A Nép Gyermeke

Váradi András, alcsúti juhász csütörtökön volt 51 éves. Nem élhette meg, mert meggyilkolták, de mindaddig nem fog meghalni, amíg a szellemiségét tovább viszik olyan emberek, akik értik, ki volt Ő, és miért épp Váradi András lehet az igazi rendszerváltás jelképe.

Éltem egy évig Alcsútdobozon, 2000 környékén, onnan jártam be a Nyolckerbe naponta képviselősködni, aztán persze ez így nem működött, vissza is költöztem a kedvenc kerületembe. Sokszor láttam Andrást, de sohasem beszélgettünk, a falu fölötti katonai lakótelepen laktam, nagyjából 2 kilométer a templomtól, és mindennap gyalog mentem le a kisboltba hajnalban, meg vissza. Olyankor meg aztán túl sok ember nincs erdőn-mezőn, Andráson kívül nagyjából senkivel sem találkoztam. Róla ez a kép él bennem, a természet embere, így aztán eleve nagyon szurkoltam, mikor megtudtam, hogy politizálni kezd. A demokrácia, a piacgazdaság ugyanis pont erről szól: lehetőséget ad minden más társadalmi rendszerrel szemben, hogy az egyén szabadon kibontakoztathassa képességeit. Nem kell senki fenekét kinyalni, nem kell szekértáborhoz csatlakozni: tehetség, bátorság, aztán hadd szóljon, induljon a móka. Ezért aztán az Ő sorsa számomra ennek az elcseszett rendszerváltásnak az igazi szimbóluma: az uralkodó kaszt nem engedte meg, hogy a Nép Gyermeke áttörje azt a falat, ami az "elitet" a közemberektől elválasztja. Az már más kérdés, hogy az "elit" épp regnáló narancsszínű része a legdurvább módszert választotta, de sok kétségem nincs afelől, hogy ha finomabb eszközökkel is, de a többi sem engedte volna, hogy küldetését végigvigye.

A "rendszerváltás" óta tömegnyi politikus tűnt föl a színen, de államférfinak nevezhető csak kettő volt: Göncz Árpád és Horn Gyula. Aligha kell indokolni, hogy miért is lóg ki magasan ez a két ember a többi közül, akinek meg mégis, az olvasson történelemkönyveket, Ők elég nagyok hozzá, hogy máris benne legyenek. Én egy szempontra hívom csak föl a figyelmet: mindketten egyszerű emberek voltak, semmi manír, allűr, ripacskodás, szerepjátszás, az Árpibácsi az pont olyan volt Köztársasági Elnökként, mint a címe nélkül, a Gyula, az meg Gyula volt Minelnökként is. Hiteles pedig csak olyan politikus lehet, akinek nincs két élete: otthon, a családja, barátai körében is pont úgy viselkedik, mint a nagyközönség előtt. Aki elkezd mást mutatni magáról, mint amilyen valójában, az már rá is lépett a hazugság semmibe vezető csigalépcsőjére, és közben észre sem veszi, hogyan alakítja át a személyiségét a felvett viselkedésmódja. Ma egy Árpibácsi, vagy egy Gyula már nem lehetne hatalmon, a "rendszerváltás" közelségében még nem vált el annyira az "elit" és a köznép, mint mostanra. Árpibácsit a maiak megpróbálnák rávenni, hogy ne elvieskedjen annyit, mint amennyit tette anno az Antall kormány kezdődő médialenyúlásaival szemben, ne dumáljon, inkább hallgasson, bólintson, írjon alá.

A Gyulát meg valszeg kitiltanák a Jókai utcából oda nem illő viselkedése miatt, az öltönyös középszer nehezen viseli az egyéniségeket. Mondjuk az már más kérdés, hogy ha a Gyula belépne oda, akkor aligha hinné el, hogy az amit, és akiket lát, az annak a valaminek a jogutódja, amit Ő teljesen másra hozott létre, nagyjából a semmiből. De a lényeg: volt az Árpibácsink, meg a Gyulánk, nem Politikusok voltak, hanem Emberek, oszt akkor ki is merítettük a "rendszerváltás" óta eltelt negyedszázad államférfiúi felhozatalát. És itt térek vissza Váradi Andrásra, mert ebben a sorban ki tudja, nem Ő lett volna-e a harmadik. Akik beleásták magukat az élettörténetébe, tudják, hogy micsoda küzdelmekben vett részt, milyen bonyolultságú és lehetetlennek tűnő harcokat vívott meg sikerrel csontprofi technokrata szarháziakkal szemben. Ehhez meg biz olyan képességek kellenek, amelyek csak igen kevesekben találhatók. Egy európai demokráciában Váradi András bármi lehetett volna, hazai állapotaink igazi fokmérője pedig éppen az, ahogy eltaposták, és ahogy kevés kivétellel - Juhász Péternek respekt - senkit nem zavar igazán a sorsa.

Hát engem speciel marhára zavar. Az OGYM András megölése után azonnal védnökséget ajánlott a családjának, Apollónia - András özvegye - a lányokkal együtt ezt elfogadta, és tartjuk is a szavunkat. Az eltelt idő alatt barátokká váltunk, ott voltunk Etyeken, a sírnál csütörtökön, a születésnapi megemlékezésen, és amúgyis, mikor csak tehetjük, járunk Alcsútra. Kossuth téri sátraink egyikét Váradi Andrásról neveztük el, és mi sem természetesebb, minthogy ezzel a sátorral megyünk országjárásra: ha vidéken elfelejtették volna, ki is az Alcsúti Juhász, és mit is jelképez, akkor mi majd fölmelegítjük ezt a keserűen gyönyörű történetet. Nem, nem a gyilkosság ebben a gyönyörű, hanem a kivételes emberi tartás, a rettenthetetlenség, az áldozatvállalás, a megalkuvásmentes tisztesség. Andrást üldözték azért, amit tett, és megölték azért, amit még tenni tudott volna. Beszélgettem az édesapjával, Ő elmondta, hogy András TUDTA, hogy valószínűleg megölik azért, amit képvisel. De vállalta, mert elkötelezett volt. És ennek az erkölcsileg kiüresedett országnak pont olyan jelképre van szüksége, hogy magához térjen, és lesöpörje a lassan rátelepedett mocskot, mint Váradi András. Fizikailag meghalt, szelleme azonban bennünk, velünk, általunk él tovább, és végül a helyére fog kerülni a magyar történelemben. A Legnagyobbak közt.

Hajrá Köztársaság! Hajrá Magyarok!