Puch László a zászlót bontja...

Vannak olyan hírek, amiktől az ember azonnal a szék mellé ül. Itt van ez: Puch szervezésében gyűlnek össze a parlamentből kibukott szocialisták. Klikk, és tessenek elolvasni, de a karfát fogják meg erősen. 

Namost aki nem tudná - aligha van ilyen - akkor ez a Puch László, ez sokáig volt az MSZP pártpénztárnoka. Köztudott, hogy közös üzletek tömegével folyamatosan erősített baráti kapcsolatot ápol Simicska Lajossal, akit szintén nem kell bemutatni. Az Őszödi Beszéd Narancsokhoz való kijutásának hátterében is az Ő alakja sejlik föl legkontúrosabban. Évtizede Őt tartják az MSZP erős emberének, minden poszton ott üldögélnek a különböző emberei, igazából senki sem tudja, meddig is ér el a keze a Szegfűknél. Mesterházy egyik eredményének tartják, hogy sikerült kicsit háttérbe szorítania, tán nem olyan nagy a befolyása mint volt.

És ez az ember, akinek kulcsszerepe volt abban, hogy a szocialisták erkölcse a mélybe zuhanjon, és politikai kérdések helyett közbeszerzési ügyekkel foglalkozzanak, épp ez az ember gondolja úgy, hogy most akkor megújítja a Szocialista Pártot. Blogom olvasóit úgyis leszoktattam már a naivitásról, de azért mondom: nem egy nosztalgiashow készül ott, ahová a Parlamentbe be nem jutott ősbölényeket egybe meghívják. Ott bizony közös stratégia, összehangolt cselekvés lesz az igazi teríték, nemcsak a vaddisznópörkölt.

Nem Puch cselekedete ebben az igazán döbbenetes, hanem a meghívottak reakciói. Ugyanis elmennek Puch Lászlóhoz, akiről egy ország tudja, hogy a baloldal erkölcsi züllésének egyes számú felelőse, a párthatárokon átlógó Megamutyik kötényes boltosa. Egy igazi Jelkép, pont azzal ellentétes valamié, mint aminek Horn Gyula. Ha Horn Gyula az MSZP Csomolungmája, akkor a Puch meg a Mariana Árok. És ezek a Parlamentből kibukott Ősszocik most mind összegyűlnek Nála, hogy jól kisírják egymásnak a lelküket, és újra megszervezzék magukat, hátha valahogy vissza lehet keveredni a bográcshoz. Hogy mindig legyen vaddisznópörköltre lóvé.

A fejlécben belinkelt ATV cikket remélem el teccettek olvasni. És megdöbbentek eléggé a meghívotti névsoron. Vagyha nem is azon, hisz bárkinek joga van meghívni bárkit, hanem azon, hogy a meghívottak el is mennek erre az együttbőgésre. Most komolyan, Kedves Olvasóm, lehet akkorát bukni, hogy Te elmennél egy Puch Lászlóhoz bármikor, bármilyen okból? Emlékezzünk csak azért az egyébként elég cikis legutóbbi Szárszói Találkozóra, ahol annyi vér azért volt az ott tartózkodók pucájában, hogy nagy ívben kerülték az ott csakúgy megjelent Puchot, nehogy közös fotó készüljön Vele.

És ehhez a Puchhoz most a valamikor valamit jelentő nevek mind elmennek. Hát Nektek elment a józan eszetek? Hát ennyire elszakadtatok már a valóságtól? Vagy csak ennyire képtelenek vagytok fölfogni, hogy ennyi volt? Tesókáim, az Összefogást leginkább azért büntették meg a választók, mert a Puch László féle szellemiség és gyakorlat ugyanolyan fertőzött erkölcsi zombivá aljasította a baloldalt, mint amilyenek a Narancsok. Ahhoz az emberhez mentek el megbeszélni az MSZP rettenetes bukásának okait, aki annak leginkább volt az előidézője?

Hát most komolyan. Ezek vagy elhülyültek, vagy csak kapnak a Puchlacitól amúgy keresztapásan pár személyre szóló borítékot. Nem tudom, lehet hogy a Simicska is odamegy, végül is láttunk már véletleneket, mint az autópálya építéseknél, vagy a kiszivárgó belső információknál. Ez, úgy ahogy van, szánalmas. A vége az lesz, hogy megsajnálom a Mesterházyt. Mert az élet relatív, és Puch Lászlóhoz képest Bárki jobb. Hát, jó tanácskozást, meg ki tudja mit Nektek, egykori baloldali politikusok, akik épp most fogjátok megmutatni az Országnak, hogy mennyire igaza volt, mikor a választáson leamortizálta az MSZP-t. Jó mulatást. 

Remélem ott is ragadtok.

Najó, legyen akkor a foci

Mindig is kosarazni szerettem, a focit inkább csak nézni, mióta meg Orbán államvallássá építi a bőrlabda környékét, és emeli hozzá a csicsás katedrálisokat a gömbhívőknek, azóta meg aztán a focivébé kivételével mást meg sem nézek.

De az utóbbi napokban rájöttem, hogy valamire mégiscsak használhatom a focit. Mivel a társadalom zöme mégiscsak focizni szokott gyerekkorában, meg később is, így aztán ennek kapcsán tudok bemutatni pár olyan összefüggést, amit sokaknak más módon képtelen vagyok átadni. Bár fogyó mértékben, de minden, a baloldalt érintő kritikai írásom után megjön pár ember, aki elmondja, hogy nem kéne ezzel foglalkoznom, mert amúgyis a baloldal már gyenge, ne bántsam még én is. És kedvenc szervezetelméleti meg hadászati példáimmal olvasóim többségének el tudom magyarázni, hogy miért a legfontosabb teendőnk a saját oldalunkon nagytakarítást végezni első lépésként, de majdnem annyira sokaknak meg nem. Úgyhogy most focizni fogunk.

