem: igazat mondok, vállalva a burjánzó hülyeséggel szembeni összes konfliktust. Mert valakiknek majd az újabb vereség után TÉNYLEG el kell takarítani a Rezsimet.

Hazaáruló kollaboránsaival együtt.

Ügyes

A magamfajta nem épp otthonülő típusú újságírónak időnként adódnak sűrű pillanatai: terepakcióimért cserébe a Rezsim rendőrségre, meg bíróságra rendel, és ez kötelező program. Ilyenkor nincs időm írni, ez történt az utóbbi napokban.

Most épp a legsúlyosabb "ügyem" volt ismét terítéken, immár négy éve folyik az eljárás, tán még ezévben kénytelenek lesznek valami ítéletfélét kiizzadni, mert már minden törvényes halasztási lehetőséget kimerítettek párszor. Húzzák, mint friss menyasszony éjszaka a lepedőt, már lassan kárérték sincs, nembajaz, cikkezni lehet róla, megszámoltam, eddig a Narancsmédiában 32 esetben voltam címlapon közveszélyes bűnözői magatartásom miatt. Szerintem már rég megelőztem Gyurcsányt karaktergyilkosság-ügyileg, és lassan utolérem Császy Zsolt ősbarátomat és harcostársamat is. Apropó, Gyurcsány, és apropó Császy. Az előzőt mindenki ismeri, utóbbit azért kevesebben, írtam róla egy összefoglalót régebben, javallom elolvasásra, e cikk megértése szempontjából hasznos lesz. Előzőt régen tiszteltem, ez mára elmúlt, utóbbit továbbra is, és maradéktalanul. És itt jön a lényeg.

Olvasóim, és a Demokrata Ellenállás - DE! szimpatizánsai tudják, hogy április 25-re terveztünk egy tüntetést a Rezsim és annak kollaboránsai ellen az Alaptörvény nevű demokráciagyilkos bizbasz elfogadásának ötödik évfordulója kapcsán. Az előzmény az volt, hogy Gyurcsány a Sándor Palotánál kívánt ugyanekkor tüntetni, és épp az Alaptörvény ellen. Na, ettől azért a minimál moralitást, tisztességet még értő és érző embernek föláll a hátán a szőr: már mégse az tüntessen az Alaptörvény ellen, aki két éve arra fölesküdve melegszik a Bábparlamentben, élvezve annak minden gyümölcsét, és biztonságát. Különleges tüntetést szerveztünk, ahol egyszerre demonstrálunk a Rezsim által meghozott Alaptörvény, meg annak hű kiszolgálói, a látszólagos tüntetők ellen. Csakhát történt egy malőr, és épp ezért a cím: Ügyes. A DK ugyanis megnyerte szónoknak Császy Zsoltot, és az meg alap, hogy NEM tüntetünk még látszólag sem ellene, ugyanis Ő hiteles ember.

Mikor az ellentüntetést a nyilvánosságnak bejelentettem, nagy volt a pánik DK-oldalakon, épp taglalták, hogy a Tuareg az mindenre képes, és fölhozták az Orbánék elleni korábbi akcióinkat. Na, lehet megnyugodni, lassan mondom, hogy mindenki megértse: a saját tüntetésünket NEM TARTJUK MEG. Nem tüntetünk olyan helyen, ahol Császy az egyik szónok, most sem, és máskor sem. Fel szokott Ő az általam szervezett tüntetéseken szólalni, 2012-ben legelőször, Józsefvárosban, Kocsis Máté ellen, legutóbb meg a Kossuthon, 11 napos állandó, sátras tüntetésünk nyitónapján. Együtt nyomtattunk és terjesztettünk szamizdatokat 1988-ban, a Kádár Rendszerben, együtt harcoltunk az akkori párt és KISZ-főnökök ellen - épp Gyurcsány volt a Főkiszes akkor -, együtt harcolunk azóta is bármiféle önkény ellen, együtt kapjuk a koncepciós pereket a Rezsimtől, hát nem fogok ellene tüntetni az egyszer biztos. És ez tényleg ügyes húzás volt a DK részéről, pontosan tudják, hogy ezzel távoltartanak, meglépték, távolmaradunk.

