Arany középút kéne, nem?

Civilek pártoznak, pártok civileznek, anyázás még nincs, de lesz nemsokára, na addig nem kéne eljutnunk. Közös ügyünk és kötelességünk az Orbán Rezsim megbuktatása, azután le lehet majd egymás között is játszani a meccseket, de addig nem.

Mikor jobbikos szimpatizánsok vonulnak szép számmal a nagy tüntetéseken, és önfeledten skandálják az Európát, meg a Ruszkikhazát, pártjuk hivatalos álláspontjával gyökeresen szembemenve, akkor el kéne gondolkodni azon mind a tüntetésszervezőknek, mind a parlamenti ellenzéki pártoknak, hogy lehet ám kompromisszumot kötni, mert kéne. Nehogymá a jobbikosoknak több esze legyen: ha Ők fölfogják, hogy most minimálkonszenzusra van szükség, és ezért hajlandók saját korábbi értékvilágukat is gyökeresen felülírni, akkor szégyen, hogy az elvileg is demokratikus oldal különböző erői képtelenek erre. De félreértés ne essék: nem összefogás-mantráról beszélek, minden elvi tartalom nélkül, hanem olyan közös alapcélok kölcsönös elfogadásáról, melyek elérésében mindannyian érdekeltek vagyunk. Ne keverjük össze a Hataloműzés össznépi, forradalmi aktusát a későbbi, már újrainstallált demokratikus jogállam szabad politikai versenyével. Utóbbihoz ugyanis sajna nem fogunk eljutni, ha előbbi érdekében nem teszünk meg mindent, csaxólok. És mivel meggyőződésem szerint meg lehet találni a legkisebb közös többszöröst, ezért aztán tán meg kéne próbálni.

Ma fogja a Kossuth téren Kovács Apollónia, az Alcsúti Juhász özvegye fölavatni az OGYM Váradi András Sátrát. Ennél jobb, jelképesebb helyszínt nehéz lenne találni egy ellenzéki kerekasztal fölállítására. Ha a pápákat úgy választják, hogy a bíborosokra rázárják az ajtót, hogy kénytelenek legyenek hatékony tárgyalásokat folytatni, míg eljutnak a fehér füstig, akkor ellenzéki főembereinkkel is megtehetjük ezt. Pont eléggé kényelmes a Váradi András Sátor a Kossuth téren - fűtött is, nyugi - hogy abban hat ember megbeszélhesse közös dolgainkat. Kossuth tér, Váradi András Sátor, és mégegy jelkép: december 6, Mikulás. Ez pont jövő szombat, ha örökre emlékezetes ünnepnapot akarunk teremteni, mikor az ellenzék minden számottevő ereje közös elkötelezettséget vállalt az Orbánbuktatásban, akkor a legjobb időpont erre. Szóval meghívom jövő szombat délre a Kossuth térre, a Váradi András Sátorba Nemes Balázst, Gulyás Balázst, Várady Zsoltot a tüntetésszervezők részéről, Tóbiás Józsefet, Gyurcsány Ferencet és Szigetvári Viktort a parlamenti ellenzék részéről. 

Ez pont hat ember, kényelmesen, de nem luxuskörülmények között megtárgyalhatják közös dolgainkat az Oszág legszimbolikusabb helyszínén: az utcán, ahol a Tömeg tüntet, de mégis a Parlamentnél, ahol meg a hivatalos ellenzék működik. Mielőtt jön a szokásos vád, hogy oda akarok ülni ahhoz az asztalhoz: nem, nem akarok. A helyszínt biztosítjuk, és ha kell közvetítünk, ha épp elmérgesedik valami személyes antipátia. Oszt tárgyaljanak csak egymással, megvárjuk kint, mire jutnak, mert valamire nagyon kéne jutniuk, míg késő nem lesz, nemdebár. Nem lehet a végletekig fokozni a tüntetések szervezőinek pártellenességét: az ugyanis ebben a formában igazságtalan, igenis kell különbséget tenni ott, ahol az elmúlt 25 globális problémáinak dacára azért erős különbségek is voltak. Hogy mást ne mondjak: demokrácia-fölfogás kérdésében, mert sok mindent jogosan el lehet mondani az elmúlt 25 év politikájának egészéről, de azt nem, hogy Orbánékon kívül bármely más kormányzó politikai erő megpróbálta volna megszüntetni a demokráciát.

Egy kompromisszum úgy jön létre, hogy mindenki föláldoz valamit saját érdekeiből a közös cél oltárán. A tüntetésszervezőknek föl kéne adni a mindent egybemosó 25 évezést, a parlamenti pártoknak meg ki kéne jönni a Parlamentből. Nagyjából ennyi a dolog, ha már mindenki az utcán lesz, onnantól senkit nem lehet vádolni az ellenzékből azzal, hogy az Orbán Rezsim csendes haszonélvezője. Persze ezt csak én gondolom, a lényeg nem is az, hogy a fönt említett hat ember azt tegye, amit én szeretnék, hanem az, hogy tegyenek egymás felé lépéseket, aztán üljenek le egy asztalhoz. Ha már ott vannak, és nemcsak a sajtóban, meg színpadokon megy a vita, hanem élőben, egymás szemébe, az inkább megkönnyíteni, mint ellehetetleníteni szokta a közös minimálérdekek fölismerését. Mert mégegyszer mondom: nem most van itt az ideje az alkotmányos jogállamon alapuló szabad politikai verseny megvívásának, ugyanis ehhez hiányzik egy alapfeltétel: az alkotmányos jogállam. A ma valósága az Orbán Rezsim szoftdiktatúrája, első lépés azt közösen szemétredobni, aztán majd mindenki megmérkőzhet mindenkivel. Utóbbi nem sürgős, előbbi meg igen.

Hajrá Köztársaság! Hajrá Magyarok!