- Nem hajszál.
- Láttam már életemben pár hajszálat.
- Pedig nem az. Tessék, szakítsd el.
George Bannister, a NASA igazgatója megpróbálta az ujja köré csavarni a hajszálnak tűnő valamit, hogy eltépje. De még meghajlítani is képtelen volt.
- Na, gyerünk, főnök. Nem bírsz egy hajszállal?
- Mi a franc ez?
- Miraklit.
- Na, most okosabb lettem. Mi az a miraklit?
- Az, ami a kezedben van.
- Drágám, az rendben van, hogy úgy jársz ki-be az irodámba, mintha nyilvános vécé volna, de cserébe azért adhatnál valami információt, nem?
Kyra Martin, a NASA fizikusa imádott a főnökével évődni, és persze tudta, hogy ez kölcsönös.
- Jajj, légy már kreatívabb. Mirákulum annyit jelenti: csoda. Na, hát ez a valami itt csodálatos, tehát miraklit.
- Oké, a nevét már értem. De mi ez?
- Talán egy anyag.
- Hogyhogy talán?
- Semmiféle szerkezete nincs. Nem fém, nem fa, nem kőzet, nem műanyag, nem üveg. Egy darab atomot nem találtunk benne. Egyszerűen semmit. Csak van, és olyan, amilyen. Például, mint épp megtapasztaltad: meghajlíthatatlan. Bár ennél durvább a helyzet: tökéletesen sebezhetetlen.
- Vagy csak mi vagyunk gyengék.
- Nem, a laborban mindenünket bevetettük. Olyan hatásoknak tettük ki, amitől a titán darabokra szakadt volna azonnal. Ez a valami meg se rezzent. Atomcsapást érthető okból nem kapott, de nagyjából minden mást igen.
- Szóval keményebb minden ismert anyagnál.
- A miraklithoz képest a legkeményebb anyagaink is papírból vannak. De pusztán csak ennyi miatt nem neveztük volna el miraklitnak. Ez az anyag tényleg csodálatos.
- Mit tud még?
- Tessék, itt egy másik darab. - A nő elővett a köpenye zsebéből egy pingponglabdához hasonlító valamit. - Fogd meg.
- Huhhh, ez nagyon könnyű. Nem érzem a súlyát.
- Mert nincs.
- Lehetetlen. Mindennek van tömege, tehát súlya is.
- Ja, ahogy mondod. Mindennek, kivétel a miraklitnak. Mert ennek nincs.
- Kezdem érteni, miért ez a neve. Mindjárt meg is szólal több nyelven?
- Akár, bár ilyesmit nem tapasztaltunk. - mosolygott a nő Bannisterre. Kezd visszatérni a humora, úgy tűnik, túl van az első megdöbbenésen. Helyes. - De tud még pár dolgot, ami ezeknél is komolyabb.
- Oké. És akkor most úgy szedjem ki belőled egyenként, vagy elmondod magadtól?
- Azt hittem, haragszol, hogy csak úgy berontottam hozzád - kacsintott Kyra az igazgatóra.
- Elegem van belőled - nevetett a férfi. - Mondd már.
---
Vincent O'Brien nagyjából a századik időhúzó kört tette meg teremnyi irodájában, de nem enyhült a türelmetlensége. Amúgyis nehezen bírta a várakozást, pláne, ha a dolgok nem rajta múltak. És most pont ez volt a helyzet. Két hónapja kísérleteznek a miraklittal, szinte alvás nélkül, és ezekben a percekben egy másik irodában épp eldől: volt-e értelme az egésznek.
A Deep Impact volt a NASA eddigi legnagyobb szabású programja. Nem könnyű eljutni a Marsra, a felszínére leérkezni még nehezebb ügy, de fúrásokat végezni, és onnan haza is hozni, amit ezer méter mélyből felhoztak, az néhány éve még lehetetlennek tűnt. Aztán csak megcsinálták, és többet nyertek vele, mint remélték. Mert a nagyjából kétkilónyi törmelékben ott volt valami, amiről bármelyik fizikus azonnal bátran kijelentette volna: ilyen pedig nincs.
És elvben igaza is lett volna. Ha nem is tökéletes, de létezik azért egységes világmagyarázat az ősrobbanástól az atomokon át a fénysebességig. A fizikusok roppant elégedettek magukkal, biztosak benne, hogy a természeti törvények döntő többségét már megismerték, és a még hiányzó mozaikok is nemsokára a helyükre kerülnek. Aztán találnak egy anyagot, ha anyag egyáltalán, ami felrúg minden létező szabályt.
Afelől nem volt kétsége, hogy Kyra képes lesz meggyőzni a nagyfőnököt a miraklit csodálatos mivoltáról. Az igazi probléma pont akkor kezdődik, ha Bannister átlátja, mit is kapott a kezébe.
---
- Szóval? Mit tud még a szerkentyű?
- Ha visszaadod a lasztit, megmutatom.
- Parancsolj. Eltünteted?
- Nem bűvész vagyok, hanem fizikus. És nem trükköket mutatni jöttem, bár elhiszem, hogy elsőre mindez annak tűnik. Na, figyelj. - A nő egy gyors mozdulattal kettécsavarta gömböt, Bannister látta, hogy belül üreges. - Van valamid, ami elfér benne?
- Hmmm - nézett körbe a férfi. - Talán ez. - Egy dobókocka volt papírnehezékként az asztalán, kézbevette, és Kyra felé nyújtotta.
- Főnök, te szerencsejátékokat űzöl, míg mi dolgozunk?
- Tudod, mi ez?
- Persze, dobókocka.
- Annál egy kicsit egyedibb. Ez az első Holdkőzet, ami valaha a Földre érkezett. Armstrong hozta haza a szkafandere zsebében. Ő csináltatta meg dobókockának egy ékszerésszel, és az elődömnek adta, hogy emlékezzen rá: mennyi minden múlik a szerencsén.
- Nocsak. Oké, szóval kegytárgyat őrzöl. Vigyázok rá, ne félj. - Közben betette a kockát a félgömbbe, majd rácsavarta a másik felét. - Tessék, itt van.
- Nem igaz.
- De.
- Elnyeli a belerakott tárgyak súlyát?
- Teljesen.
- És ez bármekkora méretben is így történik?
- Szerintünk igen.
- Ki a szerintünk?
- Mármint rajtam kívül ki vett még részt a kísérletekben?
- Igen.
- Vincent. És senki más. Teljes titokban csináltuk.
- Azt jól tettétek. Tehát egyelőre hárman tudunk a miraklitról. Vincent ráér?
- Az irodájában várja, hogy hívjuk. és szerintem már félőrült a türelmetlenségtől.
- Rendben. Csörgesd meg, és jöjjön ide.
- Jó ötlet, már csak azért is, mert van ám még megmutatni való. És ehhez kell ő is.
- Nosza.
---
- Szenátor asszony, a NASA-tól keresik.
- Köszönöm David, kapcsolja.
- Félreértett, személyesen jött egy bizonyos George Bannister.
- Jézusom, David, ő a NASA igazgatója. Engedje be.
- Elnézést, szenátor asszony, nem ismertem az urat. Máris megy.
- Szia Susan. Hová lett a titkárnőd?
- Hello George. Bocs a fennakadásért.
- Szóra sem érdemes. Szóval, hová tüntetted Sheilát?
- Az elnök ajánlott neki állást.
- Aha. Te meg kaptál az alkalmon, hogy egy roppant jóképű fiatalembert ültess a helyére. - kacsintott a férfi a nőre.
- Nyugi, okos is. Bár annyira nyilván nem, mint a te világszép fizikuslányod - vágott vissza mosolyogva Susan Preston.
- Kapcsolatunk pusztán munkahelyi jellegű.
- Csakúgy, mint az enyém Daviddel. Bár ő azért nem sétálhat be hozzám bármikor, amikor épp eszébe jut.
- Rendben, ezt elbuktam. Ne feszegessük - nevetett föl Bannister.
- Szerintem se. Szóval mi szél hozott? Nyilván fontos lehet, ha nem telefonon akartad megbeszélni.
- Az. Mutatnék valamit. De ígérd meg, hogy senkinek sem mondod el, amit látni fogsz.
- A NASA igazgatója arra kéri a Szenátus űrkutatási albizottságának elnökét, hogy tartson titokban valamit. Lásd be George, ez elég rosszul hangzik.
- Bízz bennem, kérlek. Amúgysem hivatalos bemutató lesz.
- Ürügynek jó. Ehhh, legyen. Mutasd.
- Írj le pár szót egy cetlire, légyszíves.
- Mit?
- Mindegy.
- Oké. - kitépett egy lapot az asztalán lévő jegyzettömbből, és ráírta: George Bannister írásmintát vesz Preston szenátortól. - Jó lesz?
- Tökéletes. - A férfi elővette a miraklitból készült labdát, kettényitotta, belehajtogatta a cetlit, és visszazárta.
- Ütő is van a zsebedben?
- Tessék?
- Semmi, csak gondoltam, ha pingponglasztit hordasz magadnál, épp lehet ütő is nálad. Van a pincében asztal, mehetünk játszani egyet - mosolygott kajánul a nő.
- Értem. Nincs ütő. - Kinyitotta a labdát, és a szenátor felé mutatta. - És már cetli sincs.
- Jajjj, George, ezt egy általános iskolás is meg tudja csinálni. Bűvészet alapfokon, ezzel nem fogsz lenyűgözni.
- Hmmm. Megcsörgetem az egyik kollégámat Houstonban. Már várja a hívást. - Ahogy lenyomta a zöld gombot, már föl is kapták a vonal túlsó végén a telefont. - Susan - fordult újra a nő felé Bannister - valamit beolvasna neked kedvenc fizikusunk.
- Oké. - Átvette a készüléket, és beleszólt. - Szia Kyra. Mondhatod.
- Szia Susan. Itt van nálam egy papírdarab, és az áll rajta: George Bannister írásmintát vesz Preston szenátortól.
- Jézusom. Kösz, Kyra.
- Nincs mit. - Négyezer kilométerről is átjött, hogy a fizikus kuncog magában. Aztán megszakította a beszélgetést.
- Susan drágám, ez már eléri a bűvészet középfokát?
- Ez el. Meg is haladja. Mondjuk azért szívszerelmed elköszönhetett volna, mielőtt letett, mint egy üres vizespoharat.
- Azért szakította meg a hívást, mert van még egy kis feladata.
- Khmmm, a szívszerelmedre elfelejtettél reagálni.
- Nem hagyom magam provokálni - nevetett föl Bannister.
- Csúnyán lebuktál. Ezt már nem magyarázod ki - kacsintott rá a nő.
- Rendben. Maradunk a romantikus vonalon, vagy folytathatom a bemutatót?
- Jól van na, ezt nem hagyhattam ki. Folytassuk.
- Akkor zárd ezeket össze - nyújtotta a labda két felét az igazgató a szenátornak.
- Oké. Megvan. És most?
- Nyisd ki újra.
- Kezdem magam kisiskolásnak érzeni - dohogott játékosan a nő. - Leckét írok, meg kacatokkal legózom.
- Ne morogj, nyisd csak ki.
- Atyaég. Itt a cetli. Hogy a francba csináljátok?
- Mi sehogy. A pingponglabda a felelős, illetve az anyag, amiből készült. Van egy ugyanilyen laszti Kyránál is Houstonban. A kézírásod megtett nyolcezer kilométert egy percen belül.
- Ez olyan, mint egy teleportáló. Vagy féregjárat.
- Mi is ugyanezt gondoljuk. És ha ígéretedhez híven megőrzöd a titkot, akkor látsz még pár hasonlót.
- Megígértem, nem?
- Oké. Viszont a többit csak Houstonban tudom megmutatni. Velem tartasz?
- Ne hülyéskedj, George. Dél van, mire találunk repülőt, és odapöfögünk, éjfél lesz.
- Hát, volna rá gyorsabb megoldásom.- mosolyodott el Bannister.
- Minket is teleportálsz?
- Lehet, hogy rövidesen simán, de ma még nem tartunk ott. Be kell érned egy F-15-ös vadászgép hátsó ülésével.
- Micsoda???
- Negyedórára van innen a nemzeti gárda reptere, oda tettem le.
- Te F-15-össel jöttél?
- Hát kedvesem, az űrhajósok mind vadászpilótákból lesznek, és folyamatos a kiképzésük. Ne aggódj, van mögöttem párezer repült óra.
- Nagy csábító vagy, George. Életemben nem repültem még vadászgépen. Haza is hozol, ha ott végeztünk?
- Megbeszéltük - mosolygott a nőre a férfi.
---
- Üdvözlöm Kyra. Bejöhetek?
- Üdv Nick. Van nálunk olyan hely, ahová nem mehet be, amikor csak jólesik? - mosolygott az ügynökre a lány.
- De mennyivel jobban hangzott így, nem? - mosolygott vissza Brown. - Tudom, hogy a nő ajánlhatja fel, de én meg idősebb vagyok: nem tegeződhetnénk?
- Benne vagyok. Jobb jóba lenni a CIA-górével, kisebb az esélye, hogy lelő - kacsintott a lány a férfire.
- Annak amúgyis. Nem tudok róla, hogy fizikusokra vadásznánk.
- Megnyugtató. Bár, gondolom, nemcsak úgy erre jártál.
- Valóban kiszúrtam valamit. Semmi vészes, csak szokatlan.
- Éspedig?
- Minden hónapban kapok egy összesítést a NASA összes telephelyéről. Sokféle adatot dolgoz föl a számítógépes rendszerem, és automatikus összehasonlításokat végez. És ez már a második olyan hónap, amikor rendkívüli aktivitást jelez az anyagszerkezettani laborban.
- Hát, van munkánk dögivel. Két hónapja érkezett vissza a Deep Impact első kapszulája a marskőzettel, és azt elemezzük.
- Jó válasz - mosolyodott el a kémelhárító. - A baj csak az, hogy az éjszakai áramfogyasztásban vannak hatalmas kilengések. Akkor, amikor szinte senki nincs a laborban.
- Aha. Hát, napközben tényleg itt van minden emberem, de a legnehezebb kísérleteket éjszakára tartogatom.
- Megtudhatom, miért?
- Olyankor tud hozzám bejönni Vincent O'Brien. Napközben neki is megvan a saját dolga, de este ráér.
- Értem. Ilyenkor tudtok nyugalomban előretervezni.
- Pontosan. Napközben nagy a nyüzsgés, az meg nem kedvez az elmélyült gondolkodásnak.
- Igen, nekem is ez jutott eszembe először. Csak azt nem értem, hogy mitől emelkedik duplájára az áramfogyasztás ezekben az időszakokban.
- Szoktunk új módszereket tesztelni. A Deep Impact odafenn van, végzi a dolgát, és minél jobb technikákat találunk ki idelenn, annál ügyesebb lesz ő a Marson.
- Aha. Tanítgatjátok?
- Persze. Ő az első olyan robotrendszerünk, aminek a mesterséges intelligenciáját nyitva hagytuk induláskor.
- Szóval nem egy egyszerű fúróautomata.
- Nagyon nem. Bonyolult a bolygó felszíne, a kőzete, néha szakadozik a kapcsolatunk vele, úgyhogy ugyanannyira kell tudnia saját kútfőből cselekedni, mint a mi utasításaink szerint.
- Mondanál erre egy példát? Nem vagyok se fizikus, se csillagász.
- Oké. Mostanra nagyjából tudjuk, hogy az első visszaküldött kapszulájában milyen anyagok voltak. Még kilenc ilyen adagot tud hazajuttatni, mi meg azt szeretnénk, ha minél átfogóbb képünk lenne a marskőzet összetételéről. Ha fúr valahol, akkor energiát fogyaszt, kopnak az alkatrészei, tehát nincs korlátlan élettartama. El kell kerülnünk, hogy fölöslegesen dolgozzon, mert akkor nem marad ereje új dolgokat megtalálni.
- Tehát ha olyan kőzetbe érkezik, amelyik hasonlít a már korábban megfúrthoz, akkor abbahagyja a munkát. Jól értem?
- Tökéletesen. Megtanítjuk, milyen anyagösszetételeknél van értelme mélyebbre menni, vagy épp oldalra, esetleg azonnal leállni, mert önmagát veszélyeztetné.
- Nocsak. Ilyesmi is előfordulhat?
- Persze. Még csak most kezdjük megismerni a talajt, nem lenne jó, ha belefúrna valamilyen gázbuborékba. Nagy bumm lenne, és csak alkatrészek maradnának a milliárdos szerkentyűnkből.
- Jól van. Szóval nem éjszakai technopartikat szerveztek orosz űrhajósoknak. - kacsintott a lányra a kémelhárító.
- Nem. Bár nem is rossz ötlet.
- De arra meg kell majd hívnotok.
- Egy ilyen bulin még táncolok is veled, Nick - nevetett föl a lány.
- Szavadon foglak - mosolygott rá a férfi.
---
- George, hallasz engem?
- Persze. A sisakban van mikrofon, meg fejhallgató is.
- És mások is hallják?
- Nem, mi csak egymással vagyunk állandó kapcsolatban. Ahol te ülsz, ott a navigátor szokott, a két pilótának éles helyzetben profin kell együtt dolgozni.
- De te hogyan szólsz a repülésirányításnak? Én folyamatosan hallom őket.
- Persze, mert nekünk hallani is kell. De ők csak akkor kapnak tőlünk adást, ha megnyomok egy gombot. Addig mi zárt tér vagyunk, ahonnan semmi sem megy ki.
- Szuper.
- Na, akkor mondd, Susan. Nyilván nem véletlenül jártad ennyire körbe a témát. Nem hiszem, hogy navigátor szeretnél lenni.
- Rendben, rajtakaptál. Kérdeznék valami személyeset, ha lehet.
- Nosza.
- Mit jelent az, hogy ász?
- Mármint a repülésben?
- Persze, a kártyában tudom. Nem vagyok ennyire szőke.
- Öt légigyőzelmet.
- Ellenséges repülőgépek lelövését?
- Így van. És miért kérdezted?
- Mert azt mondták nekem, hogy te ász vagy.
- Ja, Irakban annak idején sűrű programom volt.
- És sokan vagytok?
- Tucatnyian.
- Az egész amerikai légierőben csak 12 ász van?
- Ha van annyi egyáltalán.
- Akkor te nagyon tudsz repülni, gondolom.
- Na, Susan, ne hülyíts már. Mondd, mit szeretnél.
- Hát, sosem ültem még vadászgépben. És ahogy itt hasítunk, még csodásabb élmény, mint gondoltam. Egyáltalán nem hasonlít ahhoz, mikor egy nagy Boeinggel utazom.
- Az F-15-ös is Boeing gyártmány ám. De persze, értem, mire célzol. Tehát, mit szeretnél?
- Mutathatnál pár figurát. A vidámparkokban is imádom a hullámvasutakat, gondolom, ezt is bírnám.
- Végülis adtam rád G-ruhát, kibírsz némi terhelést. Szólsz, ha leálljak, rendben?
- Jajjj, George, imádlak. ha nem volnál foglalt, beléd szeretnék.
- Csak nem bírsz leszokni a lelkem turkálásáról, mi?
- Nincs ott mit turkálni. Te már elkeltél, csak még magadnak sem vallod be.
- Susan, ha tovább rosszalkodsz, nem lesznek attrakciók.
- Rendben, kivételesen engedek a zsarolásnak. Kezdhetjük.
- Pillanat, jeleznem kell azért a toronynak. Katonai légifolyosóban vagyunk, ha nem tudják, mitől bolondul meg az útvonalunk, aggódni fognak.
- Persze, megvárom. Épp nincs más dolgom.
- Torony, itt NASA-101. Láttok?
- Remekül, NASA-101. Miben segíthetünk?
- Gyakorló repülést végzek, ha nincs körülöttem aktivitás, műrepülnék egyet.
- Nyugodtan, kétszáz kilométeres sugárban semmi. Tíz perc elég?
- Persze, és köszönöm, torony.
- Szívesen, NASA-101. És figyeljük, hogy a legjobbtól tanulhassunk, Bannister ezredes.
- Na tessék. Jól esett, kösz srácok.
Aztán megtolta a gázkart, az ikerturbinák felvonyítottak, ahogy az utánégetők is bekapcsoltak. Kevés olyan gép van a világon, amelyiknek erősebbek a hajtóművei, mint amekkora a tömege: az F-15-ös e ritkaságok egyike. Ahogy Bannister felrántotta az orrát, nyílegyenesen ment fölfelé a gép, mint egy rakéta, és még gyorsult is. Aztán egyszercsak kikapcsolta a hajtóművet, és elkezdtek pörögve lefelé zuhanni. Majd újra rátolta a gázt, és vad fordulókba kezdett. Hurkok, tengely körüli forgás, ahogy elkapta a hév, elfelejtkezett arról, hogy ezúttal amatőr utasa van, aki nem szokott hozzá a nehézségi gyorsulás ilyen hirtelen változásaihoz. Hallotta ugyan a fejhallgatóban, hogy a nő zihál, de ez normális volt, erősebb fordulóknál a pilóták is ezt teszik. Aztán Susan hirtelen felsikított. Épp egy Immelmann tetején voltak, Bannister egyenesbe hozta a gépet, és beleszólt a sisakmikrofonba: - Megvagy, Susan?
- Hajjaj - nyögte válaszul a nő.
- Mi a baj?
- Semmi, George. Sőt.
- Aha.
- Ne haragudj. Gondolom most nagyon kéne szégyellnem magam.
- Előfordul mással is.
- Tényleg?
- Igen. A kezdőket a hirtelen irányváltások meg a nagy nehézségi gyorsulás néha halálközeli élménybe viszik. És van, akinél ez orgazmust okoz.
- Jaj de ciki. El ne mondd senkinek. Tudtam, hogy élvezni fogm, de azt nem, hogy ennyire. Tényleg olyan volt, mintha meghaltam volna.
- Hát drágám, most már elmondhatod, hogy a világ legdrágább vibrátorát használtad. Szerintem menj majd el vacsorázni Daviddel valamelyik este.
- Kössünk üzletet. Én bepasizok, te meg becsajozol.
- Ehh, komolytalan vagy. Méghogy szenátor. Kerítőnő.
---
- Vincent, ráérsz?
- Ráérjek?
- Igen. Menjünk ki a parkba egy kicsit.
- Itt nem jó?
- Kint jobb.
- Oké, menjünk.
O'Brien látta, hogy a lány nagyon komolyan veszi a hallgatást, úgyhogy nem is erőlködött, megvárta, míg a parkban egy padra leültek. Aztán meglepődött, mert Kyra előhúzott egy doboz Lucky Strike-ot a zsebéből, és rágyújtott egy szálra.
- Figyu, te mióta dohányzol?
- Most óta.
- Na, mondd már. Mitől vagy ennyire feldúlt?
- Bent volt nálam Nick Brown.
- A CIA-s?
- Nem, a gázszerelő. Ne hülyéskedj már Vince, hány Nick Brown van a házban?
- Jó, bocsi. És mit akart?
- Semmi konkrétat, csak körbeszaglászott. Azt mondta, hogy éjszakánként kiugróak az áramfogyasztási adataink.
- Nemár. Ezt is figyeli?
- Bizony. És célzott arra, hogy sok minden mást is. Van egy programja, ami a szokatlan jelenségekre hívja föl a figyelmét. Az egész NASA-ból.
- Szóval nem csak dísznek van nálunk a pali.
- Nem. És bár összetegeződtünk, meg jópofáskodtunk, de szerintem sejt valamit. Tetteti a hülyét, de érzésem szerint nagyon nem az.
- Hát, a szupertitkos kutatási intézményekbe nem idiótákat küld a CIA. És mi erősen azok vagyunk.
- Na, hát ezért hívtalak ki. Odabent nem lehetünk benne biztosak, hogy nincsenek-e lehallgatókészülékek.
- Gondolod, hogy eddig is elmenne?
- Hát, mostantól jobb ha erre készülünk. Vigyáznunk kell. És George-nak is szólnunk kell, ha meghozza Susant.
- Remélem, mellénk áll a csajszi. Nélküle nem fogunk boldogulni.
- Az már eleve jó jel, hogy hagyta magát idecsábítani. A többiről majd meggyőzzük a laborban.
- De az előbb mondtad, hogy ott már lehetnek lehallgatókészülékek.
- Talán ilyen rövid idő alatt nem szerelte fel. Ennyit kockáztatnunk kell. Csak ott tudjuk demonstrálni a miraklit különlegességét.
- Rendben. Mikorra érkeznek?
- Szerintem mindjárt megjönnek. George szeret gyorsan hajtani. - mosolyodott el a lány.
---
- Megvagy, szépségem - morogta mosolyogva a képernyő felé Nick Brown. - Látod, erről beszéltem - forsdult a társához.
- Látom. És ez mit bizonyít? Kiment cigizni egyet a haverjával. Az épületben tilos, hol tehetné?
- Ugyanmár Dick. Soha nem láttuk még bagózni.
- Én nem figyeltem.
- Pajtás, te erősen elfogultnak tűnsz. - kacsintott Nicholsra Brown. - Bárki másról lenne szó, még el is hinném. De ez a csaj még egy Nina Ricci divatbemutatón is feltűnő lenne, nemhogy a NASA-nál.
Nick és Dick, így nevezték maguk között a kutatók a CIA két itt dolgozó ügynökét. A nagyjából 180 centis, szikár Brown, és a két méternél is magasabb, mackós testalkatú Nichols ha együtt ment valahová, erősen hasonlított a Stan és Pan párosra. Persze mulatságosnak senki sem tartotta őket, ellentétben elődeikkel. Mindenki tudta, miért vannak itt, el is fogadták, hogy szükséges a jelenlétük, de azért meg nem szerették őket.
- Jó, nem cigizett még eddig soha. Nyilván felidegesítetted a látogatásoddal.
- Ne mentegesd, Dick. Tudja, ki vagyok, és mi a munkám, és azt is, hogy nem vagyok az ellensége. Őt is védem, nemcsak a NASA-t. Ha valakinek elég egy találka a kémelhárítóval, hogy rászokjon a cigire, az valamit el akar rejteni előlünk.
- Nekem ez kevés.
- Oké. Mondok mást. Vincent O'Briennel ment ki. Aki viszont nem gyújtott rá.
- És?
- Ha cigizni akar, kimegy egyedül, vagy olyannal, akivel együtt tud bagózni. Ha viszont egy olyan nagyágyút ki tud magával cipelni, mint O'Brien, annak csak egy oka van: nem mer vele odabent beszélni.
- Nem gondolkodod kicsit ezt túl, Nick?
- A dohányosok más dohányosokkal járnak ki a parkba. Nézd vissza a videókat. Az egyetlen aki nem így tesz, Kyra. Ő viszont azzal, aki nem dohányzik, és akivel saját bevallása szerint is esténként kettesben tartzózkodik a laborban. Ennyi egybeesés sosem véletlen.
- Oké. Szerinted mit csinálnak odabenn?
- Nem tudom. Azt viszont igen, hogy az itt a feladatunk, hogy az ilyesmit megtudjuk.
- Gondolod, hogy egy ilyen okos és szép nő, mint Kyra, meg egy olyan híres űrhajós, mint Vincent, aki ráadásul már a NASA egyik kulcsembere, elárulná a hazáját? Kizártnak tartom. Mit tudnának nekik adni, amilyük nincs?
- Nem csak anyagi motivációk lehetnek, ha beszerveznek valakit, ezt pontosan tudod. Ideológiai elkötelezettség, zsarolás, láttunk már pár különlegességet. Egyébként meg nem gondolom, hogy kémek lennének.
- Hanem mit gondolsz?
- Irdatlan összegekbe kerül a kormánynak a NASA. Megkapnak mindent, amit csak kérnek, olyan technológiákkal rendelkeznek, amivel a Földön senki. Hát éppenséggel eszébe juthat valamelyiküknek, hogy végez egy kis külső munkát.
- Úgy gondolod, hogy saját szakállára kutat?
- Vagy a saját szakállára, vagy valamilyen külső cégnek, jó pénzért. Nem tudom mással magyarázni, miért lenne szükség az éjszakai kísérleteikre. Nyilvánvaló, hogy azokat el akarják rejteni a munkatársaik elől.
- Jó, és mit akarsz tenni?
- Megkeresem George Bannistert, és beszélek vele. Aztán majd ő eldönti, hogy rá akat-e koppintani az emberei kezére. Ha igen, segítünk neki, ha nem, akkor meg tovább figyelünk.
---
- Üdv pilóták! Megtámadjuk a Halálcsillagot?
- Üdv a lázadók titkos bázisán, szenátor - vette a lapot O'Brien. - Örülünk neked, Susan.
- Szia, eszerint bejött a mutatványunk - mosolyodott el Kyra is.
- Kíváncsivá tettetek. Meg persze George invitálásának sem tudtam ellenállni. Csábítottak már el Ferrarival, sőt Rolls Royce-al is, de vadászgéppel még soha. Csak ennyien vagyunk? Többiek?
- Pihenőnapot kaptak. A téma miatt.
- Jogos. Na, ha kapok egy kávét, már jöhetnek is a mutatványaitok.
- Készültünk - vette föl az odakészített csészét O'Brien. - Minden nélkül, ahogy szereted, és még meleg is. Gyorsan ideértetek.
- Hát, ezzel a kütyüvel könnyű volt. Pedig nem is siettünk, George még műrepült is velem kicsit.
- Khmmm - mordult halkan Bannister.
- Jó, igaz, jobb ha nem részletezem.
- Eszerint nagyon jól érezted közben magad - nevetett föl O'Brien. - Előfordul.
- Nem értem ugyan, miről beszéltek, de valami izgalmas dolog történhetett odafönt - szólt közbe a lány.
- Hát ja, inkább hagyjuk.
- Az a helyzet Kyra, hogy az amatőrökre néha katartikus hatást gyakorol a műrepülés - kacsintott a lányra O'Brien.
- Oké, asszem jobb, ha nem akarom ennél jobban érteni. Na, mutogathatjuk a csodánkat?
- Kávé megvolt, mindjárt hatni is fog. Figyelek.
- Mi az, amit már elmondott George?
- Szerintem a lényeget. Van egy anyagunk, ami nem biztos, hogy anyag, miraklitnak hívjuk, és sebezhetetlen, elnyeli a benne levő holmik súlyát, és még teleportál is. Jó válasz?
- Remek. Alapszinten már ez is elég lenne, hogy felülírjon mindent, amit a fizikáról tudunk. De az igazán súlyos dolgokkal megvártunk.
- Na, mutassátok már. Dumálni a Capitoliumon is tudunk. - mosolyodott el a szenátor.
- Gyertek a mikroszkóphoz. Ott kezdünk. Ezzel - vett föl az asztalról egy kis üvegdarabot. - Ez egy tárgylemez, ilyesmiket használunk a vizsgálandó minták rögzítésére.
- Ezt azért tudom, és is voltam középiskolás.
- Pedig azt hittem, rögtön a Yale-en kezdtél - vette a lapot a lány. Aztán hirtelen megfordult, és teljes erőből a falhoz vágta az üveglemezt. Csattanás, csörömpölés, a tárgylemez darabokra tört.
- Jó kezdés. Van drámai érzéketek, meg kell hagyni.
- Készültünk. No, itt egy másik. Ezt belerakom az egyik miraklit gömbbe, tessék. Ezt is a falhoz vágom mindjárt. Szerinted mi történik, Susan?
- Elvileg ugyanúgy össze kéne törnie, mint az előbb. Úgy kéne járnia, mint egy kocsiban ülő sofőrnek, ha nekihajt a falnak.
- Így van. Na, lássuk - és már röpült is a gömb a falnak. Egy koppanás hallatszott, ahogy nekivágódott, majd mégegy, ahogy a földre esett. Mindannyian odamentek, Kyra felvette, és kinyitotta. - Látod? Tökéletesen sértetlen.
- Nem hatott rá a lassulás?
- Nem bizony. És kipróbáltuk ennél sokkal gyorsabban is. Mehet akármennyivel egy miraklit gömb, és belevágódhat bármibe, a benne levő holmik, vagy akár élőlények ebből semmit sem éreznek.
- Vicces. Ilyen autót szeretnék.
- Hát, furán néznél ki benne. Ugyanis csak akkor működik a dolog, ha a miraklit gömb alakúra van megformázva. Jól néznél ki egy kétméteres gömbben, amint begördülsz a washingtoni csúcsforgalomba.
- Hogyhogy? Kocka alakban is ugyanezt kéne tudnia, nem?
- Elvileg igen. Minden anyag állandó jellemzőket mutat, alakjától függetlenül. Kivétel a miraklit. De azt sem tudjuk biztosan, anyag-e egyáltalán.
- Értem. Illetve nem, de ahogy látom, nem vagyok ezzel egyedül. Nem baj, legalább részt veszek a felfedezésében - mosolyodott el elégedetten. - Oké, jöhet az újabb kunszt.
- Ehhez kockacukrot használunk. Neked a kávéba úgysem kellett, hát most jól jön. - Kyra meggyújtott az asztalon egy Bunsen-égőt, kékes színű lángján látszott, hogy elég magas hőmérsékletű lángot fúj. Egy csipesszel fölvette a kockacukrot, és a tűz fölé tartotta. - Mi fog történni? - fordult Susanhez.
- Nyilván elolvad, és megfeketedik.
- Tökéletes. Végre egy jogász, aki rendelkezik természettudományos alapismeretekkel.
- Te George, honnan szerezted ezt a szemtelen fruskát? - fordult nevetve Bannister felé a szenátor. - Finoman lehülyézett, észrevetted?
- Puszta szeretetből. Én inkább dicséretnek venném. Hidd el, tőle ez már az - nevetett az igazgató is.
- Na, miközben kiértékeltetek, a kockacukrunknak annyi lett. - folytatta mosolyogva a kísérletet Kyra. - Ez a kis szenes izé lenne az - mutatta a maradványokat a többiek felé. Aztán kinyitotta a miraklit-gömböt, és beletette a másik kockacukrot. - Na, és most mi fog történni? - kérdezte a szenátort, miközben a gömböt a csipesz segítségével a láng fölé tartotta.
- Inkább megvárom, azt hiszem jobb, ha nem találgatok.
- Na, azért csak próbáld meg.
- Hát, ha végiggondolom, hogy eddig mit művelt a miraklit a benne levő dolgokkal, akkor azt mondom: semmi nem fog történni. Elnyeli a belérakott holmik súlyát, megvédi az ütközéseknél, és valószínű, hogy a hőhatástól is. Különben nem mutatnád ezt a kísérletet.
- Briliáns következtetés. De azért ne bízd el magad. - kacsintott a lány a nőre.
- Kaptál te már a zseninktől ilyen dícséretet? - fordult az igazgatóhoz a Susan.
- Sosem. Irigykedem is. Töröm a fejem, mivel érdemelhetném ki.
- Légy kreatív, drágám - nézett Kyra Bannisterre. - Vagy inkább bátor.
- Ajjajj, lehet, hogy ki kéne mennünk Vincent, nem gondolod? Mintha kezdenénk fölöslegesek lenni.
- Hát, én is érdeklődve figyelem az események ilyetén fordulatát - játszotta a meghökkentet O'Brien.
- Na, megsült már a kaja? - próbálkozott az igazgató a beszélgetés mederbe terelésével.
- Nem is fog. De elég ideig forraltuk, hogy ezt be is bizonyítsuk. - Kyra kivette a lángből a csipeszt, és lepottyantotta belőle a gömböt az asztalra. Majd megfogta, és szétcsavarta.
- Hé, vigyázz! - kiáltott rá ösztönösen Bannister.
- Nyugi drágám, nem égetem meg magam. Azonnal fölveszi a környezet hőmérsékletét.
- Ezt még nekem sem mondtátok.
- Elfelejtettük - kacsintott a lány a férfira. - Na, látjátok, a kockacukor ugyanolyan, mint volt.
- Szuper. Eddig lenyűgöztetek. Viszont kérek még egy kávét, hogy követni tudjam ésszel a történéseket. Ja, és továbbra is cukor nélkül - mosolygott rájuk a szenátor.
---
- Szép napot, Kathy.
- Önnek is, Nick. Mi járatban?
- Bemennék az igazgató úrhoz.
- Nincs bent. Mármint az irodájában. Lementek a laborba Preston szenátorral.
- Itt van a szenátor asszony?
- Igen, nemrég érkeztek együtt, lerakták a holmijukat, és elmentek.
- Értem. És melyik laborba?
- Melyikbe is? Igen, megvan. Az anyagszerkezettaniba.
- Az a Kyra Martin-féle, ugye?
- Igen. Meglátogatja őket?
- Nem, biztosan dolguk van. Köszönöm Kathy.
- Szívesen. Nem hagy üzenetet az igazgató úrnak?
- Nem, majd visszajövök holnap. Viszlát.
- Rendben. Önnek is, Nick.
Brown alig bírta járásig lassítani a lábait. Legszívesebben rohant volna saját irodájáig, hogy elújságolja Dick Nicholsnak a fejleményt. Csakhát egy folyosón futkosó CIA-ügynök nemkicsit feltűnő, és ezt most jó lesz elkerülni. Valami történik, minden ösztöne ezt súgta. Ilyenkor pedig nem szabad, hogy bárki gyanút foghasson: szagot kapott a véreb.
- Dick! - rontott be az ajtón. - Tudod hol van most épp Bannister?
- Nem. Hol?
- Kyránál.
- És mi ebben annyira megdöbbentő, hogy betörd miatta az ajtót, és beszakítsd a dobhártyámat?
- Mert Preston szenátorral van odabent.
- Susan Prestonnal?
- Ismersz más ilyen nevű szenátort? Ébredj már föl Dick.
- Oké, tényleg csak egy van belőle.
- És pont ő felügyeli a Szenátus részéről a NASA-t. Mily meglepő, hogy hirtelen megérkezik, épp mikor valami furcsa dolog történik éjszakánként a laborban.
- Már ha történik. Mert ez nem több, mint a te puszta agymenésed egyelőre.
- Mikor visszafelé jöttem a diritől, eszembe jutott még valami. Csoda, hogy nem tűnt föl korábban.
- Éspedig?
- Senki más nem volt a laborban, mikor meglátogattam Kyrát. De az égvilágon senki. Csak ő volt ott, meg én. Délután kettőkor szerinted ez mennyire normális?
- Aha. Ez tényleg furcsa.
- Helyes. Mondom az összképet, figyelj. Kyra és O'Brien hónapok óta éjszakánként valamit ügyködik az anyagszerkezettani laborban. Ketten, tanúk nélkül. Majd megérkezik hozzájuk Preston szenátor Bannister kíséretében normál munkaidőben, de mégis töküres laborba, mert mindenkit gondosan hazaküldtek. A labor elsősorban a Deep Impact marsi kőzetmintáival foglalkozik mostanában. Jól foglaltam össze a tényeket?
- Tökéletesen. És szerinted mi következik mindezekből?
- Rémegyszerű, és ha nem volnál elfogult a csajjal, már rájöttél volna. Ezek valamit találtak a Marson.
- Mit?
- Tudom én? De az biztos, hogy nagyon titokban akarják tartani.
- És ez miért baj, Nick? Ez a dolguk, nem?
- Igen, csakhogy a NASA nem a Szenátusé, hanem a kormányé. Mit keres itt Preston szenátor, mielőtt az elnök tudományos tanácsadóját informálták volna?
- Gondolod, hogy az elnöki stáb nem tud erről semmit?
- Az a sejtésem.
- Nézz ennek utána, Nick. Ha egyszerre bevádolod a NASA igazgatóját, meg Preston szenátort, és tévedsz, olyan ívben fognak kivágni a Cégtől, hogy Föld körüli pályára állsz.
- Nos, ennek mindig megvan a kockázata. De az ösztönöm azt súgja, hogy nem tévedek. Asszem itt az ideje, hogy átrepüljek Langley-be.
- Meglátogatod a főnököt?
- Meg bizony.
- Mikor indulsz?
- Most. Viszem a Cessnát, ne keresd.
- Oké Nick. Jó repülést. és csak okosan, óvatosan.
- Ahogy szoktuk, Dick.
---
- Most én jövök - mondta O'Brien. - Ez ugyanis az én kedvencem. Gyertek ide, legyetek szívesek.
A szomszédos asztalt, ahová áthívta őket, egy hatalmas mikroszkóp uralta. Az objektívje alatt egy harmadik miraklit gömb volt, lezárva.
- Kinyitom, visszateszem a lencse alá, aztán belekukucskálhatsz. - Megtette, Susan pedig belenézett a virtuális sisakhoz hasonló szerkezetbe.
- De aranyosak - nézett föl. - Papucsállatkák, ugye?
- Igen. Abból is egy különleges fajta.
- Miben?
- Nagyon rövid életű. Alig egy napot él. És van egy másik specialitása: ha enyhén lúgos közegben van, nem szaporodik.
- Jó, jöhet a magyarázat, hogy ez miért fontos. Ennyiből nem fogok ráébredni az új csodára.
- Oké. Bár inkább rávezetlek.
- Kellett nekem idejönni. Folyamatosan vizsgáztattok - kacsintott a férfira.
- És remekül veszed az akadályokat.
- Najó, ha még udvaroltok is közben, akkor mehet az oktatás. Tehát?
- Szerinted mennyi idősek ezek a papucsállatkák a mikroszkópban?
- Ez egyszerű. Egy naposnál fiatalabbak. Élnek, mozognak, szinte szaladgálnak. Bár inkább úsznak, ahogy látom.
- Így igaz. Tápoldatban vannak. Látsz bármiféle szaporodást közöttük?
- Nem. Bár nem igazán tudom, az hogy nézne ki.
- Ugyanúgy, mint az embernél. Az egyik egysejtű kinöveszt egy kis fütyit, és azon keresztül átad egy rakás genetikai anyagot. Aztán a lány, aki megkapta, elkezd osztódni.
- Marha jó fejek - mosolygott a nő. - De tényleg nem látok ilyesmit. Gondolom enyhén lúgos közeget csináltatok nekik.
- Remek felismerés. Ez csak azért fontos, mert ha nem szaparodnak, akkor azok az állatkák, akiket látsz, ugyanazok lehetnek csak, akiket a kísérlet elején beleraktunk, igaz?
- Hát, mivel nem szaporodnak, nyilván így van.
- Oké. Akkor most mondom, hogy három hete raktuk őket bele a miraklit-lasztiba.
Susan nem válaszolt, emésztette, amit hallott. Látszott, ahogy kattognak a fogaskerekei, hogy megértse, mit is jelent igazából O'Brien mondata. Aztán összeállt benne a kép.
- Tehát a miraklit-gömb az egy napig élő egysejtűek életét három hétre hosszabbította.
- Így van. De nincs korlát. Ha most visszazárom őket, és adok nekik időnként némi oxigént, meg kaját, akármeddig ellesznek.
- Örök élet? Ne hülyéskedj Vince, ezt azért nem veszem be.
- Pedig igaz - erősítette meg Kyra. - Megáll az idő a gömbben.
- És mi van, ha ez csak valami véletlen?
- Mármint csak a papucsállatkákkal működik? - kérdezett vissza O'Brien.
- Ja.
- Más fajokkal is kipróbáltuk. Nincs különbség. Azért ezt mutattuk meg neked, mert ez a leglátványosabb. De baktériumokkal, amőbákkal ugyanígy ment minden. Azokat a másik két gömbben nézegettük.
- Három gömb van összesen?
- Igen, ennyire volt elég, ami a Marsról megérkezett.
- Meg a hajszál, amivel megszívattál - mordult közbe Bannister, Kyra felé nézve.
- És ennyi, úgy van. Ezt kell beosztannunk. - bólintott a lány.
- Na, rendben, megemésztettem - vette vissza a szót a szenátor. - Ami élőlény a miraklit gömbbe kerül, addig él, ameddig a gömbben van. Ha pedig évezredekig van benne, akkor addig.
- Megáll az élet biológiai órája odabent. És minden fajnál. Az embernél is.
- Tehát ha van egy nagy miraklit gömbünk, és abban elküldünk pár úrhajóst a galaxis végébe, sokezer év múlva is frissen, üdén, és fiatalon fognak kiszállni.
- Pontosan ez a jelentősége. És ezért ez a kedvenc csodám a miraklittól - mosolygott O'Brien. - A repülésirányítók álma.
- Akik persze egymás után kihalnak idelenn, miközben a változatlan korú űrhajósokat pesztrálgatják odafönn.
- Hát, ez az ára. Szerintem megfizethető egy végtelen távú űrexpedícióért.
- Na, menjünk ki a parkba sétálni. Adóznék a zugdohányos mivoltomnak. Van valakinél szívnivaló?
- Épp ma szoktam rá.
- Ne hülyéskedj, Kyra. Ma?
- Bizony. Úgyhogy van nálem egy doboz Lucky Strike. Megfelel?
- John Playert szívok, de most a Lucky is jó lesz. Aztán odakint elmeséled, mi szoktatott rá éppen most.
- Indulhatunk.
---
Nick Brown kis Cessnája szépen falta a távolságot Langley felé. Hosszú lesz az út, legalább nyolc órányit kell repülnie, de nem bánta: van mit végiggondolnia. Mert Dick Nicholsnak igaza van. Ha téved, és hamis váddal illeti a NASA igazgatóját, és az űrkutatási albizottságot vezető szenátort, az gyorsan karrierje végét jelentheti. De az ösztöne azt súgta, hogy nem téved. És a CIA ügynökeinek sorvezetőjében az első helyen épp ez áll: bízz az ösztöneidben! Szinte minden megoldandó eset annyi tényt, és annak tűnő zavaró momentumot tartalmaz, hogy azokból puszta logikával nehéz bármi értelmeset összerakni. És ilyenkor jön az, ami a jó ügynököt a rossztól megkülönbözteti: a tehetség. A vele született, ősi érzék, hogy megérezze az igazat, és el tudja dobni azt, ami csak annak tűnik. Nick Brown pedig elismerten az egyik legjobb ügynök volt.
Eddig még semmi olyasmit nem tett, amivel túllépte volna a hatáskörét. Nem kezdett el célzottan megfigyelni senkit, még csak az összesített adatokat elemezte, és azokból vont le következtetést. Ehhez pedig joga van, és még ahhoz is, hogy a NASA összes munkatársának elektronikus adatforgalmát ellenőrizze. Lehallgatni, vagy rejtett kamerával megfigyelni, az már más tészta. Ilyenre is van lehetőség, de tájékoztatnia kell a NASA igazgatóját, ha belekezd. Csak egy esetben nincs erre szükség: ha az igazgatót magát is megfigyelés alá helyeznék. Ám ehhez nagyon magas szintű engedély kell, nem kisebb személytől, mint az elnök tudományos tanácsadója. Ted Hunt pedig nem az a szint, akihez Nick Brown csak úgy bemehet.
De nem is ez volt a terve. Fred Parkerhez indult a Cessnával, a CIA kémelhárítási igazgatójához. Ő már minden további nélkül felkereshet akár egy elnöki tanácsadót is, és megkérheti az engedélyt George Bannister megfigyelésére. Ha pedig az megvan, akkor már Nick Brownnak sem kell többé senkihez jóváhagyásért fordulnia: akár Kyrát, akár O'Brient teljeskörű ellenőrzés alá vonhatja, anélkül, hogy azok erről a legkevesebbet is megtudhatnának. Szóval a feladat adott: meggyőzni Fred Parkert, hogy valami nagyon nincsen rendben a NASA anyagszerkezettani laborjában, és hogy ebben Bannisternek is szerepe van. Nem lesz könnyű ezt bebizonyítania, de azért nem is lehetetlen.
És persze van itt még valami. Dick Nichols értetlensége, mikor a nyilvánvalót sem akarja elfogadni, ha a lányról van szó. Talán szerelmes Kyrába, bár ezzel nem lenne épp egyedül: a NASA férfiszemélyzetének nagyobb része ott legyeskedik körülötte. Ám az űrhajósok, csillagászok, repülésirányítók, vagy éppenséggel bárki abba szerelmes, és olyan vágyakat dédelget, aki-ami épp kedvére való. De egy CIA ügynök ezt nem teheti meg. Neki az összes ott dolgozó célpont, nem pedig munkatárs és pláne nem szerető, vagy barát. Bármelyikük megtévedhet, és ilyen esetben azok, akiknek az ilyen problémák észlelése és elhárítása a feladatuk, nem lehetnek részrehajlóak. Lehet persze egy ügynöknek is magánélete, de sosem azokkal, akiket épp felügyelete alatt tart.
Ha lett volna ráhatása, biztosan nem Dick Nicholst választja társnak. Remek ember, nyílt, őszinte, igazi jóbarát, csak éppen pont arra a feladatra alkalmatlan, amire kijelölték. Annyira felnézett az űrhajósokra, hogy az már az objektivitását veszélyeztette. Mert ha nem akkora, mint egy jól megtermett grizzly, maga is közéjük tartozhatott volna. A UCLA-n végzett fizika szakon, és kiváló eredménnyel, egyetemi évei alatt pedig az amerikai focicsapat kapitánya volt. Hatalmas termetéről úgy pattogtak le az ellenfél támadói és védői, mint a pálmalevélről az esőcseppek. És épp fizikai adottságai miatt nem kerülhetett a NASA-hoz. Űrhajós ugyanis csak vadászpilótából lehet, Dick Nichols pedig egyszerűen nem fért el még a legnagyobb gépek pilótafülkéjében sem.
Fizikusként, csillagászként talán elhelyezkedhetett volna, de akkor sosem léphetett volna egy űrhajó fedélzetére sem. Annál rosszabb érzés pedig, mint azokat segíteni, akik megtehetik, amit ő soha, nincsen. Nick Brown nem tudta, hogy került végülis Dick a CIA-hoz. Pletykákat hallott persze a Cégen belül. Állítólag az oroszok akarták behálózni, és ő ügyes konspirációval lebuktatta az őt beszervezni akaró kémet, de pontosabbat ennél nem tudott. A lényeg a lényeg: végül mégis a NASA-nál kötött ki, és ha már részt nem vehetett az űrutazásokban, de legalább felügyelhette azokat, akik viszont igen. Nick Brown azonban úgy érezte, hogy kritikus helyzetekben Dick nem képes objektíven mérlegelni. Mint épp a mostani esetben. No mindegy - zárta le magában a gondolatsort. - A nehézségek arra valók, hogy megbirkózzunk velük.
---
- Oké - dőlt hátra a padon a szenátor, és kéjesen kifújta az első slukkot. - Kapisgálom, miért hoztatok ide hangsebességgel.
- Nos? - mosolygott a nőre Bannister.
- Van egy anyagunk, vagy valami ilyesmi, ami sebezhetetlen, elnyeli a benne levő dolgok tömegét, megvédi minden fizikai hatástól, és leállítja a biológiai órát. A miraklitot az isten is csillagközi űrutazásra szánta.
- Tökéletes - nevetett az igazgató.
- Aztán ebből jön a következő kérdés: miért pont én?
- Figyelünk.
- Egy ekkora horderejű felfedezésről először az elnök tudományos tanácsadóját kell értesítenetek. De valami azt súgja, hogy Ted Hunt semmiről sem tud.
- Újabb telitalálat. - nyugtázta elégedetten a nő eszmefuttatását Bannister.
- No, és vajon miért? Mondjuk azért, mert féltek attól, hogy más célra fogja használni a miraklitot.
- Bingó. Gyors vagy, mint mindig.
- Kösz, George. Egy áthatolhatatlan anyag, aminek semmi súlya, és a belérakott fegyverekét, vagy bármilyen felszerelésekét is eltünteti, ideális katonai célokra. Repülőgép, helikopter, de akár harckocsi, mindegy. Behozhatatlan technológiai előny és örökre. Illetve mindaddig, amíg csak mi rendelkezünk a miraklittal. Ti viszont nyilván nem ilyen földhözragadt célokra akarjátok használni, hanem csillagközi űrutazásra. És mivel nekem semmiféle elköteleződésem nincs a hadsereg, vagy a hadiipar felé, én lehetek egyedül, aki valahogy kivívja, hogy űrhajót építsünk, ne tengeralattjárót.
- Csüggünk ajkadon szótlanul.
- Ti megbolondultatok - mosolygott körbe rajtuk a nő.
- Tudjuk. Eleve azért dolgozunk itt.
- Meg kéne valósítanunk egy sokmiiliárd dollárba kerülő csillagközi űrutazást úgy, hogy senki nem tudhat róla, csak pár NASA-alkalmazott. Se az elnök, se a kormány bármilyen embere, vagy intézménye, szóval egyáltalán: senki. Szerintetek ennek mekkora az esélye?
- Majd te megmondod. Nálad jobb politikai elemzőnk nincs.
- Nulla, drágáim. Ne hülyéskedjetek már. Kezdjük a legelején. Hogy szerzünk rá pénzt a Kongresszustól?
- Kitalálunk egy kamu projektet. Mondjuk élőemberes Mars expedíciót. Arra kérjük a pénzt, de végül elporzunk a Proxima Centauri felé.
- Miért pont oda?
- Az van hozzánk a legközelebb. Alig öt fényév, itt van a sarkon - nevetett Bannister.
- Aha, ja. Szóval kamuprogram. És nyilván, ezt nekem kéne átvernem a Kongresszuson, a Szenátuson, meg az elnökön.
- Testhezálló feladat.
- Szóval hazudjak mindenről mindenkinek.
- Ez így rosszul hangzik, de igaz.
- És miért tegyem?
- Mert annál nagyobb dolog nem történhet az emberiséggel, minthogy kilép a Naprendszerből, és keres magának egy új lakóhelyet más csillagrendszerben.
- Márha talál.
- Előbb-utóbb talál. És egy miraklit űrhajónak végtelen ideje van erre.
- Legyezgesd csak a hiúságom, gyerünk. - kacsintott az igazgatóra Susan.
- Te leszel az Egyesült Államok történelmének leghíresebb szenátora.
- Kevés.
- Egy rakás elnöknél is híresebb leszel. Washingtonnal, Lincolnnal, Roosevelttel egy szinten fognak emlegetni.
- Rendben, alakul. És még igaz is. És az utókor megbocsátja majd, hogy mindezt hazugsággal sikerült elérnünk.
- Történelmi léptékű tetteknél néha át kell lépni az erkölcsi határokat. És nem gyilkolásra kérünk.
- Ja, most még. De ha így beindulunk, lehet ebből még bármi - mosolyodott el a szenátor. - Na, rendben itt alszom nálatok, és végiggondolom holnapra, hogy lehetséges-e egy ilyen játszmát megnyerni.
- Imádunk - mosolygott Bannister, és látszott rajta, hogy mindjárt felrepül vad szárnycsattogtatással.
- Oké. Viszont van még pár kérdésem.
- Bármi.
- Először: mennyi miraklitunk van? Illetve azt tudom, hogy most három gömbnyi, meg valami hajszál, amivel Kyra megszívatott. De mennyi lesz? Mertha kevés, akkor nincs értelme belevágni.
- Erre én válaszolok - szólt közbe O'Brien. - A Deep Impact odafönn folyamatosan dolgozik azóta is, mióta megkaptuk az első kőzetmintát. Nemsokára kapjuk majd a másodikat is, és abban már célzottan gyűjtött anyag lesz.
- Tehát?
- Van a Deep Impacten ultrahang, mágneses mérőrendszer, meg ezer egyéb nyalánkság. És persze maguk a próbafúrások. Ebből annyi látszik, hogy van egy nagyjából egy négyzetkilométer kiterjedésű, és száz méteres vastagságú réteg ötszáz méterrel a felszín alatt. Ami teljesen eltér a környező marstalajtól.
- És ez a réteg tartalmazza a miraklitot.
- Pontosan. Visszaellenőriztük milyen mélységben, és éppen hol fúrt a Deep Impact, miközben a kétkilónyi küldeményét összegyűjtötte. És az adatokból egyértelmű számunkra, hogy ami miraklitot talált, azt mind abból a rétegből hozta föl.
- Értem. Tehát mennyi?
- Ki tudtuk számolni, hogy abban a rétegben milyen súrűséggel fordul elő a miraklit a többi talajösszetevőhöz képest. Ha az egész rétegből kivonjuk, lesz elég belőle egy jó nagy gömbre.
- Mekkora tömeg ez? Száz tonna? Ezer?
- Ne felejtsd el, a miraklitnak nincs tömege. - kacsintott a nőre O'Brien.
- Igaz, bocs. Akkor mittudomén. Mondj már valamit, hogy el tudjam képzelni, mennyi az annyi.
- Térfogata van, és az pedig állandó, függetlenül a környezeti viszonyoktól. Mondjuk egy tízméteres oldalú tömör miraklit-kockát tudunk összegyűjteni.
- Értem. És mivel bármilyen vékony falvastagságú lehet a gömb, a tulajdonságait nem befolyásolja, ezért aztán ez az ezer köbméternyi anyag bármire elég lehet.
- Pontosan.
- Tehát meg tudunk belőle építeni egy csillagközi utazásra alkalmas szerkentyűt.
- Meg.
- Na, akkor most kérek még egy szál cigit - kacsintott Kyrára a szenátor.
---
- Jó, hogy nincs itt Nick - gondolta Dick Nichols a képernyőre meredve. A NASA legfontosabb emberei Preston szenátorral épp megbeszélést tartanak a parkban, tanúk nélkül, és ez bizony alátámasztja a társa gyanúját, hogy valamit el akarnak titkolni mindenki elől. A kérdés csak az, hogy ezt megtehetik-e. Mert Nichols, ellentétben Brownnal meg volt arról győződve, hogy megtehetik. Sőt, talán épp ezt kell tenniük, ha a helyzet úgy kívánja. Akik olyan különleges feladattal vannak megbízva, mint a NASA űrhajósai és tudósai, azok bármikor kerülhetnek ismeretlen kihívások elé. És amíg nem találnak megnyugtató megoldást, addig nem érdemes nagydobra verniük az információikat.
Mi van, ha például idegen létformára bukkantak a Marson? Rohanjanak fejvesztve az elnök valamilyik emberéhez? Ha túl korán teszik, hülyét csinálnak magukból. Nem azért van a NASA, hogy pánikot keltsen, és nem is azért, hogy a feletteseinek kérdéseket tegyen föl. Hanem azért, hogy minden lehetséges kérdésre rendelkezzen valamilyen válasszal. Hogy akik a kormány legmagasabb szintjein meghozhatnak bármilyen döntést, azok ezt megalapozottan tehessék. Nyilván találtak valamit, és az nagy valószínűséggel a Deep Impact visszaérkezett kapszulájából származik. De amíg meg nem fejtik, mit is kell kezdeni az új információval, jobb, ha saját kútfőből találnak megoldásokat, mintha pánikba esve rohangálnak fűhöz-fához.
Dick Nichols legalábbis így gondolta. és még azt is, hogy társa erősen elvetette a sulykot. Nem az a dolguk, hogy tudományos, vagy éppen politikai kérdésekben állást foglaljanak. Annyi a feladatuk, hogy megvédjék az intézményt, és annak minden munkatársát idegen hatalmak befolyásolási, vagy épp információ-szerzési tevékenységétől. Márpedig ha a NASA legfontosabb emberei egy ezen a területen meghatározó szenátorral találkoznak, az aligha azért van, hogy hazaárulást szervezzenek. Ha pedig el akarnak titkolni valamit az elnöki stáb elől, az lehet ugyan politikailag helytelen lépés, de a CIA itt lévő ügynökeinek nem feladata ebben állást foglalniuk. Sőt, inkább tilos.
Persze, Nick Brown előélete alapján nem meglepő, hogy azonnal beavatkozik, ha a legkisebb eltérést is tapasztalja attól, amit ő normális ügymenetnek gondol. A haditengerészet kommandójánál, a Navy Sealnél kezdett, iraki, afganisztáni titkos bevetések ékesítették a kartonját, és a Cég belső pletykáiből az is valószínű volt, hogy az egyik vezetője volt az Osama Bin Ladent likvidáló akciónak. Igazi terepharcos, aki ugyanilyen szemlélettel folytatta, mikor a CIA átvette. Olyan küldetésekben vett részt, vagy épp szervezte azokat, amikről csak a Cég igazgatói, és az elnök rendelkezik információkkal. És talán épp azért ért véget hírszerzői tevékenysége, mert valamit valahol túlzásba vitt. Legalábbis az őt ismerők ezt gondolták.
Mindenkit meglepett, mikor egy olyan kényelmes pozícióba helyezték át, mint a NASA felügyelete. Igazi álommeló, nagyon ki kell érdemelni. Vagy épp nagyon nagyot hibázni egy külhoni bevetésen. De ezt a mindenbe aktívan beavatkozó, mindenről mindent tudni akaró szemléletet ide is magával hozta Brown. Aki évtizedeken át olyan körülmények között él, ahol egyetlen információ-morzsa jelentheti a különbséget élet, és halál között, az sosem fog ebből kigyógyulni. Nehéz volt a társára így gondolnia, de kénytelen volt: Brown üldözési mániás. Nichols megértette, miért vált azzá, de attól még nem tudott azonosulni a szemléletével. Úgyhogy el is döntötte: erről a parkbéli vezetői találkáról nem fogja informálni Nicket. És még az adattárból is törli a videofelvételt.
---
- Álljunk meg egy pillanatra. Annyire szétbombáztatok információkkal, hogy egy fontos részleten átsiklottam. Hogyan munkáljuk meg a miraklitot? Tökéletesen sebezhetetlen, nem?
- Felveszünk fizikusnak, Susan - kcsaintott a szenátorra Kyra. - Fején találtad a szöget.
- Elég jó állásom van. - mosolyodott el a nő. - Pusztán csak logikusan gondolkodom.
- Egy módon tudjuk alakítani: arannyal.
- Remek. De az arany puha.
- Ne is arra gondolj, hogy abból készítünk szerszámokat. A dolog egyszerűbb ennél, vagy hát lehet, hogy éppen bonyolultabb, nézőpont kérdése. A miraklit felveszi az arany formáját. Épp emiatt fedeztük fel.
- Jó, ezt most nem értem.
- Mikor szétszedtük a marskőzetet, aranyvégű csipeszeket használtunk.
- Merthogy?
- Az arany nem lép reakcióba semilyen más anyaggal. Nem kell attól tartanunk, hogy megváltoztatja a marstalaj alklotóelemeinek az összetételét, vagy jellegzetességeit.
- Világos. És mi történt?
- Elkezdett a csipesz elszíneződni. Ami lehetetlen. Úgyhogy eléggé feltűnő volt.
- Mert ez azt jelentette, hogy reakcióba lépett valamilyen anyaggal.
- Mondom, hogy jöhetsz fizikusnak. Ha megunod a politikát, várlak a laborban.
- Ha megunnám a politikát, soha nem lenne űrhajónk - kacsintott a lányra Susan.
- Igaz. Azt mondtad, űrhajónk? - nevetett Kyra.
- Azt, a francba. Behülyítettetek, már én is a magaménak érzem a lehetetlen baromságunkat.
- Helyes, imádlak, Susan.
- Én is. De folytasd. Szóval elszíneződött a csipesz.
- Beraktuk egy elektronmikroszkóp alá, hogy kapjunk valami gyorsképet, mi is történt. De nem láttunk semmi érdekeset, pont ugyanúgy nézett ki, mint korábban.
- Csak a színe lett más.
- Igen. Meg valahogy a tapintása. Meg ahogy megfogtam vele a többi kőzetdarabkát, merevebbnek tűnt. Az arany rugalmas, és hajlik kicsit, ha kell. Na, ez a tulajdonsága eltűnt.
- Hát ja, láttam, a miraklitnak nem erőssége az ilyesmi.
- Valóban nem. Megpróbáltunk belőle mintát venni, persze képtelenek voltunk, viszont minden kicsorbult, amivel megpróbáltuk. Úgyhogy komolyabb eszközökre váltottunk, amikkel egy anyag mélyszerkezetét tudjuk tanulmányozni.
- Jó, gondolom ez már nem az a szint, amihez érteni akarok. - mosolygott a szenátor.
- Hát, ezek már tényleg elég összetett eljárások. De végülis mindent megtudtunk, amit akartunk. A miraklit kitölti az arany helyét. A gömböcskéket is így csináltuk. Pingponglabdára hajlítottunk vékony aranyfüst-lemezt, aztán hozzáérintettük a kőzetmintákat szépen egymás után. És kivonta belőlük az összes miraklitot.
. És hová lett az arany?
- Eltűnt.
- Végleg?
- Végleg.
- Szóval a miraklittal aranyárban kell számolnunk.
- Tudom, hogy rosszul hangzik.
- Nagyon. Elképzeltem, amint több köbméternyi aranyból kialakítjuk egy csillagközi űrhajó gömb alakú burkát. Aztán hozzáérintjük a miraklitot. És párszáz tonna arany huss, eltűnik.
- Hát, nem mondtuk, hogy olcsó lesz.
- Ja, tényleg nem az. Ha eltekintünk attól, hogy ez önmagában újabb milliárdos tétel, akkor is marad egy kérdés. Honnan szerzünk ennyi aranyat?
- Hát, Fort Knoxban van dögivel.
- Az Egyesült Államok aranytartalékáról beszélsz. Abból akarsz szerezni?
- Ötletet kértél, mondtam egyet - nevetett a szenátorra Kyra.
- Jobban örültem volna egy másiknak. Van?
- Nincs.
- Az a baj, hogy nekem sincs. Fort Knoxból azonban csak az elnök szabadíthat föl komolyabb aranymennyiséget. De pont őt, meg a stábját akarjuk kihagyni az egészből, nem?
- De.
- Csak legalább ne vigyorognál - nevetett most már Susan is. - Tökéletesen lehetetlen dolgot akarunk eleve, és erre még rápakolunk pár megoldhatatlan nehezítő tényezőt. Remek.
- Nem mondtuk, hogy könnyű lesz.
- Na, mára ennyi, végig kell magamban pörgetni az irdatlan információmennyiséget, amit belémlapátoltatok. Kérek pár szál cigit, meg a vendégszoba kulcsát. Aztán majd reggel folytatjuk. Ehhh - nézett körbe rajtuk fejcsóválva. - Ide se kellett volna jönnöm. Totál kikészítettetek.
- Holnapra kialszod, drágám - mosolygott a nőre Bannister. - Ismerlek, imádod a lehetetlen küldetéseket.
- Mentem aludni - mordult rá játékosan a szenátor.
---
- Elkísérnéd Susant, Vince? Szeretnék még kicsit beszélni a főnökkel.
- Persze Kyra. Gondolom, ma kihagyjuk az esti kísérleteket.
- Pihenhetünk egyet. Úgyis jó a tempónk,
- Szerintem is. Akkor holnap találkozunk.
- Úgy lesz, sziasztok.
Elköszöntek egymástól mindannyian, aztán a lány az igazgatóhoz fordult.
- Baj, hogy marasztaltalak? Szerettél volna még beszélni Susannal?
- Holnap is ráér. Neked biztos sürgősebb mondanivalód van - mosolygott a lányra Bannister.
- Igazából nem sürgős. De fontos. Sétálunk egyet a parkban?
- Persze, menjünk.
- Tudod George, szeretnék neked régóta elmondani egy történetet. És a mostani események meghozták a bátorságomat, hogy meg is tegyem.
- Nocsak. Milyen rejtélyes vagy.
- Mindjárt kiderül - mosolyodott el a lány. - Szóval mesélhetek?
- Figyelek.
- Rendben. Volt egy lány, aki Stanfordban tanult fizikát. Elsőévesen övé volt a világ, évfolyamelső volt, ragadtak rá a fiúk, és kiélvezte a sikereinek minden pillanatát. Egy este a kedvenc kocsmájukban üldögélt népes baráti társaságával, és az éppen aktuális fiújával. Piáltak, cigiztek, táncoltak, remekül érezték magukat. Aztán a csapos lehalkította a zenét, és a CNN-re kapcsolta a tévét.
- Mikor volt ez?
- No, letesztellek. Hány éves vagyok most?
- Huszonkilenc.
- Nahát - kacagott föl a lány. - Mindenkiről ennyire tudod az életkorát?
- Nem, rajtad kívül senkiről.
- Köszönöm - fogta a nevetést suttogásra a lány. - Ez jól esett.
- Azt mondtad, elsőéves voltál akkor. Tehát tíz éve volt. Akkor repültem utoljára. Mármint űrhajóval.
- Telitalálat. Épp az Atlantis űrsikló miatt szakította meg az adását a CNN. Megszakadt vele a kapcsolat, és a legutolsó információik szerint levált a hőpajzsának a nagyobb része. Megszólaltattak pár szakértőt, akik szerint ilyen állapotban nem térhet vissza az űrrepülőgép, mert elég a légkörben. A kilencfős legénységével együtt.
- Igen. Ismerem a történetet.
- Mert a te történeted. Az egyetlen szakértő, akinek a NASA engedélyezte, hogy részt vegyen a műsorban, annyit mondott: ha van ember, aki képes lehozni bármilyen állapotban a gépet, az Bannister kapitány. És annyit kért az amerikaiaktól, hogy imádkozzank érte, és a legénységért.
- Szép lehetett.
- Megható volt. Néma csend volt a kocsmában, és szerintem akkor minden kocsmában. Tényleg rengetegen elkezdtek imádkozni. Én pedig sírni. Nem tudom miért, senkit sem ismertem a legénységből. Csak egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Aztán a felhőrétegből előtűnt egy lángoló csóva. Az Atlantis.
- Érzékből kellett hoznom, nem láttam semmit az égő borítástól.
- Akkora volt a láng, hogy mindenki azt hitte, épp élve elhamvadtok. A NASA-s azonban azt mondta, hogy úgy tűnik, ura vagy a helyzetnek. Elmagyarázta, hogy meredek állásszöggel hozod a gépet, nagyon magasan tartod az orrát, ezért a sérült szárnyaknak az aljára esik a terhelés, ahol ép a borítás, nem pedig az elejére, ahol levált a hőpajzs.
- Nocsak, milyen komoly szakmai kiképzést kaptatok.
- Bizony. De azt is hozzáfűzte, hogy elvileg ilyen manőverre az űrrepülőgép nem képes. Nem műrepülő bravúrokra tervezték, és azt, amit csinálsz éppen, még a legerősebb vadászgéppel is csak nagyon kevesen volnának képesek végrehajtani.
- Hát, én azért felkészültem korábban ilyesmire is. Bár az Atlantis-szal tényleg nem volt egyszerű.
- Aztán halálos csendben néztük végig, amint zuhansz a kifutópálya felé. És az utolsó pillanatban nem becsapódsz, hanem kiegyenesedik a gép, lebillen az orra, és elkapja a kifutópályát a kerék. Amit szintén az utolsó másodpercben engedtél ki. Láttuk, hogy megjelenik hátul a fékezőernyő, és két oldalról iszonyú hangzavarral rohannak hozzátok a túzoltókocsik.
- Ebből mi semmit sem láttunk a tűztől, mert ahogy lassultunk, nem fújta hátra a menetszél a füstöt, úgyhogy az is begyűlt az ablak elé, nemcsak a lángok.
- Megálltatok, két percen belül eloltották a tüzet, és hatalmas vízsugarakkal locsolták az Atlantist. Látszott, hogy mennyire forró, mert azonnal vízgőzfelhők képződtek a hűtőfolyadékból. Aztán leállt mindenki, és vártak. Mi is, a kocsmában. És szerintem amerikában mindenütt. Aztán kinyílt a pilótafülke ajtaja, és ott állt egy ember, integetve. És feltartotta a hüvelykujját, hogy minden oké.
- Igen, emlékszem.
- Én is. Meg még kétszázmillió amerikai. És én akkor abba a férfiba beleszerettem. És úgy maradtam. Miatta lettem anyagfizikus, miatta jöttem a NASA-hoz. És miatta élek. És szeretnám, ha ezt végre felfogná.
---
- Hello Fred. Kösz, hogy rögtön fogadtál.
- Hello Nick. Gondolom nem véletlenül repültél idáig. Kérsz valamit?
- Nem, köszi. Beszaladtam a büfébe, mielőtt feljöttem hozzád.
- Oké. Figyelek.
- Azt hiszem, találtak valamit a NASA-nál.
- Helyes. Az a dolguk. Mire gondolsz?
- Pár hónapja jött vissza a Deep Impact az első marskőzettel. És azóta történt pár furcsaság.
- Tudom, mi a Deep Impact, de azért mélységében nem vagyok képben. Tudod, nekem kell azért másfelé is figyelnem.
- Persze, mondom részletesebben.
- Köszi.
- Ez eddig a NASA legnagyobb programja. Fönn van egy hatalmas holdjáró, vagyishát marsjáró két évig, és fúrja a bolygó talaját. Amikor összegyűlik egy adag, azt hazaküldi. Tíz ilyen kapszulát fog postázni, ebből az első érkezett meg. A másodikat két héten belül várják.
- Értem. És az elsőben találtak valamit.
- Igen. És érzésem szerint igen jelentős dolgot.
- Földönkívüliek?
- Akár. De nem tudom, és a legfőbb vezetőiken kívül senki. Úgy értem, hogy még az elnöki stáb sem.
- Ezt miből gondolod?
- Megérzés. A pár főnök viselkedéséről nekem az jött le, hogy egyáltalán senkit nem akarnak bevonni.
- Miért, mit tesznek?
- Az elmúlt két hómapban az anyagszerkezettani laborjukban kiugró lett az energiafogyasztás. És pont az éjszakai időszakban, mikor szinte üres a labor. Illetve hát ketten mindig bent vannak. Kyra Martin, a vezető fizikusuk, meg Vincent O 'Brien, a Deep Impact program vezetője.
- Szóval olyan kísérleteket folytatnak, amikről azt akarják, hogy senki ne tudjon róluk.
- Pontosan.
- George Bannistert is kihagyják?
- Őt nem. Sőt, Preston szenátort sem. Épp tegnap mentek be hozzájuk a laborba, munkaidőben. De megint mindenkit hazaküldtek, mikor a látogatást tették.
- Tehát a NASA igazgatója, és az űrkutatási albizottság elnöke mindenről tud.
- Igen. De rajtuk kívül senki. Szerintem viszont legelőször Ted Huntot kellett volna informálniuk, nem pedig a szenátort.
- Igen, valószínűleg igazad van. De ehhez mi közünk?
- Hogyhogy mi közünk, Fred? Titkos kísérleteket folytatnak amikről nem informálják az elnök tudományos tanácsadóját.
- Ezt kristálytisztán értem. És épp ezért kérdezem meg tőled, Nick még egyszer: ehhez nekünk mi közünk? Vagy hogy egyértelmű legyek: a CIA-nak mi köze?
- Ne viccelj már. Ha nekünk nincs, akkor kinek van?