Szóval a narancsmezesek a piroskék csapatunkat nagyjából annyira verték ronggyá, mintha a hollandok találkoztak volna a Vasassal. Megvertek minket, és a lelátókon is csak félház volt. Most akkor bemegyünk az öltözőbe, és...

Szidjuk először a bírót, mert tényleg félrefütyült, csúszós volt a pálya is, a világítás is cinkes, szóval van mire panaszkodni. Az edző ilyenkor szépen hátradől és megvárja, hogy a játékosok kiordibálják magukat. Mikor már minden külső körülmény le lett anyázva, akkor aztán kezdődhet a vereség valódi okának föltárása. Mondjuk az, hogy a csapat szar. Mondjuk az, hogy nem most lett meglepetésre az, hanem már több éve folyamatosan elverik, a közönség sem most először tüntet távolmaradásával, hanem egyszerűen már egy ideje nem jár ki. Merthogy ezek a TÉNYEK. Féllelátó előtt megy a meccs már négy éve, a csapat nagy része, ha úgy tetszik gerince négy éve változatlan, és folyamatosan kikapunk. A mostani csapat csak annyiban különbözött a korábbi püfölőzsáktól, hogy a Nagy Meccs előtt a klubtulajdonosok legalább leszerződtettek két agilisabb szélsőt, és Nekik köszönhetően nem annyira kaptunk ki, mint a korábbi eredmények alapján várható volt, és még a lelátón is többen ültek.

Namost aki egy ilyen négyéves zakófolyam után nem fogja föl, hogy a csapaton kell változtatni, és nem az ellenfélen, mert azon úgysem lehet, azzal én nem tudok mit kezdeni. A maradjunk úgy, ne bántsuk egymást, meg a többi szerelmeslevél csak arra jó, hogy egyre esélytelenebbül fussunk ki legközelebb is pályára, amíg végleg haza nem megy a közönség, és már az ellenfél sem áll ki, mivel lecsúszunk egy alsóbb ligába. Nem, kérem alássan, nem az a mondás, hogy vesztes csapaton ne változtass. Az öltöző törvénye ezzel szemben az, hogy a vesztes csapatot, pláne ha az notóriusan szívóágon van, akkor alapjaitól kell újraszervezni.

A csapat gerince a középcsatártól a középpályán át a söprögetőig négy éve változatlan. Nem a két frissen hozott szélső vesztette el a korábbi meccseket, nemdebár. Ha egyszer majd nyerni akarunk, akkor a csapat gerincét kell újraszervezni, de leginkább lecserélni caklipakli, mert a tapasztalat az, hogy az a gerinc elgumisodott. Összejár az ellenfelekkel, közös bizniszekben vesz részt velük, nem igazán jár edzésekre, és képtelen csapatként működni. Amit csak lehetett, és amíg csak tehette a két új szélsőt sem akarta pályára engedni, csakhogy a maradék közönség a pályára léptetésüket kikövetelte. Ez a csapat kapott bőséggel időt, hogy eredményessé váljon, de nem vált azzá. Sem az edzők, sem a közönség kritikáira nem reagált, pont ugyanúgy csinálta meccsről meccsre a dolgát, és pont ugyanúgy el is vesztette, de nagyon a Nagy Meccset, mint az várható volt.

Na, eddig tartott a példa, gondolom nehezen vitatható az összehasonlítás, bár nyilván maradnak páran, akik majd kapálóznak picit ellene. De ne bonyolítsuk, térjünk vissza a józan észhez, és az öltöző nyers igazságához: ez a csapat szar. Ki kell mondani, és ebből kell kiindulni. A csapat gerince vált versenyképtelenné, és ott, ahonnan Ők jöttek, nincsenek új, agilis játékosok. Ugyanazok az arcok, ugyanaz a morál, ugyanaz az aktivitás, és ugyanaz a tehetség. Ennek a csapatnak a magját el kell hajtani, mert bizonyítottan alkalmatlan a nyerésre. Tetszik nem tetszik ez van. Ez a TÉNY. Gyökeresen új csapatot kell építeni, amelyik nem lusta, nem bundázik, nem pacsizik a sarki krimóban az ellenféllel, hanem le akarja gázolni és péppé verni azt. Hát ezért kell nekünk mindenekelőtt a saját oldalunkon változtatni, de mélyen, éles szikével, bátor mozdulatokkal.

Aki meg nem érti az öltöző törvényét sem, az ne foglalkozzon politikával...

A selejt bosszúja

Tegnap összefutottam a nettérben egy Lukács Zoltán nevő Szocival. Szánombánom, de mindeddig a pillanatig azt sem tudtam Róla, hogy a világon van. Utólag belegondolva, valszeg mindkettőnknek jobb is volt így.

Tegnapelőtt az MSZP elkezdte szórni a világhálót Horngyulás EP reklámokkal, amire reagáltam is egy cikkben. Gondoltam, hogy pár vonalas Szocinál kicsapja majd a biztosítékot, és mivel nagyjából annyira kiszámíthatatlanok, mint a szorzótábla, így vártam is a reakciókat. Török Zsolt ugyebár a pártszóvivő, így aztán ilyenkor rápislantok a fészbukjára, Ő szokott elősírni, ha valami csúnyaság éri a berkeket. Persze, óraműpontossággal föl is került hozzá egy Lukács Zoltán nevű valaki írása ebben a tárgyban. Jó, ha Törökzsóti ezt osztogatja, akkor biztos ez a félhivatalos álláspont, nosza, tekintsük. Klikkelés közben beugrott, hogy hajnalban már volt ez a név, merthogy a Hornos írásomat egy ismerősöm elküldte három Szocinak, és ezt visszajelezte. Megnéztem az üzenetet, és tényleg, a Lukács Zoltán volt az egyik. Oké, lássuk, mit írt a jóember:

