Tökmindegy

Mármint ennek a népnek. Tehát nekem is. Beleuntam, belefáradtam én már abba, hogy hónapokon keresztül napi 12 órákat töltsek egy sátorban, ébresztgetve az arrajárókat, miközben én vagyok fáradt, és álmos. Már azt sem tudom, hányezerszer mondtam el a városaink főterein a honfitársaimnak, hogy mi ennek a rezsimnek a lényege, és mit kéne ellene tenni. Átvirrasztott éjszakák, fizikai konfliktus határáig jutó provokációk, zsarukkal, bíróságokkal való folyamatos meccselés. Aztán ahogy továbbálltunk másik városba, visszasüppedtek a felébresztettek pont ugyanabba a mélykómába, amiben addig voltak.

Talán vemhes szurikátának kellett volna lennem. Akkor tele volna napokon keresztül velem a net, és jöttek volna a szimpatizálók tömegei. De szerencsétlenségemre csak egy ember vagyok, ráadásul hímnemű. Így aztán esélyem sem volt a kellő mértékű közfigyelemre. A választások utáni felhördülés is elmúlt, mintha sose lett volna. Már nem izgatja a népeket, hogy csaltak-e vagy nem. Mintahogy az sem, hogy a csalást leginkább kiabáló úgynevezett "ellenzéki" pártok miért is ültek be viharsebesen a parlamenti bohózatba segédszínésznek.

Zajlanak ezerrel a kilakoltatások, készül a bíróságok eltiprása, az ország leghülyébb emberei lesznek a miniszterek, semmi gond, nem tud Orbán olyat cselekedni, hogy a demokraták arra ne tudnának egy megfelelő pótcselekvést kitalálni. Meghirdettem egy tüntetést egy hete, kimenni a parlamenthez, és szembesíteni a nap 24 órájában a műellenzéki kollaboránsokat a szavaik, és tetteik közötti áthidalhatatlan szakadékkal. Még szerencse, hogy elsőre rögzítettem: 1000 biztos jelentkező alatt nem mozdulok. Merthát egy hét alatt összegyűlt 65 ember. Ami egyébként nem rossz, talán meg is lehet egy jó ügyeleti beosztással szervezni a dolgot, de nekem ehhez már semmi kedvem.

Küzdöttem, küzdöttünk eleget kevesen a sokakért. De a sokak szavakban roppantul tudják, mi a pálya, abban is nagyok, hogy tanácsokat adjanak azoknak, akik valóban csinálják is, de ezzel a dolog ki is merül. Szurkolók és tanácsadók népe vagyunk. Keresem magamban a csalódottság érzését. De már nincs. Elfogyott a négy év alatt. Mondjuk úgy: van akkora mennyiségű állott víz, ami még egy vulkánt is képes kioltani. Mi a teendő? Semmi. Szeptemberben majd újra meghirdetem, hátha a kómából felébred párszáz ember, de nem fűzök hozzá nagy reményt. Ez itt ennyi volt, kedves honfitársaim. De azt tisztázzuk, hogy nem Orbán vette el az országotokat.

Hanem ti adtátok oda.