- Bárkinek, épp csak nekünk nincs. Ez szervezeti és politikai kérdés, nem titkosszolgálati. Ha átverik Ted Huntot, akkor azzal neki kell megbirkóznia. Márha valóban átverik. El tudok azért képzelni más verziót is. A CIA feladata a NASA-nál egyértelmű: kémelhárítás. És semmi más. Került az általad felsorolt személyek közül bármelyik valamilyen külső hatalom befolyása alá?
- Nem, azt nem hiszem. Nem ez a gondom velük.
- A gondodat értem, te meg azt értsd meg, hogy ha ebbe mi belemegyünk, akkor kicsináljuk saját magunkat, meg a Cég hírnevét is. Tulajdonképpen mit szeretnél tőlem?
- Hogy látogasd meg Ted Huntot, és informáld a helyzetről. És kérj tőle megfigyelési engedélyt George Bannisterre. Ha az meglesz, akkor nekem nem kell tőle engedélyt kérnem, hogy a beosztottjaival ugyanezt tehessem.
- Jézusom, Nick, te megőrültél. Szerinted mit mondana nekem Ted Hunt?
- Nem tudom. Gondolom érdekelné, hogy átverik a beosztottjai.
- Nem érdekelné. Addig ugyanis el sem jutnánk. Elmondjam neked, mi történne valójában?
- Mondd.
- Kérek személyes találkozót. Ad egy időpontot egy hét múlvára. Bemegyek, és belekezdek. Ő megszakít, és megkérdezi, hogy gyanusítjuk-e kémkedéssel George Bannistert. Ha igen mondok, bizonyítanunk kell. Van ilyesmire bizonyítékunk?
- Mondtam, hogy nem ez a probléma vele.
- Tehát nincs. Mit válaszolok Ted Huntnak?
- Hogy nem ezzel gyanusítjuk.
- Úgy van. És ez az a pillanat, amikor barátságosan, ám határozottan megkér, hogy ne tartsam föl, mert értékes a munkaideje. Majd finoman jelzi, hogy a kormányzat akkor működik hatékonyan, ha mindenki a saját feladatát végzi. Mi például kémelhárítunk, a NASA kutat, a tudományos tanácsadó pedig a hozzá beérkezett információkról tájékoztatja az elnököt, és döntési javaslatokat tesz.
- Biztos vagy benne, hogy nem érdekelné?
- Atombiztos. Ha pedig erőltetném, a legközelebbi tanácsa az lenne az elnöknek, hogy gyorsan szabaduljon meg tőlem. Én azonban szeretem a munkámat Nick, bocs.
- Szóval fölöslegesen jöttem.
- Nem, mert legalább megértetted, hogy mi a feladatunk, és mi nem az. Kérlek, ehhez tartsd magad, mikor visszaérsz.
- És akkor most jönne az, hogy értékes a munkaidőd. - kacsintott a főnökére Brown.
- Jól van, azért még humorodnál vagy. - mosolyodott el Parker. - Ne csinálj hülyeséget Nick.
- Oké, vigyázok.
- Kösz. Viszlát.
- Viszlát, Fred.
---
George Bannister nem számolta, hanyadik hossznál tartott éppen. Úszás, bukóforduló, úszás, bukóforduló, legalább egy tucat ilyenen túl volt már, és ki tudja még mennyire lesz szüksége, hogy az agyát kicsit elringassa. Talán a fizikai fáradtság képes lesz végül kikapcsolni az újra meg újra lepörgő filmet, ahogy ott állnak Kyrával ölelésben, és csókban összeforrva. Csak néhány másodpercig tartott, aztán a lány nevetve elszaladt, biztos hazaért már azóta. Az igazgató úgy ment a kocsijához, mint egy robot, úgy is vezetett hazáig, aztán letusolt, és megpróbált aludni. De gyorsan belátta, hogy erre most semmi esélye. Pedig kéne, holnap is hosszú napjuk lesz, míg Susan itt van, meg kell hozniuk minden lényeges döntést a miraklittal kapcsolatban. És még ígéretéhez híven haza is kell vinnie, bár a vadászrepülés inkább pihentető volt számára, semmint megerőltető.
Úgyhogy az úszás mellett döntött, remélve, hogy sikerül magát annyira kifárasztani, hogy ne mindig ugyanaz a gyönyörű képsor peregjen lelki szemei előtt. Ami történt, álomszerű volt. Szerelmes volt a lányba az első pillanattól kezdve, mikor hat évvel ezelőtt belépett az irodájába, hogy megpályázza az egyik megürült fizikusi állásukat. Már akkor sem volt könnyű pártatlannak maradnia, de szerencsére Kyra annyira tehetséges volt, hogy semmiképp sem dönthetett volna más jelentkező mellett. Rögtön mélyvízbe is pottyant, a frissen induló Deep Impact program a valaha volt legbonyolultabb feladatnak ígérkezett. És a lány megjövetele annyira felgyorsította a tervezést, és a marsjáró megépítését, hogy ismét csak nyugodt lelkiismerettel nevezhette ki a fizikai részleg vezetőjének.
De persze érezte, hogy a lány, és közte vibrál a levegő. Látta azt is, hogy ezt az egész NASA ugyanígy érzékeli. Kaptak cinkos mosolyokat, mindenki örömmel vette volna, ha a gyönyörű fizikuslány a főnök karjaiban köt ki. Egymásnak valók voltak, hiába az évtizednyi korkülönbség. De valahogy sosem akart összejönni. És ha Bannisteren múlik, lehet, hogy örökre így marad. Gondolkozott sokszor, hogy miért is nem közeledik a lányhoz. Nem volt sem félénk, sem tapasztalatlan ilyen ügyekben, nem ezért tartott távolságot. És nem is a főnök és beosztottja közötti kapcsolat esetleges veszélyei miatt. Itt, a NASA-nál mindenki az egész életét tette föl tétnek, minden percük és gondolatuk a csillagok közt járt, így aztán a magánéletek is a közös álmok köré szövődtek. Szinte mindenki innen választott párt magának.
Egy idő után arra jutott, hogy túlzottan szereti a lányt. A szerelem lobogása egy idő után elhalhat, és Kyra talán más férfit talál magának. Itt könnyű lett volna, erős, okos, bátor férfiak mindenfelé, akik korosztályosan is közelebb állnak hozzá. És Bannister attól tartott, hogy ha a lány elhagyná, azt nem élné túl. Így inkább maradjon egy örökre beteljesületlen álom, mint egy végső, hatalmas csalódás. Csakhogy ma a helyzet alapvetően változott meg. A lány áttörte a férfi megerősített védelmi vonalait, és mindezt olyan őszinte természetességgel, hogy Bannister képes volt elhinni: szerelmük örökre szólhat. Ahogy hazafelé hajtott, visszapörgettte rengeteg emlékét, és egyetlen olyan képkockát sem talált, amin Kyra bármilyen férfival lett volna. Úgy tűnik, igaz, hogy tíz éve őrá vár. És egy nő élete nagy szerelmét nem fogja elhagyni.
Szóval holnap nehéz és hosszú nap lesz. De csupa olyan dologgal fognak foglalkozni, amelyeknél nincs érdekesebb a világon. Aztán oda-vissza repülés az F-15-össel Washingtonba, hogy estére hazaérjen. Értette, miért szaladt el a lány az első csók után. Tíz éve álmodott erről a pillanatról, és otthon fel kell dolgoznia, hogy valósággá vált az álom. Hogy a férfi, aki feltartott hüvelykujjal kilép a megégett űrrepülőgép kabinjának ajtaján, hogy megnyugtassa egész amerikát, immár az övé. De holnap, ha Bannister visszaér a hosszú repülőútról, talán már megérik a lányban is az elhatározás, hogy még eggyel tovább lépjenek. Mert a férfi azt is tudta, hogy úszhat ő bármennyit, egy képsort képtelen lesz lekapcsolni: amint a lányt a karjaiban tartja itt, a saját otthonában.
---
Reggel nyolckor a büfében vásárolt kávéval a kezében Dick Nichols észrevette, hogy irodájuk ajtaja nyitva van. Nem kellett találgatnia, mi történt, kihallatszott ugyanis társa szentségelése.
- Jó reggelt Nick. De gyorsan hazaértél.
- Te letöröltél az adattárból felvételeket?
- Úgy van.
- Megkérdezhetem, miért?
- Mert lejárt a határidejük.
- Most hülyéskedsz.
- Nem hülyéskedek, Nick. Úgy döntöttem, hogy mostantól minden szabályt betartok, ami a munkánkra vonatkozik. Nyolc órán át őrizhetjük meg a felvételeket, onnantól csak azokat, amiken kémkedés gyanúja látszik.
- Értem. És magadtól jutottál erre?
- Igen, magamtól.
- Tehát nem azért, mert esetleg Langleyből felhívtak.
- Nem, nem azért. De ezek szerint ott sem örültek a túlkapásaidnak.
- Az ég szerelmére, Dick, milyen túlkapást követtem el?
- Még csak gondolatit, de téged ismerve, abból tettek lesznek. És nem szeretnék ebben semilyen szinten résztvenni.
- A társam vagy, Dick. Nem az ellenségem.
- Pontosan erről van szó. Ha meg kell téged védenem saját magadtól, akkor megteszem. De legalábbis megpróbálom.
- Ehhh - legyintett Brown. - Ez már nem az a CIA, amibe én beléptem.
- Valóban nem. Ez már talán nem vesz részt politikai pártok törvénytelen lehallgatásában. Tudod, mint a Watergate. És talán elnökök meggyilkolásához sem nyújt már segédkezet. Tudod, Kennedy.
- Senki sem tudja, ki lötte le az elnököt. A Watergate-et meg korábban már kilépett ügynökök csinálták.
- Hagyjuk, Nick. Szerintem pontosan érted, mi a probléma azzal, ahogy gondolkodsz.
- Igen, tudom, hogy mi a te problémád, meg már azt is, hogy mi Fred Parkeré. Szerintem meg ha ebbe az irányba megy a Cég, előbb-utóbb védtelenné válik az ország.
- Lehet, de ennek a megítélésére nem téged választottak meg, ugyebár. Van elnök, van szenátus, kongresszus, és azért, hogy eldöntsék, mi a nemzeti érdek. Mit mondott Fred?
- Nem hajlandó még csak beszélni sem a tudományos tanácsadóval.
- Gondoltam. És miért?
- Mert nem a mi dolgunk abba beleszólni, hogy milyen információkat mikor, és kivel oszt meg a NASA vezetése.
- Pont ugyanezeket mondtam neked, emlékszel?
- Persze, hogy emlékszem. Szóval mi volt azokon a törölt felvételeken?
- Semmi különös. Nem a tartalmuk, hanem a lejárt határidő miatt töröltem őket.
- Nem hiszek neked.
- Nem baj. Mondtam Nick, és ezt vedd borzasztó komolyan: nem fogok résztvenni semilyen törvénytelen akcióban. És itt a pont. És szerintem te is állj le. Nem fogsz elérni semmit, csak azt, hogy kirúgnak, meg még le is sittelnek. Ez nem játék.
- Jó, rendben.
- Nem hangzott valami őszintén.
- Tele van veletek a tököm. Puhák vagytok. Nem így kéne a dolgokat intéznünk.
- Lépj ezen túl, Nick. Mostantól a dolgokat így intézzük.
- Tudomásul vettem, ne félj. Csak többé nem bízom benned.
- Azt megteheted. De törvénysértést többé nem.
---
- No, hát nem sokat aludtam. Egész éjjel kattogott az agyam - kezdte a szenátor, amikor mindenki megitta a kávéját az igazgatói tárgyaló asztaláról. - De ahogy titeket elnézlek, mintha magamat látnám.
- Hát, nekem is volt mit végiggondolnom - mosolygott rá Bannister.
- Azért repülni tudsz majd? Tudod, van egy ígéreted, hogy hazaviszel a csodajárgánnyal.
- Be is tartom, ne félj. A műrepülésről most le kell majd mondanod, de egyébként sima ügy lesz. Teljesen kialvatlanul is voltam már pár bevetésen.
- Na, megkaptam. - kacsintott rá a nő. - Végülis arra jutottam, hogy sikerülhet. Ügyesnek kell lennünk, nagyon elővigyázatosnak, és kompromisszumkésznek.
- Kompromisszumkésznek? - kérdezett közbe O'Brien.
- Bizony, ez adott ponton kulcsfontosságú lehet.
- Fejtsd ezt ki, Susan. Nekem nem jön össze, hogyan köthetünk bárkivel úgy alkut, hogy közben titokban kell tartanunk, mit is csinálunk valójában.
- Oké. Azt mondtad, hogy valószínűleg egy tíz méteres oldalú kockányi miraklit lehet odafönn.
- Így van. Legalábbis ennyit becsülök, aztán majd kiderül.
- Ez ezer köbmétert jelent. Ennyi azonban nem kell a csillagközi űrjárgányhoz. Vékony lehet a burka, mert ugyanolyan ellenálló minden hatással szemben, mintha vastag lenne. Tehát marad bőséggel másra is használható miraklit.
- A hadiiparral kötnél megállapodást?
- Igen. Ha a szükség úgy hozza, meg kell ezt lépnünk. Nem törekszünk rá, pröbáljuk elkerülni, de ha nem tudjuk máshogy megszerezni a kongresszusi, és szenátusi többséget a sokmilliárdos terv támogatásához, akkor be kell őket is vetnünk.
- Nem fogják lenyúlni az egész készletet?
- Ez már tárgyalás kérdése. Nem kell nekik megmondanunk, hogy valójában mennyi miraklit is van a Marson. Mi leszünk ott, nem ők, nem tudják ellenőrizni a mennyiséget. Tehát ha kell nekik az egész, nekünk akkor is marad elég. De az ő támogatásukkal képesek leszünk eljutni odáig, hogy kibányászhassuk, amire szükségünk van.
- Rendben, elfogadom. Okos terv.
- Tud a mami, ha szükséges.
- Mami - nevetett föl Bannister. - Tudtommal pont annyi idős vagy, mint én. Akkor nekem meg negyvenkét évesen a papi megszólítás dukál?
- Ügyes fiú, ezt akartam hallani - nevetett a szenátor. Meg a többiek is, jó lett a hangulat, mert Susan terve végrehajthatónak tűnt.
- Mi a dolgunk? - kérdezett újra O'Brien.
- Állítsatok nekem össze egy nagyjából tízmilliárd dolláros tervet. Ebből még engedhetünk a tárgyalások közben, és nagyjából a feléből el tudunk jutni a Marsra.
- Jó becslés - bólintott a férfi.
- Mikorra tudtok ilyesmit összerakni?
- Szerintem két héten belül - nézett kérdőn Kyrára O'Brien.
- Simán. Lehet, hogy előbb is. - helyeselt a lány.
- Szuper. Addig én kicsit körbeszaglászok a Capitoliumon, milyen támogatásra számíthat egy emberes Mars-utazás.
- Mi a megérzésed?
- Az ilyesmi nem technikai, vagy pénzügyi kérdés. Ugyanúgy, mint ahogy annak idején az Apollo-program sem az volt. Nemzeti büszkeség, a világelsőség demonstrálása, ennyi az igazi motiváció. Erre kell rámennünk, és akkor ugyanúgy mehet, mint a Holdraszállás.
- Szuper. Meglesz a terv.
- Ötmilliárdba minden férjen bele. Nem lesz könnyű dolgotok, mert a fönt végzendő munkánk legfontosabb részét nem írhatjátok bele, de jutni kell rá.
- Persze, ez világos. Kreatívak leszünk - mosolyodott el a férfi.
- Oké. ha meglesz, idejövök, hogy megbeszéljük. Mert akkor majd informálnotok kell Ted Huntot. Ne érezze, hogy őt kihagyjátok, mert hiába szerzem meg a többségi szavazatokat mindkét házban, ha az elnök megvétózza.
- Amúgy sem lenne szerencsés, ha a legfőbb főnökünk a sajtóból tudná meg, mit dolgoznak a beosztottjai.
- Így van. Szóval okosan, de amennyire lehet sietve kell a dolgunkat csinálni.
- Imádunk, Susan.
- Azt el is várom - nevetett O"Brienre a szenátor. - Na, nektek van még valami? Mert ha nincs, indulnék. Hullafáradt vagyok, Washingtonban majd kialszom magam, aztán neki is ugrok a feladatomnak.
- Felőlem indulhatunk - mondta Bannister. Kyra és O'Brien bólintottak. Készen voltak.
---
A szenátor és az igazgató távozása után Kyra és O'Brien kimentek a parkba. Leültek a szokásos padra, a lány rágyújtott, és megszólalt: - Na, ki vele, Vince.
- Mármint mivel? - nézett rá csodálkozva a férfi.
- Ismerlek. Nem mondtál el mindent Susannek.
- De miről?
- A program költségeiről. Nem olyan egyszerű átverni mindenkit a tudományos tanácsadótól az űrkutatási albizottság tagjaiig. Gyorsan rájönnek, ha olyan tételeket rakunk be, amikre nincs szükség egy emberes marsi bázishoz, olyanokat meg kihagyunk, amikre nagyon is. Valahogy el kell rejtenünk a valós céljainkhoz szükséges pénzmagot, különben semmi értelme nem lesz a kirándulásnak.
- Kirándulás - mosolyodott el O'Brien. - Hát azért nem épp az lesz. Pontosan tudod, milyenek a viszonyok a Marson. Bele lehet halni gyorsan a legkisebb hibába.
- Tudom. De megkerülted a választ. Nagyon gyorsan vágtad rá a szenátor kérésére, hogy sima ügy lesz elrejteni a költségeinket. Neki nem tűnt föl, de nekem igen. Szóval drága Vince, nekem ne kamuzz. Van már erre terved, ez nyilvánvaló, és már mondhatod is.
- Jó, rendben. Mi egy bármilyen űrutazásnál a legdrágább tétel?
- A hajtóművek.
- Úgy van. Minden egyes kiló, amit ki akarunk juttatni a Föld vonzásteréből, hatalmas tolóerőt igényel. A hordozórakéták pedig mindig horribilis összegbe kerülnek.
- Tehát ott akarsz megtakarítani.
- Igen.
- Oké. Hogyan?
- Elvileg egy emberi élet fenntartására alkalmas űrállomás feljuttatása a Marsra minimum négy, de lehet, hogy még ennél is több hordozórakétát igényel. Rengeteg anyagot kell felvinni, és szinte készen, kialakítva, mert odafönt megfagyunk, ha ott kezdünk barkácsolásba.
- Eddig .értem.
- Mi van akkor, ha csak a legfontosabbakat visszük föl, és minden mást utána küldünk?
- Mindegy mikor küldöd, akkor is szükség van a tolóerőre. Magától nem fog fölmenni semmi.
- No igen. Kivétel, ha a miraklitot használjuk.
- Mármint mire?
- Postafiókként.
- Hmmm. - dőlt hátra a padon a lány. - Gömb?
- Bizony. Egy fönt, egy itt, és mindent pillanatok alatt oda tudunk küldeni. És ingyen. tehát elég egy hordozórakéta, a másik három költségét csak feltüntetjük a tervben, de igazából nem használjuk fel. Azt a hatalmas megtakarítást lehet a titkos munkáink finanszírozására felhasználnunk.
- Vince, zseni vagy.
- Nem drágám, az te vagy, én csak próbálok felnőni hozzád - nevetett föl a férfi.
- Jó, ezen nem veszünk össze - mosolygott a lány. - Mekkora gömbre gondolsz?
- Szerintem egy kétméteres átmérőjűvel minden postázni tudunk.
- Az világos,. hogy odafömt kibányásszuk a szükséges mennyiségű miraklitot, és megcsináljuk belőle a gömböt, oké. De itt, a Földön hogyan lesz egy másik ugyanakkora? Csak az azonos méretűek között mennek át a belerakott dolgok.
- Most még nincs elég miraklit, de mire kell, meglesz. Dolgozik a Deep Impact, és ha kicsit átalakítjuk a feladatát. akkor küld nekünk megfelelő mennyiségben. Szerintem egy kapszula, tele miraklittal, elég is lesz.
- Világos. Aranyat honnan szerzünk?
- Van pár kilónyi azért, vagy tán több is. Nem most kezdtük el használni.
- Igaz. Csak más nagyságrendben kell majd ezügyben gondolkoznunk.
- De az első itteni gömbhöz lesz elég. Tehát működni fog a postánk.
- Hát Vince, megoldottad a legnehezebb problémánkat. Tulajdonképpen megszerezted a pénzt.
- Nem én oldottam meg. Hanem a miraklit. - kacsintott a lányra O'Brien. - Végülis csodálatos, nem?
---
- George, zavarhatlak? - hallotta Susan hangját a sisakban Bannister.
- Persze. Legalább nem alszom el.
- Úristen! Remélem ez csak vicc volt.
- Ilyen álmosan soha nem viccelődöm.
- Ne hülyíts, légyszi.
- Jó, rendben. nyugi, sosem aludnék el gépvezetés közben. Ez szórakozás, és a legjobb. Meg van ám egy automatika a hosszú repülésekre, ami felébreszt, ha kell.
- Tényleg?
- Igen. Ha tíz másodpercig nem teszel semelyik végtagoddal semilyen mozdulatot, akkor ér egy gyenge, de csípős áramütés. Itt van rajtam egy karkötő, ezt fel kell vennem indulás előtt, vagy nem tudom bakapcsolni a hajtóműveket.
- Aha. Szóval olyan, mint a kocsikban a biztonsági öv. Ha nem kötöd be, hiába forgatod a slusszkulcsot.
- Az volt a mintája, így van. De azért van egy különbség.
- Éspedig?
- Indulás után kikapcsolható.
- És te ki is kapcsoltad.
- Belém látsz, drágám - hallatszott a szenátor sisakjában Bannister nevetése.
- Na, akkor komolyra. Mert tényleg beléd látok. Lehetek egy kicsit indiszkrét?
- Számítana, ha nemet mondanák?
- Semmit.
- Na, erről ennyit. Kérdezz.
- Mi van a leányzóval? Közeledtek a révhez?
- Milyen szemfüles vagy.
- Hát, ez azért nem volt egy nagy kihívás. Tegnap romantikus séta a parkban, ma meg izzott köztetek a levegő.
- Ennyire érezhető volt?
- Nem vettétek észre, de Vince rámkacsintott. Nem hiszem, hogy ő különösebben romantikus alkat lenne, de még neki is feltűnt, ahogy lopva egymásra néztetek Kyrával.
- Értem. Hát, azt hiszem, egymásra találunk. Bár én azt hittem, saját korosztályából fog választani. Esetleg épp Vince-t.
- Nem az a típus. A koránál sokkal érettebb személyiség. Lelkileg, intellektuálisan, meg mindenhogy. Ő valójában a te korosztályod, még ha fizikailag inkább topmodellhez hasonlít is.
- Azt mondta, hogy azóta szerelmes belém, mióta lehoztam az Atlantist. Végignézte az egész közvetítést, és azóta rá sem nézett más férfira. Szerinted ez igaz lehet? Mert nekem elég hihetetlen. Egy ilyen gyönyörű és okos nőt állandóan ostromolnak a férfiak. Tíz év alatt mindet elhárította volna?
- Ha ezt mondta, akkor igazat is beszélt. Mondtam neked, érett típus. Szerencséd van. Ritka példányt kaptál. Egygazdás.
- Szóval beengedhetem.
- Mármint a falaid mögé? Persze. Eddig is a tiéd volt, most pedig teljesen az lesz. És röpködni fog ettől.
- Oké. De aztán igazad legyen. Vagy nem lesz több műrepülés.
- Hülye. Kérdeznék még mást is.
- Mondd.
- Mi lesz veled, ha sikerül összehoznunk az expedíciót?
- Merthogy?
- Ne tettesd magad hülyének, drágám. Pontosan érted a kérdést.
- Mit fogok csinálni?
- Bravó. Igen, mit fogsz csinálni?
- Vezetni az űrhajót.
- Nalátod. Gondoltam. És mi lesz akkor a NASA-val? Nem lehetsz igazgató a Marsról.
- Tudom. Ha majd dönteni kell, fogok. És nekem nem a pozíció a fontosabb. Nem azért lettem nagyfőnök, mert az akartam lenni.
- Ott voltam a győzködésednél, pontosan tudom. Ted Hunt a lehető legalkalmasabbat választotta. A személyed nagyon sokat hozott társadalmi elismertségben a NASA-nak. Az Atlantis lehozásának képsorai szerintem minden amerikaiba beleégtek.
- Igen, ezt tényleg megtapasztaltam. Na, de lényeg a lényeg: ha lesz expedíció azt én fogom vezetni. Nem is tehetnék mást.
- Hogyhogy?
- Szerinted Kyra itt maradna a laborban, miközben odafönn épp a miraklitot bányásszuk ki a marskőzetből?
- Igaz. Mindenképp fölmegy.
- Erről ennyit. Ahol ő ott lesz, ugyanott leszek én is. Én is régóta szeretem.
- Tudom. Látod, mennyi minden tud történni egyetlen nap alatt? Tegnap ugyanebben a gépben repültünk, és még csak álmodoztál Kyráról. Ma már a tiéd.
- Alig várom, hogy visszaérjek. De azért ha akarod, mehet egy műrepülés.
- Ezt fogom hallgatni egész életemben, mi?
- Naná. De csak négyszemközt, virágszálam.
- Én is imádlak, drágám.
---
Nick Brown úgy döntött, hogy kipróbálja a padot a parkban. Hamár oda gyűlnek a NASA-sok, ha ki akarják fújni magukat, akkor ő is megteheti. És rá is fog gyújtani, pedig elég ritkán érezte szükségét. Most azonban jól fog esni. Kicsit sok volt, hogy nemcsak a főnöke, hanem még a társa is egy törvényeket semmibe vevő, önveszélyes idiótának tartja, akitől minden kitelik. Pedig ilyesmiről szó sem volt. Csak látszólag van igaza mindkettejüknek, mikor a szabályok, és szolgálati utak felsőbbségét hirdetik a különleges helyzetekhez szükséges rugalmassággal szemben. Talán azért van ez így, mert sem Parker, sem Nichols nem dolgozott aktív hírszerzőként, emiatt pedig nem rendelkeztek azzal a csak terepen megszerezhető gyakorlati tapasztalattal, amivel Brown igen.
Leült, rágyújtott, kifújta a füstöt. És nagyon jólesett. Persze, könnyebb lenne leállnia, és behódolnia. Abban végülis igazuk van, hogy hazaárulást nem követnek el Bannisterék. De ha szemet hunynak afőlőtt, hogy egy szupertitkos, az Egyesült Államok csúcstechonológiáit fejlesztő kormányügynökség az elnök stábjával szemben is titkolózik, akkor könnyen elszabadulhatnak a dolgok. Nem, az ilyesminek elejét kell venni. Egyáltalán nem békés a világ, és mióta Putyin úgy döntött, helyreállítja Oroszország korábbi hatalmi helyzetét, egyre veszélyesebbé vált. És ezt a tényt még a NASA-nak is tudomásul kell vennie. Az elnöknek tudnia kell mindenről, hogy minden ellenséges akcióra megfelelő reakciót adhasson.
És pont ő, Nick Brown volt az élő példája, hogy néha igenis át kell lépni a hatáskörökön, ha eredményt akarnak elérni. Osama Bin Laden, a világ legveszélyesebb terroristája még ma is élne, ha Brown hagyja magát levakarni a feletteseitől. A Navy Seal osztagparancsnokaként akkoriban Afganisztánban vett részt titkos akciókban. Néha más hasonló kommandókkal együtt, a pakisztániak terepismerete ugyanis jól jött az átláthatatlan hegyvidéken. És épp a pakisztáni parancsnok mondta neki, hogy Osama Bin Laden itt van a szomszédban. Egy villát bérel, amit persze a saját fegyveresei őriznek, de a jelenlétét a kormány is tudomásul vette, és hallgatólagosan még segít is neki eltűnni a világ szeme elől. És persze elsősorban az amerikaiaktól védték ezzel.
Mikor a küldetésük befejeződött, Brown meglátogatta a CIA helyi vezetőjét, és elmondott neki mindent, amit megtudott a pakisztáni századostól. Az ügynök udvarias volt vele, ám fölényes. Finoman kioktatta, hogy a hírszerzést nem a Navy Seal kommandósainak kell végezni, arra a CIA ügynökei valók. Arra is utalt, hogy Pakisztán régóta az Egyesült Államok kipróbált, és megbízható szövetségese, és ezt a kapcsolatot senkinek semilyen okból nem szabad kockáztatnia. Lehet, hogy épp a százados próbálja meg megvezetni Brownt, hogy egy elhamarkodott lépéssel éket verjen a két ország közé. Ez pedig nagyon nem lenne jó. Az afganisztáni hadműveletek sikere jobban múlt Pakisztán lojalitásán, mint bármi máson.
De Nick Brown hatodik érzéke azt súgta, hogy a százados igazat mondott. És úgy döntött, hogy ha más nem hajlandó, akkor saját maga fog erről meggyőződni. Kivett két hét szabadságot, eddig még egy napot sem, soha, úgyhogy a kérését rögtön teljesítették. Látszólag hazautazott az Egyesült Államokba egy kiadós pihenőre, valójában pedig továbbrepült Pakisztánba, immár egyszerű turistaként. Kivett egy szobát nem messze attól a villától, ahol pakisztáni kollégája szerint Osama Bin Laden lakott. És óvatosan, türelmesen belekezdett a ház megfigyelésébe. Két hétig fotózott, néha egy bérelt kocsiból, néha gyalogosan, mindig más járművet használva, öltözékét cserélgetve. Végül több tucat olyan fényképpel rendelkezett, amikről még egy közepes képességű elemző is megállapíthatta könnyedén: valóban Osama Bin Ladené a villa.
Azt az arcot soha nem fogja elfelejteni, amit a helyi CIA rezidens vágott, mikor visszatérve "szabadságáról" meglátogatta, hogy egymás után megmutogassa neki a fényképeket. Hümmögött, dadogott, mellébeszélt, Brown számára nyilvánvaló volt, hogy megpróbálja majd lenyelni a megkapott kulcsfontosságú információkat. Egyszerűen beszari volt: ha elrendel egy akciót, és az kudarcba fullad, oda lesz a szépen felépített karrierje. Így aztán Brown úgy döntött, megkerüli a szolgálati utat, és kihallgatást kért Perkins tábornoktól, az afganisztáni amerikai erők főparancsnokától. Aki azonnal lecsapott a lehetőségre. És ki mást bízott volna meg az akció végrehajtásával, mint azt, aki épp most bizonyította be különleges képességeit. A többi pedig már történelem.
Osama Bin Laden likvidálását minden amerikai felszabadult örömmel fogadta. Az ikertornyok elleni támadás az önbecsülésüket is megsebezte, és erre volt gyógyír a kitervelő megbüntetése. A CIA rezidensét áthelyezték, valami kényelmes, ám lényegtelen pozícióba, Brownt pedig felkérték, hogy csatlakozzon a Céghez, és vegye át a helyét. Perkins tábornokot a háta mögött tudva elvállalta a megbízást, és hosszú időn keresztül mindenki számára nyilvánvaló sikerességgel végezte. Hogy miért is fejeződött be végül oly hirtelenséggel a küldetése, az már egy másik történet. De Brown egy életre megtanulta, hogy néha igenis át kell lépni a szabályokon. És persze igaz, hogy Bannister nem Bin Laden, és a NASA nem az al-Kaida, de az elnök elől bármit eltitkolni: nem tolerálható magatartás.
---
Pontosan délután négy óra volt, mikor Bannister lerakta az F-15-ösét a houstoni Nemzeti Gárda repülőterén. Ám azóta alig tudott haladni, akkora dugóba került a központ felé vezető gyorsforgalmi úton, hogy onnan még Dodge Viperével sem sikerült kievickélnie. Vadászgépe után ez az autó volt a kedvence. Hatalmas oldalsó légbeömlő nyílásai hasonlatossá tették az F-15-öshöz, épp ezért választotta. És a színe is pont ugyanolyan volt, mint a repülőgépé: mattszürke, a kereskedőnél nem kis gondot okozott, mert ilyen árnyalatra sehol nem festenek semilyen autót. De aztán csak sikerült megoldani, úgyhogy a férfi a négy kerekes utazást is repülésként élhette át.
Fél hatra sikerült csak a NASA központi épületéhez elvergődnie. Letette a kocsit a mélygarázsba, és felvágtázott a lépcsőn Kyra irodájához. Elfelejtett kopogni a nagy sietségben, de nem tört rá a lányra: a szoba üres volt. Odament az íróasztalhoz, és kihúzta a középső fiókot. Bingó - nevetett föl. Házának elektromos kulcsa, amit még reggel iderakott, eltűnt. Tehát a lány megtalálta, és értette a célzást. Elfogadta a meghívást, úgyhogy irány vissza a mélygarázsba, és rohanás haza. Most még szerencséje is volt, alig volt forgalom a villanegyed felé. Ahogy hazaért, már látta is a kis fehér BMW-kabriót a kertben leparkolva. Nagy levegőt vett, és kiszállt.
Meglátta a lányt. Kicsit megállt, mert eddig észrevétlen maradt, és jólesett gyönyörködni a medencében pancsoló sellőben. Aztán Kyra megérezte a jelenlétét, feléfordult, és odakiabált:
- Kukkolhatsz ám közelebbről is! - és kacéran még fel is nevetett. - De inkább csatlakozz hozzám, nagyon finom idebent.
- Nincs rajtam fürdőgatya - mosolygott rá a férfi, miközben a medence partjához sétált.
- Én sem bikiniben járok dolgozni. Rajtam sincs semmi, mint azt nyilván észrevetted.
- Nem teljesen. Felsőt valóban nem vettél, de a víz alá nem látok.
- Akkor képzeld el. Márha azzal beéred - húzta tovább a lány.
Bannister elkezdett vetközni, egészen alsónadrágig jutott, aztán szünetet tartott. Zavarban volt, a lány ugyanis közelebb úszott, és két méternyi távolságból szemérmetlenül nyíltan bámulta.
- Na, mi van, pilóta, beakadt a nackó?
- Hát, így is mondhatjuk.
- Könnyebb lesz, ha leveszed. Esetleg segítsek?
- Megbolondítasz teljesen, te lány.
- Azon vagyok. Ahogy látom, sikerrel. Tényleg kimegyek, ha nem jössz be mellém.
- Rendben. - A férfi gyors mozdulattal megszabadult az alsónadrágtól és beugrott a vízbe.
- Te vagy a világ legszégyenlősebb alfahímja, kedves - indult meg lassan Kyra Bannister felé.
- Inkább csak izgulok, mint egy gimnazista az első randiján.
- Neked leér a lábad?
- Le. Pont olyan mélyre lett építve a medence.
- Remek. Kezdek elfáradni a tempózásban, rámfér egy kis pihenés. - A lány egy hirtelen pillangó-mozdulattal előreugrott a vízben, épp a férfi nyakába. Átölelte, és a lábait köréfonta. - Hazaértem, George.
---
Roger Hewitt összerezzent, ahogy irodájának párnázott ajtaja hangos nyikordulással kivágódott.
- Szia Roger.
- Szia Susan. Sheila nincs az asztalánál?
- Dehogynincs. Mert?
- Ő szokott beszólni, ha valaki érkezik hozzám.
- Jól mondod drágám: szokott. Én nem szokványos vendég vagyok.
- Hát rendben. Csak próbálkoztam, hátha kicsit meg tudlak fékezni - mosolygott a nőre lemondóan a szenátor. - Az ajtót nem akarod becsukni?
- Ja, tényleg. Megvan, látod, jó kislány vagyok. Hogy állunk?
- Mármint kik és mivel?
- Roger, az utóbbi tíz évben, ahányszor csak bejöttem hozzád, mindig az állt az ajtódon, hogy a szenátus költségvetési bizottságának elnöke.
- Rendben, csak próbálkozom. Esetleg megkérdezhetnéd, hogy vagyok, vagy a gyermekeimnek mit vettem karácsonyra. Ilyesmi, tudod, társalkodhatnánk ember módjára.
- Igazad van, színlelhetnék érdeklődést, de azt hiszem, zavarba jönnél tőle.
- Tényleg felmerülne bennem, hogy kicseréltek. Esetleg eszedbe jutott, miközben betörtél hozzám, hogy itt ülhet nálam valaki?
- Ne erőlködj drágám, pendelyes képviselő korod óta ismerlek, úgyhogy pontosan tudom, hogy reggel nyolctól kilencig a New York Times-t olvasgatod a dohányzóasztalodra felrakott lábbal, és szürcsölöd a teádat. Addig ide még az elnököt sem engedi be Sheila.
- Akkor te hogy jöttél be?
- Mint láttad, nem kértem tőle engedélyt. Na, jól elbeszélgettünk, teljesült az igényed a társasági normákról. Hogy állunk?
- Hát, én megpróbáltam, ideje feladni a kilátástalan küzdelmet Preston szenátor civilizálásáért. - sóhajtott Hewitt. - Jól.
- Mennyire jól?
- Ipari termelés emelkedik, kereskedelmi mérleg pozitív, és ez trendnek tűnik, nem kiugrásnak.
- Emberi nyelven?
- Inkább mondd, mire lenne szükséged.
- Tízmilliárd dollárra.
- Aha. Nem aprózod el. Elfogyott a körömlakkod?
- Úgy van. És csak olyannal érem be, ami a Marson kapható.
- Szóval újabb expedíció.
- Ha én nem lennék, még mindig azt hinnétek, hogy az a világító micsoda odafönn az egy sajt.
- Miért, nem az?
- Mondom én. - nevetett föl a nő. - Szóval tízmilliárd, és lesz amerikai bázis a Marson.
- Mármint emberlakta.
- Macskát is vihetnek magukkal.
- Susan, emlékszel te olyanra, hogy mi valaha folytattunk olyan párbeszédet, ami emberinek tekinthető?
- Soha. Ezért is bírlak.
- Meg főleg a milliárdokat, amiket Bannister haveroddal elfüstölhettek odafönn. Tényleg fenn tudnánk tartani egy állandó bázist a Marson?
- A NASA bevállalná. Voltam Houstonban, beszéltem a legfontosabb embereikkel, és szerintük megvalósítható.
- Kockázat?
- A szokásos. Legföljebb mind meghalnak. De ez nekik nem tétel.
- Megnyugtató. Azért egy ilyen szintű kudarc nemcsak az övék lenne. Nem tenne jót az Egyesült Államok megítésének sem.
- Ha meg siker, akkor újra megmutatjuk, melyik a világ első nemzete. Szóval van tízmilliárd dollárod?
- Éppen akadhat. Tényleg kiugróan jók mostanában a gazdasági adataink, dől az adóbevétel, nő a GDP. És úgy tűnik, egy ideig ez így is marad.
- Szóval pénz van.
- Van.
- Ki tudja ezt rajtunk kívül?
- Hó végére hívtam össze a költségvetési bizottságot. Addig senki. Illetve az elnök stábja igen, ők ugyanazokat az adatsorokat kapják meg, mint én. De tőlük sosem szivárog ki semmi, megvannak a saját terveik.
- Szóval van nagyjából két hetem.
- Így igaz. De ne te indíts, mert az hiúsági kérdéssé válhat Ted Hunt számára. Egy marsbázis létrehozásának az elnökhöz kell kötődnie.
- Világos, eleve így gondoltam. De ha beszélek velük, az lesz az első kérdésük, hogy megszavazza-e a demokrata többség a két házban.
- Jogos. Szerintem össze tudjuk hozni a mieinket. De nagyon jól kell időzíteni, mert még a demokraták közül is vannak, akik inkább hadifejlesztésekre költenének, ha megtudják, hogy van mit. A republikánusok meg eleve imádják a költséges játékszereket.
- Ha viszont az elnök tesz előterjesztést a marsbázisra, akkor a republikánusok is támogatni fogják.
- Hát, ő a vezérük. Ráadásul a második ciklusát tölti, nagy köztük a tekintélye. És egy ilyen expedíció örökre kiemelné a nevét az elnökök sorából.
- Oké. Te hogy csinálnád?
- Rakják gyorsan össze a terv vázlatát Houstonban, és küldjék meg Ted Huntnak. Ő imád grafikonokkkal meg táblázatokkal pepecselni. Aztán a nemzeti hősöd látogassa meg személyesen, és győzze meg. Szerintem eddig menni fog a dolog. Hunt úgyis rákérdez majd, hogy te mit szólsz hozzá, szerintem pontosan tudja, hogy Bannister a védenced.
- George pedig közli, hogy támogatom a tervet.
- És hozzáteszi, hogy te is azt szeretnéd, ha ez az elnök nevéhez kötődne. Ez megnyugtatja majd Huntot is, meg az elnököt is. Aztán hívassa meg magát veled együtt Camp Davidbe. Ott el tudjátok rendezni a többit.
- Jónak tűnik a menetrend.
- Menni fog, de az időhatárokat tartanod kell. Előbb legyen elnöki javaslat, mint költségvetési bizottsági ülés. Nem szabad kinyitni a vitát a pluszpénzek elköltéséről, mert szétosztogathatják minden másra a tízmilliárdodat könnyen.
- Imádlak, Roger. És hálás vagyok.
- Tudom, meg is érdemlem - mosolygott a nőre Hewitt. - Hálád jeléül pedig kivételesen ne bevágd majd az ajtót, hanem használd rajta azt a micsodát, derékmagasságban.
- A kilincsre célzol?
- Ja, de azt hittem, nem tudod, hogy hívják. - kacsintott Susanre a szenátor.
---
Nick Brown ma nagyon ráért. Mióta a NASA-t felügyelte, nem volt olyan nap, hogy reggel nyolckor ne a kávéjával a kezében üljön az irodájában. Hétvégén, nemzeti ünnepen, egyáltalán: bármikor. Így aztán látta társa őszinte döbbenetét, mikor dél körül egy trikóban, bermudában és strandpapucsban nyitotta rá az ajtót, hamburgert falatozva. Épp csak a szörfdeszka hiányzott a hóna alól, hogy hawaii turistának nézzék. Valójában ez játék volt a részéről. Árulásnak tartotta, hogy Dick Nichols sem bízik az ösztöneiben. és jelezni akarta a számára, hogy mostantól sem az ügy, sem a társa nem érdekli. A valóság azonban teljesen más volt, és épp ezt akarta elrejteni látványos lazulásával.
Talán életében nem aludt olyan hosszan és mélyen, mint az éjszaka. Felkelés után bőséggel megreggelizett, rajzfilmeket és kosárlabdameccset nézett. Sem szurkoló nem volt, sem rajzfilm-rajongó, de eddigi tapasztalatai szerint ezek kapcsolták ki legjobban az agyát. Tudatos énjét a gyorsan pörgő képsorok minden másnél jobban lekötötték, így tudatalattija szabadon mérlegelhetett. Márpedig az ösztön az, amire egy ügynöknek a leginkább kell hagyatkoznia, ha súlyos döntést hoz. Nick Brown pedig pontosan tudta, hogy a jövőjével játszik, ha folytatni akarja az anyagszerkezettani laborban lappangó titok megfejtését.
A két órányi tévézés meg is szülte az eredményt: maradéktalanul biztos volt benne, hogy valami nagyon nincs rendben Kyra Martin körül, és épp neki kell rájönnie, mi az. És ha ennek az az ára, hogy esetleg elröptetik a Cégtől, és más, komolyabb helyen sem kap soha többé állást, akkor ám legyen így. De ha sikerrel jár, akkor újra visszanyeri azt a magas megbecsültséget, amit Osama Bin Laden likvidálása után élvezett. Végig egyedül lesz, sem feletteseire, sem a társára nem számíthat, de az egyik legrégibb, és legprofibb ügynökként képes lesz addig színészkedni, ameddig csak szükséges, hogy elrejtse a szándékait és a tevékenységét. Ezt a színjátékot kezdte el beachboyként való megérkezésével.
Egyelőre arról még fogalma sem volt, hogy lesz képes Kyra és laborja közelébe férkőzni. Tíz évvel ezelőtt könnyebb dolga lett volna, mert akkor tele voltak az irodák, és laborok is kamerákkal, és mikrofonokkal. De Bannister kemény feltételeket szabott, mikor Ted Hunt, és Susan Preston rábeszélésére elvállalta a NASA vezetését. Kikötötte, hogy mindenhonnan minden CIA-holmit el kell távolítani, nem börtönt, hanem kreatív tudósok szabad szellemű alkotóműhelyét hajlandó csak vezetni. És bármelyik munkatársának megfigyeléséhez kell az ő hozzájárulása is. Egy kivétellel, ha ő magát gyanusítanák, ez esetben Ted Hunt adhat csak engedélyt. Ezzel pedig szépen kihúzta a Cég alól a talajt.
Így aztán pont ugyanazokat a folyosói, meg közterületi kamerákat nézegethették az ügynökök,. mint a NASA saját biztonsági őrsége. A kimenő és bejövő netforgalmazásra rákapcsolódhattak, ez a joguk megmaradt, hozzáférhettek közüzemi adatokhoz, mint a víz, vagy áramfogyasztás, de bárhová csak akkor mehettek be, ha az illetékes vezető is jelen volt. Bannister erre is garanciát teremtett. A NASA minden munkatársának belépőkártyája volt, eltérő szintű jogosultságokkal, feltörhetetlen kódrendszerrel. Egyetlen ember léphetett csak be bárhová bármikor: maga az igazgató. Az egyes szekcióvezetők helyiségeibe pedig, mint amilyen Kyra Martin laborja volt, csak akkor léphetett be bárki, ha a lány bent tartózkodott. Ha kijött, onnantól senki nem volt képes a labor páncélajtaját kívülről kinyitni.
Úgyhogy egy jó kis éjszakai kaland, amit Nick Brown a legcélravezetőbbnek gondolt, szóba sem jöhetett. Felszerelni rejtett kamerákat, mikrofonokat, ráállni Kyra, és O'Brien telefonjára rutinművelet lett volna bárhol, de itt nem. Itt egyenesen lehetetlen volt. Mást kellett kitalálnia, az agya ekörül pörgött szünet nélkül. Közben az elmúlt nyolc óra videofelvételeit nézegette, minden különösebb cél nélkül. Tapasztalatból tudta, hogy néha a véletlen siet a segítségére, és most pont erre lett volna mindennél inkább szüksége. Aztán egyszercsak fönnakadtak a szemei. Megállította a lejátszást, visszapörgette, amit látott, és megnézte a felvétel időpontját.
Reggel fél nyolckor Bannister összetéveszthetetlen Dodge Vipere ment le a mélygarázsba. Ebben semmi szokatlan nem volt, mindig ilyentájt érkezett meg, csakhogy most nem egyedül ült a kocsiban. Kyra Martin igencsak otthonosan feszített a mellette lévő ülésen. Márpedig ha reggel fél nyolckor ezek ketten együtt érkeznek, az aligha azért van, mert az igazgató elment a lányért, hogy behozza. Szóval az igazgató, és a laborfőnök összejöttek. Remek. Ellenőrzésként átváltott jelenidejű kameranézetre, és végigpásztázta a garázst. A lány fehér BMW-kabriója nem volt sehol. Telitalálat. Ha Kyra Bannisterhez költözik, akkor nyilván otthon is beszélgetni fogok a NASA ügyeiről. És nincs más dolga, mint ezeket a beszélgetéseket rögzíteni.
A házba persze igencsak kockázatos lenne bemenni, de nem is lesz rá szükség. Járt már az igazagatónál nem is egyszer, és felmérte a terepet. Háromméteres élősövény övezi a hatalmas kertet, amit egy fűtött, és minden luxussal fölszerelt úszómedence ural. Nyugágyak, flekkensütő, minibár, olyan, mint egy bahamai bungaló. Csodálkozott is Brown, hogy az egyedül élő Bannisternek mi szüksége van ilyen szintű komfortra. Választ nem talált, de ez akkor nem is volt lényeges. Most azonban annál inkább. Többnyire remek idő van, a szomszédok az élősövény miatt nem láthatnak be, úgyhogy a lány, és a férfi nyilván rengeteg időt töltenek a medencénél, teljes biztonságban tudva magukat. Tehát mindenről bátran beszélgetnek.
Csakhogy az út mindkét oldalán diófák álltak. Ha a szemközti ház előttiek egyikére sikerül egy puskamikrofont elhelyeznie, a medence partjára irányozva, akkor mindent hallani fog ezekből az intim beszélgetésekből. Bár az intim része érdekli legkevésbé, de az annyira mániákus emberek, mint Bannister, és Kyra bármilyen helyzetben hajlamosak a munkájukról is beszélni. Épp azért, mert nem munkának élik meg. A feladat adott. Van a CIA raktárában megfelelő mikrofon, de azt nem használhatja, mert a hiánya feltűnhetne Dick Nicholsnak. De ha nem is olyan jó minőségű, mint a Cégé, ám a célra tökéletesen alkalmas szerkentyűk kaphatók elég sok helyen. Keresnie kell egy ilyen boltot, Houstonban biztosan van pár.
Persze úgy kell beszereznie, hogy ha esetleg megtalálják a diófán, senki se tudja majd beazonosítani, hogy azt ő rakta föl. Erre is van megoldás. Kicsit elváltoztatja a külsejét, bemegy a belvárosba, ad egy ezrest egy hajléktalannak, meg a megvásárlandó készülék pontos típusát, és a hozzá való pénzt. Így még lebukás esetén sem fog senki eljutni hozzá. Helyes. Megvan a megoldás. Brownnak nehezére esett uralnia az arcvonásait, mert legszívesebban hangosan nevetett volna. De most nem szabad, majd eljön annak is az ideje. Egyszerúen csak kikapcsolta a számítógépét, társának odavetette, hogy hazamegy, mára végzett, aztán elindult a garázsba, hogy a belvárosba vegye az irányt.
---
- Igazgató úr, a főmérnök úr megérkezett.
- Köszönöm Kathy, jöjjön be. És egy kávé is jól esne.
- Mindjárt viszem.
- Szia Malcolm. Kérsz valamit?
- Hello George. Kösz, de már bennem van a kellő mennyiségű reggeli méreg.
- Oké. A közepébe vágnék, rendben?
- Persze. Gondoltam, hogy nem sakkozni hívtál - mosolyodott el Ford.
- Nem vagyok mazochista, tízből tizenegyszer te nyernél - nevetett föl Bannister.
- Rég játszottam, én is el tudok nézni egy bástyát. Na, de figyelek.
- Megvan még a 11-es?
- Meg. Egy hónapja ránéztem, minden rendszere működik. Időnként kimegyek nosztalgiázni.
- Szerinted hányan tudják, hogy létezik?
- Egy kezemen meg tudnám számolni. És ebből kettő mi vagyunk. A másik három már nyugdíjas.
- Remek. Mennyire nyugdíjasok?
- Szellemileg szerintem teljesen rendben vannak. És lehet, hogy unatkoznak.
- Indítanánk egy programot. De a valós célját csak nagyon kevesen ismerhetnék.
- És ezek egyike eszerint én lennék. Kösz a bizalmat, George. Nem fogsz bennem csalódni.
- Tudom, régóta ismerlek. A dolog lényege annyi, hogy találtunk a Marson egy anyagot. A tulajdonságai alapján képesek lehetünk összehozni egy csillagközi járgányt.
- Gondoltam, hogy valami nagy durranás készül. - kacsintott Ford Bannisterre.
- Honnan?
- Szerencsére mindenki a saját dolgával van elfoglalva, de azért én látok, és van némi tapasztalatom. Kyra meg Vince az elmúlt hónapokban ki se mozdul a laborjukból.
- Éppenséggel lehetett volna ennek magánéleti oka is - mosolygott az igazgató.
- Ugyanmár George. Pont te ne tudnád, hogy a lányt csak egyetlen férfi érdekli?
- Rendben. Rajtakaptál. Igen, valóban folyamatosan kísérleteznek. És amikre rájöttek, az nemcsak az űrutazásokat írja át, de szinte az egész fizikát.
- Helyes. Szeretjük az újdonságokat. Gondolom a részletekbe majd beavatsz, ha eljön az ideje.
- Persze. Mondom a lényeget. Itt volt Preston szenátor, megmutogattuk neki, mit tud az új anyag. Nem igazán kellett győzködnünk, hogy fel kéne használnunk a képességeit.
- Ja. ha nem szenátor lenne, akkor űrhajózna. Szerencsénk van vele.
- Bizony. Már lobbizik is egy expedícióért Washingtonban. Amit emberes Mars-küldetésnek álcázunk, de valójában a Proxima Centauri a cél.
- Nacsezdmeg. Már bocs.
- Látom, tetszik.
- Ha nem az igazgatói irodában ülnék, akkor most körbeugrálnék, és artikulálatlanuk üvöltöznék.
- Hát, van, amikor egy álom elérhető közelségbe kerül. Szóval benne vagy.
- Nem kérdés. Mi a dolgom?
- Össze kéne szedned a csapatot. De előre mondom, hogy egy centnyi fizetést sem tudok adni. Feltűnne.
- Viccelsz? Remek nyugdíjuk van, és mindenüket odaadnák azért, hogy megint értelmes dologgal foglalkozhassanak. NASA-sokról beszélünk George. Ráadásul űrhajósokról.
- Oké, de ezt akkor is tisztáznunk kellett.
- Világos. Tehát, mi a dolgunk?
- Hozzátok rendbe a 11-est, mert gyártani fogunk ott pár dolgot. Precíziós munka lesz. És a farmot is ki kéne pofozni, hogy ne tűnjön föl, ha időnként érkezik oda pár kamion. Ugyanis a marsbázis utánpótlását is onnan fogjuk végezni.
- Hogyan? Ott nincs felszállópálya, vagy bármilyen kilövőállvány.
- Nem lesz rá szükség. Mit szólsz, ha azt mondom: képesek vagyunk térugrásra?
- Semmit. Nézek ki a fejemből, és azt mérlegelem, hogy megőrültél-e. De nem vagy az a típus.
- Az új anyag tényleg elképesztő dolgokra képes. Majd úgyis eljátszadoztok vele a 11-esben, meglátod a saját szemeddel.
- Van neve?
- Miraklit.
- Marhajó. - nevetett föl a főmérnük. - Ennyire csodálatos?
- Még jobban. De egyelőre annyi a lényeg, hogy ha csinálunk belőle két azonos méretű gömböt, akkor azok belső tere időnként egybeolvad, bármekkora távolságban is legyenek egymástól. A 11-esben lesz az egyik gömb, a marsbázison a másik. Itt belerakjuk a holmit, lezárjuk a gömböt, ott meg tíz másodperc múlva kivehetik a saját gömbjükből mindazt, amit beleraktunk.
- Elképesztő. Miket tud még a miraklit?
- Felkeltette az érdeklődéseset, úgy érzem - nevetett Bannister.
- Per pillanat a fél karomat odaadnám, hogy a kezembe foghassam.
- Mármint a maradék kezedbe. Ne pazaroljunk, szükség lesz mindkettőre. Ugyanis a csillagközi járgányunkat a Marson kell majd felépítenünk.
- Szóval én is űrhajóssá válok.
- Csak ha akarsz.
- Ti nem engedtétek soha, hogy fölmenjek.
- Mert nélkülözhetetlen vagy.
- Nekem nem kell udvarolnod Geoge - nevetett Ford. - Van még valami, vagy végre nekikezdhetek a dolgomnak?
---
- Hogy haladsz, Vince?
- Remekül. Előbb végzek, mint George kérte. Holnapra meglesz.
- Ne hülyéskedj. Ez egy tízmilliárdos terv.
- Az, de tudok miből dolgozni. A Deep Impactnál a Marsra érkezésig megven minden korábbi adat, és ebben az új expedíció is ugyanígy működik majd. Nagyméretű életterek feljuttatásához meg ott van a Spacelab teljes dokumentációja. Összefésülöm a kettőt, kicsit aktualizálom, aztán mehet Ted Huntnak.
- George örülni fog. Megint repülhet.
- Jó neki. Én is tenném, ha lenne egy kis szabadidőm. Na, de mondd, miért néztél be.
- Miből gondolod, hogy van valami hátsó gondolatom? - mosolyodott el Kyra.
- Én szoktam hozzád bemenni, nem te hozzám. Szóval?
- Oké. Folyamatosan a mirakliton jár az agyam.
- Mi máson járna?
- Hát, azért volna épp olyasmi.
- Khmmm. Láttam, hogy együtt érkeztetek. Örülök neki.
- Hát még én. Na, de most munkahelyen vagyunk, úgyhogy dolgozzunk. Milyen anyaghoz hasonlítanád a miraklitot?
- Jó kérdés. Én is filóztam ezen. Talán leginkább olvadt üveg, vagy fém.
- Szerintem is ez a jó modell. Van folyékony fázisa, mégha nem is látszik, máskülönben nem tudná fölvenni az arany alakját.
- Igen, nekem is emiatt ugrott be ez a két anyag.
- Jó. Hogy nézne ki a marskőzetben fém, vagy üveg?
- Milyen mintázatban helyezkedne el, erre gondolsz?
- Persze.
- Mint egy finom hálózat, ami összefogja az összes többi talajelemet. Befolyik a különböző anyagdarabkák közé, és mikor megszilárdul, olyan lesz mint egy háromdimenziós, szabálytalan rács.
- Pont ugyanezt gondolom. Akkor viszont van egy rém kellemetlen keresztkérdésem hozzád.
- Nosza.
- Hogy tudtunk belefúrni a miraklitot tartalmazó talajrétegbe?
- Merthogy?
- Azonnal kicsorbult volna a fúrófej, ha bármilyen vékony miraklitszálhoz ér. Márpedig ha igaz a modellünk, és olyan, mint a fém, vagy az üveg, akkor átszövi a kőzetet a finom miraklit-pókháló.
- Tényleg. Erre nem gondoltam.
- Volt bármi eltérés a fúró viselkedésében, mikor abban a rétegben dolgozott?
- Semmi különös, feltűnt volna.
- Ki sem tért oldalra?
- Valamennyit mindig kitér, ha keményebb dologba ütközik, nehogy kicsorbuljon. De nem volt eltérés egyik rétegben sem.
- Tudod, mit jelent ez?
- Azt, hogy hibás modellünk. Nincs miraklit hálózat, tehát nem folyt semikor sem. Nem olyan, mint a fém, vagy az üveg.
- Egyetértünk. Észlelt-e a Deep Impact a különleges réteghez hasonlót távolabb?
- Nem. csak ott van, egy tömbben, és semilyen irányban nincs hasonló sem.
- El tudsz képzelni olyan bolygókeletkezési modellt, amiben létrejöhet egy ilyen különleges anyagú kis sziget?
- Nem. Összevissza folynak a különböző összetevők, amíg meg nem szilárdul a massza.
- Nem emlékszel, milyen alakúak voltak a miraklitdarabkák a kapszulában?
- Rögtön reakcióba léptek a szonda aranyhegyével, úgyhogy nem tudom.
- Összefoglalom, amiben egyetértünk, rendben?
- Oké.
- Van a Marson egy semmihez sem hasonlító kis terület, ahol ötszáz méter mélyen olyan anyag található, ami egy fúrófejet egy másodperc alatt lenulláz. De olyan eloszlásban helyezkedik el, hogy sérülés nélkül mégiscsak a felszínre hozható. Jól mondom?
- Tökéletesen.
- Akkor föltegyem a mindezekből következő végső kérdést?
- Nem kell. Igazad van. A miraklitmező természetes úton nem jöhetett létre.
- Odarakták?
- Odarakták.
---
- Jó étvágyat. Csatlakozhatok? - kérdezte Susan Preston, miközben a Capitolium ebédlőjében leült Hagen szenátor asztalához.
- Nem emlékszem rá, hogy igent mondtam volna.
- Feltételeztem, Josh. Tele volt a szád, nyilván csak ezért nem helyeseltél azonnal.
- Susan, tudod, hogy egyedül szeretek enni.
- Tudom. Épp ezért nem is hoztam magammal semmi kaját. Egy citromos tea azért csak nem zavar.
- Már úgy értem, hogy egyedül szeretek üldögélni, mikozben eszem.
- Csak nem akarsz egy hölgyet felállítani, miközben te ülsz? Ha buszon lennénk, még a helyed is átadnád.
- Jó, feladom. Gyorsabban szabadulok. Tehát, mit szeretnél?
- Miért gondolod, hogy bármi célom volna? Rég láttalak, megörültem neked, gondoltam, te is ugyanígy vagy ezzel.
- Susan, ne szórakozz velem, alig egy hete beszéltünk utoljára.
- Olyan régen?
- Na, kibököd végre? Amíg beszélsz, folytathatnám az evést.
- Helyes. Nincs valami szívügyed, amire sosem jut pénz?
- Ha kérdezel, nem tudok enni. Inkább mondd, mit akarsz, aztán majd a végén válaszolok.
- Ám legyen. Ma ilyen együttműködő vagyok. - kacsintott a szenátorra Susan, cserébe csak egy fintort kapva. - Ha támogatsz egy NASA expedíciót, támogatom, ha legközelebb benyújtasz egy fejlesztési javaslatot.
- Folytasd, eszem. Még mindig. Illetve tulajdonképpen csak most kezdtem bele.
- Van egy tízmilliárdos terv emberes Mars-expedícióra. És úgy hallottam, lenne rá éppen pénz.
- Na jó, akkor majd eszem, ha végeztünk - tette le a kést, meg a villát a hadügyi bizottság elnöke. - Honnan szeded, hogy lenne rá pénz? Persze, hülye vagyok. Rogertől jöttél hozzám. Hogy csinálod, hogy neked elmond ilyesmiket, és senki másnak?
- A személyiségem közismert varázsa. Le ne kurvázz, mert bokán rúglak. Esetleg följebb.
- Félreértettél - vigyorogta el magát a férfi.
- Egy frászt, ismerem a mocskos fantáziádat - nevetett föl a nő. - Szóval, mit szólsz?
- Mennyit szánsz nekem?
- Te támogatsz tízmilliárdot, cserébe kapsz ötmilliárdot.
- Miért nem tizet? Úgy lenne fair, nem?
- Ugyanmár, Josh. Repubikánus elnök mellett vagy demokrata hadügyi bizottsági elnök. Morgan folyamatosan bombázza a hadsereg igényeivel a Szenátust, alig győzzük féken tartani. Neked itt csak ellenőrző funkció jut, a saját előterjesztésedet ilyen helyzetben simán lesöpri mindenki. Nyilván ezt te is tudod, ezért nem is próbálkozol soha.
- Ehhh. Na jó, volna épp valami, ami szerintem fontos, de az elnököt nem izgatja.
- És engem sem, de a kedvedért úgy csinálok, mintha érdekelne.
- Üditő az őszinte szó a hazugságok sivatagában.
- Na, ne szórakozz velem. Legyünk gyorsan túl rajta, egy percnél tovább nem tudok odaadó figyelemt színlelni. Tehát?
- Talált a DARPA egy új anyagot. Rendkívül ellenálló, remek lenne páncélnak. De nincs rá elég pénz, hogy komolyan foglalkozhassanak vele. Nocsak, mégiscsak érdekel a téma?
- Miből gondolod?
- Én sem vagyok amatőr a testbeszéd olvasásában, virágszálam. - mosolygott a nőre a férfi. - A szádhoz emelted a teásbögrét, de nem ittál belőle.
- Ügyes fiú - kacsintott Hagenre Susan, közben pedig próbálta visszanyerni a lélekjelenlétét. Nehogy kiderüljön hogy a DARPA is rábukkant a miraklitra, az nem tenne jót az ügyüknek. - Mi ez az anyag?
- Miért is érdekel hirtelen ennyire?
- Tudod, hogy a NASA-nak is szüksége lehet új anyagokra.
- Világos. Tritániumnak nevezték el, a titán egy új ötvözete. Könnyebb és sokkal erősebb minden eddigi fémünknél.
- Mennyivel?
- Ugyanakkora tömeg esetén kétszeres a szakítószilárdsága. Ideális lehet a harckocsiknak, vagy a csapatszállítóinknak.
- Értem. Jól hangzik - nyugodott le a nő. Ez nem a miraklit. - Benne vagyok. Ötmilliárd?
- Ötmilliárd. És tizet kapsz cserébe.
- Akkor megállapodtunk?
- Meg.
- Szuper. Indulok tovább lobbizni.
- Oké. Susan, nem jössz el velem Aspenbe a hétvégén? - nézett Hagen szemtelen vigyorral az asztaltól felálló nőre.
- Ezt buktad, Josh. Azelőtt kellett volna kérdezned, mielőtt megállapodtunk. Egy Mars expedícióért még Chewbaccával is elmennék bárhová, úgyhogy veled is. - vigyorgott vissza a nő. - Bár szerintem találsz majd ott neked való szőke cicababát.
- Á, nem bízom a véletlenre. Van egy friss pompomlányom.
- Szóval csak bókolni akartál a magad roppant cizellált módján.
- Középkorú hölgyek imádják az ilyesmit, nem?
- Dögölj meg, Josh - nevetett Susan. - Legközelebb megint nem hagylak enni.
---
- Elnök úr, Fedor Szimonov jött önhöz. Nincs megbeszélt időpontja.
- Köszönöm. Jöjjön csak, őt mindig szívesen látom.
- Üdvözlöm, elnök úr. Köszönöm, hogy bejelentés nélkül fogadott.
- Szervusz, Fedor. Te sosem zaklatsz fölöslegesen.
- Remélem, ezúttal is így látja majd.
- Biztos vagyok benne. Nos, mid van?
- Egy hangfelvételem. A Nemzetközi Űrállomásról.
- Mehet.
Az FSZB igazgatója kinyitotta a laptopját, és a kiváló minőségű hangfelvétel pörögni kezdett. Nagyjából öt perces volt, addig egyikük sem szólalt meg.
- Kik beszélnek? . kérdezte Putyin, miután a felvétel véget ért.
- A nő Dorothy Mc'Kinley, három hónapja van fönn. A férfi pedig Vincent O'Brien, a NASA egyik főnöke. A Deep Impact nevű Mars-kutató expedíciójukat vezeti.
- És ezek szerint nem csak munkatársi a kapcsolatuk.
- Hát, elég egyértelmű a dolog.
- Az. Nem vették észre, hogy kódolatlan csatornán beszélgetnek?
- Nem. Mi is meglepődtünk. Ilyen hibát sosem követ el odafönt senki.
- Nem lehet, hogy nem véletlen?
- Hogy érti, elnök úr?
- Csak játszanak velünk. Dezinformálnak, tudatosan nem kódolták, hogy elhiggyük az információkat.
- Nem hiszem. Mindig lehet persze duplafedelű játszma, de nem valószínű, hogy szeretnék ráirányítani a figyelmet a Mars-expedícióra. Tudják, hogy nekünk egy ideje nincs odafönn semmink, nem logikus, hogy akár igazi, akár fals adatokat adjanak. Ők is tudják, hogy bármelyikből következtetéseket vonhatunk le.
- Szóval egyszerű bénázás?
- Szerintünk igen. Nagyon régóta van már fönn a nő, ilyenkorra kezd kicsit szétesni a koncentrálóképesség.
- Honnan kaptuk a felvételt?
- Nekünk is van fönn emberünk, két hete. Valerij Nyekraszov. Épp a vécét használta, mikor meghallotta az űrállomás belső kommunikációs csatornáján a csevejt.
- Hát, akkor ott lett némi takarítanivaló - nevetett föl Putyin.
- Jól látja, elnök úr. Azonnal rohant rögzíteni a beszélgetést, letolt gatyával - mosolyodott el a titkosszolga.
- Gratulálok majd neki, ha visszajön. Nem kis áldozatvállalás ez súlytalanságban. Nem lehetett túl gusztusos egyenként levadászni a friss végtermék darabkáit.
- Kötelességtudóak az űrhajósaink.
- Valóban, ennél meggyőzőbb bizonyíték nem is kell rá. Na, szóval ezek turbékolás közben egy új Mars-expedíciót tervezgettek. Mégpedig emberest, ami hatalmas politikai előnyt jelent majd az Egyesült Államoknak. Van bármi lehetőségünk megelőzni őket?
- Semmi, elnök úr. Nagyon elhúztak, anyagtechnológiában, mesterséges intelligenciában, túlélőképességben sajnos kinyílt köztünk az olló.
- Mennyire vagyunk lemaradva?
- Hát, tíz évvel minimum. A marsjáróink nagyobb részét sem tudtuk letenni a felszínre, amelyiket meg igen, azzal a kapcsolatot vesztettük el. Ez nekünk még sok jelenleg.
- Jó. Illetve nem jó, de nincs több pénzünk űrkutatásra. És vajon mi lehet az, amit találtak odafönn? Nagyon lelkes volt a NASA-s főnök. Mi is a neve?
- Vincent O'Brien. Az egyik leggyakorlottabb űrhajósuk egyébként. Csodálom, hogy nem észlelte, milyen csatornán is csevegnek.
- Naja. A szerelem remek dolog, de néha óvatlanná tesz. Szóval mire célozhatott ez az O'Brien?
- Valamilyen anyagra.
- Nem lehet, hogy életre bukkantak odafönn? Mondjuk valami idegen létformára? Tudod Fedor, a Marson lehetnek épp marslakók - nevetett újra Putyin.
- Nem hiszem. Agyonelemeztük a szöveget pszichológussal, nyelvésszel, anyagfizikussal, meg még egy rakás szakértővel. Anyagról van szó. Aminek annyira különlegesek a tulajdonságai, hogy nem tudják azokat besorolni a létező fizikai világképbe.
- Jól van Fedor, ha így látjátok, akkor így is van. Hogyan tudhatunk meg erről az anyagról többet?
- Nincs még rá tervünk, elnök úr. Először tájékoztatni akartam. Ha utasítást kapunk, lesz tervünk.
- Rendben. Tudjátok meg.
- Mik a küldetés keretei?
- Nincsenek. Szabad kezet kapsz. Kíváncsivá tettél.
---
Már sötétedni kezdett, mikor a mattezüst Dodge Viper rákanyarodott a villanegyed felé vezető gyorsforgalmi útra.
- Ma beszélgettünk egy nagyot Vince-szel.
- Huhh, majdnem félrekaptam a kormányt a meglepetéstől, kedvesem.
- Ne hülyéskedj már George.
- Rendben. Valójában nem is lepődtem meg annyira, hogy félrerántsam a kormányt.
- Ehh, komolytalan vagy.
- Persze. Ilyen az, aki épp élete szerelmét fuvarozza haza, hogy egész reggelig csak vele lehessen.
- Na, ezt megkaptam. Fogjam be a számat, mi?
- Dehogy. Csak épp most kanyarodtunk ki a NASA-ból, és az egész napot ott pörögtük végig. Épp ki is kapcsolódhatnánk.
- George, nem vagy te féltékeny Vince-re?
- Már nem. Nem ő hozta le az Atlantist egy gyönyörű leányzó bepárásodott szemeinek kereszttüzében.
- Oké - nevetett föl Kyra. - Szóval ma nem lehet bírni veled.
- Sőt, szerintem soha többé. Te vagy az oka. Na, de mondd, csak froclizlak.
- Tudom ám. És én is alig várom, hogy végre hazaérjünk, és összebújhassunk.
- Jó válasz - dörmogte mosolyogva Bannister. - Szóval?
- Arra jutottunk, hogy a miraklitmező a Marson nem jöhetett létre természetes úton. Semmi reakció?
- Várok. Ez eddig nyilvánvaló.
- Micsoda? - hökkent meg a lány.
- Folytasd, kérlek, aztán majd mondom.
- Oké. Szóval annyira eltér a szokványos talajszerkezettől, annyira szigetszerű, és annyira nem logikus az, ahogy a mezőn belül a miraklit elhelyezkedik, hogy ez az egész csak mesterséges úton kelezkezhetett.
- Bingó.
- Te tudtad?
- Mihelyt megmutattátok a tulajdonságait, egyértelmű volt a helyzet. Gondolod, hogy pusztán egy anyagért vadászgépre ugrottam volna, hogy elraboljam Susant?
- De nekünk miért nem mondtad?
- Én mindig józan paraszti ésszel gondolkodom. Ti viszont tudományos logikával. Megvártam, amíg eljuttok a felismerésig, mert ezzel megerősítitek az álláspontomat.
- Értem. Jogos. És mit mondott a józan paraszti ész?
- Ha egy anyag ennyire nyilvánvalóan pont azokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, amikre szükségünk lenne egy csillagközi űrutazáshoz, akkor az nem anyag. Hanem technológia. A technológiákat meg valakik hozzák létre, nem maguktól keletkeznek. És akik ilyen technológiát képesek létrehozni, azok egyértelműen sokkal fejlettebbek nálunk.
- Igaz.
- Az elhelyezkedése is meglepő. Pont ott találjuk meg, ahol először fúrni kezdünk.
- Ez lehetett volna véletlen is.
- Kizárt. Mennyi a matematikai valószínűsége, hogy leszállunk egy bolygón, lefúrunk, és pont azt a helyet találjuk meg, ahol miraklit van?
- Hát, tényleg nem sok.
- Vagy inkább elhanyagolható. De fordítsuk meg a kérdést. Mi miért ott kezdtünk fúrni, ahol?
- Mert az a kráter a legmélyebb, és ott kell e legkevésbé mélyre fúrnunk, hogy átfogó képet kapjunk a Mars talajának összetételéről.
- Így van. A kijelölt fúrási helyünk van a legközelebb a bolygó középpontjához. És ezt honnan tudjuk?
- Kiszámoltuk.
- Kijöhetett volna a rendelkezésre álló adatainkból más helyszín?
- Nem. Egyértelmű volt, hol kell kezdenünk.
- Na, hát akkor erről ennyit. Ha a mi számításaink szerint az a jó pozíció, akkor bárki más végzi el azokat, ugyanerre az eredményre juthat csak.
- Tehát azért rakták oda, mert feltételezték. hogy gyorsan megtaláljuk.
- Sőt. Egyfajta érettségi vizsgán mentünk át éppen.
- Ezt most nem értem.
- Letesztelték, hogy hol tartunk a csillagászat, a fizika, meg a matematika terén. Ha képesek vagyunk ugyanolyan eredményre jutni, mint amire ők, akkor már elértünk egy szintet.
- És a miraklit a jutalmunk?
- Pontosan.
- És akkor most mi lesz?
- Hogy érted?
- Kapunk újabb feladatokat?
- Számomra ez is egyértelmű. De nem akarok mélyebben belemenni. Pontosabban, ma már nem. Mindjárt hazaérünk, és egy jó fürdés képsorai peregnek a szemem előtt.
- Olyasmi, mint a tegnapi?
- Hát, a legjobb filmeket nem lehet elégszer megnézni, igaz?