Mikor a tüntetést a BRFK-n bejelentettem, tárgyalást folytattunk az ottani rendbiztosokkal. Garantáltam, hogy nem fogunk beszivárogni Gyurcsányékhoz, nem követünk el direkt provokációkat, azt Orbán fanjai ellen tartogatjuk, bár valszeg nem lett volna nehéz olyan szitut létrehozni, amiben valamilyen zsigerdékás ütni fog. Volt már ilyen, joggal tartott a DK vezetése ettől, ismerik saját maradék tagságuk szellemi színvonalát. Mikor egyeztettük a rendőrségen, hogy akkor mire is készülök, tájékoztatást adtak, hogy a DK-s tüntetésnek mi a napirendje: ilyenkor ez kötelező feladat számukra, hiszen garantálniuk kell, hogy a két tüntetés egymás mellett békésen lemehessen. És az eredeti DK-tüntetésen összvissz két felszólaló volt. Aztán ahogy bejelentettem a dupla ellentüntetésünket, és annak megtartása jogerőre emelkedett, hirtelen elkezdett durván felduzzadni a felszólalók száma. Kovács László, Sándor Mária, Császy Zsolt.

És most akkor megvonom a vállam, elmosolyodok kicsit és annyit mondok: örülök, hogy a Rezsim által legsúlyosabban zaklatott Császy Zsoltnak végre kellő nyilvánosságot biztosít egy komoly lakájmédiával rendelkező parlamenti párt. Hát nem furcsa? Mindeddig CSAK az általam szervezett tüntetéseken kapott szót az Ország kevés igazi ellenzékijeinek egyike, aki a Rezsim elleni harcában hozzám hasonlóan már minden egzisztenciális alapját feláldozta az igazmondás oltárán. Most meg egyszercsak ott lesz egy élőben közvetített tüntetés színpadán, szónokként. Helyes, támogatom. NEKI ugyanis valóban van hiteles mondanivalója az Alaptörvényről, ugyanis MINDIG az ellen küzdött, ellentétben a rendezvényt szervező meghívóival, akik pedig a mindennapokban egzisztenciájukat épp az Alaptörvénynek köszönhetik. Mondok valamit a jövőre nézve is: ha a DK a jövőben is garantálni kívánja, hogy ne tartsunk ellentüntetést, mindig hívja szónoknak Császyt, örülni fogunk Neki.

Mert kellenek hiteles emberek.

Elszámoltatás

Addig a pontig nagy az összhang az ellenzéki térfélen, hogy a Felcsúti Gazember bukása után szükség lesz elszámoltatásra. De persze abban is látszólag egyhangú a kórus, hogy buknia kell. Csakhát az ördög mindig a részletekben vigyorog.

Múltkor már írtam a Rezsimbuktatás létező forgatókönyveiről, meg a közöttük levő föloldhatatlan ellentmondásról. Javaslom újraolvasni (katt ide), mert az elszámoltatásról szóló rész is érthetőbb lesz. Bár első ránézésre ez is oly egyszerűnek tűnik: ellopták az országot, visszavesszük, börtönbe velük, slussz, mehet az életfogytos fegyház, azon nem fogunk összeveszni, hogy Sopronkőhida, vagy a Csillagbörtön legyen a Vérnarancsok végleges otthona. A gond megintcsak ott kezdődik, hogy választás, vagy forradalom útján kerül eltakarításra a Rezsim. Diktatúrát ugyan választáson sosem takarítottak el, de most legyünk álnaivak, és tegyünk úgy, mintha. Tessenek parancsolni, ínyencfalat a választási győzelemben reménykedőknek: a Szabó feltételes módban hajlandó erről is írni. Na, de eddig tartott az öröm, mert aztán jól megnyertük a választást, és akkor szembesülünk pár aprósággal. Legelőször is legyünk roppant nagyvonalúak magunkhoz, tételezzük föl, hogy a Rezsim annyira hülye, hogy megenged egy választást a két szép szemünkért, és ráadásul azon kétharmaddal nyerünk.

