Hóban, fagyban, NAPsütésben

Szombaton lesz egy éve, hogy Orbán tusványosi illiberálisozó beszéde elleni tiltakozásként blogom közönségével kimentünk a Kossuth térre tüntetni, és mozgalommá alakulva ott is maradtunk, nonstop sátortáborral demonstrálva a kialakuló diktatúra ellen.

Az Orbánbeszéd még akkor is mellbevágott mindenkit, ha voltak már jelei, hogy itt önkényuralom készül. Bloggerlelkemmel azt gondoltam, hogy eddig és nem tovább, és nyilván a kódolt, ámde könnyen megfejthető szöveg után a magukat ellenzékinek érzők utcai demonstrációkba kezdenek: táncsak nem hagyjuk már, hogy frissen kialakult demokráciánkat mindenféle ellenállás nélkül elvegyék tőlünk. Írtam is erről blogot, felkértem benne az ellenzéki pártok vezetőit, meg pár közelismert személyiséget, hogy együtt csináljanak egységfrontot Orbán ellen, és mindenki menjen a Kossuth térre. El is jutott az minden címzetthez, ám semmi nem történt. Páran kiadtak valami sajtónyilatkozatot, hogy ejjjdecsúnya volt ez, Orbánúr, aztán visszamentek a Balatonra nyaralni tovább. Én meg nem tudtam, mi dühít jobban: hogy egy egykor magát demokrataként feltüntető emberből ilyen kóró lett, vagy pedig az ellenzék semmittevése. Aztán akkor eldöntöttem magamban: ha mások nem, akkor majd én megteszem, ha kell, egyedül, de nyilván lesznek olyan demokraták, akik megértették Orbán hadüzenetét és csatlakoznak hozzám. Úgyhogy fogtam magam, bejelentettem az állandó tüntetést a Kossuth térre, a Parlament előtti nagy térségre, aminek a neve: a Nemzet Főtere. Gondoltam, pont jó lesz megmutatni a Diktátornak, hogy odabent Ő van, odakint meg az ellene felkelő Nemzet.

A rendőrség persze menetből elutasította, mentem  bíróságra, de közben azért megnyitottam egy másik jogi utat: a spontán tüntetését. Felkértem blogom Olvasóit, hogy csatlakozzanak hozzám, aztán addig is, amíg a bírósági csata megy a tüntetés jóváhagyásáért, menjünk ki a Kossuthra, ne otthon lóbáljuk a lábunkat. Sokan vették az adást, jól elvoltunk a Kossuthon a oldalsó sétányon, és egyszercsak hívtak a Fővárosi Törvényszékről: megvan a döntés. Nosza, taxi, szaladás a papírért, és az volt benne, amire vártunk: az engedély. Úgyhogy augusztus 8-ra meghirdettem a már kint lévők mozgalommá alakulását, és a Kossuth közepére a sátorverést. Nemcsak az olvasóimat hívtam, hanem az országos média ellenzéki részét is. Voltunk kint háromszázan, épp csak média nem, pedighát akkor még nem voltak tüntetések, egy 300 fős elég ritkaságnak számított. Node ha így, hát így, nem érdekes, gondoltam naivan, lényeg hogy ott vagyunk, tegyük a dolgunkat, próbáljuk meg rávenni az ellenzékieket, hogy minél többen csatlakozzanak. Egyszerű volt az elv: ha azt látják az otthonülők, hogy valakik mernek tevőlegesen is szembeszállni a Felcsútival, akkor majd Ők is felbátorodnak. Magánemberek jöttek is szép számmal, csak épp az ellenzéki potentátok közül nem érezte szinte senki a szükségét, hogy legalább szolidaritásból megjelenjen nálunk. Persze Gyurcsányt vártuk leginkább, belőle kinéztük, hogy képes lesz túllépni a puszta dumálás határán, meg is ígérte kamerába, aztán nem jött.

Páran azért jöttek: Demszky, Karácsony Gergely, Gőgös Zoltán, aztán Bokros, Falus Ferenc, örültünk Nekik. Jött az európai média is, volt némi hírértéke, hogy emberek fogták magukat, aztán beleálltak Orbán arcába, miközben az már megkezdte "szabadságharcát" a minket eltartó Európai Unió ellen. Depersze megintcsak tapasztaltuk, hogy az ellenzéki média nagy ívben kerüli növekvő sátortáborunkat, meg azt is, hogy a Narancsok szócsövei megkezdték a karaktergyilkosságot ellenem. Naja, ez kevéssé volt meglepő, az már inkább, hogy a balliberális értelmiség egy része is szószerint átvette a Fideszmocskot, tán elfelejtették, hogy ott nem igazat szoktak írni. Szombatonként tüntetéseket tartottunk, elmentünk mások demonstrációira, közben meg kaptuk a hatósági zaklatásokat: a Parlament Hivatala, aztán a kerületi közterületfelügyelet gondolta, hogy Nekik ott jogaik volnának minket egzecíroztatni, csakhát gyorsan infomáltuk Őket arról, hogy takarodó, mert bírósági döntéssel szegülnek szembe, nehogy bajuk essen. A legelején a Fidesz nem vett minket komolyan, gondolták, elhal úgyis az újdonság varázsa, hazamegy a Szabó a csapatával, megunja, aztán akkor mehet minden tovább a megszokott rendben. Csakhát azok az emberek, akik odagyűltek, nem hazamenős fajtából voltak, úgyhogy kezdtünk roppant kellemetlenné válni Hataloméknak.