---
Nick Brown elégedett volt a mai napjával. Hosszú idő után végre valami olyasmit csinálhatott, amire kiképezték. Kényelmes, és jól fizetett munka a NASA irodájában ücsörögni, de roppant unalmas. Lehallgatókészüléket szerelni egy húszméteres diófa tetejére, kiépíteni hozzá az energia-, és adattovábbító rendszert, az már valami. Ha nem is ellenséges hátországban végzett mélységi felderítés, de a mostani eseményínségben megteszi. A megfelelő elektronikai boltot gyorsan megtalálta, és olyan típusú mikrofonszettet is, amire szüksége volt. Egyhavi fizetésébe kerül, de majdnem olyan jó minőségű, mint amit a Cégnél használnak.
Már csak hajléktalant kell találnia, aki megveszi neki. Elsőre azt gondolta, hogy csak válogatnia kell majd közülük, de alig párat látott. Jó idő volt, talán ilyenkor a külvárosokba költöznek, ki tudja. Elsétált előttük, olyat keresett, aki elég értelmesnek tűnik, hogy megértse, mit is kell beszereznie, és azt is, hogy az egész ügyletet a saját érdekében azonnal el is kell felejtenie. Első jelöltje nem ment át a vizsgán. Ezer dollárért az ember már elvárhatja, hogy egy hajléktalan ne kérdezősködjön, csak tegye, amiért megfizetik. Talán tanár, vagy újságíró lehetett korábban a delikvens, mert be nem állt a szája. Aztán a harmadik kérdése után Brown legyintett egyet, és otthagyta.
Szerencsére gyorsan talált másikat, aki a néma, és hálás típusból volt. Negyedórával később pedig már a kocsijában ült, friss szerzeményével a mellette levő ülésen, és Bannister háza felé tartott. Leparkolt ötszáz méterre, meg kellett várnia, amíg teljesen besötétedik. Úgyis volt dolga: kiszedte a csomagolásból a játékszerét, elolvasta a használati utasítást, ne a fa tetején kelljen rájönnie, hogy mit nem tud. Egyszer elment mellette egy járőröző rendőrautó, de egyébként alig volt forgalom. Komolyabb küldetésnél persze az éjszakát megfigyeléssel töltötte volna. Esetleg többet is, hogy feltérképezze az utca lakóinak életszokásait, a rendőrjárőrök útvonalait, és érkezési időpontjait. De nem orosz repülőteret kell lehallgatnia Szibéria közepén, úgyhogy a szokásos eljárási rutinból engedhetett.
Éjfél körül szállt ki a kocsiból, és nyugodt tempóban sétált végig az utcán. Szerencséje volt, sem gyalogosba, sem autóba nem botlott, úgyhogy mikor kiválasztott fájához ért, egy könnyed ugrással, tanúk nélkül tűnhetett el az ágai között. Ha nyárfákból, vagy fenyőkből állt volna az utat szegélyező fasor, nehéz helyzetben lett volna. De a diófa vaskos ágai, dús, mindenfelé szétterjedő lombjai tökéletes rejteket adtak a szereléshez. A mikrofont nagyjából 15 méter magasan helyezte el, gondosan becélozva Bannister medencéjét. Csavarokkal rögzítette a helyére, semmit sem ér a puskamikrofon, ha akár csak egy kicsit is más irányba mozdul. Márpedig előfordulhat erős szélroham, és azt is ki kell bírnia a szerkentyűnek, esőről, hóról nem is beszélve.
A mikrofontól egy vékony, de erős drót viszi az információt a szett központi egységéig. Ezt szorosan feltekerte az ágakra egyre lejjebb mászva, majd nagyjából ötméteres magasságban felfedezte, amire a leginkább szüksége volt: egy odút a fa törzsében. Belenyúlt, nincs-e odabenn házigazda, de semmi jelét nem érezte madárnak, vagy mókusfélének. Remek. A jó ügynöknek szerencséje is van. Belerakta a központi egységet, bekapcsolta, ellenőrizte, hogy működik-e. Kis méretű volt az egész szerkezet, nem fogják felfedezni, és a benne levő akkumulátor normál esetben bármilyen időjárási viszonyok között is legalább fél évig el fogja látni energiával. Kész volt, ideje lemászni.
Utólag visszagondolva vicces volt, de akkor ezt nem így érezte: leugrás előtt a szeme sarkából megpillantott egy közeledő, kivilágítatlan autót. Az utolsó pillanatban fékezte meg a lendületét, és bújt vissza a fa lombjai közé. A kivilágítatlan jármű ugyanis egy rendőrkocsi volt. Persze, kimagyarázhatta volna valahogy, ha épp eléjük pottyan, egy CIA-igazolvány sok mindenre jó, de nyoma marad az esetnek, ez pedig mindenképp elkerülendő. Aztán arra is rájött, miért nem volt bekapcsolva a lámpájuk. Ők is tilosban jártak, ha nem is annyira, mint Brown. A két rendőrre rájött a szükség, és úgy döntöttek, a diófák pont alkalmasak arra, hogy könnyítsenek magukon. Meg is tették, egyikük épp az ő fáját locsolta meg bőségesen.
Aztán elmentek, és onnantól fogva már minden sínen volt. Senki nem vette észre, amikor leugrott a fáról, és a kocsijához visszasétálva sem botlott senkibe. Hazaért, szerkentyűjének vevőegységét hozzácsatlakoztatta a laptopjához, és azóta elégedetten nézegette a beérkező kódolt jeleket. Ha akarja, folyamatosan hallgathatja, mi zajlik Bannisterék medencéjénél, vagy hagyja, hogy a szett odúba tett központi egysége önműködően, óránként átküldje az addig rögzítetteket. Utóbbit fogja használni, mert sokkal kevesebb enrgiát merít le az akkumulátorból, de azért szükség lehet néha arra is, hogy bekapcsolódjon láthatatlan harmadik szereplőként a pár csevegéseibe. A mű kész, az alkotó pihen - mormolta magában mosolyogva az ügynök. Ideje aludni.
---
- Mr. Hunt, a NASA-tól keresik.
- George az?
- Igen, Mr. Bannister van a vonalban.
- Hello George. Mi a helyzet?
- Szia Ted. Küldenék neked valamit.
- Ha még fel is hívsz miatta, fontos lehet. Küldd, persze, várom. De ha már úgyis beszélünk, akár mondhatnád is a lényegét.
- Telefonba?
- Hát, nem mobilról hívtál, igaz? A Te céges vonaladat pedig ugyanúgy védik, mint az enyémet.
- Rendben. Mars-expedíció. Emberes. Ottmaradós.
- Huhhh, jól hangzik. Gondolom, jó drága is.
- Tízmilliárdból kihozzuk.
- Aprópénz - nevetett föl a tanácsadó. - És honnan szerzünk ennyit? Összekalapozzuk?
- Szerintem sikerülhet.
- Aha. A mentorod már mozog, mi?
- Ha nem érezném úgy, hogy sikerülhet, nem is zargatnálak.
- Világos. Susan képes lenne az ügy mellé állítani a demokratákat?
- Az előbb beszéltem vele telefonon. Már csak egy találkozója van hátra, és sínre kerülhetünk.
- George, nekem semmi bajom azzal, ha mindenről először őt informálod. Nem szokványos sorrend, viszont megtapasztaltam, hogy eredményes. De azt tudod, hogy az elnöknek is vannak ilyen ügyben érdekei.
- Ő tenné az előterjesztést. Ami anyagot közben neked már át is küldtünk, az összesen két példányban létezik. Az egyik itt, nálam, a másik nálad.
- Szóval az elnöké lenne a dicsőség. Mi a jó ebben a demokratáknak?
- Morgan már a második ciklusát tölti, nem indulhat újra választáson. És megérdemli, hogy a nevéhez egy igazán nagy durranás is kapcsolódjon.
- Szóval nem konkurencia. Jogos. Beleférünk időben?
- Az elnöki periódusba?
- Persze.
- Simán. Másfél éve van még vissza, fél éven belül neki is vághatunk, ha a pénzt megszavazza mindkét ház. Még bőven elnök lesz, mikor már működik az első emberi marsbázis.
- Oké. Meglátogatsz?
- Mikor tudsz fogadni?
- Viccelsz? Élete ajándékát hozod az elnöknek. Bármikor.
- Holnap reggel indulnék, Washingtonban kora délután lesz, mire megérkezem.
- Kitaláljam, mivel érsz ide ilyen gyorsan?
- Naná hogy az F-15-össel. - nevetett a telefonba Bannister. - És hoznék valakit magammal, ha lehet.
- Fogadjunk, hogy a világszép fizikusodat akarod elkápráztatni.
- Nagyon formában vagy.
- Sosem fogom megbocsátani neked, hogy annak idején lenyúltad tőlem. Ha Livermore-ba jön, ma már Nobel-díjas lenne.
- Nem győzködtemn egy percet sem, ő választotta a NASA-t.
- Vagy inkább téged - nevetett föl Hunt.
- A francba, ez mindenkinek ennyire nyilvánvaló volt, csak nekem nem?
- Persze. De remélem azért azóta te is ráébredtél. Gondolom nemcsak szakmai okokból akarsz vele iderepülni.
- Soha nem ült még vadászgépben. És ha vele leszek, nem fogok elaludni útközben.
- Mert egyébként mindig, mi? Ehhh, ezek a pilóta macsószövegek. Na, ne engem kábíts, tartogasd a leányzóra. És holnap várlak titeket. Amikor ideérsz, akkor.
- Kösz Ted. Sietünk.
- Én köszönöm. És bár még nem tud róla, de szerintem az elnök nevében is megköszönhetem.
---
- Köszönöm Timothy, hogy fogadott. Azt meg különösen, hogy ilyen gyorsan.
- Nincs mit, Susan. Van, akivel érdemes kivételezni kicsit. Nem sok, de van. És még mindig Tim, nem Timothy.
- Elnézést, mindig elfelejtem, Tim.
- Amíg csak ezt, addig semmi probléma. Nos?
- Volna egy NASA-program, amihez a támogatását kérném.
- Témája?
- A Mars. Készen állnak egy emberes küldetésre. És ott is tudnának maradni.
- Hűha. Ez nagyon komoly. És nyilván megalapozott, ha te lobbizol érte.
- Szakmailag teljesen, egyszerűen elérték azt a technológiai színvonalat, hogy megcsinálható. Innentől pénzkérdés az egész.
- Mekkora kérdés?
- Tízmilliárdos.
- Hmmm. Ez lenne az eddigi legdrágább NASA-program.
- Az, de a feladat is minden eddiginél nagyobb.
- Persze, világos. Nem is vágtam rá a nemet - kacsintott a szenátus demokrata többségi vezetője a nőre. - Gondolom, engem hagytál utoljára.
- Fölösleges lenne tagadnom - mosolyodott el Susan.
- Helyes, jó válasz. Roger mit mondott?
- Megvan rá a pénz. Még több is. Felpörgő fázisban van a gazdaság.
- Igen, ez érzékelhető. És talán ki is tart egy ideig.
- Roger szerint is.
- Remek. Szóval ő kipipálva. Hadügyi lobbi?
- Josh is benne van.
- Ő mit kap? Gondolom, nem véletlenül céloztál arra, hogy nemcsak tízmilliárdnyi pluszbevétellel számolhatunk.
- Ötmilliárdot kapna egy új típusú páncél kifejlesztésére. A DARPA felfedezett egy anyagot, de a pénzhiány matt csak lassan tudnak haladni.
- Hogyan tudtad meggyőzni, hogy csak a felét kapja, mint te?
- Igazából nem is tudom. Valahogy jól sikerült a beszélgetés.
- Nálad jobban senki sem használja a női varázst - mosolyodott el Austin szenátor. - Le a kalappal. Egy ilyen alku még nekem sem sikerült volna.
- Köszönöm az elismerést, Tim. Tudom, hogy nem szokása ilyesmi.
- Jól tudod, Susan. Nos, szóval már csak én vagyok az átugrandó akadály. De én nem adom olcsón a bőröm.
- Nem számítottam könnyű menetre - mosolygott Susan.
- Oké. Ki az előterjesztő?
- Morgan elnök.
- Gondoltam. Jobb lenne, ha te lennél.
- Megvétózná, hiába szavaznánk meg.
- Biztos, de ez egy népszerű téma. Bemutatnánk az amerikaiknak, hogy az elnökük nem támogatja a tudományos fejlődést. Bele tudnánk kényszeríteni az aláírásába.
- Szerintem nem.
- Miért?
- Másfél év múlva elnökválasztás, és ő már nem indulhat többé. Új republikánus jelölt lesz. Morgan nem fog átengedni egy demokrata indítású Mars-programot, mert az jól jönne a mi jelöltünknek.
- Pláne, ha az te lennél, Susan - nézett a nőre fürkészően Austin.
- Én? - Susan majdnem leesett a székről. A legtekintélyesebb demokrata szenátor pont őt szeretné az elnöki székben látni?
- Persze. Ráférne egy győzelem a pártunkra. A republikánusoknál a befutó valószínűleg Humphrey Roddick lesz. Az ő alfahím kisugárzását egyik jelenleg futó jelöltünk sem tudja felülírni. Nő kéne. Okos, szép, becsületes, elkötelezett.
- Köszönöm Tim. De épp azért, amilyen vagyok, számomra ez a NASA-expedíció fontosabb, mint egy elnökjelöltség. Ha ez kerül a választási kampány centrumába, akkor évekig nem lesz belőle semmi.
- Igaz, ebben van valami.
- Feltétele a program támogatásának, hogy én beszálljak az elnökválasztási kampányba?
- Nem, dehogy. Az amerikaiak csak olyanra szavaznak, akin érzik, hogy minden sejtjével elnök akar lenni. Ha csak félszívvel csinálnád, azért, mert én megkértelek rá, vereséget szenvednénk. Csak azért mondtam, hogy elgondolkodj rajta. Neked is hozhatna politikai tőkét egy marsbázis megalapítása, nem kéne átadnunk a republikánusoknak.
- Akkor nem szállnék be. Talán majd a következőre. Magát a programot tudja támogatni, Tim?
- Ahogy felvetetted a lehetőségét, már támogattam is. - mosolyodott el Austin. - De nem akartam könnyű prédának látszani.
- Nem tudtam eddig, hogy ennyire űrkutatás-párti.
- Nem magát az űrkutatást támogatom elsősorban, hanem ezt a konkrét programot.
- Megkérdezhetem, hogy miért?
- Egy hozzám hasonló szószátyár vénember mindenképp elmondaná. De jobban néz ki, ha kérdésre teszi - nevetett a férfi. - Egyszerű a dolog. Putyin nagyon erőlködik, hogy valahogy visszanyerje Oroszország szuperhatalmi státuszát. Minden csapból az ő propagandája folyik, új repülőgép, tank, hadihajó, meg ami épp az eszébe jut. Mi persze tudjuk, hogy ezek semmivel sem jobbak a korábbiaknál, ráadásul pénzük sincs, hogy komoly mennyiségben gyártsanak belőlük, de ettől még a világ egy része beveszi a maszlagot. Ha a helyére akarjuk tenni, meg kell mutatnunk, hogy kinél van a technológiai fölény. És ennek a legjobb módja egy látványos űrexpedíció.
- Értem. Erre az összefüggésre én nem gondoltam.
- Mert nem is a te dolgod. Majd ha elnök leszel, az lesz. Vagy a szenátusi többség vezetője - kacsintott a nőre a szenátor. - A hidegháborút is valójában a Hold-programmal, aztán meg a csillagháborús tervvel nyertük meg. Mindenki számára világos lett, hogy ki a fejlettebb, tehát a katonailag is erősebb. Föl is adták az oroszok, ráment a Szovjetunió. Ideje megállítani Putyint. és egy állandó amerikai marsbázisnál semmi sem megfeleleőbb a célra.
- Tanulok, Tim - mosolygott a férfira Susan.
- Meg persze simogatod a hiúságomat - nevetett föl újra a szenátor. - Na, de lényeg a lényeg. Részemről oké az expedíció. És akkor is, ha azt az elnök terjeszti be. Te meg azért ne vesd el azonnal az elnökjelöltséget. Nem kötelező, de örülnék neki, ha legalább komolyan végiggondolnád.
- Ennyit megígérhetek Tim. És köszönöm.
- Szívesen. Ha meggondolod magad, bármikor jöhetsz, támogatni foglak.
---
- Egyedül vagy? - jelent meg O'Brien feje az ajtónyílásban.
- Persze, gyere csak. Tudod, hogy ilyentájt már csak a legmániákusabbak vannak bent. Mint te meg én - kacsintott a férfira Kyra.
- Igaz. Tudtál beszélni a főnökkel?
- De hülye vagy - kacagott föl a lány. - Vele élek.
- Jól van na. Új ez még nekem. Meghát ki tudja, jut-e időtök ilyesmire - mosolyodott el O'Brien.
- Te sem csak szexről társalogsz Dorothyval esténként, nem igaz?
- Te tudsz erről?
- Persze. Mi a fenének mennél különben este az irányítóközpontba?
- Na, lelepleződtem. Meg ne mondd George-nak.
- Ha rákérdezne, megmondanám, nem fogok előtte titkot tartani. De sosem fog rákérrdezni, ahhoz ugyanis tudnia kéne, milyen kapcsolatban is áll egymással O'Brien program-igazgató, és Mc'Kinley űrhajós.
- Gondolod, hogy nem tudja?
- Nem hát. Távol tartja magát a csapaton belüli magánügyektől. Talán épp ezért volt vele ilyen nehéz dolgom.
- De végül csak célbaértél.
- Hát, majdnem meg kellett hozzá erőszakolnom.
- De csak majdnem - kacsintott a férfi.
- Na, innentől már záróra - nevetett újra a lány. - Foglalkozz Dorothyval.
- Oké. Szóval akkor, mit mondott George?
- Semmit. Szószerint. Csak mosolygott.
- Gondolt rá ő is?
- Az első perctől biztos volt benne.
- De akkor miért nem szólt nekünk is?
- Na, ezt már elmondta. Azért, hogy magunktól jöjjünk rá. Mert ő józan paraszti ésszel jutott el addig, hogy a miraklitot valakik odatették, ha pedig mi a kutatói logikánkkal érjük utol, akkor az biztossá teszi az eredményt.
- Marhára tud viselkedni. Semmit nem éreztem abból, hogy ennyire előttünk jár.
- Hát, lehet, hogy ezért ő itt a főnök.
- Jogos. Mit mondott még?
- Hogy a miraklit egy teszt. Pont oda rakták, ahol mi megtalálhatjuk. És mivel sikerült megtalálnunk, alkalmassá váltunk az újabb érettségi vizsgára.
- Mire?
- Azt már nem fejtette ki, mert épp hazaértünk.
- Aha, és jöttek a korhatáros tartalmak.
- Nagyon várod már Dorothyt, érzem - kacsintott a lány.
- Három hónapja nincs itt. Már alig bírom. És nem elsősorban a szex hiányzik.
- Gondoltam. Mikor jön haza?
- Húsz nap. Tolom a másodperceket.
- Kibírod most már, a nehezén túl vagytok. És lesz mivel foglalkoznunk addig.
- Vannak új híreid?
- George óránként beszalad hozzám valami hírrel. Vagy inkább ürüggyel. Annyira helyes, hogy elolvadok egyszer. Ha eltűnnék, keress egy tócsát a szobámban.
- Szóval?
- Jó bocs, megint eszedbe juttattam Dorothyt. Szóval holnap vadászgépes túra lesz Washingtonba. Ted Hunthoz.
- Huhhh, baromi gyorsak vagyunk. Ma küldtük csak át a dokumentációt.
- Bele is szeretett az ötletbe azonnal. És mivel Susan is jól halad demokratáéknál, nyílik az ajtó az expedíció előtt.
- Vele mész, mi?
- Sosem repültem még F-15-össel.
- Pláne olyannal, amit a szőke herceged vezet. Remek paripa, meglátod. És szerintem George le akar majd téged nyűgözni. Mellesleg le is fog, valószínű, hogy még mindig ő a legjobb amerikai pilóta.
- Alig várom. Felkészülök arra is, ami Susannal történt- - nevetett Kyra.
- Veled nem fog.
- Biztos?
- Biztos. Épp azért, mert felkészülsz rá - kacsintott a lányra O'Brien.
- Akkor ezt elkapkodtam. Hajlamos vagyok mindent túlgondolkodni.
- Ha nem tennéd, aligha lennél jó fizikus, nemde.
- Oké. Mikor érkezik a következő kapszulánk a Deep Impactról?
- Úgy egy hét múlva. Eddig sima útja volt, remélem így is marad.
- Szerinted mit találunk benne?
- Miraklitot - nevetett föl O'Brien.
- Hülye. Pontosan értetted a kérdést. - nevetett Kyra is a férfival.
- Persze. Tegnapig azt gondoltam, hogy ugyanolyan összetételű lesz, mint az első kapszula volt.
- És már nem gondolod.
- Nem, már nem. Ami talaj ebben van, azok olyan fúrásokból származnak, amiket aközben végzett a Deep Impact, miközben mi itt lent épp kezdtünk belejönni a miraklitozásba. Szóval automatikusan végezte a dolgát.
- Körbefúrta a kezdő helyszínt.
- Így igaz. Tíz méterre, aztán ötven méterre ment körbe, és néha lefúrt. Szerintem kevesebb miraklit lesz benne, mint az első kapszulában volt.
- Miért?
- Ha odatették nekünk, és úgy, ahogy azt a főnök gondolja, akkor ez is egy teszt. Vajon képesek vagyunk-e megtalálni azt a helyet, ahol a legkoncentráltabb a miraklit.
- Mertha mégsem ott kezdtünk volna, ahol az ő számításaik szerint kezdenünk kell, akkor úgyis abba az irányba fúrnánk, amerre egyre több miraklitot észlelünk.
- Így van. és ehhez kell, hogy tudjunk kommunikálni a Deep Impacttal idelentről, máskülönben nem tudnánk átprogramozni a munkahelyeit. És az is kell, hogy időközönként hazaküldjön talajmintát, amiből meg tudunk győződni, hogy jó irányba tartunk-e odafönn.
- És ez pont az a két nehézség, amit csak nekünk sikerült eddig megoldani. Tehát tökéletes a tesztjük, mert csak a legjobb képes rajta átmenni.
- Erről van szó.
A lány hirtelen felkapta a fejét, és elkezdett körbesétálni.
- Mi történt?
- Csitt egy picit, valami beugrott.
Egy percig járkált, aztán O'Brienre nézett.
- Szerintem rájöttem.
- Remek. Micsodára?
- Arra, hogy mire gondolt George, amikor a további tesztekről beszélt.
- Amiken egymás után át kell mennünk.
- Úgy van. Ha a miraklit egyre ritkább lesz, ahogy az első fúrási helytől rávolodunk, akkor sokkal kevesebb van belőle, mint eredetileg gondoltuk.
- Igaz. Tízméteres oldalú kockát mondtam Susannak, mikor itt volt. Hát, nyilván ezt a becslésemet majd lefelé kell módosítanom.
- Szerintem nagyságrenddel kevesebbet fogunk találni. Épp annyit, hogy megépíthessünk belőle egy csillagközi űrhajót. De semmi másra nem lesz elég.
- És az odatevőknek ez miért lenne célja?
- Az első a technológiai teszt. Elég fejlettek vagyunk-e ahhoz, ,hogy megtaláljuk a Marson, amit odatettek nekünk. A második már civilizációs: elég érettek vagyunk-e, hogy azt űrutazásra, és ne fegyverkezésre használjuk.
- Zseni vagy, Kyra.
- Tudom, de George előttem jött rá erre.
- Hát, szerintem azért te vagy a NASA legjobb koponyája.
- Eddig a pillantig én is ezt hittem. De csak eddig.
---
Nick Brown dús élettapasztalatainak egyike ennyi volt: nincsenek átlagos napok. Van, amikor minden összejön, van amikor meg semmi. Hogy ez miért van, arra sosem bírt rájönni. Pedig jó lett volna, mert a mai napja lehetett volna akár remek is, de végül valahogy minden az ellenkezőjébe fordult. A türelem sosem tartozott az erényei közé, úgyhogy már reggel alig várta, hogy este legyen, és hallgathassa élőben Bannisterék beszélgetéseit. A puskamikrofon remekül működik, a célzása is jól sikerült, még a ház kocsilejárójának egy részét, és a kapu környékét is hallhatta, ha épp nem járt arra autó. Meg persze ha az igazgató nem bőgette föl a Dodge Viper motorját, amire sajnos hajlamos volt, rontva ezzel a tiszta vételt. Mikor a pár munkába indult, volt pár elkapott beszélgetésrész, de azok nem mentek túl egy szerelmespár játékos évődésén. Brown megvárta, míg elporzottak, aztán ő is elindult a NASA központjába.
Odabenn semmi különösebb dolga nem volt. Csupa napi rutinfeladat, a bejövő, kimenő elektronikus adatforgalmazás átböngészése, kulcsszavak keresése, melyek esetleg valami kényes tartalomra utalhatnak. Az irodában fagyos volt a légkör, maga Brown tette azzá: jelezni kívánta Nicholsnak, hogy árulónak tartja. A szeme sarkából figyelte társa viselkedését, lehet még szüksége a segítségére, jó lenne mielőbb betörni, beláttatva vele, hogy az egymással szembeni lojalitás fontosabb bármilyen törvényi előírásnál. De persze ehhez is türelemre lesz szükség: Dick ugyan lelkisebb, mint ő, de azért mégiscsak CIA-ügynök, akit felkészítettek a pszichológiai nyomásgyakorlás kezelésére. Aztán egy elektronikus levél visszatérítette a gondolatait a számítógépéhez. A feladója maga Bannister volt, címzettjét azonban nem látta. Az ilyenkor szokásos eljárást alkalmazta: beütötte a magasabb szintű hozzáférést biztosító kódját. És a nap pocsékba menésének ez volt az első aktusa.
A címzett Ted Hunt. Az elnök tudományos tanácsadója, Bannister főnöke, akit Nick Brown a CIA igazgatóján keresztül akart informálni, hogy a NASA-nál eltitkolnak valamit előle. És ez a levél épp jelentheti azt is, hogy súlyosan tévedett. Senki nem akar eltitkolni semmit, pusztán csak el kellett jutniuk egy olyan fázisig, amikor már bevonják az elnöki kabinetet. Ha pedig ez így van, akkor szerencséje van, hogy Fred Parker nem volt hajlandó tájékoztatni Brown gyanújáról a tanácsadót. És akkor a társának is inkább hálás lehet, hogy megfékezte, ahelyett, hogy árulónak tartaná, és minden módon jelezné felé megvetését. Na, dehát erről végülis könnyű meggyőzödni, elég megnyitni a levelet, és a tartalma mindent elárul. Csakhogy a levél zárva maradt. Még Nick Brown igen magas szintű kódjával sem nyílt meg, ez pedig csak úgy lehet, ha azt maga Ted Hunt titkosíttatta. Tehát valami nagyon fontosról szólhat, pont olyanról, mint amikor a NASA valami különleges dolgot talál a Marson. Bukás szaga kezdett lenni ennek az ügynek, és ez nem tette boldoggá az ügynököt.
Brown önmagát győztes típusnak tartotta, és erre eddigi élete alapján volt is alapja. Egy napközbeni kudarcot a legjobban egy esti siker feledtethet. Hazaér, felrakja a fejhallgatót, és miközben Bannisterék beszélgetéseit figyeli, megnéz pár rajzfilmet, meg amihez még épp kedve lesz. Alig várta, hogy vége legyen a munkaidőnek, sietett haza, és várta a pár hazaérkezését. De nem történt semmi. Lassan egy teljes évadnyi Tom és Jerryn volt túl, mikor végre meghallotta a Dodge Viper semmivel össze nem téveszthető brummogását. Beálltak vele a ház elé, az elkapott hangfoszlányokból pedig nyilvánvaló lett, hogy a lány holmijait hozták el az otthonából, azért jöttek ilyen későn. De semmi medencés parti, talán fáradtak lehettek, vagy egyszerűen csak későre járt: bementek a házba, és magukra zárták az ajtót. Hát, ennyit az esti sikerélményről. Elég ebből a napból - gondolta Nick Brown, és már kapcsolta volna ki a bejövő adást, mikor valami szokatlan ütötte meg a fülét. A keze félúton a levegőben maradt, annyira koncentrált, hogy el ne szalasszon semmit a friss hangokból.
Egy férfi és egy nő beszélgetett. Ez önmagában nem jelentett volna semmit, ha nem is gyakran, de azért időnként a környék lakói elsétáltak Bannister villája előtt. Csakhogy a két delikvens nem sétált, és nem beszélgetett. Álltak és suttogtak. Aztán arra is rájött az ügynök, hogy miért nem érti egy szavukat sem: nem angolul beszélgettek. A jellegzetes torokhangokból, a minden lágyságot nélkülöző szavakból egyértelmű lett: a férfi és a nő oroszul beszél egymással. És ez így már kicsit túl sok a véletlenből. A NASA igazgatójának háza előtt, az élősövénynél ketten oroszul suttognak. Ha van, amit a CIA kémelhárítójának azonnal komolyan kell vennie, ez éppen az. És akár egész napnyi kudarcát feledtethette volna ez a felfedezés, ha nem lett volna egy kis baj vele: honnan tudhat ő minderről? Nem mondhatja el senkinek, hogy lehallgatókészüléket szerelt Bannister házához, mert abban a percben véget ér az ügynöki karrierje. Méltó lezárása volt ennek a pocsék napnak: ahelyett, hogy a valószínűsíthetően orosz ügynökök elkapására koncentrálhatna, azt kell kitalálnia, honnan szerezhette az információit. Remek helyzet. Épp ideje lezárni ezt a napot. A férfi, és a nő közben már továbbsétált, úgyhogy Brown aludni tért.
---
- Kyra, ön a hölgy, de én sokkal idősebb vagyok. Felajánlhatom a tegeződést?
- Megtiszteltetésnek veszem.
- Köszönöm - mosolygott a nőre a tanácsadó. - Nos, George, miért éppen most?
- Hogy érted, Ted?
- Olyan hirtelen jött ez az egész. Semmi előzménye.
- Hát, valamikor bele kell vágni, nem?
- De, persze. Átnéztem az anyagot, amit átküldtetek. Kicsit elkapkodottnak tűnik. Olyannak, mint mikor egy gombhoz varrunk kabátot.
- Tényleg nem értem.
- Dehogynem, George. Úgy néz ki az egész, mintha született volna egy hirtelen döntés, hogy irány a Mars, és a korábbi expedíciók dokumentációjából sietve összeollóztatok volna egy újabbat, hogy alátámasszátok valamivel. Emlékszem ám a Deep Impact anyagaira, és egy-két rész túlzottan is ismerős. És szerintem ha a Spacelab dolgait visszakeresném, ott is találnék erős hasonlóságokat.
- Azt kértem, hogy siessenek az anyaggal. Most van rá pénz, ha elmulasztjuk, ki tudja mikor tudunk újra belevágni.
- Na, ez nem rossz érv. Biztos, hogy mindent elmondasz?
- Persze, Ted. Nem fogok kiszúrni magunkkal.
- Figyelj, tényleg nem azért mondom, hogy cseszegesselek. De teljesen hiányzik az anyagből az indoklás. Számok, táblázatok, grafikonok, ezt nagyjából páran értjük, de ha azt várjuk, hogy az elnök beterjessze, a képviselők, és szenátorok pedig megszavazzák, akkor pár mondatot oda kéne nekik lökni, hogy értsék, miről van szó. Tudod, ők nem űrhajósok, és nem is fizikusok.
- Oké, jogos.
- Na, akkor már érted, miért kérdeztem, amit. Mert ők is ezt fogják. Szóval: miért most?
- Néhány dologban áttörést értünk el. És pont azokban, amik egy ilyen nagy távolságú, és hosszú időtartamú küldetésnek az alapfeltételei.
- Remek. Hallgatlak.
- Három dolog kell egy ilyen küldetéshez: ember, oxigén és energia.
- Egyetértek. Kezdd az utolsóval.
- Új napelemeink vannak. Ugyanannyi fényből több mint kétszeres energiát termelnek, mint a korábbiak. Ráadásul új típusú, ellenálló anyagokból, amik elviselik a Mars porviharait, és a hidegnek is ellenállnak.
- Első pont pipálva. Ezt írjátok majd bele, de szószerint, amit elmondtál. Egész emberi volt - mosolygott újra a tanácsadó.
- Megjegyeztem, menni fog - szólt közbe Kyra. - Jobb híján én leszek most a titkárnő.
- Te drágám már Nobel-díjas fizikus lennél, és tudományos világsztár, ha annak idején a Livermore-t választod, nem ezt az űrhuszárt itt - nevetett a nőre Hunt.
- De akkor nem röpülhetnék vadászgépen Washingtonba, Ted - kacsintott Kyra a férfira.
- Ehhh, hagyjuk - dörmögött játékosan a tanácsadó. - Energia megvolt, jöhet az oxigén - fordult újra Bannister felé.
- Gyártási fázisba kerültek a műleveleink. Ugyanakkora tömegnél ötszörös oxigéntermelésre jók, mint a leghatékonyabb páfrányfélék. Ha egy űrhajó, vagy bázis falait beborítjuk velük, egészen nagy létszámú személyzetet képesek folyamatosan ellátni. Sőt, még tartalékot is tudunk képezni.
- Megjegyezted, Kyra? Ez is jó kis tömör szöveg.
- Természetesen.
- Oké. Már csak egy maradt. Az embertényező.
- A végefelé jár a magány-kísérletünk. Három hónapja van a Nemzetközi Űrállomáson egy űrhajósunk. Dorothy Mc'Kinley-nek hívják. Direkt nőt választottunk, mert nehezebben viselik az egyedüllétet, mint a férfiak.
- Minimum két embernek lennie kell az állomáson, nem? Biztonsági előírás.
- Van fönn egy orosz is, de Dorothynak tilos vele kapcsolatba kerülni. Kizárólag vész esetén teheti.
- Értem. És honnan tudjátok ellenőrizni, hogy be is tartja?
- Még idelenn, a lány közreműködésével olyan kód, és kommunikációs rendszert alakítottunk ki, hogy észleljük, ha odafönn találkoznának egymással.
- Szóval lezártatok pár ajtót, és beriaszt nálatok, ha kinyitják.
- Hát, így is lehet mondani - mosolyodott el Bannister. - De azért nem csak ennyi. Napi tizennyolc órára kikapcsoljuk az állomás, és Houston közötti kommunikációs csatornát.
- Huhhh. Ez tényleg elég magányos történet.
- Ezt teszteljük. Hogy bírja az ember, ha elszigetelt, és nem számíthat segítségre.
- De azért ha beütne a ménkű, tudna szólni, ugye?
- Igen. Van vészkódja, amivel odaföntről megnyithatja a csatornát. De nem használta egyszer sem. És kicsit több mint két hét múlva lehozzuk, úgyhogy szerintünk a kísérlet sikeres.
- Szóval képesek lesznek az embereink hosszan eltűrni az elszigeteltséget. A Marsról tényleg nem lehet hazaruccanni hétvégére, piknikezni egyet a családdal.
- Hát, nem igazán. Szóval ennyi a lényeg. Van ember, enrgia és oxigén.
- Nalátod. Ha ezzel kezdted volna, nem is lett volna kérdésem. És ha ezt hozzáírod az anyagotok elejéhez, akkor szerintem senki másnak sem lesz.
- Köszönjük Ted. - Bannister fölállt a karosszékből, Kyra pedig követte a példáját.
- Állj! Hová rohantok?
- Nem akarunk feltartani - válaszolt az igazgató, de közben a lánnyal együtt visszasüppedtek a bőrfotelokba.
- Van még találkozótok, igaz?
- Van, de csak később. Tényleg nem akarunk zavarni. Van neked elég dolgod nélkülünk is.
- Valóban, de ez most fontosabb minden egyébnél. Susannal találkoztok?
- Igen.
- Mit mond?
- A legfontosabb demokrata szenátorok megvannak.
- Austin is?
- Ő is. Már csak az elnökön múlik. Ha beterjeszti, mindkét ház támogatni fogja, és mehetünk a Marsra.
- Rendben, - a tanácsadó az órájára nézett, és maga elé dörmögött - tökéletes időzítés. Mielőtt elrohantok, van valaki, aki rátok vár. Köszönetet szeretne nektek mondani - nézett Bannisterékre. Innen két perc séta az ovális iroda. Pont ideje indulnunk - mosolygott rájuk.
- Az elnök? - szakadt ki a lányból.
- Hát, tudtommal az az ő irodája. - kacsintott rá a tanácsadó.
---
- Na, volt tengerészgyalogos sortűz? Esetleg tüzijáték a Fehér Ház kertjében?
- Úgy látom, megint vitriolt ebédeltél, Susan - nevetett föl Bannister.
- Azon élek drágám. Na, de komolyan: örültek nektek, remélem.
- Ted egy kicsit leckéztetett, de nem volt vészes. Aztán bevittek minket az oválisba.
- Rajta vagy a fotón, Kyra? - fordult a lányhoz a szenátor.
- Többön is - mosolygott a lány. - Kedves ember az elnök.
- Jól tedd el a fotót. Mert ha megcsináljuk a tervünket, többet nem lesz ilyen kép egyikünkről sem.
- Hát, ebben igazad van. Mondjuk eddig is megvoltam e nélkül.
- Helyes.
- Nem kedveled Morgant? - kérdezett közbe Bannister.
- Úgy tűnt?
- Hát, ha ilyen, amikor valakit kedvelsz, akkor el tudom képzelni, miket mondasz rólunk, ha épp nem vagyunk itt.
- Hülye vagy, George. Én mindenkinek ugyanazt mondom a háta mögött, mint a szemébe. Morgan nem rossz elnök. Pláne ahhoz képest, hogy republikánus. Nem rohantuk le se Kanadát, se Mexikót, és a gazdaságot sem vágta taccsra. Nem egy zseni, de legalább kiszámítható.
- Rendben. Nem akartalak megbántani.
- Engem? Ne viccelj. Nektek amúgyis mindent elnéznék, mert a családtagjaimmá váltatok. Vagy legalábbis rövidesen azok lesztek.
- Hogyhogy?
- Hosszú útra indulunk, nem? - kacsintott a nő a férfira.
- Indulunk?
- Persze. Azt hiszed, itt hagyhatsz?
- Miért adnád föl a karrieredet egy űrutazásért?
- Mert magától is véget érne.
- Nem értem, miért.
- Figyelj George, én is imádlak, de a te megbecsülésed, vagy szereteted marha kevés lesz, ha kiderül a gyakorlatban, hogy mindenkit átvertünk. Szerinted mit fognak gondolni, mikor hírét veszik, hogy a marsbázis legénysége elporzott a Proxima Centauri felé?
- Hát, gondolom lesz egy kis botrány. De neked nem kell ebben résztvenni. Majd én elviszem a balhét.
- És persze ezt mindenki el is fogja hinni, ugye? Hogy Susan Preston szenátor, aki meggyőzte az egész demorata pártot az expedíció szükségességéről, mindeközben semmit sem tudott annak valódi céljáról. Szerinted ilyen hülyének néznek engem?
- Hát, azt biztos nem.
- Na látod. Austin egyenesen felajánlotta, hogy támogat, ha beleállok a mostani elnökválasztási kampányba.
- Húha. Ez életed legnagyobb lehetősége. Ha Ő támogat, akkor nagy eséllyel te lennél a demokraták jelöltje. És remek jelölt. Nem akarsz inkább mégis elnök lenni, mint űrutas?
- Ugyanmár, George. Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy az expedíció, meg az elnökség kizárja egymást. Nem lehet olyan elnöke az Egyesült Államoknak, akiről a megválasztása után kiderül, hogy mindenkit átvert.
- Akkor mondjuk le a programot. Ha te leszel az elnök, könnyedén újraindíthatjuk.
- Nekem is eszembe jutott. De a problémát ezzel csak elodáznánk, nem megoldanánk. Nem tudjuk, mekkora a miraklit-készlet odafönn, és ha kevés, akkor a hadilobbi a fejemet veszi, ha nem ők kapják meg. Elnökként pedig nem verhetem át az egész országot, csúnyán aláásna a közmorált.
- Igen, ez igaz. Különösen azért, mert úgy látjuk, hogy jóval kevesebb miraklitunk lesz, mint gondoltuk. Egy űrhajóra elég, de semmi másra.
- Miért gondoljátok ezt?
- Egymástól függetlenül jutottunk pár felismerésre Kyrával, és Vince-szel. Amiben biztosak vagyunk, és egyöntetűen, hogy a miraklit nem természetes úton került a Marsra. Nem anyag, hanem technológia. Értsd: idegen technológia. Kifejezetten csillagközi űrutazásra kifejlesztve.
- Hát, most le kéne rogynom a meglepetéstől. De bennem is fölmerült már. Túl szép, túl jó.
- Akkor már négyen gondoljuk ugyanazt.
- Nekem már az is elég, ha ti hárman egy véleményen vagytok. Oké, folytatom akkor a logikus gondolatmenetet. Ha nem véletlenül van ott, akkor nyilván célja is van az ottlétének. És mivel csak mi vagyunk a Naprendszerben, akik hasznát vehetik, ezért kifejezetten nekünk szánták. Eddig jó?
- Tökéletes.
- Oké. Rakhatták volna közelebb is, mondjuk a Yellowstone-ba, vagy akár ide a Capitolium alá, de nem ezt tették. Versenyt hirdettek, "Irány a Mars!" címmel, és aki előbb odaér, azé a főnyeremény. Mi szakítottuk át a célszalagot, tehát a miénk. Letesztelték, hogy hol áll a technológiai színvonalunk. Ha képesek vagyunk megtalálni, és kibányászni a miraklitot, akkor képesek lehetünk csillagközi űrhajó megépítésére, és elindítására is.
- Remek. Folytasd. Ámulunk és bámulunk.
- El is várom - mosolygott rájuk Susan. - De itt most elakadtam. Mi szükség van arra, hogy korlátozzák a mennyiséget?
- Erre is rájössz szerintem.
- Hmmm - a nő felállt és járkálni kezdett az íróasztala körül. Ha akarja, megmondják persze neki az okot, de kihívásnak tekintette, hogy maga is rájöjjön arra, amire a NASA zsenijei. - Aha - állt meg. - Tulajdonképpen egyszerű. Béke vagy háború, igaz? - nézett kérdő tekintettel Bannisterre, aki bólintott. - Világos. Ha elhasználjuk hadifejlesztésre, akkor jobb is ha nem jutunk el más civilizációkhoz. Mert esetleg háborút indítanánk ellenük. Ha viszont űrhajóépítésre fordítjuk, akkor ezzel megmutatjuk, hogy alkalmasak vagyunk az idegenekkel való békés együttműködésre.
- Drága Susan, feloszlathatod a NASA-t, magad is rájössz mindenre, ránk többé nincs szükséged - mosolygott Kyra a nőre elismerően.
- Jó, majd elgondolkodom rajta, de azért még építsetek nekem űrhajót. Napról napra erősödik bennem az utazhatnék. - mosolygott rájuk vissza a szenátor.
---
- Honnan van?
- Bannister házától.
- Hogy szerezted?
- Van ott egy mikrofonom.
- Hogy te mekkora egy szemét vagy! - állt föl dühösen Dick Nichols, mind a két méterével, és százhúsz kilójával Nick Brown fölé tornyosulva. - Marhára pofán kéne téged vernem.
- Tudod, hogy úgysem sikerülne - mondta laza mosollyal Brown.
- Azért egy próbát megérne. Vagy inkább kettőt.
- Parancsolj.
- Ehhh - legyintett Nichols, hatalmasat fújtatva. - Szépen csapdába csaltál. Most vagy szólok, hogy mit csináltál, és akkor téged kivágnak, én meg áruló leszek a szemedben, vagy kussolok veled együtt, és én is sorra kerülök, ha rájönnek. Köszi, ez igazán rendes volt tőled.
- Tudod, jóban-rosszban. Ezt jelenti a társ a mi munkánkban.
- És most mégis mit csináljak veled?
- Neked kell eldönteni. Nagyfiú vagy, nem?
- Mikori felvétel? - ült vissza a karosszékébe Nichols.
- Tegnap éjszakai. Lefekvés előtt hallottam. megvártam, míg továbbálltak, aztán én is ledőltem.
- Érted, amit beszélnek?
- Egy frászt, nem tudok oroszul.
- Honnan tudod akkor, hogy oroszul beszélnek?
- Ne hülyéskedj. Ezeket a jellegzetes kemény torokhangokat még egy óvodás is felismeri. Te viszont beszélsz oroszul. Mit mondanak?
- Nem minden szót hallani eléggé, de van azért pár kivehető. Nagyjából azt beszélik meg, hogy az élősövény alkalmas lehet valamire. És hogy ezt megmondják Borisznak.
- FSZB-sek?
- Szerintem nem. Profi titkosszolga csak angolul beszélne bevetésen. És takarnák a szájukat is közben, mert bármikor lehallgathatnak, bárhol. Pláne a NASA igazgatójának házánál. Mint az ki is derült. Hogy a fene essen beléd!
- Jól érzem, hogy döntöttél?
- Jól.
- Tehát a társam vagy.
- Eddig is az voltam. csak megpróbáltalak megvédeni saját magadtól.
- Rendben. Akkor közösen csináljuk?
- De csak ha mostantól nem jársz külön utakon.
- Elfogadom. Tehát, kik ezek?
- Amatőrök, akiket kiküldtek felderíteni. Talán orosz vendéglősök, franc se tudja. És végülis nem lényeges. Elvégezték, amire a megbízást kapták, többet szerintem nem találkozunk velük.
- Jönnek a profik.
- Úgy van. És velük szemben is a profik.
- Helyes. Mi legyen?
- Bannister nem tudhatja meg, hogy lehallgattad, ez világos. Valahogy e nélkül az információ nélkül kell rábeszélnünk, hogy védelem alá helyezhessük a házát.
- Rá fog kérdezni, hogy miért gondoljuk veszélyeztetettnek. A pilóták utálják, ha megfigyelik őket.
- Tudom. Ezen pörög az agyam. Hazudnunk kell. Hitelesen, és ketten. Nagy, ártatlan bociszemekkel.
- És mi legyen a mese?
- Felhasználjuk, hogy tudok oroszul. Kimegyek a városba valami netkávézóba, és csinálok két emailcímet.
- És levelezel egyet saját magaddal. Oroszul.
- Pontosan. Bannister nem tudja, hogy milyen szintig tuduink elektronikus adatforgalmazáshoz hozzáférni. A NASA-n belül persze igen, de hogy a kinti világban meddig lát el a szemünk, azt nem.
- Tehát elkaptunk pár orosz levelet, amiben gyanús dolgok vannak. Mint például?
- Mittudomén. Majd útközben kitalálom.
- Oké. Aztán ha visszaértél, bemegyünk hozzá?
- Nincs itt. Valahová elporzottak a kedvenc járgányával, meg a kedvenc csajával.
- Valószínűleg Washingtonba. Láttam egy levelet, amit Ted Huntnak írt.
- Na, valami olyasmit is csináltál, ami nem törvénytelen?
- Előfordul - mosolygott a társára Brown. Nem volt egy érzelmes típus, de most boldog volt, hogy visszanyerte Nicholst.
- És mi volt benne?
- Nem tudtam elolvasni, csak a címzettig jutottam. Nemzetbiztonsági kód volt rajta.
- Akkor valami nagyszabású dolog lehet.
- Az.
- Hmmm. Tehát tévedtél. Bannisterék nem akarnak semmit sem eltitkolni az elnök elől. csak még nem volt itt az ideje.
- Igen, egyelőre így tűnik. Remélem, így is marad.
- Megállapodtunk. Nem akciózol többet egymagad, igaz?
- Persze. Be is tartom, ne félj.
- Oké. Akkor megyek a városba, megírom a mesét. Szerintem maximum két óra alatt megleszek vele. Aztán megvárjuk Bannistert, és meggyőzzük.
- Remek. Várlak vissza. Társam.
- Ehhh - legyintett nagyot Nichols.
---
A hazafelé vezető út második felében Bannister bekapcsolta az utánégetőket. Másfélszeres hangsebességre gyorsított, szeretett volna még sötétedés előtt hazaérni, és benézni a NASA-hoz. Mindig lehet valami aláírnivaló, egy teljes napot az igazgatónak nem célszerű kihagynia, mert könnyen feltorlódhatnak az ügyek. Saját gépük hangját lehagyva a pilótafülkében teljes némaság honolt, míg meg nem reccsent a sisakjában a fejhallgató.
- Köszönöm, George.
- Mit, kedves?
- Ezt az egészet.
- Na, most okosabb lettem.
- Tudom, hogy érted. Vagy inkább érzed.
- Tetszik a repülés?
- Az is, persze. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire más egy vadászgépben ülni, mint az utasszállítókon. De az egész nap veled olyan, mintha álmodnék.
- A látogatás az elnöknél?
- Jaj, te pilóta, ne legyél már ilyen fafej - hallatszott, ahogy Kyra belenevetett a gégemikrofonba. - Hiába leplezed, hogy romantikus alkat vagy, én már rég rájöttem. Pontosan tudod, mire célzok. Hogy ezt az egész napot veled élhettem át. Mint a párod.
- Nem ártott azért, hogy mellettem vagy. Bármikor kérdezhettek volna olyat, amire csak fizikus tud válaszolni.
- Te, kókler. Nem ezért hoztál magaddal, ezt mindketten tudjuk. hanem azért, mert te is azt akartad, hogy ilyen kulcsfontosságú napon velem legyél.
- Rendben, föladom. Átlátsz rajtam úgyis.
- Ez a dolgom, nem? Szóval drága, tényleg úgy érzem magam, mint akit a királyfi visz mindenhová a fehér paripáján. Ugyanolyan gyönyörű volt a napunk, mint mikor először megcsőkoltuk egymást.
- Ha elolvasztod a királyfidat könnyen leesünk ám a lóról. Ez elég makrancos paripa, kézben kell tartani.
- Zuhantál már le valaha, George?
- Nem. De nem is voltam ilyen kísértésnek kitéve. Legszívesebben leparkolnék, és az ölembe kapnálak. Csak háromezer méter magasan ez cseppet problémás.
- Látod, csak belepottyantál te is a mesénkbe. És a következő utazásunk még romantikusabb lesz.
- Meg veszélyesebb is. Ha itt lerobbannánk, tudnánk katapultálni, aztán szépen leejtőernyőznénk a földre. Odafönn nincs hová.
- Majd vigyázol rám, kedves.
- Tudod, néha azért vívódom azon, hogy szabad-e téged magammal vinnem. Tényleg veszélyes út lesz. A legveszélyesebb a NASA történetében. Nagyobb ez esélye, hogy belehalunk, és jelöletlen űrtörmelékként végezzük a semmi közepén, minthogy célba érjünk. Tulajdonképpen azt sem tudjuk, hol a cél.
- Kibírnád nélkülem?
- Pont ezért viszlek magammal. Pár napig biztos, de erről az útról aligha lesz visszatérés. Ha itthagynálak, sosem látnálak többé. Annyit meg még a Proxima Centauri felfedezése sem ér. Annyit semmi sem ér.
- Jaj, kedves, ezt olyan szépen mondtad. Erős bújhatnékom támadt.
- Nemsokára hazaérünk, kicsim. Benézünk még az irodába, hátha van valami sürgős, aztán az egész éjjel a karomban tartalak.
- Kimondhatatlanul szeretlek, George.
- Én is téged, Kyra.
---
Susan Preston úgy döntött, hogy vége a napnak. Kint már rég besötétedett, a Capitoliumban is csak néhány helyen égett még a villany. Sűrű napon volt túl, amelynek csak a fénypontja volt a George-dzsal és Kyrával való megbeszélés, de egy rakás rutinfeladatot is el kellett végeznie. Azok pedig unalmasak, lélekölők. Ivott az imént egy kávét, és hogy kellően éber maradjon a hazavezetéshez, lófarokba fogott haját fésülte ki éppen az irodája előterében lévő mosdókagylónál. Munkatársai hazamentek már, egyedül David Panotti, a személyi titkára dolgozott még valamin csendben.
Ahogy a tükörben a hajkibontás nehéz műveletét ellenőrizte, egyszercsak észrevette, hogy ezt nem egyedül teszi. David őt figyelte, elrévedt ámulattal. Illetve hát nem is őt, hanem a fenekét. Szűk, arany-fekete kosztümöt viselt ma, az egyik kedvenc ruhadarabját. Kiemelte a nemcsak negyvenkét évéhez viszonyítva remek alakját, és adott némi teret a férfiak fantáziájának is. Épp csak annyit, amennyi hódítás kell az önbecsüléshez, de azért munka közben nem ártott, ha többnyire hímnemű tárgyalópartnerei képesek voltak a témára is koncentrálni, nemcsak a dekoltázsára.
Aztán David észrevette, hogy rajtakapták. Azonnal leszegte a fejét, és vadul lapozgatni kezdett. Nagyon aranyosan csinálja - gondolta Susan, és elmosolyodott. Megrázta a fejét, befejezve ezzel hajkoronájának felszabadítását, megfordult, és lassan odament a fiú asztalához. Ő próbált úgy tenni, mintha nem látná, merre is tart éppen a főnöke. De közben egyre vörösebbé vált, és ez Susant magabiztossá tette.
- Tetszett, David?
- Ne haragudjon a szemtelenségemért, szenátor-asszony.
- Mint tudod, nem vagyok asszony. - mosolygott rendíthetetlenül a nő.
- Elnézést kérek. Ezért is.
- Mennyi idős is vagy, David?
- Huszonkilenc.
- Én meg negyvenkettő. Biztos, hogy akarod?
- Micsodát? - krákogott a fiú, és mindenhová nézett, csak a szenátorra nem.
- Mondjuk megnézni, hogy milyen közelről, amit a ruha eltakar.
Daviden teljesen úrrá lett a lámpaláz. Egy ennyire jóképű, és tehetséges fiatal jogászról Susan sosem gondolta volna, hogy ilyen tapasztalatlan a nőkkel. Mikor a demokrata párt frakció-irodájának személyzetéből kiválasztotta maga mellé, eszébe sem jutott, hogy a sok körülötte dolgozó titkárnő közül nem voltak meg a fiúnak a legcsinosabbak, és legfiatalabbak. Egyszerúen szemtelenül szép férfi volt. És úgy tűnik, ugyanennyire gyámoltalan is.
- Szóval, hazavigyelek?
- Én is kocsival vagyok, szenátornő.
- Itt hagyhatod éjszakára, nem fogják ellopni.
- Kérem, Ms. Preston, ne tegye ezt velem.
- Mit?
- Rettenetesen zavarban vagyok.
- Esetleg ez feloldana? - kérdezte, majd hirtelen a fiú arcához hajolva megcsókolta. Érezte, hogy David remeg, de azt is, hogy visszacsókolja. - Úgy tűnik, máris jobban vagy - egyenesedett föl, és beletúrt a fiú hajába. - Mondd, hogy Susan.
- Susan - suttogta David,
- David - mosolygott rá a nő. - Ha nem jössz velem haza, itt fogok veled szerelmeskedni. De választhatod az otthoni franciaágyamat is.
- Legszívesebben mindkettőt - suttogta a fiú maga elé.
- Megbeszéltük - mondta Susan, és kikapcsolta az övét.
---
Viktor Kamsky houstoni hotelszobájának erkélyén füstölgött. Szószerint is, már a harmadik Marlborora gyújtott rá, mióta hazaért, de gondolataiban még inkább. Utálta, ha nem ért valamit, pedig most épp ez volt a helyzet. Egész itteni küldetése remekül indult. Gyorsan megtalálta a külvárosban gokart-pálya üzemeltetésből élő házaspárt, és nem kellett magát megerőltetnie, hogy rávegye őket egy kis felderítésre. Sosem fogja megérteni, hogy orosz származású amerikai állampolgárok, akik oly büszkék új hazájukra, hogy az első sorban vonulnak föl egy függetlenség napi parádén, miért vehetők rá ily könnyen, hogy elárulják azt. Talán fel sem fogják, mit tesznek, ki tudja.
De végül is a lényeg az, hogy rendszeresen megteszik, ha megkéri őket valami olyasmire, mint most. Egy ház a villanegyedben, épp csak arra kell járni, megnézni, hogy milyen a kerítése, bejárata, mennyire forgalmas az utca, aztán elmondani neki, mit tapasztaltak. Azt nem kell tudniuk, hogy kié az épület, régi alapelv a hírszerzésben, hogy mindenki csak annyit tudjon, amennyi a feladata elvégzéséhez szükséges. Ahhoz meg végképp semmi közük, hogy valójában egészen más a dolguk, mint azt gondolják. Csalinak lettek odaküldve, ha velük bármi történik, Kamsky tiszta képet kap, védik-e a NASA igazgatójának otthonát az amerikaiak, és ha igen, azt milyen módon.
De az egyébként roppant kedves, és rettenetesen szószátyár páros minden probléma nélkül hazaért előző éjszaka, és fontosságukat átélve jelentést tettek Borisz Kalugin követségi munkatársnak. Ezzel a személyazonossággal mutatkozott be nekik, ha valami balul üt ki, nem árthat tévútra vezetni az esetleges üldözőket. Volt persze köze a washingtoni orosz nagykövetséghez, de még életében nem járt ott. Nem lenne szerencsés, ha a General Electric egyik vezető kutató-mérnökét kiszúrnák a követségi látogatókat darabra beazonosító amerikai elhárítók. Utasításait persze onnan kapta, de teljesen más, biztonságos csatornákon.
Mostani feladata látszólag egyszerű volt: tudja meg, hogy készül-e nagyszabású amerikai Mars-program, és ha pozitív a válasz, akkor annak mi a célja. Régen egy ilyen akció gyorsan sikerre vezetett volna, nem kellett hozzá más, mint aktiválni a NASA-nál dolgozó KGB-hírszerzőt, és rövidesen összegyúlt elégséges információ, hogy tiszta képet kapjanak. Csakhogy a Szovjetunió összeomlása leginkább épp a jól felépített felderítő-hálózatokat verte szét. A legjobb ügynököket szívesen vették át a nyugati titkosszolgálatok, akit pedig nem, az magáncégek biztonségi szolgálatainál kapott remekül fizetett, magas beosztást.
Putyin hatalomra kerülése óta kezdett csak javulni a helyzet. Ő nemcsak hogy nem tagadta KGB-ezredesi múltját, hanem egyenesen büszke is volt rá. Ennek megfeleleően pedig komoly erőfeszítéseket tett, hogy az FSZB méltóvá váljon egykori elődjéhez. De a semmiből nem lehet profi ügynököket leakasztani. Kiképzésük, a megfelelő helyekre való beépítésük rengeteg időbe telik, egyszerűen nem jutottak még el addig, hogy a NASA-nál is legyen megfeleő pozícióban levő hírforrás. Volt rá kísérlet pár évvel korábban, de csúfos kudarcba fulladt: kiszemelt emberük még az őt beszervezni akaró FSZB-tisztet is lebuktatta. Azóta nem is próbálkoztak, és ez most nem könnyítette meg Viktor Kamsky feladatát.
Amit tehetett, az egyenlőre nem volt túl sok. Kihelyez egy lehallgató-készüléket a NASA igazgatójának otthonához, hátha fennakad a rostán valami érdemi információ. Néha elképesztő óvatlanságról tesznek tanúbizonyságot még a legmagasabb pozíciójú amerikaiak is, erről volt az FSZB-ben bőséges tapasztalat. Hátha az igazgató is közéjük tartozik. Megnézte a Google Maps-en George Bannister villáját, és örömmel látta, hogy egy luxusmedence van a kert közepén. Remek hely a tulajdonos ellazulásához, a pihentető nyugalom pedig többnyire hamis biztonságérzetet szül. Ez pedig olyan beszélgetéseket, amikből néha több tudható meg, mint egy elkapott titkos jelentésből.
Lelkes amatőr felderítőinek tegnap éjszakai akciója visszhangtalan maradt. Sem a villa környékén, sem később, egész nap nem háborgatta őket senki. Tisztának tűnik a terep, nincs mire várni. Két helyre rakhat mikrofont: az élősövénybe, vagy az utca szemközti oldalán álló széles lombkoronájú fák valamelyikére. A sövény persze közelebb van a medencéhez, kristálytisztán hallható lenne még a leghalkabb suttogás is, de van egy kis probléma: időnként nyilván lenyírják, hogy ne váljon dzsungellé. És akkor biztosan kiszúrják a lehallgató-készüléket, ez pedig kerülendő. Maradnak tehát a fák, ha nem is olyan élességgel, de azért onnan is hallható lesz minden lényeges beszélgetés.
Éjfél körül ért a ház elé, álcázásként egy dobozos Budweiser sört lóbálva: ha valaki megállítja, pláne egyenruhában, könnyedén eljátszhatja a kissé kapatos, szabadságát épp Texasban múlató belföldi turistát. Hogy mi van az övtáskájában, az senkit sem szokott ilyen helyzetben érdekelni, ezzel a szereppel megúszott már eddig is pár kellemetlen pillanatot. Szerencséje volt, teljesen kihalt volt a környék, úgyhogy a sörösdobozt a fa tövébe tette, és fölmászott a koronájába. A Google térképén nem látta, de a helyszínen gyorsan beazonosította: diófa, tehát egészen magasra mászhat, el fogják bírni az erős ágak, és eltakarja a dús lombozat.
Gyorsan meg is találta a megfelelő ágat. Ha kimászik a végéig, és ott gondosan becélozva rögzíti a mikrofont, remek közvetítéseket élvezhet majd Pittsburghbe hazatérve. Csakhogy a keze furcsa valamit érzékelt. Ahogy megtapogatta, egy pillanatra átfutott rajta az ijedtség: egy drót volt. Végigkövette, és megtalálta, amit nem szeretett volna: egy mikrofont. Nagyjából pont ott, ahová a sajátját tette volna, már volt egy másik. Ha nem lett volna az egyik legtapasztaltabb orosz felderítő, talán pánikba esik. Így azonban maradt lélekjelenléte, hogy lefelé is kövesse a vékony kábelt, ami végül a fa egyik odújába vezetett. Bevilágított a telefonjával, és egy kis dobozt látott GE felirattal.
Nem kellett találgatnia: ez a típus a polgári forgalmazásban kapható csúcsmodell volt, a fejlesztésében maga is rész vett. Valaki tehát megelőzte. Gyorsan lemászott a fáról, felvette a fa tövében hagyott sörét, és eltűnt a környékről. Mióta pedig visszaért szállodai szobájába, azon pörgött az agya, hogy vajon ki tehette oda a szerkezetet. Sehogy sem állt össze a kép, pedig egyik cigit szívta a másik után az erkélyen, és az ilyesmi mindig a maximumra élesítette az elméjét. A CIA nem lehet, és más amerikai szolgálat sem. Ők még ennél is jobb készülékeket használnak. Kínaiak esetleg? Lehet éppenséggel, mostanában egyre több pénzt fordítanak űrkutatásra. De ahogy próbálta számbavenni a lehetőségeket, rájött, hogy azokból ma nem fogja tudni kiszűrni a legvalószínűbbet. Egyszerűen túl sok volt, Kamsky pedig túl fáradt ahhoz, hogy mindegyiken a kellő alapossággal végigmenjen. Na, majd holnap - jutott dűlőre, elnyomta a csikket, és aludni tért.
---
Susanre és Davidre ráhajnalodott. Egymást nézték a hatalmas franciaágyon, amin már csak ők ketten maradtak: a párnák, takarók, a lepedő mind áldozatul estek a szerelem hevének. De azért nem féltek tőle, hogy nélkülük megfázhatnak. Csillogott a testük az izzadtságtól, és van rá biztos módszerük, hogyha lehűlnének, meg azért ne hűljenek.
- És én még azt hittem, hogy tapasztalatlan vagy.
- És nem vagyok?
- Nagyon nem. Sosem éreztem még ilyet férfival, pedig nem vagyok kimondottan apácatípus.
- Én sem nővel.
- Hazudsz. De roppant kedvesen teszed.
- Nincs miért hazudnom, igaz? Te csábítottál el engem, és nem én téged.
- Rendben, ez igaz. Csak nehéz elhinnem, hogy egy gyönyörű, fiatal férfi pont egy negyvenkét éves nőre vágyna.
- Talán öt éve valóban így lett volna. De az öt éve volt.
- Mi változott?
- Az igényszintem. Egyetemista koromban tényleg éltem a fizikai adottságaimmal. Nagyjából minden valamire való lány a koleszben végezte, az ágyamon. Meg még a végzés után is egy darabig. Persze akkor már máshol volt az ágyam, nem kollégiumban - mosolyodott el a fiú.
- És aztán?
- Aztán unalmas lett. A fizikai gyönyör persze nem, egy szép nőnél nincs lenyűgözőbb a világegyetemben. Csak a reggelek voltak kiábrándítóak.
- Nem volt közös témátok?
- De semmi az égvilágon. A szép lányok nagyrésze ostobácska marad. Talán éppen a külalakjuk miatt. Sosem kényszerülnek rá, hogy kicsit elmélyüljenek a világ dolgaiban. Engem viszont nem érdekelnek a ruhák, a hajviselet, a hidratálás, meg a többi humbug. Egyetlen nővel sem kapcsolódott össze a lelkem. Eddig.
- Elolvasztottál. Gyönyörűen mondtad.
- Csak ezzel? - kacsintott a nőre Panotti.
- Dehogy. Néha úgy éreztem, megőrülök a gyönyörtől. És attól, amit sugárzol felém. De egyszerűen képtelen vagyok elhinni.
- Mit is pontosan? - évődött tovább a fiú. - Gyerünk, mondd ki.
- Hogy szeretsz.
- Leszakadt a plafon?
- Nem, nem szakadt le. - mosolyodott el végre Susan.
- És nem ma szerettem beléd. De nem is tegnap.
- Alig egy hónapja dolgozol nálam. Azért azt már ne akard elhitetni velem, hogy régóta álmodozol rólam.
- Nem elhitetni fogom, hanem bebizonyítani. Rendben?
- Tessék. Tiéd a pálya. Illetve hát a pálya is - kacsintott kacéran a nő. Ennél jobb beszélgetés elképzelhetetlen: egy fiatal és gyönyörű alfahím az ágyán épp megpróbálja meggyőzni, hogy ő a választottja.
- Próbálj kicsit visszemlékezni arra az időszakra, mikor még Sheila volt a titkárnőd. Hol ültem én akkor a frakció-irodában?
- Hát nem az ajtó mellett, az biztos. Rögtön kiszúrtalak volna.
- A memóriád is tökéletes. Az egyik leghátsó asztalnál, a terem végében. Akkor hogyan szemeltél ki éppen engem?
- Mikor új titkárnőt választani mentem, ott ültél az orrom előtt. Ezért nem is titkárnő, hanem személyi titkár lett a vége.
- És mit gondolsz, hogy kerültem, és főleg miért leghátulről legelőre?
- Ha most azt mondod, hogy miattam, akkor felsikítok.
- Ez most fenyegetés, vagy jutalom? Mert eddig ilyesmit jutalomból kaptam - nevetett a férfi.
- Ne incselkedj, mert leteperlek. Jó, ez sem igazán ijesztő. Fegyvertelen vagyok veled szemben. Szóval, hogy kerültél az ajtó mellé, hogy azonnal észrevegyelek?
- Mikor Sheila az elnöknél kapott munkát, előtte bejött hozzánk elbúcsúzni. És azt mondta, hogy közülünk fogsz választani valakit a helyére.
- Ehhh, mindig is szószátyár volt - mosolygott Susan. - De azért imádtam.
- Ő is téged. Szóval mikor ezt elmondta, akkor odamentem az egyik cicababánkhoz, és megkértem, hogy cseréljünk helyet. Belement.
- Mit kapott cserébe?
- Eggyel több vagy kevesebb, mit számít. Megkapta, amire vágyott, és én is.
- Szóval selyemfiúskodtál miattam.
- Kíméletesn fogalmaztál. Igen. És életem legjobb döntése volt. Itt vagyok, veled.
- Végem van. Teljesen.
---
- Megvárjuk?
- Tegnap is várhattuk.
- Igaz, de Washingtonba röpült. Gondolom volt ott pár megbeszélése.
- Ma meg szombat van.
- Hétvégén is mindig bejön, Nick.
- Mert unatkozott otthon. Most jöttek össze Kyrával, szerintem tudnak egymással mit kezdeni. Ráadásul egész héten nyüzsögtek.
- Ebben van valami. Meglátogassuk?
- Nem javaslom. Meggyőzni akarjuk, nem lebeszélni.
- Miért lenne más otthon, mint a NASA-ban?
- Te örülnél, ha az első szabad hétvégédbe, amit a szerelmeddel tölthetsz, bárki belerondítana? Ráadásul ha ott van Kyra, akkor kettejüket kell meggyőznünk, nem csak Bannistert. És a lány gyanakvóbb.
- Miből gondolod?
- Tudod, hogy meglátogattam. Azután szokott rá a cigire.
- Igaz. Mi meg a magánakciód következményeit szívjuk.
- Jól van már, na. Azért csak lett valami haszna. Ha nem csinálom, nincs hangfelvételünk, Dick.
- Ehhh. - legyintett Nichols. - Erről sosem fogsz meggyőzni. Mármint arról, hogy bármit megtehetünk.
- Nem is akarlak. Más a habitusunk, de mivel társak vagyunk, jól kiegészítjük egymást.
- Na, ne udvarolj, inkább mondd, mi legyen.
- Várjunk hétfőig. Az úgyis a legsűrübb nap, lesz egy csomó dolga Bannisternek. Bekéredzkedünk hozzá délelőtt, alig fog ránk figyelni, annyira el lesz foglalva a hét elindításával. Száz dolog aláírása közben könnyebben rábólint majd az akciónkra.
- Nagy játékos vagy, azt elismerem. De egyetértek, legyen így. És addig?
- Addig? Menjünk ki félnapos váltásokkal a házához kocsival, aztán figyeljünk.
- És a mikrofon?
- Én fönnhagynám hétfőig. Ha megkapjuk a jóváhagyását, lecseréljük cégesre. meg még telepítünk mindenfelé más szerkentyűket is.
- Szóval még hallgatózni akarsz kicsit. Nem győzött meg a Ted Huntnak írt levél, meg a washingtoni útjuk?
- De, tulajdonképpen igen. Csak azt nem értem továbbra sem, hogy ha minden ennyire tiszta, akkor a lány mitől lett annyira ideges a látogatásomtól. Az eszem szerint rendben van a dolog, de az ösztönöm nem nyugodt.
- Rendben, ez elfogadható kompromisszum a mostani helyzetünkben. Úgyis figyelnünk kell a hétvégén, jól jön a mikrofon. Ha nem is arra a célra elsősorban, amire fölraktad.
- Szóval nem cseszegetsz miatta?
- Ha hétfőn leszereled, akkor nem. Akkor is, ha nem kapunk tőle engedélyt.
- Oké. És mit teszünk, ha nem kapjuk meg?
- Felszereljük az egyik kocsinkat rejtett kamerával, meg mikrofonnal, és beállunk százméterre a háztól. Az utcát végülis figyelhetjük, azt könnyebb lenne kimagyarázni, mint a medencéjük lehallgatását.
- Jó. Akkor viszont lépjünk akcióba. Te kezdesz, vagy menjek én elsőnek?
- Megyek én. Te úgyis éjszaka szeretsz arra kószálni.
- Ezt most nem hallottam - kacsintott a társára Brown.
---
- Azt mondtad, egy óra.
- Sietsz valahová?
- Igaz. Végülis majdnem olyan élvezet a négykerekű repülődben utazni, mint a szárnyasban.
- És még csak ötven perce vagyunk úton - mutatott Bannister a Dodge műszerfalára.
- Tudom, a főnöknek mindig igaza van - mosolygott Kyra a férfira.
- Egyébként meg, ha balra nézel, látod, hová megyünk.
- Aha. Ez egy rom?
- Nem. Csak egy ideje használaton kívül van.
- Szellem is lakik benne?
- Majd meglátod.
Lekanyarodtak az autópályáról, és az udvarház felé vezető úton végiggördülve a mögötte álló hatalmas pajta bejáratánál álltak meg. A kétszárnyú kapu legalább öt méter magas, tíz méter széles volt, fából, meglehetősen vaskos daranbak tűnt. Bannister a kocsiból kiszállva a közepéhez ment, ahol egy kilincs látszott.
- Ne menőzz, pilóta, meg sem tudod mozdítani!
- Csak figyelj - szólt vissza a férfi. Ahogy rányitott a kilincsre, a két kapuszárny hangtalanul szétnyílt.
- Hoppá! - kommentálta meglepetten a lány. - Mi a fene ez valójában? - kérdezte a volán mögé visszaülő Bannistert. Ám ő nem válaszolt, csak mosolygott Kyra döbbent arcán. Behajtottak a pajtába, ami teljesen üres volt. A padlót borította némi szalma, de egyébként az égvilágon semmi nem volt odabent.
- Kapaszkodj - kacsintott a lányra, akinek meglepődni sem maradt ideje, mert a padló hirtelen süllyedni kezdett.
- Hé! - kiabált, és belekapaszkodott két kézzel a biztonsági övébe, lábaival pedig kitámasztotta magát.
- Nyugi, semmi baj. És ne kiabálj, mert megijeszted az otthoniakat.
- Milyen otthoniakat?
- Egy perc, és meglátod.
Nagyjából harminc métert süllyedhettek, aztán egy sima zökkenéssel megállt a lift.
- Kiszállhatsz, kedvesem, megjöttünk.
- Atyaég! Hová hoztál engem? - nézett csodálkozva körbe a lány. Egy legalább ötven méter hosszú és ugyanennyi széles hangárban voltak. De lehet épp szerelőcsarnok is. Végülis mindegy, hatalmas volt, modern, teljesen elütött a felszínen látott elhanyagolt udvarháztól.
- Üdv a 11-esben - kacsintott Bannister Kyrára. - Beljebb megyünk, vagy itt töltjük a napot?
- Nem válaszoltál, George. Mi a fene ez? - kérdezte a lány, de azért megfogta a férfi kezét, és besétáltak a hangárba.
- Dehogynem. Ez itt a 11-es. - évődött tovább a férfi.
- Felőlem lehet a 10-es is.
- 10-es nincs. 9-es se. Csak 11-es.
- Jó, de mi ez? A NASA-é?
- Nem. Vagyis mégiscsak. De nem úgy - és már nevetett, látva a lány felhorgadó dühét.
