Lemondtam

A kör bezárult. Másfél éve innen, a blogból indult el az Ország Gyűlése Mozgalom a Kossuth térre, hogy állandó tüntetéssel tiltakozzon az Orbáni Önkény ellen, majd párttá alakulva nekivágjunk az Ország felébresztésének. És most az alapító visszatér oda, ahonnan mindezt elindította: a blogjához, hogy röviden leírja, mi történt.

Tömérdek vezetői és politikai tapasztalattal a hátam mögött az idők folyamán kőbe vésődött erkölcsi normákat követek. Őszinteség, becsület, ilyesmi, konfliktusaim a világgal, de főleg az Országgal ebből adódnak: nem vagyok hajlandó soha könnyebb utat választani, kegyes hazugságokat képviselni, vagy akár csak elviselni, félrenézni, önmeggyőzni. Mindig a tényekre hagyatkozom, és csak azokra, és saját magamra is természetesen ugyanazokat az elveket alkalmazom, mint a külvilágra: nálam nincs bort iszom és vizet prédikálok játék. Erkölcsi, elvi okból mondtam már le vezetői posztokról: 2007-ben Nyolckeres önkormányzati képviselőségemről, frakcióvezetőségemről, meg tonnányi bizottsági tagságomról, az egzisztenciámról mondtam le, mert saját pártom polgármestere elfogadhatatlan normákat kezdett el követni. 2012-ben pedig ugyancsak a Nyolcker városüzemeltető csúcscégének igazgatói székéből álltam föl, mert egykori barátom, fogadott öcsém: Kocsis Máté elfideszesedett, emberből pártdroiddá vált. Mindkét esetben kaptam remeknél remekebb anyagi jellegű ajánlatokat, hogy ne tegyem, mindkét esetben visszautasítottam: rühellem az elveiket aprópénzre átváltó politikusokat, és inkább szegény leszek, de nem követem a példájukat.

A Nincs Alku Párt - NAP elnöki tisztéről való lemondásomnak nincsenek anyagi vonzatai, ennyiben eltér minden korábbi hasonló tettemtől, de csak ennyiben. Ismét olyan szituba kerültem, mikor elvek és emberek között kellett választanom, és mindenkor az elvek lesznek a győztesek, így most is. Nem véletlenül adtam a Pártnak ezt a nevet: Nincs Alku! Az alapító társak, az időközben csatlakozottak, növekvő számú szimpatizánsunk pontosan értette, mit jelent. Az elvek és erkölcsök mindenekfölöttiségét, mely ha kell felülírja a barátságokat, személyes érzelmeket is. A magyar politika ugyanis nagyrészt épp az érzelmek elvek fölé emelése miatt rothadt el 25 év alatt: a sajátjaival mindenki megbocsájtó volt, összezárt, mikor valaki a sorokból mutyizni kezdett, így lassan normává vált a részrehajlás, és a korrupció. Egy elvi, erkölcsi alapú szervezet egyszerűen nem teheti meg, hogy a legkisebb kompromisszumot is megkösse, mert elveszti létalapját, és megindul azon a lejtőn, amin a mostanra a legaljára érkezett jelen politikai garnitúra is csúszni kezdett. És ez folyamatos kontrollt igényel, és nehéz, emberi döntések rendszeres tömegét. Hisz 25 évnyi társadalmi alapnormává vált részrehajlás, szubjektivitás megtette a hatását: mindenkiben, még a legjobbakban is ott a késztetés a kivételezésre.