Jött az őszi nagy forradalmi hevület, részvettünk mindenben, amiben csak erőnk engedte, biztosítottuk a teret gyülekezési jogunkkal, hogy másokét se utasítsák el: zsaruék tudták, hogy nem érdemes, mert max annyi történik, hogy a mi gyülekezési jogunkra fogják mások is a tüntetéseket szervezni. Aztán a lázat csendes és mocskos eszközökkel lecsillapították, jött a tavasz, mi meg egyedül maradtunk a cselekvő ellenzékiségünkkel. Éjszakai TEK akciókat kaptunk, ötször, lebontották a sátrainkat, minket elvittek, és mindezt a hivatalos parlamenti ellenzék mély hallgatásba burkolózó, semmittevő kollaborációja mellett. A TASZ mellénk állt, minden rendőri erőszakot Strasbourgba vittünk, de közben el kellett gondolkodnunk: van-e értelme olyan politikai erőket a Kossuthra várni, akik már belenőttek időközben a képviselői bársonyszékükbe, és egyetlen politikai aktivitásuk a szövegelés. Arra jutottunk, hogy tapasztaltunk már elég kollaborációt és árulást, hogy naivitásunkat föladva magunk vágjunk neki az Orbán Rezsim eltakarításának, mert azt más helyettünk nem fogja megtenni. Megalakítottuk a cselekvő ellenzék pártját: a Nincs Alku Pártot (NAP) és nekivágtunk az országnak, hogy fölépítsük az ellenállást, és terjesszük annak szellemét. Most szombaton, augusztus 8-án leszünk épp egy évesek, azóta terepen vagyunk, és leszünk is, amíg csak kell. Most éppen a Nyolckerben, a Rákóczi téren van az állandó tüntetésünk, odavárjuk a NAP szimpatizánsait délután 5 órára, hogy megünnepeljük elpusztíthatatlanságunkat és erőt adjunk egymásnak a következő időkre. Nehéz, de nem lehetetlen feladatot vállaltunk: az európai demokrácia helyreállítását, és minden ahhoz szükséges kockázatot és küzdelmet.

Hajrá Köztársaság! Hajrá Magyarok!

Nincs mentség!

Tabudöntés következik. A képviselők visszahívhatóságáról és mentelmi jogáról lesz szó. Elnézve országgyűlési képviselőink valós tevékenységét, épp ideje erről is beszélni. De leginkább visszahívhatóvá tenni Őket, és elvenni Tőlük kiváltsággá vált mentelmi jogukat. 

Értem én persze, hogy mire is jó a mentelmi jog. Elvileg az országgyűlési képviselő a köz érdekében él, ezt vállalta, ez tölti ki az élete minden percét. Ne zaklathassák tehát e közhasznú tevékenysége közben mindenféle perekkel, koncentráljon a munkájára, hisz mindannyiunkért teszi. Mondom: elvileg. Mert a megtapasztalt VALÓSÁG teljesen más. Üres parlamenti széksorok, nulla valós aktivitás, leginkább a pártok frakcióinak szavazógépében való gombnyomogatás felső parancsra. Van ugyan pár olyan képviselő, aki nem szakad el megválasztása pillanatában a választóitól, hogy négy évre beüljön a jól fizett parlamenti melegedőbe semmittenni, de Ők a kivétel, nem pedig a szabály. A mentelmi jog intézménye már teljesen más célt szolgál, mint amire annak idején kitalálták. Kulcsfontosságú elemmé vált a fehérgalléros politikusbűnözői kaszt létrejöttében, és egyben a zsarolhatóság táptalaja. A mentelmi jog gyakorlásának valósága a kéz kezet mos összehajló körmutyizása: Te megszavazod nekem a mentességet, én is Neked, érinthetetlenek vagyunk, az uralkodó kaszt tagjai. Ha meg valamelyik ellenzéki képviselő elkezdene ugrálni kicsit az Orbán Rendszer ellen, azon veszi észre magát, hogy kap pár feljelentést ismeretlenektől, és Narancsos kollégái megzsarolják: ha nem áll le, fölfüggesztik a mentelmi jogát, aztán járhat ügyészségre meg bíróságra. Így aztán le is áll gyorsan a kollégaúr, minek a feszkó a nagy jólét közepette, nemde.

A mentelmi jogot körömszakadtáig védik a Parlamenti Urak, és pártjaik, nanáhogy, ez az egyik kasztjelvényük, előjoguk, csakhát ami az Ő érdekük, az nem biztos, hogy a Nép érdeke is. Vagy inkább: biztos hogy nem. Van némi saját tapasztalatom rendőrségi, bírósági ügyekben, volt nálam házkutatás, négyszer rabosítottak, 47 feljelentést tettek ellenem mindenféle Fidesznyik csicskák az elmúlt három évben, úgyhogy hazajárok a rendőrségre meg a bíróságra, koncepciós ügyek tömegében önmagamat védeni. De közben azért maradt időm blogot indítani, azt felfuttatni, ellenálló mozgalmat szervezni, amiből aztán a Nincs Alku Párt (NAP) kinőtt. Úgyhogy aligha töltöttem kevesebb időt közügyekkel, mint egy parlamenti képviselő szokott, és mégis beilleszthető volt az életembe a folyamatos hatósági zaklatásokkal való szembeszállás. Nopláne a Parlamenti Urak megfelelő fizetést kapnak tőlünk a munkájukért, úgyhogy van miből ügyvédet fogadni, mintahogy velük ellentétben nekem ilyesmire nem jutott, úgyhogy magamnak kellett eljárni minden ügyemben. Úgyhogy a valóság az: ha valaki hivatásának érzi a közügyek képviseletét, akkor annak igenis bele kell, hogy férjen a peres ügyek vitele is, merthát mint mondtam: saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy belefér.

