Demokratákok, avagy pancserpuccs a NAP-ban

Tulajdonképpen nem akartam írni az utolsó napok Nincs Alku Párton (NAP) belüli történéseiről, mert azoknak önmagukban nincs jelentőségük: volt is ilyen, lesz is még, egy hónap múlva meg már csak az érintettek fognak rá emlékezni. De aztán úgy döntöttem, mégis megírom.

Két dolog miatt mesélek erről. Egyrészt azt szeretném, ha a NAP minden szempontból a nyilvánosság számára átláthatóan működne, nemcsak sikereiről, hanem problémáiról is hírt adna. Másrészt meg olyan jellegzetes magatartásokat tapasztaltam, ami miatt a demokrata oldal ott tart, ahol. Nem az egyedi esetet akarom tehát túlboncolgatni, hanem megmutatni a konkrét mögött az általánost, ennek megfelelően nem élek vissza a blogom erejével: nem írok neveket, de a jelenséget magát kifejtem, mert mindannyiunknak hasznos lesz a későbbiekre. Naakkor, éstehát. Április 29-én alapítottunk pártot a Kossuth téren, miután a Fővárosi Törvényszék minden korábbi döntésével szembemenve állandó tüntetésünk folytatását májustól nem engedélyezte. Az igazság az, hogy olyan nagyon azért nem sírtunk: rájöttünk magunk is, hogy mindazon demokrata szervezetek, akiknek a biztos tüntetési helyszínt foglaltuk, úgysem fognak jönni: szavakban akarnak csak Orbánt buktatni, tettekben meg nagyon nem. Ha meg senki nem akar váltást, akkor azt magunknak kell megcsinálni, tehát ki kell mozdulnunk a Parlament előtti lövészárkainkból, és nekivágni az országnak, azt meg pártként célszerű tenni, nem mozgalomként. Úgyhogy pártot alapítottunk, így lett az Ország Gyűlése Mozgalomból Nincs Alku Párt.

Elkövettem az alapításnál egy hibát: nem vettem figyelembe azt a közismert alapelvet, hogy pártot kevés, és nagyon megbízható emberrel alapíts, hogy legyen időd hátbatámadás nélkül tevékenykedni. Gondoltam, csak összeérett már annyira a csapat a 9 hónap alatt, hogy nem részegül meg senki semilyen pozíciótól, nem veszti szem elől a célt némi önérdekért. És még mindig naiv voltam, pedig már hányszor elmondtam, leírtam, hogy a naivitásomat elvesztettem a nálam tartott Fidesznyik indíttatású házkutatás után, két rabosításom között. Szóval töknyílt pártalapítást csináltunk, nem válogattam az alapításra jelentkező mozgalmárok között, pedighát a párt minden alaptézisét, jogi és egyéb anyagait magam raktam össze, úgyhogy épp lehetett volna alapom, hogy a sajátomnak tartsam. De nem, ellenben 33 alapítóval, 45 további szavazati joggal felruházott szimpatizánssal csináltuk végig öt héten át az előkészítő procedúrát. Mindent agyonbeszéltünk, konszenzusra jutottunk, mit csináljunk, hogy csináljunk, aztán jött a pártalapítás napja. Alapszabály megvitatása, elfogadása és vezetőség választása, nagyjából ennyi, meg egy kis ünneplés, hogy emlékezetes maradjon mindannyiunknak az esemény.

A pártlogónál volt egy hosszabb vita, fel is hívtam a jelenlévők figyelmét, hogy ácsi, másfél órát vitatkozunk a pártjelvényről, nulla percet meg az ideológiai alapvetésről, ez cikis ám. Csakhát ebben is nagy szabadságfokot akartam tartani: nem láttam még olyan magyarországi pártot, amelyik a pártalapításra több logót is beenged, és lehet szavazgatni az egyes verziókról: egyet szoktak betenni, oszt igen-nem, viszlát. Na, nálunk volt több verzió, az, ami végül a mostanra közismert 60, az alternatív verzió 6 szavazatot kapott. Gondolná az ember, hogy ez akkor eldőlt, a csapat 90%-a egy logót akar, lehet menni tovább. Ott, helyben mentünk is, alapszabály egyhangúan elfogadva, személyi kérdéseknél az első az elnökválasztás, más rajtam kívül nem jelentkezett. Elmondtam, hogy milyen stratégiával akarom fölfuttatni a NAP-ot, ehhez kértem a támogatást, titkos szavazás: 69 igen, 5 nem, ez is megvolt, jöhetnek az alelnökök. 5 jelölt, a kettő legtöbb szavazatot kapó lesz az, meg is lett, nagy fölénnyel választotta a tagság Tóth Évát és Fehér Adriennt, mindketten emblematikus emberei mozgalmi múltunknak. Volt egy alelnökjelölt, aki a negyedik helyen végzett, végigizgulta a választást, kampányolt előtte vagy 2 hétig, röpködtek a privát üzenetek az éterben, meg mentek a négyszemközti megbeszélések.