Mondom, rendes vagyok most, kétharmadunk van, juppijééj, kezdhetünk Alkotmányozni. Annak részeként első lépésben az alapvető jogállami szabályokat helyreállítani. És belerúgunk az első kavicsokba, kicsit megfájdulnak tőlük a lábujjaink. Vagy nem is kicsit. Ugyanis ott dekkol mindenütt, a Főügyészségtől a Nemzeti Bankon át az Alkotmánybíróságig az összes Orbáncsicska határozott idejű, jó hosszú mandátummal. Kirúgni csak úgy lehet Őket, ha az Alkotmányba erre külön paragrafusokat teszünk, oké. Csakhát akkor magunk sem tartjuk be az alapelvet: Alkotmánnyal nem szórakozunk, azt egyedi esetekre nem módosítgatjuk. Napersze ha nem módosítjuk, akkor marad a Poltpetya, meg az Alkotmánybíróság, már eddig is megmutatták, mily hatékonyak az Orbánbanda szemetének felkutatásában és kiporszívózásában. Hát, semennyire. Ha Ők maradnak, akkor egy fityinget sem látunk vissza az elrabolt országunkból, és egy napnyi sittet sem fognak a Narancsmaffiára kiszabni.

Szóval menniük kell, nincs mese, muszáj kicsit belemászni az Alkotmány személyre szabásába. De ám legyen, bár az nem túl jó érv, hogy ha Nekik lehetett, akkor Nekünk is, merthát tudtommal nem akarunk hozzájuk hasonlítani, mert akkor minek is kergetjük el Őket. Ja, bocs, nem kergetjük, választásokon verjük meg Őket kétharmaddal, majd elfelejtettem. Na, de Alkotmányt megpoltoztuk, megmatolcsyztuk, nagytakarítás, mehetnek az új ügyészek szabad kézzel a mutyikra, gyerünk fiúklányok. Tisztakezű bírók várják Őket, lássuk, mire megyünk együtt. Nem lesz azért sétagalopp politikától független ügyészeket találni, meg bírókat sem, mellesleg főrendőröket dettó. Azt meg remélem el szeretnénk kerülni, ha megintcsak annyi változás lenne, hogy az Ő kutyáik helyére a mieink kerüljenek. Bár ha már Alkotmányoztunk is személyreszabottan, Fidesz-módra, akkor végülis miért ne, leporoljuk a Narancsok által kirúgott miembereinket, aztán gyeplő a csatamének közé. Kicsit egyre fidesznyikebb a folyamat, de lesz ez még rosszabb is, nyugi.

Egy kis bosszúvágy nem is árt nyomozásoknál, nekilendülnek a jól seprő új seprűk, mert komolyan veszik, amit a politikai főnökség mond nekik: szabad a kezetek, találjátok meg a bűnösöket, ne legyetek tekintettel se istenre, se emberre. Nem is lesznek. Illetve pontosítsunk: nem is lennének. Csakhát kapnak egy telefont, aztán egyre többet, ahogy haladnak az egyes ügyek mélyére. Kiderül, hogy azokban a fránya közbeszerzésekben mind országosan, mind az önkormányzatoknál nemcsak Fidesznyikek szavaztak igenekkel ám. Hanem biz a mostani ellenzékiek is, akik közben már Új Hatalomként a megbízást adják a felderítésre. És minden kemény ügyben lesz ilyen szál. Mert a Narancsok gondoskodtak róla, hogy legyen. Mindig is jóval előbbre terveztek mindenkinél, nem barátságból vettek meg tucatszám ellenzékieket, hanem viszonossági elven: ha én megyek a sittre, Te is jössz velem. Az elköltött többezer milliárdnyi EU-támogatási forintnál mindenhol meg fogják találni a csúcsnyomozók, aztán meg az ügyészek az Új Hatalom embereit is.

Kész az ördögi kör. Vagy lesitteljük a Narancsokat jogállami módon, de akkor a mostani ellenzék igen jelentős részét is, vagy maradnak mind szabadlábon. Volt már pár hatalomváltás, felületkaparászáson kívül sosem történt semmi. A Puch-Simicska alku óta szépen kifejlődött a párthatárokon átnyúló, egymás számára büntetlenségi garanciákat nyújtó mutyiközösség. És minden elmaradt elszámoltatás csak növelte a Nép elkeseredését, és a politikából való kiábrándulását. Pedig ezek a mostani fiúk már nagyon túltolták a biciklit, ha ezután sem lesz kemény elszámoltatás, akkor az Új Hatalom néhány hónap alatt megbukik. Orbánék ugyanis döngetni fogják a mellüket: na látjátok, nem loptunk mi semmit, hisz még vádat sem emeltek ellenünk, és pont úgy játszadoztok az Alkotmánnyal, mint mi tettük: személyre szóló döntésekhez igazítjátok, és saját embereiteket dobáljátok mindenhová. És akkor ott állunk, és nézzük, amint Orbán megdicsőülve utcai százezrek élén eltakarítja a Mieinket. Mert Neki van ilyenhez bátorsága.