"Micsoda engesztelhetetlen gyűlöletháború folyik az MSZP ellen. Micsoda habzó indulat fröcsög ki néhányakból. Hányszor írják le egy nap a párt halálát, temetését. Micsoda élvezettel rúgnak belénk azok, akik másba rúgni gyávák, meg azok, akik ebből élnek. Micsoda divat lett lehülyézni minket és persze minden támogatónkat, sokszor olyanoknak, akik két értelmes saját gondolattal nem voltak még képesek előállni. Lehet, hogy szerencsére. A hatalmat nem rúgják, nem hülyézik. Félnek tőle. Farkukat lábuk közé húzva, nyüszítve iszkolnak előle. Érzik, hogy ez kínos és szánalmas. Ezen való dühükben és frusztrációjukban is belénk marnak egyet.
Micsoda hősök!
Azért megnyugtatom őket: túl fogjuk élni. És ez lesz a szerencséjük. Mert ha az MSZP nem lenne, kit rugdosnának? Mindenki máshoz gyávák ugyanis..."

Ezt. Namost mivel törzsolvasóim pontosan ismerik elmúlt éveim történetét, így aztán tudják, hogy egyszem civilként igencsak beleálltam a Fidesznyikekbe, és jópárszor, amit házkutatással, 47 följelentéssel, négyszeri rabosítással, folyamatos nyomozgatásokkal meg kamu címlapsztorikkal honoráltak. Szóval mikor ez a Lukács Zoltán itt épp mélyokosan kifejti, hogy én azért bántom szegényszocialistákat, mert nem merek mást, akkor élete ostobaságát sikerült kinyögnie. Beírtam Neki, hogy kicsit nézzen utána, épp kit gyáváz le, mert könnyen lyukra futhat, mire Ő kitért és annyit mondott, hogy nem is rólam beszél, asse tudja ki vagyok. Ez azért itt meglepett, mert ostobaságot fecsegni, az megszokott apparátcsikéktól, de azt nettó hazugsággal mentegetni, azért kicsit erős tempónak tűnt. Mind a megkapása, és az arra adott reakció idejéből, mind a szövegéből töknyilvánvaló volt, hogy az én cikkem vágta ki a biztosítékot. Akkor meg minek hazudni, nemde.

De mindegy, ment tovább a Zember a saját maga állította csapdába, írogatott, érzelgett egy kicsit, kifejtette, hogy nem is tudok írni, mert profi újságíró nem úgy ír, ahogy én, még egy kis felsorolást is tartott a tollnoki szaknévsorból, és nem vette szegény észre, hogy ismét ostobaság felé dübörög. Igazi apparatcsik logika: aki ír, az újságíró, és akkor az valamelyik újságnál kell hogy dolgozzon, mert az újságíró az olyan. Az Ő fejében föl se merül, hogy valaki valamit nem pénzért, hanem jókedvéből tesz. Én például írok, mert ahhoz van kedvem, és eszem ágában sincs azért valamelyik újsághoz elszegődni, hogy csinálhassam pénzért, és munkaköri leírás szerint, amit kötetlenül és szórakozásból csinálok. Szóval szegény Lukács Zoltán számára fölfoghatatlan, hogy valakinek nem a lóvé, meg a státusz a lényeg. Itt azért már kezdett bederengeni, hogy valami megélhetésiről lehet szó, aki státuszról státuszra araszol fölfelé a biztos pártberken belül, számolva, hogy mennyivel is több a havi apanázs, mint volt 4 évvel korábban. Úgyhogy megnéztem, hogy akkor végül kifiaborja is a delikvens.

Hoppp. Ez a Lukács Zoltán, aki mellébeszél, hazudozik, kicsit cenzúrázgatja a neki kellemetlenebb dolgokat, ez az MSZP egyik megyei elnöke, parlamenti frakcióvezető-helyettese, meg a szokásos bojtok a pörgekalapon: egy kis sportklub-elnökség, nemzetközi gittegyleti tagság, meg egyéb retyerutya. Megnéztem az önéletrajzát is, abban normális munkahely nem volt föltüntetve, kizárólag politikai építkezésének állomásai, ahogy könyökölte fölfelé magát az apparátusban. Olyannyira sikeresen, hogy mint láttam, még az Aréna-beli Szocibulin is Ő volt az egyik fölkonferáló ember. Szóval ez a jóember, ez itt az MSZP törzse, a megyei elnökök pártjának cölöpe. És tulajdonképpen ekkor jöttem rá, hogy kincset találtam, és hogy meg is fogom írni. Merthát írogatom én itt a cikkeket jóideje az MSZP zuhanásának okairól, hozom is rá a tényanyagot, de hogy megtaláljam az MSZP Igazi Arcát egy cikkemmel kapcsolatban, és aztán még cseveghessek is vele, na ez igazi jutalom az eddigi írásaimért.

Ha voltak is kétségeim, hogy a Szegfű már belülröl kiszáradt, és a szirmokat csak stallumok ragasztják a szárhoz, ez a kétség megszűnt. Nem értettem, hogyan is termelhetett ki magából az egykor mindenféle szempontból erős MSZP egy Mesterházy Attilát pártelnöknek. Most már értem. Így. Mert ebből a kínálatból még a Mesterházy a legjobb. Sose gondoltam volna, hogy ilyet valaha leírok, de komolyan mondom: a Lukács Zoltán féle szocialista parlagon az Attys maga az üde felfrissülés. Csak az a baj, hogy ez persze roppant relatív dolog. A dolog ugyanis fordítva is igaz: ahol a Mesterházy lehet a legjobb, azt a csapatot még a Felcsút is simán veri. Mint láttuk. Persze nem Lukács Zoltán személye itt a lényeg, az gondolom egyértelmű. Ő csak egy tünet, de olyan súlyosságú, amire az orvos hümmögni kezd, és kihívja a folyosóra a hozzátartozókat. Tegnapig csak nagyon valószínűnek tartottam, hogy az MSZP már agonizál, és a kór messze előrehaladottabb, mint amit egy puszta koponyaműtét meg tudna gyógyítani.