- A francba, hagyd már abba! A legfőbb fizikusod vagyok, minden laborunkat, meg szerelőcsarnokunkat ismerem, de erről itt még nem is hallottam. Pedig ez a legnagyobb az összes közül. Ráadául rejtett. Válaszolj már! Ez itt a miénk?
- Na, végre jó kérdést tettél föl. Ez a miénk. De nem a NASA-é. Ötünké. Illetve azzal, hogy idehoztalak, és tudsz a létéről, már hatunké.
- Nagyon hülyén nézek?
- Gyönyörű vagy így is.
- Hülye - nevetett föl végre a lány. - Ilyen hangos voltam az éjjel, hogy egy földalatti hangárhoz kell idecsábítanod?
- Imádom a hangjaidat. Is. De itt most nem egymással randizunk. Látod azt a tükröt?
- Középen?
- Hány van?
- Jó, az az egy. Látom.
- Na, az valójában nem tükör, hanem egy csak belülről átlátszó ablak. Egy irodáé. Oda megyünk, és mindent megtudsz.
- Rendben. De kávé legyen.
- Az is lesz.
---
Viktor Kamsky reggelre meg szokta álmodni a választ az elalvásakor nyitva maradt kérdésekre. Mármint általában, mert most ez nem sikerült. Túl sok mindenkinek állhatott érdekében, hogy lehallgassa a NASA igazgatóját. A készülék segíthetett volna eligazodni a lehetőségek dzsungelében, de a típusa inkább növelte a homályt, mintsem oszlatta volna. A CIA, és az FSZB nem ilyet használ, nekik még ennél is jobb van, de a világ összes többi szolgálata számára a General Electric polgári forgalomban megvehető csúcsmodellje valóban az elérhető legjobb minőséget jelentette. Kamsky néha el is gondolkozott ezen: szerencsés-e ennyire fejlett, és nyilvánvalóan titkos adatszerzésre létrehozott eszközöket bárki számára elérhetővé tenni.
Ezen a szálon tehát nem jutott semerre: az Egyesült Államok, és Oroszország kivételével bármilyen ország titkosszolgálata felszerelhette a diófára a szerkezetet. - Ugorjunk - döntött Kamsky, végülis van a válasz megtalálásánál sürgősebb, és fontosabb dolga is. Ha már úgyis ott van egy készülék, ahová ő is tette volna, és ha részben az ő esze, és keze munkáját dícséri, akkor nosza, fel is lehet használni. Hotelszobája a fa odvába rejtett adattovábbító egység hatótávján belül van, nincs is más dolga, mint saját vevőkészülékét ráhangolni annak frekvenciájára, és feloldani a jelek titkosítását.
Viktor Kamsky megkapta ugyanazt a remek kiképzést az FSZB-nél, mint bármelyik terepen akciózó ügynök, de az igazi értékét nem ez jelentette. Hosszú évek kitartó, és óvatos munkájával elérte, hogy a General Electric pittsburghi gyáránál dolgozhasson, annak is a legfontosabb, és legtitkosabb egységében: a rádiókódolóknál. Rengeteg különböző célra használható eszközt fejlesztettek itt, amelyek többsége a hadseregnél, a titkosszolgálatoknál, vagy épp az űrhajózásban kötött végül ki. Márpedig a használhatóság alapfeltétele, hogy csak az értse a rádióhullámokon elküldött üzenetet, akinek küldték, és senki más.
Erre használták azokat a folyamatosan továbbfejlesztett kódolásokat, amelyek avatatlan fülek számára torz recsegéssé változtatták az adást, lehetetlenné téve a benne foglalt tartalom megértését. Ha a vevőkészülék tulajdonosa rendelkezett a titkosítást feloldó kóddal, akkor tisztán értette az üzenetet, ha pedig nem, akkor ócskavasnál nem ért többet a szerkenytűje. Viktor Kamsky pedig a kódrendszerek egyik atyja volt a General Electricnél. Így aztán nemcsak a legmodernebb készülékek technológiai leírását tudta eljuttani az FSZB-hez, de a hozzájuk tartozó, titkosítást feloldani képes információkat is. Rengeteg olyan üzenetet tudtak az oroszok gond nélkül megérteni, amelyek biztonságára az amerikaiak mérget vettek volna.
Kamsky rácsatlakoztatta saját FSZB-s vevőjét a laptopjára - ez az eszköz is egy General Electric gyártmány orosz másolata volt -, és beindította az automatikus frekvenciakeresést. Egy percen belül meg is találta egymást a fa odvában lapuló, és az ügynök asztalán álló két készülék. A laptop hangszórójából már jött is a mikorofon hangja, de az egyelőre a várható semmitmondó recsegés volt. Jöhetett a második fázis: a jeladó által használt kód megtalálása. Elindította az erre a célra szolgáló programot, és a vevőbe betápláltak közül a gép gyorsan meg is találta a megfelelőt. A recsegés azonnal nyugodt csenddé vált, madárcsicsergéssel, a mikrofont körbevevő lombok susogásával. Kamsky elégedetten elmosolyodott: bárki is szerelte föl a diófára a mikrofont, mostantól akarata ellenére már neki is dolgozott.
---
- Kapitány a hídon! - kiáltotta a NASA főmérnöke, mikor Bannister és Kyra benyitottak a foncsorozott üvegű irodába. Egy nő és három férfi pattant föl a hatalmas, köralakú asztal mellől, és vigyázzba vágva magukat tisztelegtek.
- Ne hülyéskedjetek! - nevette el magát az igazgató, és leült a legközelebbi bőrfotelbe.
- Tudod a szabályt, főnök.
- Persze Malcolm, de azért ne vigyük túlzásba. Üljetek már le, üdv nektek. Kyra? - fordult vissza a lány felé, aki sóbálvánnyá meredt az ajtóban a bentlévőket nézve.
- Jézusom - suttogta a lány, de nem mozdult.
- Mi a baj, kedvesem?
- Semmi. Mármint azon kívül, hogy életre kelt az irodád fala.
- Ja, a fényképek. Hát igen. De legalább kevesebb időt pazarlunk a bemutatkozásra.
Kyra végre megmozdult, és odament a hozzá legközelebb ülő, nagyjából hatvanas éveiben járó férfihez. - Megtiszteltetés Önnel találkozni, igazgató úr. - nyújtotta a kezét.
- Steve Collins, szolgálatára hölgyem - pattant föl újra a férfi, és kezet csókolt a lánynak. - Sok jót hallottam már Önről. Kérhetném, hogy tegeződjünk?
- No, csak visszafogottan olvadozz, drágám - állt föl a mellette ülő, hasonló korú hölgy. Odalépett Kyrához, és a kezét nyújtotta: - Margot Astor, és szerintem tegezz nyugodtan mindenkit, kedvesem. Örülnek ám neki a vén kecskék. Gyerünk Pete - fordult a fotelben üldögélő, ötvenes férfihez -, potyázd ki Te is magad, aztán hagyjuk leülni szegény leányzót.
- Pete McMillan - teljesítette az késlekedés nélkül a nyomatékos kérést, fölpattanva és szertartásosan kezet csókolva Kyrának. - Örülök, hogy megismerhetem.
- Na, ülj le drágám, rádfér. - fordult Margot Astor újra a lány felé, és szeliden belenyomta a Bannister melletti fotelba. - Goerge, segíts már szegénynek, túl sok zombit látott túl rövid idő alatt.
- Nem is tudtam, hogy ennyire tekintélytisztelő vagy - mosolygott az igazgató a lányra.
- És sem - nyögte az válaszul. - Hová hoztál engem George?
- Mondtam: a 11-esbe.
- Nekem nem is köszönsz, Kyra? - szólalt meg a főmérnök az asztal túloldaláról.
- Jaj, bocs Malcolm. Szia. De gondolom megérted, miért felejtettelek ki.
- Sejtem - mosolygott bátorítóan Ford. - De mondd el, szeretik ám az élő legendák, ha méltatják őket.
- Hát, egyszerű. Három kép van George falán, az irodában. Két férfi és egy nő. Ők hárman a NASA legkiválóbb űrhajósai, és mindhárman, egymás után a NASA igazgatói. Láttam eleget őket kétdimenzióban, és egyszercsak mind megelevenedtek. Ezt még emésztenem kell. Meg azt is, hogyan kerülök ilyen társaságba.
- Egyszerű - szólalt meg Margot, aki közben visszaült a foteljébe. - Ha nem lennél, akkor most nem lett volna miért sürgősen összegyűlnünk.
- Nem értem.
- Dehogynem. Csak a megilletődöttség leblokkolt. Oldódj föl, drágám, kávézz, rá is gyújthatsz, van remek füstelszívónk.
- Miraklit?
- Na látod. Hát persze. Imádjuk egymást, de azért ilyen hirtelen aligha jönnénk össze hiánytalanul, ha nem lenne valami kivételes oka. Miraklit. Ami nem lenne nélküled.
- Köszönöm. Bár szerintem eltúlzod a szerepemet.
- Ne szerénykedj kedvesem, ebben a körben nem szokás. Akkora a tesztoszterongőz, hogy még én is szakállat növesztek a végére. Csupa menő srác, még ha kicsit megvénültek is.
- A magad nevében beszélj - szólalt meg Collins, és rávigyorgott a nőre. - Két hete repültem utoljára sugárhajtású géppel, Te mikor?
- Tudom Steve, az én gépem. És pont arra tartom, hogy bizonyítás-kényszeres, idősödő űrhajósok ne szerencsétlen fruskákat zaklassanak.
- Hagyd, Steve - szólt közbe McMillan. - Emlékszel olyanra, hogy jól jöttünk ki bármilyen csetepatéból Margot-val?
- Igaz, bocs. És gondolom, Kyra nem egy nyugdíjasklub évődéseire kíváncsi - fordult a lány felé a NASA egykori igazgatója. - Megválaszolom én a kérdéseidet, tedd föl bátran.
---
- Üdvözlöm, szenátor asszony. Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásomat.
- Üdvözlöm elnök úr. Nem hiszem, hogy van olyan amerikai, aki visszautasítana egy hétvégi meghívást Camp Davidbe.
- Épp lehetett volna más dolga is. Megbocsátotta már, hogy elhappoltam Öntől Sheilát?
- Én javasoltam neki, hogy fogadja el az ajánlatot. Az elnök stábjában dolgozni mindenkinek nagy megtiszteltetés. És roppant jól mutat egy önéletrajzban.
- Rendben, tehát nincs harag.
- Szerettem Sheila-t emberként is, titkárnőmként is, de megértettem, és támogattam is a döntését. Az meg nem tenne jót az országnak, ha ilyen ügyek miatt egy szenátor megharagudna az elnökére - mosolyodott el a szenátor.
- Köszönöm - mosolygott vissza az elnök. - Míg négyszemközt vagyunk, szólíthatom Susannak? Természetesen én meg Thomas vagyok. Sok mindent kéne megbeszélnünk, nehéz dolgokat is, jobb lenne baráti légkörben.
- Rendben, Thomas. Gondolom a meghívásom a Mars-programnak szól.
- Bummm a közepébe - nevetett föl az elnök. - Ezért szeretnek téged a Capitoliumon, nem pazarlod senki idejét.
- Szerintem többen utálnak emiatt, mint ahányan szeretnek. Vannak, akik nem tartják túl nőiesnek a stílusomat. Főleg a hagyománytisztelő republikánusok.
- Látod, van azért köztünk is kivétel. Többségünk azért már be tudja kapcsolni a számítógépét, és használni tudja a telefont is. Mi is modernizálódunk.
- Hát, szükség is lesz lesz rá, mert a Marsra nem tudunk konflissal eljutni - nevetett most már a szenátor is.
- Oké, Susan, vágjunk bele. Ted Hunt szerint tényleg meg tudjuk csinálni. Legalábbis nagyobb az esélye a sikernek, mint a kudarcnak.
- Így igaz. Nem is kell hozzá más, mint egy bevállalós elnök.
- Meg demokrata többség mindkét házban.
- Ha van bevállalós elnök, akkor lesz demokrata többség is mellette.
- Esély?
- Száz százalék. A szavamat adom.
- Mi a jó ebben a demokratáknak? Remek kampánytéma is lehetne. Mindjárt itt az elnökválasztás.
- Thomas, ezek nem a Te szavaid, igaz? Inkább mintha az alelnöködet hallanám.
- Briliáns - nevetett föl ismét az elnök. - Igen, Humphrey attól tart, hogy átverés az egész. És mivel ő a legesélyesebb a republikánus elnökjelöltségre, mindent ilyen szemüvegen keresztül néz. Téved?
- Téved.
- Hmmm. Van azért logika abban, amit a fülembe sutyorog, mióta a Mars-expedíció terve fölmerült.
- Micsoda?
- Én már kifutó elnök vagyok, nem indulok újra. Ha az én időmben írunk történelmet, abból a pártom keveset profitál. És Humphrey attól tart, hogy a demokraták olyan embert indítanak majd vele szemben, akinek az egész expedícióban elvitathatatlanok az érdemei.
- Igen Thomas, ez igaz. Lehetne így is játszani. Demokrata indítvány, mindkét házban, többségi szavazás. Eddig rendben. És érkezik rá az elnöki vétó.
- Ti pedig azzal kampányoltok, hogy a konflison közlekedő, avitt republikánusok akadályozzák a fejlődést.
- Mondom, megtehető. Kemény kampány lenne, kétesélyes, valóban. Egy dolog azonban biztosan nem lenne évekig.
- Mars-expedíció.
- Mars-expedíció.
- Örülök Susan, hogy nem értetted félre. Humprey okos fiú, de kicsit pártos még. Majd érik persze, egy elnöknek ügyeket és nem csoportokat kell képviselnie. De még nem tart itt.
- Gondolom Humphrey teóriájában én lettem volna a vele szemben induló elnökjelölt.
- Igen. Te vagy az űrkutatási albizottság elnöke, fiatal, okos, ráadásul nő. Imádnának az amerikaiak. Meglepne, ha nem jutott volna ez eszedbe. Vagy legalábbis ne juttatta volna valaki más.
- Utóbbi. De nemet mondtam. Nincs ilyen ambícióm. Mars-expedíciót akarok, nem ovális irodát.
- És ez így is marad?
- Így.
- Köszönöm, Susan. Ez volt a legnehezebb témánk, sétáljunk egyet a kertben, közben megbeszéljük a többit.
- Mehetünk, elnök úr.
- Thomas.
- Igaz - mosolyodott el a szenátor.
---
- Tényleg rágyújthatok? - nézett körbe Kyra. - Rám férne.
- Élete keltek a NASA-panoptikum viaszfigurái, elég ijesztő lehet - nevetett Margot. - Persze, nyugodtan, én is dohányzom. Megkínálhatlak? - és egy doboz cigit nyújtott az asztal fölött a lány felé.
- Megköszönöm. - kivett egy szálat az aranyszínű dobozból, meggyújtotta, aztán jólesően kifújta a füstöt, és hátradőlt a fotelben. Aztán úgy maradt, a kezében tartott cigire meredve.
- Nos, drágám, nem ízlik?
- De nagyon is. Minőségi cigi. Astor - nézett a Kyra fürkészően a nőre. - Mint te.
- Nocsak. Villámgyorsan vág az eszed. George mondta, de most leteszteljük - kacsintott Margot. - Mire következtetsz ebből?
- Szóval vizsgabizottság - mosolyodott el a lány. - Benne vagyok, ilyen közegben még megbukni is dicsőség.
- Nem fogsz. Vágj csak bele.
- Margot Astor. A NASA legelső női űrhajósa. Aztán hajókapitánya. Aztán igazgatója. Aki megkínál egy ugyanilyen nevű luxuscigivel, nyilván nem véletlenül. tehát nem névazonosságról van szó. A mérhetetlen vagyonú család egyik tagjával ülök egy asztalnál.
- A kettes már megvan, folytasd.
- Mikor kérdeztem Goerge-ot, mi is a 11-es, kitérő válaszokat adott. Pláne, mikor azt feszegettem, hogy a NASA.hoz tartozik-e. Azt mondta végül, hogy igen, de nem úgy. Tehát nem az ügynökség tulajdona, de mégis annak érdekében létezik. Itt ülök az elmúlt három évtized összes igazgatójának társaságában, akik a jelenlegit tekintik vezetőjüknek. Tehát ez egyfajta klub.
- Remek. George nem túlzott.
- Erről a hangárról, vagy valami ilyesmiről senki sem tud rajtatok kívül a NASA-nál. Tehát magántulajdon, és mivel Te vagy a milliárdos, valószínűleg a tiéd.
- Nyertél, már a hármas is megvan. - mosolygott a nő.
- Mikor Steve arról beszélt, hogy kéthete repült sugárhajtású géppel, azt mondtad: tudod, mert az is a tiéd. Igazat mondtál. Működik egy űrrepülési magáncég, a Te pénzedből, és ez itt az igazgatótanácsa. Vagy lehet, hogy egyben a teljes tagsága is, végülis Goeorge azt mondta, hogy összesen öten vagytok.
- Kiváló. Már a jelesért küzdesz. Bár ahogy elnézem, nem visel meg, megy az eszed, mint kés a vajban.
- Pont arra hoztátok létre ezt az egészet, hogy ha valamit nem lehet hivatalos keretekben megcsinálni, akkor is megvalósulhasson. Titkos kutatások, egy titkos helyszínen, titkos szereplőkkel.
- Bingó. Nos, azt hiszem, felvehetünk a klubba. - Margot Astor körbenézett, George büszkén vigyorgott, a többiek pedig mosolyogva bólogattak. - Ilyesmire lesz szükség a miraklittal kapcsolatban, igaz?
- Álmodni sem lehetne jobb körülményeket. De a helyszín hogy maradt titokban? Földalatti bunkert építeni, pláne ekkorát, nem lehet feltűnés nélkül.
- Nem mi építettük. A hidegháború alatt országszerte sokszáz ilyen titkos, földalatti bázist épített a hadsereg. Mikor a Szovjetúnió összeomlott, ezek közül a legtöbbet a Pentagon eladta. Megvettem az egyiket. Hátha jó lesz valamire.
- Jó bizony. Nem is használtátok eddig?
- De, bár ekkora volumenű dologra, mint ami most következik, még soha.
- Mert akkora volumenű dolog még nem volt az űrhajózás történetében - szólt közbe Collins. - Gratulálok Kyra, mindent tudsz rólunk. És mindezt öt perc alatt, magadtól derítetted ki. Le vagyok nyűgözve.
- Köszönöm, Steve - mosolygott az egykori igazgatóra a lány.
- Szívesen - mosolygott vissza a férfi. - Mi viszont nem vagyunk ennyire okosak. Magunktól nem fogunk rájönni, mi is a miraklit, és mi lesz a dolgunk. Avass be minket, kérlek.
- Örömmel - mondta a lány, majd büszkén feszítő kedveséhez fordult. - Köszönöm George, hogy ilyen társaságba hoztál.
---
- Jártál már Camp Davidben, Susan?
- Sosem, Thomas.
- Hogy tetszik?
- Romantikus. Vagyhát inkább az lenne, ha nem tudnám, hogy minden mozdulatomat mesterlövészek kísérik - mosolygott az elnökre a szenátor.
- Rosszabb ennél a helyzet. Van egy műhold, és két drón is állandóan fölöttünk. Nem egy csajozós hely. - nevetett föl az Morgan.
- Elnöknek sem könnyű lenni. Hová tartunk?
- Ahol most megyünk, az az Elnökök Sétánya. Ha majd befejeztem a periódusomat, nekem is lesz itt egy padom, pár hozzám kötődő emlékkel. Meg is jöttünk, foglalj helyet.
- Kennedy?
- Igen. Gondolom kitalálod, miért.
- Nem az Ő idejében történt a Holdraszállás.
- Te tudod, én tudom, meg még páran. De az amerikaiak mégis hozzá kötik. Az egyik legismertebb elnöki beszéd, amit tartott erről. Meg volt zuhanva épp a nemzet Gagarin sikeres űrutazása miatt, Kennedy beszéde tette helyre a lelkeket.
- Meg persze az, hogy meg is csináltuk aztán.
- És az általa mondott határidőn belül. Szóval Susan, a helyzet az, hogy Te Kennedyvé teszel engem. Thomas Morgan egy lenne az elnökök sorában, de nem az lesz. Az elnök, aki nemcsak bejelentette, hanem meg is valósította az emberiség első kolonizációját idegen bolygón. Miért nem tartod meg Magadnak ezt a dicsőséget?
- Tényleg nem akarok elnök lenni. Leginkább az űrhajósainkkal mennék a Marsra.
- Hát beszéld rá őket - nevetett föl ismét az elnök. - Neked aligha tudnának nemet mondani.
- Sor kerülhet rá - mosolygott a szenátor.
- Kérdezhetek egy személyeset?
- Igen. Legföljebb nem válaszolok.
- Miért kötődsz ennyire az űrkutatáshoz?
- Remélem nem dőltél be a pletykáknak.
- Tényleg sokan azt mondják, hogy Bannisterhez nemcsak szakmai kapcsolat fűz. Végülis abszolút jogos lenne. Egy nemzeti hős, egy szép és okos politikusnővel, olyan, mint az amerikai álom. És nagyjából egykorúak lehettek.
- Jogos - mosolygott a szenátor. - De az élet nem ilyen kiszámítható. Valóban fontos nekem George, de nem ilyen értelemben.
- Hanem?
- Najó. Elmondom az elnökömnek, de csak akkor, ha négyszemközt marad.
- Úgy lesz.
- Oké. Tudod Thomas, én nem az apám nevét viselem. A Preston anyámtól jön.
- Nem tudtam.
- Nem verem nagydobra, mert akkor megkérdeznék, hogy miért.
- Miért? - kacsintott az elnök a szenátorra.
- Ehhh, annyira tudtam. Férfiak - nevetett a szenátor. - Anyámnak egy szerelme volt egész életében. Abból születtem én. De a férfi továbbment, mert dolga volt a világgal, és nem fért bele egy hagyományos család.
- Értem. Űrhajós volt.
- Jól gondolod.
- És mikor befejezte az aktív pályáját, nem keresett meg?
- Nem tudott. Egyike volt annak a hét pilótának, aki meghalt a Challenger felrobbanásakor.
- Jézusom. Ne haragudj Susan.
- Semmi baj. Kevés emlékem van róla, nagyon gyerek voltam még. De anyám soha többé nem nézett más férfira. Valószínűleg azért kaptam meg mindent tőle, néha erőn felül is, mert én lettem Apa élő emléke.
- És Bannister?
- Igazából nem ismertem az apámat, hát fölépítettem magamban. És ennek a modellje lett George. Bátor, férfias, okos, nagylelkű. Ilyenné formáltam magamban Apát. Talán ilyen is volt.
- Ezt ő tudja?
- Nem, és nem is szeretném, ha megtudná.
- Tőlem nem fogja. És senki más sem. Megígértem.
- No, hát most már tudod, miért fontosabb nekem az űrkutatás minden másnál.
- Igen, megértettem. És köszönöm, hogy megosztottad velem.
---
- Nos, hát ennyi - fejezte be a lány a nagyjából félórás beszámolót a miraklit tulajdonságairól. - Várom a kérdéseiteket.
Néma csönd volt az asztal körül, amit Kyra elhallgatása sem tört meg. Néha volt egy-egy felszisszenés, sóhajtás, de a NASA egyik korábbi igazgatójának sem jutott eszébe megszakítani az előadást. Leginkább úgy néztek ki, mint akik az Ezeregyéjszaka meséit hallgatják elbűvölve. De mindezt úgy, hogy a mesélőt a lehető legkomolyabban kell venniük, mert amit hallanak, azt nem a fantázia szülte, hanem az ügynökség legkiválóbb fizikusának kísérletei.
- Minden pénzemet odaadnám azért, ha a helyedben lehetnék - szólalt meg végül Margot Astor, Bannisterhez fordulva.
- Gondolom, nem Kyrát irigyled tőlem.
- Valóban nem. Ez a fiúk dolga lenne. De ahogy elnézem, most nekik sem lányokon kattognak a fogaskerekeik.
- Dehogy - mondta Pete McMillan. - Ilyen anyag egyszerűen nem létezhet. Egyszerűen túl jó. Igaza van Kyrának, ez nem lehet véletlen.
- Szóval miért is irigykedsz, virágszálam? - kérdezte Bannister.
- Hát, ha ezt megcsinálod, nagyjából Armstrong marad az egyetlen űrhajós, akire valaha emlékezni fognak. Mi mintha nem is lettünk volna. - válaszolt egy fintorral Margot. - Nyugi George, csak viccelek. Najó, majdnem.
- Vettem az ajánlatot. Odaadod minden pénzed, hogy benne lehessél? - évődött kicsit az igazgató.
- Oda. És ezt most komolyan mondom. A lehető legkomolyabban.
- És a csórókkal mi lesz? - szólt közbe ismét McMillan. Steve Collins láthatóan még nem tért eléggé magához, hogy részt vegyen a csevegésben.
- Szerintetek miért ülünk itt? Rajtunk kívül csak Vincent O'Brien és Susan Preston tud a miraklitról, és senki más. És ha rajtam múlik, ez így is marad.
- Ne viccelj, George. - ébredt föl kábulatából Collins. - Nyolc emberrel akarod megcsinálni a történelem legnagyobb űrkalandját?
- Annyival. Mert nem is kell több.
- Na, ezt fejtsd ki, légyszíves. Az Apollo programon sokezren dolgoztak, és az vicc volt ehhez képest.
- Félreértettél. A Marsbázis felállításán most is rengetegen fognak dolgozni. De a valódi célunkért csak mi nyolcan. Sokat gondolkoztam ezen, és szerintem megoldható.
- Fenét oldható meg. A Marson fel kell építeni egy hatalmas gömböt, abban berendezni egy ötévnyi űrutazásra alkalmas űrhajót, mindennel felszerelve. Hajtómű, életfenntartó rendszerek, irányító-, és kommunikációs helységek, kabinok, meg a többi. Ez inkább nyolcvan ember alapból, és ez csak a minimálisan szükséges legénység. De akik megépítik, ráadásul mindezt odafönn, lehetetlen körülmények között, azok sem lehetnek kevesebben. Sőt.
- No igen, igazad is lenne, ha kellene ilyen űrhajó.
- Mi van??? - kiáltott fel egyszerre Margot és Kyra.
- Nyugi lányok. Ha belémfojtjátok a szót, nem tudomm kielégíteni jogos kíváncsiságotokat.
- Ne szórakozz velünk George, mert a térdemre veszlek és elfenekellek - mondta játékos dühvel a nő. - És szerintem a kedvesed is csatlakozna.
- Meg mi is - szólt közbe Collins McMillan bólogatásától kísérve. - Gyerünk George, láthatóan a lényeget tartod magadban.
- Nem, a lényeget Kyra elmondta. És épp út hallgatva támadt egy kösza gondolatom. És szerintem helytálló.
- Nosza - szólt rá mérgesen a nő. - Ennél kíváncsibbak már nem leszünk.
- Oké. Végigmondom, de szóljatok közbe, ha logikai hibát éreztek - körbenézett, a többiek csöndben várták a folytatást. - Szóval. Ahogy láttam, és Steve ezt meg is erősítette, mindannyian elfogadjátok, hogy a miraklit nem anyag, hanem technológia. tehát nem kialakult, hanem odarakták. - Ismét körbenézett, helyeslést várva.
- Folytasd, szólunk majd, ha nem értünk egyet. Becsszóra - mondta Margot.
- Letesztelik a technikai fejlettségünket, mert csak úgy tudunk hozzájutni, ha eljututnk a Marsra, és ott mélyfúrásokat végzünk. De ez csak az egyik elvárás velünk szemben. Az adatokból látszik, hogy elég kevés miraklit van fönn, ami elég lehet egy űrhajóra, de másra nem. Ha a hadiipar kapja, nem marad űrrepülésre. Ez az erkölcsi teszt. Képes-e a civilizációnk arra, hogy lemondjon a hadászati előnyökről a békés felhasználás javára. Vagy még egyszerűbben: fontosabb-e számunkra a tudományos haladás, mint a háború.
- Jó eddig mi is eljutottunk mostanra. Bár szép szónoklat volt, George. Vedd úgy, hogy tapsolunk.
- Kösz Margot, legalább olyan rettenetes vagy, mint Susan - vigyorgott Bannister a nőre.
- Majd fölfaljuk egymást, mindőtök legnagyobb örömére. Gondolom velünk akar tartani, lesz rá időnk.
- Jól gondolod. Na, a lényegre. Akik a miraklitot odarakták, nyilvánvalóan előttünk járnak minden szempontból. Pontosan tudják, hogy a tudás azon a szintjén, ahol mi állunk, mire lehetünk képesek, és mire nem. Leraktak egy pontosan kimért mennyiségű cuccot nekünk. És ellenőrizni akarják, hogy tényleg nem fordítjuk hadicélokra.
- Gondolod, hogy odafönn lesznek megfigyelőink?
- Nincs rá szükség, Margot. Jótevőink azzal is tisztában vannak, hogy milyen vékonyságú aranyfólia az, amit még létre tudunk hozni. Mert valójában ez a szűk keresztmetszetünk. A miraklit ugyanolyan erős ha méteres vastagságú a belőle épített gömb fala, mintha mikrométeres. És minél vékonyabb falat tudunk csinálni, annál nagyobb gömbre elég az odatett nem túl sok miraklit. De formázni csak arannyal tudjuk. Tehát az elérhető maximális vékonyság határát az aranymegmunkálási technológiánk fejlettsége határozza meg.
- Azt hiszem értem, kedvesem. - szólalt meg Kyra.
- Jó neked - mondta Margot a lányra nézve. - Zárkóztass föl minket is.
- George?
- Persze, mondd Te tovább - mosolygott Bannister a lányra. - Innentől ez már úgyis fizika, és főleg anyagszerkezettan.
- Van egy pontosan meghatározott térfogatú miraklitunk, és egy technológia korlátunk, hogy milyen vékony aranyréteget tudunk létrehozni anélkül, hogy az a miraklittal való kölcsönhatásban károsodna. És adott a tökéletes gömbforma, mert a tulajdonságai csak abban érvényesülnek. minden adatunk megvan egy egyszerű számításhoz. Elosztjuk a miraklit térfogatát a legvékonyabb létrehozható aranyfólia vastagságával, és megkapjuk a gömb felszínét. Abból pedig a gömb halálpontos méretét.
- Aha. És ez miért teszi fölöslegessé, hogy figyeljenek minket a jóakaróink odafönn?
- Lelassultál, Margot, épp ideje, hogy újra aktív lehessél - nevetett az igazgató. - Nincs más dolguk az idegenjeinknek, mint egy ugyanakkora gömböt felállítani saját maguknál. Két egyező gömb féregjáratként működik. Mi belépünk a miénkbe, és megérkezünk pár másodperc alatt az övékbe. Akárhol is legyen az univerzumban.
---
- Mikor?
- Mikor?
- Mikor fog bejelentkezni az első emberi Mars-kolónia a CBS élő adásában?
- Huhhh, Thomas. Nem tudok pontos időt mondani. Szerintem azt még Bannisterék sem.
- Rálátsz minden tevékenységükre, Susan. Nem pontos időt kérek, hanem egy becslést.
- Értem. Nagyjából fél év múlva elstartolhat a rakéta a Kennedy Űrközpontból, és ha jó a bolygók együttállása, akkor fél év maga az út.
- Tehát egy év. Még bőven az elnöki periódusomon belül.
- Így igaz, Thomas. De minél gyorsabban kapják meg a pénzt, meg a politikai támogatást, annál rövidebb időn belül beszélhet az elnök a telefonján a marsi embereivel.
- Ez világos - nevetett föl Morgan. - Mit szólsz a jövő péntekhez?
- Hat nap múlva? - nézett döbbenten a szenátor az elnökre.
- Bizony. Mire várjunk?
- Hát Thomas, úgy tűnik tényleg beleszerettél az ügybe.
- Bele. Tudod hozni a demokraták támogatását? Én addigra elrendezem a republikánusokat.
- Persze, de egy dologról még nem beszéltünk.
- Ki vele.
- Kéne még ötmilliárd egy katonai fejlesztésre. És az viszont nem elnöki, hanem a szenátus hadügyi bizottságának beterjesztésében.
- Josh Hagen?
- Igen.
- Volt már ebben a ciklusban indítványa?
- Nem, Thomas, azzal voltunk elfoglalva, hogy a Te állandó hadiipari indítványaidat féken tartsuk.
- Ezt megkaptam. Jó, nyilván nem akartok úgy feltűnni, mint akik védtelenné akarják tenni Amerikát. Végülis közeledik a kampány. Mi az előterjesztés tárgya?
- Egy új típusú páncél a DARPÁ-nál. Erősebb és könnyebb minden eddiginél, és gyakorlatilag bármilyen eszközön használható.
- NASA 10 milliárd, DARPA ötmilliárd. És még a republikánusokra mondják, hogy költekeznek. - mosolygott a nőre az elnök. - Na, de komolyan ne vedd. Ha ez az ára, akkor ez az ára. Van rá pénz?
- Van.
- Mikorra hívta össze Roger Hewitt a költségvetési bizottságot?
- Hó végére.
- Tehát addig csak mi tudjuk, hogy van költhető pluszbevétel. Helyes. Akkor méginkább a jövő hét péntek a jó. Ne pepecseljünk.
- Gondolom, ünnepélyes keretek között akarod beterjeszteni a programot.
- Hát, történelmi bejelentéseket úgy szoktak tenni. és hála Neked, épp ilyesmi készül. Egész életemben bármikor számíthatsz rám, Susan. Az ember a családtagjaitól szokott ajándékot kapni, de ekkorát még tőlük sem.
- Rendben, megköszönted Thomas, jólesett, és ennyi. - mosolygott a szenátor az elnökre. - A két ház együttes ülése a Capitoliumon?
- Igen, erre gondolok. De az ilyesminek az ünnepélyességét nem emeli, ha a képviselők, vagy szenátorok elkezdenek hozzászólni.
- A demokraták csöndben lesznek. Meghallgatnak, megtapsolnak, szavaznak, ünnepelnek. És pont.
- A republikánusok szintén. Teljes lesz a politikai egység.
- Ekkora horderejű ügyben ezt el is várják az amerikaiak.
- Meg is kapják. Úgy készülj Susan, hogy George-oddal együtt a szavazás után feljöttök mellém a szónoki emelvényre. Hárman fogjuk összefonva felemelni a kezünket.
- Hoppá. Ez gyönyörű gesztus, elnök úr.
- Thomas.
- Jó, Thomas, de ez annyira elnökös volt, hogy elfelejtettem a tegeződést. - nevetett föl a szenátor. - A demokraták is imádni fogják, mert így teljesen pártsemleges a Mars-expedíció. Beszakad a Capitolium, akkora tapsot kapsz.
- Kapunk.
- Jó, na ne szívass már, Thomas. Zavarba hoztál, pedig engem elég nehéz. És mit fog ehhez szólni kedvenc alelnököd? Biztos melletted szeretne állni ő is.
- Majd tudomásul veszi. Az elnökjelöltségre hajt, az meg nem lesz meg az én támogatásom nélkül. Még én vezetem a republikánus pártot, nem Humphrey.
- Hát, Thomas, nemrég kérdezték tőlem, milyen elnöknek tartlak. Azt mondtam: nem rossz.
- Ez tőled már szinte hízelgés, Susan - kacsintott a nőre Morgan.
- A mai nap után azt válaszolnám: kiváló. Igazi hazafi.
- Elfogadsz egy baráti ölelést?
- Viszonzom is. Elnököm.
---
- Tetszetős elmélet - nézett maga elé Margot kifejezéstelen szemekkel. - Márha igaz.
- Hol találsz benne hibát?
- Sehol, George. Inkább csak dühös vagyok, miért nem jöttem rá magam. Kicsit berozsdásodtunk, fiúk - nézett körbe.
- Nekem is ez jutott eszembe - szólalt meg Collins. - Meg az, hogy akkor a többi csoda mire való?
- Ezt hogy érted?
- A gömbön belül örökélet, sebezhetetlenség, meg ki tudja mi van még, Margot. De ha elég belemennünk, hogy kijöjjünk a kis kék lények közé valahol a világ másik végén, akkor egyik csodára sincs szükség.
- Aha. Visszavonom: csak én rozsdásodtam be, neked működik az agyad, Steve. Nos, főnök, erre mi a válaszod? - fordult Bannisterhez.
- Semmi. Ez nem jutott eszembe. Kyra?
- Nem tudjuk, mi van a gömbben. Vannak elméletek a féregjáratok fizikájára, de mivel még senki sem látott olyat, ezért aztán csak elméletek.
- Mármint senki nem látott olyat, rajtunk kívül. Mert mi nemcsak látni fogjuk, hanem át is éljük odabenn.
- Igaz, Margot. Valószínű, hogy a gömbök belső tere valóban féregjárat. Legalább nem fogunk unatkozni, amíg megfejtjük, mi igaz a gyakorlatban az elméletekből.
- Megdobnak érte pár Nobel-díjjal a végén, Kyra - mosolygott a nő a lányra.
- Ahhoz nyilvánosságra is kéne hoznunk, amire majd rájövünk. Csakhogy utazásunk jellege folytán ezt aligha lesz célszerű megtennünk. - mosolygott vissza a lány.
- Nyertél. Bár örökre azért nem marad titok.
- Kilenc hónap. Maximum. - morgott közbe a főmérnök.
- Parancsolsz, Malcolm?
- Kilenc hónap múlva összefuthatunk a kis kékekkel. Vagy nagy pirosakkal. Vagy bármilyenekkel.
- Ez hogy jött ki?
- Egyszerű, Margot. Szerintem három hónapon belül startkészek leszünk, négy hónap az út a Marsig, ott összekapirgáljuk a miraklitot, és megcsináljuk a gömbünket, erre sem kell két hónapnál több. Ez kilenc hónap. Nem pedig kilenc év, mint ami a legrövidebb idő lett volna az első idegenekkel való találkozásig.
- Naigen. Az űrhajóút a Proxima Centaurira, az lett volna a hosszú. Különösen akkor, ha ott nincs is semmi. - helyeselt Bannister.
- Márpedig ezekután valószínűleg nincs. A gömbös trükkel nem léteznek távolságok. Az általunk ismert univerzum méretei semmit sem jelentenek.
- Így van Malcolm, bárhol lehetnek a jótevőink, akár egymillió fényévnyire is, az is itt van a sarkon.
- Az azért kérdéses, hogy valóban a jótevőink-e. Mert lehet ez csapda is, ezt azért ne felejtsük majd el, ha odáig jutunk.
- Ne rondíts bele a játékunkba, Malcolm - szólt rá a főmérnökre Margot. - Ha ártani akartak volna nekünk, bármikor megtehették volna. Valahogy csak idetették nekünk a miraklitot, márpedig akik képesek ilyesmit lepakolni a Marson, és nem egy kis dobozkában a felszínre, rózsaszín masnival átkötve, hanem ötszáz méter mélyre, a kőzetbe implantálva, azoknak a Föld ledózerolása sem lenne kihívás. Csakhát itt ülünk, élünk és virulunk.
- Oké, de az én dolgom mindig a biztonság. Nem űrhajós vagyok, hanem mérnök. Tapasztaltam, hányszor sürgettetek már, hogy akár félkész űrhajókkal útra kelhessetek. Azért éltek még, mert nem engedtelek titeket nyeregbe pattanni, amíg nem tudtam versenyparipát alátok rakni.
- Jól van, azért meg ne sértődj - mosolygott a főmérnökre a nő. - Igazad van. No, mi a dolgunk? - fordult Bannister felé.
- Innen fogjuk üzemeltetni az expedíció titkos részét. Folyamatosan.
- Tehát költözzünk ide - reagált McMillan.
- Itt fog állni a gömb, amivel a Marsbázis miraklit-bányászatához szükséges holmikat fölküldjük. Ti is hol itt lesztek, hol a Marson, végülis pár másodpercre zsugorodik a távolság, ha egyszer az ottani gömbünket is beüzemeljük.
- Nyilván akkor kell valami álcázás is.
- Hát elég furcsa lenne, ha egy kihalt udvarházhoz jönnének mindenféle kamionok.
- Csinálunk egy farmot, tehenekkel, disznókkal, baromfiudvarral, fölveszünk némi személyzetet, és kipofozzuk az udvarházat is.
- Ilyesmire gondoltam én is, Pete. Márha Margot dob erre nekünk némi alamizsnát.
- Hülye - vigyorgott a nő. - Egy ideje azon gondolkodom, mennyi mozgósítható magánvagyonom van. Érzésem szerint mindre szükség lesz.
- Ennyire rosszul megy a bolt?
- George, százmilliókról beszélek, nem egy farm kialakításáról. Azt hiszed, kapni fogsz elég aranyat, hogy meg tudjuk építeni a nagy gömböt odafönn? Egy frászt. Azt bizony meg kell majd vennünk. Ráadásul titokban, több helyről, hogy ne tűnjön föl senkinek a tonnányi mennyiség. Tudod, kicsit sok lenne ékszerkészítéshez.
- Szerezhetünk azért hivatalos úton is, Margot.
- Ja, pár kilogrammot. Mivel indokolnád meg, hogy kirabolod Fort Knoxot? Kell valamennyi arany egy Marsbázishoz, azt elfogadnák, de nem tonnaszám. Úgyhogy azt számolgatom magamban, hogy mennyi aranyra lesz elég a mozgósítható vagyonom.
- És mennyire?
- Ehhh, mondtam Neked, George, és nem viccből: bármit megér nekem, hogy ebben az egészben részt vehessek. És ismersz, ha én azt mondom, hogy bármit, akkor azt veheted szószerint. Megszerzem, amennyi kell, aztán majd koldulok kaját a kis kékektől.
---
- Elnézést, elnök úr, hogy vasárnap zavarom. Van egy hangfelvételünk, és meggyőződésem, hogy hallania kell.
- Gyere Fedor. neked is vasárnap van, mégis itt vagy.
- Köszönöm, elnök úr.
- Téma?
- Az amerikai Mars-expedíció.
- Ilyen gyorsan?
- Volt némi szerencsénk. De ezt majd a felvétel után foglalnám össze.
- Persze Fedor, halljuk.
Szimonov kinyitotta a laptopját, és letette Vladimir Putyin fotelja elé, a tárgyalóasztalra.
- A felvétel eredetiben csaknem két órás, de a számunkra érdekes rész csak öt perc. Ezt mutatnám meg, a többi szerintem az ügy szempontjából lényegtelen.
- Hmmm. értem. Gondolom hálószobás romantika.
- Majdnem - mosolygott az elnökre az FSZB igazgatója. - A mikrofon egy medencét figyel, a beszélgetés a partján történt, nyugágyakban, a többi rész a vízben.
- Az amerikaiak sosem bírnak magukkal, ez a gyenge pontjuk. Összekeverik a magánéletet a munkahelyükkel.
- Ezúttal is pontosan ez történt.
- Kik a szereplők?
- George Bannister a férfi, a NASA igazgatója, a nő pedig valószínűleg Kyra Martin, az egyik fizikusuk.
- Valószínűleg?
- Kameránk nincs, hangminták alapján dolgoztunk. De meggyőző az egyezés.
- Rendben. Mehet.
Szimonov elindította a felvételt, tiszták voltak a hangok, még a lombsusogást is hallani lehetett.
- George, szakmázhatunk kicsit?
- Persze, kedves. Hozzak neked valami innivalót bentről?
- Nem, így ahogy vagyunk, pont tökéletes. Nem tévedett Malcolm az időhatárokkal kapcsolatban?
- Mire gondolsz?
- Három hónapot mondott az indulásra, további négyet meg az útra. Nem az én szakterületem, de azért eléggé képben vagyok, és ez kevés.
- Melyik része?
- Mindkettő.
- Tényleg készen leszünk három hónap alatt. Lakómoduljaink már régóta vannak, mindennel felszerelve, agyontesztelve, ki fogják bírni a marsi állapotokat. Az egyetlen hiányzó láncszemünk a hordozórakéta volt. De Malcolmék már engedélyre várnak csal, és kipróbálhatjuk a Zeust.
- Szerény név. - hallatszott, ahogy a lány fölkacag - Isteni teljesítménye van?
- Háromszoros terhet tud vinni, mint a Saturn-V.
- Atyaég. Hatalmas lehet.
- Nem az, sőt kisebb annál. Új hajtóanyagaink vannak, és épp a te laborodtól kaptak hozzá olyan titánötvözetet, amelyik kibírja a megnövekedett nyomást.
- Rémlik ilyesmi. De mióta a miraklit van, ezekkel keveset foglalkoztam.
- Te igen, de a csapatod akkor is végrehajtja a korábbi utasításaidat, ha közben mágiára adod fejed.
- Mennyit tudunk fölemelni?
- Négyszáz tonnát. Több mint elég.
- Valóban. És az út? Eddig a legrövidebb hat hónap volt, de az egy légkörelemző műholdunk volt, alig egy tonnás. Lehetett vele hasítani rendesen. Most meg száztonnákat kell cipelni.
- A Zeus tényleg nagyon jó. Nemcsak erős, gyors is. Alig várom az első tesztjét.
- Mikor lesz?
- Szerdán. Igen, persze hogy velem jöhetsz - a férfi felnevetett, és csatlakozott hozzá a nő is. - A Kennedy-n lesz.
- Akkor megint viszel a táltosodon?
- Oda-vissza, kedves.
A felvétel leállt, Szimonov becsukta a laptopot, elvette Putyin elől.
- Hallotta, elnök úr. Az amerikaiak mennek, és nagyon magabiztosak.
- Igen Fedor, megcsinálják. Lesz melldöngetés. Dehát ez van, majd kitalálunk valamit az ellensúlyozásukra. De semmi utalás nem volt semmiféle különleges anyagra.
- Lesz majd az is, elnök úr. Tökéletesen óvatlanok, fogalmuk sincs róla, hogy minden szavukat halljuk.
- Jó munka, Fedor. Gratulálj a nevemben az ottani emberünknek. Jó helyet szerelte a fülünket.
- Meglesz, biztosan örömmel fogadja majd. De itt van egy kis probléma, amire utaltam még a felvétel előtt.
- Igen?
- Nem a mi mikrofonunk.
- Micsoda???
- Az ügynökünk kinézte a helyet, ahová telepíteni akarta a technikánkat, de valakik megelőzték. Ugyanott volt már egy, ahová rögzítette volna.
- Hmmm. Tudjuk, kik tették oda?
- Nem, elnök úr. Polgári használatra gyártott, igaz abból a csúcsmodell. A CIA-nak van jobb, és szerintem a Moszadnak is.
- Kína?
- Lehet, de egyelőre csak találgatunk mi is.
- De ha ez nem a mi mikrofonunk, akkor hogyan szereztük a felvételt?
- Az emberünk a legnagyobb amerikai elektronikai cég egyik vezető fejlesztője. Pont azé, amelyik a mikrofont gyártja. Ismerte a kódolását, és rákapcsolódott.
- Orosz találékonyság - nevetett föl Putyin. - Akkor megtakarítottunk egy saját mikrofont. Gondolom ezek után nem tette föl a miénket is. Kicsit feltűnő lett volna.
- Nem, az amerikait használjuk, tényleg nagyon jó minőségű.
- Igen, hallottam. Ezek szerint van még valaki, aki már tudja, hogy az amerikaiak indulnak a Marsra.
- Mármint a mikrofon gazdája.
- Úgy van.
- Dolgozunk rajta, hogy kiderítsük, kié.
- Rendben, Fedor. Remek munkát végeztek.
---
Dick Nichols ránézett a műszerfalra: még este hét óra sem volt, de társa máris megérkezett, hogy leváltsa őt. Leparkolta a sötétkék Chryslert, és már ugrott is ki a kocsiból, hogy a jobb oldali ajtót feltépve bevágódjon mellé.
- Hatalmas hírem van, Dick.
- Szia Nick. Korán jöttél.
- Ja, szia, bocs. Hallgasd ezt meg. - és egy pendrive-ot nyújtott felé.
- Oké - mondta Nichols, és rácsatlakoztatta a hifire a szerkentyűt. - Mi van rajta?
- Öt perc az egész, annyit kibírsz, aztán mondom a többit.
- Rendben.
Csendben végighallgatták a rögzített beszélgetést, aztán Nichols megszólalt:
- Mikori?
- Tegnap délután készült. Hosszabb, de nem akartalak hergelni a többi részével. Így is rabja vagy a leányzónak.
- Ehhh - legyintett Nichols. - Tisztelem Kyrát az eszéért, a tudásáért, de semmi több. Te se láss bele többet.
- Jó, akkor a többi részt majd le is törlöm.
- Nyugodtan.
- Fejlődsz Dick. Képes vagy elrejteni az érzéseidet.
- Na, hagyd a hülyeséget Nick. Bent voltál az irodában, gondolom.
- Tegnap nem volt energiám rá, de ma benéztem. És mint látod, bocs, hallod, érdemes is volt.
- Mai felvétel nincs?
- Pocsék idő van egész nap, ha esőcseppeket akarsz hallgatni, azt lehet, mást nem. A házban gubbasztottak. Bár szerintem ott sem unatkoznak.
- Hagyd már a magánéletüket. Olyan vagy mint egy gyerek, akinek a kezébe került egy sexmagazin.
- Jólvan na, csak húzlak. Hátha beugrasz - a sötét utastérben is látszott Brown farkasvigyora.
- Mint látod, nem. - szólt vissza hűvösen Nichols. - Csak azt nem értem, miért rohantál ezzel, mi nem ért rá még egy órát.
- Nyugi, emiatt nem kell átszerveznünk a félnapos váltásokat. reggel nyolcig itt leszek.
- Nem válaszoltál. Mi ebben ilyen sürgős? Épp azt erősíti meg, amit mondtam Neked. Mars-expedíció lesz, semmi titkolni valójuk nincs. Árnyékra vetődtél az anyagszerkezettani laboros hülyeségeddel.
- Biztos vagy benne?
- Holtbiztos.
- Na, akkor figyelj. És tanulj - vigyorgott megint Brown. - Malcolm Fordról beszélnek, igaz?
- Igaz. És?
- Türelem. A főmérnök mondott nekik egy időtáblát az expedícióra, azt vitatja a kedvenc fizikusod.
- Még mindig igaz. És még mindig kérdem: és?
- Drágajó Dick, megmondanád, mikor beszéltek erről Forddal?
- Gondolom előtte. Olyan a beszélgetés, mintha hazaérés után maguk között folytatnának egy másikat.
- Remek. És mikor és hol történt az induló beszélgetés?
- Gondolom még pénteken, a NASA-ban.
- Nem, Bannister a csajjal lelécelt az F-15-ösével, szerintem Washingtonba. Tán a szenátorukhoz, vagy Ted Hunthoz. Esetleg mindkettejükhöz.
- De hazaérés után bementek a központba, arra emlékszem.
- Ja, nagyjából öt percre. és ellenőriztem: a főmérnök akkor nem volt bent.
- Akkor telefonon is beszélhettek.
- Sokszor óvatlanok, de ennyire azért nem. Nem fognak telefoncsevejeket folytatni új, letesztelés előtt álló rakétákról, az biztos. Ráadásul ahhoz Kyrának is hallania kellett volna az egészet, hiszen ő kezdi a témát. Kihangosított otthoni telefon-beszélgetés a Mars expedíció időtáblájáról?
- Jó, ez tényleg valószínűtlen. Lehet, hogy bementek szombaton a központba.
- Te voltál itt ügyeletben, mondd meg Te, mikor indultak el, és mikor érkeztek haza. Parancsolj.
- Reggel nyolc körül indultak, és ebédidőre érkeztek vissza. Pont elég ahhoz, hogy bemenjenek Houstonba.
- Valóban, nekem is ez jutott eszembe. Csakhogy nem jártak benn. És a NASA egyik telephelyén sem. Megnéztem minden videofelvételt, egyiken sincsenek. Mellesleg Malcolm Ford sincs.
- Elmentek együtt ebédelni, tessék.
- De úgy, hogy dél körül már itthon is voltak. Mindezt az ifjú párunk első, egymással töltött szombatján.
- Jó, inkább mondd, mire akarsz kilyukadni.
- Malcolm Ford itt lakik két utcával följebb a dombon. Ha vele akartak volna találkozni hármasban, egyszerűen átsétálnak hozzá. Vagy méginkább áthívják magukhoz. De nem ezt tették.
- Oké, valóban furcsa. Tehát?
- Egyszerű ez, Dick. Van valahol egy olyan hely, ahol titokban tudnak találkozni. És bármit megbeszélhetnek, és bárkivel, mindenkit kizárva. Minket is. Márpedig ha ez csak a Mars-expedícióról szól, akkor mi szükségük lenne rá?
---
- Jó reggelt, drágám. Már vártalak - mosolygott Timothy Austin Susan-re, és hellyel kínálta.
- Üdvozlöm, Tim. Elnézést, hogy ismét bejelentkezés nélkül jöttem - válaszolt a nő, helyet foglalt, aztán hirtelen ráébredt, mit is mondott az imént a szenátus demokrata többségi vezetője. - Várt?
- Persze. Jól érezted magad Camp Davidben?
Susan nyelt egyet, aztán még egyet.
- Ezt meg honnan tudja, Tim?
- Susan, épp azért kedvellek, mert ha Te valamibe belevágsz, ott felpörögnek az események - nevetett rá Austin.
- Tényleg voltam az elnöki nyaralóban. És tényleg nem értem, ez honnan derült ki. A szenátorok mozgását is követi a titkosszolgálat?
- Dehogy.
- Akkor?
- Ha a vezető demokrata szenátorokat vasárnap hívja az elnöki kabinetfőnök, hogy a két ház együttes ülésén való pénteki részvételre kérje, annak oka van.
- Én nem kaptam hívást, nem tudtam erről.
- Téged, drágám, persze hogy nem hívtak. Te már tudtál róla. Illetve hát, része voltál az erről szóló döntésnek. No, de erről ennyit, inkább mesélj.
- Nyitott volt az elnök. Sőt, inkább lelkes.
- Min lepődtél meg, Susan? Épp történelmi nagysággá teszed.
- Igen, tudom, de nemcsak ezért. Tényleg támogatja az expedíciót. Leültetett a Kennedy-padra, hogy ott beszélgessünk.
- Hát, ha sikerül a Marson emberlakta bázist létrehoznunk, akkor az Ő padja is jelkép lesz minden utánunk jövőnek. Ötven év múlva az akkori Susan Preston az akkori elnökkel a Morgan-padon fogja megbeszélni az első csillagközi űrutazás részleteit.
A nő egy pillanatra megmerevedett, szerencsére Austin ebből semmit sem vett észre. Legszívesebben kibökte volna, hogy dehogy kell ilyesmire ötven évet várni. Az idős, és tekintélyes szenátor annyira kedves volt, és olyan őszintén támogatta, hogy legszívesebben megosztotta volna vele az igazságot. Aztán inkább a közben megérkezett kávéba kortyolt bele, vissza is nyerte a lélekjelenlétét.
- Mindenben megállapodtunk az elnökkel. Megvan Josh ötmilliárdos DARPA-fejlesztése is. Sőt.
- Sőt. - mosolygott Austin. - Ezt a sőt-öt fejtsd ki, Valami azt súgja, hogy ez a legizgalmasabb.
- Ha mindkét ház megszavazza az előterjesztést, felhív maga mellé a szónoki emelvényre. És George-ot is. Mellesleg össze is tegeződtünk - mosolyodott el Susan is.
- Nocsak. Tényleg hálás Neked, Susan. És van is miért. Voltam már nála párszor Camp Davidben, de a tegeződést sosem ajánlotta föl. Kiket hív még föl maga mellé?
- Senki mást.
- Humphrey Roddick?
- Őt sem.
Austin fölállt a foteljéből, és sétálgatni kezdett. Láthatóan meglepte, hogy a republikánusok következő elnökjelöltjét Morgan kihagyja a legünnepélyesebb aktusból.
- Lennék pók a falon, mikor ezt az elnök közli az alelnökével. - kacsintott Susan-re.
- Én is - nevetett a nő. - Ha nem az oválisban lennének, szerintem Roddick nekimenne Morgan-nek.
- Valami olyasmi. A legfontosabb kampánytémájától fosztják meg éppen. Telerodeózhatta volna az országot, hogy a republikánusok meghódították a Marsot.
- Ehhez képest én fogok az elnök mellett állni, magasba emelt kezekkel a történelmi fotón.
- És ezzel persze válaszoltál is a múltkori kérdésemre.
- Mármint?
- Nyilván nem lehetsz a demokraták elnökjelöltje, ha Morgan felhív maga mellé az emelvényre. Ekkora gesztust még ő sem tehet a demokratáknak, mert a pártjában a fejét vennék érte. És gondolom a szavadat is adtad, hogy nem leszel az. Két legyet egycsapásra. - mosolygott Susan-re a többségi vezető. - Pedig remek elnök lennél. Pont az ilyen ügyes húzások mutatják meg, mennyire.
- Bocs, Tim. Nekem tényleg fontosabb ez az expedíció mindennél.
- Igazából már a múltkor rájöttem. Semmi baj, fiatal vagy még, és gondolom arra nem vállaltál kötelezettséget, hogy soha nem leszel a demokraták jelöltje.
- Dehogy. Nem is tettem volna, de nem is kért ilyesmit az elnök.
- Rendben. Szóval akkor pénteken este hatkor történelmet írunk.
- Nem lesz semmi probléma?
- Az ilyen alkalmak ritkák, nem fognak sem a szenátorok, sem a képviselők ostobaságot csinálni. Tudják mikor kell vitatkozni, és mikor kell a nemzet egységét és nagyságát demonstrálni.
- Biztos benne, Tim?
- Persze. Tudod Susan, a nagypolitika kérgesíti az ember lelkét. Ha nem lennének néha olyan ünnepeink, amikor átéljük saját tevékenységünk értelmét, kiszáradnánk. Nemcsak az elnök kap Tőled ajándékot pénteken. Mi is. És minden amerikai.
---
- Isten hozta, Nick. Sokat kellett várnia?
- Tíz percet, igazgató úr. Nem vészes, pláne, hogy nem jelentkeztem be előre.
- Rendben, azért a CIA-t sem szabad túl sokat várakoztatni. Miben segíthetek?
- Hoztam Önnek valamit, igazgató úr. Letehetem az íróasztalára?
- Persze, pakoljon csak.
- Köszönöm.
Brown kirakta a papírzacskóból a mikrofont a kábellel és a tápegységgel, mellé pedig egy nyomtatott papírlapot. Aztán fürkészően Bannister szemébe nézett.
- Első ránézésre azt hittem, hogy hamburger, meg sültkrumli lesz a zacskóban. De ez se rossz. Mik ezek? - kérdezte az igazgató.
- Frissen leszerelt lehallgató-készülék. Az Ön medencéjére volt irányozva.
- Értem. És a papírlap?
- Egy orosz követségi adatforgalmazás fordítása. Egy párbeszédről, amelynek a Mars-expedíció a témája.
- Szóval óvatlan voltam.
- Azt hiszem, igen.
- Visszagondolva, csak egyszer folytattam ilyen témáról beszélgetést. Szombaton, nagyjából dél körül.
- Ez az, igazgató úr.
- Akkor azért nem akkora a baj. Nem beszéltem hadititkokról, szerencsére. - mosolygott Bannister az ügynökre.
- Igen, azt hiszem sikerült időben lépnünk.
- Hogyan találta meg a készüléket?
- Mikor az orosz íratot megkaptam fordításban, végiggondoltam, hogyan rögzíthették. Vagy az élősövénybe, vagy a házával szemközti diófák lombjai közé kellett rakniuk a mikrofont.
- Műhold is lehetett volna.
- Nem, az képrögzítésre kiváló, de hangot olyan magasságból nem lehet fölvenni.
- Megnyugtató - mosolygott rendületlenül az igazgató. - Az oroszok is a mi gyártmányainkat használják?
- Hogyhogy?
Bannister kézbe vette a tápegységet, és a rajta lévő kis emblémát Brown felé mutatta.
- General Electric.
- Tényleg. Ezt észre sem vettem, ahogy lekaptam a fáról, siettem ide.
- Találtak már amerikai gyártmányú mikrofonszettet máskor is orosz eredetű lehallgatásoknál?
- Előfordult. Azt használják,. amihez a legkönnyebben hozzáférnek.
- Értem. Ez jó minőségű, gondolom.
- Igen, nagyon jó.
- Nos, akkor térjen a tárgyra, ügynök. Mit szeretne tőlem?
- Meg kell védenünk a házát, igazgató úr. Ahol egy poloska van, ott több is lehet.
- Egyetértek. Mi a teendőm?
- Járuljon hozzá, hogy védelmi rendszereket telepítsünk az utcára, a kertjébe, és persze magába az épületbe is.
- Elektronikus jelzőrendszerek?
- Igen, meg zavaróadók. Minden frekvencián lehetetlenné teszik a mikrofonok jeltovábbítását.
- Mennyi időbe telik ezeket fölszerelni?
- Egy délután alatt meg is lennénk vele.
- Remek.
- Mikor kezdhetjük, uram?
- Holnap reggel nyolckor legyenek a házamnál. A főmérnököm, Malcolm Ford fogja várni Önöket. Adják át neki az összes szerkentyűjüket, mondják el, melyik mire való, és majd ő gondoskodik a felszerelésükről.
- Elnézést igazgató úr, de ezek titkos eszközök.
- A főmérnököm többször átesett már teljeskörű nemzetbiztonsági átvilágításon, a titoktartási nyilatkozata megvan a CIA irattárában is. Jogosult bármilyen NASA-val kapcsolatos ügyben bármilyen információ birtoklására, és használatára. Gondolom nem vita tárgya, hogy a NASA igazgatójának titkosszolgálati védelme pont ebbe a körbe esik.
- Hát, elég meglepő eljárás - nyögte Brown.
- Nos, van még valami, Nick? - mosolygott továbbra is Bannister. - Ha nincs, akkor folytatnám a teendőimet. És holnap reggel nyolckor a főmérnök úr a házam előtt várja Önöket.
---
Victor Kamsky szállodai szobájának erkélyén állt és nézte Houston nyüzsgését. Valójában azonban teljesen mást látott: a Fekete-tenger hullámait, amint éppen krími dácsájának partjait mossák. És a dolgozószobájának falán pedig ott virít bekeretezve a legmagasabb orosz katonai kitüntetés. Najó, ébresztő - szakította félbe a jóleső álmodozást. - Sok munka lesz még addig, sőt igazából most kezd majd beérni az elmúlt évek rengeteg kockázat-vállalása.
Mielőtt kijött volna az erkélyre, hogy egy ünnepi cigire gyújtson, friss üzenetet kapott. Nem a szokásos követségi csatornán, hanem egyenesen Moszkvából. Fedor Szimonov pedig ritkán küld bárkinek gratulációt. Olyanról meg még nem is hallott, hogy abban az elnök személyes nagyrabecsülését kifejező sorok is találhatók. Sőt, az üzenet egyenesen azokkal kezdődött. Ez pedig nagyon sokat jelenthet a jövőre nézve.
Nemcsak a legmagasabb szintű politikai és anyagi elismerést, hanem biztonságot is. Kamsky tudta magáról, hogy kiváló ügynök, de azért ebben a szakmában előfordulnak lebukások. És a terepen dolgozó alacsonyabb beosztásúakat az FSZB magára hagyja ilyen esetekben. A diplomáciában nem mutat jól, ha egy ország elismeri, hogy egy másikban kémkedik. Mindenki tudja, hogy ez történik, hiszen mindenki teszi, de ezt nyilvánosan igen ritkán vallják be.
Kivétel, ha igen értékes személyről van szó, akinek a képességei, a szolgálatai többet érnek, mint a kémkedés beismerése. Putyin és Szimonov személyes gratulációja épp ilyen kivételes helyzetűvé avatta Kamskyt. Nagyon értékes lehet az elküldött beszélgetés, és valószínűleg annak gyorsasága segített az elismerés ilyen szintű kivívásában. Hisz alig pár napja kapta a feladatot, és máris le tudott valamit tenni az asztalra. És nem is akármit, mint az a vezetők reakciójából kiderült.
Ha ugyanígy teszi tovább a dolgát, talán megbízzák az amerikai FSZB-hálózat vezetésével. Beköltözhet a washingtoni nagykövetségre, és az már jóval kevésbé kockázatos, mint a General Electric vezető fejlesztőjeként minden fontos kódrendszert elküldeni Moszkvába. Nincs ugyanis ráhatása, hogy mikor melyiket használják föl, és előfordulhat olyan baleset, hogy az amerikaik rájönnek, mitől is váltak a megfejthetetlen rejtjeleik nagyon is megfejthetőkké.
És akkor gyorsan megtalálják a kakukktojást. Aztán már a jóindulatukra lenne utalva, ami ebben a szakmában nem létezik. És éppen ebben jelentett hatalmas garanciát az elnöki elismerés. Nem fogják terepen hagyni, elfelejtve valahol egy magányos cellában, ahová rendszeresen vallatók érkeznek, hogy kipróbálják rajta a legújabb információ-szerzési módszereiket. Hanem kicserélik egy hasonló fontosságú, oroszok által elfogott amerikai kémre.
Kamsky elnyomta a csikké égett cigarettát, és odaült a laptopjáhaz. Ideje dolgozni egy kicsit, az eredmények nem maguktól jönnek. És bár hétfő van, az igazgató és barátnője valószínűleg a NASA-ban van, de lehet akár szerencséje is. Mert hátha mégsem. Átkapcsolta a lehallgató-rendszert felvevő módból élőbe, és figyelni kezdett. Csend volt, ami nem lepte meg. Az azonban igen, hogy ez a csend teljes volt. Sehol a lombsusogás, a madarak csicsergése, a környéken zajló élet hangjai.
Előfordul persze ilyesmi, a számítógépeknek lelke van, ezt már megtapasztalta. Sokat segíthet egy újraindítás, nosza. Várt, amíg a rendszere újra összeállt, és újra bekapcsolta a lehallgató programot. És megint semmi. Ellenőrizte a beállításokat, és észre is vette, amit nem szeretett volna: nincs jel. Nem a gépben van a hiba, hanem odakint a fa lombkoronájában. Hogy mi, azt azonban innen nem tudja megállapítani. Lesz egy utam éjszaka - jutott döntésre, aztán bekapcsolta a kávéfőzőt. Az legalább biztosan működik.
---
Kéttonnányi acél rázkódott, ahogy Dick Nichols nevetett Chrysler egyterűjének kormányánál. Még hátra is tolta az ülést, hogy kétméteres testének legyen helye a mulatságoz. Nick Brown nem ilyen reakcióra várt, mikor Bannisternél tett látogatása után beült mellé, hogy beszámoljon akciójáról. Dührohamra számított, hiszen átverte a társát. Megbeszélték, hogy együtt mennek be az igazgatóhoz, ehhez képest kihasználta, hogy Nichols kint van őrségben a háznál, és szólózott egyet. Aminek a sikerességét épp a rázkódó autó mutatta.
- Hát Nick, ezt rohadtul megérdemelted. - nyerte vissza beszédkészségét Nichols. - Hülyének nézted a NASA igazgatóját, és hülyét csináltál saját magadból. De még mekkorát! - és ismét kitört belőle a nevetési roham.
- Minek örülsz ennyire? - sziszegte Brown. - Sosem fogunk bejutni Bannister házába.
- Te idióta, - vigyorgott rá a társa - épp most árultad el nekem, mit terveztél valójában.
- Merthogy? - hökkent meg az ügynök.
- Mi a fenének akartál volna bejutni oda? Kívülről is meg lehet védeni a házat, a kertet, meg mindent. Poloskákat akartál felszerelni. És olyan hülyén csináltad, hogy ez az igazgatónak is azonnal lejött.
- Eszem ágában sem volt ilyesmi - mondta komolyan Brown.
- Ezzel máshol próbálkozz Nick. Ennyit az ígéretedről, hogy betartod a szabályokat. Átvertél engem, megpróbáltad ugyanezt Bannisterrel. Leírtad magad. Mindkettőnknél.
- Jó, és akkor most?
- Nick csezdmeg, van neked arról fogalmad, hogy a NASA igazgatói székébe kik kerülhetnek?
- Űrhajósok, ennyit azért tudok, ne leckéztess.
- Ja, űrhajósok. Akikből van vagy száz, de csak egyet választanak ki közülük. A legjobbat. Több esze van Bannisternek, mint amit egyáltalán el tudsz képzelni.
- Előrébb lennénk, ha nem istenítenéd őket.
- Mégis mit gondoltál, mikor az orra alá toltál egy General Electric készüléket? Van fogalmad arról, hogy milyen és mennyi csúcstechnikát használnak az űrhajókon? Bannisternek egy másodpercébe telt, hogy felismerje, amit eléraktál. Szívesen meghallgattam volna a gondolatait, mikor el akartad vele hitetni, hogy egy amerikai mikrofonszettel hallgatják le az oroszok.
- Oké, elcsesztem. Akkor még egyszer megkérdezem: most mi legyen?
- Rendben Nick, játsszuk le. Ha én erről teszek egy jelentést a központnak, amit ráadásul a NASA igazgatója tud tanusítani, a Te pályafutásodnak annyi. Eddig világos, gondolom - nézett metsző hidegséggel Brownra Nichols.
- Igen, valószínűleg kirúgna.
- Nem valószínűleg, fejezd be a kamuzást végre. Halálbiztos, és azonnal, és úgy, hogy sehol nem kapnál munkát a továbbiakban. Mármint komoly szervezetnél. Mehetnél biztonsági őrnek szupermarketekbe. Persze csak addig, amíg meg nem vádolod a tulajdonosát, hogy saját magától lopott. - és újra felnevetett.
- Jó, megaláztál, talán meg is érdemeltem.
- Meg. Most szépen menjél haza, Nick. Kivettél egy hét szabadságot. A holnap reggeli dolgot a főmérnökkel én elintézem. Egy hetet kibírok társ nélkül is.
- Nem tudsz egyszerre az irodában lenni, meg itt is figyelni. Ne felejtsd el, hogy a két orosz az élősövénynél nagyon is valóságos volt.
- Tudom Nick. De a Te jelenléted egyelőre nem növeli, hanem csökkenti a NASA biztonságát. Lesz egy heted, hogy végiggondold, ki az ellenség. Mert nem Bannister, és nem Kyra.
- Elég lenne pár nap, hidd el. És nem vagy a főnököm, hogy utasíts.
- Nem, én nem. Viszont Fred Parker nagyon is. És nem kétséges, hogy ő nem egyhetes szabira küldene, ha megkapná a jelentésemet. Úgyhogy nincs választásod, pajtás. Mostantól azt teszed, amit mondok, vagy mész a levesbe. Érthető voltam?
- Rendben Dick Tudomásul véve.
- Helyes. És ez volt az utolsó dobásod.
---
- Drágám, itthon vagyunk.
- Köszönöm kedvesem, Észrevettem - mosolygott az igazgató a lányra.
- Csak gondoltam, szólok. Hátha nem tűnt föl. Egész nap azzal ráztál le odabent, hogy majd idehaza.
- Két perc. Egész jó.
- Mi két perc?
- Nagyjából ennyi telt el, mióta becsuktam magunk mögött az ajtót. Egész jó. Kíváncsi voltam, meddig bírod. - kacsintott Bannister.
- Na, kifűzöd végre a bakancsod? Mesélj már.
- Oké. Dőljünk be a kuckóba.
A kuckó a nappaliban álló méretes kanapé volt, megbeszélésnél öten is elfértek volna rajta. Kettejüknek több mint elég volt, hogy egymás karjaiba bújhassanak.
- Na, most már semmi ürügyed a hallgatásra. Okos és szép kedvesed csüng ajkaidon várakozásteljes figyelemmel.
- Szóval a lényeg: tökéletesen bevált a terved.
- Melyik?
- Na, ennyit a várakozásteljes figyelemről - nevetett Bannister.
- Jól van na. Szóval melyik?
- Igazad volt Nick Brown-nal kapcsolatban.
- Sunyi alak.
- Az. Nem fogod elhinni, mi történt.
- Goerge drágám, a hihetőség határait azért a miraklit erősen kitolta.
- Jó, azért ennyire ez nem bonyolult. A lényeg: ma bejött hozzám, és lepakolta az asztalomra a saját lehallgatókészülékét.
- Nem értem. Bevallotta, hogy figyel minket?
- Dehogy. Kitalált egy sztorit, hogy az oroszok csinálják. Elém rakott egy állítólagos lehallgatási jegyzőkönyvet, amiben szóról szóra a medencés szövegünk volt.
- Na, ne mondd már, hogy értesz oroszul, drágám.
- Nem is, azt akarta nekem beadni, hogy angolra fordítva hozta. Hitelesebb lett volna, ha cirill betűs írást hoz, de nem ez volt az igazi gond.
- Hanem?
- Klassz cucc volt a mikrofonkészlet, amit bizonyítékként elém tett. Használunk mi is ilyeneket, igaz, teljesen más célokra. Csakhát azt nem valami orosz titkosszolgálati cég, hanem a General Electric gyártotta.
- De hülye! - nevetett föl a lány. - Azt hitte, dunsztod nincs az elektronikáról?
- Azt.
- Szóval beugrott.
- Teljesen. Jó volt a megérzésed. Meg az alakításod is.
- A jó műsor az előadás átélésén múlik. Hiteles volt, szerintem neked nem kell bizonyítanom.
- El is adta azt a részt, amit üzenni akartunk. Csak ezt nem értem, miért voltál ennyire biztos abban, hogy a medencénél fognak minket lehallgatni. Lehetett volna a NASA valamelyik irodájában, vagy épp a cigizópadodnál a poloska.
- Kizárt. Hála Neked, kedvesem, nem tehetnek odabent bármit, amihez kedvük van. Ha bárki kiszúrja az oda nem való eszközt, mindketten röpülhetnek vissza Langley-be, aztán onnan meg az ismeretlenség homályába. Márpedig a NASA-nál elég sokan, és elég jól értenek az elektromos kütyükhöz, nagy az esélye a lebukásnak.
- Itthon viszont biztonságban vagyunk, ráadásul most jöttünk össze, tehát csivitelünk mindenről és mindenhol, ahogy a friss szerelmesek szoktak.
- Így van. Pláne a medencében, lássuk be, sok mindenre alkalmas. Nem véletlenül építtetted olyan mélységűre, hogy leérjen a lábad - mosolygott Kyra kacéran Bannisterre.
- Az élősövény, meg a magas fák pedig egyenesen felkínálták a helyet egy jó kis puskamikrofonra.
- Segítek, egyetlenem: diófák.