Kicsit ez a módszer fura volt, mert a többi alelnökaspiráns ilyesmit nem csinált: nyíltan szoktuk intézni a dolgainkat, közösség előtt, nem a háttérben, dehát egye fene, belefér. Csakhát mint mondtam, negyedik lett, kevesebb mint feleannyi szavazattal, mint a nyertes alelnökök. És innen kezdődött a pancserpuccs. Ha egy demokrata szervezet a valóságban működik, nemcsak papíron, akkor két dolgot kell szem előtt tartania: hogy elvi, stratégiai kérdésekben mindig a többségi álláspont érvényesüljön, és a másik: hogy a kisebbség a döntést elfogadja és végrehajtsa. A szavazás ugyanis arra való, hogy eldöntsön dolgokat, nem pedig díszletaktus, ami után minden ugyanúgy megy, mintha mi sem történt volna, és folytatódik a vita a végtelenségig. Így ugyanis működni, előrehaladni nem lehet, max körbekörbe forogni, egyhelyben, az meg nem túl sikeres projekt. Szóval hatalmas többséggel döntöttünk a logóról, az alapszabályról, az elnökről, alelnökökről és a pártépítési stratégiáról. Aztán vesztes alelnökjelöltünk meg pár támogatója már másnap beindult, mintha mi sem történt volna: kell új logó, nem úgy kell a szervezetet fejleszteni, ahogy elfogadtuk, az elnök, meg az alelnökök is alkalmatlanok, ésatöbbi. 

Ja, és persze jómagyar szokás szerint mindezt a háttérben, nyilvános vitáinkon, Kossuth téri Közgyűléseinken hallgattak, csak négyszemközti megbeszéléseken ment a fúrásfaragás. Párszor figyelmeztettem Őket, hogy ácsi, most döntöttünk mindezen kérdésekben, a vitának vége, foglalkozzanak a saját feladatukkal, szervezzenek a lakóhelyükön pártszervezeteket, dehát nem hallgattak rám. Namost ezernyi figyelmeztetés megtétele után pártelnökként két választásom maradt: vagy hagyom, hogy a sutyorgás és a demokratikus döntések figyelmen kívül hagyása váljon új normává egy addig nyilvánosan működő, tisztességes szervezetben, vagy belelépek a dologba. És bevallom, közben eszembe jutott Gyurcsány sorsa az MSZP-n belül. Ha a 2006-os választások megnyerése után nem próbál alkudozni a Puch László, Szekeres Imre, Kiss Péter, Szily Katalin csapattal, hanem ismerve a valós tevékenységüket kivágja Őket a francba, akkor nincs őszödi szivárogtatás, nem tud mibe belekapaszkodni Orbán, és az Országunk nem ott tartana, ahol. Úgyhogy döntöttem: nem követem el Gyurcsány hibáját: az elnökséggel megbeszéltük, és útilaput kötöttünk a négy delikvens talpára. A pártot újraalapítjuk immár figyelembe véve az általános elvet, hogy a legmegbízhatóbb emberekkel kell ilyet csinálni. Persze azonnal ki lettem kiáltva diktátornak, despotának, miegymásnak, de ez kevéssé érdekel: ha demokraták nem képesek kisebbségbe kerülve elfogadni a hatalmas többség által hozott döntéseket, akkor azok nem demokraták, hanem demokratákok. És innen van a cím. A NAP pedig folytatja útját.

Hajrá Köztársaság! Hajrá Magyarok!