Nekünk miért nincs?

Ébredés

A tegnapi egy jó nap volt. A reggeli tanársztrájk, és feketeruhás szolidaritás idején megint volt némi szabad levegő az országban. Aki ott volt bármelyik sulinál, vagy kórháznál, az érezte. Aki még nem, az meg majd legközelebb.

Aztán délután a Kossuth téren is összegyűlt kábé félezer ember Sándor Marcsit támogatni, pedig nem volt agyonszervezve. Ja, forradalom az nem volt, de szerintem azt senki nem tegnapra várta. Aki meg mégis, annak hadd mondjak pár gondolatot. Címnek ugyebár ezt adtam: ébredés. Nem tudom másnál hogy néz ki, bár láttam elég embert épp kikászálódni az ágyból, nekimenve minden útbajöhető bútornak, és leforrázva magát a vízmelegítővel. De mindannyian mások vagyunk, nekem is van olyan ébredésem, mikor azonnal harckész vagyok, de nem ez az általános. Szabadúszó újságíróként többnyire nem órára ébredek, hanem beállt bioritmussal, magamtól. Kikászálódás a meleg takaró alól, még akkor is hideg van a szobában, ha egyébként nincs. Félvakon irány a kávéfőző, összekészít, bekapcsol, következő a számítógép, bebootolás indul, elő a cigisodró, és mire a kávé megfő, a füstölő is kész.

Az első slukk cigi, az első korty kávé, na, az a nap első fénypontja. Megfizethetetlen, minden másra ott a MasterCard. Aztán több korty, több slukk, és lassan észreveszem magam körül a tereptárgyakat, fölfogom, hogy a számok a monitoron az időt jelentik, és lassan a fura jelek sorát is írásként azonosítom. Szóval nem megy ez olyan gyorsan, lehetne épp siettetni, ha el akarom bacni a napomat, de inkább nem. Amihez idő kell, hogy megérjen, annak időt kell hagyni, és az ébredés pont ilyen. Érzem közben, ahogy egymás után bekapcsolnak a különböző agyterületeim, és nagyjából egy órával a szemfelnyílás után már megindul a vezérhangya, mert elértem az üzemi hőfokot. Ilyenkor már jöhet a blog, mert jólesik írni, magától pörög a klaviatúra, nem kell se a tartalmon, se a szóhasználaton filózni, ami félaggyal azért nehezen menne. Szóval nálam így néz ki az ébredés, de szerintem Olvasóim többségénél is, valszeg csak annyi a különbség, hogy Ők nem írják, hanem olvassák az aznapi cikkemet.

Egy társadalom ébredése sem különbözik ettől a lassan felpörgő, események egymásra épülésével végigmenő magánfolyamattól. Itt is megvan a cigi, meg a kávé, és persze az időfaktor. Egy nagy létszámú tüntetés fölbátorítja az embereket. Egy polgári engedetlenség a Diktatúrával szemben megintcsak kicsit éberebbé teszi a benne résztvevőket. De ami még fontosabb, az azt drukkolva követőket is. Egy sztrájk akkor, mikor azt Orbánék törvényileg ellehetetlenítették, szintén segít a szemek csipátlanításában. Egy jó gondolatokat tartalmazó beszéd, vagy írás megint egy kis lépcső, lehet fölfelé gyalogolni. Hosszú a csigalépcső, de van azért fölső vége a toronynak, nyugi, aztán majd odafönt elénktárul a látvány, amiért érdemes megmászni. Akarat, cselekvés, idő, nagyjából ennyi kell egy jó ébredéshez. Ezek bármelyikét kihagyjuk, akkor abból csak hiszti lesz, és ami lehetne örömforrás, abból könnyen válhat utálatos kötelesség. Ha meg tudjuk, hogyan lehet valamit jól csinálni, akkor minek csinálnánk rosszul.