Olvasóim egy ideje láthatják, hogy megkezdtem a blogban a Nincs Alku párt (NAP) programtéziseinek megvitatását. Nyílt programalkotást folytatunk, nem valami háttérszakértők dugják össze a buksijukat egy irodában, aztán majd előhúzzák a nyuszit a kalapból egy pártkongresszuson: nesztek itt van, jó sok oldal, szavazzátok meg, aztán haladjunk tovább, nem kell a vita. Nem, mi ezt nem így tesszük. Megírom egymás után az egyes fontos programjavaslatokat, a neten, élőben, mindenfelé várom a reakciókat, és ahogy azok sorjáznak befelé, a párt tagságával megvitatjuk. És amikor programunk minden egyes kritikus pontjának javaslata megtörtént, és az azokról folytatott folyamatos viták kijelölik azt az irányt, ami a képviselendő Nép akaratával leginkább egybevág, akkor majd döntünk az egészről, egyben. Nagyjából szeptember végére várható, hogy a NAP tételes, rövid, ámde ütős és egyedi programja végleges lesz, addig meg csak folyjon a vita, minél több, annál jobb. A mentelmi jogra visszatérve: javaslatom tehát az, hogy a mentelmi jog szűnjön meg: el kell venni azoktól, akik mostanra kaszthovatartozásuk jelvényeként használják, előjogként gyakorolva mindannyiunkkal szemben.

A másik tabutéma a képviselők visszahívhatósága. Itt is ugyanaz a helyzet minden szempontból, mint a mentelmi jognál: garancia a politikai kaszt vezetőinek, hogy négy évig azt csináljanak, amit akarnak. Ahogy azt Orbán mondta anno: egy dolog a választási program, egy másik meg a kormányzás. A képviselők visszahívhatatlansága a legfontosabb garanciája, hogy ezt meg is tehetik: lehet ígérgetni tücskötbogarat, hazudozni szélesvásznon, aztán 4 év alatt a választó úgyis elfelejti mit is ígértek, és aztán mi lett belőle. Úgyhogy ebből is épp elég volt 25 évnyi: nem nyakrafőre, de azért a képviselőknek visszahívhatóknak kell lenni. Javaslatom az, hogy a 4 éves ciklus első évének kivételével minden évben lehet indítani egy visszahívási eljárást az illető Parlamenti Úr választókerületében, és ha a visszahívására több szavazat érkezik, mint amennyivel korábban megválasztották, akkor a mandátuma véget ér, és új választás kezdődik. Egy ilyen eljárás garantálja, hogy azért ne folyamatosan menjen a kampány, de egyben azt is, hogy a képviselő nem szakadhat el a választókerületétől: ha nem tartja a folyamatos kapcsolatot a választóival, akkor egyszercsak azt veszi észre, hogy eltűnt alóla a bársonyszék. És igen, tudom, hogy ezt listás képviselőknél máshogy kell, de erre a kérdésre majd önálló blogban fogok visszatérni. Hát akkor ennyit a tabukról...

Hajrá Köztársaság! Hajrá Magyarok!

Újat építünk, nem toldozgatunk!

Hazánkat adottságai az európai jólét mintaállamává tehetnék, de a rendszerváltás óta eltelt 25 év nem az emelkedés, hanem a süllyedés időszaka volt.

Szabadságunkat ugyan megkaptuk, de egymás után jövő politikusgarnitúráink egyre inkább saját magukkal, semmint velünk, választóikkal voltak elfoglalva. Egyre többeknek lett egyre rosszabb, míg nagyon keveseknél halmozódtak föl mindazon javak, amit mi, a Nép raktunk össze. Ez a folyamat végül a gátlástalan Orbán Korszakban érte el csúcspontját: honfitársaink fele létminimum alatt él, mindennapos a munkanélküliség, az éhezés, a kilátástalanság. De látnunk kell: az Orbán Korszak nem jöhetett volna létre, ha ahhoz a korábbi kormányok és az azokat adó pártok nem teremtik meg a korrupció és a hatalommal való visszaélés táptalaját.

Nem maradt kit választani, nagyobb és kisebb rablók, fehérgalléros bűnözők uralják a mai politika minden oldalát, pártját. Újra kell kezdeni, bármily fájdalmas és nehéz is lesz, mert a politika egésze szakadt el a Néptől, melyet képviselnie kéne. Új Alkotmány kell, hogy az eddigi gumiparagrafusok helyett acélabroncsok közé szorítsuk képviselőinket: valaha bíztunk önkorlátozásukban, de méltatlannak bizonyultak bizalmunkra. A mindenkori parlamenti többség egyre inkább maga alá gyűrte a többi hatalmi ágat: pártpolitikai játszótérré vált a kormányzás, az igazságszolgáltatás, a média. Az alkalmasság, a szakértelem már édeskeveset számít a párthűséggel szemben.

Ez így nem maradhat, ezt így nem hagyhatjuk. Megalakítottuk az egy éve folyamatosan tüntető Kossuth téri demokratákból a Nincs Alku Pártot (NAP). Átéltünk mindent, amit egy csendes diktatúrában átélhettünk: rendőri erőszakot, koncepciós pereket, házkutatást, rabosítást, egyszóval tényleg mindent. Saját példánkon mutatjuk meg az országnak, hogy nem szabad félni, ki kell állni magunkért, mindannyiunkért, mert vissza kell vennünk a hazánkat mindazoktól, akik azt tőlünk elvették. Pártelnökünk Dr. Szabó Gábor, orvos, független újságíró, az ország legismertebb, soktízezres olvasótáború blogjának, a Tuaregnek a tulajdonosa.

Kedves Honfitársunk!

Mi tiszta közéletet, javainkat igazságosan elosztó társadalmat építünk, ahol az őszinteség, a tisztesség, az átláthatóság, az üres beszéd helyett a cselekvés az érték. Programunkról kérjen tájékoztatást aktivistáinktól, nézze meg facebook oldalunkat: Nincs Alku Párt - NAP, vagy csatlakozzon a Nincs Alku Párt (NAP) facebook csoportjához: A felkelő NAP háza.

Ha elveinkről, céljainkról, tetteinkről mélyebben is tájékozódni kíván, keresse fel Dr. Szabó Gábor pártelnök blogját, a Tuareget.

Kérjük, ismerkedjen meg velünk, támogasson minket, csatlakozzon hozzánk, hogy a sötétség korszaka után valóban a NAP fénye melegíthessen mindannyiunkat!