- Kösz, ilyen mélységig nem mélyedtem el közvetlen környezetem tanulmányozásában.
- Nem is kell, elég lesz, ha a fejedre pottyan egy dió. Tudod, gravitáció, így talán jobban beleillik a világképedbe.
- Na, jól van, látom elemedben vagy. De a medencét azért egy ideig kerüljük. Nincs több ingyenműsor.
---
Vasárnap egész nap esett, de a lehallgatókészülékek ennél rosszabb időjárási viszonyok között sem szoktak elromlani. Mi sem lett volna egyszerűbb, mint újra felmászni a fára, és meggyőződni róla, hogy még ott van a mikrofon-szett, ahol találta, de Viktor Kamsky ösztönei mást súgtak. Azokra pedig az ő szakmájában hallgatni kell. Ha nem kap több jelet Bannister házától, annak oka van, és aligha technikai.
Talán észrevették, hogy ő is rákapcsolódott az adásra? Ezt kizárhatta, a készülék jeladója nagyjából húsz kilométeres körzetbe sugárzott, és bárki foghatta, aki ráállt a frekvenciájára. Sok ezren akár. Persze valójában semmit nem hallottak, csak recsegést, a rejtjelező kód nélkül elektronikus háttérzajként zörgött a rádiókban, továbbtekerésre ösztönözve azok tulajdonosait.
Nem, azok a valakik, akik őt megelőzve felszerelték, valószínűleg leszerelték közben. Hogy miért, erre jelenleg nincs jó válasz. Hiszen abban sem lehet biztos, kik tették föl. Meg egyáltalán semmiben. Ilyenkor pedig az óvatosság különösen indokolt. Valami történik a NASA igazgatójának házánál, ennyi biztos. Először tehát arról kell meggyőződnie, hogy többszereplős-e a játszma éjszakánként is. Ha igen, akkor nem túl okos dolog fára mászni, mert nem magától fog lejönni.
A módszer, amit választott, egy évtizede még lehetetlen lett volna. De mióta a paintball annyira elterjedt, hogy amerikaik százezrei űzték napi szinten, kereslet támadt éjjellátó sisakokra. Voltak, akik a nappali embervadászattal nem érték be, és amire kereslet van, arra gyorsan lett kínálat is. A General Electric is gyártott infraszemüveges sisakot, és az mindig ott lapult Kamsky utazótáskájában. Nem hasonlítható persze egy katonai csúcsmodellhez, de a célnak épp megfelel.
Korántsem biztos ugyanis, hogy ugyanazok szerelték le a mikrofonszettet, akik föltették. Mikor a lelkes orosz amatőr párost beküldte csalinak, senki nem harapott rájuk. És azóta sem, erről meggyőződött napközben. De változhattak közben a dolgok. Az amerikaiak sokszor túl nagyvonalúak, óvatlanok, de azért nem mindig. Az idők folyamán sok lebukott orosz ügynök igazolhatta volna ezt a tételt. De többségük nem volt már abban a helyzetben, hogy megtegye.
Ha védelem alá vették a házat, akár a NASA saját emberei, akár a CIA, vagy az FBI, akkor ott nemcsak elektromos szerkezeteket telepítettek. Kamsky kiismerte eléggé mostanra az amerikaiak módszereit, és ezek egyike az autós megfigyelés volt. Néha elgondolkodott rajta, hogy a technológia mai színvonalán erre mi szükség, de mivel ésszerű magyarázatot nem talált, ennyiben hagyta. Szeretnek autóban üldögélve sheriffet játszani, ez valami hagyomány lehet náluk.
Arra azonban remek, hogy kiszúrja az autóban üldögélőt. Mert ha az van, akkor biztos lehet abban, hogy egy megfigyelendő objektumot védelem alá helyeztek. És ehhez kellett az infrás sisak. Éjszaka nem lehet belátni a parkoló kocsikba, de könnyű megállapítani a hőkép alapján, ha valamelyik kocsiban üldögél valaki. Így aztán Viktor Kamsky épp befordult Bannister utcájába, hogy közepes sebességgel, bármiféle feltűnést kerülve végighajtson rajta.
Éjjel egy óra volt, ilyenkor egy kertvárosi részben teljes a nyugalom. Semmi jövés-menés, ha mégis autóban ül valaki, és nem járó motorral, épp megérkezve haza, vagy indulva otthonról, akkor az bizony találat. Infrasisakban nem könnyű vezetni, de még mindig jobb, mint anélkül belesétálni egy csapdába. Közeledett az igazgató házához, épp a fa mellett ment el, ami oly hasznosnak bizonyult nemrég.
Aztán továbbgördülve meglátta, amiért jött. Egy egyterű Chryslerben hatalmas hőfoltot. És a kocsi belső terének is más volt a hőmérséklete, mint a mellette parkoló többi járműé. Hűvösebb volt, nyilván ment odabent a légkondi. Ez volt a másik olyan amerikai mánia, amin Kamsky jókat mulatott. És ugyanúgy a hasznára volt, mint mikor sheriffet játszottak. Végiggördült az utcán, és hazakanyarodott a hotel felé.
Levette az infrasisakot, nem volt már szüksége rá, a feladatát remekül teljesítette. Az éjszaka közepén a kihalt külvárosban egy hatalmas termetű férfi üldögél a kocsijában a légkondiját üzemeltetve. Tipikus CIA-védelem. És ahol ember van, ott van technika is. Zavaró-rendszerek, jelforrás-bemérők, kamerák, mikrofonok, rezgésgátló fóliák, meg minden, ami a megfigyelést lehetetlenné, és roppant kockázatossá teszi. Rendben, új terv kell - döntött Kamsky, és rálépett a gázra, hogy mielőbb aludni térhessen.
---
- Istenem, elkések - ült föl hirtelen az ágyban Susan Preston. - Mennyi az idő? Nem szólt az ébresztő?
- Lassíts kedvesem - mosolygott rá David Panotti. - Én kapcsoltam ki a telefonodat.
- De miért?
- Olyan édesen aludtál. Végigkacagtad az éjszakát.
- Ne szédíts, David. Mennyi az idő?
- Nagyjából tíz óra lehet. Hová sietsz?
- Tíz óra??? - nézett a nő döbbenten Davidre.
- Annyi. És lehetne tizenegy is. Semmi dolgod egészen délután kettőig, kedvesem. Tudod, én vagyok a személyi titkárod.
- Biztos?
- Holtbiztos. És mint mondtam, végigkacagtad az éjszakát. Vártam, mikor pattansz ki az ágyból, hogy álmodban táncra perdülj. - mosolygott újra a nőre a férfi. - Nem késel el sehonnan kedves. Minden dolgodat elvégezted az elmúlt napokban.
- Jó, ez igaz - mosolyodott el végre Susan, aztán beletúrt David hajába. - Azért nemcsak a munka foglalkoztatott. És az éjszakai viháncolásomban biztos, hogy Neked is nagy szereped van.
- Lehet, bár épp a saját nevemet nem hallottam.
- Beszéltem álmomban?
- Hajjajj - nevetett David. Azt hiszem aggódnom kéne egy bizonyos Thomas miatt. Ha nem mondtad el tízszer, akkor egyszer sem.
- Aha. Nem konkurencia, kedvesem. A teljes neve Thomas Morgan.
- Az elnök?
- Az elnök. Miket mondtam még?
- Apádról is álmodtál.
- Értem. És akkor is kacagtam?
- Nem, de mosolyogtál. Tényleg felébresztettelek volna, ha nem éreztem volna bűnnek. Rád fért egy hosszú és boldog éjszaka. Kimerült vagy, látom ám.
- Köszönöm, kedves. - nézett hálás szemekkel Davidre a nő. - Fiatal vagy, de mégis érett férfinek érezlek. Mindig. - . kacsintott a fiúra.
- Mert az is vagyok. Gyűjtöttem pár évtizednyi tapasztalatot.
- Ne nevess, te, mert leteperlek. És inkább ne részletezd.
- Ha letepersz, elkésünk. Távol van ugyan délután kettő, de nem eléggé a szokásos leteperéshez.
- Na, ne rosszalkodj, mert tényleg az lesz a vége. Miről beszéltem még?
- Hát a többségét nem értettem. Néha nagyon gyorsan beszéltél, és forogtál is hozzá. Mondom, szinte táncoltál az ágyban.
- Nem is aludtál miattam.
- Dehogynem. Bár nem sokat. Ki nem hagytam volna a műsort - mosolygott David. - Boldog vagyok a boldogságodtól.
- Jaj, nagyon értesz a megbolondításomhoz.
- Várjál csak, egy szó még volt, amit ismételgettél. Nincs ugyan értelme, de mindig tisztán mondtad ki, nem elhadarva.
- Igen?
- Mikralit. Vagy nem is. Talán miraklit. Valami ilyesmi. Az meg micsoda?
- Mikralit?
- Nem, mondom, inkább miraklit.
- Hát, lehet, hogy valami ismeretlen helyre is elkószáltam álmomban.
- Nem tudod, mi az?
- Sejtésem sincs róla. De majd legközelebb jobban odafigyelek, merre kalandozom éjszaka. - mosolyodott el Susan. - És szerintem van még elég időnk délután kettőig, titkár úr - nézett a fiú szemébe, és megcsókolta.
---
- Szia Malcolm, bújj be. Kávét, teát, bármit?
- Szia George. Kösz, Kathytől már kértem egy capuccinót.
- Oké. Hogy ment?
- Simán. Amit tudtam, fölszereltem, a többit a garázsban hagytam.
- Nem akartak bemenni?
- Akartak? Csak egyikük jött, az a medvetermetű.
- Dick Nichols.
- Igen, ő.
- A kisebbik ott sem volt?
- Hát, lehet, hogy kint volt az autóban, de nem láttam.
- Hogy viselkedett Nichols?
- Készséges volt, barátságos, vigyázzba vágta volna magát, ha azt mondom.
- Azért csak óvatosan velük. A másik megpróbált átverni, hogy bejuthasson a házba.
- A nagydarab meg sem próbálta. Átadott mindent, elmondta, mire való, hogyan kell fölszerelni, aztán elment. Mondjuk elég fáradtnak tűnt. Kérdezhetek, főnök?
- Persze.
- Vannak mindenféle biztonsági kamerák, rendes is, meg éjjellátó. Mikrofonok, adapterek, miegymás. Be kéne rendeznünk egy munkaállomást, ahol a bejövő adataikat összegyűjtjük.
- Kameraközpont?
- Olyasmi. Hol legyen? Lehet nálad is, otthon, de kérdéses, ki nézné. Egész nap itt vagytok Kyrával, mire este hazaértek, nem hiszem, hogy nagyon érdekelne titeket, miket vettek föl nap közben a szerkentyűk. Állandó embert meg gondolom nem akarsz a lakásodba.
- Valóban nem. 11-es?
- Én is erre gondoltam. Rendezkedünk befelé, már van tehénbőgés, malacröfögés, Margot pörgeti a dolgokat, ha így haladunk a végén még farmerek leszünk, nem felfedezők. Beköltözött Steve és Pete, szerintem örömmel távfelügyelnék az otthonodat.
- A házon belül vannak kütyük?
- Csak az ablakokon a rezgésgátló fólia, hogy üvegtáblákról se tudjanak hangot levenni kintről, de más semmi.
- Tökéletes. Legyen akkor a biztonsági központ a 11-esben. És köszönöm. Tudom, hogy rosszkor jött, de nem bízhatok meg másban.
- Örömmel tettem. A holnapi miatt meg nem kell aggódnod. És szerintem a srácok is inkább örülnek a Kennedy-n, hogy nem téblábolok körülöttük. Tudják a dolgukat.
- Mire számítasz?
- Szerelőpadon rengeteget teszteltünk, ami hiba kijöhetett, az kijött. Szerintem úgy fog menni a Zeus, mint a Millenium Falcon.
- Várjál Malcolm, emlékeim szerint mindig bedöglött a hiperhajtóműve. - mosolygott Bannister.
- Ezen az azért nincs, a fénysebesség még korai lenne - nevetett a főmérnők. - De van benne anélkül is brutális erő, majd meglátod, mekkora. Iszonyú gyorsan fog emelkedni.
- Mennyit tettetek rá?
- Négyszáz tonnát. Ólomból, és semmi aerodinamikai tompítást.
- Atyaég. Százhúsznál többet sosem emelt még semmi az űrhajózás történetében. És azon voltak mindenféle légterelők, hogy csökkentsék a közegellenállást.
- Hát ezen meg direkt nem lesznek. Egy négyszáz tonnás ólomkockát fogunk fölemelni, és olyan tempóban, hogy vigyáznod kell a nyakadra, meg ne ránduljon, ahogy utána nézel.
- Hű de magabiztos vagy, Malcolm. - nevetett az igazgató.
- Rengeteget dolgoztunk a Zeuson, főnök. A miraklithoz képest persze semmi sem nagy durranás, de egyébként meg történelmi lépés, hogy megcsináltuk. Egyszerűen holnaptól minden más rakéta ócskavassá válik.
- Bízom benned. Mikor kezdünk?
- Délután egykor. A visszaszámlálási protokoll már zajlik, eddig semmi probléma nem volt. Már áll, épp töltik föl a hajtóanyaggal. Este nyolckor indulunk. Velünk jöttök, George?
- Nem. Ott találkozunk.
- Kitalálom: királylányt viszel ezüst paripán. - kacsintott a főmérnök az igazgatóra.
- Azért ez nem volt olyan nehéz - nevetett föl Bannister. - Persze, imádja Kyra az F-15-öst. Majdnem annyira, mint én.
---
- Vincent, van rám egy kis időd?
- Jaj, Kyra, bocs hogy tegnap nem néztem be hozzád.
- Semmi gond. Esténként most én sem vagyok a laborban, George-dzsal pihengetünk otthon.
- Aha, milyen szépen körülírtad - vigyorgott O'Brien a lányra.
- Dorothy mikor is jön? - nevetett föl a lány is.
- Jövő hét közepén. Ideje is lesz. Neki is, nekem is.
- Hogy bírja?
- Tudja, hogy mindjárt vége. Remekül állta a sarat, most már nem lesz baj. És persze az esti csevejeink is sokat segítenek. Még mindig nem árultad el a főnöknek?
- Dehogy. Napi tizennyolc órát kell mindentől elzárva lennie, úgyhogy még csak szabályt sem sértetek pár perces beszélgetésekkel.
- Hát, azért hosszabbak kicsit- mosolygott a programigazgató.
- Ehhh - legyintett Kyra. - Emberek maradtok embertelen körülmények között, nincs ezzel gond.
- Oké. Miért jöttél? Mármint azon túl, hogy finoman jelezd, miért nem mentem hozzád.
- Mikor érkezik a következő kapszula?
- Szombaton. Épp azért nem kerestelek, mert van vele némi szervezkedni valóm.
- Mikorra kerül a laborba?
- Türelmetlen vagy - mosolyodott el O'Brien. - De én is. Érte megyek, és vasárnapra az asztalodon lesz.
- Ne viccelj. Hogyan?
- Szombat délután bepottyan az óceánba Hawaii mellett, a haditengerészet kiszedi, én meg hazahozom.
- Igaz, néha azt hiszem, hogy csak George imádja a vadászgépét. De persze Neked is van.
- Hát ha nem is nekem, de parkol pár gépünk itt-ott. - nevetett a férfi. - Persze, ki nem hagynám a lehetőséget. Több ezer kilométeres út, és még indokom is van, hogy siessek. Úgyhogy F-15, és gázkar a maximumra.
- De ekkora útra nem elég az F-15-ös üzemanyaga.
- Nem is kell annyi. Viszek póttartályt, és mint mondtam: volt némi szerveznivalóm. Kapok légi utántöltést menet közben a légierőtől.
- Azt mondják, az a legnehezebb manőver.
- Nem könnyű, de anyahajóra leszállni éjszaka, viharban sokkal nehezebb. Nem véletlen, hogy csak a haditengerészeti pilóták közül választanak űrhajósokat.
- Tehát nem fogsz lezuhanni, benzincsőre tekeredve - mosolygott a lány.
- Kerozin.
- Tessék?
- Nem benzin. Kerozin.
- Jól van, tudom ám. Mikorra érsz haza a kapszulával?
- Vasárnap kora estére itt leszek. Gondolom Te sem hagynád ki.
- Naná, mihelyt megjöttél, gyere be hozzám, és már pakoljuk is szét.
- De azt tudod, hogy ebben nem lesz sok miraklit?
- Igen, mondtad. De a környezet próbafúrásainak eredményeiből meg tudjuk majd mondani, mennyi is van fönn belőle összesen. Nem pontosan persze, de jó közelítéssel.
- Én is erre vagyok a leginkább kíváncsi.
- A Deep Impactot átprogramoztad?
- Persze, még a múlt héten. Nulla keresgélés, a miraklit első megtalálási helyén fúr csak. A negyedik kapszulában sok érkezik majd.
- Szükségünk is lesz rá. George három hónap múlva szeretné indítani a hajót.
- A negyedik kapszulánk csak később fog megérkezni, nem lett rövidebb az út a Marstól a Földig. Mármint hazafelé nem. Odafelé a Zeus négy hónapra csökkenti az út időtartamát, de visszafelé továbbra is fél év.
- Tudom, de mire megérkeznek a Marsra, itthon készen leszünk a lenti gömbünkkel. Ahogy aztán odafönt megcsináljuk a párját, már vihetünk is bármit egymásnak. Akár kávét is, még kihűlni sem lesz ideje.
- Ki fog felmenni a Zeus-szal?
- Jaj, Vincent. Ha én azt tudnám. Bár van némi sejtésem, ismerve George-ot.
- Hiba lenne, ha ő kockáztatna. Vannak erre mások, akik ha odavesznek, akkor sem omlik össze a tervünk.
- Rajta vagyok, Vince, hidd el.
---
Thomas Morgan és Susan Preston az Air Force One elnöki lakosztályában ültek, úton a floridai Kennedy Űrközpont felé. A gép hajtóműveinek zajából semmit sem lehetett hallani, dehát csak külsőleg hasonlított egy Boeing 747-esre, valójában egy ultramodern védelmi berendezésekkel ellátott repülő harcálláspontról gyönyörködhettek az alattuk elsuhanó élő térképben.
- Tetszik, Susan? - törte meg a csendet az elnök.
- Nagyon is, elnök úr. És egyszerre több dolog is.
- Tudod, Susan, ha négyszemközt vagyunk, akkor nem elnök úr, hanem Thomas.
- Igaz - nevetett föl a szenátor. - De az ilyesmire nehezen áll rá a nyelvem. És szerintem mindenkié.
- Hát, mindenkinek azért én sem vagyok Thomas - mosolygott rá az elnök. - Szóval?
- Tetszik, hogy az amerikai elnök részt vesz egy űrkísérleten. Nem hiszem, hogy volt valaha ilyesmire példa. Még az éles felbocsátásokra sem szoktak ellátogatni, nemhogy egy tesztre.
- Hát Susan, ha épp az amerikai űrkutatás ikonikus elnökévé teszel, az nekem is teremt némi kötelezettséget. Holnapután össznemzeti ünnepnap lesz, mikor a Képviselőház és a Szenátus együttes ülésén elfogadjuk a Mars-expedíciót. Alap, hogy az ahhoz kapcsolódó fontos kísérleten magam is itt legyek.
- Örülök, hogy így látod. De folytatom. Tetszik, hogy meghívtál magadhoz az Air Force One-ra. Ez sem szokványos. Pláne nem az, mikor egy republikánus elnök egy demokrata szenátorral tesz ilyesmit.
- Megint csak azt tudom mondani: pénteken kéz a kézben fogunk állni az emelvényen. Együtt érjük el a Marsot, ez nem pártok ügye, hanem a nemzeté.
- Persze, értem, de azért szokatlan. A harmadik, ami tetszik, az pedig az elnöki különgép puritánsága. Azt hittem, itt minden bőr és mahagóni.
- És félmeztelen félvér táncosnők szolgálják föl a százéves francia borokat.
- Valahogy így.
- Mert persze a republikánusok költekeznek, tehát az Air Force One sem lehet más, mint luxusbordély. - nézett huncutul az elnök a szenátorra.
- Jól van már, úgy tűnik, te nem szokványos republikánus vagy. De az is lehet, hogy az voltál, csak ahogy belenőttél az elnöki székbe, fel is nőttél.
- Hidd el, Susan, a republikánusok ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, mint a demokraták. És vannak köztük olyanok is, akik, megtanultak késsel-villával enni - vigyorgott Morgan.
- Rendben, Thomas, Neked elhiszem. De csak azért, mert nem vagy igazi republikánus. - nevetett már a nő is.
- Ezt el ne mondd a kint ülő párttársaimnak, mert pénteken nem lesz meg a szavazatuk. Titok. Na, mesélj Susan, mit fogunk ma látni?
- A valaha volt legerősebb hordozórakéta éles tesztjét.
- Mennyire erős?
- Eddig a Saturn-V vitte a prímet, azt használtuk a Holdraszálláskor is.
- Azóta nem fejlődtünk?
- Nemigazán kellett. Olyan nagyszabású, és összetett program nem volt, kisebb és olcsóbb rakátékat használtunk. Műholdak pályára juttatásához nem kellett repülő tank.
- Értem. Hogy is hívják az új játékszerünket?
- Nocsak - mosolyodott el a szenátor.
- Rosszat szóltam? - hökkent meg játékosan az elnök.
- Dehogy, sőt. Azt mondtad: játékszerünket, nem pedig azt, hogy játékszereteket. Tehát magadénak érzed az expedíciót.
- Rajtakaptál - mosolygott Morgan. - De tényleg. Fontos nekem. Megbecsülöm az ajándékot, amit érdemtelenül kapok tőled.
- Na, inkább mondom tovább, mielőtt zavarba hozol - mosolygott vissza a nő a férfira. - Zeus a neve. Olyan erős, mint a görög főisten.
- Mit tud a Saturn-V-hez képest?
- Minimum a háromszorosát képes felemelni, és kivinni a Föld gravitáció teréből. És aztán nagyjából dupla sebességgel hasít az űrben, mint bármi, amink korábban volt.
- Szuper. Mitől lett ilyen erős és gyors?
- Melletted fotózkodott az oválisban a fizikuslány, akit Bannister magával vitt. Kyra Martinnak hívják, és szimplán zseniális. Tulajdonképpen az egész neki köszönhető.
- Nem sokat tudok a rakétahajtásról, de annyit igen, hogy kémiai reakción alapul. Hogy jön képbe itt egy fizikus?
- Mostanában pont a fizikusok viszik előre a kémiát. Ismerjük a hagyományos kémiai elemeket, vegyületeket, de a lineáris gyorsítókban képesek újakat is létrehozni. Már aki, persze. Kyra például igen.
- Értem. Vagyis érteni vélem. Van új hajtóanyagunk, ami erősebb, mint a régiek.
- Pontosan. Kyra létrhozott egy instabil új vegyületet, de megtalálta hozzá azt az anyagot is, ami kellő ideig képes stabilizálni. tehát fel tudjuk használni, nemcsak néhány ezredmásodpercig létezik. És ami még jobb, olyan új titánötvözetet is létrehozott, ami kibírja az új hajtóanyag robbanását.
- Akkor mire kell a DARPÁ-nak kért ötmilliárd? Adjuk inkább Kyrának azt is - nevetett föl ismét az elnök.
- Biztos megérné, de ők mást kutatnak. - mosolygott a szenátor az elnökre. - Kyra a titánt tudta ötvözni más anyagokkal a lineáris gyorsítóban, a DARPA pedig magából a titánból tud valami újat kihozni. A kettő egyszer majd kiegészíti egymást, és hihetetlenül erős anyagunk lesz.
- Sebezhetetlen?
- Olyan nincs, de nagyon jól fog tűrni minden megpróbáltatást - válaszolta Susan, és vigyáznia kellett, hogy ki ne bökje: van sebezhetetlen anyag, miraklitnak hívják, de az nem tartozik még rád sem, Thomas.
- Na, köszönöm az oktatást Susan. Most kiülök a tárgyalóba a párttársaim közé, hogy eldicsekedjek nekik természettudományos műveltségemmel. Tudod, republikánusok, tanítani kell őket. - kacsintott a nőre az elnök. - Meg mellesleg meggyőzni, hogy pénteken vita nélkül nyomják az igen gombot az expedíciónkra.
---
- Cape Canaveral Torony, itt NASA-101. Beléptünk a légterükbe. Visszajelzést kérek.
- Üdvözöljük NASA-101. Látjuk a radaron.
- Köszönöm, várható érkezésem huszonöt perc múlva. Kérek leszállási engedélyt.
- Szép napot, jó repülést ezredes, itt O'Donnel őrnagy, a légibázis ügyeletes parancsnoka. Kérem, lassítson, és módosítson negyven percre. 1-es biztonsági protokoll van érvényben. Üzemanyaggal hogy áll?
- Szép napot Önnek is, őrnagy. Értettem, érkezés negyven perc múlva, üzemanyag kitart.
- Köszönöm ezredes, a leszállási engedélyt megadom a hármas kifutóra.
- Köszönöm őrnagy, érkezem a megadott helyre és időben.
- 1-es biztonsági prokoll? - hallotta Bannister a lány hangját a sisakjában.
- Úgy tűnik, nagyon magas vendégünk lesz az indításnál.
- Csak nem?
- De bizony. Az 1-es biztonsági protokoll az Air Force One. Ilyenkor minden gépnek tartania kell száz kilométeres biztonsági sávot a repülőtértől.
- És ha nem?
- Akkor kapsz magad mellé két hozzánk hasonló F-15-öst. Csak azokon fegyverzet is van. És nem lacafacáznak a srácok.
- Le tudnád őket rázni?
- Le, aztán nagyjából öt percen belül száz vadászgép, és ötven föld-levegő rakétaállomás célpontja lennénk. Azt már nem vállalom.
- Rendben, akkor maradjunk távolabb.
- Magam is így gondolom. Egész úton csendben voltál, kedves, valami baj van?
- Élveztem a tájat. Meg mindent. Gyönyörködtem benned.
- Nem is látsz belőlem semmit. A hátsó ülésről csak a sisakom tetejét látod.
- Nem igaz, mikor oldalra néztél, láttam az arcodat is.
- Ezek szerint jó nagy az orrom. A többit még felcsapott szemellenzőnél sem látni.
- Szeretem az orrod.
- Na elég. Ne kamuzz nekem, te lány. Ki vele, mi ez a némaság?
- Na jó. Tegnap beszélgettünk Vince-szel.
- Hajjaj, rosszul kezdődik.
- Miért?
- Egész úton hallgatsz, aztán meg előhozod Vincentet, mint hivatkozási alapot a mondanivalódra. Nem szoktál ilyen visszafogott lenni.
- Rendben, lebuktam. Szóval a lényeg: ne te vezesd a hajót a Marsra. Ez így elég direkt?
- Az - mosolyodott el az igazgató. - Féltesz?
- Persze hogy féltlek, de nem csak erről van szó. Ha Te vezeted, én is veled megyek, úgyhogy ha baj lesz, az kettőnké lesz.
- Kíváncsian várom az indoklást, miért ne a legjobb pilóta vezesse az űrhajót a legnehezebb repülésnél.
- Mert belőled csak egy van. Mármint nem csak a mi magánéletünkben, hanem egyébként is. Te vagy a NASA igazgatója, nemzeti hős, a személyed az ország felé az egész űrkutatás szimbóluma. Ha Te meghalsz, akkor a program is.
- Aha, világos. Ott van Vincent, most is ő a helyettesem, átveszi az egészet, ha szükséges.
- Nem akarod megérteni, ugye? Képzeld el, hogy lezuhanunk landolás közben. Ki fogja megnyugtatni az amerikaiakat, és persze a döntéshozókat, hogy másodszorra majd sikerül?
- Mondtam már: Vincent.
- Vince remek űrhajós, jó programigazgató, de nem jelkép senkinek. Tudod, nem ő hozta le annak idején a lángoló Atlantist. Nem ő kapta meg a Kongresszusi Dicsőség Érdemérmet. Nem őt győzködte egyszerre az elnök, meg a fél szenátus, hogy vállalja a NASA vezetését. Nem Vincent-nek volt elég tekintélye, hogy még a CIA mindent látni és hallani akaró embereit is a helyükre tegye.
- Nincs nélkülözhetetlen ember, Kyra.
- Igen, tudtam, hogy ezt fogod mondani. És ez általában igaz is, de nem a jelenlegi helyzetben. Semmit sem bizonyítottunk abból, hogy tényleg képesek vagyunk emberlakta bázist telepíteni a Marsra. És mégis pénteken ünnepélyes körülmények között épp ezt fogja jóváhagyni amerika teljes politikai vezetése.
- Ted Hunt minden anyagot megkapott.
- Meg, és alig bírta visszatartani a nevetést. Nem emlékszel, célozgatott arra, hogy egy összeollózott valamicsodát kapott tőlünk. George, fogd föl: a bizalom a személyednek szól. És csak annak. Addig van Mars-expedíció, amíg Te vagy a NASA igazgatója.
- Kyra, nincs nehezebb feladat egy pilótának, mint letenni bármit egy bolygó felszínére. Pláne egy egész lakóbázist. Ott nem lehet hibázni. Épp akkor lehet katasztrófa, ha nem én irányítom a leszállóegységet.
- George, most egy pillanatra ne Kyrát lásd bennem, hanem a vezető fizikusodat. Őszinte választ kérek: mekkora az esélye, hogy sikerül letenni a bázist a Marsra? Veled és nélküled.
- Nem tudom.
- Dehogynem. Ismerlek, rágódtál már ezen eleget. Szóval?
- Rendben. fele-fele. Ha az én kezemben van a botkormány, akkor jobb.
- Mennyivel?
- Mondjuk hatvan-negyven a sikerre.
- Tehát tíz százalék esélynövelésért beáldoznád az egész expedíciót? A 11-est, a térugrást, az idegenekkel való kapcsolat felvételét? Szerinted ez mennyire racionális vezetői magatartás?
- Jól van, értem. Megbeszéljük majd otthon.
- Nem fogjuk.
- De, kedves, szavamat adom. Most viszont készülődjünk, mindjárt landolhatunk.
- Köszönöm, George.
- Szeretlek, Kyra.
---
- Nem izgul ilyenkor, George? Én nagyon - fordult az elnök a VIP-páholyban a balján ülő Bannisterhez.
- Dehogynem, elnök úr. Pláne, mivel nem ülök a kabinban - mosolygott Morganra az igazgató.
- Öt perc van még. Mi fog történni?
- Most ellenőrzik odabent a toronyban az összes működési rendszert, szépen sorjában.
- Ki irányítja a tesztet?
- A kísérleteket mindig a fómérnököm, Malcolm Ford. Az éles bevetéseket pedig az adott program igazgatója, valamilyen gyakorló űrhajós.
- Nem lesz gond, ugye? Magammal hoztam a fél republikánus pártot, nem jönne jól, ha bármi történne.
- Mióta Malcolm a főmérnök, egyetlen negatív tesztünk sem volt. Sem emberes, sem eszközös repülésnél. Most sem lesz.
- Nem ön hozta magával Fordot?
- De, én kértem föl, és elfogadta, szerencsére.
- Szóval akkor úgyis mondhatjuk, mióta ön vezeti a NASA-t, minden ment, mint a karikacsapás.
- Köszönöm elnök úr. Dícséretnek vettem - mosolyodott el Bannister.
- Az is volt - nevetett föl az elnök. - Na, mindjárt start, gyorsan mondja el, mit fogok látni.
- A Zeus négyfokozatú rakéta. Ebből ma csak a legelsőt töltöttük föl folyékony üzemanyaggal. Ez az első olyan hordozó, ami egy fokozattal is képes kilépni a gravitációs mezőnkből. A másodikba is tettünk valamennyit, azzal fog visszafordulni, és becsapódni a tengerbe.
- Vagy közénk.
- Nincs esélye. eleve a tenger felé indítjuk. Aztán szépen leejtőernyőzik az Atlanti óceánra, mi meg kihalásszuk, és újra fölhasználjuk. Nagyjából ennyi.
Egy iszonyatos dörrenés ijesztett meg mindenkit a tribünön. Olyan volt, mintha felrobbant volna a tőlük két kilométerre álló Zeus. A hatalmas kivetítőn 00.00.00 állt, tehát a startolás pillanatát hallották.
- Istenem, azt hittem fölrobbant.
- Nem elnök úr, iszonyú erő lapul benne, most megmutatja. Figyelje a sebességét. És ne felejtse: 400 tonnás ólomkocka van a tetején.
Voltak a tribünön olyanok, akik láttak már rakétaindítást. De az Ő arcukon is látszott, hogy arra, ami történt, nem voltak fölkészülve. A robbanás hangereje után a következő meglepetés akkor ért mindenkit, mikor megkezdődött az emelkedés. Nyoma nem volt annak a komótos, aztán fokozatosan gyorsuló tempónak, mint minden más esetben. A Zeus villámstartot vett, szinte kirobbant az állványról, mint egy százméteres síkfutó a startgépből. És pillanatok alatt eltűnt a felhők között.
- Hát, ez gyors volt. - nézett meghökkenten Morgan Bannisterre. - Húsz másodpercig láttam. Rövid, de velős műsor volt, George.
- Mondtam, elnök úr. Nyilván fölöttünk van most pár idegen kémműhold, lesz min gondolkodniuk a tulajdonosaiknak. A Zeus középkorivá silányította az ő hordozórakétáikat.
- Meggyőző volt. És ami még fontosabb, nem csak nekem - intett az elnök a fejével a tribünön megdöbbent némasággal üldögélő szenátorok felé. - Azt hiszem, péntekre minden szavazatunk megvan.
- Nagy nap lesz, elnök úr.
- Az, szerintem is. Nem felejt el ott lenni a teremben, George, ugye?
- Dehogy. Startkészen állok majd, mikor int, beindítom a rakétákat, és dokkolok Ön mellett a szónoki emelvényen.
- Stílusos volt, igazgató úr. - nevetett az elnök. - Akkor rajta. Írjunk történelmet.
---
Victor Kamskynak minden önfegyelmére szüksége volt, hogy koncentrálni tudjon a körülötte zajló eseményekre. Kikapcsolta a videórögzítőt a telefonján, és a felvételt elküldte a szokásos csatornán az FSZB nagykövetségi részlegéhez. Tisztában volt vele, hogy ott is lesz némi pánik a látottak alapján, bár élőben látni, ahogy egy hatalmas hordozórakéta nagyobb tempóban tűnik el a légkörben, mint a legfürgébb légelhárító típusok: teljesen lelombozta. A General Electric vezető mérnökeként tudta, hogy hazája komoly technológiai hátrányban van az amerikaiakkal szemben, de ekkora különbség meglepte. Amit az imént látott, az felért egy kiütéssel.
Kedden kiköltözött a szállodából, amit Houstonban megtehetett, megtette. Sikeres éjszakai felderítő útja után délelőtt még tett egy kört Bannister házánál, és beigazolódott a sejtése: ahol kocsiban várakozó emberek éjszakáznak, ott minden más védelmet is kiépítenek. De legalább látta fényes nappal is az éjszaka kiszúrt ügynököt: tényleg hatalmas termetű volt, és a kék Chryslerből pakolt éppen dobozokat a kerti bejáró elé. Egy ötven év körüli, Lenin-szakállt viselő férfi vitte aztán be azokat a házba, később megnézte a NASA honlapján: Malcolm Ford főmérnök volt az átmeneti házigazda. Szóval ennyit Houstonról, ott további információkat megszerezni még komoly kockázat vállalásával sem lehet.
Persze az amerikaiak mindig teremtenek újabb lehetőségeket, hogy a titkaikat mások is megtudhassák. Kamsky sosem értette, hogy miért verik nagydobra, amit az ő hazájában a lehető legbizalmasabb ügyként kezelnének. Egy új hordozórakéta tesztjét nyilvános eseményként kezelni, teljesen érthetetlen óvatlanság. Márpedig senkit nem állítottak meg a Kennedy Űrközpont látogatói kapuinál, sőt még a telefonját sem vették el. A kísérlet alatt vette észre, hogy tőle talán ha kétszáz méterre a tribünön maga az Egyesült Államok elnöke üldögél, kedélyesen csevegve George Bannisterrel. Oroszországban egy ilyen tesztet Szibéria legeldugottabb helyén végeztek volna el, és Putyin köré tízkilométeres sugarú áthatolhatatlan védelmi burkot vontak volna.
Nem volt különösebb terve, inkább csak hasznossá akarta tenni magát. Minden amerikai rakétatesztet megfigyelt az FSZB, de más egy sok kilométer magasból készült műholdfelvétel, mint egy helyszínen rögzített. Úgyhogy valamit máris tett, ez elégedettséggel töltötte el. Rajta kívül talán ha ezren lehettek még látogatóként az indításon, a tömeg egy része a Központ turistáknak fenntartott részébe ment át, Kamsky azonban inkább beült a kocsijába. Végülis itt van Bannister, ha már a házát megfigyelhetetlenné tették, lehet egy kis szerencséje errefelé. Floridában, sikeres rakétakísérlet után, épp eszébe juthat a NASA igazgatójának, hogy Miamiban, vagy Jacksonville-ben megünnepelje munkatársaival a diadalt.
Ha nem, hát nem, de más ötlete úgysem volt. És azt tudta, hogy a lehetőségek sosem maguktól teremnek. Ha itt van, és ráragad Bannisterre, a legrosszabb esetben annyi történik, hogy elpazarol pár percet, vagy órát az életéből, ha az igazgató visszamegy Houstonba. De ha bemegy egy étterembe, kifekszik egy strandra, beül egy szabadtéri moziba, csupa olyan lehetőség, amit vétek lenne kihagyni. Az űrhajózásban mindig mániákusok dolgoznak, sosem tudnak kikapcsolni, minden gondolatuk bolygók, szondák, rakéták körül forog, így aztán bármilyen, egymással folytatott beszélgetésük lehet aranybánya a kíváncsiak számára.
Az már világos volt, hogy lesz emberes Mars-expedíció, a teszt bebizonyította, hogy képesek rá. Egy kérdés maradt megválaszolatlan: mi lehet az, amit a NASA programigazgatója és a Nemzetközi Űrállomáson tartózkodó űrhajósnője az éterben folytatott szerelmes búgásuk közben említettek. Valami ismeretlen anyag, esetleg életforma, az FSZB amerikai részlege ennek kiderítését adta elsődleges feladatként. És ha valóban van ilyen titok, és azt Viktor Kamsky deríti föl, akkor talán rövidesen otthagyhatja a General Electricet, és saját maga is beülhet washingtoni nagykövetségi irodájuk bőrfoteljébe. Másfél évtizede vállal minden kockázatot terepen, jól esne végre a biztonság és elismertség nyugalma.
---
- Megsértettem valamivel az elnököt? - kérdezte Bannister Susant az Űrközpont személyzeti ebédlőjének asztalánál.
- Merthogy?
- Felajánlottam neki, hogy körbevezetem a teljes csapatával az irányítótoronyban, de lepattintott.
- Mit mondott?
- Hogy pihenjek, megérdemeltem, és készüljek péntekre.
- Ennyi?
- Meg azt is, hogy elég lesz nekik Kyra, meg Malcolm idegenvezetése.
- Jaj, George, zseniális vagy, de a politikai érzéked nulla - nevetett föl olyan hangosan a nő, hogy a szomszéd asztaloktól is feléjük fordultak.
- Mi ebben a politika?
- Figyelj. Itt van az elnök legalább harminc befolyásos republikánussal. Szenátorok, képviselők, Florida kormányzója, csupa nagyágyú. Miért hozta magával őket?
- Gondolom azért, hogy a pénteki szavazásra ne maradjanak nyitott kérdéseik.
- Eddig jó, pontosan. Túl vagyunk a sikeres rakétateszten, a meggyőzendők meggyőzettek, igaz?
- Épp ezért nem értem, miért ne én kísérjem őket körbe.
- George, te nemzeti hős vagy. Veled még a politikai nagyágyúk sem lesznek soha közvetlenek.
- Miért is?
- Mert szenátorok, képviselők, kormányzók jönnek-mennek, de George Bannisterből egy darab van amerikában.
- És az a jutalmam, hogy ki vagyok tiltva a saját vezérlőtornyomból?
- Látom, tényleg nem érted. Az elnök azt akarja, hogy a republikánus nagyságok személyes és közvetlen kapcsolatba kerüljenek a NASA vezetőivel. Téged ismernek, rád fölnéznek, de Kyra-val, és Malcolmmal kedélyesen eldumálgathatnak akár a nagy semmiről is. Velük egyenrangúnak érzik magukat, tehát haverkodhatnak is. És onnantól a sajátjukénak érzik a NASA-t, tehát az expedíciót is. Nemcsak megnyomják pénteken a gombot, hanem örömmel, lelkesen teszik.
- Aha. Szóval nem sértettem meg semmivel az elnököt.
- Nem. Csak ő politikus, Te meg űrhajós vagy. És mindketten nagyok vagytok a saját műfajotokban.
- Rendben, elfogadom. Szerencsére itt vagy, hogy a politikai ügyekben eljárj a NASA érdekében. Visszamész az elnökkel?
- Persze. Péntekig még rengeteg dolgom van.
- Lehet gond?
- Nem, de azt szeretném, ha minél több demokrata lenne ott az ülésen. Mindig vannak, akik lustálkodni akarnak, vagy épp beteget jelentenek. Ami többnyire ugyanaz a valóságban. Ti meg Houston, gondolom.
- Kyrától függ. Hétvégén érkezik a Deep Impact következő kapszulája, azt majd Vincent elhozza, és vasárnap megnézzük, mit tartalmaz. De addig igazából nincs halaszthatatlan dolgunk otthon.
- Nászút?
- Ne ijesztgess, Susan - nevetett föl Bannister. - Pár napja vagyunk együtt Kyrával, a nászút kicsit korai lenne. Nem az a házasulós típus. Meg én se.
- Pedig Miami remek hely egy kis páros romantikához.
- Ez azért már lazábban hangzik. Nem tudom, meglátjuk.
- Szerintem egy órán belül végeznek a látogatással, aztán visszakapod a királylányodat.
- Tényleg hiányzik. Sosem gondoltam volna, hogy lesz olyan nő, aki nélkül pár órát is nehezen bírok ki.
- Megvártad, és megtaláltad, George. És Kyra úgyszintén.
---
- Üdvözlöm, programigazgató úr. Bejöhetek?
- Persze Dick, jöjjön csak. Mit követtem el?
- Semmit programigazgató úr, inkább arról szeretnék beszélgetni Önnel, hogy mi miben hibáztunk.
- Nocsak, pedig már azt hittem, megint túl sok áramot fogyasztunk valamelyik laborunkban. Szólítson csak Vincentnek, Dick, könnyebb lesz szót értenünk.
- Elnézést szeretnék kéri azért a látogatásért is. A társam kicsit túlszaladt a feladatkörén.
- Persze, semmi gond. de miért hozzám jött? CIA ügyekben Bannister igazgató az illetékes. Én csak a helyettese vagyok. Sürgős?
- Tudom, hogy az igazgató úr épp a Kennedy Űrközpontban van rakétateszten. de nem a távollétét akarom kihasználni. Inkább csak nem szeretnék a szeme elé kerülni.
- Hmmm. Érdekes indítás, kíváncsivá tett. Merőben új megközelítés egy CIA-ügynöktől. Nem tapasztaltam eddig ilyesmit, pedig itt vagyok pár éve.
- Megvan a feladatunk, és az sosem népszerű. Pláne akkor, ha túlzásba visszük. Épp ezt tettük, és azért vagyok itt, hogy garantáljam: nem lesz ilyen a továbbiakban.
- Nos, Dick, akkor mondjon el mindent. Figyelek, és ha úgy látom, beszámolok majd Bannister igazgatónak a beszélgetésünkről.
- Köszönöm, Vincent. Nos, a lényeg annyi, hogy a társam kommandósból lett ügynök. Néha kicsit gyorsabban cselekszik, mint gondolkodik. És a saját ötleteit fontosabbnak tartja a szakmai előírásoknál.
- Mit tett azon kívül, hogy fölcsapott önkéntes árammérő-leolvasónak? Én többről nem tudok.
- Az igazgató úr azonban igen. És szerintem annak alapján, amit tud, inkább ellenségként tekinthet ránk, mintsem hasznos partnerként.
- Na, ki vele, Dick. Túl lesz rajta. - mosolygott bátorítóan O'Brien az ügynökre.
- Köszönöm, tényleg nehezebbnek tűnik elmondani, mint gondoltam. De azért megbirkózom vele. - mosolygott vissza hálásan Nichols. - A társam megpróbálta megtéveszteni az igazgató urat. Sőt, ennél rosszabb a helyzet, mert önkényesen lehallgató-készüléket szerelt a házához.
- Hoppá. - döbbent meg a programigazgató. - Ez azért picivel több gyermeki csínynél.
- Sokkal több. Ezért ki lehetne rúgni a Cégtől, és meg is érdemelné. De többet ilyet nem fog tenni, tudja, hogy az utolsó dobása volt, ha bármi hasonlót akárcsak gondolna is, magam teszek jelentést róla Langley-nek.
- Gondolom attól tart, Dick, hogy épp ezt teszi most Bannister igazgató Floridában. Vagy épp Washingtonban.
- Igen, attól is, de elsősorban nem ezért jöttem. Ha az igazgató úr így dönt, akkor tudomásul fogom venni. Ha pedig mégsem, akkor hálás leszek azért, hogy megbocsátja a társam vétkét, én pedig rövidre fogom a pórázát. Egy hetes kényszerszabadságon van, én küldtem el kötelező pihenésre.
- Nem ismerem a függelmi viszonyaikat, Dick. Ön a főnöke Nick Brownnak?
- Hivatalosan nem, de az ostoba magánakciója óta igen. Elég jelentenem, mit tett, és új társat küldenek.
- Világos. Nos rendben. És nem akarja ezt elmondani az igazgató úrnak személyesen? Előbb-utóbb csak visszatér, és nem eszik embert. Pláne ekkorát - mosolygott O'Brien az ügynök hatalmas termetére célozva.
- A NASA igazgatójával nem beszélhetünk úgy, ahogy Önnel, Vincent. Ha nem is formálisan, de a főnökünk. Tehát neki mindezt jelentésként kéne megtennem, és lehet, hogy akkor nem maradna más lehetősége, mint azonnal eltávolíttatni Brown-t.
- Hmmm, okos. Igen, ebben van valami. Én viszont barátilag elbeszélgethetek vele erről a kínos ügyről, mindenféle intézkedési kötelezettség nélkül. Jól kitalálta, Dick.
- Köszönöm. De volna még valami.
- Mondja bátran.
- Sokat gondolkodtam azon az elmúlt napokban, hogyha olyan titok birtokába jutnék a NASA-nál, ami talán túllépi azt a határt, amit még megtarthatnak saját körükben, mit tennék.
- És mire jutott?
- Nem jelenteném. Tisztában vagyok azzal, hogy minden egyes tudományos felfedezés útja rögös. És hogy bármit föl lehet használni jó és kevésbé jó célokra is. És az űrkutatás jó és tiszta dolog. Talán minden másnál inkább az.
- Ezt nagyon szépen mondta, Dick. Én is azért vagyok itt, és nem egy anyahajó vadászgép-flottájánál.
- Tudom, programigazgató úr.
- Még mindig Vincent. Pláne, hogy ennyire egyetértünk a legalapvetőbb kérdésben.
- Igen, elnézést, Vincent. Szóval csak annyit szeretnék kibökni, hogy ha bármikor szükségük lenne arra, hogy egy sok mindenre kiképzett ügynök a segítségükre legyen, rám számíthatnak. Jobban, mint bárki más.
- Azt hiszem, pontosan értem, mire céloz, Dick. És köszönöm. És eszerint fogok beszámolni Bannister igazgatónak a találkozásunkról.
---
- Kibírtad?
- Sőt, élveztem. Jó fej az elnök.
- Figyelek ám - kacsintott Bannister Kyrára.
- Hülye - nevetett rá a lány. - Nem pálya, nem ő hozta le az Atlantist.
- Na azért. És a többiek?
- Velük sem volt gond. Olyanok voltak, mint mikor a gyerekeket beengedik a karácsonyfához. Mindent megcsodáltak, megtapogattak, és egész értelmes kérdéseket tettek föl. No, persze azért flörtöltek is kicsit - nézett huncutul a férfire.
- Malcolm-mal?
- Ehhh, másodszor már nem sikerült beugratnom. Van azért köztük egy-két fiatalabb is.
- Ja, és együtt van annyi eszük, mint neked volt háromhónapos magzatként.
- Annál azért kevesebb, ne becsülj le, kedves - nevetett a lány. - Na, de tényleg jól éreztem magam, és ők is. És gondolom épp ezért hozta magával az elnök az egész csapatot.
- Na, szépen vagyunk. Susan is épp ezt magyarázta nekem. Tényleg nulla érzékem van a politikához.
- Nem is kell, hogy legyen. Okos és szép nők vesznek körbe, megoldjuk helyetted. De péntekre vegyünk egy öltönyt neked. Legalább jól nézzél ki, hamár az ő közegükben nem vagy otthon.
- Imádom, olyan kedvesen tudsz lehülyézni, mint senki.
- Rajtam kívül más meg sem merné próbálni. És most mondanám, hogy én hősöm, de sajnos nem lenne igaz, mert mindenkié vagy. Na, de itt végeztünk, indulunk haza?
- Rajtad múlik.
- Hogyhogy?
- Pénteken Washingtonban lesz jelenésünk, ma szerda van, és mindjárt esteledik. Sok értelmét nem látom visszarepülni Houstonba.
- Nocsak. Hány olyan nap volt, mikor nem voltál ott?
- Hát, mióta én vezetem a NASA-t, egy sem.
- No, ez nem igaz. Tudok ellenpéldát mondani.
- Jó, úgy értettem, hogy addig, míg az enyém nem lettél. Valóban, a hétvégét is ellógtam.
- Hogy ki lett kié, arról elvitatkozhatnánk - mosolyodott el a lány. - Nem ártott némi szolíd erőszak. És nem te voltál a támadó fél.
- Ezt örökre hallgatni fogom.
- Csak ha szeretnéd.
- No, mielőtt teljesen elolvadok, mondanék valamit. Egy napot épp eltölthetünk Floridában. Vincent otthon kézben tartja az ügyeket, ha valamivel nem tudna megbirkózni, akkor meg fölhív.
- Sosem voltam még Miamiban. Pedig szép lehet.
- Elhiszed, ha azt mondom, én sem?
- Neked bármit. Bár tudtommal voltál te itt is vadászpilóta, a Cape Canaveral Légibázison. És átélve a kedvenc madarad sebességét, aligha tudtad elkerülni, hogy ne röpülj át fölötte.
- Persze, föntről sokszor láttam. De az nem ugyanaz.
- Rendben. Szóval meghívsz Miamiba.
- Meg.
- És hogy megyünk oda? Vadászgéppel?
- Nem, itt van egy köpésre. Elvisszük a NASA egyik autóját, keresünk egy tengerparti hotelt, aztán péntek reggelig még a telefont sem vesszük föl.
- Kivétel Vincent.
- Kivétel Vincent.
- Indulunk végre? - mosolygott Bannisterre a lány. - Kell még fürdőruhát is vennünk, a fövenyen nem díjaznák az otthoni fürdési szokásainkat.
- Bolond vagy Te lány. És engem is megbolondítasz - mosolygott a férfi, és megcsókolta Kyrát.
---
- Nem mehetek be?
- Nézz körül, Steve. Mostantól a saját kocsikat a bejáratnál tesszük le.
- Mi a fene történt itt? - dohogott Collins, de azért kiszállt a kocsiból. Aztán állóhelyzetből meglátta, amire a nő az imént utalt. - Atyaég. Jó helyen járok egyáltalán, Margot?
- Üdv a farmon. Ha traktorral lennél, bejöhetnél. - mosolygott a nő. - Hogy tetszik?
- Döbbenetes. Hogy csináltad?
- Van ami nem pénzkérdés,de van ami igen. Vásárolgattam ezt-azt, meg meg is csináltattam, amit meg kellett.
- A két traktor nem túlzás kicsit?
- Lesz több is. Termelni fogunk, eladni, mint rendes farmerek szoktak. Hatalmas a terület, kihasználjuk.
- Azt hittem az előbb, hogy csak viccelsz. Kezdek rájönni, hogy nem.
- Sosem a humor volt az erősségem, drágám.
- De, csak nem vetted észre. Faarccal mondtál néha olyanokat, hogy mindenki dőlt a röhögéstől. Persze csak akkor mertük megtenni, mikor már kimentél.
- Najó, emlékszem ilyesmikre. Szedd össze a cókmókod, aztán irány az udvarház.
- Hát, inkább palota. Legalábbis kívül.
- Nyugi, belül is. Kell a vénségeknek a kényelem. Pete még nem jött meg, úgyhogy te választhatsz először magadnak lakosztályt.
- Merre van?
- Beszerez pár dolgot. Aztán el is hozza. - mosolygott Margot talányosan Collinsra.
- Mint például?
- Apróságok. Marófejek, aggregátorok, pár aranyrúd, meg kávé.
- Aha. És hogyan hozza be?
- Az úton. Látom, még mindig nem érted, mi és miért történik. Rossz hatással volt rád a feleséged. Elengedett egyáltalán?
- Mondtam, hogy hozzád jövök, úgyhogy szinte kidobott. - nevetett a férfi.
- Én is imádom. Szerencséd van vele. Mit mondtál neki, meddig maradsz?
- Megígértem, hogy hetente hazatelefonálok, és havonta egy hétvégét otthon leszek vele.
- Nem akart veled tartani?
- Negyven éve vagyunk együtt, még azt is kitalálja, amire még nem is gondoltam. Nem kérdez sosem olyat, amire tudja, hogy nem válaszolhatok. Igazi csodatárs.
- Az, tudom. Na, szóval visszatérve ide. A titkosság alapelve ennyi: mutasd meg mindenkinek, amit el akarsz rejteni.
- Világos. tehát a ház és pajta kivételével itt minden egy farmra fog emlékeztetni.
- Majdnem jó. Nem emlékeztetni fog egy farmra, hanem egy farm lesz. Húzunk föl új épületeket, veszünk föl embereket, lesz tejüzem, tehenek, disznók, baromfi, ezerszám. Nagy forgalmat akarok, mert abban senkinek sem fog feltűnni, ha egy-egy szállítmány a pajtába megy be. És azon nem fejőgépek lesznek.
- Zseni vagy, Margot. Megértettem, és igazad van.
- Köszi. Szerintem hétvégére már teljes gázzal megy minden, gondolom a pénteki nagy attrakció után George is benéz.
- Őt is leállítod a bejáratnál?
- Viccelsz? Le hát. Mondjuk Ő valószínűleg gyorsabban megérti majd, miért szükséges, mint Te, Steve - kacsintott a nő a férfire.
- Majd meglátod, farmernek milyen jó vagyok. Otthon a kertben volt ám kukoricánk.
- És mondd csak drágám, hány tő?
- Az mindegy.
- Szóval?
- Hát, nagyjából egy tucatnyi.
- Akkor ezt a farmer dolgot szerintem túlbeszéltük. Maradj te csak a miraklitnál, a farmot majd én intézem. - mosolygott Margot szeretettel Collinsra.
---
- Elnök úr, az alelnök várakozik Önre.
- Jöjjön csak be, már vártam. - válaszolt az elnök az asztalán levő mikrofonhoz hajolva. Aztán felállt, hogy állva fogadja Roddickot.
- Üdvözlöm, elnök úr.
- Üdv Humphtey, foglalj helyet. Már vártalak. Kérsz valamit?
- Köszönöm, már üzemi hőfokra töltöttem magam mindenféle méreggel - mosolyodott el az alelnök. - Bocsánatot kérni jöttem.
- Nocsak. És miért is?
- Tegnap nem tartottam Önnel, elnök úr. Pedig nekem is ott lett volna a helyem.
- Ez igaz.
- Rettentő dühös voltam, és mindennek elmondtam Önt, elnök úr. De persze a saját irodámban, így nincs tanú. Csak én magam, és ez épp elég, hogy az elnézését kérjem. Nem volt ugyanis igazam.
- Hallgatlak, Humphrey.
- Egész nap megpróbáltam megérteni, hogy miért nem állhatok Ön mellett az emelvényen. Végülis ritkán történik olyan horderejű esemény, mint az első emberi bázis fölállítása a Marson.
- Egyetértek.
- Aztán kidühöngtem magam, és rájöttem pár dologra.
- Örülök, Humphrey. Folytasd - mosolygott az elnök.
- Nem mindig az a legeredményesebb, ha valamit bele akarunk erőszakolni az emberek arcába. Persze, nyilván az a fotó, amelyiken az elnök úr Preston szenátorral, és George Bannisterrel kéz a kézben áll, bejárja majd a világsajtót. És jó lett volna rajta lenni. Aztán fölmerült bennem a kérdés: mit is keresnék azon a fotón?
- Remek kérdés.
- Igen, el is párolgott a dühöm. A három ember azért áll majd ott, mert mindnek kiemelkedő szerepe van abban, hogy lesz ilyen expedíció. Nekem viszont semmi. És ha nem is tudatosan, de azért az emberek fejébe is szöget ütne, hogy mit keresek ott.
- Bravó, alelnök úr. Egy pont neked.
- Valahogy az egész kicsinyesnek tűnne. Tolakodásnak. És bár rajta lennék a fotón, de csak mint fölösleges mellékszereplő.
- Igen, ez pontosan így van.
- Ahogy közeledik az elnökjelölti kampány, mindent ilyen szemüvegen keresztül nézek. És komolyan fölmerült bennem, hogy az elnök úr tudatosan akarja Preston szenátort maga mellé hívni, hogy engem nevetségessé tegyen, Őt pedig esélyessé az elnöki székre.
- Dehát mondtam neked: a szavát adta, hogy nem indul. Az ilyen alkukat pedig mindig mindenki betartja. Aki egyszer nem, az örökre kiírja magát a komolyan vehető, tárgyalóképes politikai szereplők közül.
- Igen, az eszemmel ezt tudtam, de tényleg dührohamom volt. Meggyőződésemmé vált, hogy az elnök úr játszadozik velem, és ilyen finom módszerekkel akar ellehetetleníteni.
- De már nem gondolod így, ha jól értem.
- Nem, már nem. Tudja elnök úr, jól jött volna, ha a párton belüli csatározások közben mellém áll. Végül is az alelnöke vagyok. Biztosan könnyebben jutnék el a republikánus előválasztás megnyeréséig, hogy tényleg én legyek a pártunk elnökjelöltje.
- És az miért jó?
- Nem, tényleg nem jó. Ez a másik, amire rájöttem tegnap. Az Ön alelnökjelöltjeként igazából semmi szerepem nem volt az előző kampányunkban. Oda álltam, ahová a kampányfőnök mondta, azt mondtam, amit a beszédírói leírtak. De küzdenem nem kellett, mert azt Ön tette. És alelnökként ugyanez a helyzet.
- Újabb pont neked, Humphrey.
- Köszönöm, elnök úr. Igen, meg kell tanulnom küzdeni, mert eddig mindent szinte készen kaptam Öntől. És tulajdonképpen ezért vártam volna el, hogy még az elnökjelöltséget is nekem ajándékozza. Tán még az elnökséget is. És akkor elnökként éltem volna át ez első igazi politikai ütközeteket. Az pedig nem tett volna jót nekem, de az országnak még kevésbé.
- És ebből az utolsó szavaid a lényeg.
- Igen, épp ez a harmadik, amin sokat rágódtam.
- Mire jutottál?
- Ha elnök leszek, nem lehetek pártpolitikus. Legalábbis a legnagyobb ügyekben biztosan nem. Az adópolitikában, az egészségügyi, vagy szociális ellátó rendszerek kérdéseiben persze a republikánus gondolatiság keretei között kell eljárnom, mert azért jelöl a pártom. De ez már nem ilyen egyszerű a külpolitikában, vagy épp akkor, ha hadat viselünk. Ott már a nemzeti érdeket kell előtérbe helyeznem. És ha van olyan ügy, amiben semmi keresnivalója a republikánus-demokrata ellentéteknek, az pont egy olyan hatalmas vállalkozás, mint a Mars kolonizálása. Ez minden amerikai közös ügye, sőt tulajdonképpen az egész emberiségé.
- Megvan a harmadik pontod is, Humphrey - mosolygott az elnök. - Ez a gondolatmenet még szónoklatnak is kiváló lenne.
- Köszönöm, elnök úr.
- Én azért gondoltam ám rád. nem maradsz holnap szerep nélkül.
- Épp azok miatt, amiket megértettem mára, nem biztos, hogy szabad bármiféle szerepet vállalnom.
- De, azért van egy, ami testhezálló, és senki nem fogja kicsinyes tolakodásnak érezni.
- Éspedig?
- Vezesd te a holnapi ülést.
- Nem tehetem, elnök úr. Jack Frost a Képviselőház elnöke, ráadásul ő az ottani demokrata többségi vezető is. A legerősebb, legtekintélyesebb képviselő.
- Sehol nincs az leírva, hogy a két ház együttes ülését ki vezesse le. Alelnökként Te vagy a Szenátus elnöke, ugyanannyi jogod van levezetni az ülést, mint Jacknek.
- Elvileg igen. De én talán ha háromszor vezettem ülést, szinte mindig a korelnökre bíztam. Frost pedig ennek a feladatának él a nap minden percében.
- De ha mégis úgy alakulna, hogy a képviselő átadja neked az ülésvezetést, vállalnád?
- Persze. De nem fogja.
- Tévedsz, Humphrey. Már meg is tette.
- Hogyhogy?
- Az általad tegnap még utált Preston szenátort megkértem, hogy ugyan, menjen már egy kört a demokrata berkekben. Nagyjából félórája jelzett, hogy minden oké. Szóval készülj Humphrey.
- Most nem tudom, mit mondjak, elnök úr - nézett megilletődve az alelnök.
- Segítek. Mostantól mondd azt, hogy Thomas. Az Egyesült Államok következő elnökének ez dukál. Felnőttél a feladatodhoz. - mosolyodott el Morgan, és a kezét nyújtotta.
---
- Bátraké a szerencse - mosolygott magában Victor Kamsky, miközben a washingtoni nagykövetségnek szóló jelentését gépelte. Mindjárt éjfél, és fárasztó volt a nap, de ezt akkor is elküldi, ha közben esetleg ráalszik a billentyűzetre. Mert ha van valami, ami nem várhat holnapig, az éppen az a hangfelvétel, amit a jelentéséhez csatol.
A szerdai napja a szerencse, a csütörtöki a szerencsétlenség jegyében telt. Kitartó várakozása a Kennedy Űrközpont előtt megtérült. A kocsiból messzelátón nézte a Cape Canaveralról a szárazföldre tartó autókat. remélte, hogy kiszúrja Bannistert, végülis a barátnője eléggé feltűnő, azt el kellett ismernie.
Aztán felnevetett, mert méretes furgon hasított az úton, rajta hatalmas felirat: NASA. És persze a kormánynál az igazgató, szépséges kísérője pedig épp a cigijéről verte le a hamut a lehúzott ablakon keresztül. Telitalálat. Nem volt más dolga, mint mögéjük szegődni, kellő távolságból persze, a feltűnést kerülve, de levakarhatatlanul.
Dél felé tartottak, egyre biztosabb lett, hogy a célpont Miami. Ideális helyszín megfigyelésre, nyüzsgő embersokaság, könnyű elvegyülni, a hosszú kilométereken át futó föveny, a teraszok pedig a legkönnyebben lehallgatható terepnek minősültek az ügynökök kézikönyvében. Jó tempót ment Bannister, este hétkor érkeztek meg Miami Beach Oázis nevű szállodájához.
Kamsky egyelőre az autóban maradt, a NASA-furgont addig fogja követni, amíg biztos nem lehet benne, hol is van a pár végső célja. Nem biztos, hogy van hely a nem túl nagy szállodában, az pedig nem lenne jó, ha bemenne utánuk, és szem elől vesztené őket odabenn. Mertha közben odébbállnak, talán soha nem találja meg újra a furgont.
Szobát foglalhattak útközben, mert öt perc sem telt bele, és jöttek is ki, hogy beálljanak a szálloda saját parkolójába. Aztán sétálni indultak. Vagy inkább bevásárolni. Ahogy bementek a Nike márkaboltjába, Kamsky már fordult is vissza a hotelhoz, hogy megpróbáljon szobát szerezni. Fürdőruhát vesznek, tehát itt maradnak holnap is, egyelőre nincs miért követnie őket.
Szerencséje volt, de hát az is kell. Több szabad szobát is választhatott, köztük olyat is, amelyik a tengerpartra nézett. Erkélye is volt, úgyhogy az esti cigizésnek sem lesz akadálya. Apróság, de segít koncentrálni, vagy épp kikapcsolni az agyát, mikor mi szükséges. Aztán lement, beparkolt ő is a szállodai részbe, és sétálni indult. Miami Beach főutcáján mindent megtalál, amire szüksége lesz.
Houstonból Jacksonville-be érkezett tegnap, az közelebb van a Cape Canaveral-hez, mint Miami, és takarékoskodnia kellett az idővel. A repülőn nem hozhatta magával kedvenc játékszereit, mikrofonokat, zsinórokat könnyen kiszúrnak a reptéri röntgenek. És persze a strandoláshoz is kell pár dolog. Este tízig nyitva vannak errefelé a boltok, holnapra lesz papucsa, törölközője, és mikrofonszettje is.
Aztán a csütörtöki nap teljesen kiborította. Az erkélyről látta, mikor Bannister és Kyra kéz a kézben a fövenyre indult. Negyedik emeleti szobájából nézelődve még azt is könnyedén megvárhatta, míg nyugágyakat bérelnek, hogy aztán ugyanígy tegyen, tőlük nagyjából húsz méterre. Szerzett egy napernyőt is, aztán hanyattvágta magát, a tenyere alatt a pár felé fordította a kis mikrofont, napszemüvege mögül pedig nézte őket.
És vége is lett a tervezett nyugalomnak. A lány ugyanis egész nap vidám kiscsikóhoz hasonlított. Mindent ki akart próbálni, a vízisieléstől a motorcsónakos ejtőernyőzésig, minden csúszdán lecsúszott, és a kötélugró állványra is többször fölment. Először Kamsky is követte őket, aztán ráébredt, hogy teljesen fölösleges.
Egy hangot nem beszéltek űrhajózásról, nevettek, csókolóztak, egy percre nem ültek le sehol. Úgyhogy a legjobb, amit tehetett, hogy visszamegy a nyugágyához, és vár. Előbb-utóbb csak elfáradnak, és akkor eljön az ügynök ideje. Végül el is jött, de csak sötétedéskor. Fél napot kellett várnia, hogy valami használhatót szerezzen.
Ám a szerzeménye bőven megérte a sokórányi üresjáratot. Egyperces beszélgetés, de képes megválaszolni az FSZB kérdését. Befejezte a jelentését, hozzácsatolta a hangfájlt, aztán elégedetten lenyomta a küldés gombot. Ha előző felvételéért magától Putyintól kapott dícséretet, akkor a mostaniért minimum előléptetés jár. És bőrfotel a washingtoni nagykövetségen.
---
- Tisztelt Kongresszus! Az Egyesült Államok Elnöke érkezik. Kérem, álljanak föl! - mondta Humphrey Roddick, és maga is felállt a pulpituson. A Szenátus és a Képviselőház tagjai követték a példáját, az oldalsó ajtón pedig Thomas Morgan lépett be a terembe. Kísérők nélkül érkezett, föllépett a szónoki emelvényre és körbenézett.
- Kérem, üljenek le! - szólalt meg ismét az alelnök. - Öné a szó, Elnök Úr!
- Köszönöm - nézett Morgan Roddickra, miközben a teremben mindenki visszaült a helyére. - Tisztelt Szenátorok és Képviselők! - fordult újra a terem felé. - Ne keressenek ma nálam papírt. Amit le kellett írni, hogy önök tényekkel alátámasztott, helyes döntést hozhassanak, azt már mind megkapták, ott van a számítógépükön. Nem beszédet mondani jöttem, csak elmondani pár gondolatot. És bár ebben a teremben teszem, de valójában most minden amerikaihoz szólok.
Mi a felfedezők nemzete vagyunk. Európa legeltökéltebb, legbátrabb emberi indultak útnak egykor, hogy vállalva a viharos óceán ismert, és az Újvilág ismeretlen veszélyeit hazát építsenek maguknak. Mikor kontinensünk keleti partján kiszálltak, alig értették meg egymást. Angolok, németek, olaszok, franciák, spanyolok, és sorolhatnám bármeddig a megérkezésükkor egymás számára idegenek anyaországait. És mire elértünk végül a nyugati partig, már ugyanazon a nyelven tudtuk kifejezni közös értékvilágunkat, gondolatainkat. Amerikaiakká váltunk.
Erős és gazdag országot építettünk. Talán a legerősebbet és leggazdagabbat az egész Földgolyón. És ezzel a felelősségünk is megnőtt. Tele van a világunk konfliktusokkal, és ezekből mi sem tudunk kimaradni. Vannak köztük olyanok is, amelyekből épp felelősségünk miatt nem is szabad kimaradnunk. De minden ilyen szembenállás, még ha a legjobb szándék is vezet minket, megosztottságot eredményez. Országok között, népek között, emberek között. Kell olyan célokat találnunk, amelyek enyhítik a szembenállást, és az egymással szembefordulókat is ellenségből baráttá nemesítik.
Mondhatnám, hogy azért állok itt, mert találtam ilyen célt. De valójában én csak közvetítem most Önök felé minden valaha élt embertársunk közös akaratát. Hiába harcolt ugyanis egymással két szomszédos falu népe sokezer évvel ezelőtt, ha aztán éjszakánként ugyanazt a csillagos eget csodálta vágyakozva. Semmi sem foglalkoztatta jobban az emberiséget történelmünk során, mint a minket körülölelő végtelen. Ebből lettek a vallások, a természettudományos ismereteink, legnagyobb gondolkodóink filozófia tézisei. És mi vagyunk az a generáció, amelyik rendelkezik minden olyan tudással, és erőforrással, hogy az ismert határait távolabb tolja.
Jártunk már a Holdon. Tudományos fejlődésünk motorjaként Nemzetközi Űrállomás lebeg fölöttünk. Felderítő szondáink kiléptek a Naprendszerből, amelynek minden egyes bolygója körül már ott vannak a szemeink, hogy mindazt láthassuk, amit elődeink még csak elképzelhettek. Nem kérek mást Önöktől, minthogy lépjünk még tovább. Fedezzük föl Marsot, immár nem eszközöket, hanem embereket odaszállítva. Készen állunk rá, erről meggyőződtem, és remélem Önök is megtalálták minden kérdésre a választ a megküldött részletes előterjesztésben. Tegyük meg, mert megtehetjük. Tegyük meg, mert a felfedezők nemzetének ez kötelessége. Tegyük meg magunkért, és az emberiségért. Köszönöm, hogy meghallgattak.
- Tisztelt Kongresszus! - hasított a megilletődött csendbe az ülést vezető alelnök. - Lehetőségük van szót kérni. - Senki sem jelzett, így folytatta: - Szavazás következik az elnöki előterjesztésről. Megállapítom, hogy mind a 435 képviselő és 100 szenátor jelen van a teremben. Kérem, szavazzanak! - szinte azonnal felvillant az eredményjelzőn az eredmény. - Megállapítom, hogy az előterjesztést a Képviselőház és a Szenátus együttes ülése 535 igen szavazattal, ellenszavazat és tartózkodás nélkül elfogadta.
A néma csönd megtört, egymás után álltak föl a Kongresszus tagjai, és tapsolni kezdtek. Az elnök oldalra nyújtotta a kezeit, hívogatóan integetve Susannak és Bannisternek. Mire felértek mellé, már a tévétársaságok tudósítói, operatőrei is csatlakoztak az ütemes tapsviharhoz. Aztán összekulcsolt kezeiket felemelték, Timothy Austin szenátor pedig elkezdte énekelni a himnuszt, és az ülésterem nemzeti kórussá változott.
---
- Helyezze magát kényelembe, George. - mondta az elnök az ovális irodába lépve. - És elnézését kérem, hogy elraboltam, gondolom indulnának már vissza Houstonba.
- Sehonnan nem késünk el, elnök úr, biztosan oka vannak annak, hogy négyszemközti beszélgetésre hívott. És gyorsan hazaérünk majd.
- Igen, Susan mondta, hogy vadászgéppel közlekedik. És ha nem is erről, de ilyesmiről szeretnék kicsit beszélgetni.
- Parancsoljon velem, elnök úr.
- Igazából már a rakétatesztnél eszemben volt, de inkább a kongresszusi ülés utánra halasztottam a dolgot. Ha előtte mondom, nyomásgyakorlásnak érezte volna. Így azonban nem több, mint baráti kérés.
- Bármilyen kérésére nyitott vagyok, uram.
- Ennek örülök. Tudja George, összekötöttük a sorsunkat az imént a Capitoliumban. Az én elnöki munkámat az utókor aszerint fogja megítélni, amit Ön tesz a következő hónapokban.
- Ez azért túlzás, elnök úr.
- Nem, nem az. Van pár reform amit a nevemhez lehet majd kötni, de az emberek sosem a sok hasznos apróság miatt emlékeznek az elnökeikre. Amelyiknek szerencséje volt, az kapott valami egyedien nagy lehetőséget, és az minősíti őt örökre. Az én ajándékom a Mars-expedíció.
- Értem. Mindent meg fogok tenni, hogy sikerrel járjunk.
- Tudom, George. De azt is tudnia kell, hogy én az egészet vállaltam be, nemcsak a sikerét. Ha kudarcba fulladna, akkor sem fogok bűnbakot keresni.
- Nem fogunk kudarcot vallani, elnök úr.
- Tisztelem George mindazért, amit eddig tett, és azért is, amit még tenni fog. De egy ilyen nagyszabású, és kockázatú vállalkozásnál sosem lehet biztosra menni.
- Ez igaz, de minimalizálni tudjuk a kockázatokat.
- Köszönöm, hogy ezt mondja. Mert pont erről szeretnék beszélgetni Önnel. Mint a legnagyobb kockázattal. - mosolygott Bannisterre az elnök.
- Ezt most nem értem. Én vagyok a legnagyobb kockázat?
- És a legnagyobb nyereség is egyben. Ez a kettő mindig együtt jár, a kérdés csak annyi, hogy melyiket sikerül érvényesítenünk.
