Május nyolcadikán

A rendőri vezetésben reggel kilenc körül kezdett eluralkodni a pánik. Az éjszaka folyamán is már többezer tüntető próbálta élőlánccal körbezárni a parlamentet, néha egy-egy pontra erősítést is kellett küldeni. De igazából nyolc körül kezdődött a hazafiak gyülekezése. Minden metrófeljáróból magyar és európai zászlókat lobogtató, a Himnuszt és a Szózatot éneklő csoportok csatlakoztak a Kossuth térre nyíló utcákban feltorlódó tömeghez. A tévétársaságok drónjai odafentről félelmetes, és egyben lelkesítő képeket küldtek a nagyvilágba: magyarok tízezrei folyták körbe elvesztett demokráciájuk egykorvolt szimbólumát. És kilenc óra tájban érte el a százezret a tüntetők száma. A rendőri vezetők pedig pontosan tudták, hogy ennyi ember nyomásának sem fém, sem pajzs nem képes ellenállni.

De a tömeg bár morajlott, és lüktetett, de még nem indult meg a parlamentje felé. Gyülekezett, bár már az egész Belvárosban alig maradt gombostűnyi hely. A Köztársaság!, a Demokrácia! hangorkánjába néha a Ria-ria-Hungária! rigmusai vegyültek, és mikor a tömeg annak ritmusára ugrálni kezdett, mintha a föld is megrengett volna. Százezernyi ember, egy akarattal, tudván, hogy ez az utolsó esélyük. És egy rettegő rendőri vezetés, amelyik tisztában volt vele, hogyha ez az élő szörnyeteg megindul, akkor ott csak egy lehetséges parancs adható: a menekülésé. De a tömeg még mindig nem mozdult. Várt valamire. 

Tíz óra után pár perccel kinyíltak a Parlament bejáratai és az ellenzéki képvislők jöttek ki rajtuk. Mind, egytől egyig. Egy perccel azelőtt még az ülésteremben voltak. Mikor az Alaptörvényre kellett volna esküdniük, akkor álltak föl, és indultak kifelé. De előtte még a padjukon levő, aláírandó esküpéldányból papírrepülőt hajtogattak, és Orbán bársonyszéke felé röptették. A tömeg, meglátva képviselőit, ujjongani kezdett. Szájról szájra terjedt a hátrébb levők felé a hír, és villámgyorsan: kijöttek! A sorfalat álló rendőrök nem mertek a kordonhoz közelítő képviselőkhöz érni, féltek, hogy ha bármilyiküket akarácsak egy ujjal is megérintik, a tömeg megindul. És mivel nemcsak az épületet, hanem a rendőri erőket is körbezárta addigra, már menekülési útvonal sem maradt.

Két ellenzéki képviselő megfogta az első kordonpanelt, és elkezdte rángatni. Majd egyikük odakiáltott a tömegnek: gyertek, segítsetek! És a tömeg megindult. Mint egy lavina, törte át sok helyen a kordont, és nyomult az épület felé. A rendőrök hátrafutottak, sokan közülük a Parlament épületébe menekültek, mások letették a pajzsukat és feltartották a kezüket, jelezve, hogy nem állnak ellen. A tömeg a vállára vette a bátor parlamenti képviselőket és körbefolyta a Parlamentet...

Na, hát akár így is történhetne. Ha nem az volnék, aki, akkor szépen elmesélhetném, lelkesítően, hogyan történt a Köztársaság újbóli kikiáltása, hogyan menekültek Orbánék a Dunán, meg ilyesmi. Dehát én a tényeknél maradok, az okoknál, és okozatoknál. Úgyhogy bár szép a mese, de sajnos csak mese, valóban. Mert semmi ilyesmi nem fog történni. Ehhez ugyanis kellenének olyan tüntetésszervezők, akik az összes tömegmédiában reggelre mozgósítanának. Kellenének olyan parlamenti képviselők, akik nem hajlandóak Orbánnak asszisztálni, hogy immár harmadszor is felvehesse a demokrácia álarcát.

Persze, menjen mindenki reggel ki, aki csak bír. Van azért értelme ott lenni, jelezni, hogy szép számmal akadnak olyanok, akik átlátnak a diktátoron, és felesküdő mindenszínű csicskáin. Forradalom, az meg nem lesz. Azok a pártok által a civilek közé beépített emberkék, akik kizárólagos hozzáféréssel rendelkeznek a tömegmédiához, estére hívják csak a tömeget. Merthát nem az a dolguk, hogy bármi legyen, hanem az, hogy biztosan ne legyen. Lesz egy kis zenebona, esztrádműsor, adománykérés, hogy még egyszer lehessen színpad, ahonnan majd mégegyszer lehet adományt kérni. Aztán szépen hazamennek. A tömeg csalódottan, a pártcivilek elégedetten. Mindenki megtette a dolgát.

Jöhet május 9.