Szakértői kormány

Az Orbán utáni korszak igazi feladata az lesz, hogy megelőzzük valami ahhoz hasonló újbóli kialakulását. Mint előző írásomban belekezdtem (katt ide), Új Köztársaságot kell létrehoznunk, az eddigi gumiból készültek helyett acélparagrafusokkal.

A rendszerváltás óta eltelt időszakban kialakult az a vélekedés, hogy a politikus az, aki lopcsalhazudik. Kevés kivételtől eltekintve ez igaz is - mármint kies hazánkban, tőlünk nyugatra nem - de nem nézhetünk félre, és reménykedhetünk Csodában: ezt bizony mi, a Nép alakítottuk így. Mi hagytuk jóvá választásokon mindazokat, akik egyre inkább aláásták a független hatalmi ágak önállóságát, és egyfajta parlamenti diktatúrával lassan legyűrtek minden ellenállást, szabadrablási lehetőséget nyitva önmaguknak. Tegnapelőtti cikkemben arra próbáltam meg választ keresni, hogyan is lehetne megelőzni, hogy mégegyszer a politikai többség bármit megtehessen, és válaszaimat több mint jól fogadta a közvélemény, úgyhogy azon a vágányon megyek tovább. Most a kormányzással foglalkozom, ugyanabban a szellemben, mint az igazságszolgáltatással és a közmédiával tettem: gondolatok, nem pártprogram, tessenek kritika alá vonni mindenfelé, mint az előzővel tették. E témában kezdetnek annyi: négy független hatalmi ág van: törvényhozás, végrehajtó hatalom, igazságszolgáltatás, média. Utóbbi kettő alapjait megírtam, most jöjjön a végrehajtó hatalom, ami leginkább a Kormányt jelenti.

Valamelyest eltér azért a helyzet az igazságszolgáltatásétól, meg a köztévétől-, rádiótól, hiszen egy kormány tevékenységének jelentős része folyamatos törvényalkotást jelent, arra pedig a törvényhozás - parlament - jogosult. Annyira szétválasztani tehát a kormányt a parlamenttől, mint azt a bírósággal, ügyészséggel, rendőrséggel, közmédiával tettem, ez esetben nem célszerű. De az sem jó, ami most van, hogy a parlamenti többség hülyébbnél hülyébb pártkatonákat cserélget a kormányzatban, mindenféle felelősség nélkül. Jó régen volt olyan, és akkor is csak fehér hollóként, hogy az volt a szempont: egy miniszter legyen a szakterületének igazi és közelismert szakértője. A valódi kiválasztási elv ma nem ez: az lesz miniszter, államtitkár, bármi, aki a nyertes párt holdudvarához tartozik, minél pártosabb, annál nagyobb az esélye a kinevezésre. És aztán persze a pártkatona miniszternél eredménnyel kopogtathatnak ugyazon párt képviselői, meg mindenféle háttéremberei: nyomást gyakorolva kapnak a rokonok-haverok-üzletfelek megbízásokat, állásokat, amit csak kérnek. Ez meg a korrupció és az összefonódások táptalaja, és persze a kontraszelekcióé: ha eleve párthülyéket alkalmazunk nagyfőnöknek, akkor Ő meg a még nála is hülyébbeket részesíti előnyben munkatársként, bravó.

Hát akkor változtassunk ezen. Válasszuk le a minisztereket a parlamenttől első lépésben. A parlament csak miniszterelnököt választhat, a miniszterek személyét, és a kormányzati struktúrát a miniszterelnök dönti el. Persze egy parlamenti többség által kiválasztott miniszterelnökön keresztül még így is zsarolható a pártapparatcsikok által állásért, lóvéért egy miniszter, de ennek is képesek vagyunk gátat szabni. Először is, kössük ki, hogy a miniszterelnök személyéről megválasztását követően két éven belül nem lehet szavazni. Pufff. Tessenek felelős döntést hozni, Tisztelt Honatyák, mert ha elcseszitek, akkor jó ideig a nyakatokon marad, nincs cserebere. És persze a miniszterelnök kétévnyi biztos periódusa megvédi az egyes minisztereket a folyamatos pártnyomástól: lazán letojhatják a lobbistákat, beosztottaik kiválasztásánál, döntéseiknél nem kell kisstílű gazemberek részérdekeit figyelembe venni. És akkor jöjjön a másik pufff. A miniszterelnök nem lehet olyan személy, aki a parlamentbe bejutott pártok bármelyikének a választást megelőző két éven belül tagja, jelöltje, vagy delegáltja volt bármely állami pozícióban. Mondom hogy pufff, vége a jó világnak, a miniszterelnök nem lehet pártkatona, lehet a nyertes pártnak komoly és független embert keresni, vagy nem lesz kit megszavazniuk.

Modellezzünk akkor egy választási szitut. Nyer egy párt, ott a parlamenti többsége. Nem választhatnak maguk, meg a sameszaik közül se miniszterelnököt, se minisztereket, kénytelenek lesznek a kormányalakítás előtt az Ország sorsával foglalkozni, nem azzal, hogy melyikük kicsodájának a micsodáját milyen jó kis fizetős állásba kéne rakni. Nem kormányozhatnak többé kézivezérléssel, találniuk kell egy olyan embert, aki aztán két évig nem elmozdítható, és hajlandó elvállalni az ország kormányzását. Ha pedig nincs közvetlen ráhatása a parlamenti többségnek a kormányzásra, akkor kénytelen racionális maradni: ha jó kormányzást akar, mert ha az van, akkor a többségi párt is sikeres lesz, bizony komoly embert kénytelen megválasztani. Tudnék most is jópár olyat mondani, akik nyilvánvalóan alkalmasak minimum miniszternek, de akár miniszterelnöknek is, de közülük a mai politika játszótéren, a jelen gumiparagrafusai között egy sem fog soha még valódi hatalom közelébe sem jutni, nem hajlandóak ugyanis a lelküket eladni egy pártnak sem. Pedig az Országra nagyon is ráfér, hogy egyszer végre hozzáértő, becsületes emberek kormányozzák, ne pártapparatcsikok.