Most már tudom is.

Levél a Szocialista Szavazónak

Szia, tegeződjünk ha nem bánod, demokraták között így szokás, illegalitásban meg aztán főleg. Számodra tűnhet ez ma még rossz poénnak, de nem biztos, hogy a közeljövőben nem válik mindennapjaink valóságává. És épp azért írom ezt a levelet, hogy ne válhasson azzá.

Nem Orbánról, meg a Bandájáról akarok Veled beszélgetni, mert arról fölösleges. Olyanok amilyenek, csalók, hazugok, rablók, egy szervezett bűnözői kör, amelyik a kezébe kaparintotta az Országunkat. De ezt leírhatjuk akárhányszor, színesíthetjük bármennyi valós történettel, azzal nem lépünk előre. A Népünk a választáson mindezek tudatában hagyta Őket a kormányrúdnál, és ráadásul még a nácikat is rendesen megerősítette. És bár kétségkívül csaltak egy csomószor, csomó helyen, de nem ezért vesztettünk: az összes mocskos játékukkal sem szabhattak volna ránk akkora zakót, mint amekkorát kaptunk. Ez bizony Népítélet volt, és mi lettünk Bűnösnek nyilvánítva.

Tudom, hogy nehéz ezt elfogadni, magam is utolsó pillanatig bíztam abban, hogy sokmilliónyian végül átlátják: ha nem is vagyunk tökéletesek, sőt, de azért sokkal kevésbé vagyunk rosszak, mint Azok. De nem látták át, és ezért aztán okolhatunk mindenkit, csak épp ha ezt tesszük, akkor megúszni akarunk, nem pedig megnyerni a következő úszóversenyt. Nem is beszélve arról, hogy még azért is meg kell majd naponként küzdenünk, hogy egyáltalán legyen következő úszóverseny. Szóval nekünk nem a Fidesszel, nem a Jobbikkal, nem a Néppel és nem a csalásokkal, hanem Önmagunkkkal kell valamit kezdenünk. Már csak azért is, mert az összes többin nem tudunk változtatni, saját magunkon azonban igen.

Írtam már egy csomót arról, hogy szerintem mit és hogyan rontottunk el, tán olvastál is belőlük már párat, de most nem ezen a vágányon zakatolnék tovább. Inkább azt szeretném Veled megbeszélni, hogy mit gondolok a jövendő tennivalóinkról, és a jelenről meg a múltról épp csak annyit beszélek, amennyi ehhez feltétlenül szükséges. Rá is térek, nem húzom az időt. Két teendőnk van: egyrészt meg kell küzdenünk azért, hogy a demokrácia minimuma megmaradjon, hogy választások legyenek 2018-ban. Másrészt meg kell erősödnünk annyira, hogy azokat a választásokat fölényesen meg is nyerjük és aztán az elnyert kétharmadunk birtokában visszaterelhessük a történelmünket a normál mederbe ezután az ocsmány árvíz után.

Ezt a két célt csak akkor tudjuk elérni, ha elfelejtjük a kényelmet, a megalkuvást, a passzivitást. Ide egy Új Honfoglalás kell, mert per pillanat abba az irányba tartunk, hogy szolgák leszünk a saját földünkön, vagy vehetjük a batyut és elmenekülhetünk, amíg még lehet. És mi, magyar demokraták ezt nem fogadhatjuk el. Bizony föl kell szállni a lóra, elűhúzni a sublótból az íjat, sereget kell toboroznunk, és megtanulnunk újra a harcot. Mert ez innentől kezdve Háború, és akkor is az, ha vannak akik inkább elbújnak, míg utánuk nem nyúl a kard a barlangjukba. És a háborút nem sátrak melegében, nem kényelmes bársonyszékekben, nem államigazgatási pozíciókban vívják, hanem a terepen. Ne ijedj meg, nem fegyverről és vérről beszélek, ha jól csináljuk a dolgunkat, akkor egyikre sem lesz szükség. Ez a Háború a lelkekért fog folyni, az egész országban, minden emberért, hogy kihozzuk Őket a depresszióból, a beléjük plántált félelemből, a tudatosan tanított tudatlanságból.

Határozottnak, erősnek és mozgékonynak kell lennünk. Hinnünk kell magunkban, és hitet kell adnunk egymásnak, hogy aztán a Népünk egészének is át tudjuk sugározni. Jól szervezett és ütőképes hadsereget pedig nem lehet maszatolva, az ellenséggel alkudozva fölépíteni. Valahová le kell szúrni a zászlót, megteremteni a sereg magvát, hogy megkezdhessük végre a kiképzést, az egységes haddá kovácsolódást. Sok kis táborral, sok kis csákmátéval, eltérű célú és különböző harci morálú csapattal kudarcra ítéltetünk ismét. Szóval tetszik, nem tetszik, mielőbb el kell dönteni minden harcba szálló demokratának, hogy melyik sátorhoz tűzi le a saját zászlaját. Ha jól tesszük a következő években a dolgunk, akkor majd elérhetjük, hogy ne legyen szükség vezérre, de addig még el is kell jutnunk. A Hét Törzs is egyesült annak idején és Árpádot maga fölé emelte, mert a Honfoglalás feladata ezt megkívánta.