Továbbra is azt mondom, sőt egyre inkább: Pukliék jól csinálják. Szépen, türelmesen, szervesen építkezve, közben létrehozva az együttműködések kereszthidait. Már egyszerre van a reggeli tanárlázadás és feketeruhás egészségügyes szolidaritás, és az egész országban, délután a Kossuthon nemcsak Sándor Marcsi van ott, de Pukli is, sőt a Fidesz által legyalult kishantosi gazdaság vezetője is. Épül a társadalom szövete, épp ezt verte szét tudatos és türelmes szalámitaktikával Orbán, hát ezzel kell újrakezdeni. És végre nem csak dumálnak róla, hanem csinálják. Tegnap valójában rengeteg tanár és egészségügyi dolgozó vett részt a csendes ellenállásban, bár az a műfaja miatt kevésbé volt látványos, mint egy 50 ezres Kossuthos tüntetés. De megint adott egy kis erőt, bátorságot mindenkinek, és a legközelebbi nagytüntetés még nagyobb lesz. Ne tessenek türelmetlenkedni, most először az elmúlt 6 év során van értelme várni, és közben megteszegetni az apró lépéseket.

Mert azok végül köztársasághoz vezetnek.

A hazugság országa

Szerintem kevesen vannak, akiknek ne rögtön Magyarország jutna eszébe a címről. Nekem is, persze, azért írom meg ezt a cikket. Meg azért, hogy tisztázzam: nem vagyok és nem is leszek hajlandó beszállni ebbe az össznépi játszmába.

A hazugság egyértelmű fogalom, legalábbis, ha érdekmentesen nézzük. Töknyilvánvaló, hogy ha valaki azt állítja: leugrott a tizedik emeletről, és visszapattant ugyanoda, és azóta naponta megcsinálja ugyanezt puszta sportból, az nem mond igazat. Mondom: érdekmentesen egyértelmű, hogy ez hazugság. Mert képzeljük el a következő szitut: a rugóláb srác legjobb barátját kérdezik meg: meghülyült a haverod, hogy ilyen baromságokat beszél? És a legjobb barát elkezdi mentegetni: ááá, valójában csak az elsőről esett ki, és nem tört össze nagyon, erre büszke, ezért színezi ki a sztorit. Vagy épp visszakérdez: miért gondolod, hogy nem igaz, tán ott voltál? És a rákérdező csak néz ki a fejéből: atyaég, rugóláb haverja sem komplett. Pedig az. Csak hazudik. Hogy a barátját mentegesse. Nopersze ez csak egy példa, de tán ismerős: írjál le egy nyilvánvaló tényt, már ugranak is a mentegetők, hogy hazugság pergőtüzével próbálják megfojtani az igazságról szóló beszédet.

Nem tudom, létrehozható-e olyan társadalom, amiben mindenki igazat mond. Magánéleti konfliktusokból, hétköznapi kapcsolatokból nem hiszem, hogy egyszer s mindenkorra száműzhető lenne. Rengetegen választják feszültségkerülésből a direkt hazugságot, vagy annak bújtatott formáját: az elhallgatást. Azt azért valszeg könnyű belátni, hogy minél kevésbé elfogadható társadalmi norma a hazugság, annál könnyebb megbízni embertársunkban, nem kell állandóan azon agyalni, mivel ver át éppen. Tőlünk nyugatra a sikeres gazdaság alapja a kiszámíthatóság: ott bizony a szereplők bízhatnak egymásban, mert tudják: egyszer át lehet verni mindenkit, de a hazugot kiközösíti a közösség, és amit egy kamuzással nyert rövid távon, annak sokszorosát fogja elveszteni hosszabb távon. Nálunk bizony nem az igazmondás a társadalmi norma, erre hadd legyen két bizonyítékom is. Az egyik maga a cím, és az, ahogy arra nagy valószínűséggel reagáltál, Kedves Olvasóm: tudtad, hogy Magyarországról fogok írni. A másik pedig az Orbán Rezsim: nyilvánvaló, hogy a hazugság olyan rendszerét építették föl, aminek már a valósághoz semmi köze, de mégis Ők vannak hatalmon.