Hajrá Köztársaság! Hajrá Magyarok!

Új Köztársaságot!

A rendszerváltáskor az alkotmányos jogállamunk játékszabályait fölállító Atyák abból indultak ki, hogy egy jó hosszú pártállami múlt után az új országvezetők képesek lesznek az önkorlátozásra. Tévedtek.

A mai Orbán Rezsim nem előzmények nélküli: Ők csak csúcsra futtatják mindazt, amit elődeik alapként leraktak. Már Antall idejében, akkor friss köztársaságunk legelején megkezdődött a hatalmi ágak egybefolyatása. Boross Péter belügyminiszterként megkezdte a rendőri vezetők lojalitási, és nem szakmai alapon való kiválogatását, és pozícióba juttatását, Antall pedig a televízió és rádió ügyeibe nyúlt bele, kemény, és számára nyertes csatát vívva Göncz Árpáddal, aki megpróbálta megóvni azok politikától való függetlenségét. Aztán ahogy jöttek egymás után az országgyűlési, meg önkormányzati választások, egyre nagyobb arányú változások követték azokat mind a kormányzati, mind a helyi köztisztviselői és közalkalmazotti karban. A frissen megválasztottak alapból kirúgták a korábbiak embereit, és nemcsak a legfelsőbb szintekről, és csak egyre mélyebb lett az a merítés, ahol az új hatalom tisztogatást végzett. És ebben biz nem volt különbség bal, meg jobboldal között: két évtized alatt megszokottá vált, hogy ha újak jönnek, akkor jön a nagytakarítás is. A közszolgák számára tehát nem maradt más út, mint valamelyik oldalhoz elköteleződni, vagy pedig kussolni, éppúgy, mint a pártállamban. Így aztán lett egy jobbos, meg egy ballib garnitúra, meg közötte rengeteg betojt ember, akiket valósan félelemben is tartottak, az meg nem javítja a munka minőségét.

A következő lépcső az oldalfüggő vállalkozások megindítása lett: tudható volt, hogy melyik építési, karbantartási vállalkozás fog nyerni közbeszerzéseket a következő években az aktuális hatalomváltás után. Mostanra pedig elértünk odáig, hogy a legkisebb átlagember mindennapi életébe is beledumál a politika, Orbánék mindenkit megfélemlíteni, és egzisztenciális függésben tartani akaró rezsimépítésének ez a kulcseleme. De látnunk kell: nem Ők kezdték, akaratuk épp azért tud ilyen nyugodt körülmények között átmenni, mert két évtized alatt csendben elfogadottá vált a politika mindenhatósága. Azt csinálnak, amit akarnak, mert ehhez a tömeglélektani megalapozást minden elődjük egymásra épülően elvégezte. Szóval rendszerváltáskori alapítói atyáink ordasat tévedtek: nyugati típusú, önkorlátozó hatalomgyakorlásra itt, Vadkeleten nem szabad építeni. Ki kell takarítani a politikát mindenünnen, ahová nem való, és olyan új jogállamot teremteni, ami nem gumi, hanem acélparagrafusok közé szorítja a mindenkori Urak játékterét. A Nincs Alku Párt (NAP) legfontosabb feladata pedig éppen ez: visszaállítani a politika emberségét, őszinteségét, becsületét, és ennek alapeleme, ha politikátlanítunk. A helyzet ugyanis az, hogy politikátlanítani a jelen helyzetben csak politikai hatalom birtokában lehet.

Fogok erről a témáról sokat írni, amit most srejbolok az még csak javaslatcsomag, nem pártprogram, mondhatni bloggerként gondolkozom, nem politikusként. Úgyhogy rögzítem a legfontosabb alapelveket, aztán kezdhetjük a vitát. Először is: ha megértjük, hogyan teszi rá a kezét mindenre a politika, akkor máris hatékonyan tudunk ellene föllépni. Alapvetően két módszert alkalmaz: költségvetési nyomást, és vezetőváltást. Ha az elvileg a politikától független főgóré, mondjuk az igazságszolgáltatásban, vagy a közmédiában sokat ugrál, akkor először elzárják intézményének parlamenti pénzcsapját. Ha meg nincs fizetés, nincs jutalom, de még A4-es papír sem, akkor a vezető mögül gyorsan kiállnak a vezetettek, ki van ez találva. De ha mégis kitart, és nem veszti el beosztottai bizalmát, akkor egyszerűen leváltják, szeva, tanulj belőle. Azt meg látjuk minden nap minden percében, hogy ez hová vezet: a köztévéből csak Narancsnyik agymosás jön, a rendőrség, ügyészség mindenütt nyomoz, ahol nincs mit, és sehol, ahol aztán igazán nagyhalak marnak a közös koncba. A bíróság még valamelyest tartja magát, de már ott is megjelentek a baljós jelek, tapasztaljuk mostanság.

Most, ebben az első részben két ágazatot emelek ki, mert egy tiszta, európai demokráciának alapkövei: igazságszolgáltatás és közmédia. Le kell választanunk a politikáról, egyszer s mindenkorra, és ennek módszere rémegyszerű. Ne a parlamenti szavazógép mondja meg, hogy mennyi jut bármelyikre, mert akkor játszogathatnak bármikor a pénzcsappal, és ne választhassák meg az egyes ágazatok vezetőit sem. Bele kell írni majd az alkotmányba, hogy a mindenkori országos éves költségvetés hány százalékát kell automatikusan az adott intézményre fordítani. Ez acélszabály, nem lehet variálni vele, nincs benne politikai mozgástér. A másik ugyanilyen fontosságú: válassza meg a Nép, közvetlenül az egyes hatalmi ágak vezetőit az országgyűlési választásokkal egyidőben. Főbírót, Főügyészt, Főrendőrt, Főmédiást. Jelöljenek az illető ágazatok kamarái, aztán a legtöbb ajánlást kapó 3 jelölt közül válassza meg a Nép, hogy kit akar. Ha pedig a parlamenti többség nem tud belenyúlni más hatalmi ágak kasszájába, és nem tudja annak vezetőit sem csicskáztatni, akkor elég gyorsan kialakul a valóban független, felhatalmazását közvetlenül a Néptől kapott igazságszolgáltatás és közmédia. Amire pont annyira lenne szükségünk, mint végre ismét szabad levegőre.