- Elnézést elnök úr, Susan és Kyra már beláttatta velem a napokban, hogy a politika nem az én műfajom.
- Pedig biztos vagyok benne, hogy pontosan érti, George, mire akarok kilyukadni. Ugyanarra, mint Kyra. vagy mint Susan.
- Aha, összeesküvés zajlik - nevetett föl Bannister. - Már elnézést - jött rá hirtelen, hogy hol is van, és kivel beszél.
- Ugyan, George, csak nyugodtan. És igen, összeesküvés zajlik. A józanságé, ráadásul.
- Ne én vezessem az űrhajót.
- Hát, ez elég direkt módon hangzik, de erről van szó, igen.
- Nem fogok szerénykedni uram, mert ragaszkodnunk kell a tényekhez: jelenleg én vagyok a legjobb űrhajó-pilótánk. Ha nem én szállok le a Marsra, romlanak az esélyeink.
- Kyra mondott nekem egy számot, miközben a Toronyban kalauzolt. Az a szám Öntől származik.
- A hatvan-negyven?
- Igen. Ön mondta, ez a saját becslése, és nyilván megalapozott. Tíz százalékot javul az esélyünk a sikerre, ha az Ön kezében van a botkormány.
- Ez jelentős különbség, elnök úr.
- Valóban. És hány százalékot romlik az egész Mars-expedíció sikerének esélye, ha George Bannister becsapódik a Marson?
- Ezt nem tudom megválaszolni. Nem fog ilyesmi történni.
- Ha ebben biztos lenne, akkor nem hatvan, hanem száz százalékot mondott volna a saját kedvesének. De nem akart neki hazudni.
- Átlátott volna rajtam - mosolyodott el az igazgató.
- George, mekkora az esélye, hogy a Mars expedíció végül sikerrel jár? Nem az első leszállási kísérlet, hanem az egész programunk.
- Száz százalék.
- Én is így gondolom. És miért?
- Mert mindenképp végigcsináljuk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy meghátráljunk. Ugyanolyan nemzeti katasztrófa lenne, mint a vietnami háború volt.
- De szépen mondta, igazgató úr - mosolyodott el az elnök. - Mégiscsak van politikai tehetsége.
- Azért az Ön beszéde ütősebb volt, elnök úr. Sosem gondoltam volna, hogy egy akkora teremben ennyi ember teljes némaságban hajlandó figyelni.
- Ha már itt tartunk, George, Ön szerint hányan tudták, miről szavaznak?
- Gondolom, mindenki.
- Persze, annyit tudtak, hogy Mars-expedíció, meg annyit, hogy azt George Bannister vezeti. Azt ne higgye, hogy bárki akárcsak beleolvasott az írásos előterjesztésbe.
- De akkor miről szavaztak? - hökkent meg az igazgató.
- Mondom, Önről. És ezt mérlegelje, pont erre kérem. Lezuhanhat az első bázisunk, akár a második is, mindenki túlteszi magát, mert tudják, hogy Ön áll a kormánynál. Mármint nem a leszállóegység kormányánál, hanem az egész expdícióénál. Nem számokra és tervekre szavaztak a szenátoraink és képviselőink, hanem személyre. Önre. És mindaddig támogatni fogják az ügyet, bármilyen kudarc ellenére, amíg George Bannisternek hívják a NASA vezetőjét.
- Értem, elnök úr - szólalt meg kis csend után az igazgató.
- Igen, látom. És köszönöm, hogy meghallgatott. Nem kérem, hogy most válaszoljon, de azt igen, hogy mikor dönt, ne felejtse el a mai beszélgetésünket.
- Nem fogom, elnök úr. A szavamat adom.
---
- Lassan be is költözhetsz, Fedor - fogadta Putyin az FSZB elnökét a dolgozószobájában.
- Elnézést, elnök úr, visszajövök később.
- Dehogy, gyere csak. Örülök ha jössz, mert az mindig valami jót jelent. Ha nem dolgoznátok remekül, nekem kéne állandóan beszámolókat kérnem tőletek. - mosolygott Szimonovra.
- Köszönöm, elnök úr. Nagy dolgot hoztam.
- Igen, látom rajtad. Mutasd. Újabb hangfelvétel?
- Igen, és ismét ugyanattól az emberünktől. - és már nyitotta is laptopot. - És a szereplők is ugyanazok: a NASA igazgatója, és vezető fizikusa. Mehet?
- Hajrá. - mikor a felvétel pörögni kezdett, Putyin közbeszólt. - Állj, mi ez a zaj a háttérben?
- Strandolnak, uram. Floridában.
- Kettesben?
- Nem védte őket senki, nyaraltak egyet.
- Atyaég - nevetett az elnök. - Najó, ennyit az amerikaiak biztonság iránti igényéről. Tudom, hogy ilyenek, de néha nehéz elhinni. Na, halljuk.
- George, rájöttem.
- Remek, kedvesem. Mire?
- Hogy miért válik kortalanná és sebezhetetlenné minden a gömbben.
- A legjobbkor. A jetskizés így hat rád?
- Pontosan. Mondhatom?
- Persze, figyelek.
- Jó, de akkor a szemembe nézz,
- Oké, rajtakaptál. Szóval?
- Ami nincs, azt nem éri semmiféle hatás.
- Igaz. És?
- A miraklit nem más, mint egy koncentrált energiamező. Fázishatár, ami a mi ismert világunkat választja el egy másiktól. Abban a másikban pedig nem létezik anyag, csak energia. Az pedig sérthetetlen.
- De mégiscsak ott úszkáltak a papucsállatkák.
- Igen, de csak akkor léteztek, mikor kinyitottuk a gömböt, hogy megnézzük őket. Lezárva anyag formájában igazából nincsenek ott.
- És ezt most értenem kéne, gondolom.
- Jó, igaz. Létezik több elmélet a miénken túli világra. Szerintem a szubtér áll közel a valósághoz. Ami abban van, az igazából sehol sincsen. Tehát sebezhetetlen, minden szempontból.
- Rendben kedvesem, ezért biztosan megkapod majd a Nobel-díjat. Nekünk földi halandóknak elég annyit megérteni belőle, hogy biztonságban leszünk a gömbök közötti ugrálásnál.
- Tökéletesen.
- Ennyi? Mert akkor felfüggeszteném a szemkontaktot.
- Disznó - hallatszott a lány kacagása.
- Mi a fenét találtak ezek a Marson? - szólalt meg Putyin megdöbbent arccal.
- Bevonnánk a Kurcsatov Intézet fizikusait, elnök úr.
- Persze, cseppet bonyolultabbnak tűnik a dolog, mint várható volt. Nem idegen életforma, nem is anyag, hanem valami fizikai tér. Jól értem, Fedor?
- Szerintem igen, elnök úr. De én is csak találgatok, mióta hallottam. Gyakorlati szempontból az igazgató mondatát tartom a legértékesebbnek. Az ugrálásról. Mármint az egyes gömbök között. Tiszta sci-fi.
- Csakúgy, mint a sebezhetetlenség, meg a kortalanság. A hölgy állításai sem jelentéktelenek.
- Igaz. Volna még valami.
- Mondd csak Fedor.
- Ezt is inkább mutatnám.
- Még egy hangfelvétel?
- Nem, ez videó. Rögzítettük műholdakkal is az eseményt, de ez sokkal látványosabb és kézzelfoghatóbb. A helyszínen készült.
- Lássuk.
Mikor véget ért a lejátszás, Putyin fölállt a karosszékéből, és sétálgatni kezdett a teremnyi szobában. - Hát Fedor, ma azért nem vitted túlzásba a jóhíreket. Ez a Kennedy Úrközpont volt, igaz?
- Igen elnök úr.
- Van nekünk bármink, ami ilyen gyors?
- Semmink.
- Pedig ez egy hordozórakéta, nem valami kis légelhárító kacat. És nyilván azért volt a teszt, mert ezzel akarnak a Marsra menni. És menni is fognak.
- Legalábbis elég meggyőzőnek tűnt, elnök úr.
- Az, hogy a franc essen beléjük. Na jó, lesz mit emésztenem. Kitől van a felvétel?
- Victor Kamskytól. Ugyanaz az emberünk, mint aki a hangfelvételeket is csinálta.
- Na, ez végre jó hír. Lett egy James Bondunk.
- Nem örömmel mondom, de van vele egy kis gondunk.
- Kiszúrták? - villant Putyin szeme az FSZB igazgatójára.
- Nem, ennyire azért nem komoly a probléma. Hivatalosan a General Electric mérnöke, és épp szabadságon van, azért tudott ennyire zavartalanul mozogni. De jövő hét elején vissza kell térnie Pittsburgh-be.
- Ne menjen.
- Az a baj, hogy az ottani munkája is nélkülözhetetlen számunkra. Rengeteg kódot és technológiai leírást kapunk tőle. Meg tudjuk fejteni velük az amerikaiak rejtjeles üzeneteinek jelentős részét.
- Szóval tényleg szuperügynök. Ő mit szeretne?
- Irodát a washingtoni nagykövetségen - mosolyodott el Szimonov.
- Mióta dolgozik az FSZB-nek?
- Tizenöt éve, elnök úr.
- Szóval kiérdemelte.
- Igen, de nem tudjuk kivel helyettesíteni. Szükségünk van a kódokra, és a technológiára.
- Meg az amerikaiak Mars-expedíciójának eltitkolt részeire. Sőt, utóbbiakra mindennél jobban. Gondolom választ vár.
- Igen, elnök úr.
- Rendben Fedor, mostanra végeztünk. Holnap délelőtt nézz be, addigra kitalálom a hogyan továbbot. Az ügynökünk további tevékenységével kapcsolatban is.
- Köszönöm, elnök úr. Itt leszek.
---
- Gyönyörű voltál, Susan. És rettentő büszke voltam rád.
- Csak voltam?
- Tudod hogy értem. - mosolyodott el David. - Ruha nélkül még szebb vagy.
- Jó válasz - emelte föl a fejét a férfi mellkasáról a nő, és megcsókolta. - Nagyon szépen beszélt az elnök. Pláne úgy, hogy szerinte az nem is volt beszéd.
- Biztos, de én nem tudtam odakoncentrálni.
- Na, ne udvarolj már. Mint látod, nem kell már elcsábítanod.
- Mindig el foglak csábítani. Újra és újra.
- Na jó, ám legyen - nevetett Susan. - Nagyon értesz a bűvöléshez.
- A Tiédhez kedves. Kihozod belőlem.
- Elég már, ez csapda - túrt a férfi hajába a szenátor. - Miénk a hétvége. Illetve nem egészen.
- Nem tudok programról, egészen szerdáig.
- Mert nincs beírva. De vasárnap este értem jön George.
- Houston?
- Persze. Fel kell pörgetni az ügyet, megkaptunk minden felhatalmazást, rajtunk múlik már minden.
- És itt hagysz?
- Valakinek vinnie kell addig is az irodát, amíg nem vagyok itt.
- Van egy rakás titkárnőd, kedves. Pár napra bármelyik beugorhat helyettem. Tényleg semmi dolgod, és a szerdai is áttehető, ha kell. Rád férne egy kis washingtoni szünet.
- De George vadászgéppel jön értem. Az kétszemélyes, de a pilótaülés már foglalt.
- Csak le akarsz rázni - nézett duzzogva a nőre David. - Ha igazán akarnál velem lenni, mehetnénk normális repülővel is.
- Ennyire szeretnéd, hogy együtt legyünk?
- Elég sokat voltunk külön, nem?
- De Houstonban rengeteg dolgom lesz. Alig lesz időm magánélni.
- Az is sokkal több, mintha te ott vagy, én meg itt, igaz?
- Jaj, te élő csoda. Rendben. Foglalj vasárnap délelőttre repülőjegyet.
- És hotel?
- A NASA vendégszobáiban szoktam megszállni. De az egyszemélyes, igaz.
- Foglalhatok a közelben szobát, de én beférek melléd egyszemélyes ágyba is. Majd jól összebújunk.
- Akkor aligha tudnék a munkára koncentrálni - mosolygott a nő. - Jó, foglalj egy kényelmes lakosztályt.
- Lakosztályt?
- Nem akarom, hogy unatkozz, míg én a NASA-sokkal vagyok. De azért ne vigyél föl lenge thaiföldi masszőrlányokat.
- Nem jár az ilyesmi a lakosztályhoz?
- Olyan lakosztályt foglalj, amihez nem. Be kell érned velem.
- Jó de én mostanában állandóan éhes vagyok. Időnként meg kell etetned, Mars ide vagy oda.
- Micsoda zsarolás. Úgy látom aranyketrecbe tévedtem. - kacsintott huncutul Susan.
- Bizony, fölfal a ragadozó. Bár akkor nem marad belőled későbbre. Inkább csak majszolgatlak.
- Csak Houstonban?
- De gyorsan megérezted, hogy máris megéheztem. - nevetett a férfi.
- Nem volt nehéz - kacagott vele a nő.
---
- Hát te?
- Jó reggelt, Dick. Tudom, semmi keresnivalóm itt, nem telt el az egy hét.
- Szia Nick. Örülök, hogy észben tartod, mert nem viccből mondtam. De akkor mit keresel itt?
- Nyugi, nem dolgozni jöttem. Sőt.
- Sőt?
- Volt időm gondolkodni az elmúlt napokban, és ezt köszönöm neked.
- Ne hülyíts.
- Komolyan beszélek. Hülyeséget csináltam az igazgatónál.
- Nemcsak akkor.
- Igaz. Mondjuk úgy: mostanában. És van egy javaslatom, de csak akkor megy, ha hozzájárulsz.
- Hát, nem tudom, hogy ez most jól, vagy rosszul hangzott.
- Majd eldöntöd.
- Oké, figyelek.
- Tudod Dick, én már azt sem tudom, mikor volt olyan, hogy nem voltam valami akcióban. Sőt, azt sem, hogy éltem-e egyáltalán emberi léptékű életet valaha.
- Hát, nem pihentél, azt tudom.
- Köszi. Csak emiatt aztán leegyszerűsödött a világom: valaki vagy barát, vagy ellenség. Pedig ez azért nem ilyen egyszerű. A baj az, hogy ezt az eszemmel tudom, de nem bírok uralkodni az ösztöneimen.
- Remek felfedezés. Én inkább egyszerűsítem: üldözési mániás lettél.
- Kösz, ez jólesett - vigyorgott a társára Brown. - De sajnos igazad van.
- Ilyet se hallottam még tőled.
- Dehogynem, épp a múltkor.
- Na igen, ami után viszont pont az ellenkezőjét tetted, mint amire rábólintottál, úgyhogy aligha mondtad komolyan.
- De, komolyan mondtam, csak aztán elindult a vezérhangya. Tudod, üldözési mánia - mosolygott Nicholsra Brown.
- Szóval?
- Minden CIA-ügynöknek jár ötévente három hónap fizetett rendkívüli szabadság. Nekem jóval több a szolgálati évem ennél, de még normál szabin sem voltam, nemhogy rendkívülin. És talán ez a baj.
- Aha. Jó ötlet. Nem ártana kicsit kiugranod a mókuskerékből.
- Ahogy mondod. Elmenni valami nyugis helyre, elvegyülni az emberek között. Átélni, hogyan élnek. Szerintem segítene, hogy kicsit lelassuljak.
- Egyetértek. Pont erre van szükséged.
- Köszönöm Dick. Jó társam vagy.
- Ezt a részt ne feszegessük, Nick - mosolyodott el Nichols. - Piszok jó a memóriám, és nem pont erre emlékszem.
- Rendben. Szóval elmennék Fred Parkerhez, és kivenném tőle a három hónapos szabadságot. És ehhez kell a te támogatásod is.
- Miben?
- Van egy olyan passzus, hogy a szabadságot kérővel egy ügyön dolgozóknak nyilatkozniuk kell a nélkülözhetőségéről.
- Nocsak, micsoda jogi szöveg. Legalább láttál életedben egyszer egy szabályzatot. Lássuk be, nem ez az erősséged - nevetett föl Nichols.
- Talált - nevetett vele Brown is. - Hidd el, Dick, tényleg dolgozom magamon. Nem akarok kikerülni a Cégtől, és ha úgy folytatom, ahogy eddig, akkor ki fogok. Most kell behúzni a kéziféket, érzem. Szóval megköszönném, ha kapnék tőled egy írást, hogy elboldogulsz itt három hónapig nélkülem is.
- Oké. Nem akarlak csesztetni, mert szerintem jó útra léptél. De annyit azért mondok, hogy tényleg inkább nehezítetted egy ideje a dolgomat, mintsem könnyítetted volna. Ezt azért nem fogom beleírni a nyilatkozatomba, csak neked mondom.
- Köszönöm. Mikor tudod megírni?
- Akár meg is várhatod. Papíron kéred, vagy gépen?
- Nyomtatva. Mihelyt megvan, repülök Langley-be, és ha Fred Parker aláírja, elhúzok a Bahamákra.
- Alá fogja. Ő is tudja, mennyi ideje vagy folyamatos bevetésen. De azt tudod, Nick, hogy ezt csak tisztán lehet, ugye?
- Hogy érted?
- Le kell adnod a CIA-igazolványodat, meg minden kütyüdet, sőt még a fegyveredet is. A gyakorlatban a három hónap alatt semmiféle operatív tevékenységet nem végezhetsz.
- Persze, pont ezt akarom most. Fegyverem azért lesz, mert nemcsak céges van, de az van még kétszázmillió másik amerikainak, attól nem leszek titkosszolga.
- Rendben Nick. Nem mondom, hogy egy az egyben elhiszem, amit mondasz, de szeretnék végre benned pozitívan csalódni. Igyál egy kávét, megírom a nyilatkozatot.
- Köszönöm Dick.
- Nincs mit.
FRISSÍTÉS!!!
Mint a blog szerkesztőfelületéről berakott képen látjátok, eddig 3300-an olvastátok regényem föltett részét. Köszönöm Nektek, az írót az olvasók éltetik, mind lelki, mind egzisztenciális szempontból. A fölrakott rész nagyjából a regény fele, december elején nyomdába kerül a könyv, így akár egyedi karácsonyi ajándék is lehet.
December 15-én lesz a regénybemutató író-olvasó randevúnk, a könyv a helyszínen is megvásárolható lesz, de postázom is ajánlott levélben, dedikálva, ha az megfelelőbb. A könyv ára 4000 forint, belföldi postaköltség 800, EU-n belülre 2700. Ha megrendeled, kérlek írd meg itt kommentben, vagy küldj nekem privát-üzenetet emailemre (08.szabogabor@gmail.com), vagy fészbukos profilomra (.https://www.facebook.com/profile.php?id=100006104328254).
Köszönöm, hogy ily sokan velem tartotok írói utamon is. Szép napokat és jó olvasást kívánok Mindannyiótoknak.
Tuareg, alias Scott Seymour
- Vincent, ráérsz?
- Ráérjek?
- Igen. Menjünk ki a parkba egy kicsit.
- Itt nem jó?
- Kint jobb.
- Oké, menjünk.
O'Brien látta, hogy a lány nagyon komolyan veszi a hallgatást, úgyhogy nem is erőlködött, megvárta, míg a parkban egy padra leültek. Aztán meglepődött, mert Kyra előhúzott egy doboz Lucky Strike-ot a zsebéből, és rágyújtott egy szálra.
- Figyu, te mióta dohányzol?
- Most óta.
- Na, mondd már. Mitől vagy ennyire feldúlt?
- Bent volt nálam Nick Brown.
- A CIA-s?
- Nem, a gázszerelő. Ne hülyéskedj már Vince, hány Nick Brown van a házban?
- Jó, bocsi. És mit akart?
- Semmi konkrétat, csak körbeszaglászott. Azt mondta, hogy éjszakánként kiugróak az áramfogyasztási adataink.
- Nemár. Ezt is figyeli?
- Bizony. És célzott arra, hogy sok minden mást is. Van egy programja, ami a szokatlan jelenségekre hívja föl a figyelmét. Az egész NASA-ból.
- Szóval nem csak dísznek van nálunk a pali.
- Nem. És bár összetegeződtünk, meg jópofáskodtunk, de szerintem sejt valamit. Tetteti a hülyét, de érzésem szerint nagyon nem az.
- Hát, a szupertitkos kutatási intézményekbe nem idiótákat küld a CIA. És mi erősen azok vagyunk.
- Na, hát ezért hívtalak ki. Odabent nem lehetünk benne biztosak, hogy nincsenek-e lehallgatókészülékek.
- Gondolod, hogy eddig is elmenne?
- Hát, mostantól jobb ha erre készülünk. Vigyáznunk kell. És George-nak is szólnunk kell, ha meghozza Susant.
- Remélem, mellénk áll a csajszi. Nélküle nem fogunk boldogulni.
- Az már eleve jó jel, hogy hagyta magát idecsábítani. A többiről majd meggyőzzük a laborban.
- De az előbb mondtad, hogy ott már lehetnek lehallgatókészülékek.
- Talán ilyen rövid idő alatt nem szerelte fel. Ennyit kockáztatnunk kell. Csak ott tudjuk demonstrálni a miraklit különlegességét.
- Rendben. Mikorra érkeznek?
- Szerintem mindjárt megjönnek. George szeret gyorsan hajtani. - mosolyodott el a lány.
---
- Megvagy, szépségem - morogta mosolyogva a képernyő felé Nick Brown. - Látod, erről beszéltem - forsdult a társához.
- Látom. És ez mit bizonyít? Kiment cigizni egyet a haverjával. Az épületben tilos, hol tehetné?
- Ugyanmár Dick. Soha nem láttuk még bagózni.
- Én nem figyeltem.
- Pajtás, te erősen elfogultnak tűnsz. - kacsintott Nicholsra Brown. - Bárki másról lenne szó, még el is hinném. De ez a csaj még egy Nina Ricci divatbemutatón is feltűnő lenne, nemhogy a NASA-nál.
Nick és Dick, így nevezték maguk között a kutatók a CIA két itt dolgozó ügynökét. A nagyjából 180 centis, szikár Brown, és a két méternél is magasabb, mackós testalkatú Nichols ha együtt ment valahová, erősen hasonlított a Stan és Pan párosra. Persze mulatságosnak senki sem tartotta őket, ellentétben elődeikkel. Mindenki tudta, miért vannak itt, el is fogadták, hogy szükséges a jelenlétük, de azért meg nem szerették őket.
- Jó, nem cigizett még eddig soha. Nyilván felidegesítetted a látogatásoddal.
- Ne mentegesd, Dick. Tudja, ki vagyok, és mi a munkám, és azt is, hogy nem vagyok az ellensége. Őt is védem, nemcsak a NASA-t. Ha valakinek elég egy találka a kémelhárítóval, hogy rászokjon a cigire, az valamit el akar rejteni előlünk.
- Nekem ez kevés.
- Oké. Mondok mást. Vincent O'Briennel ment ki. Aki viszont nem gyújtott rá.
- És?
- Ha cigizni akar, kimegy egyedül, vagy olyannal, akivel együtt tud bagózni. Ha viszont egy olyan nagyágyút ki tud magával cipelni, mint O'Brien, annak csak egy oka van: nem mer vele odabent beszélni.
- Nem gondolkodod kicsit ezt túl, Nick?
- A dohányosok más dohányosokkal járnak ki a parkba. Nézd vissza a videókat. Az egyetlen aki nem így tesz, Kyra. Ő viszont azzal, aki nem dohányzik, és akivel saját bevallása szerint is esténként kettesben tartzózkodik a laborban. Ennyi egybeesés sosem véletlen.
- Oké. Szerinted mit csinálnak odabenn?
- Nem tudom. Azt viszont igen, hogy az itt a feladatunk, hogy az ilyesmit megtudjuk.
- Gondolod, hogy egy ilyen okos és szép nő, mint Kyra, meg egy olyan híres űrhajós, mint Vincent, aki ráadásul már a NASA egyik kulcsembere, elárulná a hazáját? Kizártnak tartom. Mit tudnának nekik adni, amilyük nincs?
- Nem csak anyagi motivációk lehetnek, ha beszerveznek valakit, ezt pontosan tudod. Ideológiai elkötelezettség, zsarolás, láttunk már pár különlegességet. Egyébként meg nem gondolom, hogy kémek lennének.
- Hanem mit gondolsz?
- Irdatlan összegekbe kerül a kormánynak a NASA. Megkapnak mindent, amit csak kérnek, olyan technológiákkal rendelkeznek, amivel a Földön senki. Hát éppenséggel eszébe juthat valamelyiküknek, hogy végez egy kis külső munkát.
- Úgy gondolod, hogy saját szakállára kutat?
- Vagy a saját szakállára, vagy valamilyen külső cégnek, jó pénzért. Nem tudom mással magyarázni, miért lenne szükség az éjszakai kísérleteikre. Nyilvánvaló, hogy azokat el akarják rejteni a munkatársaik elől.
- Jó, és mit akarsz tenni?
- Megkeresem George Bannistert, és beszélek vele. Aztán majd ő eldönti, hogy rá akat-e koppintani az emberei kezére. Ha igen, segítünk neki, ha nem, akkor meg tovább figyelünk.
---
- Üdv pilóták! Megtámadjuk a Halálcsillagot?
- Üdv a lázadók titkos bázisán, szenátor - vette a lapot O'Brien. - Örülünk neked, Susan.
- Szia, eszerint bejött a mutatványunk - mosolyodott el Kyra is.
- Kíváncsivá tettetek. Meg persze George invitálásának sem tudtam ellenállni. Csábítottak már el Ferrarival, sőt Rolls Royce-al is, de vadászgéppel még soha. Csak ennyien vagyunk? Többiek?
- Pihenőnapot kaptak. A téma miatt.
- Jogos. Na, ha kapok egy kávét, már jöhetnek is a mutatványaitok.
- Készültünk - vette föl az odakészített csészét O'Brien. - Minden nélkül, ahogy szereted, és még meleg is. Gyorsan ideértetek.
- Hát, ezzel a kütyüvel könnyű volt. Pedig nem is siettünk, George még műrepült is velem kicsit.
- Khmmm - mordult halkan Bannister.
- Jó, igaz, jobb ha nem részletezem.
- Eszerint nagyon jól érezted közben magad - nevetett föl O'Brien. - Előfordul.
- Nem értem ugyan, miről beszéltek, de valami izgalmas dolog történhetett odafönt - szólt közbe a lány.
- Hát ja, inkább hagyjuk.
- Az a helyzet Kyra, hogy az amatőrökre néha katartikus hatást gyakorol a műrepülés - kacsintott a lányra O'Brien.
- Oké, asszem jobb, ha nem akarom ennél jobban érteni. Na, mutogathatjuk a csodánkat?
- Kávé megvolt, mindjárt hatni is fog. Figyelek.
- Mi az, amit már elmondott George?
- Szerintem a lényeget. Van egy anyagunk, ami nem biztos, hogy anyag, miraklitnak hívjuk, és sebezhetetlen, elnyeli a benne levő holmik súlyát, és még teleportál is. Jó válasz?
- Remek. Alapszinten már ez is elég lenne, hogy felülírjon mindent, amit a fizikáról tudunk. De az igazán súlyos dolgokkal megvártunk.
- Na, mutassátok már. Dumálni a Capitoliumon is tudunk. - mosolyodott el a szenátor.
- Gyertek a mikroszkóphoz. Ott kezdünk. Ezzel - vett föl az asztalról egy kis üvegdarabot. - Ez egy tárgylemez, ilyesmiket használunk a vizsgálandó minták rögzítésére.
- Ezt azért tudom, és is voltam középiskolás.
- Pedig azt hittem, rögtön a Yale-en kezdtél - vette a lapot a lány. Aztán hirtelen megfordult, és teljes erőből a falhoz vágta az üveglemezt. Csattanás, csörömpölés, a tárgylemez darabokra tört.
- Jó kezdés. Van drámai érzéketek, meg kell hagyni.
- Készültünk. No, itt egy másik. Ezt belerakom az egyik miraklit gömbbe, tessék. Ezt is a falhoz vágom mindjárt. Szerinted mi történik, Susan?
- Elvileg ugyanúgy össze kéne törnie, mint az előbb. Úgy kéne járnia, mint egy kocsiban ülő sofőrnek, ha nekihajt a falnak.
- Így van. Na, lássuk - és már röpült is a gömb a falnak. Egy koppanás hallatszott, ahogy nekivágódott, majd mégegy, ahogy a földre esett. Mindannyian odamentek, Kyra felvette, és kinyitotta. - Látod? Tökéletesen sértetlen.
- Nem hatott rá a lassulás?
- Nem bizony. És kipróbáltuk ennél sokkal gyorsabban is. Mehet akármennyivel egy miraklit gömb, és belevágódhat bármibe, a benne levő holmik, vagy akár élőlények ebből semmit sem éreznek.
- Vicces. Ilyen autót szeretnék.
- Hát, furán néznél ki benne. Ugyanis csak akkor működik a dolog, ha a miraklit gömb alakúra van megformázva. Jól néznél ki egy kétméteres gömbben, amint begördülsz a washingtoni csúcsforgalomba.
- Hogyhogy? Kocka alakban is ugyanezt kéne tudnia, nem?
- Elvileg igen. Minden anyag állandó jellemzőket mutat, alakjától függetlenül. Kivétel a miraklit. De azt sem tudjuk biztosan, anyag-e egyáltalán.
- Értem. Illetve nem, de ahogy látom, nem vagyok ezzel egyedül. Nem baj, legalább részt veszek a felfedezésében - mosolyodott el elégedetten. - Oké, jöhet az újabb kunszt.
- Ehhez kockacukrot használunk. Neked a kávéba úgysem kellett, hát most jól jön. - Kyra meggyújtott az asztalon egy Bunsen-égőt, kékes színű lángján látszott, hogy elég magas hőmérsékletű lángot fúj. Egy csipesszel fölvette a kockacukrot, és a tűz fölé tartotta. - Mi fog történni? - fordult Susanhez.
- Nyilván elolvad, és megfeketedik.
- Tökéletes. Végre egy jogász, aki rendelkezik természettudományos alapismeretekkel.
- Te George, honnan szerezted ezt a szemtelen fruskát? - fordult nevetve Bannister felé a szenátor. - Finoman lehülyézett, észrevetted?
- Puszta szeretetből. Én inkább dicséretnek venném. Hidd el, tőle ez már az - nevetett az igazgató is.
- Na, miközben kiértékeltetek, a kockacukrunknak annyi lett. - folytatta mosolyogva a kísérletet Kyra. - Ez a kis szenes izé lenne az - mutatta a maradványokat a többiek felé. Aztán kinyitotta a miraklit-gömböt, és beletette a másik kockacukrot. - Na, és most mi fog történni? - kérdezte a szenátort, miközben a gömböt a csipesz segítségével a láng fölé tartotta.
- Inkább megvárom, azt hiszem jobb, ha nem találgatok.
- Na, azért csak próbáld meg.
- Hát, ha végiggondolom, hogy eddig mit művelt a miraklit a benne levő dolgokkal, akkor azt mondom: semmi nem fog történni. Elnyeli a belérakott holmik súlyát, megvédi az ütközéseknél, és valószínű, hogy a hőhatástól is. Különben nem mutatnád ezt a kísérletet.
- Briliáns következtetés. De azért ne bízd el magad. - kacsintott a lány a nőre.
- Kaptál te már a zseninktől ilyen dícséretet? - fordult az igazgatóhoz a Susan.
- Sosem. Irigykedem is. Töröm a fejem, mivel érdemelhetném ki.
- Légy kreatív, drágám - nézett Kyra Bannisterre. - Vagy inkább bátor.
- Ajjajj, lehet, hogy ki kéne mennünk Vincent, nem gondolod? Mintha kezdenénk fölöslegesek lenni.
- Hát, én is érdeklődve figyelem az események ilyetén fordulatát - játszotta a meghökkentet O'Brien.
- Na, megsült már a kaja? - próbálkozott az igazgató a beszélgetés mederbe terelésével.
- Nem is fog. De elég ideig forraltuk, hogy ezt be is bizonyítsuk. - Kyra kivette a lángből a csipeszt, és lepottyantotta belőle a gömböt az asztalra. Majd megfogta, és szétcsavarta.
- Hé, vigyázz! - kiáltott rá ösztönösen Bannister.
- Nyugi drágám, nem égetem meg magam. Azonnal fölveszi a környezet hőmérsékletét.
- Ezt még nekem sem mondtátok.
- Elfelejtettük - kacsintott a lány a férfira. - Na, látjátok, a kockacukor ugyanolyan, mint volt.
- Szuper. Eddig lenyűgöztetek. Viszont kérek még egy kávét, hogy követni tudjam ésszel a történéseket. Ja, és továbbra is cukor nélkül - mosolygott rájuk a szenátor.
---
- Szép napot, Kathy.
- Önnek is, Nick. Mi járatban?
- Bemennék az igazgató úrhoz.
- Nincs bent. Mármint az irodájában. Lementek a laborba Preston szenátorral.
- Itt van a szenátor asszony?
- Igen, nemrég érkeztek együtt, lerakták a holmijukat, és elmentek.
- Értem. És melyik laborba?
- Melyikbe is? Igen, megvan. Az anyagszerkezettaniba.
- Az a Kyra Martin-féle, ugye?
- Igen. Meglátogatja őket?
- Nem, biztosan dolguk van. Köszönöm Kathy.
- Szívesen. Nem hagy üzenetet az igazgató úrnak?
- Nem, majd visszajövök holnap. Viszlát.
- Rendben. Önnek is, Nick.
Brown alig bírta járásig lassítani a lábait. Legszívesebben rohant volna saját irodájáig, hogy elújságolja Dick Nicholsnak a fejleményt. Csakhát egy folyosón futkosó CIA-ügynök nemkicsit feltűnő, és ezt most jó lesz elkerülni. Valami történik, minden ösztöne ezt súgta. Ilyenkor pedig nem szabad, hogy bárki gyanút foghasson: szagot kapott a véreb.
- Dick! - rontott be az ajtón. - Tudod hol van most épp Bannister?
- Nem. Hol?
- Kyránál.
- És mi ebben annyira megdöbbentő, hogy betörd miatta az ajtót, és beszakítsd a dobhártyámat?
- Mert Preston szenátorral van odabent.
- Susan Prestonnal?
- Ismersz más ilyen nevű szenátort? Ébredj már föl Dick.
- Oké, tényleg csak egy van belőle.
- És pont ő felügyeli a Szenátus részéről a NASA-t. Mily meglepő, hogy hirtelen megérkezik, épp mikor valami furcsa dolog történik éjszakánként a laborban.
- Már ha történik. Mert ez nem több, mint a te puszta agymenésed egyelőre.
- Mikor visszafelé jöttem a diritől, eszembe jutott még valami. Csoda, hogy nem tűnt föl korábban.
- Éspedig?
- Senki más nem volt a laborban, mikor meglátogattam Kyrát. De az égvilágon senki. Csak ő volt ott, meg én. Délután kettőkor szerinted ez mennyire normális?
- Aha. Ez tényleg furcsa.
- Helyes. Mondom az összképet, figyelj. Kyra és O'Brien hónapok óta éjszakánként valamit ügyködik az anyagszerkezettani laborban. Ketten, tanúk nélkül. Majd megérkezik hozzájuk Preston szenátor Bannister kíséretében normál munkaidőben, de mégis töküres laborba, mert mindenkit gondosan hazaküldtek. A labor elsősorban a Deep Impact marsi kőzetmintáival foglalkozik mostanában. Jól foglaltam össze a tényeket?
- Tökéletesen. És szerinted mi következik mindezekből?
- Rémegyszerű, és ha nem volnál elfogult a csajjal, már rájöttél volna. Ezek valamit találtak a Marson.
- Mit?
- Tudom én? De az biztos, hogy nagyon titokban akarják tartani.
- És ez miért baj, Nick? Ez a dolguk, nem?
- Igen, csakhogy a NASA nem a Szenátusé, hanem a kormányé. Mit keres itt Preston szenátor, mielőtt az elnök tudományos tanácsadóját informálták volna?
- Gondolod, hogy az elnöki stáb nem tud erről semmit?
- Az a sejtésem.
- Nézz ennek utána, Nick. Ha egyszerre bevádolod a NASA igazgatóját, meg Preston szenátort, és tévedsz, olyan ívben fognak kivágni a Cégtől, hogy Föld körüli pályára állsz.
- Nos, ennek mindig megvan a kockázata. De az ösztönöm azt súgja, hogy nem tévedek. Asszem itt az ideje, hogy átrepüljek Langley-be.
- Meglátogatod a főnököt?
- Meg bizony.
- Mikor indulsz?
- Most. Viszem a Cessnát, ne keresd.
- Oké Nick. Jó repülést. és csak okosan, óvatosan.
- Ahogy szoktuk, Dick.
---
- Most én jövök - mondta O'Brien. - Ez ugyanis az én kedvencem. Gyertek ide, legyetek szívesek.
A szomszédos asztalt, ahová áthívta őket, egy hatalmas mikroszkóp uralta. Az objektívje alatt egy harmadik miraklit gömb volt, lezárva.
- Kinyitom, visszateszem a lencse alá, aztán belekukucskálhatsz. - Megtette, Susan pedig belenézett a virtuális sisakhoz hasonló szerkezetbe.
- De aranyosak - nézett föl. - Papucsállatkák, ugye?
- Igen. Abból is egy különleges fajta.
- Miben?
- Nagyon rövid életű. Alig egy napot él. És van egy másik specialitása: ha enyhén lúgos közegben van, nem szaporodik.
- Jó, jöhet a magyarázat, hogy ez miért fontos. Ennyiből nem fogok ráébredni az új csodára.
- Oké. Bár inkább rávezetlek.
- Kellett nekem idejönni. Folyamatosan vizsgáztattok - kacsintott a férfira.
- És remekül veszed az akadályokat.
- Najó, ha még udvaroltok is közben, akkor mehet az oktatás. Tehát?
- Szerinted mennyi idősek ezek a papucsállatkák a mikroszkópban?
- Ez egyszerű. Egy naposnál fiatalabbak. Élnek, mozognak, szinte szaladgálnak. Bár inkább úsznak, ahogy látom.
- Így igaz. Tápoldatban vannak. Látsz bármiféle szaporodást közöttük?
- Nem. Bár nem igazán tudom, az hogy nézne ki.
- Ugyanúgy, mint az embernél. Az egyik egysejtű kinöveszt egy kis fütyit, és azon keresztül átad egy rakás genetikai anyagot. Aztán a lány, aki megkapta, elkezd osztódni.
- Marha jó fejek - mosolygott a nő. - De tényleg nem látok ilyesmit. Gondolom enyhén lúgos közeget csináltatok nekik.
- Remek felismerés. Ez csak azért fontos, mert ha nem szaparodnak, akkor azok az állatkák, akiket látsz, ugyanazok lehetnek csak, akiket a kísérlet elején beleraktunk, igaz?
- Hát, mivel nem szaporodnak, nyilván így van.
- Oké. Akkor most mondom, hogy három hete raktuk őket bele a miraklit-lasztiba.
Susan nem válaszolt, emésztette, amit hallott. Látszott, ahogy kattognak a fogaskerekei, hogy megértse, mit is jelent igazából O'Brien mondata. Aztán összeállt benne a kép.
- Tehát a miraklit-gömb az egy napig élő egysejtűek életét három hétre hosszabbította.
- Így van. De nincs korlát. Ha most visszazárom őket, és adok nekik időnként némi oxigént, meg kaját, akármeddig ellesznek.
- Örök élet? Ne hülyéskedj Vince, ezt azért nem veszem be.
- Pedig igaz - erősítette meg Kyra. - Megáll az idő a gömbben.
- És mi van, ha ez csak valami véletlen?
- Mármint csak a papucsállatkákkal működik? - kérdezett vissza O'Brien.
- Ja.
- Más fajokkal is kipróbáltuk. Nincs különbség. Azért ezt mutattuk meg neked, mert ez a leglátványosabb. De baktériumokkal, amőbákkal ugyanígy ment minden. Azokat a másik két gömbben nézegettük.
- Három gömb van összesen?
- Igen, ennyire volt elég, ami a Marsról megérkezett.
- Meg a hajszál, amivel megszívattál - mordult közbe Bannister, Kyra felé nézve.
- És ennyi, úgy van. Ezt kell beosztannunk. - bólintott a lány.
- Na, rendben, megemésztettem - vette vissza a szót a szenátor. - Ami élőlény a miraklit gömbbe kerül, addig él, ameddig a gömbben van. Ha pedig évezredekig van benne, akkor addig.
- Megáll az élet biológiai órája odabent. És minden fajnál. Az embernél is.
- Tehát ha van egy nagy miraklit gömbünk, és abban elküldünk pár úrhajóst a galaxis végébe, sokezer év múlva is frissen, üdén, és fiatalon fognak kiszállni.
- Pontosan ez a jelentősége. És ezért ez a kedvenc csodám a miraklittól - mosolygott O'Brien. - A repülésirányítók álma.
- Akik persze egymás után kihalnak idelenn, miközben a változatlan korú űrhajósokat pesztrálgatják odafönn.
- Hát, ez az ára. Szerintem megfizethető egy végtelen távú űrexpedícióért.
- Na, menjünk ki a parkba sétálni. Adóznék a zugdohányos mivoltomnak. Van valakinél szívnivaló?
- Épp ma szoktam rá.
- Ne hülyéskedj, Kyra. Ma?
- Bizony. Úgyhogy van nálem egy doboz Lucky Strike. Megfelel?
- John Playert szívok, de most a Lucky is jó lesz. Aztán odakint elmeséled, mi szoktatott rá éppen most.
- Indulhatunk.
---
Nick Brown kis Cessnája szépen falta a távolságot Langley felé. Hosszú lesz az út, legalább nyolc órányit kell repülnie, de nem bánta: van mit végiggondolnia. Mert Dick Nicholsnak igaza van. Ha téved, és hamis váddal illeti a NASA igazgatóját, és az űrkutatási albizottságot vezető szenátort, az gyorsan karrierje végét jelentheti. De az ösztöne azt súgta, hogy nem téved. És a CIA ügynökeinek sorvezetőjében az első helyen épp ez áll: bízz az ösztöneidben! Szinte minden megoldandó eset annyi tényt, és annak tűnő zavaró momentumot tartalmaz, hogy azokból puszta logikával nehéz bármi értelmeset összerakni. És ilyenkor jön az, ami a jó ügynököt a rossztól megkülönbözteti: a tehetség. A vele született, ősi érzék, hogy megérezze az igazat, és el tudja dobni azt, ami csak annak tűnik. Nick Brown pedig elismerten az egyik legjobb ügynök volt.
Eddig még semmi olyasmit nem tett, amivel túllépte volna a hatáskörét. Nem kezdett el célzottan megfigyelni senkit, még csak az összesített adatokat elemezte, és azokból vont le következtetést. Ehhez pedig joga van, és még ahhoz is, hogy a NASA összes munkatársának elektronikus adatforgalmát ellenőrizze. Lehallgatni, vagy rejtett kamerával megfigyelni, az már más tészta. Ilyenre is van lehetőség, de tájékoztatnia kell a NASA igazgatóját, ha belekezd. Csak egy esetben nincs erre szükség: ha az igazgatót magát is megfigyelés alá helyeznék. Ám ehhez nagyon magas szintű engedély kell, nem kisebb személytől, mint az elnök tudományos tanácsadója. Ted Hunt pedig nem az a szint, akihez Nick Brown csak úgy bemehet.
De nem is ez volt a terve. Fred Parkerhez indult a Cessnával, a CIA kémelhárítási igazgatójához. Ő már minden további nélkül felkereshet akár egy elnöki tanácsadót is, és megkérheti az engedélyt George Bannister megfigyelésére. Ha pedig az megvan, akkor már Nick Brownnak sem kell többé senkihez jóváhagyásért fordulnia: akár Kyrát, akár O'Brient teljeskörű ellenőrzés alá vonhatja, anélkül, hogy azok erről a legkevesebbet is megtudhatnának. Szóval a feladat adott: meggyőzni Fred Parkert, hogy valami nagyon nincsen rendben a NASA anyagszerkezettani laborjában, és hogy ebben Bannisternek is szerepe van. Nem lesz könnyű ezt bebizonyítania, de azért nem is lehetetlen.
És persze van itt még valami. Dick Nichols értetlensége, mikor a nyilvánvalót sem akarja elfogadni, ha a lányról van szó. Talán szerelmes Kyrába, bár ezzel nem lenne épp egyedül: a NASA férfiszemélyzetének nagyobb része ott legyeskedik körülötte. Ám az űrhajósok, csillagászok, repülésirányítók, vagy éppenséggel bárki abba szerelmes, és olyan vágyakat dédelget, aki-ami épp kedvére való. De egy CIA ügynök ezt nem teheti meg. Neki az összes ott dolgozó célpont, nem pedig munkatárs és pláne nem szerető, vagy barát. Bármelyikük megtévedhet, és ilyen esetben azok, akiknek az ilyen problémák észlelése és elhárítása a feladatuk, nem lehetnek részrehajlóak. Lehet persze egy ügynöknek is magánélete, de sosem azokkal, akiket épp felügyelete alatt tart.
Ha lett volna ráhatása, biztosan nem Dick Nicholst választja társnak. Remek ember, nyílt, őszinte, igazi jóbarát, csak éppen pont arra a feladatra alkalmatlan, amire kijelölték. Annyira felnézett az űrhajósokra, hogy az már az objektivitását veszélyeztette. Mert ha nem akkora, mint egy jól megtermett grizzly, maga is közéjük tartozhatott volna. A UCLA-n végzett fizika szakon, és kiváló eredménnyel, egyetemi évei alatt pedig az amerikai focicsapat kapitánya volt. Hatalmas termetéről úgy pattogtak le az ellenfél támadói és védői, mint a pálmalevélről az esőcseppek. És épp fizikai adottságai miatt nem kerülhetett a NASA-hoz. Űrhajós ugyanis csak vadászpilótából lehet, Dick Nichols pedig egyszerűen nem fért el még a legnagyobb gépek pilótafülkéjében sem.
Fizikusként, csillagászként talán elhelyezkedhetett volna, de akkor sosem léphetett volna egy űrhajó fedélzetére sem. Annál rosszabb érzés pedig, mint azokat segíteni, akik megtehetik, amit ő soha, nincsen. Nick Brown nem tudta, hogy került végülis Dick a CIA-hoz. Pletykákat hallott persze a Cégen belül. Állítólag az oroszok akarták behálózni, és ő ügyes konspirációval lebuktatta az őt beszervezni akaró kémet, de pontosabbat ennél nem tudott. A lényeg a lényeg: végül mégis a NASA-nál kötött ki, és ha már részt nem vehetett az űrutazásokban, de legalább felügyelhette azokat, akik viszont igen. Nick Brown azonban úgy érezte, hogy kritikus helyzetekben Dick nem képes objektíven mérlegelni. Mint épp a mostani esetben. No mindegy - zárta le magában a gondolatsort. - A nehézségek arra valók, hogy megbirkózzunk velük.
---
- Oké - dőlt hátra a padon a szenátor, és kéjesen kifújta az első slukkot. - Kapisgálom, miért hoztatok ide hangsebességgel.
- Nos? - mosolygott a nőre Bannister.
- Van egy anyagunk, vagy valami ilyesmi, ami sebezhetetlen, elnyeli a benne levő dolgok tömegét, megvédi minden fizikai hatástól, és leállítja a biológiai órát. A miraklitot az isten is csillagközi űrutazásra szánta.
- Tökéletes - nevetett az igazgató.
- Aztán ebből jön a következő kérdés: miért pont én?
- Figyelünk.
- Egy ekkora horderejű felfedezésről először az elnök tudományos tanácsadóját kell értesítenetek. De valami azt súgja, hogy Ted Hunt semmiről sem tud.
- Újabb telitalálat. - nyugtázta elégedetten a nő eszmefuttatását Bannister.
- No, és vajon miért? Mondjuk azért, mert féltek attól, hogy más célra fogja használni a miraklitot.
- Bingó. Gyors vagy, mint mindig.
- Kösz, George. Egy áthatolhatatlan anyag, aminek semmi súlya, és a belérakott fegyverekét, vagy bármilyen felszerelésekét is eltünteti, ideális katonai célokra. Repülőgép, helikopter, de akár harckocsi, mindegy. Behozhatatlan technológiai előny és örökre. Illetve mindaddig, amíg csak mi rendelkezünk a miraklittal. Ti viszont nyilván nem ilyen földhözragadt célokra akarjátok használni, hanem csillagközi űrutazásra. És mivel nekem semmiféle elköteleződésem nincs a hadsereg, vagy a hadiipar felé, én lehetek egyedül, aki valahogy kivívja, hogy űrhajót építsünk, ne tengeralattjárót.
- Csüggünk ajkadon szótlanul.
- Ti megbolondultatok - mosolygott körbe rajtuk a nő.
- Tudjuk. Eleve azért dolgozunk itt.
- Meg kéne valósítanunk egy sokmiiliárd dollárba kerülő csillagközi űrutazást úgy, hogy senki nem tudhat róla, csak pár NASA-alkalmazott. Se az elnök, se a kormány bármilyen embere, vagy intézménye, szóval egyáltalán: senki. Szerintetek ennek mekkora az esélye?
- Majd te megmondod. Nálad jobb politikai elemzőnk nincs.
- Nulla, drágáim. Ne hülyéskedjetek már. Kezdjük a legelején. Hogy szerzünk rá pénzt a Kongresszustól?
- Kitalálunk egy kamu projektet. Mondjuk élőemberes Mars expedíciót. Arra kérjük a pénzt, de végül elporzunk a Proxima Centauri felé.
- Miért pont oda?
- Az van hozzánk a legközelebb. Alig öt fényév, itt van a sarkon - nevetett Bannister.
- Aha, ja. Szóval kamuprogram. És nyilván, ezt nekem kéne átvernem a Kongresszuson, a Szenátuson, meg az elnökön.
- Testhezálló feladat.
- Szóval hazudjak mindenről mindenkinek.
- Ez így rosszul hangzik, de igaz.
- És miért tegyem?
- Mert annál nagyobb dolog nem történhet az emberiséggel, minthogy kilép a Naprendszerből, és keres magának egy új lakóhelyet más csillagrendszerben.
- Márha talál.
- Előbb-utóbb talál. És egy miraklit űrhajónak végtelen ideje van erre.
- Legyezgesd csak a hiúságom, gyerünk. - kacsintott az igazgatóra Susan.
- Te leszel az Egyesült Államok történelmének leghíresebb szenátora.
- Kevés.
- Egy rakás elnöknél is híresebb leszel. Washingtonnal, Lincolnnal, Roosevelttel egy szinten fognak emlegetni.
- Rendben, alakul. És még igaz is. És az utókor megbocsátja majd, hogy mindezt hazugsággal sikerült elérnünk.
- Történelmi léptékű tetteknél néha át kell lépni az erkölcsi határokat. És nem gyilkolásra kérünk.
- Ja, most még. De ha így beindulunk, lehet ebből még bármi - mosolyodott el a szenátor. - Na, rendben itt alszom nálatok, és végiggondolom holnapra, hogy lehetséges-e egy ilyen játszmát megnyerni.
- Imádunk - mosolygott Bannister, és látszott rajta, hogy mindjárt felrepül vad szárnycsattogtatással.
- Oké. Viszont van még pár kérdésem.
- Bármi.
- Először: mennyi miraklitunk van? Illetve azt tudom, hogy most három gömbnyi, meg valami hajszál, amivel Kyra megszívatott. De mennyi lesz? Mertha kevés, akkor nincs értelme belevágni.
- Erre én válaszolok - szólt közbe O'Brien. - A Deep Impact odafönn folyamatosan dolgozik azóta is, mióta megkaptuk az első kőzetmintát. Nemsokára kapjuk majd a másodikat is, és abban már célzottan gyűjtött anyag lesz.
- Tehát?
- Van a Deep Impacten ultrahang, mágneses mérőrendszer, meg ezer egyéb nyalánkság. És persze maguk a próbafúrások. Ebből annyi látszik, hogy van egy nagyjából egy négyzetkilométer kiterjedésű, és száz méteres vastagságú réteg ötszáz méterrel a felszín alatt. Ami teljesen eltér a környező marstalajtól.
- És ez a réteg tartalmazza a miraklitot.
- Pontosan. Visszaellenőriztük milyen mélységben, és éppen hol fúrt a Deep Impact, miközben a kétkilónyi küldeményét összegyűjtötte. És az adatokból egyértelmű számunkra, hogy ami miraklitot talált, azt mind abból a rétegből hozta föl.
- Értem. Tehát mennyi?
- Ki tudtuk számolni, hogy abban a rétegben milyen súrűséggel fordul elő a miraklit a többi talajösszetevőhöz képest. Ha az egész rétegből kivonjuk, lesz elég belőle egy jó nagy gömbre.
- Mekkora tömeg ez? Száz tonna? Ezer?
- Ne felejtsd el, a miraklitnak nincs tömege. - kacsintott a nőre O'Brien.
- Igaz, bocs. Akkor mittudomén. Mondj már valamit, hogy el tudjam képzelni, mennyi az annyi.
- Térfogata van, és az pedig állandó, függetlenül a környezeti viszonyoktól. Mondjuk egy tízméteres oldalú tömör miraklit-kockát tudunk összegyűjteni.
- Értem. És mivel bármilyen vékony falvastagságú lehet a gömb, a tulajdonságait nem befolyásolja, ezért aztán ez az ezer köbméternyi anyag bármire elég lehet.
- Pontosan.
- Tehát meg tudunk belőle építeni egy csillagközi utazásra alkalmas szerkentyűt.
- Meg.
- Na, akkor most kérek még egy szál cigit - kacsintott Kyrára a szenátor.
---
- Jó, hogy nincs itt Nick - gondolta Dick Nichols a képernyőre meredve. A NASA legfontosabb emberei Preston szenátorral épp megbeszélést tartanak a parkban, tanúk nélkül, és ez bizony alátámasztja a társa gyanúját, hogy valamit el akarnak titkolni mindenki elől. A kérdés csak az, hogy ezt megtehetik-e. Mert Nichols, ellentétben Brownnal meg volt arról győződve, hogy megtehetik. Sőt, talán épp ezt kell tenniük, ha a helyzet úgy kívánja. Akik olyan különleges feladattal vannak megbízva, mint a NASA űrhajósai és tudósai, azok bármikor kerülhetnek ismeretlen kihívások elé. És amíg nem találnak megnyugtató megoldást, addig nem érdemes nagydobra verniük az információikat.
Mi van, ha például idegen létformára bukkantak a Marson? Rohanjanak fejvesztve az elnök valamilyik emberéhez? Ha túl korán teszik, hülyét csinálnak magukból. Nem azért van a NASA, hogy pánikot keltsen, és nem is azért, hogy a feletteseinek kérdéseket tegyen föl. Hanem azért, hogy minden lehetséges kérdésre rendelkezzen valamilyen válasszal. Hogy akik a kormány legmagasabb szintjein meghozhatnak bármilyen döntést, azok ezt megalapozottan tehessék. Nyilván találtak valamit, és az nagy valószínűséggel a Deep Impact visszaérkezett kapszulájából származik. De amíg meg nem fejtik, mit is kell kezdeni az új információval, jobb, ha saját kútfőből találnak megoldásokat, mintha pánikba esve rohangálnak fűhöz-fához.
Dick Nichols legalábbis így gondolta. és még azt is, hogy társa erősen elvetette a sulykot. Nem az a dolguk, hogy tudományos, vagy éppen politikai kérdésekben állást foglaljanak. Annyi a feladatuk, hogy megvédjék az intézményt, és annak minden munkatársát idegen hatalmak befolyásolási, vagy épp információ-szerzési tevékenységétől. Márpedig ha a NASA legfontosabb emberei egy ezen a területen meghatározó szenátorral találkoznak, az aligha azért van, hogy hazaárulást szervezzenek. Ha pedig el akarnak titkolni valamit az elnöki stáb elől, az lehet ugyan politikailag helytelen lépés, de a CIA itt lévő ügynökeinek nem feladata ebben állást foglalniuk. Sőt, inkább tilos.
Persze, Nick Brown előélete alapján nem meglepő, hogy azonnal beavatkozik, ha a legkisebb eltérést is tapasztalja attól, amit ő normális ügymenetnek gondol. A haditengerészet kommandójánál, a Navy Sealnél kezdett, iraki, afganisztáni titkos bevetések ékesítették a kartonját, és a Cég belső pletykáiből az is valószínű volt, hogy az egyik vezetője volt az Osama Bin Ladent likvidáló akciónak. Igazi terepharcos, aki ugyanilyen szemlélettel folytatta, mikor a CIA átvette. Olyan küldetésekben vett részt, vagy épp szervezte azokat, amikről csak a Cég igazgatói, és az elnök rendelkezik információkkal. És talán épp azért ért véget hírszerzői tevékenysége, mert valamit valahol túlzásba vitt. Legalábbis az őt ismerők ezt gondolták.
Mindenkit meglepett, mikor egy olyan kényelmes pozícióba helyezték át, mint a NASA felügyelete. Igazi álommeló, nagyon ki kell érdemelni. Vagy épp nagyon nagyot hibázni egy külhoni bevetésen. De ezt a mindenbe aktívan beavatkozó, mindenről mindent tudni akaró szemléletet ide is magával hozta Brown. Aki évtizedeken át olyan körülmények között él, ahol egyetlen információ-morzsa jelentheti a különbséget élet, és halál között, az sosem fog ebből kigyógyulni. Nehéz volt a társára így gondolnia, de kénytelen volt: Brown üldözési mániás. Nichols megértette, miért vált azzá, de attól még nem tudott azonosulni a szemléletével. Úgyhogy el is döntötte: erről a parkbéli vezetői találkáról nem fogja informálni Nicket. És még az adattárból is törli a videofelvételt.
---
- Álljunk meg egy pillanatra. Annyire szétbombáztatok információkkal, hogy egy fontos részleten átsiklottam. Hogyan munkáljuk meg a miraklitot? Tökéletesen sebezhetetlen, nem?
- Felveszünk fizikusnak, Susan - kcsaintott a szenátorra Kyra. - Fején találtad a szöget.
- Elég jó állásom van. - mosolyodott el a nő. - Pusztán csak logikusan gondolkodom.
- Egy módon tudjuk alakítani: arannyal.
- Remek. De az arany puha.
- Ne is arra gondolj, hogy abból készítünk szerszámokat. A dolog egyszerűbb ennél, vagy hát lehet, hogy éppen bonyolultabb, nézőpont kérdése. A miraklit felveszi az arany formáját. Épp emiatt fedeztük fel.
- Jó, ezt most nem értem.
- Mikor szétszedtük a marskőzetet, aranyvégű csipeszeket használtunk.
- Merthogy?
- Az arany nem lép reakcióba semilyen más anyaggal. Nem kell attól tartanunk, hogy megváltoztatja a marstalaj alklotóelemeinek az összetételét, vagy jellegzetességeit.
- Világos. És mi történt?
- Elkezdett a csipesz elszíneződni. Ami lehetetlen. Úgyhogy eléggé feltűnő volt.
- Mert ez azt jelentette, hogy reakcióba lépett valamilyen anyaggal.
- Mondom, hogy jöhetsz fizikusnak. Ha megunod a politikát, várlak a laborban.
- Ha megunnám a politikát, soha nem lenne űrhajónk - kacsintott a lányra Susan.
- Igaz. Azt mondtad, űrhajónk? - nevetett Kyra.
- Azt, a francba. Behülyítettetek, már én is a magaménak érzem a lehetetlen baromságunkat.
- Helyes, imádlak, Susan.
- Én is. De folytasd. Szóval elszíneződött a csipesz.
- Beraktuk egy elektronmikroszkóp alá, hogy kapjunk valami gyorsképet, mi is történt. De nem láttunk semmi érdekeset, pont ugyanúgy nézett ki, mint korábban.
- Csak a színe lett más.
- Igen. Meg valahogy a tapintása. Meg ahogy megfogtam vele a többi kőzetdarabkát, merevebbnek tűnt. Az arany rugalmas, és hajlik kicsit, ha kell. Na, ez a tulajdonsága eltűnt.
- Hát ja, láttam, a miraklitnak nem erőssége az ilyesmi.
- Valóban nem. Megpróbáltunk belőle mintát venni, persze képtelenek voltunk, viszont minden kicsorbult, amivel megpróbáltuk. Úgyhogy komolyabb eszközökre váltottunk, amikkel egy anyag mélyszerkezetét tudjuk tanulmányozni.
- Jó, gondolom ez már nem az a szint, amihez érteni akarok. - mosolygott a szenátor.
- Hát, ezek már tényleg elég összetett eljárások. De végülis mindent megtudtunk, amit akartunk. A miraklit kitölti az arany helyét. A gömböcskéket is így csináltuk. Pingponglabdára hajlítottunk vékony aranyfüst-lemezt, aztán hozzáérintettük a kőzetmintákat szépen egymás után. És kivonta belőlük az összes miraklitot.
. És hová lett az arany?
- Eltűnt.
- Végleg?
- Végleg.
- Szóval a miraklittal aranyárban kell számolnunk.
- Tudom, hogy rosszul hangzik.
- Nagyon. Elképzeltem, amint több köbméternyi aranyból kialakítjuk egy csillagközi űrhajó gömb alakú burkát. Aztán hozzáérintjük a miraklitot. És párszáz tonna arany huss, eltűnik.
- Hát, nem mondtuk, hogy olcsó lesz.
- Ja, tényleg nem az. Ha eltekintünk attól, hogy ez önmagában újabb milliárdos tétel, akkor is marad egy kérdés. Honnan szerzünk ennyi aranyat?
- Hát, Fort Knoxban van dögivel.
- Az Egyesült Államok aranytartalékáról beszélsz. Abból akarsz szerezni?
- Ötletet kértél, mondtam egyet - nevetett a szenátorra Kyra.
- Jobban örültem volna egy másiknak. Van?
- Nincs.
- Az a baj, hogy nekem sincs. Fort Knoxból azonban csak az elnök szabadíthat föl komolyabb aranymennyiséget. De pont őt, meg a stábját akarjuk kihagyni az egészből, nem?
- De.
- Csak legalább ne vigyorognál - nevetett most már Susan is. - Tökéletesen lehetetlen dolgot akarunk eleve, és erre még rápakolunk pár megoldhatatlan nehezítő tényezőt. Remek.
- Nem mondtuk, hogy könnyű lesz.
- Na, mára ennyi, végig kell magamban pörgetni az irdatlan információmennyiséget, amit belémlapátoltatok. Kérek pár szál cigit, meg a vendégszoba kulcsát. Aztán majd reggel folytatjuk. Ehhh - nézett körbe rajtuk fejcsóválva. - Ide se kellett volna jönnöm. Totál kikészítettetek.
- Holnapra kialszod, drágám - mosolygott a nőre Bannister. - Ismerlek, imádod a lehetetlen küldetéseket.
- Mentem aludni - mordult rá játékosan a szenátor.
---
- Elkísérnéd Susant, Vince? Szeretnék még kicsit beszélni a főnökkel.
- Persze Kyra. Gondolom, ma kihagyjuk az esti kísérleteket.
- Pihenhetünk egyet. Úgyis jó a tempónk,
- Szerintem is. Akkor holnap találkozunk.
- Úgy lesz, sziasztok.
Elköszöntek egymástól mindannyian, aztán a lány az igazgatóhoz fordult.
- Baj, hogy marasztaltalak? Szerettél volna még beszélni Susannal?
- Holnap is ráér. Neked biztos sürgősebb mondanivalód van - mosolygott a lányra Bannister.
- Igazából nem sürgős. De fontos. Sétálunk egyet a parkban?
- Persze, menjünk.
- Tudod George, szeretnék neked régóta elmondani egy történetet. És a mostani események meghozták a bátorságomat, hogy meg is tegyem.
- Nocsak. Milyen rejtélyes vagy.
- Mindjárt kiderül - mosolyodott el a lány. - Szóval mesélhetek?
- Figyelek.
- Rendben. Volt egy lány, aki Stanfordban tanult fizikát. Elsőévesen övé volt a világ, évfolyamelső volt, ragadtak rá a fiúk, és kiélvezte a sikereinek minden pillanatát. Egy este a kedvenc kocsmájukban üldögélt népes baráti társaságával, és az éppen aktuális fiújával. Piáltak, cigiztek, táncoltak, remekül érezték magukat. Aztán a csapos lehalkította a zenét, és a CNN-re kapcsolta a tévét.
- Mikor volt ez?
- No, letesztellek. Hány éves vagyok most?
- Huszonkilenc.
- Nahát - kacagott föl a lány. - Mindenkiről ennyire tudod az életkorát?
- Nem, rajtad kívül senkiről.
- Köszönöm - fogta a nevetést suttogásra a lány. - Ez jól esett.
- Azt mondtad, elsőéves voltál akkor. Tehát tíz éve volt. Akkor repültem utoljára. Mármint űrhajóval.
- Telitalálat. Épp az Atlantis űrsikló miatt szakította meg az adását a CNN. Megszakadt vele a kapcsolat, és a legutolsó információik szerint levált a hőpajzsának a nagyobb része. Megszólaltattak pár szakértőt, akik szerint ilyen állapotban nem térhet vissza az űrrepülőgép, mert elég a légkörben. A kilencfős legénységével együtt.
- Igen. Ismerem a történetet.
- Mert a te történeted. Az egyetlen szakértő, akinek a NASA engedélyezte, hogy részt vegyen a műsorban, annyit mondott: ha van ember, aki képes lehozni bármilyen állapotban a gépet, az Bannister kapitány. És annyit kért az amerikaiaktól, hogy imádkozzank érte, és a legénységért.
- Szép lehetett.
- Megható volt. Néma csend volt a kocsmában, és szerintem akkor minden kocsmában. Tényleg rengetegen elkezdtek imádkozni. Én pedig sírni. Nem tudom miért, senkit sem ismertem a legénységből. Csak egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Aztán a felhőrétegből előtűnt egy lángoló csóva. Az Atlantis.
- Érzékből kellett hoznom, nem láttam semmit az égő borítástól.
- Akkora volt a láng, hogy mindenki azt hitte, épp élve elhamvadtok. A NASA-s azonban azt mondta, hogy úgy tűnik, ura vagy a helyzetnek. Elmagyarázta, hogy meredek állásszöggel hozod a gépet, nagyon magasan tartod az orrát, ezért a sérült szárnyaknak az aljára esik a terhelés, ahol ép a borítás, nem pedig az elejére, ahol levált a hőpajzs.
- Nocsak, milyen komoly szakmai kiképzést kaptatok.
- Bizony. De azt is hozzáfűzte, hogy elvileg ilyen manőverre az űrrepülőgép nem képes. Nem műrepülő bravúrokra tervezték, és azt, amit csinálsz éppen, még a legerősebb vadászgéppel is csak nagyon kevesen volnának képesek végrehajtani.
- Hát, én azért felkészültem korábban ilyesmire is. Bár az Atlantis-szal tényleg nem volt egyszerű.
- Aztán halálos csendben néztük végig, amint zuhansz a kifutópálya felé. És az utolsó pillanatban nem becsapódsz, hanem kiegyenesedik a gép, lebillen az orra, és elkapja a kifutópályát a kerék. Amit szintén az utolsó másodpercben engedtél ki. Láttuk, hogy megjelenik hátul a fékezőernyő, és két oldalról iszonyú hangzavarral rohannak hozzátok a túzoltókocsik.
- Ebből mi semmit sem láttunk a tűztől, mert ahogy lassultunk, nem fújta hátra a menetszél a füstöt, úgyhogy az is begyűlt az ablak elé, nemcsak a lángok.
- Megálltatok, két percen belül eloltották a tüzet, és hatalmas vízsugarakkal locsolták az Atlantist. Látszott, hogy mennyire forró, mert azonnal vízgőzfelhők képződtek a hűtőfolyadékból. Aztán leállt mindenki, és vártak. Mi is, a kocsmában. És szerintem amerikában mindenütt. Aztán kinyílt a pilótafülke ajtaja, és ott állt egy ember, integetve. És feltartotta a hüvelykujját, hogy minden oké.
- Igen, emlékszem.
- Én is. Meg még kétszázmillió amerikai. És én akkor abba a férfiba beleszerettem. És úgy maradtam. Miatta lettem anyagfizikus, miatta jöttem a NASA-hoz. És miatta élek. És szeretnám, ha ezt végre felfogná.
---
- Hello Fred. Kösz, hogy rögtön fogadtál.
- Hello Nick. Gondolom nem véletlenül repültél idáig. Kérsz valamit?
- Nem, köszi. Beszaladtam a büfébe, mielőtt feljöttem hozzád.
- Oké. Figyelek.
- Azt hiszem, találtak valamit a NASA-nál.
- Helyes. Az a dolguk. Mire gondolsz?
- Pár hónapja jött vissza a Deep Impact az első marskőzettel. És azóta történt pár furcsaság.
- Tudom, mi a Deep Impact, de azért mélységében nem vagyok képben. Tudod, nekem kell azért másfelé is figyelnem.
- Persze, mondom részletesebben.
- Köszi.
- Ez eddig a NASA legnagyobb programja. Fönn van egy hatalmas holdjáró, vagyishát marsjáró két évig, és fúrja a bolygó talaját. Amikor összegyűlik egy adag, azt hazaküldi. Tíz ilyen kapszulát fog postázni, ebből az első érkezett meg. A másodikat két héten belül várják.
- Értem. És az elsőben találtak valamit.
- Igen. És érzésem szerint igen jelentős dolgot.
- Földönkívüliek?
- Akár. De nem tudom, és a legfőbb vezetőiken kívül senki. Úgy értem, hogy még az elnöki stáb sem.
- Ezt miből gondolod?
- Megérzés. A pár főnök viselkedéséről nekem az jött le, hogy egyáltalán senkit nem akarnak bevonni.
- Miért, mit tesznek?
- Az elmúlt két hómapban az anyagszerkezettani laborjukban kiugró lett az energiafogyasztás. És pont az éjszakai időszakban, mikor szinte üres a labor. Illetve hát ketten mindig bent vannak. Kyra Martin, a vezető fizikusuk, meg Vincent O 'Brien, a Deep Impact program vezetője.
- Szóval olyan kísérleteket folytatnak, amikről azt akarják, hogy senki ne tudjon róluk.
- Pontosan.
- George Bannistert is kihagyják?
- Őt nem. Sőt, Preston szenátort sem. Épp tegnap mentek be hozzájuk a laborba, munkaidőben. De megint mindenkit hazaküldtek, mikor a látogatást tették.
- Tehát a NASA igazgatója, és az űrkutatási albizottság elnöke mindenről tud.
- Igen. De rajtuk kívül senki. Szerintem viszont legelőször Ted Huntot kellett volna informálniuk, nem pedig a szenátort.
- Igen, valószínűleg igazad van. De ehhez mi közünk?
- Hogyhogy mi közünk, Fred? Titkos kísérleteket folytatnak amikről nem informálják az elnök tudományos tanácsadóját.
- Ezt kristálytisztán értem. És épp ezért kérdezem meg tőled, Nick még egyszer: ehhez nekünk mi közünk? Vagy hogy egyértelmű legyek: a CIA-nak mi köze?
- Ne viccelj már. Ha nekünk nincs, akkor kinek van?
- Bárkinek, épp csak nekünk nincs. Ez szervezeti és politikai kérdés, nem titkosszolgálati. Ha átverik Ted Huntot, akkor azzal neki kell megbirkóznia. Márha valóban átverik. El tudok azért képzelni más verziót is. A CIA feladata a NASA-nál egyértelmű: kémelhárítás. És semmi más. Került az általad felsorolt személyek közül bármelyik valamilyen külső hatalom befolyása alá?
- Nem, azt nem hiszem. Nem ez a gondom velük.
- A gondodat értem, te meg azt értsd meg, hogy ha ebbe mi belemegyünk, akkor kicsináljuk saját magunkat, meg a Cég hírnevét is. Tulajdonképpen mit szeretnél tőlem?
- Hogy látogasd meg Ted Huntot, és informáld a helyzetről. És kérj tőle megfigyelési engedélyt George Bannisterre. Ha az meglesz, akkor nekem nem kell tőle engedélyt kérnem, hogy a beosztottjaival ugyanezt tehessem.
- Jézusom, Nick, te megőrültél. Szerinted mit mondana nekem Ted Hunt?
- Nem tudom. Gondolom érdekelné, hogy átverik a beosztottjai.
- Nem érdekelné. Addig ugyanis el sem jutnánk. Elmondjam neked, mi történne valójában?
- Mondd.
- Kérek személyes találkozót. Ad egy időpontot egy hét múlvára. Bemegyek, és belekezdek. Ő megszakít, és megkérdezi, hogy gyanusítjuk-e kémkedéssel George Bannistert. Ha igen mondok, bizonyítanunk kell. Van ilyesmire bizonyítékunk?
- Mondtam, hogy nem ez a probléma vele.
- Tehát nincs. Mit válaszolok Ted Huntnak?
- Hogy nem ezzel gyanusítjuk.
- Úgy van. És ez az a pillanat, amikor barátságosan, ám határozottan megkér, hogy ne tartsam föl, mert értékes a munkaideje. Majd finoman jelzi, hogy a kormányzat akkor működik hatékonyan, ha mindenki a saját feladatát végzi. Mi például kémelhárítunk, a NASA kutat, a tudományos tanácsadó pedig a hozzá beérkezett információkról tájékoztatja az elnököt, és döntési javaslatokat tesz.
- Biztos vagy benne, hogy nem érdekelné?
- Atombiztos. Ha pedig erőltetném, a legközelebbi tanácsa az lenne az elnöknek, hogy gyorsan szabaduljon meg tőlem. Én azonban szeretem a munkámat Nick, bocs.
- Szóval fölöslegesen jöttem.
- Nem, mert legalább megértetted, hogy mi a feladatunk, és mi nem az. Kérlek, ehhez tartsd magad, mikor visszaérsz.
- És akkor most jönne az, hogy értékes a munkaidőd. - kacsintott a főnökére Brown.
- Jól van, azért még humorodnál vagy. - mosolyodott el Parker. - Ne csinálj hülyeséget Nick.
- Oké, vigyázok.
- Kösz. Viszlát.
- Viszlát, Fred.
