Érzelmi alapon

Mikor épp nincs világháború, akkor a világpolitika legfontosabb eseményeinek egyike az amerikai elnökválasztás. Úgyhogy írni kell róla, még akkor is, ha egyébként nem igazán akaródzik.

Jó szokásommal ellentétben elolvastam egy rakás véleményt más közíróktól Trump győzelmével kapcsolatban. Így aztán teljes a zűrzavar a fejemben, ami persze nem baj, tisztul majd a kép idővel. Úgyhogy jelen pillanatban nem tudok semmi frankót mondani arról, hogy mi lesz most a világgal, meg velünk. Abban azért biztos vagyok, hogy Amerika jóval kisebb szarban van Trump elnökségével is, mint amekkorában mi a kies hazánkban per pillanat. Életképes, begyakorlott demokrácia, valóban független hatalmi ágakkal, hát most terhelési próba jön, kibírják, aztán majd korrigálnak. Számomra amúgyis mindig fontosabbak a mozgatórugók, a háttérben meglévő rejtett összefüggések, mint a konkrét események. Eljövendő történéseket ugyanis akkor lehet előrejelezni, ha a folyamatokat értjük, erre szoktam koncentrálni, és Olvasóim is leginkább ezért Olvasóim.

Úgyhogy lássuk, mi az, amiről bizton merem állítani: Trump megválasztásának alapjául szolgáltak. Két ilyen jelenség van: az egyik az érzelmi alapú döntés, a másik pedig a kisebb rossz tézisének összeomlása. Nem újdonság, hogy az emberi társadalom ciklusokban működik. A gazdasági válságok jelentik a ciklus egyik origóját, a világháborúk a másikat. Nagybazmegek után egy időre kijózanodik az emberiség, megpróbálja megérteni, mi történt, merthát hatalmasak a veszteségek emberben, anyagi javakban. Olyankor még a közügyek iránt legkevésbé fogékonyak is hajlandóak végiggondolni pár alapösszefüggést, hisz saját veszteségeik olyan érzelmi sokkot jelentenek, ami egy időre kiemeli Őket védett intimszférájukból. Aztán ahogy egyre távolabb kerülünk az armageddontól, úgy merülnek feledésbe az egykor végiggondolt gondolatok, és szabadul el megint az érzelmi alapú hozzáállás a rációhoz képest.

A világ bonyolult hely, és egyre inkább az lesz. A technológiai fejlődés, a demokráciák összetett egyensúlyai, az információs társadalom hatalmas zaja az emberek többségét megijesztik. Keresik az egyszerű megoldásokat, és amire kereslet van, arra keletkezik kínálat is. Ha egyszerű igazságokat akartok, kaptok, nesztek, mondja a jó demagóg, aztán ad is, olyat, hogy később a fal adja a másikat. A többségnek épp elég saját életének, családjának menedzselése a bonyolult világban, így aztán közügyekben inkább behunyja a szemét, becsukja a fülét, és kikapcsolja az agyát. Keres magának valami politikusnak látszót, és elhiszi Neki, amit az mond. Átruházza a gondolkodás jogát valakire, aztán onnantól kitart mellette jóban-rosszban. Még akkor is, ha az illető folyamatosan ellentmondásba keveredik önmagával, hazudik, mindent elkúr, amit el lehet. Merthát a polgártársnak önmagával kéne elszámolnia, ha belátná: tévedett, alkalmatlan emberre bízta közügyi képviseletét.

Ez egy rettenetes csapda. Ugyanezt szívjuk mi is, merthát ha honfitársaink zöme hitéleti alapon, érzelmi szinten foglalkozik közügyekkel, akkor az értelmi alapon ezt tevők kisebbségben maradnak. És hiába sokunk összefüggéseket megmutató, a tényekre koncentráló felvilágosító munkája, ha az igény a valóságra nem válik többségi igénnyé. Rajongótáborok vannak, tiszta rockzene a magyar politika, kár, hogy hamis a nóta. Orbán, Gyurcsány csak méretében különböző fanklubja ellepi a netet, és nyomatják a nyilvánvalóan mélyegyszerű féligazságaikat, még a gondolkodókat is elriasztva a világháló használatától ostoba agresszivitásukkal. Visszataszító az egész, néha az emberben föltámad egy gondolat, hogy ez még mindig ugyanaz a faj-e. Aztán persze türelemre intem magam, arra gondolok, ha csak egy embert sikerül visszahoznom a gondolkodás talajára, már nem volt fölösleges a rengeteg meló.

Ésakkor most kéne valami okosat mondanom, nemde. Valami megoldást, hogyan lehet a saját magánvilágába zárkózó, érzelmi alapon közügyező embert onnan kihozni. Nem tudom. Iskolával, oktatásba illesztve, motiváló módon a demokrácia, a jogállam alapelveit. A tömegmédia önszabályozásával: kicsit kevesebb valóságshow, kicsit több történelem, lehetőleg dramatizált formában, hogy meg is nézzék. Meg persze rengeteg aprómunka a magamfajta közíróktól, fáradhatatlanul, nagyjából tényleg azon az alapon: ha egy lelket megmentek, már megérte. Szóval csoda nincs, csak rengeteg meló, folyamatosan. De ahogy látom, erre egyre kevesebben vállalkoznak, nemcsak a polgárok fáradnak el, hanem a polgárok népművelését vállalók is. Pedig nem szabad. A kitartó aprómunka helyett ugyanis csak egy dolog van, mint följebb írtam már, ami képes a társadalmat a ráció útjára vinni. A háború.

Elkerülendő, gondolom.