Vajon egy igazmondásra kondicionált Népnél hatalomra tudott volna kerülni egy Orbánszerű hazugság-generátor? Kizárt, nem lenne ember, aki rájuk szavazna. Ahhoz ugyanis, hogy könnyen át lehessen látni a hazugságot, magának a társadalomnak kell ragaszkodnia az igazmondáshoz. Mindig, mindenkivel szemben. Orbán azért tudott hatalomra kerülni, és simán ott maradni, mert a hazánk a Hazugság Országa volt már előtte is. Megvolt a táptalaj, amiből a rettenetes mag kikelt. A táptalajt azonban az elődei hozták létre, és ahhoz bizony kellett a Nép is. Kádár rendszerének elfogadása ilyen társadalmi hazugság volt: a benne élők meggyőzték magukat: nem baj, ha nincs szabadság, van helyette létbiztonság. Hogy elviseljék a legfontosabb emberi igény: a szabadság hiányát, meggyőzték magukat arról, hogy nem is olyan fontos dolog ez. Pedig ott áll szemben az egész emberi történelem: mi más állt a rabszolgatartó társadalmaktól a jóléti demokráciákig vezető úton térképként, mint a szabadságvágy?

A rendszerváltással kaptunk egy lehetőséget 1989-ben, hogy megpróbáljuk az addigi hazugságra épült közösségi normánkat meghaladni. Lehetett volna csak olyan pártokra szavazni, amik igazat mondanak, még akkor is ha fáj. Ám a Nép nem így döntött. Rögtön megválasztotta az MDF-et, ami feszültségmentes átmenetet ígért, és nem kívánt valódi történelmi igazságtételt. Sikerült rögtön egy újabb hazugsággal indítani, a hátsóagyában persze mindenki tudta, hogy kemény menet lesz átállni az "államatyuska gondoskodik Rólad" épp csődbe ment rendszeréről az egyéni felelősségre, és kockázatvállalásra épülő kapitalizmusra. De VÁGYTAK arra, hogy legyen bársonyos az átmenet, ezért aztán elfogadták a HAZUGSÁGOT, amelyik ezt ígérte. Természetesen a társadalmi-gazdasági törvényszerűségek keveset törődtek az MDF ígéreteivel, meg a társadalmi vágyakozással: a rendszerváltásnak sok vesztese lett, meg is buktatták cserébe az MDF-et, és jött az MSZP. Na persze ismét nem azért, mert kemény piaci reformokat ígért, hanem azért, mert ott lebegett az egész kampányban a 3,20-as kenyér kádári illúziója. Újabb hazugság, de a Nép már megint VÁGYOTT valamire, ezért benyelte.

Végig lehetne menni az összes parlamenti cikluson, de minek. Mindig az nyert, aki többet ígért, és a Nép tudta, hogy hazudik, de mégis megszavazta. Aztán jött az újabb csalódás, meg az újabb, aztán mostanra ott tartunk: a Nép elfogadta, hogy a politikus soha nem mond igazat. Ha viszont Neki szabad, akkor, nekem is, nemde. És itt vagyunk egy ördögi kör kellős közepén, ahol már az IGAZSÁG vált a kényelmetlenné, hiszen össztársadalmi játék lett a hazugság elfogadása és gyakorlása. Azt meg tetszenek ismerni: "aki hazudik, az csal, aki hazudik az lop, hazudni, csalni csúnya dolog". A Nép vágyott a könnyebb útra, ezért a politikusok megadták Neki: nesztek, mondok én akkorát, hogy magam is belezavarodom. Ahol pedig a hazugság versenye zajlik, ott az abban legjobb nyer. A Kádár Rendszerre alapozva, azt a rendszerváltás óta erkölcsi szempontból továbbvive az igazság országa helyett a hazugságé lettünk. A magyarok fölépítették azt a társadalmi normarendszert, amelyik kitermeli magából politikai vezetőként a legprofibb hazudozókat. Orbánt a magyar Nép közerkölcse emelte trónra, nem csak a szavazói.

Magam azon kevesek közé tartozom, aki vállalja írásai megvitatását a szabad nettérben is. Rengeteg fészbukos csoportba kerül föl minden blogom, és egy átlagos napon nagyjából 400 olyan komment érkezik mindenfelé, melyet általam sehonnan sem ismert emberek írnak a cikkemhez. Ha van időm, és nem troll, vagy agyirokkant a kommentelő, szoktam érdemi vitákba is belemenni, és sajnos lesújtó az összkép. Az értelmes emberek többsége sem veszi észre, hogy arra kér: hazudjak. Minek írom meg ezt, vagy amazt a témát? Miért foglalkozom a magukat ellenzékinek nevezők stiklijeivel is, miért nem csak Orbánnal, meg a Jobbikkal? Hát azért, Kedves Felebarátaim, mert az elhallgatás is HAZUGSÁG. Ha a mieink kamuzásait szó nélkül hagyjuk, és csak a másik oldaléval foglalkozunk, akkor tovább ápoljuk a hazugság kultúráját, és pont úgy járunk el, mint Orbánék. És akkor itt rögzítem, egyszer s mindenkorra: én nem emberek, pártok érdemeit, vagy hibáit keresem. Én az IGAZSÁGOT keresem, mert ha a hazugság marad a közerkölcs, és az igazmondás a bűn, akkor hiába győzzük le Orbánt.

