Közellenség

Befejeztem a könyvet. Mármint az írását. Nagyjából az egyharmadánál. Nem nekem való a műfaj, bocs.

Hónapokra kikapcsoltam magam a politikai hétköznapokból, rámfért. Volt időm kicsit kívülről ránézni erre az egész valamicsodára, amit magyar közéletnek nevezünk. Azt hittem, tán jobb lesz a véleményem a történésekről, ha nem nyelem a mindennapi iszapot, ami írásaim logikus következményeként tör elő az igazsággal szembesülni képtelen honfitársakból. De nem lett jobb. Rosszabb lett. Nyugalomban, a napirend fogsága nélkül végiggondolva az elmúlt 28 év történéseit, aztán meg annak előzményeit, meg nagyjából az egész történelmünket, rá kellett jönnöm: nem is történhetett volna más velünk, mint ami történt.

Belefáradtam a valóság szisztematikus megírásába. Ha az ember eljut odáig, hogy felismeri: nincs forradalmi tömeg, mert nincs forradalmi akarat sem, csak tán 1%-nyi magyar, aki egyáltalán érti, mit jelent az ELV, meg a TÉNY szócska, akkor elmegy a kedve egy olyan hatalmas munkától, mint a könyvírás. Mondjuk úgy: a könyv első harmadának megírása tette lehetetlenné a további kétharmadrész megírását. Kezdtem eljutni addig a felismerésig, hogy itt még jóideig semmi értelme a személyes kockázatvállalásnak, példamutatásnak, mert alapvetően, a lelkek mélyén a magyarnak pont megfelel az Orbán-éra, annak minden kellékével, fellángolásokkal, kollaboráns műellenzékkel.

Maradt volna motivációként, hogy a történelemnek írok, nem 10 millió magyarnak. Csakhát ez meg kevés. A történelemmel haveri a viszonyom, amiket eddig tettem és írtam, lassan tételesen beigazolódnak: nem kell nekem újabb köröket futni, hogy kiderüljön, ki az igaz, ki a hamis. Ezt az idő majd megoldja, én nyugodtan megvárhatom, akiknek pedig az a foglalkozása, hogy az igazat elfedjék, a valóságot megmutatókat lejárassák, megkapják majd a maguk jussát a történelem számukra fönntartott oldalain. Emberileg persze nehéz elfogadni, hogy az igazmondás körkörös utálatot szül, de az elmúlt hónapokban megértettem: ez ugyanúgy törvényszerű velejárója Magyarországnak, mint az Orbánok, Gyurcsányok, meg a többi hordalék.

A blogger éltető eleme a visszajelzés. Mennyiségileg, minőségileg egyaránt. Hányan olvasnak, milyenek az átlagos reakciók. És akár akartam, akár nem, néha alkalmazkodtam a tömegigényhez. Nem az igazság mindig kényelmetlen, és népszerűtlen kimondásában, hanem abban, hogy azt milyen formában teszem. Óvatosan, körülírva, hogy eljusson a célközönséghez a mondanivaló, mert arra rájöttem: kicsit becsomagolva sokkal többekhez jut el a számukra nehezen feldolgozható valóság. Na, de arra is rájöttem, hogy ez hülyeség volt. Ha az ember a történelemnek ír, akkor nem népszerűsködik. Nem célközönség az átlagmagyar, mert az alapszitut sem érti: elvtelenségekkel, rossz, mindennapi alkukkal, nem lehet új világot felépíteni, csak a régit konzerválni.

Úgyhogy rendben, felvállalom, mégpedig nettó módon: KÖZELLENSÉG vagyok. Elvszerű és tényszerű írásaim a nyugalom megzavarására alkalmasak, hát tessenek nyugodtan nyugtalankodni. Én ugyanis többé már nem teszem. Leírom a frankót, aztán aki fölfogja, oké, aki meg nem, az is oké. Úgyhogy folytatódik a TUAREG, jót tett a szünet, meg az elmúlt néhány nap is, amikor belenézegettem, mi is történik közéletileg. A semmi, habosítva, pont úgy, mint mikor kikapcsoltam. És ez még jó ideig így is marad. Mert törvényszerű, hogy így maradjon. Na, munkára. Hogy minek?

Csakazértis.