Hajrá Köztársaság! Hajrá Magyarok!

Kár érted, Feri!

Olvasóim tudják, hogy azokon a napokon, mikor valahol beszédet mondok, nem szoktam írni, hogy megmaradjon a szufla estére, de ma kivételt teszek. Egy tegnapi eseménysor miatt teszem.

Mindjárt rá is térek, de előtte egy kis történelem a közelmúltunkból. Mikor Gyurcsány 2011-ben megalapította a Demokratikus Koalíciót, sokan reménykedtek, reménykedtünk benne, hogy valami végre történik az ellenzéki oldalon. Tudtuk, hogy az Őszödi Beszéd az MSZP néhány Fidesszel közös kártyából játszó nagymoguljának ocsmány játszmája volt, ki is használta Miviktorunk maradéktalanul. Béna kacsa lett egy pillanat alatt a frissen hatalomba választott MSZP-SZDSZ koalíció, valódi kormányzásra nemigazán volt képes ilyen indítás után. Gyurcsány maga is elismerte, hogy hiba volt maradnia akkor, egy lemondással elejét tudta volna venni a hosszú évek lavírozgatásának, de ezt a nyilvánvaló hibáját sokan megbocsátottuk neki. Úgy gondoltuk, hogy megérdemel mégegy esélyt, és tettük ezt annak ellenére, hogy ez a ballépése - illetve pont hogy nem lépése - magával hozta a Fidesz kétharmados győzelmét, aminek aztán azóta szívjuk minden következményét. De ám legyen, tehetséges a Feri, tisztességes is, megérdemel mégegy esélyt, és egy lerombolódott karaktert is újra lehet építeni, ha azt szisztematikusan, hiteles, szavatartó politikával teszik. Úgyhogy a ballib értelmiség nagyobb része kezdettől szimpátiával állt Gyurcsány pártalapításához, ami azért indulásnak nem rossz szitu.

Tapasztalatból mondom, hogy egy induló pártot elvinni a láthatósági küszöbig nem könnyű, bár ilyen szempontból Gyurcsánynak azért volt némi előnye: egykori minelnökként mindenki ismerte, volt lóvéja is politizálni és a liberális sajtó nagyobb része is akkor adott neki szereplési lehetőséget, amikor csak akarta. Mivel támogatói köre az értelmesebbek közül került ki, így aztán a kellő türelem is megvolt: fölkapaszkodni egy bemerevedett pártstruktúrában lassú és nehéz folyamat, sok az ellenérdekelt fél, de kitartással átverekedheti magát a falakon egy eltökélt ember. És Gyurcsányt eltökélt embernek tartottuk mindahányan, hibáit javíthatónak, úgyhogy mellé álltunk. A DK első évei bevonzották a legaktívabb ellenzékieket, tehetséges, elhivatott emberek gyűltek egybe, ki tagként, ki szimpatizánsként, volt erő és intelligencia egy áttöréshez. Ami áttörés nagyjából be is következett 2014 elejére, az ellenzéki emberek igazságérzete fölhorgadt, amikor az MSZP, meg az Együtt kidobta az ablakon a készülő összefogásból Gyurcsányt. Többen ugyan már akkor jeleztük, hogy jobb lenne ezt így hagyni, abban az állapotban még összefogással sem lehetséges Orbánt legyőzni, inkább menjen egyedül a DK, megtartva hitelességét, és hosszabb távon fölépítve magát későbbi demokrata váltópárttá.

A DK közvéleménye is inkább ezen az állásponton volt, ilyen témájú cikkeimet vadul osztogatták egymás között a fészbukos csoportokban, és hívtak meg mindegyikbe, amiket el is fogadtam. De aztán a Feri másként döntött, beleegyezett egy olyan összpárti kompromisszumba, ami eleve kódolta a biztos vereséget, de ám legyen, hátha csodát tesz, támogassuk tovább. Kampányoltunk ezerrel, jobb meggyőződésünk dacára, hátha Neki lesz igaza. Nem lett. Rettenetes vereséget szenvedett az Összefogás, Gyurcsány csodatévő hatása elmúlt, és a DK hitelességének is ártott, hogy olyanokkal indult együtt, akiktől épp azért vált ki, mert az erkölcseik elfogadhatatlanok, és csak arra jók, hogy Orbánt hatalomban tartsák. Magam úgy gondoltam, hogy kap tőlem még egy végső esélyt, ha a DK újabb hibás döntése után végre visszatér az eredeti útra, és önmaga építkezik, akkor legyen ez a hiba is megbocsátva. És az Európai Uniós választáson hozta is magát az önálló út, a DK meglepetés-sikert aratott, nyilvánvaló volt, hogy a Nép díjazza a hiteltelen ellenzéktől való elszakadást. Csak aztán megint jött a szokásos stratégiai hiba: az önkormányzati választáson ismét jött az összefogás-mantra, pedig megint nyilvánvaló volt, hogy elég lenne néhány nyerhető helyen együtt indulni, de alapvetően, országosan külön, mert ahol amúgy sincs győzelmi esély, ott nem szabad beszállni egy közös, és a DK saját arcát elmosó vereségbe.