Jön a helyére másik.

Tudtátok???

A vasárnapi boltbezárás Rezsim általi visszavonása magánál a témánál fontosabb győzelem ellenük: tanárlázadással, sztrájkkal, polgári engedetlenséggel terhelt állapotukban megfutamodtak, ez meg jó ómen.

Ezerszer leírtam, leírtuk páran: a Narancsok csak az erőből értenek. Ha azt látják, hogy elveszthetnék a háborút, mert túlerőben levő ellenség sorakozik föl, akkor azonnal beáldoznak egy csatát, minimalizálandó a veszteséget. Ez történt a vasárnapi boltbezárás ügyében: Orbánék is tudják, hogy a Nép háromnegyede rühelli a dolgot, ha tehát népszavazásig engedik, akkor rettenetes vereséget szenvednek. Ők maguk is népszavazással vették át a hatalmat: 2008-ban az önmagukban jelentéktelen kérdések "szociális népszavazásnak" álcázva megteremtették a lélektani többséget számukra, amit már csak át kellett váltani a következő parlamenti választáson kétharmadra. Sajnos, sikerült. Most a saját fegyverüktől kerültek volna padlóra: a boltbezárós népszavazás rendszerellenesként ért volna véget, és kihúzta volna alóluk a többségi támogatás általuk állandóan ismételgetett hamis mantráját. Kiderült volna: frászt vannak ezek többségben, különösen azért lett volna megsemmisítő a vereségük, mert az egyébként politikailag passzívak is megmozdultak volna ezügyben, és az bizony sokmilliós szavazatfölényt jelent. Úgyhogy azt tették, amit tehettek: elfutottak a csata elől, hogy megvédjék a birodalmukat.

Előre látható volt ez a lépésük, mert törvényszerű, megírtam pár napja, hogy egyszerűen nem tehetnek mást. Hiába úsztak azonban meg egy megsemmisítő vereséget, a visszavonulásuk így is katasztrofális következményekkel jár számukra. Egy tömeglélektanra épített Rezsim vagy mindig győz, vagy elpusztul. Üzleti érdekek által összerakott kisebbség sosem uralkodhat a többség fölött, ha nem sikerül fönntartania a legyőzhetetlenség mítoszát. Ha veszít, az elnyomottak fölbátorodnak, rájönnek, hogy hamis a baba, körülnéznek, és rádöbbennek: egy orbitális blöff áldozatai, és ami soknak tűnt, az kevés, ami meg kevésnek, az rengeteg. 2 milliós szimpatizánsi táborról állítják évek óta Felcsúti Maffiáék, hogy az a társadalom többsége, csakhát a valóságban meg ott van 8 millió velük szemben, és épp most veszi észre, hogy 8 milliónyian van. És ez a vereség az amúgyis demoralizált Fidesztábort is tovább löki a bizonytalanság, a jövőtől való félelem lejtőjén. Ők is tudják, hogy egyszer itt elszámoltatás lesz, és a megfélemlítők könnyen váltanak rettegésbe, mert a félelem profijai pontosan tudják, mikor kell már nekik érezni azt, amit addig másokkal éreztettek.

