Fogjuk meg és vidd!

Olvasóim tudják, hogy nem szoktam írni tüntetési napokon, tartogatom a tüzet a beszédemre, de ismerik a bloggerlelket is: ha valami téma nagyon foglalkoztat, akkor mégiscsak megírom, tekintet nélkül más teendőimre. Mint most.

A Tuareg múltév április 2-án került megalapításra, mint politikai elemző, és oknyomozó blog. Aztán ahogy Orbán ismét választást nyert, és igazán beindult az illiberalizmus terjesztése ügyében, el kellett döntenem: maradok-e a billentyűzet mögött, és szaporítom azon közírók számát, akik napról napra különböző formákban leírják ugyanazt: Orbán egy Geci, aki rabol, vagy megpróbálok a gyakorlatban is tenni valamit. Utóbbi mellett döntöttem, nem vagyok otthonülő típus, és ez a döntésem aztán meghatározta a Tuareg jellegét is: ezt a műfajt akcióblognak hívják, mert olyan dolgokról szól, amit írója maga átél, sőt, többnyire előidéz. Tán a Kettősmérce Blog még hasonló, Ők is cselekednek néha terepen, és aztán megírják a sztorit, de rajtunk kívül az országban más nincs az akcióblog műfajban. Egy ilyen változás persze következményekkel jár: az ember olvasótábora átalakul, akik a távolságtartó szemlélődést kedvelik, azok keresnek olyat, széles a választék, akik meg benne akarnak lenni a sűrűjében, Ők meg megérkeznek hozzám. És persze a tartalom is változik: egyszerre lesz szubjektív és egyben objektívebb is, szubjektív az események átélése miatt, hiszen velem történik mindaz, amiről írok, de egyben objektívebb is, mert sok törvényszerűséget, rejtett összefüggést épp a cselekvések tárnak föl, így olyan pluszinformációhoz, bizonyítékokhoz jutok, amikhez más módon nem lehetne.

Az utóbbi két hónap aztán igazán sűrű volt: kidobásunk a Kossuth térről a Műellenzék passzív kollaborációja mellett, válaszul pártalapítás, országjárás indítás, belső pancserpuccs, kizárások, utánunk nyúló sunyiskodások, megatöbbi, nem unatkoztam. Ilyen esemény-, és konfliktustorlódásnál nagy terhelés alatt állok, lelkileg és fizikailag is, az időhiányról nem is beszélve. De éppen kettős szerepem miatt - egyszerre pártelnök és akcióblogger - mégsem visel meg a dolog: bármennyire is benne vagyok a cselekmények fókuszában, mindig ott van bennem a szemlélődő, összefüggéseket, általános törvényszerűségeket fölfedezni akaró elemző. Megérteni események mozgatórugóit sokszor fontosabb, mint maga az esemény, hosszabb távon segít ugyanis a hasonló konfliktusok megelőzésében, és persze föl is vértez a későbbi történésekre. Az nagyjából mostanra világos, hogy egyes számú közellenség vagyok a hivatalos politika mindegyik "oldalán", nem szeretik az Urak, ha nem az Ő hosszú évek alatt a háttérben kicsiszolt játékszabályaik szerint mozog bárki. És persze minél inkább mozog, annál inkább válik veszélyessé, tehát elpusztítandóvá, a politika amúgyis kemény műfaj, de itt, Vadkeleten különösen az. Föl kell tehát készülnöm mindenre, szószerint, és minden átélt konfliktus ehhez nyújt segítséget.