---
George Bannister nem számolta, hanyadik hossznál tartott éppen. Úszás, bukóforduló, úszás, bukóforduló, legalább egy tucat ilyenen túl volt már, és ki tudja még mennyire lesz szüksége, hogy az agyát kicsit elringassa. Talán a fizikai fáradtság képes lesz végül kikapcsolni az újra meg újra lepörgő filmet, ahogy ott állnak Kyrával ölelésben, és csókban összeforrva. Csak néhány másodpercig tartott, aztán a lány nevetve elszaladt, biztos hazaért már azóta. Az igazgató úgy ment a kocsijához, mint egy robot, úgy is vezetett hazáig, aztán letusolt, és megpróbált aludni. De gyorsan belátta, hogy erre most semmi esélye. Pedig kéne, holnap is hosszú napjuk lesz, míg Susan itt van, meg kell hozniuk minden lényeges döntést a miraklittal kapcsolatban. És még ígéretéhez híven haza is kell vinnie, bár a vadászrepülés inkább pihentető volt számára, semmint megerőltető.
Úgyhogy az úszás mellett döntött, remélve, hogy sikerül magát annyira kifárasztani, hogy ne mindig ugyanaz a gyönyörű képsor peregjen lelki szemei előtt. Ami történt, álomszerű volt. Szerelmes volt a lányba az első pillanattól kezdve, mikor hat évvel ezelőtt belépett az irodájába, hogy megpályázza az egyik megürült fizikusi állásukat. Már akkor sem volt könnyű pártatlannak maradnia, de szerencsére Kyra annyira tehetséges volt, hogy semmiképp sem dönthetett volna más jelentkező mellett. Rögtön mélyvízbe is pottyant, a frissen induló Deep Impact program a valaha volt legbonyolultabb feladatnak ígérkezett. És a lány megjövetele annyira felgyorsította a tervezést, és a marsjáró megépítését, hogy ismét csak nyugodt lelkiismerettel nevezhette ki a fizikai részleg vezetőjének.
De persze érezte, hogy a lány, és közte vibrál a levegő. Látta azt is, hogy ezt az egész NASA ugyanígy érzékeli. Kaptak cinkos mosolyokat, mindenki örömmel vette volna, ha a gyönyörű fizikuslány a főnök karjaiban köt ki. Egymásnak valók voltak, hiába az évtizednyi korkülönbség. De valahogy sosem akart összejönni. És ha Bannisteren múlik, lehet, hogy örökre így marad. Gondolkozott sokszor, hogy miért is nem közeledik a lányhoz. Nem volt sem félénk, sem tapasztalatlan ilyen ügyekben, nem ezért tartott távolságot. És nem is a főnök és beosztottja közötti kapcsolat esetleges veszélyei miatt. Itt, a NASA-nál mindenki az egész életét tette föl tétnek, minden percük és gondolatuk a csillagok közt járt, így aztán a magánéletek is a közös álmok köré szövődtek. Szinte mindenki innen választott párt magának.
Egy idő után arra jutott, hogy túlzottan szereti a lányt. A szerelem lobogása egy idő után elhalhat, és Kyra talán más férfit talál magának. Itt könnyű lett volna, erős, okos, bátor férfiak mindenfelé, akik korosztályosan is közelebb állnak hozzá. És Bannister attól tartott, hogy ha a lány elhagyná, azt nem élné túl. Így inkább maradjon egy örökre beteljesületlen álom, mint egy végső, hatalmas csalódás. Csakhogy ma a helyzet alapvetően változott meg. A lány áttörte a férfi megerősített védelmi vonalait, és mindezt olyan őszinte természetességgel, hogy Bannister képes volt elhinni: szerelmük örökre szólhat. Ahogy hazafelé hajtott, visszapörgettte rengeteg emlékét, és egyetlen olyan képkockát sem talált, amin Kyra bármilyen férfival lett volna. Úgy tűnik, igaz, hogy tíz éve őrá vár. És egy nő élete nagy szerelmét nem fogja elhagyni.
Szóval holnap nehéz és hosszú nap lesz. De csupa olyan dologgal fognak foglalkozni, amelyeknél nincs érdekesebb a világon. Aztán oda-vissza repülés az F-15-össel Washingtonba, hogy estére hazaérjen. Értette, miért szaladt el a lány az első csók után. Tíz éve álmodott erről a pillanatról, és otthon fel kell dolgoznia, hogy valósággá vált az álom. Hogy a férfi, aki feltartott hüvelykujjal kilép a megégett űrrepülőgép kabinjának ajtaján, hogy megnyugtassa egész amerikát, immár az övé. De holnap, ha Bannister visszaér a hosszú repülőútról, talán már megérik a lányban is az elhatározás, hogy még eggyel tovább lépjenek. Mert a férfi azt is tudta, hogy úszhat ő bármennyit, egy képsort képtelen lesz lekapcsolni: amint a lányt a karjaiban tartja itt, a saját otthonában.
---
Reggel nyolckor a büfében vásárolt kávéval a kezében Dick Nichols észrevette, hogy irodájuk ajtaja nyitva van. Nem kellett találgatnia, mi történt, kihallatszott ugyanis társa szentségelése.
- Jó reggelt Nick. De gyorsan hazaértél.
- Te letöröltél az adattárból felvételeket?
- Úgy van.
- Megkérdezhetem, miért?
- Mert lejárt a határidejük.
- Most hülyéskedsz.
- Nem hülyéskedek, Nick. Úgy döntöttem, hogy mostantól minden szabályt betartok, ami a munkánkra vonatkozik. Nyolc órán át őrizhetjük meg a felvételeket, onnantól csak azokat, amiken kémkedés gyanúja látszik.
- Értem. És magadtól jutottál erre?
- Igen, magamtól.
- Tehát nem azért, mert esetleg Langleyből felhívtak.
- Nem, nem azért. De ezek szerint ott sem örültek a túlkapásaidnak.
- Az ég szerelmére, Dick, milyen túlkapást követtem el?
- Még csak gondolatit, de téged ismerve, abból tettek lesznek. És nem szeretnék ebben semilyen szinten résztvenni.
- A társam vagy, Dick. Nem az ellenségem.
- Pontosan erről van szó. Ha meg kell téged védenem saját magadtól, akkor megteszem. De legalábbis megpróbálom.
- Ehhh - legyintett Brown. - Ez már nem az a CIA, amibe én beléptem.
- Valóban nem. Ez már talán nem vesz részt politikai pártok törvénytelen lehallgatásában. Tudod, mint a Watergate. És talán elnökök meggyilkolásához sem nyújt már segédkezet. Tudod, Kennedy.
- Senki sem tudja, ki lötte le az elnököt. A Watergate-et meg korábban már kilépett ügynökök csinálták.
- Hagyjuk, Nick. Szerintem pontosan érted, mi a probléma azzal, ahogy gondolkodsz.
- Igen, tudom, hogy mi a te problémád, meg már azt is, hogy mi Fred Parkeré. Szerintem meg ha ebbe az irányba megy a Cég, előbb-utóbb védtelenné válik az ország.
- Lehet, de ennek a megítélésére nem téged választottak meg, ugyebár. Van elnök, van szenátus, kongresszus, és azért, hogy eldöntsék, mi a nemzeti érdek. Mit mondott Fred?
- Nem hajlandó még csak beszélni sem a tudományos tanácsadóval.
- Gondoltam. És miért?
- Mert nem a mi dolgunk abba beleszólni, hogy milyen információkat mikor, és kivel oszt meg a NASA vezetése.
- Pont ugyanezeket mondtam neked, emlékszel?
- Persze, hogy emlékszem. Szóval mi volt azokon a törölt felvételeken?
- Semmi különös. Nem a tartalmuk, hanem a lejárt határidő miatt töröltem őket.
- Nem hiszek neked.
- Nem baj. Mondtam Nick, és ezt vedd borzasztó komolyan: nem fogok résztvenni semilyen törvénytelen akcióban. És itt a pont. És szerintem te is állj le. Nem fogsz elérni semmit, csak azt, hogy kirúgnak, meg még le is sittelnek. Ez nem játék.
- Jó, rendben.
- Nem hangzott valami őszintén.
- Tele van veletek a tököm. Puhák vagytok. Nem így kéne a dolgokat intéznünk.
- Lépj ezen túl, Nick. Mostantól a dolgokat így intézzük.
- Tudomásul vettem, ne félj. Csak többé nem bízom benned.
- Azt megteheted. De törvénysértést többé nem.
---
- No, hát nem sokat aludtam. Egész éjjel kattogott az agyam - kezdte a szenátor, amikor mindenki megitta a kávéját az igazgatói tárgyaló asztaláról. - De ahogy titeket elnézlek, mintha magamat látnám.
- Hát, nekem is volt mit végiggondolnom - mosolygott rá Bannister.
- Azért repülni tudsz majd? Tudod, van egy ígéreted, hogy hazaviszel a csodajárgánnyal.
- Be is tartom, ne félj. A műrepülésről most le kell majd mondanod, de egyébként sima ügy lesz. Teljesen kialvatlanul is voltam már pár bevetésen.
- Na, megkaptam. - kacsintott rá a nő. - Végülis arra jutottam, hogy sikerülhet. Ügyesnek kell lennünk, nagyon elővigyázatosnak, és kompromisszumkésznek.
- Kompromisszumkésznek? - kérdezett közbe O'Brien.
- Bizony, ez adott ponton kulcsfontosságú lehet.
- Fejtsd ezt ki, Susan. Nekem nem jön össze, hogyan köthetünk bárkivel úgy alkut, hogy közben titokban kell tartanunk, mit is csinálunk valójában.
- Oké. Azt mondtad, hogy valószínűleg egy tíz méteres oldalú kockányi miraklit lehet odafönn.
- Így van. Legalábbis ennyit becsülök, aztán majd kiderül.
- Ez ezer köbmétert jelent. Ennyi azonban nem kell a csillagközi űrjárgányhoz. Vékony lehet a burka, mert ugyanolyan ellenálló minden hatással szemben, mintha vastag lenne. Tehát marad bőséggel másra is használható miraklit.
- A hadiiparral kötnél megállapodást?
- Igen. Ha a szükség úgy hozza, meg kell ezt lépnünk. Nem törekszünk rá, pröbáljuk elkerülni, de ha nem tudjuk máshogy megszerezni a kongresszusi, és szenátusi többséget a sokmilliárdos terv támogatásához, akkor be kell őket is vetnünk.
- Nem fogják lenyúlni az egész készletet?
- Ez már tárgyalás kérdése. Nem kell nekik megmondanunk, hogy valójában mennyi miraklit is van a Marson. Mi leszünk ott, nem ők, nem tudják ellenőrizni a mennyiséget. Tehát ha kell nekik az egész, nekünk akkor is marad elég. De az ő támogatásukkal képesek leszünk eljutni odáig, hogy kibányászhassuk, amire szükségünk van.
- Rendben, elfogadom. Okos terv.
- Tud a mami, ha szükséges.
- Mami - nevetett föl Bannister. - Tudtommal pont annyi idős vagy, mint én. Akkor nekem meg negyvenkét évesen a papi megszólítás dukál?
- Ügyes fiú, ezt akartam hallani - nevetett a szenátor. Meg a többiek is, jó lett a hangulat, mert Susan terve végrehajthatónak tűnt.
- Mi a dolgunk? - kérdezett újra O'Brien.
- Állítsatok nekem össze egy nagyjából tízmilliárd dolláros tervet. Ebből még engedhetünk a tárgyalások közben, és nagyjából a feléből el tudunk jutni a Marsra.
- Jó becslés - bólintott a férfi.
- Mikorra tudtok ilyesmit összerakni?
- Szerintem két héten belül - nézett kérdőn Kyrára O'Brien.
- Simán. Lehet, hogy előbb is. - helyeselt a lány.
- Szuper. Addig én kicsit körbeszaglászok a Capitoliumon, milyen támogatásra számíthat egy emberes Mars-utazás.
- Mi a megérzésed?
- Az ilyesmi nem technikai, vagy pénzügyi kérdés. Ugyanúgy, mint ahogy annak idején az Apollo-program sem az volt. Nemzeti büszkeség, a világelsőség demonstrálása, ennyi az igazi motiváció. Erre kell rámennünk, és akkor ugyanúgy mehet, mint a Holdraszállás.
- Szuper. Meglesz a terv.
- Ötmilliárdba minden férjen bele. Nem lesz könnyű dolgotok, mert a fönt végzendő munkánk legfontosabb részét nem írhatjátok bele, de jutni kell rá.
- Persze, ez világos. Kreatívak leszünk - mosolyodott el a férfi.
- Oké. ha meglesz, idejövök, hogy megbeszéljük. Mert akkor majd informálnotok kell Ted Huntot. Ne érezze, hogy őt kihagyjátok, mert hiába szerzem meg a többségi szavazatokat mindkét házban, ha az elnök megvétózza.
- Amúgy sem lenne szerencsés, ha a legfőbb főnökünk a sajtóból tudná meg, mit dolgoznak a beosztottjai.
- Így van. Szóval okosan, de amennyire lehet sietve kell a dolgunkat csinálni.
- Imádunk, Susan.
- Azt el is várom - nevetett O"Brienre a szenátor. - Na, nektek van még valami? Mert ha nincs, indulnék. Hullafáradt vagyok, Washingtonban majd kialszom magam, aztán neki is ugrok a feladatomnak.
- Felőlem indulhatunk - mondta Bannister. Kyra és O'Brien bólintottak. Készen voltak.
---
A szenátor és az igazgató távozása után Kyra és O'Brien kimentek a parkba. Leültek a szokásos padra, a lány rágyújtott, és megszólalt: - Na, ki vele, Vince.
- Mármint mivel? - nézett rá csodálkozva a férfi.
- Ismerlek. Nem mondtál el mindent Susannek.
- De miről?
- A program költségeiről. Nem olyan egyszerű átverni mindenkit a tudományos tanácsadótól az űrkutatási albizottság tagjaiig. Gyorsan rájönnek, ha olyan tételeket rakunk be, amikre nincs szükség egy emberes marsi bázishoz, olyanokat meg kihagyunk, amikre nagyon is. Valahogy el kell rejtenünk a valós céljainkhoz szükséges pénzmagot, különben semmi értelme nem lesz a kirándulásnak.
- Kirándulás - mosolyodott el O'Brien. - Hát azért nem épp az lesz. Pontosan tudod, milyenek a viszonyok a Marson. Bele lehet halni gyorsan a legkisebb hibába.
- Tudom. De megkerülted a választ. Nagyon gyorsan vágtad rá a szenátor kérésére, hogy sima ügy lesz elrejteni a költségeinket. Neki nem tűnt föl, de nekem igen. Szóval drága Vince, nekem ne kamuzz. Van már erre terved, ez nyilvánvaló, és már mondhatod is.
- Jó, rendben. Mi egy bármilyen űrutazásnál a legdrágább tétel?
- A hajtóművek.
- Úgy van. Minden egyes kiló, amit ki akarunk juttatni a Föld vonzásteréből, hatalmas tolóerőt igényel. A hordozórakéták pedig mindig horribilis összegbe kerülnek.
- Tehát ott akarsz megtakarítani.
- Igen.
- Oké. Hogyan?
- Elvileg egy emberi élet fenntartására alkalmas űrállomás feljuttatása a Marsra minimum négy, de lehet, hogy még ennél is több hordozórakétát igényel. Rengeteg anyagot kell felvinni, és szinte készen, kialakítva, mert odafönt megfagyunk, ha ott kezdünk barkácsolásba.
- Eddig .értem.
- Mi van akkor, ha csak a legfontosabbakat visszük föl, és minden mást utána küldünk?
- Mindegy mikor küldöd, akkor is szükség van a tolóerőre. Magától nem fog fölmenni semmi.
- No igen. Kivétel, ha a miraklitot használjuk.
- Mármint mire?
- Postafiókként.
- Hmmm. - dőlt hátra a padon a lány. - Gömb?
- Bizony. Egy fönt, egy itt, és mindent pillanatok alatt oda tudunk küldeni. És ingyen. tehát elég egy hordozórakéta, a másik három költségét csak feltüntetjük a tervben, de igazából nem használjuk fel. Azt a hatalmas megtakarítást lehet a titkos munkáink finanszírozására felhasználnunk.
- Vince, zseni vagy.
- Nem drágám, az te vagy, én csak próbálok felnőni hozzád - nevetett föl a férfi.
- Jó, ezen nem veszünk össze - mosolygott a lány. - Mekkora gömbre gondolsz?
- Szerintem egy kétméteres átmérőjűvel minden postázni tudunk.
- Az világos,. hogy odafömt kibányásszuk a szükséges mennyiségű miraklitot, és megcsináljuk belőle a gömböt, oké. De itt, a Földön hogyan lesz egy másik ugyanakkora? Csak az azonos méretűek között mennek át a belerakott dolgok.
- Most még nincs elég miraklit, de mire kell, meglesz. Dolgozik a Deep Impact, és ha kicsit átalakítjuk a feladatát. akkor küld nekünk megfelelő mennyiségben. Szerintem egy kapszula, tele miraklittal, elég is lesz.
- Világos. Aranyat honnan szerzünk?
- Van pár kilónyi azért, vagy tán több is. Nem most kezdtük el használni.
- Igaz. Csak más nagyságrendben kell majd ezügyben gondolkoznunk.
- De az első itteni gömbhöz lesz elég. Tehát működni fog a postánk.
- Hát Vince, megoldottad a legnehezebb problémánkat. Tulajdonképpen megszerezted a pénzt.
- Nem én oldottam meg. Hanem a miraklit. - kacsintott a lányra O'Brien. - Végülis csodálatos, nem?
---
- George, zavarhatlak? - hallotta Susan hangját a sisakban Bannister.
- Persze. Legalább nem alszom el.
- Úristen! Remélem ez csak vicc volt.
- Ilyen álmosan soha nem viccelődöm.
- Ne hülyíts, légyszi.
- Jó, rendben. nyugi, sosem aludnék el gépvezetés közben. Ez szórakozás, és a legjobb. Meg van ám egy automatika a hosszú repülésekre, ami felébreszt, ha kell.
- Tényleg?
- Igen. Ha tíz másodpercig nem teszel semelyik végtagoddal semilyen mozdulatot, akkor ér egy gyenge, de csípős áramütés. Itt van rajtam egy karkötő, ezt fel kell vennem indulás előtt, vagy nem tudom bakapcsolni a hajtóműveket.
- Aha. Szóval olyan, mint a kocsikban a biztonsági öv. Ha nem kötöd be, hiába forgatod a slusszkulcsot.
- Az volt a mintája, így van. De azért van egy különbség.
- Éspedig?
- Indulás után kikapcsolható.
- És te ki is kapcsoltad.
- Belém látsz, drágám - hallatszott a szenátor sisakjában Bannister nevetése.
- Na, akkor komolyra. Mert tényleg beléd látok. Lehetek egy kicsit indiszkrét?
- Számítana, ha nemet mondanák?
- Semmit.
- Na, erről ennyit. Kérdezz.
- Mi van a leányzóval? Közeledtek a révhez?
- Milyen szemfüles vagy.
- Hát, ez azért nem volt egy nagy kihívás. Tegnap romantikus séta a parkban, ma meg izzott köztetek a levegő.
- Ennyire érezhető volt?
- Nem vettétek észre, de Vince rámkacsintott. Nem hiszem, hogy ő különösebben romantikus alkat lenne, de még neki is feltűnt, ahogy lopva egymásra néztetek Kyrával.
- Értem. Hát, azt hiszem, egymásra találunk. Bár én azt hittem, saját korosztályából fog választani. Esetleg épp Vince-t.
- Nem az a típus. A koránál sokkal érettebb személyiség. Lelkileg, intellektuálisan, meg mindenhogy. Ő valójában a te korosztályod, még ha fizikailag inkább topmodellhez hasonlít is.
- Azt mondta, hogy azóta szerelmes belém, mióta lehoztam az Atlantist. Végignézte az egész közvetítést, és azóta rá sem nézett más férfira. Szerinted ez igaz lehet? Mert nekem elég hihetetlen. Egy ilyen gyönyörű és okos nőt állandóan ostromolnak a férfiak. Tíz év alatt mindet elhárította volna?
- Ha ezt mondta, akkor igazat is beszélt. Mondtam neked, érett típus. Szerencséd van. Ritka példányt kaptál. Egygazdás.
- Szóval beengedhetem.
- Mármint a falaid mögé? Persze. Eddig is a tiéd volt, most pedig teljesen az lesz. És röpködni fog ettől.
- Oké. De aztán igazad legyen. Vagy nem lesz több műrepülés.
- Hülye. Kérdeznék még mást is.
- Mondd.
- Mi lesz veled, ha sikerül összehoznunk az expedíciót?
- Merthogy?
- Ne tettesd magad hülyének, drágám. Pontosan érted a kérdést.
- Mit fogok csinálni?
- Bravó. Igen, mit fogsz csinálni?
- Vezetni az űrhajót.
- Nalátod. Gondoltam. És mi lesz akkor a NASA-val? Nem lehetsz igazgató a Marsról.
- Tudom. Ha majd dönteni kell, fogok. És nekem nem a pozíció a fontosabb. Nem azért lettem nagyfőnök, mert az akartam lenni.
- Ott voltam a győzködésednél, pontosan tudom. Ted Hunt a lehető legalkalmasabbat választotta. A személyed nagyon sokat hozott társadalmi elismertségben a NASA-nak. Az Atlantis lehozásának képsorai szerintem minden amerikaiba beleégtek.
- Igen, ezt tényleg megtapasztaltam. Na, de lényeg a lényeg: ha lesz expedíció azt én fogom vezetni. Nem is tehetnék mást.
- Hogyhogy?
- Szerinted Kyra itt maradna a laborban, miközben odafönn épp a miraklitot bányásszuk ki a marskőzetből?
- Igaz. Mindenképp fölmegy.
- Erről ennyit. Ahol ő ott lesz, ugyanott leszek én is. Én is régóta szeretem.
- Tudom. Látod, mennyi minden tud történni egyetlen nap alatt? Tegnap ugyanebben a gépben repültünk, és még csak álmodoztál Kyráról. Ma már a tiéd.
- Alig várom, hogy visszaérjek. De azért ha akarod, mehet egy műrepülés.
- Ezt fogom hallgatni egész életemben, mi?
- Naná. De csak négyszemközt, virágszálam.
- Én is imádlak, drágám.
---
Nick Brown úgy döntött, hogy kipróbálja a padot a parkban. Hamár oda gyűlnek a NASA-sok, ha ki akarják fújni magukat, akkor ő is megteheti. És rá is fog gyújtani, pedig elég ritkán érezte szükségét. Most azonban jól fog esni. Kicsit sok volt, hogy nemcsak a főnöke, hanem még a társa is egy törvényeket semmibe vevő, önveszélyes idiótának tartja, akitől minden kitelik. Pedig ilyesmiről szó sem volt. Csak látszólag van igaza mindkettejüknek, mikor a szabályok, és szolgálati utak felsőbbségét hirdetik a különleges helyzetekhez szükséges rugalmassággal szemben. Talán azért van ez így, mert sem Parker, sem Nichols nem dolgozott aktív hírszerzőként, emiatt pedig nem rendelkeztek azzal a csak terepen megszerezhető gyakorlati tapasztalattal, amivel Brown igen.
Leült, rágyújtott, kifújta a füstöt. És nagyon jólesett. Persze, könnyebb lenne leállnia, és behódolnia. Abban végülis igazuk van, hogy hazaárulást nem követnek el Bannisterék. De ha szemet hunynak afőlőtt, hogy egy szupertitkos, az Egyesült Államok csúcstechonológiáit fejlesztő kormányügynökség az elnök stábjával szemben is titkolózik, akkor könnyen elszabadulhatnak a dolgok. Nem, az ilyesminek elejét kell venni. Egyáltalán nem békés a világ, és mióta Putyin úgy döntött, helyreállítja Oroszország korábbi hatalmi helyzetét, egyre veszélyesebbé vált. És ezt a tényt még a NASA-nak is tudomásul kell vennie. Az elnöknek tudnia kell mindenről, hogy minden ellenséges akcióra megfelelő reakciót adhasson.
És pont ő, Nick Brown volt az élő példája, hogy néha igenis át kell lépni a hatáskörökön, ha eredményt akarnak elérni. Osama Bin Laden, a világ legveszélyesebb terroristája még ma is élne, ha Brown hagyja magát levakarni a feletteseitől. A Navy Seal osztagparancsnokaként akkoriban Afganisztánban vett részt titkos akciókban. Néha más hasonló kommandókkal együtt, a pakisztániak terepismerete ugyanis jól jött az átláthatatlan hegyvidéken. És épp a pakisztáni parancsnok mondta neki, hogy Osama Bin Laden itt van a szomszédban. Egy villát bérel, amit persze a saját fegyveresei őriznek, de a jelenlétét a kormány is tudomásul vette, és hallgatólagosan még segít is neki eltűnni a világ szeme elől. És persze elsősorban az amerikaiaktól védték ezzel.
Mikor a küldetésük befejeződött, Brown meglátogatta a CIA helyi vezetőjét, és elmondott neki mindent, amit megtudott a pakisztáni századostól. Az ügynök udvarias volt vele, ám fölényes. Finoman kioktatta, hogy a hírszerzést nem a Navy Seal kommandósainak kell végezni, arra a CIA ügynökei valók. Arra is utalt, hogy Pakisztán régóta az Egyesült Államok kipróbált, és megbízható szövetségese, és ezt a kapcsolatot senkinek semilyen okból nem szabad kockáztatnia. Lehet, hogy épp a százados próbálja meg megvezetni Brownt, hogy egy elhamarkodott lépéssel éket verjen a két ország közé. Ez pedig nagyon nem lenne jó. Az afganisztáni hadműveletek sikere jobban múlt Pakisztán lojalitásán, mint bármi máson.
De Nick Brown hatodik érzéke azt súgta, hogy a százados igazat mondott. És úgy döntött, hogy ha más nem hajlandó, akkor saját maga fog erről meggyőződni. Kivett két hét szabadságot, eddig még egy napot sem, soha, úgyhogy a kérését rögtön teljesítették. Látszólag hazautazott az Egyesült Államokba egy kiadós pihenőre, valójában pedig továbbrepült Pakisztánba, immár egyszerű turistaként. Kivett egy szobát nem messze attól a villától, ahol pakisztáni kollégája szerint Osama Bin Laden lakott. És óvatosan, türelmesen belekezdett a ház megfigyelésébe. Két hétig fotózott, néha egy bérelt kocsiból, néha gyalogosan, mindig más járművet használva, öltözékét cserélgetve. Végül több tucat olyan fényképpel rendelkezett, amikről még egy közepes képességű elemző is megállapíthatta könnyedén: valóban Osama Bin Ladené a villa.
Azt az arcot soha nem fogja elfelejteni, amit a helyi CIA rezidens vágott, mikor visszatérve "szabadságáról" meglátogatta, hogy egymás után megmutogassa neki a fényképeket. Hümmögött, dadogott, mellébeszélt, Brown számára nyilvánvaló volt, hogy megpróbálja majd lenyelni a megkapott kulcsfontosságú információkat. Egyszerűen beszari volt: ha elrendel egy akciót, és az kudarcba fullad, oda lesz a szépen felépített karrierje. Így aztán Brown úgy döntött, megkerüli a szolgálati utat, és kihallgatást kért Perkins tábornoktól, az afganisztáni amerikai erők főparancsnokától. Aki azonnal lecsapott a lehetőségre. És ki mást bízott volna meg az akció végrehajtásával, mint azt, aki épp most bizonyította be különleges képességeit. A többi pedig már történelem.
Osama Bin Laden likvidálását minden amerikai felszabadult örömmel fogadta. Az ikertornyok elleni támadás az önbecsülésüket is megsebezte, és erre volt gyógyír a kitervelő megbüntetése. A CIA rezidensét áthelyezték, valami kényelmes, ám lényegtelen pozícióba, Brownt pedig felkérték, hogy csatlakozzon a Céghez, és vegye át a helyét. Perkins tábornokot a háta mögött tudva elvállalta a megbízást, és hosszú időn keresztül mindenki számára nyilvánvaló sikerességgel végezte. Hogy miért is fejeződött be végül oly hirtelenséggel a küldetése, az már egy másik történet. De Brown egy életre megtanulta, hogy néha igenis át kell lépni a szabályokon. És persze igaz, hogy Bannister nem Bin Laden, és a NASA nem az al-Kaida, de az elnök elől bármit eltitkolni: nem tolerálható magatartás.
---
Pontosan délután négy óra volt, mikor Bannister lerakta az F-15-ösét a houstoni Nemzeti Gárda repülőterén. Ám azóta alig tudott haladni, akkora dugóba került a központ felé vezető gyorsforgalmi úton, hogy onnan még Dodge Viperével sem sikerült kievickélnie. Vadászgépe után ez az autó volt a kedvence. Hatalmas oldalsó légbeömlő nyílásai hasonlatossá tették az F-15-öshöz, épp ezért választotta. És a színe is pont ugyanolyan volt, mint a repülőgépé: mattszürke, a kereskedőnél nem kis gondot okozott, mert ilyen árnyalatra sehol nem festenek semilyen autót. De aztán csak sikerült megoldani, úgyhogy a férfi a négy kerekes utazást is repülésként élhette át.
Fél hatra sikerült csak a NASA központi épületéhez elvergődnie. Letette a kocsit a mélygarázsba, és felvágtázott a lépcsőn Kyra irodájához. Elfelejtett kopogni a nagy sietségben, de nem tört rá a lányra: a szoba üres volt. Odament az íróasztalhoz, és kihúzta a középső fiókot. Bingó - nevetett föl. Házának elektromos kulcsa, amit még reggel iderakott, eltűnt. Tehát a lány megtalálta, és értette a célzást. Elfogadta a meghívást, úgyhogy irány vissza a mélygarázsba, és rohanás haza. Most még szerencséje is volt, alig volt forgalom a villanegyed felé. Ahogy hazaért, már látta is a kis fehér BMW-kabriót a kertben leparkolva. Nagy levegőt vett, és kiszállt.
Meglátta a lányt. Kicsit megállt, mert eddig észrevétlen maradt, és jólesett gyönyörködni a medencében pancsoló sellőben. Aztán Kyra megérezte a jelenlétét, feléfordult, és odakiabált:
- Kukkolhatsz ám közelebbről is! - és kacéran még fel is nevetett. - De inkább csatlakozz hozzám, nagyon finom idebent.
- Nincs rajtam fürdőgatya - mosolygott rá a férfi, miközben a medence partjához sétált.
- Én sem bikiniben járok dolgozni. Rajtam sincs semmi, mint azt nyilván észrevetted.
- Nem teljesen. Felsőt valóban nem vettél, de a víz alá nem látok.
- Akkor képzeld el. Márha azzal beéred - húzta tovább a lány.
Bannister elkezdett vetközni, egészen alsónadrágig jutott, aztán szünetet tartott. Zavarban volt, a lány ugyanis közelebb úszott, és két méternyi távolságból szemérmetlenül nyíltan bámulta.
- Na, mi van, pilóta, beakadt a nackó?
- Hát, így is mondhatjuk.
- Könnyebb lesz, ha leveszed. Esetleg segítsek?
- Megbolondítasz teljesen, te lány.
- Azon vagyok. Ahogy látom, sikerrel. Tényleg kimegyek, ha nem jössz be mellém.
- Rendben. - A férfi gyors mozdulattal megszabadult az alsónadrágtól és beugrott a vízbe.
- Te vagy a világ legszégyenlősebb alfahímja, kedves - indult meg lassan Kyra Bannister felé.
- Inkább csak izgulok, mint egy gimnazista az első randiján.
- Neked leér a lábad?
- Le. Pont olyan mélyre lett építve a medence.
- Remek. Kezdek elfáradni a tempózásban, rámfér egy kis pihenés. - A lány egy hirtelen pillangó-mozdulattal előreugrott a vízben, épp a férfi nyakába. Átölelte, és a lábait köréfonta. - Hazaértem, George.
---
Roger Hewitt összerezzent, ahogy irodájának párnázott ajtaja hangos nyikordulással kivágódott.
- Szia Roger.
- Szia Susan. Sheila nincs az asztalánál?
- Dehogynincs. Mert?
- Ő szokott beszólni, ha valaki érkezik hozzám.
- Jól mondod drágám: szokott. Én nem szokványos vendég vagyok.
- Hát rendben. Csak próbálkoztam, hátha kicsit meg tudlak fékezni - mosolygott a nőre lemondóan a szenátor. - Az ajtót nem akarod becsukni?
- Ja, tényleg. Megvan, látod, jó kislány vagyok. Hogy állunk?
- Mármint kik és mivel?
- Roger, az utóbbi tíz évben, ahányszor csak bejöttem hozzád, mindig az állt az ajtódon, hogy a szenátus költségvetési bizottságának elnöke.
- Rendben, csak próbálkozom. Esetleg megkérdezhetnéd, hogy vagyok, vagy a gyermekeimnek mit vettem karácsonyra. Ilyesmi, tudod, társalkodhatnánk ember módjára.
- Igazad van, színlelhetnék érdeklődést, de azt hiszem, zavarba jönnél tőle.
- Tényleg felmerülne bennem, hogy kicseréltek. Esetleg eszedbe jutott, miközben betörtél hozzám, hogy itt ülhet nálam valaki?
- Ne erőlködj drágám, pendelyes képviselő korod óta ismerlek, úgyhogy pontosan tudom, hogy reggel nyolctól kilencig a New York Times-t olvasgatod a dohányzóasztalodra felrakott lábbal, és szürcsölöd a teádat. Addig ide még az elnököt sem engedi be Sheila.
- Akkor te hogy jöttél be?
- Mint láttad, nem kértem tőle engedélyt. Na, jól elbeszélgettünk, teljesült az igényed a társasági normákról. Hogy állunk?
- Hát, én megpróbáltam, ideje feladni a kilátástalan küzdelmet Preston szenátor civilizálásáért. - sóhajtott Hewitt. - Jól.
- Mennyire jól?
- Ipari termelés emelkedik, kereskedelmi mérleg pozitív, és ez trendnek tűnik, nem kiugrásnak.
- Emberi nyelven?
- Inkább mondd, mire lenne szükséged.
- Tízmilliárd dollárra.
- Aha. Nem aprózod el. Elfogyott a körömlakkod?
- Úgy van. És csak olyannal érem be, ami a Marson kapható.
- Szóval újabb expedíció.
- Ha én nem lennék, még mindig azt hinnétek, hogy az a világító micsoda odafönn az egy sajt.
- Miért, nem az?
- Mondom én. - nevetett föl a nő. - Szóval tízmilliárd, és lesz amerikai bázis a Marson.
- Mármint emberlakta.
- Macskát is vihetnek magukkal.
- Susan, emlékszel te olyanra, hogy mi valaha folytattunk olyan párbeszédet, ami emberinek tekinthető?
- Soha. Ezért is bírlak.
- Meg főleg a milliárdokat, amiket Bannister haveroddal elfüstölhettek odafönn. Tényleg fenn tudnánk tartani egy állandó bázist a Marson?
- A NASA bevállalná. Voltam Houstonban, beszéltem a legfontosabb embereikkel, és szerintük megvalósítható.
- Kockázat?
- A szokásos. Legföljebb mind meghalnak. De ez nekik nem tétel.
- Megnyugtató. Azért egy ilyen szintű kudarc nemcsak az övék lenne. Nem tenne jót az Egyesült Államok megítésének sem.
- Ha meg siker, akkor újra megmutatjuk, melyik a világ első nemzete. Szóval van tízmilliárd dollárod?
- Éppen akadhat. Tényleg kiugróan jók mostanában a gazdasági adataink, dől az adóbevétel, nő a GDP. És úgy tűnik, egy ideig ez így is marad.
- Szóval pénz van.
- Van.
- Ki tudja ezt rajtunk kívül?
- Hó végére hívtam össze a költségvetési bizottságot. Addig senki. Illetve az elnök stábja igen, ők ugyanazokat az adatsorokat kapják meg, mint én. De tőlük sosem szivárog ki semmi, megvannak a saját terveik.
- Szóval van nagyjából két hetem.
- Így igaz. De ne te indíts, mert az hiúsági kérdéssé válhat Ted Hunt számára. Egy marsbázis létrehozásának az elnökhöz kell kötődnie.
- Világos, eleve így gondoltam. De ha beszélek velük, az lesz az első kérdésük, hogy megszavazza-e a demokrata többség a két házban.
- Jogos. Szerintem össze tudjuk hozni a mieinket. De nagyon jól kell időzíteni, mert még a demokraták közül is vannak, akik inkább hadifejlesztésekre költenének, ha megtudják, hogy van mit. A republikánusok meg eleve imádják a költséges játékszereket.
- Ha viszont az elnök tesz előterjesztést a marsbázisra, akkor a republikánusok is támogatni fogják.
- Hát, ő a vezérük. Ráadásul a második ciklusát tölti, nagy köztük a tekintélye. És egy ilyen expedíció örökre kiemelné a nevét az elnökök sorából.
- Oké. Te hogy csinálnád?
- Rakják gyorsan össze a terv vázlatát Houstonban, és küldjék meg Ted Huntnak. Ő imád grafikonokkkal meg táblázatokkal pepecselni. Aztán a nemzeti hősöd látogassa meg személyesen, és győzze meg. Szerintem eddig menni fog a dolog. Hunt úgyis rákérdez majd, hogy te mit szólsz hozzá, szerintem pontosan tudja, hogy Bannister a védenced.
- George pedig közli, hogy támogatom a tervet.
- És hozzáteszi, hogy te is azt szeretnéd, ha ez az elnök nevéhez kötődne. Ez megnyugtatja majd Huntot is, meg az elnököt is. Aztán hívassa meg magát veled együtt Camp Davidbe. Ott el tudjátok rendezni a többit.
- Jónak tűnik a menetrend.
- Menni fog, de az időhatárokat tartanod kell. Előbb legyen elnöki javaslat, mint költségvetési bizottsági ülés. Nem szabad kinyitni a vitát a pluszpénzek elköltéséről, mert szétosztogathatják minden másra a tízmilliárdodat könnyen.
- Imádlak, Roger. És hálás vagyok.
- Tudom, meg is érdemlem - mosolygott a nőre Hewitt. - Hálád jeléül pedig kivételesen ne bevágd majd az ajtót, hanem használd rajta azt a micsodát, derékmagasságban.
- A kilincsre célzol?
- Ja, de azt hittem, nem tudod, hogy hívják. - kacsintott Susanre a szenátor.
---
Nick Brown ma nagyon ráért. Mióta a NASA-t felügyelte, nem volt olyan nap, hogy reggel nyolckor ne a kávéjával a kezében üljön az irodájában. Hétvégén, nemzeti ünnepen, egyáltalán: bármikor. Így aztán látta társa őszinte döbbenetét, mikor dél körül egy trikóban, bermudában és strandpapucsban nyitotta rá az ajtót, hamburgert falatozva. Épp csak a szörfdeszka hiányzott a hóna alól, hogy hawaii turistának nézzék. Valójában ez játék volt a részéről. Árulásnak tartotta, hogy Dick Nichols sem bízik az ösztöneiben. és jelezni akarta a számára, hogy mostantól sem az ügy, sem a társa nem érdekli. A valóság azonban teljesen más volt, és épp ezt akarta elrejteni látványos lazulásával.
Talán életében nem aludt olyan hosszan és mélyen, mint az éjszaka. Felkelés után bőséggel megreggelizett, rajzfilmeket és kosárlabdameccset nézett. Sem szurkoló nem volt, sem rajzfilm-rajongó, de eddigi tapasztalatai szerint ezek kapcsolták ki legjobban az agyát. Tudatos énjét a gyorsan pörgő képsorok minden másnél jobban lekötötték, így tudatalattija szabadon mérlegelhetett. Márpedig az ösztön az, amire egy ügynöknek a leginkább kell hagyatkoznia, ha súlyos döntést hoz. Nick Brown pedig pontosan tudta, hogy a jövőjével játszik, ha folytatni akarja az anyagszerkezettani laborban lappangó titok megfejtését.
A két órányi tévézés meg is szülte az eredményt: maradéktalanul biztos volt benne, hogy valami nagyon nincs rendben Kyra Martin körül, és épp neki kell rájönnie, mi az. És ha ennek az az ára, hogy esetleg elröptetik a Cégtől, és más, komolyabb helyen sem kap soha többé állást, akkor ám legyen így. De ha sikerrel jár, akkor újra visszanyeri azt a magas megbecsültséget, amit Osama Bin Laden likvidálása után élvezett. Végig egyedül lesz, sem feletteseire, sem a társára nem számíthat, de az egyik legrégibb, és legprofibb ügynökként képes lesz addig színészkedni, ameddig csak szükséges, hogy elrejtse a szándékait és a tevékenységét. Ezt a színjátékot kezdte el beachboyként való megérkezésével.
Egyelőre arról még fogalma sem volt, hogy lesz képes Kyra és laborja közelébe férkőzni. Tíz évvel ezelőtt könnyebb dolga lett volna, mert akkor tele voltak az irodák, és laborok is kamerákkal, és mikrofonokkal. De Bannister kemény feltételeket szabott, mikor Ted Hunt, és Susan Preston rábeszélésére elvállalta a NASA vezetését. Kikötötte, hogy mindenhonnan minden CIA-holmit el kell távolítani, nem börtönt, hanem kreatív tudósok szabad szellemű alkotóműhelyét hajlandó csak vezetni. És bármelyik munkatársának megfigyeléséhez kell az ő hozzájárulása is. Egy kivétellel, ha ő magát gyanusítanák, ez esetben Ted Hunt adhat csak engedélyt. Ezzel pedig szépen kihúzta a Cég alól a talajt.
Így aztán pont ugyanazokat a folyosói, meg közterületi kamerákat nézegethették az ügynökök,. mint a NASA saját biztonsági őrsége. A kimenő és bejövő netforgalmazásra rákapcsolódhattak, ez a joguk megmaradt, hozzáférhettek közüzemi adatokhoz, mint a víz, vagy áramfogyasztás, de bárhová csak akkor mehettek be, ha az illetékes vezető is jelen volt. Bannister erre is garanciát teremtett. A NASA minden munkatársának belépőkártyája volt, eltérő szintű jogosultságokkal, feltörhetetlen kódrendszerrel. Egyetlen ember léphetett csak be bárhová bármikor: maga az igazgató. Az egyes szekcióvezetők helyiségeibe pedig, mint amilyen Kyra Martin laborja volt, csak akkor léphetett be bárki, ha a lány bent tartózkodott. Ha kijött, onnantól senki nem volt képes a labor páncélajtaját kívülről kinyitni.
Úgyhogy egy jó kis éjszakai kaland, amit Nick Brown a legcélravezetőbbnek gondolt, szóba sem jöhetett. Felszerelni rejtett kamerákat, mikrofonokat, ráállni Kyra, és O'Brien telefonjára rutinművelet lett volna bárhol, de itt nem. Itt egyenesen lehetetlen volt. Mást kellett kitalálnia, az agya ekörül pörgött szünet nélkül. Közben az elmúlt nyolc óra videofelvételeit nézegette, minden különösebb cél nélkül. Tapasztalatból tudta, hogy néha a véletlen siet a segítségére, és most pont erre lett volna mindennél inkább szüksége. Aztán egyszercsak fönnakadtak a szemei. Megállította a lejátszást, visszapörgette, amit látott, és megnézte a felvétel időpontját.
Reggel fél nyolckor Bannister összetéveszthetetlen Dodge Vipere ment le a mélygarázsba. Ebben semmi szokatlan nem volt, mindig ilyentájt érkezett meg, csakhogy most nem egyedül ült a kocsiban. Kyra Martin igencsak otthonosan feszített a mellette lévő ülésen. Márpedig ha reggel fél nyolckor ezek ketten együtt érkeznek, az aligha azért van, mert az igazgató elment a lányért, hogy behozza. Szóval az igazgató, és a laborfőnök összejöttek. Remek. Ellenőrzésként átváltott jelenidejű kameranézetre, és végigpásztázta a garázst. A lány fehér BMW-kabriója nem volt sehol. Telitalálat. Ha Kyra Bannisterhez költözik, akkor nyilván otthon is beszélgetni fogok a NASA ügyeiről. És nincs más dolga, mint ezeket a beszélgetéseket rögzíteni.
A házba persze igencsak kockázatos lenne bemenni, de nem is lesz rá szükség. Járt már az igazagatónál nem is egyszer, és felmérte a terepet. Háromméteres élősövény övezi a hatalmas kertet, amit egy fűtött, és minden luxussal fölszerelt úszómedence ural. Nyugágyak, flekkensütő, minibár, olyan, mint egy bahamai bungaló. Csodálkozott is Brown, hogy az egyedül élő Bannisternek mi szüksége van ilyen szintű komfortra. Választ nem talált, de ez akkor nem is volt lényeges. Most azonban annál inkább. Többnyire remek idő van, a szomszédok az élősövény miatt nem láthatnak be, úgyhogy a lány, és a férfi nyilván rengeteg időt töltenek a medencénél, teljes biztonságban tudva magukat. Tehát mindenről bátran beszélgetnek.
Csakhogy az út mindkét oldalán diófák álltak. Ha a szemközti ház előttiek egyikére sikerül egy puskamikrofont elhelyeznie, a medence partjára irányozva, akkor mindent hallani fog ezekből az intim beszélgetésekből. Bár az intim része érdekli legkevésbé, de az annyira mániákus emberek, mint Bannister, és Kyra bármilyen helyzetben hajlamosak a munkájukról is beszélni. Épp azért, mert nem munkának élik meg. A feladat adott. Van a CIA raktárában megfelelő mikrofon, de azt nem használhatja, mert a hiánya feltűnhetne Dick Nicholsnak. De ha nem is olyan jó minőségű, mint a Cégé, ám a célra tökéletesen alkalmas szerkentyűk kaphatók elég sok helyen. Keresnie kell egy ilyen boltot, Houstonban biztosan van pár.
Persze úgy kell beszereznie, hogy ha esetleg megtalálják a diófán, senki se tudja majd beazonosítani, hogy azt ő rakta föl. Erre is van megoldás. Kicsit elváltoztatja a külsejét, bemegy a belvárosba, ad egy ezrest egy hajléktalannak, meg a megvásárlandó készülék pontos típusát, és a hozzá való pénzt. Így még lebukás esetén sem fog senki eljutni hozzá. Helyes. Megvan a megoldás. Brownnak nehezére esett uralnia az arcvonásait, mert legszívesebban hangosan nevetett volna. De most nem szabad, majd eljön annak is az ideje. Egyszerúen csak kikapcsolta a számítógépét, társának odavetette, hogy hazamegy, mára végzett, aztán elindult a garázsba, hogy a belvárosba vegye az irányt.
---
- Igazgató úr, a főmérnök úr megérkezett.
- Köszönöm Kathy, jöjjön be. És egy kávé is jól esne.
- Mindjárt viszem.
- Szia Malcolm. Kérsz valamit?
- Hello George. Kösz, de már bennem van a kellő mennyiségű reggeli méreg.
- Oké. A közepébe vágnék, rendben?
- Persze. Gondoltam, hogy nem sakkozni hívtál - mosolyodott el Ford.
- Nem vagyok mazochista, tízből tizenegyszer te nyernél - nevetett föl Bannister.
- Rég játszottam, én is el tudok nézni egy bástyát. Na, de figyelek.
- Megvan még a 11-es?
- Meg. Egy hónapja ránéztem, minden rendszere működik. Időnként kimegyek nosztalgiázni.
- Szerinted hányan tudják, hogy létezik?
- Egy kezemen meg tudnám számolni. És ebből kettő mi vagyunk. A másik három már nyugdíjas.
- Remek. Mennyire nyugdíjasok?
- Szellemileg szerintem teljesen rendben vannak. És lehet, hogy unatkoznak.
- Indítanánk egy programot. De a valós célját csak nagyon kevesen ismerhetnék.
- És ezek egyike eszerint én lennék. Kösz a bizalmat, George. Nem fogsz bennem csalódni.
- Tudom, régóta ismerlek. A dolog lényege annyi, hogy találtunk a Marson egy anyagot. A tulajdonságai alapján képesek lehetünk összehozni egy csillagközi járgányt.
- Gondoltam, hogy valami nagy durranás készül. - kacsintott Ford Bannisterre.
- Honnan?
- Szerencsére mindenki a saját dolgával van elfoglalva, de azért én látok, és van némi tapasztalatom. Kyra meg Vince az elmúlt hónapokban ki se mozdul a laborjukból.
- Éppenséggel lehetett volna ennek magánéleti oka is - mosolygott az igazgató.
- Ugyanmár George. Pont te ne tudnád, hogy a lányt csak egyetlen férfi érdekli?
- Rendben. Rajtakaptál. Igen, valóban folyamatosan kísérleteznek. És amikre rájöttek, az nemcsak az űrutazásokat írja át, de szinte az egész fizikát.
- Helyes. Szeretjük az újdonságokat. Gondolom a részletekbe majd beavatsz, ha eljön az ideje.
- Persze. Mondom a lényeget. Itt volt Preston szenátor, megmutogattuk neki, mit tud az új anyag. Nem igazán kellett győzködnünk, hogy fel kéne használnunk a képességeit.
- Ja. ha nem szenátor lenne, akkor űrhajózna. Szerencsénk van vele.
- Bizony. Már lobbizik is egy expedícióért Washingtonban. Amit emberes Mars-küldetésnek álcázunk, de valójában a Proxima Centauri a cél.
- Nacsezdmeg. Már bocs.
- Látom, tetszik.
- Ha nem az igazgatói irodában ülnék, akkor most körbeugrálnék, és artikulálatlanuk üvöltöznék.
- Hát, van, amikor egy álom elérhető közelségbe kerül. Szóval benne vagy.
- Nem kérdés. Mi a dolgom?
- Össze kéne szedned a csapatot. De előre mondom, hogy egy centnyi fizetést sem tudok adni. Feltűnne.
- Viccelsz? Remek nyugdíjuk van, és mindenüket odaadnák azért, hogy megint értelmes dologgal foglalkozhassanak. NASA-sokról beszélünk George. Ráadásul űrhajósokról.
- Oké, de ezt akkor is tisztáznunk kellett.
- Világos. Tehát, mi a dolgunk?
- Hozzátok rendbe a 11-est, mert gyártani fogunk ott pár dolgot. Precíziós munka lesz. És a farmot is ki kéne pofozni, hogy ne tűnjön föl, ha időnként érkezik oda pár kamion. Ugyanis a marsbázis utánpótlását is onnan fogjuk végezni.
- Hogyan? Ott nincs felszállópálya, vagy bármilyen kilövőállvány.
- Nem lesz rá szükség. Mit szólsz, ha azt mondom: képesek vagyunk térugrásra?
- Semmit. Nézek ki a fejemből, és azt mérlegelem, hogy megőrültél-e. De nem vagy az a típus.
- Az új anyag tényleg elképesztő dolgokra képes. Majd úgyis eljátszadoztok vele a 11-esben, meglátod a saját szemeddel.
- Van neve?
- Miraklit.
- Marhajó. - nevetett föl a főmérnük. - Ennyire csodálatos?
- Még jobban. De egyelőre annyi a lényeg, hogy ha csinálunk belőle két azonos méretű gömböt, akkor azok belső tere időnként egybeolvad, bármekkora távolságban is legyenek egymástól. A 11-esben lesz az egyik gömb, a marsbázison a másik. Itt belerakjuk a holmit, lezárjuk a gömböt, ott meg tíz másodperc múlva kivehetik a saját gömbjükből mindazt, amit beleraktunk.
- Elképesztő. Miket tud még a miraklit?
- Felkeltette az érdeklődéseset, úgy érzem - nevetett Bannister.
- Per pillanat a fél karomat odaadnám, hogy a kezembe foghassam.
- Mármint a maradék kezedbe. Ne pazaroljunk, szükség lesz mindkettőre. Ugyanis a csillagközi járgányunkat a Marson kell majd felépítenünk.
- Szóval én is űrhajóssá válok.
- Csak ha akarsz.
- Ti nem engedtétek soha, hogy fölmenjek.
- Mert nélkülözhetetlen vagy.
- Nekem nem kell udvarolnod Geoge - nevetett Ford. - Van még valami, vagy végre nekikezdhetek a dolgomnak?
---
- Hogy haladsz, Vince?
- Remekül. Előbb végzek, mint George kérte. Holnapra meglesz.
- Ne hülyéskedj. Ez egy tízmilliárdos terv.
- Az, de tudok miből dolgozni. A Deep Impactnál a Marsra érkezésig megven minden korábbi adat, és ebben az új expedíció is ugyanígy működik majd. Nagyméretű életterek feljuttatásához meg ott van a Spacelab teljes dokumentációja. Összefésülöm a kettőt, kicsit aktualizálom, aztán mehet Ted Huntnak.
- George örülni fog. Megint repülhet.
- Jó neki. Én is tenném, ha lenne egy kis szabadidőm. Na, de mondd, miért néztél be.
- Miből gondolod, hogy van valami hátsó gondolatom? - mosolyodott el Kyra.
- Én szoktam hozzád bemenni, nem te hozzám. Szóval?
- Oké. Folyamatosan a mirakliton jár az agyam.
- Mi máson járna?
- Hát, azért volna épp olyasmi.
- Khmmm. Láttam, hogy együtt érkeztetek. Örülök neki.
- Hát még én. Na, de most munkahelyen vagyunk, úgyhogy dolgozzunk. Milyen anyaghoz hasonlítanád a miraklitot?
- Jó kérdés. Én is filóztam ezen. Talán leginkább olvadt üveg, vagy fém.
- Szerintem is ez a jó modell. Van folyékony fázisa, mégha nem is látszik, máskülönben nem tudná fölvenni az arany alakját.
- Igen, nekem is emiatt ugrott be ez a két anyag.
- Jó. Hogy nézne ki a marskőzetben fém, vagy üveg?
- Milyen mintázatban helyezkedne el, erre gondolsz?
- Persze.
- Mint egy finom hálózat, ami összefogja az összes többi talajelemet. Befolyik a különböző anyagdarabkák közé, és mikor megszilárdul, olyan lesz mint egy háromdimenziós, szabálytalan rács.
- Pont ugyanezt gondolom. Akkor viszont van egy rém kellemetlen keresztkérdésem hozzád.
- Nosza.
- Hogy tudtunk belefúrni a miraklitot tartalmazó talajrétegbe?
- Merthogy?
- Azonnal kicsorbult volna a fúrófej, ha bármilyen vékony miraklitszálhoz ér. Márpedig ha igaz a modellünk, és olyan, mint a fém, vagy az üveg, akkor átszövi a kőzetet a finom miraklit-pókháló.
- Tényleg. Erre nem gondoltam.
- Volt bármi eltérés a fúró viselkedésében, mikor abban a rétegben dolgozott?
- Semmi különös, feltűnt volna.
- Ki sem tért oldalra?
- Valamennyit mindig kitér, ha keményebb dologba ütközik, nehogy kicsorbuljon. De nem volt eltérés egyik rétegben sem.
- Tudod, mit jelent ez?
- Azt, hogy hibás modellünk. Nincs miraklit hálózat, tehát nem folyt semikor sem. Nem olyan, mint a fém, vagy az üveg.
- Egyetértünk. Észlelt-e a Deep Impact a különleges réteghez hasonlót távolabb?
- Nem. csak ott van, egy tömbben, és semilyen irányban nincs hasonló sem.
- El tudsz képzelni olyan bolygókeletkezési modellt, amiben létrejöhet egy ilyen különleges anyagú kis sziget?
- Nem. Összevissza folynak a különböző összetevők, amíg meg nem szilárdul a massza.
- Nem emlékszel, milyen alakúak voltak a miraklitdarabkák a kapszulában?
- Rögtön reakcióba léptek a szonda aranyhegyével, úgyhogy nem tudom.
- Összefoglalom, amiben egyetértünk, rendben?
- Oké.
- Van a Marson egy semmihez sem hasonlító kis terület, ahol ötszáz méter mélyen olyan anyag található, ami egy fúrófejet egy másodperc alatt lenulláz. De olyan eloszlásban helyezkedik el, hogy sérülés nélkül mégiscsak a felszínre hozható. Jól mondom?
- Tökéletesen.
- Akkor föltegyem a mindezekből következő végső kérdést?
- Nem kell. Igazad van. A miraklitmező természetes úton nem jöhetett létre.
- Odarakták?
- Odarakták.
---
- Jó étvágyat. Csatlakozhatok? - kérdezte Susan Preston, miközben a Capitolium ebédlőjében leült Hagen szenátor asztalához.
- Nem emlékszem rá, hogy igent mondtam volna.
- Feltételeztem, Josh. Tele volt a szád, nyilván csak ezért nem helyeseltél azonnal.
- Susan, tudod, hogy egyedül szeretek enni.
- Tudom. Épp ezért nem is hoztam magammal semmi kaját. Egy citromos tea azért csak nem zavar.
- Már úgy értem, hogy egyedül szeretek üldögélni, mikozben eszem.
- Csak nem akarsz egy hölgyet felállítani, miközben te ülsz? Ha buszon lennénk, még a helyed is átadnád.
- Jó, feladom. Gyorsabban szabadulok. Tehát, mit szeretnél?
- Miért gondolod, hogy bármi célom volna? Rég láttalak, megörültem neked, gondoltam, te is ugyanígy vagy ezzel.
- Susan, ne szórakozz velem, alig egy hete beszéltünk utoljára.
- Olyan régen?
- Na, kibököd végre? Amíg beszélsz, folytathatnám az evést.
- Helyes. Nincs valami szívügyed, amire sosem jut pénz?
- Ha kérdezel, nem tudok enni. Inkább mondd, mit akarsz, aztán majd a végén válaszolok.
- Ám legyen. Ma ilyen együttműködő vagyok. - kacsintott a szenátorra Susan, cserébe csak egy fintort kapva. - Ha támogatsz egy NASA expedíciót, támogatom, ha legközelebb benyújtasz egy fejlesztési javaslatot.
- Folytasd, eszem. Még mindig. Illetve tulajdonképpen csak most kezdtem bele.
- Van egy tízmilliárdos terv emberes Mars-expedícióra. És úgy hallottam, lenne rá éppen pénz.
- Na jó, akkor majd eszem, ha végeztünk - tette le a kést, meg a villát a hadügyi bizottság elnöke. - Honnan szeded, hogy lenne rá pénz? Persze, hülye vagyok. Rogertől jöttél hozzám. Hogy csinálod, hogy neked elmond ilyesmiket, és senki másnak?
- A személyiségem közismert varázsa. Le ne kurvázz, mert bokán rúglak. Esetleg följebb.
- Félreértettél - vigyorogta el magát a férfi.
- Egy frászt, ismerem a mocskos fantáziádat - nevetett föl a nő. - Szóval, mit szólsz?
- Mennyit szánsz nekem?
- Te támogatsz tízmilliárdot, cserébe kapsz ötmilliárdot.
- Miért nem tizet? Úgy lenne fair, nem?
- Ugyanmár, Josh. Repubikánus elnök mellett vagy demokrata hadügyi bizottsági elnök. Morgan folyamatosan bombázza a hadsereg igényeivel a Szenátust, alig győzzük féken tartani. Neked itt csak ellenőrző funkció jut, a saját előterjesztésedet ilyen helyzetben simán lesöpri mindenki. Nyilván ezt te is tudod, ezért nem is próbálkozol soha.
- Ehhh. Na jó, volna épp valami, ami szerintem fontos, de az elnököt nem izgatja.
- És engem sem, de a kedvedért úgy csinálok, mintha érdekelne.
- Üditő az őszinte szó a hazugságok sivatagában.
- Na, ne szórakozz velem. Legyünk gyorsan túl rajta, egy percnél tovább nem tudok odaadó figyelemt színlelni. Tehát?
- Talált a DARPA egy új anyagot. Rendkívül ellenálló, remek lenne páncélnak. De nincs rá elég pénz, hogy komolyan foglalkozhassanak vele. Nocsak, mégiscsak érdekel a téma?
- Miből gondolod?
- Én sem vagyok amatőr a testbeszéd olvasásában, virágszálam. - mosolygott a nőre a férfi. - A szádhoz emelted a teásbögrét, de nem ittál belőle.
- Ügyes fiú - kacsintott Hagenre Susan, közben pedig próbálta visszanyerni a lélekjelenlétét. Nehogy kiderüljön hogy a DARPA is rábukkant a miraklitra, az nem tenne jót az ügyüknek. - Mi ez az anyag?
- Miért is érdekel hirtelen ennyire?
- Tudod, hogy a NASA-nak is szüksége lehet új anyagokra.
- Világos. Tritániumnak nevezték el, a titán egy új ötvözete. Könnyebb és sokkal erősebb minden eddigi fémünknél.
- Mennyivel?
- Ugyanakkora tömeg esetén kétszeres a szakítószilárdsága. Ideális lehet a harckocsiknak, vagy a csapatszállítóinknak.
- Értem. Jól hangzik - nyugodott le a nő. Ez nem a miraklit. - Benne vagyok. Ötmilliárd?
- Ötmilliárd. És tizet kapsz cserébe.
- Akkor megállapodtunk?
- Meg.
- Szuper. Indulok tovább lobbizni.
- Oké. Susan, nem jössz el velem Aspenbe a hétvégén? - nézett Hagen szemtelen vigyorral az asztaltól felálló nőre.
- Ezt buktad, Josh. Azelőtt kellett volna kérdezned, mielőtt megállapodtunk. Egy Mars expedícióért még Chewbaccával is elmennék bárhová, úgyhogy veled is. - vigyorgott vissza a nő. - Bár szerintem találsz majd ott neked való szőke cicababát.
- Á, nem bízom a véletlenre. Van egy friss pompomlányom.
- Szóval csak bókolni akartál a magad roppant cizellált módján.
- Középkorú hölgyek imádják az ilyesmit, nem?
- Dögölj meg, Josh - nevetett Susan. - Legközelebb megint nem hagylak enni.
---
- Elnök úr, Fedor Szimonov jött önhöz. Nincs megbeszélt időpontja.
- Köszönöm. Jöjjön csak, őt mindig szívesen látom.
- Üdvözlöm, elnök úr. Köszönöm, hogy bejelentés nélkül fogadott.
- Szervusz, Fedor. Te sosem zaklatsz fölöslegesen.
- Remélem, ezúttal is így látja majd.
- Biztos vagyok benne. Nos, mid van?
- Egy hangfelvételem. A Nemzetközi Űrállomásról.
- Mehet.
Az FSZB igazgatója kinyitotta a laptopját, és a kiváló minőségű hangfelvétel pörögni kezdett. Nagyjából öt perces volt, addig egyikük sem szólalt meg.
- Kik beszélnek? . kérdezte Putyin, miután a felvétel véget ért.
- A nő Dorothy Mc'Kinley, három hónapja van fönn. A férfi pedig Vincent O'Brien, a NASA egyik főnöke. A Deep Impact nevű Mars-kutató expedíciójukat vezeti.
- És ezek szerint nem csak munkatársi a kapcsolatuk.
- Hát, elég egyértelmű a dolog.
- Az. Nem vették észre, hogy kódolatlan csatornán beszélgetnek?
- Nem. Mi is meglepődtünk. Ilyen hibát sosem követ el odafönt senki.
- Nem lehet, hogy nem véletlen?
- Hogy érti, elnök úr?
- Csak játszanak velünk. Dezinformálnak, tudatosan nem kódolták, hogy elhiggyük az információkat.
- Nem hiszem. Mindig lehet persze duplafedelű játszma, de nem valószínű, hogy szeretnék ráirányítani a figyelmet a Mars-expedícióra. Tudják, hogy nekünk egy ideje nincs odafönn semmink, nem logikus, hogy akár igazi, akár fals adatokat adjanak. Ők is tudják, hogy bármelyikből következtetéseket vonhatunk le.
- Szóval egyszerű bénázás?
- Szerintünk igen. Nagyon régóta van már fönn a nő, ilyenkorra kezd kicsit szétesni a koncentrálóképesség.
- Honnan kaptuk a felvételt?
- Nekünk is van fönn emberünk, két hete. Valerij Nyekraszov. Épp a vécét használta, mikor meghallotta az űrállomás belső kommunikációs csatornáján a csevejt.
- Hát, akkor ott lett némi takarítanivaló - nevetett föl Putyin.
- Jól látja, elnök úr. Azonnal rohant rögzíteni a beszélgetést, letolt gatyával - mosolyodott el a titkosszolga.
- Gratulálok majd neki, ha visszajön. Nem kis áldozatvállalás ez súlytalanságban. Nem lehetett túl gusztusos egyenként levadászni a friss végtermék darabkáit.
- Kötelességtudóak az űrhajósaink.
- Valóban, ennél meggyőzőbb bizonyíték nem is kell rá. Na, szóval ezek turbékolás közben egy új Mars-expedíciót tervezgettek. Mégpedig emberest, ami hatalmas politikai előnyt jelent majd az Egyesült Államoknak. Van bármi lehetőségünk megelőzni őket?
- Semmi, elnök úr. Nagyon elhúztak, anyagtechnológiában, mesterséges intelligenciában, túlélőképességben sajnos kinyílt köztünk az olló.
- Mennyire vagyunk lemaradva?
- Hát, tíz évvel minimum. A marsjáróink nagyobb részét sem tudtuk letenni a felszínre, amelyiket meg igen, azzal a kapcsolatot vesztettük el. Ez nekünk még sok jelenleg.
- Jó. Illetve nem jó, de nincs több pénzünk űrkutatásra. És vajon mi lehet az, amit találtak odafönn? Nagyon lelkes volt a NASA-s főnök. Mi is a neve?
- Vincent O'Brien. Az egyik leggyakorlottabb űrhajósuk egyébként. Csodálom, hogy nem észlelte, milyen csatornán is csevegnek.
- Naja. A szerelem remek dolog, de néha óvatlanná tesz. Szóval mire célozhatott ez az O'Brien?
- Valamilyen anyagra.
- Nem lehet, hogy életre bukkantak odafönn? Mondjuk valami idegen létformára? Tudod Fedor, a Marson lehetnek épp marslakók - nevetett újra Putyin.
- Nem hiszem. Agyonelemeztük a szöveget pszichológussal, nyelvésszel, anyagfizikussal, meg még egy rakás szakértővel. Anyagról van szó. Aminek annyira különlegesek a tulajdonságai, hogy nem tudják azokat besorolni a létező fizikai világképbe.
- Jól van Fedor, ha így látjátok, akkor így is van. Hogyan tudhatunk meg erről az anyagról többet?
- Nincs még rá tervünk, elnök úr. Először tájékoztatni akartam. Ha utasítást kapunk, lesz tervünk.
- Rendben. Tudjátok meg.
- Mik a küldetés keretei?
- Nincsenek. Szabad kezet kapsz. Kíváncsivá tettél.
---
Már sötétedni kezdett, mikor a mattezüst Dodge Viper rákanyarodott a villanegyed felé vezető gyorsforgalmi útra.
- Ma beszélgettünk egy nagyot Vince-szel.
- Huhh, majdnem félrekaptam a kormányt a meglepetéstől, kedvesem.
- Ne hülyéskedj már George.
- Rendben. Valójában nem is lepődtem meg annyira, hogy félrerántsam a kormányt.
- Ehh, komolytalan vagy.
- Persze. Ilyen az, aki épp élete szerelmét fuvarozza haza, hogy egész reggelig csak vele lehessen.
- Na, ezt megkaptam. Fogjam be a számat, mi?
- Dehogy. Csak épp most kanyarodtunk ki a NASA-ból, és az egész napot ott pörögtük végig. Épp ki is kapcsolódhatnánk.
- George, nem vagy te féltékeny Vince-re?
- Már nem. Nem ő hozta le az Atlantist egy gyönyörű leányzó bepárásodott szemeinek kereszttüzében.
- Oké - nevetett föl Kyra. - Szóval ma nem lehet bírni veled.
- Sőt, szerintem soha többé. Te vagy az oka. Na, de mondd, csak froclizlak.
- Tudom ám. És én is alig várom, hogy végre hazaérjünk, és összebújhassunk.
- Jó válasz - dörmogte mosolyogva Bannister. - Szóval?
- Arra jutottunk, hogy a miraklitmező a Marson nem jöhetett létre természetes úton. Semmi reakció?
- Várok. Ez eddig nyilvánvaló.
- Micsoda? - hökkent meg a lány.
- Folytasd, kérlek, aztán majd mondom.
- Oké. Szóval annyira eltér a szokványos talajszerkezettől, annyira szigetszerű, és annyira nem logikus az, ahogy a mezőn belül a miraklit elhelyezkedik, hogy ez az egész csak mesterséges úton kelezkezhetett.
- Bingó.
- Te tudtad?
- Mihelyt megmutattátok a tulajdonságait, egyértelmű volt a helyzet. Gondolod, hogy pusztán egy anyagért vadászgépre ugrottam volna, hogy elraboljam Susant?
- De nekünk miért nem mondtad?
- Én mindig józan paraszti ésszel gondolkodom. Ti viszont tudományos logikával. Megvártam, amíg eljuttok a felismerésig, mert ezzel megerősítitek az álláspontomat.
- Értem. Jogos. És mit mondott a józan paraszti ész?
- Ha egy anyag ennyire nyilvánvalóan pont azokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, amikre szükségünk lenne egy csillagközi űrutazáshoz, akkor az nem anyag. Hanem technológia. A technológiákat meg valakik hozzák létre, nem maguktól keletkeznek. És akik ilyen technológiát képesek létrehozni, azok egyértelműen sokkal fejlettebbek nálunk.
- Igaz.
- Az elhelyezkedése is meglepő. Pont ott találjuk meg, ahol először fúrni kezdünk.
- Ez lehetett volna véletlen is.
- Kizárt. Mennyi a matematikai valószínűsége, hogy leszállunk egy bolygón, lefúrunk, és pont azt a helyet találjuk meg, ahol miraklit van?
- Hát, tényleg nem sok.
- Vagy inkább elhanyagolható. De fordítsuk meg a kérdést. Mi miért ott kezdtünk fúrni, ahol?
- Mert az a kráter a legmélyebb, és ott kell e legkevésbé mélyre fúrnunk, hogy átfogó képet kapjunk a Mars talajának összetételéről.
- Így van. A kijelölt fúrási helyünk van a legközelebb a bolygó középpontjához. És ezt honnan tudjuk?
- Kiszámoltuk.
- Kijöhetett volna a rendelkezésre álló adatainkból más helyszín?
- Nem. Egyértelmű volt, hol kell kezdenünk.
- Na, hát akkor erről ennyit. Ha a mi számításaink szerint az a jó pozíció, akkor bárki más végzi el azokat, ugyanerre az eredményre juthat csak.
- Tehát azért rakták oda, mert feltételezték. hogy gyorsan megtaláljuk.
- Sőt. Egyfajta érettségi vizsgán mentünk át éppen.
- Ezt most nem értem.
- Letesztelték, hogy hol tartunk a csillagászat, a fizika, meg a matematika terén. Ha képesek vagyunk ugyanolyan eredményre jutni, mint amire ők, akkor már elértünk egy szintet.
- És a miraklit a jutalmunk?
- Pontosan.
- És akkor most mi lesz?
- Hogy érted?
- Kapunk újabb feladatokat?
- Számomra ez is egyértelmű. De nem akarok mélyebben belemenni. Pontosabban, ma már nem. Mindjárt hazaérünk, és egy jó fürdés képsorai peregnek a szemem előtt.
- Olyasmi, mint a tegnapi?
- Hát, a legjobb filmeket nem lehet elégszer megnézni, igaz?
---
Nick Brown elégedett volt a mai napjával. Hosszú idő után végre valami olyasmit csinálhatott, amire kiképezték. Kényelmes, és jól fizetett munka a NASA irodájában ücsörögni, de roppant unalmas. Lehallgatókészüléket szerelni egy húszméteres diófa tetejére, kiépíteni hozzá az energia-, és adattovábbító rendszert, az már valami. Ha nem is ellenséges hátországban végzett mélységi felderítés, de a mostani eseményínségben megteszi. A megfelelő elektronikai boltot gyorsan megtalálta, és olyan típusú mikrofonszettet is, amire szüksége volt. Egyhavi fizetésébe kerül, de majdnem olyan jó minőségű, mint amit a Cégnél használnak.
Már csak hajléktalant kell találnia, aki megveszi neki. Elsőre azt gondolta, hogy csak válogatnia kell majd közülük, de alig párat látott. Jó idő volt, talán ilyenkor a külvárosokba költöznek, ki tudja. Elsétált előttük, olyat keresett, aki elég értelmesnek tűnik, hogy megértse, mit is kell beszereznie, és azt is, hogy az egész ügyletet a saját érdekében azonnal el is kell felejtenie. Első jelöltje nem ment át a vizsgán. Ezer dollárért az ember már elvárhatja, hogy egy hajléktalan ne kérdezősködjön, csak tegye, amiért megfizetik. Talán tanár, vagy újságíró lehetett korábban a delikvens, mert be nem állt a szája. Aztán a harmadik kérdése után Brown legyintett egyet, és otthagyta.
Szerencsére gyorsan talált másikat, aki a néma, és hálás típusból volt. Negyedórával később pedig már a kocsijában ült, friss szerzeményével a mellette levő ülésen, és Bannister háza felé tartott. Leparkolt ötszáz méterre, meg kellett várnia, amíg teljesen besötétedik. Úgyis volt dolga: kiszedte a csomagolásból a játékszerét, elolvasta a használati utasítást, ne a fa tetején kelljen rájönnie, hogy mit nem tud. Egyszer elment mellette egy járőröző rendőrautó, de egyébként alig volt forgalom. Komolyabb küldetésnél persze az éjszakát megfigyeléssel töltötte volna. Esetleg többet is, hogy feltérképezze az utca lakóinak életszokásait, a rendőrjárőrök útvonalait, és érkezési időpontjait. De nem orosz repülőteret kell lehallgatnia Szibéria közepén, úgyhogy a szokásos eljárási rutinból engedhetett.
Éjfél körül szállt ki a kocsiból, és nyugodt tempóban sétált végig az utcán. Szerencséje volt, sem gyalogosba, sem autóba nem botlott, úgyhogy mikor kiválasztott fájához ért, egy könnyed ugrással, tanúk nélkül tűnhetett el az ágai között. Ha nyárfákból, vagy fenyőkből állt volna az utat szegélyező fasor, nehéz helyzetben lett volna. De a diófa vaskos ágai, dús, mindenfelé szétterjedő lombjai tökéletes rejteket adtak a szereléshez. A mikrofont nagyjából 15 méter magasan helyezte el, gondosan becélozva Bannister medencéjét. Csavarokkal rögzítette a helyére, semmit sem ér a puskamikrofon, ha akár csak egy kicsit is más irányba mozdul. Márpedig előfordulhat erős szélroham, és azt is ki kell bírnia a szerkentyűnek, esőről, hóról nem is beszélve.