A másik olyan dolog, amit újra meg újra elismétlek a csak az erőből értenek elve mellett: az ügyek végigvitelének fontossága. Belekapni ezernyi dologba, írni róla közleményt, meg adni egy sajtótájékoztatót: jópofa, ám teljesen értelmetlen dolog. A félbehagyott projektek inkább csak felbátorítják a Rablóbandát: lám, bármit megtehetnek, hisz egy nap tűz, aztán már csak füst, aztán meg már az se. És bármennyire is káros az ország szempontjából, hogy ellenzékiek a Parlamentben üldögélve hitelesítik demokráciának a fasiszta diktatúrát, de azt most el kell ismerni: a Szocik ezt jól csinálták, sőt: MEGCSINÁLTÁK. Végigvitték az ügyet, bevállalták az időt, energiát, konfliktusokat, kitartottak, küzdöttek, és nyertek. Nagy piros pont Nekik, nem hiszem, hogy van az Országban olyan, aki elvitatná tőlük: ez az Ő sikerük. Illetve hát VAN. Na, ki tetszenek találni, ki az, kik azok, akik agyonposztolgatják a netet, ünnepelve SAJÁT MAGUKAT? Persze ez most puszta műkérdés volt, hiszen aligha van olyan fészbukozó, aki ne botlott volna bele ezer helyen: a DK az, amelyik olyan hangosan döngeti a mellét, hogy attól még a számítógépes hangszórók is kipattannak a helyükről.

Finomíthatnám, de minek: ez hányinger. Nulla közük volt ehhez a sikerhez, amit műveltek ezügyben, az inkább a Hatalomnak kedvezett. Földobták a témát, írtak egy népszavazási beadványt, amit elutasítottak, és jó szokásuk szerint nem is próbálták meg továbbvinni. Helyette a tőlük megszokott pótcselekvésbe kezdtek: ha népszavazás nincs, mert meg sem küzdöttek érte, akkor legyen petíció, amire aláírásokat fognak gyűjteni. Napersze ennek semmi értelme nincs azon kívül, hogy lehet frissíteni a címlistát, de kommunikációs szempontból aduásznak tűnt akkor. Tele is harsogták a netet, hogy most akkor Ők begyűjtik a 200 ezer aláírást. Aztán egyszercsak eltűntek a diadaljelentések, hogy már 20, már 40, már 60 ezer, és dübörögnek tovább. Történt egy kis malőr: még százezer aláírásig sem jutott el a magát egyre erősebbnek feltüntetni akaró párt. Ilyenkor meg aztán ismétcsak a tőlük megszokott módon lapítás következett, hátha elfelejtik a rettenetes kudarcot mindazok, akiket sikerpropagandával próbálnak hülyíteni. A kamuzás, a pótcselekvés, a látszattermelés mindenféle formáját megvetem, és ebben a műfajban semmi különbség nincs már a Fidesz meg a DK között.

Úgyhogy tisztázzuk: a vasárnapi boltbezárós Rezsimfutamításban a DK-nak SEMMIFÉLE szerepe nem volt. Korábbi félbehagyott látszatcselekvései inkább fölbátorították ezügyben a Rezsimet. Olyannyira semmit nem tettek, hogy a Választási Irodánál lezajlott kopaszbalhé utáni esti villámcsődületen egy párt volt, amelyik vezetői szinten nem jelent meg: a DK. Ott voltam, minden ellenzéki pártból jelen volt minden ismert arc, csak EGYEDÜL a DK-ból senki. Pont úgy, mintahogy Bokros terrorellenes tüntetésétől is csak egy párt tartotta magát távol: a DK. Na, leesik végre a tantusz? Az összefogást mantrázó Kékegylet a valóságban saját nettó érdekén kívül semmi mással nem foglalkozik, az egész csak arról szól, hogy valahogy Gyurcsány bent maradhasson a politikai játszótéren, mindegy mibe kerül ez az országnak. Emiatt én külön is örülök, hogy a Szocik megnyerték a boltbezárós meccset. Azok az egykori szavazóik, akiket a Kékegylet a cselekvő ellenzékiség ígéretével csalt el tőlük, már régóta látják: a belebegtetett utcai politika puszta lufi volt a DK-nál. És most az MSZP végre MEGCSINÁLT valami jelentőset. Az Együtt is teszi a dolgát Juhász Péter korrupció-ellenes hadjáratában, így aztán az Ő, szintén a Kékegylet által lenyúlt szavazóik is visszatérnek hozzájuk. Gyorsan ki fog derülni, hogy a DK KIZÁRÓLAG más ellenzéki pártoktól szívott el szimpatizánsokat, erre kellett az állandó összefogás-mantra. Két hónapon belül a demokrata oldal valaha volt legsunyibb, legkártékonyabb alakulata eltűnik a süllyesztőben, és végre ismét lehet értelmesen beszélni az ország dolgairól.

Gudbáj DK, hajrá Köztársaság!