A NAP nyugaton kelt fel

Végetért egyhetes győri nonstop demonstrációnk a Városháza előtt. Azt a tömérdek élő tapasztalatot, amit szereztünk, földolgozzuk a héten, de egy átfogó értékelés már most is adható, aztán később azt lehet finomítani, meg szétszálazni.

Először egy kis ismétlés, mit is kerestünk mi Győrben, hogy aztán meg lehessen ítélni, hogy saját elvárásainknak megfeleltünk-e, avagy sem. Azért kezdtünk országjárásba, mert 9 hónapnyi Kossuth téri állandó tüntetésünk során rá kellett jönnünk, hogy az Ország sokkal mélyebben fertőződött meg az Orbánizmus szellemével, mint azt gondoltuk. Abban a naiv hitben vágtunk bele 2014. augusztus 8-án a Kossuth tér tüntetési jogáért vívott harcba, hogy ha sikerül kivívnunk, amit addig meg sem mertek kísérelni, akkor majd csatlakoznak hozzánk a demokrata politikusok és szervezeteik. Olyan minimálkonszenzust írtunk le, és képviseltünk, amit aligha utasíthat el bárki a demokrata oldalon: a 2010-es alkotmányos és választójogi helyzet visszaállítása, ezen törvények bármikori későbbi papírfecnivé silányítása ellen megváltoztatásuk népszavazáshoz kötése, az Orbán Rezsim megbuktatása, mielőbbi új választások kiírása a korábbi, tisztességes játékszabályok szerint. Úgy gondoltuk, hogy sokaknak fontosabb az Ország sorsa, mint a pártjelvénye, és párttagok szintjén ez valóban így is volt. Csakhát a pártok vezérei részéről meg nem. Kaptunk ugyan mindenféle ígéreteket, fel is rakok ezek közül egyet, de Karácsony Gergely és Bokros Lajos kivételével más a valóságban nem járt felénk.

Az persze kezdetektől furcsa volt, hogy az országos média ellenzéki oldalán sem hír egy állandó sátras tüntetés a Kossuthon, különösen két dolog miatt tűnt föl ennek hiánya. Az első az, hogy akkor még igencsak messze voltunk a későbbi, netadóval kezdődő tömegtüntetésektől, úgyhogy bármilyen tüntetés bármilyen kis létszámmal is automatikusan hír volt. Nálunk meg azért szombatonként csak összejött párszáz ember, és folyamatosan ott voltunk Orbán arcában. A másik ilyen feltűnő elem volt, hogy az európai tévék, rádiók, újságok riporterei viszont igencsak hírnek tartották, hogy vannak emberek, akik egy kívülről már láthatóan diktatórikus irányba tartó országban ki mernek állni, felvállalva az ezzel járó kockázatokat. Úgyhogy pár nyugati közmédium esti főműsoidejében ott voltunk, épp csak az ATV-ben nem tudtunk megjelenni még vágókép erejéig sem. A Narancsmédia persze azonnal megindította ellenem a karaktergyilkolászást, ebben nem is volt semmi meglepő, abban viszont igen, hogy magukat ellenzékinek nevező sajtóorgánumok, pártvezérek, meg közvetlen embereik szóról szóra vették át a tömegnyi hülyeséget az Orbánbrigádtól. Lássuk be, ez azért elég furcsa, mert ugyanezen sajtó-, meg pártmunkások egyébként rögtön hazudozónak nevezik a Narancsmédiát, ha az róluk ír hasonló cikket.