És Tőled, kedves Szocialista Szavazó ennyit kérek: gondold át látsz-e más utat a győzelemhez, mint a demokraták egy vezető mögé való fölsorakozását. Nem, nem pártok egyesüléséről beszélek, az teljesen más tészta. A szavazókról beszélek, akik a tömegükkel el tudják dönteni, hogy aztán a pártok mit tegyenek, még akkor is, ha maguktól arra soha nem lennének képesek. A kérdés annyi: ki legyen az a személy, aki mögé a baloldali és liberális szavazók meglévő tömege fölcsatlakozva sikeresen tudja terepen visszafoglalni a Hazánkat. Mertha a szavazók egy személyt kiválasztanak, akkor azt bizony minden ellenzéki pártnak tudomásul kell venni, mertha nem teszik, eltűnnek a jelentéktelenségben. Én liberális vagyok, nem baloldali, de ezek egy Orbánrendszerben jóval kevésbé fontos fogalmak, mint az, hogy Te is, én is demokraták vagyunk. Úgyhogy bár liberális vagyok, de eszem ágában sem lenne vezérként javasolni Fodor Gábort például.

Nem, nekünk most nem a pártok és azok vezetőinek önmagukról hirdetett világnézete szerint kell Törzsfőt pajzsra emelnünk, hanem aszerint, hogy kiben látjuk a képességet Orbánék és a Jobbik legyőzésére. Nem a párt, nem a címer, nem az ideológia most a lényeg. Finomítani majd ráérünk akkor a demokráciát, ha azt már újraépítettük. És akkor el is jutunk a végső kérdésig: ki képes Orbánékat maga alá gyűrni a következő négy év alatt. Ki képes levezényelni az Új Honfoglalást? Ha magadba nézel, Kedves Demokrata Barátom, akkor nem hiszem, hogy túl sok név jut az eszedbe. Horn Gyula és Gyurcsány Ferenc. Okos, tisztességes embert föl tudnék sorolni én is még jópárat, Lendvai Ildikótól Kuncze Gáboron át Bajnai Gordonig. De ide most több kell. Ide elnyomhatatlan hit kell, tántoríthatatlan küldetéstudat, és mindenkire ható vezetői kisugárzás. És ilyen emberből a mi oldalunkra csak kettő született: Horn és Gyurcsány. Nem véletlen, hogy az MSZP most Horn Gyulát emelte a zászlajára, Ők is érzik, hogy a következő idők nehézségeit csak egy jelképerejű ember lesz képes fölülírni.

De Horn Gyula már nem él. És ahogy az elején mondtam, nekünk nem a múltba kell fordulni, hanem a jövőbe nézni. Horn idején nem lehetett volna az MSZP 17 százalékon, nem nyerhetett volna semilyen választási trükközéssel a Fidesz kétharmadot, nem triumfálhatott volna egy Jobbik, gondolom ebben egyetértünk. Horn Gyula nem alkudozott volna sem a Fidesszel, sem a Jobbikkal parlamenti bizottsági helyekért, és soha semilyen körülmények között nem egyezett volna bele, hogy egy neonáci legyen a Parlament Alelnöke, vagy épp az Oktatási és Kulturális Bizottság Elnöke. Horn Gyula valószínűleg azonnal megszabadult volna azoktól a mostani MSZP-sektől, akik épp ezt teszik. De mint mondtam, Horn Gyula már nem él.

Gyurcsány Ferenc viszont nagyon is.

Sírhant Művek - az MSZP öntemetése

Az előbb megláttam, ahogy a netet ellepik a Horn Gyulával kampányoló MSZP szirszarok. Mikor Szanyikapitány a Ligetben Gyulázott egyet (kettőt, sokat), már gyanús kezdett lenni, hogy az nem véletlen. És valóban nem. Ez a legalja, itt ér véget a Szegfűsztori.

Az önértékelés teljes zavara évek óta lesír az MSZP-ről. A folyamatos ellenzéki semmittevés melldöngetéssel, majd az Összefogással való arrogáns hatalmi játszmák, amik bizony egeret szültek, el is kapta a macska, szóval az erkölcsi és intellektuális süllyedés újabb és újabb, addig ismeretlen mélységeket fedezett föl. De itt a végpont, ennél nincs lejjebb. Azt az embert fölhasználni a Szegfű kampányában, aki ez ellen már nem tud tiltakozni, röviden: gusztustalan.

Képzeljük el, amint a Gyula beballag a Jókai utcai székházba. Körülnéz. Hol vannak innen az emberek? Lesietnek hozzá a Mesterházyék. Ugye megvan a kép? Valszeg horngyulásan megkérdezte volna, hogy hát Ti meg ki a ..szomok vagytok, csak nem a biztonsági szolgálat? Ehhh. Vajon mit szólt volna az élő Horn Gyula ahhoz, hogy a Pártja megállapodott a Fidesszel meg a Jobbikkal, hogy megszavaznak együtt egy olyan Parlamenti Bizottsági struktúrát, amiben a Jobbik adja az Oktatási és Kulturális Bizottság Elnökét, és az Országgyűlés Alelnökét? Vajon mi lett volna a véleménye arról, hogy az MSZP érdemi vitát kíván folytatni a Jobbikkal?

Vajon Horn Gyula a 30 főnyi Szoci képviselőcsoportból átadott volna-e pár képviselőt a két szövetséges kisebb pártnak, hogy frakciójuk lehessen? Asszem igen, azonnal. Nem kell ezt folytatni, mert lehetne a végtelenségig. Egyszerűen semmi olyasmi nem maradt a mostani MSZP-ben, amivel Horn Gyula akár csak egy percig is azonosulni tudott volna. Halott Államférfit nem szokás olyannak a reklámozására fölhasználni, ami ellen amíg csak tehette, küzdött. A kisstílű, technokrata megélhetésiek, a politikai brókerek párthatárokon át összenőtt Gucciöltönyös csapata, az nem a Gyula. Az a Mesterházy, meg az Ő négyéve.