Lehet stratégiai hibát elkövetni egyszer, mint azt tette Gyurcsány 2006-ban, lehet még kétszer is, mint az országgyűlési választás bukásra ítélt összefogósdija volt 2014, de folyamatosan nem. Az ismétlődő hibákból ugyanis az értelmesebbek leszűrik, hogy ahol ilyen gyakori a tévedés, ott a kitűzött célok nem elérhetőek. Kezdetben rengeteg pártonkívüli ember is csatlakozott, és a bizonytalan szavazók is elkezdtek a DK felé áramlani, de ezek a folyamatok a rendszeres MSZP-vel történő egybebútorozások miatt leálltak és megfordultak. Ha a DK tartja magát az eredeti célkitűzéséhez, erkölcsi alapú önállóságához, akkor ma már 20% fölött állna, és esélyes lenne Orbán eltakarítására, ehhez képest a valóság az, hogy mostanában érte utol egy évvel ezelőtti önmagát, és szavazói már nincsenek a bizonytalanok közül, kizárólag az MSZP-től tud támogatókat elvonzani, ami meg rezsimváltás szempontjából értéktelen szaporulat. A másik alapvető probléma, hogy a DK lendülete terepen is megtört: volt egy Ellenállás Napja, 2500 emberrel, aztán egy második, már csak 1000 emberrel, harmadikat már nem is tartottak, inkább visszahúzódtak az önkormányzati választáson megszerzett irodákba. Gyurcsány egyik vonzereje harcossága volt: terepen is beállt a sorba, éhségsztrájk, tüntetés, bilincs, bármi, plebejus volt, egy közülünk, aztán egyszercsak ez is eltűnt.

És az ilyen változások nem maradnak visszhangtalanok. Állandó irányváltások, taktikázás a stratégia helyett, kommunikáció a cselekvések helyett, egyre furcsább belső személyzeti politika, aminek hatására az igazán hiteles és átütő helyi aktivisták háttérbe szorulnak, és a helyüket frissen az MSZP-ből hozott ki tudja kicsodák veszik át. A legértelmesebb és legaktívabb tagok, támogatók bizony elgondolkodtak: megérti-e Gyurcsány a saját maga által is elismert hibáit, vagy csak elmondja azokat, mert az olyan emberi, de pont ugyanúgy követi el újra mindet, mintha mi sem történt volna. Aztán 4 év után már gondolkodó ember leszűri a tanulságot: nem, Gyurcsány nem tanul, a hibák belőle magából következnek. Az elmúlt félévben mindezek következményeként a DK tagsága radikális átalakulásba kezdett: eljöttek, vagy már elfelé pályáznak mindazok, akik nem puszta szerelemből, vagy vakhitből csatlakoztak, már minden hétre jut korábbi DK-s ikonok kilépéséről, vagy elhatárolódásáról híradás. Folyamatos politikai iránytévesztések, átlátszó taktikázás, passzivitás: ez nem az, amire a demokraták legjobbjai annak idején fölemelték a fejüket, hanem annak épp ellenkezője. Ja, és a tegnapi nap, ami miatt most ezt a cikket írtam, csak annyi volt: a fészbukon az egyik blogposztomhoz bejött egy egész DK-s nethorda, és a szellemi színvonaluk alulmúlta a Fidesznyik trollokét is. És nem nagyon volt kivétel. Mostanra Ők a DK, és ilyen tagsággal már semmit nem lehet kezdeni, nemhogy legyőzni Orbánt.

Kár érted, Feri.

Egy mondat a korrupcióról

Van olyan mondat, amit ha egyszer törvénybe iktatunk, akkor az Országban töredékére esik a korrupció, lesz nagyjából 150 ezer új munkahely, és közben felpörög a gazdaság. Igazi Csodamondat.

Mindjárt meg is mutatom, de előtte kis áttekintés, hogy könnyen érthető legyen. Kapunk az EU-tól évente 2000 milliárd forintot fejlesztésekre. Felfoghatatlan összeg az átlagembernek, de nagyon is kézzelfogható a Fidesznyik Maffiának, meg a csendben velük kollaborálóknak. Ugyanis a kétharmadát ennek a rettenetes summának egyszerűen ellopják. A lehető legegyszerűbb módon, bonyolult szisztémában még a végén maguk a rablók is meglopnák egymást, nem kell a sok kiskapu, elég egy nagy, aztán lehet befelé lapátolni Ali Baba kincsét. A trükköt túlárazásnak hívják. Van egy beruházás, mindegy milyen típusú, aminek a valós értéke mondjuk 1 milliárd forint. A valós érték annyit jelent, hogy ha kifizetem az alapanyagokat, a munkabéreket, a közüzemi költségeket, meg a gépek elhasználódását, és ráteszek valami tisztességes hasznot - nagyjából 10% - akkor ennyibe kerülne annak a valaminek a megcsinálása. De ne valamit mondjunk, mert nem filozófia, legyen konkrét: 1 kilométernyi autóút. Csakhát amit meg lehet csinálni 1 milliárdból, azt meg lehet csinálni sokkal többől is, nemde. Kevesebből nem, de az árat a csillagos égig lehet növelni, legföljebb nem fizeti ki senki, aztán az illető cég reménye a nagy bevételre puszta álom marad.

