Ezt Neked, Viktor!

Szombati Erődavatónkon csapatosan bemutattunk egyet Orbán Viktornak. Nem szoktam sem cikkre, sem beszédre előre fölkészülni, de ez kivételesen egy megtervezett dolog volt, aki nem érti, hogy miért tettük, íme a magyarázat.

Volt gyerekszobám, tudnék cizelláltan is írni meg beszélni, de a Nyolckerben megtanultam azt mondani, amit gondolok. Nincs két különböző énem, ugyanúgy viselkedem magánéletben mint közszereplőként, nem tartok raktáron két különböző szókincset és gesztusnyelvet. Gyakorló politikusként hosszú évek munkája volt leszoktatnom magam a bonyolult körmondatokról, mert azzal szembesültem, hogy azok csak a mondanivaló hiányának leplezésére, vagy a valós akarat elrejtésére szolgálnak. Az elmúlt 25 évben a politika elszakadt az átlagember gondolkodásától, és ha nem leszünk képesek újra a Nép nyelvén beszélni, akkor hiteltelenek leszünk. A rendszerváltás óta eltelt időszak a népbutítás időszaka: senki nem volt ahhoz elég bátor, hogy alapvető összefüggésekkel szembesítse az Országot. Antall Józseffel kezdődött a folyamat, aki ahelyett, hogy az akkori rendszerváltó hevületben őszintén közölte volna, hogy nehéz lesz átállni a kapitalizmus és a demokrácia játékszabályaira, inkább megsimogatta mindannyiunk buksiját, amúgy atyailag gondoskodóan.

Minden, ami azóta történt, ebből nőtt ki: Orbán Viktor államkapitalista rendszere logikus folyománya a népbutításnak: ahelyett, hogy megtanulta volna a Magyar az önállóságot, szabad emberként felelősséget vállalva saját tetteiért, inkább elfogadta, hogy az Állam majd gondoskodik róla. És ezt a játékot mindig ketten játszották: a Politika azt mondta, amit a Nép hallani szeretett volna, nem volt ember, aki sikerrel tudta volna fölvenni a harcot az ígérgetések és önbecsapások egymásra épülően kialakuló hazugsághálójával. Így történhetett meg az, hogy egyre nagyobb baromságokat mondtak a pártjaink a kampányok hevében, előre elköltve nemlétező nemzeti jövedelmünk többszörösét, lassan, de biztosan lemorzsolva a régió többi országával szemben kezdetben fönnálló előnyünket. A Nép elvárta a kegyes hazugságokat önmaga hamis biztonságérzetének fönntartása érdekében, a Politika pedig kiszolgálta ezt az igényt. Ez az ördögi spirál vezetett odáig, hogy a legtehetségesebb hazudozó került végül hatalomra, és hatalma épp azért lehet csaknem végtelen, mert két évtized alatt a Nép maga fogadta el az Államot önmaga fölött álló valamicsodának.

Közéletünk, társadalmunk a kölcsönös hazugságok finom hálózatára épül, az Antalli kezdet szükségszerűen vezetett az Orbáni véghez. Nem, Kedves Honfitársam, nincs ingyenkenyér, nincs más, pláne nem az Állam, amelyik gondoskodni tudna Rólad önmagad helyett. A nyugati társadalmak nem azért sikeresek, mert az Állam bárkit eltartana, hanem azért, mert szabad, saját sorsukért felelősséget vállaló emberek sokasága képes azokat gazdaggá, erőssé, sikeressé tenni. Mindaddig, amíg nem szembesülünk azzal, hogy önmagunknak kell boldogulnunk, és nem az Állam boldogít minket, ki leszünk szolgáltatva Orbán Viktornak, vagy ami még rosszabb: a mindenkori orbánviktoroknak. Mi magunk teremtettük meg saját démonunkat: eladtuk szabadságunk jelentős részét létbiztonságunk látszatának megőrzéséért. És a Viktor nem tesz mást, mint ezzel maradéktalanul él, és még a képünkbe is röhög közben: nesztek, ezt akartátok, hát most megkapjátok, ahogy a csövön kifér. Össznépi hazugságunk pedig elvezetett odáig, hogy kiderült: nem, nem képes az Állam gondoskodni a polgárairól, a tartalékok kimerültek, az EU nélkül már rég a nyakunkon lenne az államcsőd, és mindenki gyorsan megtanulná, hogy kár volt a két évtizednyi önbecsapásért, mert csak késleltette a véget, de megelőzni nem tudta.

Ha föl akarjuk ébreszteni a Népünket apátiájából, akkor meg kell tanulnunk őszintén beszélni. Egyszerű szavakkal és gesztusokkal is meg lehet értetni látszólag bonyolult összefüggéseket, csak végre meg kell próbálni. Mind a politika, mind a közvéleményformáló értelmiség megtanult mellébeszélni, körbefogalmazni, finomkodni, civilizált semmitmondás gyakorlóterepe lettünk. Én ezen változtatni fogok, ésha ezt ilyen provokatív gesztusokkal kell megtenni, mint a bemutatás Orbánnak a Parlamentnél, akkor azt úgy fogom tenni. Az otthon üldögélő sokmillió depressziós magyar könnyebben megérti az iyen gesztusokat, mint a filozófiai mélységű, a lényeget hosszú szöveg mögé rejtő szellemi önkielégítéseket. Akik pedig félnek, és sokan félnek a Hatalom retorziójától, azok láthatják: jééé, ezek, akik veszik a bátorságot és bemutatnak a Felcsúti Nagyúrnak, még mindig élnek és szabadlábon vannak. Meg kell értenünk azt is, hogy az Orbáni Hatalom egy jól felépített blöff: messze nincs akkora erejük, hogy komoly tömegeket egyénenként szankcionáljanak. Ha mi nevetségességbe tudjuk fordítani Orbánék görcsös hatalomakarását, könnyen fölszabadíthatjuk a Népünket a belé ivódott öngerjesztő félelem alól. Nem magamutogatás az Orbánéknak való bemutatás, hanem közösségi jelkép, amit ha fölvállalunk és elterjesztünk, akkor más értelmet nyerhet: lehet, hogy egy középső ujj lesz végül újra kivívott szabadságunk szimbóluma.

Hajrá Köztársaság! Hajrá Magyarok!