De egészen ezév januárjáig eltűrtük az összes egyoldalú támadást, és kinyújtva tartottuk a kezünket. Aztán amikor február elején elkezdődött a konkrét rendőri eltakarításunk, és egyetlen magát ellenzékinek nevező parlamenti politikus sem állt ki semilyen mértékben mellettünk, akkor kénytelenek voltunk tudomásul venni, hogy egyedül vagyunk. Mind a céljainkkal, mind a szervezetünkkel: valójában rajtunk kívül senki nem akar Orbánt buktatni, és a valódi ellenség a parlamenti ellenzéki oldalon nem Orbán, hanem mi, akik a beállt kényelmes viszonyokat föl akarnánk rúgni. Öt éjszakai rendőri akció, alkotmánysértés, erőszak, aztán minden korábbi döntésével szembemenő bírósági végzés, Kövérlaca nyilatkozata a nemkívánatosságunkról: mindez kevés volt ahhoz, hogy a mentelmi jogok tulajdonosai megmozdítsák a kisujjukat. Úgyhogy sok vívódással el kellett jutnunk a nemkívánatos felismerésig: mi magunk vagyunk az ellenzék. Innentől meg aztán már logikailag egyszerű a képlet: ha rajtunk kívül senki nem akar valójában, cselekvő módon Orbán Rezsimet eltakarítani, maximum időnként beszél róla, akkor ahhoz mi kevesek vagyunk, hogy a Kossuth térről ezt magunk megtehessük. Ha nincs ellenzék, akkor csinálni kell, vagy marad minden a régiben, vagy ami még rosszabb: az újdonságot a Jobbik fogja jelenteni.

Úgyhogy a parlamenti "ellenzék" sikeresen átvitte az akaratát: itt 2018 előtt nem lesz választás, ha megfeszülünk, akkor sem. Tudomásul vettük. Mindeközben persze telt az idő és egyre inkább kiderült: ami nekünk meglepetés volt, az a Nép számára már közismert. Mi azt hittük, van parlamenti ellenzék, a Nép meg tudja, hogy nincs. Egy év telt el a Fidesz elsöprő választási győzelme óta, és az ellenzéki pártok ezidő alatt nemhogy nem erősödtek összességükben, hanem inkább tovább gyengültek, szavazókat legföljebb egymástól sikerült elszipkázniuk, a bizonytalanok sokmilliós tömegében pedig nekirugaszkodott a Jobbik, és egyre magasabbra jut. Egyszerűen nem maradt más racionális választásunk mint pártot alapítani, és megteremteni a valódi demokrata ellenzéket. És akkor itt jön Győr, a pártépítés első állomása. A média által agyonhallgatva, a parlamenti "ellenzék" és holdudvara által kezdetektől egyes számú közellenségnek minősítve egy dolgot tehetünk: végigmegyünk élőben az országon, bemutatkozunk magunk, hamár a sajtó nem mutat be minket. Van mondanivalónk, van bátorságunk is hozzá, hogy elmondjuk, aztán derüljön ki élőben, hogy milyen az Ország fogadókészsége.

Amit Győrben találtunk, az egyszerre meglepő és elkeserítő. Sokezer szimpátiadudálás, a helyben hozzánk csatlakozott győriekból 20 fős párttag-, és szimpatizáns csapat létrejötte, ez szuper. Ami meg az elkeserítő: egyszerűen nincs közélet Győrben. Politikai aktivitásnak nyoma sincs, van az önkormányzat, abban jól benne ülnek a képviselők, ott elmosogatják egymás kezeit, de a város maga teljes közéleti passzivitásban él. Ez pedig elkeserítő, már az Ország szempontjából, mert persze a Nincs Alku Párt szempontjából meg nem az: gyakorlatilag szűz területre érkeztünk, a rengeteg élő beszélgetésből is kijött: volna ám tömeges igény a közügyek megbeszélésére, de nincs kikkel megbeszélni. A helyi "ellenzék" morálisan, szellemileg és szervezetileg kiürült, legjobb emberei már vagy leléptek tőlük, vagy épp mostanában lett végleg tele a hócipőjük a semmittevéssel. Győrben a Fidesz már megbukott, a Jobbik még nem erős, valaha liberális város volt, tapasztalatunk szerint nem lesz olyan nehéz viszonylag gyorsan fölébreszteni a szabadság szellemét. Elindultunk, mind lélekben, mind szervezetileg megerősödve jövünk most kicsit vissza Budapestre, mert a győri történések miatt két hétig ismét tüntetünk a Kossuthon, hogy Hatalomék rájöjjenek: ha vidéken szórakoznak velünk, akkor visszakapnak minket a Parlamentnél, azt meg nem annyira szeretik. Köszönjük Győr, amit Tőletek kaptunk, az felbecsülhetetlen.

Hajrá Köztársaság! Hajrá Magyarok!