Nyilvánvaló persze, miért is játszanak ilyen húrokon. A Majális is megmutatta, hogy alig maradtak Szegfűsök, és aki maradt, az is csak lézeng. És ha már a baloldali szavazók egy kicsit nosztalgiázni akarnak, egykori győzelmüket átélni, akkor van itt egy élő ember is: a Gyurcsány. Éshát igen nagy az esély, hogy a szavazók bizony megtérnek, vagy inkább visszatérnek Gyurcsányhoz, mert Őbenne látják az MSZP egykori lelkét, és nem a Zsúrfiúkban. Szóval szegény, immár védekezésképtelen Gyula gátlástalan felhasználása ennek megelőzését szolgálja. Mint egyébként minden Szegfűs lépés a Feri kilépése és a DK megalakulása óta.

Szegény Szocik, Ti még mindig hülyének nézitek a saját választóitokat. Azt hiszitek, hogy bármely politikai teljesítmény nélkül, szürke, középszerű apparatcsikok fölsorakoztatásával, a Jobbikkal való mocskos megélhetési alkukkal elhiszik Nektek, hogy van bármi jövőtök? Tudjátok kivel fogják azonosítani a balosok az általatok most fölhasznált Horn Gyulát? Nem, nem Tiveletek. Hanem a másik karizmatikus vezetővel: Gyurcsánnyal. Látszik hogy a Ron Werber hazament már, mert kézzellábbal tiltakozott volna ekkora kegyeletsértő baromság ellen. De Ti ehhez se értetek. Horn Gyuláról épp Ti vagytok az utolsók, akikre asszociálni lehet. A Ferire, a régi szép, győzedelmes időkre viszont könnyen.

És még egy valami, csak hogy Werber hiányában ingyenesen hadd mondjak Nektek én egy hasznos tanácsot: halottal nem kampányolunk. Tudjátok miért? Mert a halott, bármilyen nagy ember is volt, az bizony az elmúlás tudatalatti jelképe. És akkora baklövést elkövetni, hogy egy épp a gödör szélén lavírozó, a köztudatban lassan eltemetésre érettnek érzett párt egy halottat tűzzön a plakátjára, ez a legnagyobb ostobaság, amit valaha az elmúlt húsz év kampányai során láttam. Nem, Szegfűsök, nem a Gyula kel életre, hanem Ti mentek a politikai temetőbe. Egyet azért kérek Tőletek.

Ne a Gyula mellé feküdjetek.

Vihar, de nem tornádó

Tegnapi, Kádárról szóló írásomban már jeleztem: tudom, hogy a téma sokfelé tabu, így fölkészülten állok az azzal kapcsolatos nyílzápor elé. Meglepetésemre azonban néhány szuperszubjektív hozzászólás kivételével izgalmas és higgadt vita bontakozott ki netszerte.

Azzal nem tudok és nem is akarok foglalkozni, ha valaki szerint a Kádár Rendszer maga volt a Kánaán. De mivel csak pár ilyen fanatikus hozzászólás volt a több mint ezerből, ezért ugorjunk. A hozzászólások túlnyomó része megmaradt a racionalitás keretei között, és önmagában is visszaigazolta, hogy lehet és kell is erről a korszakról beszélni. Hogy miért is kell? Azon egyszerű oknál fogva, hogy egy demokratikus társadalom addig nem lesz európaérett, amíg saját történelmével nem tud megbirkózni. A jobb és baloldal közötti vitákban addig nehéz lesz nyerni, amíg Azok Horthy Nosztalgiáját nem tudjuk az igazságosság és a hitelesség fölényével kritika alá venni.

Jelenleg a vitakultúra azon a szinten mozog, hogy egy Horthyt érő bírálatra, Ők azonnal Kádárt hozzák elő. És a mi nosztalgiázóink már mennek is befelé a csapdába minden esetben: elkezdik védeni Kádárt ugyanolyan vehemenciával, mint Azok Horthyt. És attól a pillanattól kezdve a vita értelmetlenné válik: irracionalitások kapaszkodnak egymásba és a vége az lesz, hogy az anyázáson kívül semmi nem marad. Ez hibás pálya, így világnézeti vitákat megnyerni nem lehet. Amíg mi védjük a védhetetlent, addig Ők is védeni fogják az Övékét. És az írásom kapcsán tegnap lezajlott netes vita igencsak reménykeltő volt. A rengeteg rendszerszerű és egyéni sorsokról szóló vélemény olyan összképet rajzolt föl, mintha egy történelmi konferencián ültünk volna. Csakhogy azzal a különbséggel, hogy egy konferencia, az nem interaktív, és nem is jár tömeges részvétellel, ilyen szempontból pedig politikai használhatósága csekély.

Ha Orbánt le akarjuk gyűrni, akkor meg kell értenünk a benne hívők mítoszait. Több mint kétmillió ember valami miatt támogatja, és ennek csak egy része azért, mert a Viktor által létrehozott rendszer nettó haszonélvezője. Többségük valamiféle érzelmi azonosulást él meg Vele kapcsolatban, és amíg ezt nem értjük meg, nem tudunk tenni ellene semmit. Ha pedig az Ő hívőit meg akarjuk érteni, akkor a legkézenfekvőbb eljárás a saját hívőink érzés és gondolatvilágának föltárása. Nem beszélve arról, hogy a sokmillió otthonmaradt honpolgár lelkét is meg kéne értenünk, és annak csak egy része gyökerezik a jelenben, egy nagy szegmense bizony kialakult hitek és hagyományok mai napig való átöröklődése.