De akkor sem lehet, nem oldhatunk meg jelen problémákat soha azon az áron, hogy ezzel később nagyobbakat hozzunk létre. A Nincs Alku Párt - NAP az Ország legbátrabb és legtisztességesebb demokratáinak gyülekező helyévé vált, és ez igaz távozásom után is. Ám épp az állandó terepterhelés miatt megindult a kasztosodás: ki régebbi tag, ki tett többet és mit, ki van terepen, ki csak fészbukon, ésatöbbi. Baráti csoportok jöttek létre, ami még önmagában jó is, de akkor már nem, ha a barátok a nembarátokkal szemben más viselkedést tanusítanak, mert onnantól nem egy nagy közösség van, amit Pártnak nevezünk, hanem sok kicsi, amelyek egymással is birkóznak. Emberileg persze érthető a dolog: 14 hónapnyi terepkihívás, olyan akciók, olyan kitartás, melyre a NAP aktivistáin kívül senki nem képes az Országban, összezárja a sorokat. De ezzel egyben gátját szabja a szervezet növekedésének: senki sem csatlkozik szívesen oda, ahol csak másodrendű polgár lehet, és akként is kezelik. Márpedig ha egy egész Országot akarunk szisztematikus munkával ráébreszteni, hogy a részrehajlás, az érzelmek ráció fölé emelése, az egyén közösség elé helyezése az igazi rákfene, és mindaddig lesz Orbán, vagy valami hasonló, amíg a lelki alapokon nem változtatunk, akkor azt bizony saját sorainkon belül is éppúgy képviselni kell, és a tettekben is.

Nem volt itt hatalmi harc, eltérő koncepciók csatája, semmi ilyesmi. Egyszerűen csak a legrégebbi, a terepen legtöbbet teljesítő csapattagok egy része alakított ki olyan belső normákat, amelyek a NAP egészének nyitottságával, befogadó szellemével szembementek. És ha mindez ráadásul a Sátorban válik uralkodó jelenséggé, mely a jelképünk és szívünk is egyben, akkor ott csak két verzió van: vagy műtét, vagy újjászületés. Lett volna hozzá politikai erőm a szervezeten belül, hogy kivágjam a gócot, csakhát tettem anno egy fogadalmat a régi tagoknak: ha nem bírom Őket meggyőzni valamiről, akkor én távozom. Hetek óta mentek a beszélgetések a sátorban, mindent elkövettem, hogy elfogadtassam Velük: ezt így nem lehet, nincsenek előjogok a szervezetben és nem elintézési módja a nézeteltéréseknek a "ki van itt régebben" végső, mindent überelő érv. Úgyhogy ahogy anno vállaltam: eljöttem, nemcsak az elnöki pozícióból, de a Pártból magából is. Félreértés ne essen: a NAP per pillanat is messze a legtisztességesebb politikai alakulat az Országban, az ott levők pedig a legkiválóbb demokraták, akikkel valaha találkoztam. De én már egy ideje nem relativizálok: nekem az kevés, ha valami egy másikhoz képest sokkal jobb, az én alapvetésemben az abszolút jó a követelmény, és ebben nincs alku.

Itt jönne most az, hogy magam merre megyek tovább. Ígértem is a lemondásom keretében zajló vitákban a NAP belső csoportjában, hogy erről tájékoztatást adok. Ami biztos: megyek tovább, a Tuareg nemcsak egy jelkép a blogom címében, hanem egy mentalitás vállalása: mindig úton lenni, soha nem megállni, és főleg soha nem föladni. Csalódtam emberekben, de sokkal többen vannak, akikben nem, és akik számítanak is arra, hogy addig utazunk az ismeretlenbe, míg végül oda is érkezünk, hogy megismerjük. Elgyászoltam a hétvégén a NAP-ot, de kapkodni sem akarok: van a fejemben egy kép a hogyan továbbról, fogok is a héten erről blogokat írni, de a végső döntést olyan emberek véleményének ismeretében fogom meghozni, akiket alkalmasnak tartok az abszolút elvszerűség képviseletére. A 14 hónapnyi kőkemény történet ugyanis maximálisan teljesítette a "lakva ismeri meg az ember a másikat" követelményét. És bőséggel vannak olyanok, akikkel nem szállt el a paripa, akik nem előjogként tekintenek eddigi tetteikre, és Velük lesz is megbeszélnivalóm. Ez a hét az újratervezésé, a beszélgetéseké, a hangosan gondolkodó blogoké, hétvégén pedig összehívom mindazokat egy megbeszélésre, akiket alkalmasnak tartok a továbbmenetelre. És persze hová máshová, mint a Kossuthra... Mert vannak dolgok, amik nem változnak.

Hajrá Köztársaság! Hajrá Magyarok!