A "rendszerváltás" óta mindössze két politikus magasodott ki annyira tettei és habitusa okán, hogy Államférfinak nevezhessük: Horn Gyula és Göncz Árpád. Mindkettő halott, pont annyira, mint a Köztársaság, amelyért a szívüket-lelküket kitették.
Naja, de akkor miért nem az a cím: Államférfi? A helyzet az, hogy tegnap, a Kossuthról hazatérve - alsó becsléssel ötezren voltunk, sok vagy kevés, döntse el mindenki önmaga - azon filóztam, hogy kicsoda és micsoda is Göncz Árpád nekünk. Nyilván észrevették Olvasóim, hogy nem szálltam be a kötelező nekrológ-író körbe, úgyis méltatta elég ember elég felületen, hogy inkább hagyjam magamban érni Árpibácsi halálát. És most, mielőtt a blogot elkezdtem írni, ugrott be a szó: Államember. Merthát tevékenységét, életét - Kádár siralomházától az Antalli médiaháborún át a Boross Péterék általi Kossuth téri kifütyültetéséig - mindenki ismeri, aki meg nem, annak a méltatók úgyis megírták az elmúlt napokban. De az igazi dolog, ami miatt olyannyira népszerű volt, hogy még az ellentétes világnézetűek közül is sokan szerették, az ennyi: Ember volt. Mindig, minden pillanatban, semmi kimódolt viselkedés, politikusi allűr, manír, pojácaság: akkor is Göncz Árpád volt, mikor Elnök Úr volt, meg akkor is, mikor Árpibácsi. És próbáljon meg valaki az elmúlt, és elcseszett 25 évünkből még egy ilyen Valakit mondani: naugye, hogy nincs.
Van ugyebár a Politikus, mint olyan: általában, főleg az európai kultúrkörben ez nem jelent semmi mást, mint közügyekkel foglalkozó embert. Nem jó, nem rossz, olyan mint az orvos, vagy a mérnök: megbecsült szakma, összességében tisztességesen is működnek, az általuk vezetett országok rendben vannak. Aztán van ennek egy torz átirata: a Magyarpolitikus. Nagyjából a Politikushoz úgy aránylik, mint a zombi az emberhez: olyan valakik, akiket a hatalom és a pénz teljesen kiforgatott emberi mivoltukból, nettó fehérgalléros bűnözők, különböző pártjelvényekkel. Szerencsére azonban nemcsak rosszabb fajtája van a Politikusnak, hanem kiemelkedő is: az Államférfi. Ebből mindenütt kevés van, olyan Valakit jelöl, aki megelőzve korát fölvállal akkor érthetetlennek tűnő, népszerűtlen tetteket, mert erős erkölcsi és elvi iránytűvel rendelkezik, és tudja, hogy a Nép egyszercsak megérti majd, miért is volt szükség azokra a tettekre. Ebből az Államférfiból jutott nekünk kettő, rosszabbul is járhattunk volna, a baj csak az, hogy mindkettő meghalt, aztán mi meg itt maradtunk.
Olvasóim is biztos látják, amit én: el se temettük még Árpibácsinkat, de már megindult a politikai hullarablás. Tele a fészbuk az olyan kamumegemlékezésekkel, amin az Öreggel együtt fotózkodók mutogatják Önmagukat. Forog ettől a gyomrom, ne csináljátok Magyarpolitikusok, mert egyszerűen a fasorban nem vagytok: hiába fényképezkedtek Albert Einsteinnel, attól még nem váltok atomfizikussá. Nadehát épp azért ilyen gusztustalan a magyar politika, mert az erkölcsi normák teljesen kivesztek belőle. Mert egyébként mindennek az alapja épp az Emberség volna, amiben Árpibácsink mindenki fölé nőtt. Úgyhogy levitézlett, többedszer befürdött Magyarpolitikusoknak ez a közös fotózkodós móka nem ajánlott, épp az látszik rajta, amit nem szeretnének: a mérhetetlen különbség a képeken, az Államember, meg a fotómodell között. Ami ennél azonban fontosabb: Árpibácsink öröksége. Az nagyjából, röviden ennyi: Emberség. Mindig, minden körülmények között. És minden pozícióban. Hát ehhez kéne felnőnünk, mert amíg nem sikerül, addig a nyakunkon lesz az Orbán nevű betegség.
Velünk maradsz, Árpibácsink.
Velünk maradsz, Árpibácsink.
Ez jobb nekrológ volt mint amit idáig láttam. Nem akarok semmit hozzáfűzni sem elvenni. Kerek és illő volt minden mondata.
VálaszTörlésIgen! Szép. Köszönjük!
Törlés