Nem én találtam ki, hogy a történelem az élet tanítómestere. Akik kitalálták és évezredek óta alkalmazzák, azok épp attól válnak sikeressé, hogy nem lépnek kétszer ugyanabba a folyóba. A múltat nem szőnyegalásöpörni, hanem megérteni kell, ha a jövővel bármit is akarunk kezdeni. Mert azt nehéz lenne vitatni, hogy bajban van a demokratikus oldal. És ahogy látom, sokan ezt úgy gondolják magukban földolgozni, hogy bebázódnak, és próbálják ugyanazt csinálni mint eddig, csak még erősebben. Nem, ez nem jó megoldás, ha rossz irányba megyünk, akkor megfordulni kell, nem még több vitorlát kifeszíteni. A következő évek a Mi tanulásképességünkön fognak múlni. És ha tényleg meg akarjuk fordítani az Ország jobbra, és egyre inkább széljobbra tolódását, akkor meg kell értenünk, mitől utasítja el a demokratikus oldalt a társadalmunk döntő többsége.

Megérteni, elemezni azonban Tabukkal terhelten nem lehet. Ha nem bírjuk átlépni a saját árnyékunkat, akkor állandósulni fog a sötétség. És azt gondolom, a baloldal egyik, ha nem a legnagyobb tabuja: Kádár. Nem akkora szerencsére mint tegnap ilyenkor gondoltam, de azért nem is kipipálható a problémakör. Azt gondolom, ki lehet és ki kell alakítani a Kádár Rendszerről egy közös mitológiát. Tényszerűen végigmenni a hibáin és az előnyein, és a végeredményt közös politikai kánonná emelni. Narancsék tömegfanatizálásra alkalmas érveit csak úgy tudjuk hatástalanítani, ha saját oldalunk hibáit magunk tárjuk föl, és azokat elismerjük. A Népünk egésze jóideje egyre súlyosbodó érzelmi alapú politikai manipulációnak van kitéve. Ez önmagában is a köz hiteles szolgálatának megrontója, de még technikailag is vereségre ítél minket. Orbánék ugyanis a dogmák és tabuk fölállításának mesterei, az irracionalitás igazi művészei. 

A saját fegyverükkel soha nem fogjuk tudni legyőzni Őket. Nekünk ésszel kell fölvennünk a versenyt, a logika és a megismerés viszont nem lehet hatékony, ha tabukat kerülget. És mivel a Népünk legjelentősebb közelmúltbéli benyomata a Kádár Rendszer, így azzal kell kezdenünk  a valóság föltárását. Ha ezzel a feladattal nem tudunk megbirkózni, akkor teret adunk Azoknak is, hogy megvédjék saját védhetetlen történelmi esményeiket. Ha ezt megértjük és elfogadjuk, máris teszünk egy lépést Orbánék legyőzése érdekében.

Az Elsőt.

Kádár János meg az én családom

Majális lévén ma sokakban fölbuzog majd a Városliget nosztalgiája. Nem kéne erről írnom, biztos célszerűbb lenne hallgatnom, de a Tuareg nem azért Tuareg, hogy kínos témákat ne írjon meg, hanem azért az, hogy megírja. Tehát ezt teszem.

Kíváncsi leszek hogy jelen írásom elolvasása közben vagy után hány ismerősöm válik egy gombnyomással ismeretlenné, hány fészbukcsoportból tesznek ki, hány megszokott megosztás marad el, mennyi lesz végül a cikk olvasottsága. Ha nem az lennék aki, akkor nem is kockáztatnám ezeket a válaszreakciókat, csakhát ha az ember elszegődött az igazmondásra, akkor azt minden pillanatban meg kell tennie, bármely ár megfizetését vállalva.

Az én családomat Kádár János tönkretette. Na persze nem úgy, hogy eljött hozzánk, és megnyomta a piros gombot, hanem az általa kiépített rendszeren keresztül tette ezt.

Apám szolnoki prolisrác volt. Apja mozdonyfűtő, anyja munkáslány. A genetika csodájaként kivételes tehetséggel született. Mind matematikából, mind fizikából egyedi képességgel bírt. Szabó Józsefnek hívták, évtizedeken át súlyosbodó alkoholizmusa teljesen szétnyírta az idegrendszerét, lebénulva halt meg egy kórház elfekvőjében. Gimnazista korában mind harmadikasként, mind negyedikesként ami országos matek és fizika versenyen elindult, azt megnyerte. Mindet. Az akkori országos tanulmányi versenyeket Rákosi Mátyásról nevezték el, és Apám mindkét tárgyból, mindkét évben simán az első helyen végzett. Voltak havi rendszerességű elméleti folyóiratok, KÖMAL - középiskolai matematikai lapok - volt a nevük, ahol komplex problémákat kellett havonta földolgozni és a megoldást elküldeni, és év végén összesítették az eredményeket. Apám ebben is nyert. Nagyjából azt gondolom, hogyha angolszásziában éltünk volna, akkor most lenne egy fizikai Nobel Díj a háznál. De nem lett.

Az ELTÉ-re versenyeredményei miatt a matek-fizika szakra felvételi nélkül került be. Ott is hasított, a Szabójóska az fogalom volt. Még végzése előtt behívták a főpártemberekhez és megmondták Neki, hogy bármi lehet, mert egyedien fontos feladatokat szeretnének rábízni - atomfizika, teccenek érteni - csakhát ahhoz megbízható elemmé kell válnia. Magyarul lépjen be a Pártba. Csakhát mivel apám igen közeli családtagját Szolnokon az oroszok felszabadításkor megerőszakolták, és a szerencsétlen nő fölakasztotta magát, ezért aztán apám még díszletből sem volt hajlandó kommunistává lenni. A zseniális szolnoki prolisrác összejött az egyetemen soproni poncichterlány anyámmal, így egyetem után leköltöztek Sopronba.