Az elmúlt két hónap ütközeteinek a legfontosabb tanulsága számomra az, amit a címben is jeleztem: igazán cselekvésre képes és ahhoz bátorsággal is bíró emberből jelenleg nagyon kevés van. Megvan a véleményem régóta, és sokszor leírtam a magyar "értelmiségről", jobboldali része szimplán eladta magát Orbánnak, balliberális része meg a mai napig nem érti, hogy fennsőbbséges igehirdető magatartása mekkora részben is járul hozzá Orbán hatalmához: nagyon. Egyszerűen taszító az a kioktató és egyben semmittevő magatartás, amit tanusítanak: nem tudnak a Nép nyelvén beszélni, mert lenézik, ezért aztán gyűlölnek zsigerből mindent és mindenkit, aki meg képes szót érteni az átlagmagyarral. De ebben nem nyújtott újdonságot az elmúlt két hónap, az igazi nóvum annyi, hogy még a nem felkent értelmiségiek jelentős része sem képes meghaladni a passzív észosztás kudarcra ítélt történetét. Van ugyanis egy viszonylag széles réteg, akik pont ugyanúgy gyomorforgást kapnak a Műellenzéktől, meg háttérértelmiségétől, mint jómagam, de mikor cselekvésre kerül a sor, akkor mégis pont ugyanúgy viselkednek, mint amazok. Csatlakoznak valamihez, valakihez, gondolom azért, mert követhetőnek tartják a téziseket, meg az azokat megvalósító személyt, aztán egy idő után úgy gondolják, hogy azt Ők jobban tudnák csinálni.

Ez idáig tökrendben van, a logikus reakció erre annyi egy önmagát valamire tartó embertől, hogy akkor fogja magát és csinál olyat, ami szerinte jó. Kitalál, megszervez, bármi, ami önálló cselekvésnek mondható, hiszen a puding próbája az evés, nem a receptúra átírása. Aztán ha már csinálja, akkor élőben, a valós viszonyok között megszerzi azokat a tapasztalatokat, amelyek eldöntik: valóban jobb-e amit csinál, mint az eredeti valami, amihez csatlakozott. Ez volna a logikus, okos és bátor emberek így tesznek, a "jótanácsok" minőségének lemérésére ugyanis csak egy út van: azok saját kockázattal és felelősséggel való megvalósítása. De nálunk, a NAP-ban ez nem így történt. Akiket kizártunk, vagy maguktól mentek el, abban a biztos tézisben lebegtek, hogy Ők jobban csinálnák. Még az is lehet, csakhát egy demokratikus szervezetben az eltérő koncepciók közül az valósul meg, amelyiket a többség jóváhagy, a jóváhagyás aktusát pedig választásnak hívják, aminek eredményét több mint illik tiszteletben tartani. Csakhát a mi emberkéink ezt nem értették: megvolt a választás, a NAP döntött, jóváhagyva stratégiát, vezetőket, ráadásul elsöprő többséggel, aztán exkollégáink úgy döntöttek, hogy egyszerűen ezeket a döntéseket semmibe veszik. 

Aki csak addig hajlandó csapattagként működni, amíg azt csinálják, amit Ő szeretne, de képtelen a többségi akaratot elfogadni, az persze nem demokrata, hiszen egóját a közösség fölé rendeli. Ilyenkor meg a közösség nem tehet mást, mint eltávolítja a döntéseit semmibe vevőket. És akkor itt jön a helyzet, amiben az elmentek a valóságban megmutathatnák, hogy létezik-e egyáltalán koncepciójuk, képesek-e megszervezni valós cselekvéseket, ennek hiánya ugyanis épp azt mutatja meg, hogy önálló tettekre képtelenek. Van nagyjából 20 volt OGYM-tag, akik a 10 hónap alatt vagy maguktól mentek, vagy erkölcsi, elvi okokból kizárásra kerültek. Megtalálták egymást gyorsan, és itt volna a lehetőség: nem egyedül vannak, mint egy éve én, mikor saját kockázatomra meghirdettem az OGYM-et, és kimentem a Térre azt mevalósítani, hanem 20-an. A valóság azonban az, hogy 20, önmagát nálam alkalmasabbnak gondoló ember összesen két dolgot tett az elmúlt egy hónapban: hetenként összeülnek egy beszélgetésre, és telerohangálják a fészbukot engem ekézve. A konkrét eset is elég siralmas, de az általános törvényszerűség méginkább az: a mindent jobban tudás apostolai csak addig vállalják "jótanácsaikat", amíg azt saját maguknak ki nem kell próbálni élőben, a Valóságban. Orbánt buktatni csak cselekvéssel lehet, aki arra nem képes, az jobb, ha békén hagyja azokat, akik viszont vállalják a kockázatát. Mi ugyanis csak azokkal fogunk össze akik velünk viszik is, nemcsak a nyakunkba ülnek.

Hajrá Köztársaság! Hajrá Magyarok!