Európában egy ilyen eljárás úgy néz ki, hogy az állam valamelyik alrendszere - mondjuk egy városi önkormányzat - úgy dönt hogy felújítja a legelhasználtabb autóútjának kritikus állapotban lévő 1 kilométerét. Van rá 1 milliárd forintnak megfelelő eurója, kiírja a pályázatot, várja a jelentkezőket. Jönnek is a vállalkozások, mindegyik benyújtja az ajánlatát, van amelyik árban, van amelyik minőségben jobb a többinél, esetleg hosszabb távra vállal garanciát az állagmegóvásra, egyszóval: verseny van. A város döntéshozó politikusai összedugják a buksi fejüket, aztán kiválasztják a sok jóból az egyiket, megkötik a szerződést, a vállalkozás megcsinálja az utat, a pénzt kifizetik, mindenki boldog. Egy dolgot hagytam ki a folyamatból, mert arrafelé ilyesmi nem nagyon van: a vállalkozó által a döntéshozó politikusoknak visszajuttatott korrupciós pénzt. Lehet, hogy volna rá ott is páraknak ingerenciája, csak egyszerűen az összegbe nem fér bele: ha valamiért pont annyit fizetünk ki, amennyibe az kerül, akkor nem marad belőle ahhoz elég, hogy vissza lehessen osztani. Így aztán, mivel ott ez jóideje így zajlik, politikusék le is szoktak a lopásról, ha néha egy-egy mégis előfordul, abból nagy csinnadratta lesz, és biz mindenféle köztársasági, meg miniszterelnökök is könnyen bilincsbe kerülhetnek, nemhogy egy városi góré.

Magyarországon ellenben a dolog így néz ki: a város döntéshozói is tisztában vannak vele, hogy az autóút 1 kilométere 1 milliárdba kerül. Csakhát abból nem lehet lopni, úgyhogy az illetékes polgármester elmegy a Narancsos Főminisztériumhoz, és beszél az ott ilyen ügyekben illetékes Főrablóval. Kér az egymilliárdos útfelújításra 3 milliárdot. Képzeljük el ezt Európában egy pillanatra. A minisztériumi főnök úgy dobná ki a polgármestert, hogy csak az addigra odahívott zsaruk bilincsében térne magához. De nem nálunk. Itt pont fordítva: Főnarancs Főminisztériumi Főgóré meglapogatja a Fidesznyik polgármester hátát, megsimogatja a buksi fejecskéjét, aztán szépen utalja is a 3 milliárdot. Polgármester hazamegy, bizalmi embere elmegy a kijelölt vállalkozóhoz, elmondja Neki, hogy 3 milliárdra adja be a pályázatot, nyerni fog, és szokás szerint a 2 milliárdos többletet majd a rendszeresen gyakorolt módon szétosztják a politikai kaszt megfelelő emberei között. Bizalmi ember magához hívja a helyi ellenzék kulcsembereit is, nehogymá botrány legyen a 2 milliárd ellopásából, jut is marad is elven fölajánl nekik egy kerek összeget. Napersze ezért igennel kell majd szavazniuk, az Ő beleegyezésük a kulcsa, hogy később se lehessen botrány a bizniszből, ha benne vannak, kussolni fognak mindörökre.

Kiírja a Fideszváros a pályázatot 3 milliárdra, a kijelölt cég bepályázik, eddig oké. Ha valami tájékozatlan normál vállalkozás, aki azt hiszi, volna itt esély, szintén pályázik, és normál áron, akkor azt meglátogatják gyorsan, és "rábeszélik", hogy vonja vissza, hogy nézne ki, ha egy 3 milliárdos ajánlatot hoznak ki legjobbnak a döntésben, miközben ott volt mellette egy 1 milliárdos is. A tisztességes vállalkozó meg persze vissza is vonja sebesen, szeretne életben maradni, így aztán ott van a 3 milliárdos ajánlat az 1 milliárdos munkára, lehet dönteni. Meg is történik, a cég elvégzi 1 milliárdért a melót, megkapja érte a 3 milliárdot, a 2 milliárdos többletből szépen leadózik, és a rettenetes mennyiségű pluszlóvét meg megkapja a pártközpont, meg a döntésben résztvevő mindenféle színű emberkék. Mindenki boldog, a Nép ugyan totál át lett verve, de az kit érdekel, nemde. Ha ugyanis a 3 milliárd valós, 3 milliárdos munkára lett volna elköltve, mondjuk az 1 helyett 3 kilométer autóútra, akkor ahhoz háromszor annyi melóst lehetne alkalmazni, mindjárt volna valódi munkahely dögivel, NEM a lélek, és testgyilkos közmunka nevű szarság.

És mióta Narancsék vannak, az egész Ország így működik. Háromszoros áron. Évi 2000 milliárd EU támogatásból mindösszesen 600 milliárd forintnyi beruházás történik, a többi 1400 milliárdot egyszerűen ellopják. Főleg a Narancsok, de a rendszer biztonságos működtetéséhez mindig kellenek az ellenzéki támogató szavazatok, megelőzve ezzel a botrányt, meg a későbbi elszámoltatást. Magyarul: mind benne vannak, bocs. Az 1400 milliárd forintnyi ellopott összeg, ha nem a pártközpontokba, meg a politikai kaszt embereinek zsebébe kerülne, akkor valós beruházokra lenne fordítva, és nagyjából 150 ezer embernek adna igazi, megélhetést biztosítani képes munkát. Az összpárti mutyi épp ennyi ember sorsát teszi közvetlenül kilátástalanná, üdv a VALÓSÁGBAN. Na, és akkor jöjjön a címben jelzett Csodamondat, ami egycsapásra kirántaná a pihepuha perzsaszőnyeget a fehérgalléros bűnözők alól. Ez a mondat így szól: közbeszerzésben nem fogadható el olyan ajánlat, amelyik az európai átlagár fölött van. Pufff, vagy bummm, vagy nyekkk, kinek mi tetszik. Ha ez az egy mondat bekerül a közbeszerzési törvénybe, akkor kénytelen lesz mindenki az európai átlagáron dolgozni, abban meg nincs lopási tartalék. Hogy miért is nem kerül be ilyen mondat oda, ahová kéne? Tán tessenek megkérdezni erről saját pártjuk országos és helyi főnökeit. Lesz hümmögés, félrenézés, vagy üvöltözés. Mert mind benne vannak. Pedig nem Nekik kéne benne lenni, hanem a Csodamondatnak a közbeszerzési törvényben. Hát majd mi, a Nincs Alku Párt (NAP) beletesszük, mert más úgy sem fogja.

Hajrá Köztársaság! Hajrá Magyarok!