Sopronban volt az Erdészeti és Faipari Egyetem, adódott a dolog, hogy annak fizikai tanszékére is lehetne épp valami színvonalat csempészni Apám bevitelével. De ott is előjött az a fránya párttagság, és a szokásos nem. Így aztán az ország egyik, ha nem a legnagyobb fizikus koponyája Kapuvárra járt át középiskolai fizika óraadóként. Szellemi képességeit az államosításból megmaradt szőlőtöredékünk borászkodásba fordításába ölte, így egész klassz kis borászattá vált a Friedl - anyai ágnevünk. Csak közben el is kezdte kóstolgatni a minőségi nedűt. A Soproni Egyetem pár év múlva aztán mégiscsak rájött, hogy nem árt a színvonalnak, ha a gyorstalpalón kibocsátott egyetemi oktatóknak apám legalább a fizika alapjait megtanítja, hogy legyen mit tanítaniuk az egyetemistáknak. Így aztán egyetemi tanársegéd lett, az egyetlen a tanszéken aki értette is, nemcsak tanította a fizikát.

Csinált pár kutatást, publikált pár dolgozatot, dehát nem a soproni erdészeti egyetem volt a fizika világélvonala sem kapcsolatrendszerben, sem a rendelkezésre álló technikában, gondolom ez világos. A friss párttag káderek persze leelőzték a ranglétrán, adjunktusok, majd docensek, végül professzorok lettek, nagydoktorijaikat többnyire apám írta meg, mert legalább valamin járathatta az agyát. Megmondták Neki, hogy amíg nem lép be a pártba, addig nem lehet kandidátus, anélkül meg nem nevezhetik ki docensnek. Apám erre is nemet mondott. Gerinces volt, bár az akkori tömeges megalkuvók inkább hülyének tartották. Pedig ugyebár minden volt, csak nem hülye. Úgyhogy Apám adjunktusként ment nyugdíjba, közben meg persze az általa kialakított borászat áldozatává vált évtizedek alatt romló állapotával.

Anyámék soproni poncichter családja nagy gazdaságot épített föl a II. világháború kitöréséig. Szorgalmas és emberséges fajta, szőlők, hentesboltok, mifenék, eléggé kulákká vált a nagyapám végül ahhoz, hogy annak is nyilvánítsák Rákosiék. Persze minden, az évtizedek során rengeteg munkával kialakított gazdaságunkat államosították, örülhetett nagyapám, hogy nem nyírták ki ÁVO-ék. Nővérem, aki nyolc évvel idősebb nálam, az általános orvoskarra fölvételizett Budapestre, akkoriban a maximum pontszám 20 volt. Azt elég kevesen érték el, de Ő igen. Nem vették föl. A szüleim rossz listán voltak, na. Előfelvételis lett, ami azt jelentette, hogy egy évig dolgozik, és a következő évben talán bekerülhet a maximális 20 pontjával a 14 pontosok mellé, ha jó ajánlást kap a munkahelyéről. A Soproni Szívszanatóriumban kellett ledolgozni az egyévet az ajánlásért, az pedig a Főkáderek pihenő és rendberakó helye volt. Akik nagyon szerették volna a nővéremet maguk alá gyűrni, ami annak ellenére nem sikerült, hogy bizony sokszor rászóltak, hogy itt ezeket a vendégeket nem szokás visszautasítani, éshát ha jó ajánlást akar az egyetemre, akkor kéne egy kicsit nagyobb empátiát tanúsítania.

Én vagyok az utolsó a sorban, 1986-ban felvételiztem a SOTE Fogorvoskarára, a 120 maxpontból 116-ot elérve, akkor még nem volt nyelvizsga beszámítás. Első voltam a rangsorban, így nem utasítottak el, de már a szóbelin jelezte a bizottsági elnök, hogy a Pártnak szüksége van a tehetséges fiatalokra. Sokféle feladatot szerettek volna rámbízni, én meg elküldtem Őket a picsába. Ki is kellett hagynom egy évet, friss lelkemet kicsit megviselte az ostoba pártfunkcionáriusok erőszakossága. Aztán eljött a rendszerváltás előszele, már szálltam is bele egyetemistaként ezerrel, de a saját történetem már meg lett írva, itt ezt nem folytatom.

Szóval röviden, mert így is hosszú lesz már. Kádár János kicsinálta a családomat. Kádár János még rengeteg családot csinált ki. Kádár rendszere diktatúra volt. Kádár az orosz birodalom helytartója volt. Kádárnak kulcsszerepe van abban, hogy a Magyar Nép meg lett vásárolva. A Kádári Politika lényegileg irtotta ki két nemzedék alatt az országból a gerincességet: a fogd be a pofád és kapsz bele ennivalót elve az embereket megtanította a gyáva kushadásra. És a Kádár rendszer gazdasági szempontból is csődbe ment, a látszólagos jólétet a Nyugat finanszírozta, eladósodottságunk akkor keletkezett döntő részben.

Aki ma Kádárt a nép feledékenységére apellálva megpróbálja tisztára mosni, az történelmet hamisít. Aki ma Kádárral példálózik bezzegelve Orbánnal szemben, az nem érti, hogy Orbán épp Kádár nyomdokain halad. Aki ma megpróbál egy hamis mítoszt teremteni az "Öreg" köré, az megágyaz a következő keleti diktátoroknak. És értem én, hogy sokaknak a fiatalsága akkor zajlott és az szép emlékeket idéz, de higgyetek nekem: a fiatalságotok Kádár nélkül még szebb lett volna. Az életetek örömeit nem Neki, hanem Magatoknak köszönhetitek.

Az én családom viszont Miatta nyomorodott meg.