A mikrofontól egy vékony, de erős drót viszi az információt a szett központi egységéig. Ezt szorosan feltekerte az ágakra egyre lejjebb mászva, majd nagyjából ötméteres magasságban felfedezte, amire a leginkább szüksége volt: egy odút a fa törzsében. Belenyúlt, nincs-e odabenn házigazda, de semmi jelét nem érezte madárnak, vagy mókusfélének. Remek. A jó ügynöknek szerencséje is van. Belerakta a központi egységet, bekapcsolta, ellenőrizte, hogy működik-e. Kis méretű volt az egész szerkezet, nem fogják felfedezni, és a benne levő akkumulátor normál esetben bármilyen időjárási viszonyok között is legalább fél évig el fogja látni energiával. Kész volt, ideje lemászni.
Utólag visszagondolva vicces volt, de akkor ezt nem így érezte: leugrás előtt a szeme sarkából megpillantott egy közeledő, kivilágítatlan autót. Az utolsó pillanatban fékezte meg a lendületét, és bújt vissza a fa lombjai közé. A kivilágítatlan jármű ugyanis egy rendőrkocsi volt. Persze, kimagyarázhatta volna valahogy, ha épp eléjük pottyan, egy CIA-igazolvány sok mindenre jó, de nyoma marad az esetnek, ez pedig mindenképp elkerülendő. Aztán arra is rájött, miért nem volt bekapcsolva a lámpájuk. Ők is tilosban jártak, ha nem is annyira, mint Brown. A két rendőrre rájött a szükség, és úgy döntöttek, a diófák pont alkalmasak arra, hogy könnyítsenek magukon. Meg is tették, egyikük épp az ő fáját locsolta meg bőségesen.
Aztán elmentek, és onnantól fogva már minden sínen volt. Senki nem vette észre, amikor leugrott a fáról, és a kocsijához visszasétálva sem botlott senkibe. Hazaért, szerkentyűjének vevőegységét hozzácsatlakoztatta a laptopjához, és azóta elégedetten nézegette a beérkező kódolt jeleket. Ha akarja, folyamatosan hallgathatja, mi zajlik Bannisterék medencéjénél, vagy hagyja, hogy a szett odúba tett központi egysége önműködően, óránként átküldje az addig rögzítetteket. Utóbbit fogja használni, mert sokkal kevesebb enrgiát merít le az akkumulátorból, de azért szükség lehet néha arra is, hogy bekapcsolódjon láthatatlan harmadik szereplőként a pár csevegéseibe. A mű kész, az alkotó pihen - mormolta magában mosolyogva az ügynök. Ideje aludni.
---
- Mr. Hunt, a NASA-tól keresik.
- George az?
- Igen, Mr. Bannister van a vonalban.
- Hello George. Mi a helyzet?
- Szia Ted. Küldenék neked valamit.
- Ha még fel is hívsz miatta, fontos lehet. Küldd, persze, várom. De ha már úgyis beszélünk, akár mondhatnád is a lényegét.
- Telefonba?
- Hát, nem mobilról hívtál, igaz? A Te céges vonaladat pedig ugyanúgy védik, mint az enyémet.
- Rendben. Mars-expedíció. Emberes. Ottmaradós.
- Huhhh, jól hangzik. Gondolom, jó drága is.
- Tízmilliárdból kihozzuk.
- Aprópénz - nevetett föl a tanácsadó. - És honnan szerzünk ennyit? Összekalapozzuk?
- Szerintem sikerülhet.
- Aha. A mentorod már mozog, mi?
- Ha nem érezném úgy, hogy sikerülhet, nem is zargatnálak.
- Világos. Susan képes lenne az ügy mellé állítani a demokratákat?
- Az előbb beszéltem vele telefonon. Már csak egy találkozója van hátra, és sínre kerülhetünk.
- George, nekem semmi bajom azzal, ha mindenről először őt informálod. Nem szokványos sorrend, viszont megtapasztaltam, hogy eredményes. De azt tudod, hogy az elnöknek is vannak ilyen ügyben érdekei.
- Ő tenné az előterjesztést. Ami anyagot közben neked már át is küldtünk, az összesen két példányban létezik. Az egyik itt, nálam, a másik nálad.
- Szóval az elnöké lenne a dicsőség. Mi a jó ebben a demokratáknak?
- Morgan már a második ciklusát tölti, nem indulhat újra választáson. És megérdemli, hogy a nevéhez egy igazán nagy durranás is kapcsolódjon.
- Szóval nem konkurencia. Jogos. Beleférünk időben?
- Az elnöki periódusba?
- Persze.
- Simán. Másfél éve van még vissza, fél éven belül neki is vághatunk, ha a pénzt megszavazza mindkét ház. Még bőven elnök lesz, mikor már működik az első emberi marsbázis.
- Oké. Meglátogatsz?
- Mikor tudsz fogadni?
- Viccelsz? Élete ajándékát hozod az elnöknek. Bármikor.
- Holnap reggel indulnék, Washingtonban kora délután lesz, mire megérkezem.
- Kitaláljam, mivel érsz ide ilyen gyorsan?
- Naná hogy az F-15-össel. - nevetett a telefonba Bannister. - És hoznék valakit magammal, ha lehet.
- Fogadjunk, hogy a világszép fizikusodat akarod elkápráztatni.
- Nagyon formában vagy.
- Sosem fogom megbocsátani neked, hogy annak idején lenyúltad tőlem. Ha Livermore-ba jön, ma már Nobel-díjas lenne.
- Nem győzködtemn egy percet sem, ő választotta a NASA-t.
- Vagy inkább téged - nevetett föl Hunt.
- A francba, ez mindenkinek ennyire nyilvánvaló volt, csak nekem nem?
- Persze. De remélem azért azóta te is ráébredtél. Gondolom nemcsak szakmai okokból akarsz vele iderepülni.
- Soha nem ült még vadászgépben. És ha vele leszek, nem fogok elaludni útközben.
- Mert egyébként mindig, mi? Ehhh, ezek a pilóta macsószövegek. Na, ne engem kábíts, tartogasd a leányzóra. És holnap várlak titeket. Amikor ideérsz, akkor.
- Kösz Ted. Sietünk.
- Én köszönöm. És bár még nem tud róla, de szerintem az elnök nevében is megköszönhetem.
---
- Köszönöm Timothy, hogy fogadott. Azt meg különösen, hogy ilyen gyorsan.
- Nincs mit, Susan. Van, akivel érdemes kivételezni kicsit. Nem sok, de van. És még mindig Tim, nem Timothy.
- Elnézést, mindig elfelejtem, Tim.
- Amíg csak ezt, addig semmi probléma. Nos?
- Volna egy NASA-program, amihez a támogatását kérném.
- Témája?
- A Mars. Készen állnak egy emberes küldetésre. És ott is tudnának maradni.
- Hűha. Ez nagyon komoly. És nyilván megalapozott, ha te lobbizol érte.
- Szakmailag teljesen, egyszerűen elérték azt a technológiai színvonalat, hogy megcsinálható. Innentől pénzkérdés az egész.
- Mekkora kérdés?
- Tízmilliárdos.
- Hmmm. Ez lenne az eddigi legdrágább NASA-program.
- Az, de a feladat is minden eddiginél nagyobb.
- Persze, világos. Nem is vágtam rá a nemet - kacsintott a szenátus demokrata többségi vezetője a nőre. - Gondolom, engem hagytál utoljára.
- Fölösleges lenne tagadnom - mosolyodott el Susan.
- Helyes, jó válasz. Roger mit mondott?
- Megvan rá a pénz. Még több is. Felpörgő fázisban van a gazdaság.
- Igen, ez érzékelhető. És talán ki is tart egy ideig.
- Roger szerint is.
- Remek. Szóval ő kipipálva. Hadügyi lobbi?
- Josh is benne van.
- Ő mit kap? Gondolom, nem véletlenül céloztál arra, hogy nemcsak tízmilliárdnyi pluszbevétellel számolhatunk.
- Ötmilliárdot kapna egy új típusú páncél kifejlesztésére. A DARPA felfedezett egy anyagot, de a pénzhiány matt csak lassan tudnak haladni.
- Hogyan tudtad meggyőzni, hogy csak a felét kapja, mint te?
- Igazából nem is tudom. Valahogy jól sikerült a beszélgetés.
- Nálad jobban senki sem használja a női varázst - mosolyodott el Austin szenátor. - Le a kalappal. Egy ilyen alku még nekem sem sikerült volna.
- Köszönöm az elismerést, Tim. Tudom, hogy nem szokása ilyesmi.
- Jól tudod, Susan. Nos, szóval már csak én vagyok az átugrandó akadály. De én nem adom olcsón a bőröm.
- Nem számítottam könnyű menetre - mosolygott Susan.
- Oké. Ki az előterjesztő?
- Morgan elnök.
- Gondoltam. Jobb lenne, ha te lennél.
- Megvétózná, hiába szavaznánk meg.
- Biztos, de ez egy népszerű téma. Bemutatnánk az amerikaiknak, hogy az elnökük nem támogatja a tudományos fejlődést. Bele tudnánk kényszeríteni az aláírásába.
- Szerintem nem.
- Miért?
- Másfél év múlva elnökválasztás, és ő már nem indulhat többé. Új republikánus jelölt lesz. Morgan nem fog átengedni egy demokrata indítású Mars-programot, mert az jól jönne a mi jelöltünknek.
- Pláne, ha az te lennél, Susan - nézett a nőre fürkészően Austin.
- Én? - Susan majdnem leesett a székről. A legtekintélyesebb demokrata szenátor pont őt szeretné az elnöki székben látni?
- Persze. Ráférne egy győzelem a pártunkra. A republikánusoknál a befutó valószínűleg Humphrey Roddick lesz. Az ő alfahím kisugárzását egyik jelenleg futó jelöltünk sem tudja felülírni. Nő kéne. Okos, szép, becsületes, elkötelezett.
- Köszönöm Tim. De épp azért, amilyen vagyok, számomra ez a NASA-expedíció fontosabb, mint egy elnökjelöltség. Ha ez kerül a választási kampány centrumába, akkor évekig nem lesz belőle semmi.
- Igaz, ebben van valami.
- Feltétele a program támogatásának, hogy én beszálljak az elnökválasztási kampányba?
- Nem, dehogy. Az amerikaiak csak olyanra szavaznak, akin érzik, hogy minden sejtjével elnök akar lenni. Ha csak félszívvel csinálnád, azért, mert én megkértelek rá, vereséget szenvednénk. Csak azért mondtam, hogy elgondolkodj rajta. Neked is hozhatna politikai tőkét egy marsbázis megalapítása, nem kéne átadnunk a republikánusoknak.
- Akkor nem szállnék be. Talán majd a következőre. Magát a programot tudja támogatni, Tim?
- Ahogy felvetetted a lehetőségét, már támogattam is. - mosolyodott el Austin. - De nem akartam könnyű prédának látszani.
- Nem tudtam eddig, hogy ennyire űrkutatás-párti.
- Nem magát az űrkutatást támogatom elsősorban, hanem ezt a konkrét programot.
- Megkérdezhetem, hogy miért?
- Egy hozzám hasonló szószátyár vénember mindenképp elmondaná. De jobban néz ki, ha kérdésre teszi - nevetett a férfi. - Egyszerű a dolog. Putyin nagyon erőlködik, hogy valahogy visszanyerje Oroszország szuperhatalmi státuszát. Minden csapból az ő propagandája folyik, új repülőgép, tank, hadihajó, meg ami épp az eszébe jut. Mi persze tudjuk, hogy ezek semmivel sem jobbak a korábbiaknál, ráadásul pénzük sincs, hogy komoly mennyiségben gyártsanak belőlük, de ettől még a világ egy része beveszi a maszlagot. Ha a helyére akarjuk tenni, meg kell mutatnunk, hogy kinél van a technológiai fölény. És ennek a legjobb módja egy látványos űrexpedíció.
- Értem. Erre az összefüggésre én nem gondoltam.
- Mert nem is a te dolgod. Majd ha elnök leszel, az lesz. Vagy a szenátusi többség vezetője - kacsintott a nőre a szenátor. - A hidegháborút is valójában a Hold-programmal, aztán meg a csillagháborús tervvel nyertük meg. Mindenki számára világos lett, hogy ki a fejlettebb, tehát a katonailag is erősebb. Föl is adták az oroszok, ráment a Szovjetunió. Ideje megállítani Putyint. és egy állandó amerikai marsbázisnál semmi sem megfeleleőbb a célra.
- Tanulok, Tim - mosolygott a férfira Susan.
- Meg persze simogatod a hiúságomat - nevetett föl újra a szenátor. - Na, de lényeg a lényeg. Részemről oké az expedíció. És akkor is, ha azt az elnök terjeszti be. Te meg azért ne vesd el azonnal az elnökjelöltséget. Nem kötelező, de örülnék neki, ha legalább komolyan végiggondolnád.
- Ennyit megígérhetek Tim. És köszönöm.
- Szívesen. Ha meggondolod magad, bármikor jöhetsz, támogatni foglak.
---
- Egyedül vagy? - jelent meg O'Brien feje az ajtónyílásban.
- Persze, gyere csak. Tudod, hogy ilyentájt már csak a legmániákusabbak vannak bent. Mint te meg én - kacsintott a férfira Kyra.
- Igaz. Tudtál beszélni a főnökkel?
- De hülye vagy - kacagott föl a lány. - Vele élek.
- Jól van na. Új ez még nekem. Meghát ki tudja, jut-e időtök ilyesmire - mosolyodott el O'Brien.
- Te sem csak szexről társalogsz Dorothyval esténként, nem igaz?
- Te tudsz erről?
- Persze. Mi a fenének mennél különben este az irányítóközpontba?
- Na, lelepleződtem. Meg ne mondd George-nak.
- Ha rákérdezne, megmondanám, nem fogok előtte titkot tartani. De sosem fog rákérrdezni, ahhoz ugyanis tudnia kéne, milyen kapcsolatban is áll egymással O'Brien program-igazgató, és Mc'Kinley űrhajós.
- Gondolod, hogy nem tudja?
- Nem hát. Távol tartja magát a csapaton belüli magánügyektől. Talán épp ezért volt vele ilyen nehéz dolgom.
- De végül csak célbaértél.
- Hát, majdnem meg kellett hozzá erőszakolnom.
- De csak majdnem - kacsintott a férfi.
- Na, innentől már záróra - nevetett újra a lány. - Foglalkozz Dorothyval.
- Oké. Szóval akkor, mit mondott George?
- Semmit. Szószerint. Csak mosolygott.
- Gondolt rá ő is?
- Az első perctől biztos volt benne.
- De akkor miért nem szólt nekünk is?
- Na, ezt már elmondta. Azért, hogy magunktól jöjjünk rá. Mert ő józan paraszti ésszel jutott el addig, hogy a miraklitot valakik odatették, ha pedig mi a kutatói logikánkkal érjük utol, akkor az biztossá teszi az eredményt.
- Marhára tud viselkedni. Semmit nem éreztem abból, hogy ennyire előttünk jár.
- Hát, lehet, hogy ezért ő itt a főnök.
- Jogos. Mit mondott még?
- Hogy a miraklit egy teszt. Pont oda rakták, ahol mi megtalálhatjuk. És mivel sikerült megtalálnunk, alkalmassá váltunk az újabb érettségi vizsgára.
- Mire?
- Azt már nem fejtette ki, mert épp hazaértünk.
- Aha, és jöttek a korhatáros tartalmak.
- Nagyon várod már Dorothyt, érzem - kacsintott a lány.
- Három hónapja nincs itt. Már alig bírom. És nem elsősorban a szex hiányzik.
- Gondoltam. Mikor jön haza?
- Húsz nap. Tolom a másodperceket.
- Kibírod most már, a nehezén túl vagytok. És lesz mivel foglalkoznunk addig.
- Vannak új híreid?
- George óránként beszalad hozzám valami hírrel. Vagy inkább ürüggyel. Annyira helyes, hogy elolvadok egyszer. Ha eltűnnék, keress egy tócsát a szobámban.
- Szóval?
- Jó bocs, megint eszedbe juttattam Dorothyt. Szóval holnap vadászgépes túra lesz Washingtonba. Ted Hunthoz.
- Huhhh, baromi gyorsak vagyunk. Ma küldtük csak át a dokumentációt.
- Bele is szeretett az ötletbe azonnal. És mivel Susan is jól halad demokratáéknál, nyílik az ajtó az expedíció előtt.
- Vele mész, mi?
- Sosem repültem még F-15-össel.
- Pláne olyannal, amit a szőke herceged vezet. Remek paripa, meglátod. És szerintem George le akar majd téged nyűgözni. Mellesleg le is fog, valószínű, hogy még mindig ő a legjobb amerikai pilóta.
- Alig várom. Felkészülök arra is, ami Susannal történt- - nevetett Kyra.
- Veled nem fog.
- Biztos?
- Biztos. Épp azért, mert felkészülsz rá - kacsintott a lányra O'Brien.
- Akkor ezt elkapkodtam. Hajlamos vagyok mindent túlgondolkodni.
- Ha nem tennéd, aligha lennél jó fizikus, nemde.
- Oké. Mikor érkezik a következő kapszulánk a Deep Impactról?
- Úgy egy hét múlva. Eddig sima útja volt, remélem így is marad.
- Szerinted mit találunk benne?
- Miraklitot - nevetett föl O'Brien.
- Hülye. Pontosan értetted a kérdést. - nevetett Kyra is a férfival.
- Persze. Tegnapig azt gondoltam, hogy ugyanolyan összetételű lesz, mint az első kapszula volt.
- És már nem gondolod.
- Nem, már nem. Ami talaj ebben van, azok olyan fúrásokból származnak, amiket aközben végzett a Deep Impact, miközben mi itt lent épp kezdtünk belejönni a miraklitozásba. Szóval automatikusan végezte a dolgát.
- Körbefúrta a kezdő helyszínt.
- Így igaz. Tíz méterre, aztán ötven méterre ment körbe, és néha lefúrt. Szerintem kevesebb miraklit lesz benne, mint az első kapszulában volt.
- Miért?
- Ha odatették nekünk, és úgy, ahogy azt a főnök gondolja, akkor ez is egy teszt. Vajon képesek vagyunk-e megtalálni azt a helyet, ahol a legkoncentráltabb a miraklit.
- Mertha mégsem ott kezdtünk volna, ahol az ő számításaik szerint kezdenünk kell, akkor úgyis abba az irányba fúrnánk, amerre egyre több miraklitot észlelünk.
- Így van. és ehhez kell, hogy tudjunk kommunikálni a Deep Impacttal idelentről, máskülönben nem tudnánk átprogramozni a munkahelyeit. És az is kell, hogy időközönként hazaküldjön talajmintát, amiből meg tudunk győződni, hogy jó irányba tartunk-e odafönn.
- És ez pont az a két nehézség, amit csak nekünk sikerült eddig megoldani. Tehát tökéletes a tesztjük, mert csak a legjobb képes rajta átmenni.
- Erről van szó.
A lány hirtelen felkapta a fejét, és elkezdett körbesétálni.
- Mi történt?
- Csitt egy picit, valami beugrott.
Egy percig járkált, aztán O'Brienre nézett.
- Szerintem rájöttem.
- Remek. Micsodára?
- Arra, hogy mire gondolt George, amikor a további tesztekről beszélt.
- Amiken egymás után át kell mennünk.
- Úgy van. Ha a miraklit egyre ritkább lesz, ahogy az első fúrási helytől rávolodunk, akkor sokkal kevesebb van belőle, mint eredetileg gondoltuk.
- Igaz. Tízméteres oldalú kockát mondtam Susannak, mikor itt volt. Hát, nyilván ezt a becslésemet majd lefelé kell módosítanom.
- Szerintem nagyságrenddel kevesebbet fogunk találni. Épp annyit, hogy megépíthessünk belőle egy csillagközi űrhajót. De semmi másra nem lesz elég.
- És az odatevőknek ez miért lenne célja?
- Az első a technológiai teszt. Elég fejlettek vagyunk-e ahhoz, ,hogy megtaláljuk a Marson, amit odatettek nekünk. A második már civilizációs: elég érettek vagyunk-e, hogy azt űrutazásra, és ne fegyverkezésre használjuk.
- Zseni vagy, Kyra.
- Tudom, de George előttem jött rá erre.
- Hát, szerintem azért te vagy a NASA legjobb koponyája.
- Eddig a pillantig én is ezt hittem. De csak eddig.
---
Nick Brown dús élettapasztalatainak egyike ennyi volt: nincsenek átlagos napok. Van, amikor minden összejön, van amikor meg semmi. Hogy ez miért van, arra sosem bírt rájönni. Pedig jó lett volna, mert a mai napja lehetett volna akár remek is, de végül valahogy minden az ellenkezőjébe fordult. A türelem sosem tartozott az erényei közé, úgyhogy már reggel alig várta, hogy este legyen, és hallgathassa élőben Bannisterék beszélgetéseit. A puskamikrofon remekül működik, a célzása is jól sikerült, még a ház kocsilejárójának egy részét, és a kapu környékét is hallhatta, ha épp nem járt arra autó. Meg persze ha az igazgató nem bőgette föl a Dodge Viper motorját, amire sajnos hajlamos volt, rontva ezzel a tiszta vételt. Mikor a pár munkába indult, volt pár elkapott beszélgetésrész, de azok nem mentek túl egy szerelmespár játékos évődésén. Brown megvárta, míg elporzottak, aztán ő is elindult a NASA központjába.
Odabenn semmi különösebb dolga nem volt. Csupa napi rutinfeladat, a bejövő, kimenő elektronikus adatforgalmazás átböngészése, kulcsszavak keresése, melyek esetleg valami kényes tartalomra utalhatnak. Az irodában fagyos volt a légkör, maga Brown tette azzá: jelezni kívánta Nicholsnak, hogy árulónak tartja. A szeme sarkából figyelte társa viselkedését, lehet még szüksége a segítségére, jó lenne mielőbb betörni, beláttatva vele, hogy az egymással szembeni lojalitás fontosabb bármilyen törvényi előírásnál. De persze ehhez is türelemre lesz szükség: Dick ugyan lelkisebb, mint ő, de azért mégiscsak CIA-ügynök, akit felkészítettek a pszichológiai nyomásgyakorlás kezelésére. Aztán egy elektronikus levél visszatérítette a gondolatait a számítógépéhez. A feladója maga Bannister volt, címzettjét azonban nem látta. Az ilyenkor szokásos eljárást alkalmazta: beütötte a magasabb szintű hozzáférést biztosító kódját. És a nap pocsékba menésének ez volt az első aktusa.
A címzett Ted Hunt. Az elnök tudományos tanácsadója, Bannister főnöke, akit Nick Brown a CIA igazgatóján keresztül akart informálni, hogy a NASA-nál eltitkolnak valamit előle. És ez a levél épp jelentheti azt is, hogy súlyosan tévedett. Senki nem akar eltitkolni semmit, pusztán csak el kellett jutniuk egy olyan fázisig, amikor már bevonják az elnöki kabinetet. Ha pedig ez így van, akkor szerencséje van, hogy Fred Parker nem volt hajlandó tájékoztatni Brown gyanújáról a tanácsadót. És akkor a társának is inkább hálás lehet, hogy megfékezte, ahelyett, hogy árulónak tartaná, és minden módon jelezné felé megvetését. Na, dehát erről végülis könnyű meggyőzödni, elég megnyitni a levelet, és a tartalma mindent elárul. Csakhogy a levél zárva maradt. Még Nick Brown igen magas szintű kódjával sem nyílt meg, ez pedig csak úgy lehet, ha azt maga Ted Hunt titkosíttatta. Tehát valami nagyon fontosról szólhat, pont olyanról, mint amikor a NASA valami különleges dolgot talál a Marson. Bukás szaga kezdett lenni ennek az ügynek, és ez nem tette boldoggá az ügynököt.
Brown önmagát győztes típusnak tartotta, és erre eddigi élete alapján volt is alapja. Egy napközbeni kudarcot a legjobban egy esti siker feledtethet. Hazaér, felrakja a fejhallgatót, és miközben Bannisterék beszélgetéseit figyeli, megnéz pár rajzfilmet, meg amihez még épp kedve lesz. Alig várta, hogy vége legyen a munkaidőnek, sietett haza, és várta a pár hazaérkezését. De nem történt semmi. Lassan egy teljes évadnyi Tom és Jerryn volt túl, mikor végre meghallotta a Dodge Viper semmivel össze nem téveszthető brummogását. Beálltak vele a ház elé, az elkapott hangfoszlányokból pedig nyilvánvaló lett, hogy a lány holmijait hozták el az otthonából, azért jöttek ilyen későn. De semmi medencés parti, talán fáradtak lehettek, vagy egyszerűen csak későre járt: bementek a házba, és magukra zárták az ajtót. Hát, ennyit az esti sikerélményről. Elég ebből a napból - gondolta Nick Brown, és már kapcsolta volna ki a bejövő adást, mikor valami szokatlan ütötte meg a fülét. A keze félúton a levegőben maradt, annyira koncentrált, hogy el ne szalasszon semmit a friss hangokból.
Egy férfi és egy nő beszélgetett. Ez önmagában nem jelentett volna semmit, ha nem is gyakran, de azért időnként a környék lakói elsétáltak Bannister villája előtt. Csakhogy a két delikvens nem sétált, és nem beszélgetett. Álltak és suttogtak. Aztán arra is rájött az ügynök, hogy miért nem érti egy szavukat sem: nem angolul beszélgettek. A jellegzetes torokhangokból, a minden lágyságot nélkülöző szavakból egyértelmű lett: a férfi és a nő oroszul beszél egymással. És ez így már kicsit túl sok a véletlenből. A NASA igazgatójának háza előtt, az élősövénynél ketten oroszul suttognak. Ha van, amit a CIA kémelhárítójának azonnal komolyan kell vennie, ez éppen az. És akár egész napnyi kudarcát feledtethette volna ez a felfedezés, ha nem lett volna egy kis baj vele: honnan tudhat ő minderről? Nem mondhatja el senkinek, hogy lehallgatókészüléket szerelt Bannister házához, mert abban a percben véget ér az ügynöki karrierje. Méltó lezárása volt ennek a pocsék napnak: ahelyett, hogy a valószínűsíthetően orosz ügynökök elkapására koncentrálhatna, azt kell kitalálnia, honnan szerezhette az információit. Remek helyzet. Épp ideje lezárni ezt a napot. A férfi, és a nő közben már továbbsétált, úgyhogy Brown aludni tért.
---
- Kyra, ön a hölgy, de én sokkal idősebb vagyok. Felajánlhatom a tegeződést?
- Megtiszteltetésnek veszem.
- Köszönöm - mosolygott a nőre a tanácsadó. - Nos, George, miért éppen most?
- Hogy érted, Ted?
- Olyan hirtelen jött ez az egész. Semmi előzménye.
- Hát, valamikor bele kell vágni, nem?
- De, persze. Átnéztem az anyagot, amit átküldtetek. Kicsit elkapkodottnak tűnik. Olyannak, mint mikor egy gombhoz varrunk kabátot.
- Tényleg nem értem.
- Dehogynem, George. Úgy néz ki az egész, mintha született volna egy hirtelen döntés, hogy irány a Mars, és a korábbi expedíciók dokumentációjából sietve összeollóztatok volna egy újabbat, hogy alátámasszátok valamivel. Emlékszem ám a Deep Impact anyagaira, és egy-két rész túlzottan is ismerős. És szerintem ha a Spacelab dolgait visszakeresném, ott is találnék erős hasonlóságokat.
- Azt kértem, hogy siessenek az anyaggal. Most van rá pénz, ha elmulasztjuk, ki tudja mikor tudunk újra belevágni.
- Na, ez nem rossz érv. Biztos, hogy mindent elmondasz?
- Persze, Ted. Nem fogok kiszúrni magunkkal.
- Figyelj, tényleg nem azért mondom, hogy cseszegesselek. De teljesen hiányzik az anyagből az indoklás. Számok, táblázatok, grafikonok, ezt nagyjából páran értjük, de ha azt várjuk, hogy az elnök beterjessze, a képviselők, és szenátorok pedig megszavazzák, akkor pár mondatot oda kéne nekik lökni, hogy értsék, miről van szó. Tudod, ők nem űrhajósok, és nem is fizikusok.
- Oké, jogos.
- Na, akkor már érted, miért kérdeztem, amit. Mert ők is ezt fogják. Szóval: miért most?
- Néhány dologban áttörést értünk el. És pont azokban, amik egy ilyen nagy távolságú, és hosszú időtartamú küldetésnek az alapfeltételei.
- Remek. Hallgatlak.
- Három dolog kell egy ilyen küldetéshez: ember, oxigén és energia.
- Egyetértek. Kezdd az utolsóval.
- Új napelemeink vannak. Ugyanannyi fényből több mint kétszeres energiát termelnek, mint a korábbiak. Ráadásul új típusú, ellenálló anyagokból, amik elviselik a Mars porviharait, és a hidegnek is ellenállnak.
- Első pont pipálva. Ezt írjátok majd bele, de szószerint, amit elmondtál. Egész emberi volt - mosolygott újra a tanácsadó.
- Megjegyeztem, menni fog - szólt közbe Kyra. - Jobb híján én leszek most a titkárnő.
- Te drágám már Nobel-díjas fizikus lennél, és tudományos világsztár, ha annak idején a Livermore-t választod, nem ezt az űrhuszárt itt - nevetett a nőre Hunt.
- De akkor nem röpülhetnék vadászgépen Washingtonba, Ted - kacsintott Kyra a férfira.
- Ehhh, hagyjuk - dörmögött játékosan a tanácsadó. - Energia megvolt, jöhet az oxigén - fordult újra Bannister felé.
- Gyártási fázisba kerültek a műleveleink. Ugyanakkora tömegnél ötszörös oxigéntermelésre jók, mint a leghatékonyabb páfrányfélék. Ha egy űrhajó, vagy bázis falait beborítjuk velük, egészen nagy létszámú személyzetet képesek folyamatosan ellátni. Sőt, még tartalékot is tudunk képezni.
- Megjegyezted, Kyra? Ez is jó kis tömör szöveg.
- Természetesen.
- Oké. Már csak egy maradt. Az embertényező.
- A végefelé jár a magány-kísérletünk. Három hónapja van a Nemzetközi Űrállomáson egy űrhajósunk. Dorothy Mc'Kinley-nek hívják. Direkt nőt választottunk, mert nehezebben viselik az egyedüllétet, mint a férfiak.
- Minimum két embernek lennie kell az állomáson, nem? Biztonsági előírás.
- Van fönn egy orosz is, de Dorothynak tilos vele kapcsolatba kerülni. Kizárólag vész esetén teheti.
- Értem. És honnan tudjátok ellenőrizni, hogy be is tartja?
- Még idelenn, a lány közreműködésével olyan kód, és kommunikációs rendszert alakítottunk ki, hogy észleljük, ha odafönn találkoznának egymással.
- Szóval lezártatok pár ajtót, és beriaszt nálatok, ha kinyitják.
- Hát, így is lehet mondani - mosolyodott el Bannister. - De azért nem csak ennyi. Napi tizennyolc órára kikapcsoljuk az állomás, és Houston közötti kommunikációs csatornát.
- Huhhh. Ez tényleg elég magányos történet.
- Ezt teszteljük. Hogy bírja az ember, ha elszigetelt, és nem számíthat segítségre.
- De azért ha beütne a ménkű, tudna szólni, ugye?
- Igen. Van vészkódja, amivel odaföntről megnyithatja a csatornát. De nem használta egyszer sem. És kicsit több mint két hét múlva lehozzuk, úgyhogy szerintünk a kísérlet sikeres.
- Szóval képesek lesznek az embereink hosszan eltűrni az elszigeteltséget. A Marsról tényleg nem lehet hazaruccanni hétvégére, piknikezni egyet a családdal.
- Hát, nem igazán. Szóval ennyi a lényeg. Van ember, enrgia és oxigén.
- Nalátod. Ha ezzel kezdted volna, nem is lett volna kérdésem. És ha ezt hozzáírod az anyagotok elejéhez, akkor szerintem senki másnak sem lesz.
- Köszönjük Ted. - Bannister fölállt a karosszékből, Kyra pedig követte a példáját.
- Állj! Hová rohantok?
- Nem akarunk feltartani - válaszolt az igazgató, de közben a lánnyal együtt visszasüppedtek a bőrfotelokba.
- Van még találkozótok, igaz?
- Van, de csak később. Tényleg nem akarunk zavarni. Van neked elég dolgod nélkülünk is.
- Valóban, de ez most fontosabb minden egyébnél. Susannal találkoztok?
- Igen.
- Mit mond?
- A legfontosabb demokrata szenátorok megvannak.
- Austin is?
- Ő is. Már csak az elnökön múlik. Ha beterjeszti, mindkét ház támogatni fogja, és mehetünk a Marsra.
- Rendben, - a tanácsadó az órájára nézett, és maga elé dörmögött - tökéletes időzítés. Mielőtt elrohantok, van valaki, aki rátok vár. Köszönetet szeretne nektek mondani - nézett Bannisterékre. Innen két perc séta az ovális iroda. Pont ideje indulnunk - mosolygott rájuk.
- Az elnök? - szakadt ki a lányból.
- Hát, tudtommal az az ő irodája. - kacsintott rá a tanácsadó.
---
- Na, volt tengerészgyalogos sortűz? Esetleg tüzijáték a Fehér Ház kertjében?
- Úgy látom, megint vitriolt ebédeltél, Susan - nevetett föl Bannister.
- Azon élek drágám. Na, de komolyan: örültek nektek, remélem.
- Ted egy kicsit leckéztetett, de nem volt vészes. Aztán bevittek minket az oválisba.
- Rajta vagy a fotón, Kyra? - fordult a lányhoz a szenátor.
- Többön is - mosolygott a lány. - Kedves ember az elnök.
- Jól tedd el a fotót. Mert ha megcsináljuk a tervünket, többet nem lesz ilyen kép egyikünkről sem.
- Hát, ebben igazad van. Mondjuk eddig is megvoltam e nélkül.
- Helyes.
- Nem kedveled Morgant? - kérdezett közbe Bannister.
- Úgy tűnt?
- Hát, ha ilyen, amikor valakit kedvelsz, akkor el tudom képzelni, miket mondasz rólunk, ha épp nem vagyunk itt.
- Hülye vagy, George. Én mindenkinek ugyanazt mondom a háta mögött, mint a szemébe. Morgan nem rossz elnök. Pláne ahhoz képest, hogy republikánus. Nem rohantuk le se Kanadát, se Mexikót, és a gazdaságot sem vágta taccsra. Nem egy zseni, de legalább kiszámítható.
- Rendben. Nem akartalak megbántani.
- Engem? Ne viccelj. Nektek amúgyis mindent elnéznék, mert a családtagjaimmá váltatok. Vagy legalábbis rövidesen azok lesztek.
- Hogyhogy?
- Hosszú útra indulunk, nem? - kacsintott a nő a férfira.
- Indulunk?
- Persze. Azt hiszed, itt hagyhatsz?
- Miért adnád föl a karrieredet egy űrutazásért?
- Mert magától is véget érne.
- Nem értem, miért.
- Figyelj George, én is imádlak, de a te megbecsülésed, vagy szereteted marha kevés lesz, ha kiderül a gyakorlatban, hogy mindenkit átvertünk. Szerinted mit fognak gondolni, mikor hírét veszik, hogy a marsbázis legénysége elporzott a Proxima Centauri felé?
- Hát, gondolom lesz egy kis botrány. De neked nem kell ebben résztvenni. Majd én elviszem a balhét.
- És persze ezt mindenki el is fogja hinni, ugye? Hogy Susan Preston szenátor, aki meggyőzte az egész demorata pártot az expedíció szükségességéről, mindeközben semmit sem tudott annak valódi céljáról. Szerinted ilyen hülyének néznek engem?
- Hát, azt biztos nem.
- Na látod. Austin egyenesen felajánlotta, hogy támogat, ha beleállok a mostani elnökválasztási kampányba.
- Húha. Ez életed legnagyobb lehetősége. Ha Ő támogat, akkor nagy eséllyel te lennél a demokraták jelöltje. És remek jelölt. Nem akarsz inkább mégis elnök lenni, mint űrutas?
- Ugyanmár, George. Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy az expedíció, meg az elnökség kizárja egymást. Nem lehet olyan elnöke az Egyesült Államoknak, akiről a megválasztása után kiderül, hogy mindenkit átvert.
- Akkor mondjuk le a programot. Ha te leszel az elnök, könnyedén újraindíthatjuk.
- Nekem is eszembe jutott. De a problémát ezzel csak elodáznánk, nem megoldanánk. Nem tudjuk, mekkora a miraklit-készlet odafönn, és ha kevés, akkor a hadilobbi a fejemet veszi, ha nem ők kapják meg. Elnökként pedig nem verhetem át az egész országot, csúnyán aláásna a közmorált.
- Igen, ez igaz. Különösen azért, mert úgy látjuk, hogy jóval kevesebb miraklitunk lesz, mint gondoltuk. Egy űrhajóra elég, de semmi másra.
- Miért gondoljátok ezt?
- Egymástól függetlenül jutottunk pár felismerésre Kyrával, és Vince-szel. Amiben biztosak vagyunk, és egyöntetűen, hogy a miraklit nem természetes úton került a Marsra. Nem anyag, hanem technológia. Értsd: idegen technológia. Kifejezetten csillagközi űrutazásra kifejlesztve.
- Hát, most le kéne rogynom a meglepetéstől. De bennem is fölmerült már. Túl szép, túl jó.
- Akkor már négyen gondoljuk ugyanazt.
- Nekem már az is elég, ha ti hárman egy véleményen vagytok. Oké, folytatom akkor a logikus gondolatmenetet. Ha nem véletlenül van ott, akkor nyilván célja is van az ottlétének. És mivel csak mi vagyunk a Naprendszerben, akik hasznát vehetik, ezért kifejezetten nekünk szánták. Eddig jó?
- Tökéletes.
- Oké. Rakhatták volna közelebb is, mondjuk a Yellowstone-ba, vagy akár ide a Capitolium alá, de nem ezt tették. Versenyt hirdettek, "Irány a Mars!" címmel, és aki előbb odaér, azé a főnyeremény. Mi szakítottuk át a célszalagot, tehát a miénk. Letesztelték, hogy hol áll a technológiai színvonalunk. Ha képesek vagyunk megtalálni, és kibányászni a miraklitot, akkor képesek lehetünk csillagközi űrhajó megépítésére, és elindítására is.
- Remek. Folytasd. Ámulunk és bámulunk.
- El is várom - mosolygott rájuk Susan. - De itt most elakadtam. Mi szükség van arra, hogy korlátozzák a mennyiséget?
- Erre is rájössz szerintem.
- Hmmm - a nő felállt és járkálni kezdett az íróasztala körül. Ha akarja, megmondják persze neki az okot, de kihívásnak tekintette, hogy maga is rájöjjön arra, amire a NASA zsenijei. - Aha - állt meg. - Tulajdonképpen egyszerű. Béke vagy háború, igaz? - nézett kérdő tekintettel Bannisterre, aki bólintott. - Világos. Ha elhasználjuk hadifejlesztésre, akkor jobb is ha nem jutunk el más civilizációkhoz. Mert esetleg háborút indítanánk ellenük. Ha viszont űrhajóépítésre fordítjuk, akkor ezzel megmutatjuk, hogy alkalmasak vagyunk az idegenekkel való békés együttműködésre.
- Drága Susan, feloszlathatod a NASA-t, magad is rájössz mindenre, ránk többé nincs szükséged - mosolygott Kyra a nőre elismerően.
- Jó, majd elgondolkodom rajta, de azért még építsetek nekem űrhajót. Napról napra erősödik bennem az utazhatnék. - mosolygott rájuk vissza a szenátor.
---
- Honnan van?
- Bannister házától.
- Hogy szerezted?
- Van ott egy mikrofonom.
- Hogy te mekkora egy szemét vagy! - állt föl dühösen Dick Nichols, mind a két méterével, és százhúsz kilójával Nick Brown fölé tornyosulva. - Marhára pofán kéne téged vernem.
- Tudod, hogy úgysem sikerülne - mondta laza mosollyal Brown.
- Azért egy próbát megérne. Vagy inkább kettőt.
- Parancsolj.
- Ehhh - legyintett Nichols, hatalmasat fújtatva. - Szépen csapdába csaltál. Most vagy szólok, hogy mit csináltál, és akkor téged kivágnak, én meg áruló leszek a szemedben, vagy kussolok veled együtt, és én is sorra kerülök, ha rájönnek. Köszi, ez igazán rendes volt tőled.
- Tudod, jóban-rosszban. Ezt jelenti a társ a mi munkánkban.
- És most mégis mit csináljak veled?
- Neked kell eldönteni. Nagyfiú vagy, nem?
- Mikori felvétel? - ült vissza a karosszékébe Nichols.
- Tegnap éjszakai. Lefekvés előtt hallottam. megvártam, míg továbbálltak, aztán én is ledőltem.
- Érted, amit beszélnek?
- Egy frászt, nem tudok oroszul.
- Honnan tudod akkor, hogy oroszul beszélnek?
- Ne hülyéskedj. Ezeket a jellegzetes kemény torokhangokat még egy óvodás is felismeri. Te viszont beszélsz oroszul. Mit mondanak?
- Nem minden szót hallani eléggé, de van azért pár kivehető. Nagyjából azt beszélik meg, hogy az élősövény alkalmas lehet valamire. És hogy ezt megmondják Borisznak.
- FSZB-sek?
- Szerintem nem. Profi titkosszolga csak angolul beszélne bevetésen. És takarnák a szájukat is közben, mert bármikor lehallgathatnak, bárhol. Pláne a NASA igazgatójának házánál. Mint az ki is derült. Hogy a fene essen beléd!
- Jól érzem, hogy döntöttél?
- Jól.
- Tehát a társam vagy.
- Eddig is az voltam. csak megpróbáltalak megvédeni saját magadtól.
- Rendben. Akkor közösen csináljuk?
- De csak ha mostantól nem jársz külön utakon.
- Elfogadom. Tehát, kik ezek?
- Amatőrök, akiket kiküldtek felderíteni. Talán orosz vendéglősök, franc se tudja. És végülis nem lényeges. Elvégezték, amire a megbízást kapták, többet szerintem nem találkozunk velük.
- Jönnek a profik.
- Úgy van. És velük szemben is a profik.
- Helyes. Mi legyen?
- Bannister nem tudhatja meg, hogy lehallgattad, ez világos. Valahogy e nélkül az információ nélkül kell rábeszélnünk, hogy védelem alá helyezhessük a házát.
- Rá fog kérdezni, hogy miért gondoljuk veszélyeztetettnek. A pilóták utálják, ha megfigyelik őket.
- Tudom. Ezen pörög az agyam. Hazudnunk kell. Hitelesen, és ketten. Nagy, ártatlan bociszemekkel.
- És mi legyen a mese?
- Felhasználjuk, hogy tudok oroszul. Kimegyek a városba valami netkávézóba, és csinálok két emailcímet.
- És levelezel egyet saját magaddal. Oroszul.
- Pontosan. Bannister nem tudja, hogy milyen szintig tuduink elektronikus adatforgalmazáshoz hozzáférni. A NASA-n belül persze igen, de hogy a kinti világban meddig lát el a szemünk, azt nem.
- Tehát elkaptunk pár orosz levelet, amiben gyanús dolgok vannak. Mint például?
- Mittudomén. Majd útközben kitalálom.
- Oké. Aztán ha visszaértél, bemegyünk hozzá?
- Nincs itt. Valahová elporzottak a kedvenc járgányával, meg a kedvenc csajával.
- Valószínűleg Washingtonba. Láttam egy levelet, amit Ted Huntnak írt.
- Na, valami olyasmit is csináltál, ami nem törvénytelen?
- Előfordul - mosolygott a társára Brown. Nem volt egy érzelmes típus, de most boldog volt, hogy visszanyerte Nicholst.
- És mi volt benne?
- Nem tudtam elolvasni, csak a címzettig jutottam. Nemzetbiztonsági kód volt rajta.
- Akkor valami nagyszabású dolog lehet.
- Az.
- Hmmm. Tehát tévedtél. Bannisterék nem akarnak semmit sem eltitkolni az elnök elől. csak még nem volt itt az ideje.
- Igen, egyelőre így tűnik. Remélem, így is marad.
- Megállapodtunk. Nem akciózol többet egymagad, igaz?
- Persze. Be is tartom, ne félj.
- Oké. Akkor megyek a városba, megírom a mesét. Szerintem maximum két óra alatt megleszek vele. Aztán megvárjuk Bannistert, és meggyőzzük.
- Remek. Várlak vissza. Társam.
- Ehhh - legyintett nagyot Nichols.
---
A hazafelé vezető út második felében Bannister bekapcsolta az utánégetőket. Másfélszeres hangsebességre gyorsított, szeretett volna még sötétedés előtt hazaérni, és benézni a NASA-hoz. Mindig lehet valami aláírnivaló, egy teljes napot az igazgatónak nem célszerű kihagynia, mert könnyen feltorlódhatnak az ügyek. Saját gépük hangját lehagyva a pilótafülkében teljes némaság honolt, míg meg nem reccsent a sisakjában a fejhallgató.
- Köszönöm, George.
- Mit, kedves?
- Ezt az egészet.
- Na, most okosabb lettem.
- Tudom, hogy érted. Vagy inkább érzed.
- Tetszik a repülés?
- Az is, persze. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire más egy vadászgépben ülni, mint az utasszállítókon. De az egész nap veled olyan, mintha álmodnék.
- A látogatás az elnöknél?
- Jaj, te pilóta, ne legyél már ilyen fafej - hallatszott, ahogy Kyra belenevetett a gégemikrofonba. - Hiába leplezed, hogy romantikus alkat vagy, én már rég rájöttem. Pontosan tudod, mire célzok. Hogy ezt az egész napot veled élhettem át. Mint a párod.
- Nem ártott azért, hogy mellettem vagy. Bármikor kérdezhettek volna olyat, amire csak fizikus tud válaszolni.
- Te, kókler. Nem ezért hoztál magaddal, ezt mindketten tudjuk. hanem azért, mert te is azt akartad, hogy ilyen kulcsfontosságú napon velem legyél.
- Rendben, föladom. Átlátsz rajtam úgyis.
- Ez a dolgom, nem? Szóval drága, tényleg úgy érzem magam, mint akit a királyfi visz mindenhová a fehér paripáján. Ugyanolyan gyönyörű volt a napunk, mint mikor először megcsőkoltuk egymást.
- Ha elolvasztod a királyfidat könnyen leesünk ám a lóról. Ez elég makrancos paripa, kézben kell tartani.
- Zuhantál már le valaha, George?
- Nem. De nem is voltam ilyen kísértésnek kitéve. Legszívesebben leparkolnék, és az ölembe kapnálak. Csak háromezer méter magasan ez cseppet problémás.
- Látod, csak belepottyantál te is a mesénkbe. És a következő utazásunk még romantikusabb lesz.
- Meg veszélyesebb is. Ha itt lerobbannánk, tudnánk katapultálni, aztán szépen leejtőernyőznénk a földre. Odafönn nincs hová.
- Majd vigyázol rám, kedves.
- Tudod, néha azért vívódom azon, hogy szabad-e téged magammal vinnem. Tényleg veszélyes út lesz. A legveszélyesebb a NASA történetében. Nagyobb ez esélye, hogy belehalunk, és jelöletlen űrtörmelékként végezzük a semmi közepén, minthogy célba érjünk. Tulajdonképpen azt sem tudjuk, hol a cél.
- Kibírnád nélkülem?
- Pont ezért viszlek magammal. Pár napig biztos, de erről az útról aligha lesz visszatérés. Ha itthagynálak, sosem látnálak többé. Annyit meg még a Proxima Centauri felfedezése sem ér. Annyit semmi sem ér.
- Jaj, kedves, ezt olyan szépen mondtad. Erős bújhatnékom támadt.
- Nemsokára hazaérünk, kicsim. Benézünk még az irodába, hátha van valami sürgős, aztán az egész éjjel a karomban tartalak.
- Kimondhatatlanul szeretlek, George.
- Én is téged, Kyra.
---
Susan Preston úgy döntött, hogy vége a napnak. Kint már rég besötétedett, a Capitoliumban is csak néhány helyen égett még a villany. Sűrű napon volt túl, amelynek csak a fénypontja volt a George-dzsal és Kyrával való megbeszélés, de egy rakás rutinfeladatot is el kellett végeznie. Azok pedig unalmasak, lélekölők. Ivott az imént egy kávét, és hogy kellően éber maradjon a hazavezetéshez, lófarokba fogott haját fésülte ki éppen az irodája előterében lévő mosdókagylónál. Munkatársai hazamentek már, egyedül David Panotti, a személyi titkára dolgozott még valamin csendben.
Ahogy a tükörben a hajkibontás nehéz műveletét ellenőrizte, egyszercsak észrevette, hogy ezt nem egyedül teszi. David őt figyelte, elrévedt ámulattal. Illetve hát nem is őt, hanem a fenekét. Szűk, arany-fekete kosztümöt viselt ma, az egyik kedvenc ruhadarabját. Kiemelte a nemcsak negyvenkét évéhez viszonyítva remek alakját, és adott némi teret a férfiak fantáziájának is. Épp csak annyit, amennyi hódítás kell az önbecsüléshez, de azért munka közben nem ártott, ha többnyire hímnemű tárgyalópartnerei képesek voltak a témára is koncentrálni, nemcsak a dekoltázsára.
Aztán David észrevette, hogy rajtakapták. Azonnal leszegte a fejét, és vadul lapozgatni kezdett. Nagyon aranyosan csinálja - gondolta Susan, és elmosolyodott. Megrázta a fejét, befejezve ezzel hajkoronájának felszabadítását, megfordult, és lassan odament a fiú asztalához. Ő próbált úgy tenni, mintha nem látná, merre is tart éppen a főnöke. De közben egyre vörösebbé vált, és ez Susant magabiztossá tette.
- Tetszett, David?
- Ne haragudjon a szemtelenségemért, szenátor-asszony.
- Mint tudod, nem vagyok asszony. - mosolygott rendíthetetlenül a nő.
- Elnézést kérek. Ezért is.
- Mennyi idős is vagy, David?
- Huszonkilenc.
- Én meg negyvenkettő. Biztos, hogy akarod?
- Micsodát? - krákogott a fiú, és mindenhová nézett, csak a szenátorra nem.
- Mondjuk megnézni, hogy milyen közelről, amit a ruha eltakar.
Daviden teljesen úrrá lett a lámpaláz. Egy ennyire jóképű, és tehetséges fiatal jogászról Susan sosem gondolta volna, hogy ilyen tapasztalatlan a nőkkel. Mikor a demokrata párt frakció-irodájának személyzetéből kiválasztotta maga mellé, eszébe sem jutott, hogy a sok körülötte dolgozó titkárnő közül nem voltak meg a fiúnak a legcsinosabbak, és legfiatalabbak. Egyszerúen szemtelenül szép férfi volt. És úgy tűnik, ugyanennyire gyámoltalan is.
- Szóval, hazavigyelek?
- Én is kocsival vagyok, szenátornő.
- Itt hagyhatod éjszakára, nem fogják ellopni.
- Kérem, Ms. Preston, ne tegye ezt velem.
- Mit?
- Rettenetesen zavarban vagyok.
- Esetleg ez feloldana? - kérdezte, majd hirtelen a fiú arcához hajolva megcsókolta. Érezte, hogy David remeg, de azt is, hogy visszacsókolja. - Úgy tűnik, máris jobban vagy - egyenesedett föl, és beletúrt a fiú hajába. - Mondd, hogy Susan.
- Susan - suttogta David,
- David - mosolygott rá a nő. - Ha nem jössz velem haza, itt fogok veled szerelmeskedni. De választhatod az otthoni franciaágyamat is.
- Legszívesebben mindkettőt - suttogta a fiú maga elé.
- Megbeszéltük - mondta Susan, és kikapcsolta az övét.
---
Viktor Kamsky houstoni hotelszobájának erkélyén füstölgött. Szószerint is, már a harmadik Marlborora gyújtott rá, mióta hazaért, de gondolataiban még inkább. Utálta, ha nem ért valamit, pedig most épp ez volt a helyzet. Egész itteni küldetése remekül indult. Gyorsan megtalálta a külvárosban gokart-pálya üzemeltetésből élő házaspárt, és nem kellett magát megerőltetnie, hogy rávegye őket egy kis felderítésre. Sosem fogja megérteni, hogy orosz származású amerikai állampolgárok, akik oly büszkék új hazájukra, hogy az első sorban vonulnak föl egy függetlenség napi parádén, miért vehetők rá ily könnyen, hogy elárulják azt. Talán fel sem fogják, mit tesznek, ki tudja.
De végül is a lényeg az, hogy rendszeresen megteszik, ha megkéri őket valami olyasmire, mint most. Egy ház a villanegyedben, épp csak arra kell járni, megnézni, hogy milyen a kerítése, bejárata, mennyire forgalmas az utca, aztán elmondani neki, mit tapasztaltak. Azt nem kell tudniuk, hogy kié az épület, régi alapelv a hírszerzésben, hogy mindenki csak annyit tudjon, amennyi a feladata elvégzéséhez szükséges. Ahhoz meg végképp semmi közük, hogy valójában egészen más a dolguk, mint azt gondolják. Csalinak lettek odaküldve, ha velük bármi történik, Kamsky tiszta képet kap, védik-e a NASA igazgatójának otthonát az amerikaiak, és ha igen, azt milyen módon.
De az egyébként roppant kedves, és rettenetesen szószátyár páros minden probléma nélkül hazaért előző éjszaka, és fontosságukat átélve jelentést tettek Borisz Kalugin követségi munkatársnak. Ezzel a személyazonossággal mutatkozott be nekik, ha valami balul üt ki, nem árthat tévútra vezetni az esetleges üldözőket. Volt persze köze a washingtoni orosz nagykövetséghez, de még életében nem járt ott. Nem lenne szerencsés, ha a General Electric egyik vezető kutató-mérnökét kiszúrnák a követségi látogatókat darabra beazonosító amerikai elhárítók. Utasításait persze onnan kapta, de teljesen más, biztonságos csatornákon.
Mostani feladata látszólag egyszerű volt: tudja meg, hogy készül-e nagyszabású amerikai Mars-program, és ha pozitív a válasz, akkor annak mi a célja. Régen egy ilyen akció gyorsan sikerre vezetett volna, nem kellett hozzá más, mint aktiválni a NASA-nál dolgozó KGB-hírszerzőt, és rövidesen összegyúlt elégséges információ, hogy tiszta képet kapjanak. Csakhogy a Szovjetunió összeomlása leginkább épp a jól felépített felderítő-hálózatokat verte szét. A legjobb ügynököket szívesen vették át a nyugati titkosszolgálatok, akit pedig nem, az magáncégek biztonségi szolgálatainál kapott remekül fizetett, magas beosztást.
Putyin hatalomra kerülése óta kezdett csak javulni a helyzet. Ő nemcsak hogy nem tagadta KGB-ezredesi múltját, hanem egyenesen büszke is volt rá. Ennek megfeleleően pedig komoly erőfeszítéseket tett, hogy az FSZB méltóvá váljon egykori elődjéhez. De a semmiből nem lehet profi ügynököket leakasztani. Kiképzésük, a megfelelő helyekre való beépítésük rengeteg időbe telik, egyszerűen nem jutottak még el addig, hogy a NASA-nál is legyen megfeleő pozícióban levő hírforrás. Volt rá kísérlet pár évvel korábban, de csúfos kudarcba fulladt: kiszemelt emberük még az őt beszervezni akaró FSZB-tisztet is lebuktatta. Azóta nem is próbálkoztak, és ez most nem könnyítette meg Viktor Kamsky feladatát.
Amit tehetett, az egyenlőre nem volt túl sok. Kihelyez egy lehallgató-készüléket a NASA igazgatójának otthonához, hátha fennakad a rostán valami érdemi információ. Néha elképesztő óvatlanságról tesznek tanúbizonyságot még a legmagasabb pozíciójú amerikaiak is, erről volt az FSZB-ben bőséges tapasztalat. Hátha az igazgató is közéjük tartozik. Megnézte a Google Maps-en George Bannister villáját, és örömmel látta, hogy egy luxusmedence van a kert közepén. Remek hely a tulajdonos ellazulásához, a pihentető nyugalom pedig többnyire hamis biztonságérzetet szül. Ez pedig olyan beszélgetéseket, amikből néha több tudható meg, mint egy elkapott titkos jelentésből.
Lelkes amatőr felderítőinek tegnap éjszakai akciója visszhangtalan maradt. Sem a villa környékén, sem később, egész nap nem háborgatta őket senki. Tisztának tűnik a terep, nincs mire várni. Két helyre rakhat mikrofont: az élősövénybe, vagy az utca szemközti oldalán álló széles lombkoronájú fák valamelyikére. A sövény persze közelebb van a medencéhez, kristálytisztán hallható lenne még a leghalkabb suttogás is, de van egy kis probléma: időnként nyilván lenyírják, hogy ne váljon dzsungellé. És akkor biztosan kiszúrják a lehallgató-készüléket, ez pedig kerülendő. Maradnak tehát a fák, ha nem is olyan élességgel, de azért onnan is hallható lesz minden lényeges beszélgetés.
Éjfél körül ért a ház elé, álcázásként egy dobozos Budweiser sört lóbálva: ha valaki megállítja, pláne egyenruhában, könnyedén eljátszhatja a kissé kapatos, szabadságát épp Texasban múlató belföldi turistát. Hogy mi van az övtáskájában, az senkit sem szokott ilyen helyzetben érdekelni, ezzel a szereppel megúszott már eddig is pár kellemetlen pillanatot. Szerencséje volt, teljesen kihalt volt a környék, úgyhogy a sörösdobozt a fa tövébe tette, és fölmászott a koronájába. A Google térképén nem látta, de a helyszínen gyorsan beazonosította: diófa, tehát egészen magasra mászhat, el fogják bírni az erős ágak, és eltakarja a dús lombozat.
Gyorsan meg is találta a megfelelő ágat. Ha kimászik a végéig, és ott gondosan becélozva rögzíti a mikrofont, remek közvetítéseket élvezhet majd Pittsburghbe hazatérve. Csakhogy a keze furcsa valamit érzékelt. Ahogy megtapogatta, egy pillanatra átfutott rajta az ijedtség: egy drót volt. Végigkövette, és megtalálta, amit nem szeretett volna: egy mikrofont. Nagyjából pont ott, ahová a sajátját tette volna, már volt egy másik. Ha nem lett volna az egyik legtapasztaltabb orosz felderítő, talán pánikba esik. Így azonban maradt lélekjelenléte, hogy lefelé is kövesse a vékony kábelt, ami végül a fa egyik odújába vezetett. Bevilágított a telefonjával, és egy kis dobozt látott GE felirattal.
Nem kellett találgatnia: ez a típus a polgári forgalmazásban kapható csúcsmodell volt, a fejlesztésében maga is rész vett. Valaki tehát megelőzte. Gyorsan lemászott a fáról, felvette a fa tövében hagyott sörét, és eltűnt a környékről. Mióta pedig visszaért szállodai szobájába, azon pörgött az agya, hogy vajon ki tehette oda a szerkezetet. Sehogy sem állt össze a kép, pedig egyik cigit szívta a másik után az erkélyen, és az ilyesmi mindig a maximumra élesítette az elméjét. A CIA nem lehet, és más amerikai szolgálat sem. Ők még ennél is jobb készülékeket használnak. Kínaiak esetleg? Lehet éppenséggel, mostanában egyre több pénzt fordítanak űrkutatásra. De ahogy próbálta számbavenni a lehetőségeket, rájött, hogy azokból ma nem fogja tudni kiszűrni a legvalószínűbbet. Egyszerűen túl sok volt, Kamsky pedig túl fáradt ahhoz, hogy mindegyiken a kellő alapossággal végigmenjen. Na, majd holnap - jutott dűlőre, elnyomta a csikket, és aludni tért.
---
Susanre és Davidre ráhajnalodott. Egymást nézték a hatalmas franciaágyon, amin már csak ők ketten maradtak: a párnák, takarók, a lepedő mind áldozatul estek a szerelem hevének. De azért nem féltek tőle, hogy nélkülük megfázhatnak. Csillogott a testük az izzadtságtól, és van rá biztos módszerük, hogyha lehűlnének, meg azért ne hűljenek.
- És én még azt hittem, hogy tapasztalatlan vagy.
- És nem vagyok?
- Nagyon nem. Sosem éreztem még ilyet férfival, pedig nem vagyok kimondottan apácatípus.
- Én sem nővel.
- Hazudsz. De roppant kedvesen teszed.
- Nincs miért hazudnom, igaz? Te csábítottál el engem, és nem én téged.
- Rendben, ez igaz. Csak nehéz elhinnem, hogy egy gyönyörű, fiatal férfi pont egy negyvenkét éves nőre vágyna.
- Talán öt éve valóban így lett volna. De az öt éve volt.
- Mi változott?
- Az igényszintem. Egyetemista koromban tényleg éltem a fizikai adottságaimmal. Nagyjából minden valamire való lány a koleszben végezte, az ágyamon. Meg még a végzés után is egy darabig. Persze akkor már máshol volt az ágyam, nem kollégiumban - mosolyodott el a fiú.
- És aztán?
- Aztán unalmas lett. A fizikai gyönyör persze nem, egy szép nőnél nincs lenyűgözőbb a világegyetemben. Csak a reggelek voltak kiábrándítóak.
- Nem volt közös témátok?
- De semmi az égvilágon. A szép lányok nagyrésze ostobácska marad. Talán éppen a külalakjuk miatt. Sosem kényszerülnek rá, hogy kicsit elmélyüljenek a világ dolgaiban. Engem viszont nem érdekelnek a ruhák, a hajviselet, a hidratálás, meg a többi humbug. Egyetlen nővel sem kapcsolódott össze a lelkem. Eddig.
- Elolvasztottál. Gyönyörűen mondtad.
- Csak ezzel? - kacsintott a nőre Panotti.
- Dehogy. Néha úgy éreztem, megőrülök a gyönyörtől. És attól, amit sugárzol felém. De egyszerűen képtelen vagyok elhinni.
- Mit is pontosan? - évődött tovább a fiú. - Gyerünk, mondd ki.
- Hogy szeretsz.
- Leszakadt a plafon?
- Nem, nem szakadt le. - mosolyodott el végre Susan.
- És nem ma szerettem beléd. De nem is tegnap.
- Alig egy hónapja dolgozol nálam. Azért azt már ne akard elhitetni velem, hogy régóta álmodozol rólam.
- Nem elhitetni fogom, hanem bebizonyítani. Rendben?
- Tessék. Tiéd a pálya. Illetve hát a pálya is - kacsintott kacéran a nő. Ennél jobb beszélgetés elképzelhetetlen: egy fiatal és gyönyörű alfahím az ágyán épp megpróbálja meggyőzni, hogy ő a választottja.
- Próbálj kicsit visszemlékezni arra az időszakra, mikor még Sheila volt a titkárnőd. Hol ültem én akkor a frakció-irodában?
- Hát nem az ajtó mellett, az biztos. Rögtön kiszúrtalak volna.
- A memóriád is tökéletes. Az egyik leghátsó asztalnál, a terem végében. Akkor hogyan szemeltél ki éppen engem?
- Mikor új titkárnőt választani mentem, ott ültél az orrom előtt. Ezért nem is titkárnő, hanem személyi titkár lett a vége.
- És mit gondolsz, hogy kerültem, és főleg miért leghátulről legelőre?
- Ha most azt mondod, hogy miattam, akkor felsikítok.
- Ez most fenyegetés, vagy jutalom? Mert eddig ilyesmit jutalomból kaptam - nevetett a férfi.
- Ne incselkedj, mert leteperlek. Jó, ez sem igazán ijesztő. Fegyvertelen vagyok veled szemben. Szóval, hogy kerültél az ajtó mellé, hogy azonnal észrevegyelek?
- Mikor Sheila az elnöknél kapott munkát, előtte bejött hozzánk elbúcsúzni. És azt mondta, hogy közülünk fogsz választani valakit a helyére.
- Ehhh, mindig is szószátyár volt - mosolygott Susan. - De azért imádtam.
- Ő is téged. Szóval mikor ezt elmondta, akkor odamentem az egyik cicababánkhoz, és megkértem, hogy cseréljünk helyet. Belement.
- Mit kapott cserébe?
- Eggyel több vagy kevesebb, mit számít. Megkapta, amire vágyott, és én is.
- Szóval selyemfiúskodtál miattam.
- Kíméletesn fogalmaztál. Igen. És életem legjobb döntése volt. Itt vagyok, veled.
- Végem van. Teljesen.
---
- Megvárjuk?
- Tegnap is várhattuk.
- Igaz, de Washingtonba röpült. Gondolom volt ott pár megbeszélése.
- Ma meg szombat van.
- Hétvégén is mindig bejön, Nick.
- Mert unatkozott otthon. Most jöttek össze Kyrával, szerintem tudnak egymással mit kezdeni. Ráadásul egész héten nyüzsögtek.
- Ebben van valami. Meglátogassuk?
- Nem javaslom. Meggyőzni akarjuk, nem lebeszélni.
- Miért lenne más otthon, mint a NASA-ban?
- Te örülnél, ha az első szabad hétvégédbe, amit a szerelmeddel tölthetsz, bárki belerondítana? Ráadásul ha ott van Kyra, akkor kettejüket kell meggyőznünk, nem csak Bannistert. És a lány gyanakvóbb.
- Miből gondolod?
- Tudod, hogy meglátogattam. Azután szokott rá a cigire.
- Igaz. Mi meg a magánakciód következményeit szívjuk.
- Jól van már, na. Azért csak lett valami haszna. Ha nem csinálom, nincs hangfelvételünk, Dick.
- Ehhh. - legyintett Nichols. - Erről sosem fogsz meggyőzni. Mármint arról, hogy bármit megtehetünk.
- Nem is akarlak. Más a habitusunk, de mivel társak vagyunk, jól kiegészítjük egymást.
- Na, ne udvarolj, inkább mondd, mi legyen.
- Várjunk hétfőig. Az úgyis a legsűrübb nap, lesz egy csomó dolga Bannisternek. Bekéredzkedünk hozzá délelőtt, alig fog ránk figyelni, annyira el lesz foglalva a hét elindításával. Száz dolog aláírása közben könnyebben rábólint majd az akciónkra.
- Nagy játékos vagy, azt elismerem. De egyetértek, legyen így. És addig?
- Addig? Menjünk ki félnapos váltásokkal a házához kocsival, aztán figyeljünk.
- És a mikrofon?
- Én fönnhagynám hétfőig. Ha megkapjuk a jóváhagyását, lecseréljük cégesre. meg még telepítünk mindenfelé más szerkentyűket is.
- Szóval még hallgatózni akarsz kicsit. Nem győzött meg a Ted Huntnak írt levél, meg a washingtoni útjuk?
- De, tulajdonképpen igen. Csak azt nem értem továbbra sem, hogy ha minden ennyire tiszta, akkor a lány mitől lett annyira ideges a látogatásomtól. Az eszem szerint rendben van a dolog, de az ösztönöm nem nyugodt.
- Rendben, ez elfogadható kompromisszum a mostani helyzetünkben. Úgyis figyelnünk kell a hétvégén, jól jön a mikrofon. Ha nem is arra a célra elsősorban, amire fölraktad.
- Szóval nem cseszegetsz miatta?
- Ha hétfőn leszereled, akkor nem. Akkor is, ha nem kapunk tőle engedélyt.
- Oké. És mit teszünk, ha nem kapjuk meg?
- Felszereljük az egyik kocsinkat rejtett kamerával, meg mikrofonnal, és beállunk százméterre a háztól. Az utcát végülis figyelhetjük, azt könnyebb lenne kimagyarázni, mint a medencéjük lehallgatását.
- Jó. Akkor viszont lépjünk akcióba. Te kezdesz, vagy menjek én elsőnek?
- Megyek én. Te úgyis éjszaka szeretsz arra kószálni.
- Ezt most nem hallottam - kacsintott a társára Brown.
---
- Azt mondtad, egy óra.
- Sietsz valahová?
- Igaz. Végülis majdnem olyan élvezet a négykerekű repülődben utazni, mint a szárnyasban.
- És még csak ötven perce vagyunk úton - mutatott Bannister a Dodge műszerfalára.
- Tudom, a főnöknek mindig igaza van - mosolygott Kyra a férfira.
- Egyébként meg, ha balra nézel, látod, hová megyünk.
- Aha. Ez egy rom?
- Nem. Csak egy ideje használaton kívül van.
- Szellem is lakik benne?
- Majd meglátod.
Lekanyarodtak az autópályáról, és az udvarház felé vezető úton végiggördülve a mögötte álló hatalmas pajta bejáratánál álltak meg. A kétszárnyú kapu legalább öt méter magas, tíz méter széles volt, fából, meglehetősen vaskos daranbak tűnt. Bannister a kocsiból kiszállva a közepéhez ment, ahol egy kilincs látszott.
- Ne menőzz, pilóta, meg sem tudod mozdítani!
- Csak figyelj - szólt vissza a férfi. Ahogy rányitott a kilincsre, a két kapuszárny hangtalanul szétnyílt.
- Hoppá! - kommentálta meglepetten a lány. - Mi a fene ez valójában? - kérdezte a volán mögé visszaülő Bannistert. Ám ő nem válaszolt, csak mosolygott Kyra döbbent arcán. Behajtottak a pajtába, ami teljesen üres volt. A padlót borította némi szalma, de egyébként az égvilágon semmi nem volt odabent.
- Kapaszkodj - kacsintott a lányra, akinek meglepődni sem maradt ideje, mert a padló hirtelen süllyedni kezdett.
- Hé! - kiabált, és belekapaszkodott két kézzel a biztonsági övébe, lábaival pedig kitámasztotta magát.
- Nyugi, semmi baj. És ne kiabálj, mert megijeszted az otthoniakat.
- Milyen otthoniakat?
- Egy perc, és meglátod.
Nagyjából harminc métert süllyedhettek, aztán egy sima zökkenéssel megállt a lift.
- Kiszállhatsz, kedvesem, megjöttünk.
- Atyaég! Hová hoztál engem? - nézett csodálkozva körbe a lány. Egy legalább ötven méter hosszú és ugyanennyi széles hangárban voltak. De lehet épp szerelőcsarnok is. Végülis mindegy, hatalmas volt, modern, teljesen elütött a felszínen látott elhanyagolt udvarháztól.
- Üdv a 11-esben - kacsintott Bannister Kyrára. - Beljebb megyünk, vagy itt töltjük a napot?
- Nem válaszoltál, George. Mi a fene ez? - kérdezte a lány, de azért megfogta a férfi kezét, és besétáltak a hangárba.
- Dehogynem. Ez itt a 11-es. - évődött tovább a férfi.
- Felőlem lehet a 10-es is.
- 10-es nincs. 9-es se. Csak 11-es.
- Jó, de mi ez? A NASA-é?
- Nem. Vagyis mégiscsak. De nem úgy - és már nevetett, látva a lány felhorgadó dühét.
- A francba, hagyd már abba! A legfőbb fizikusod vagyok, minden laborunkat, meg szerelőcsarnokunkat ismerem, de erről itt még nem is hallottam. Pedig ez a legnagyobb az összes közül. Ráadául rejtett. Válaszolj már! Ez itt a miénk?
- Na, végre jó kérdést tettél föl. Ez a miénk. De nem a NASA-é. Ötünké. Illetve azzal, hogy idehoztalak, és tudsz a létéről, már hatunké.
- Nagyon hülyén nézek?
- Gyönyörű vagy így is.
- Hülye - nevetett föl végre a lány. - Ilyen hangos voltam az éjjel, hogy egy földalatti hangárhoz kell idecsábítanod?
- Imádom a hangjaidat. Is. De itt most nem egymással randizunk. Látod azt a tükröt?
- Középen?
- Hány van?
- Jó, az az egy. Látom.
- Na, az valójában nem tükör, hanem egy csak belülről átlátszó ablak. Egy irodáé. Oda megyünk, és mindent megtudsz.
- Rendben. De kávé legyen.
- Az is lesz.
---
Viktor Kamsky reggelre meg szokta álmodni a választ az elalvásakor nyitva maradt kérdésekre. Mármint általában, mert most ez nem sikerült. Túl sok mindenkinek állhatott érdekében, hogy lehallgassa a NASA igazgatóját. A készülék segíthetett volna eligazodni a lehetőségek dzsungelében, de a típusa inkább növelte a homályt, mintsem oszlatta volna. A CIA, és az FSZB nem ilyet használ, nekik még ennél is jobb van, de a világ összes többi szolgálata számára a General Electric polgári forgalomban megvehető csúcsmodellje valóban az elérhető legjobb minőséget jelentette. Kamsky néha el is gondolkozott ezen: szerencsés-e ennyire fejlett, és nyilvánvalóan titkos adatszerzésre létrehozott eszközöket bárki számára elérhetővé tenni.
Ezen a szálon tehát nem jutott semerre: az Egyesült Államok, és Oroszország kivételével bármilyen ország titkosszolgálata felszerelhette a diófára a szerkezetet. - Ugorjunk - döntött Kamsky, végülis van a válasz megtalálásánál sürgősebb, és fontosabb dolga is. Ha már úgyis ott van egy készülék, ahová ő is tette volna, és ha részben az ő esze, és keze munkáját dícséri, akkor nosza, fel is lehet használni. Hotelszobája a fa odvába rejtett adattovábbító egység hatótávján belül van, nincs is más dolga, mint saját vevőkészülékét ráhangolni annak frekvenciájára, és feloldani a jelek titkosítását.
Viktor Kamsky megkapta ugyanazt a remek kiképzést az FSZB-nél, mint bármelyik terepen akciózó ügynök, de az igazi értékét nem ez jelentette. Hosszú évek kitartó, és óvatos munkájával elérte, hogy a General Electric pittsburghi gyáránál dolgozhasson, annak is a legfontosabb, és legtitkosabb egységében: a rádiókódolóknál. Rengeteg különböző célra használható eszközt fejlesztettek itt, amelyek többsége a hadseregnél, a titkosszolgálatoknál, vagy épp az űrhajózásban kötött végül ki. Márpedig a használhatóság alapfeltétele, hogy csak az értse a rádióhullámokon elküldött üzenetet, akinek küldték, és senki más.
Erre használták azokat a folyamatosan továbbfejlesztett kódolásokat, amelyek avatatlan fülek számára torz recsegéssé változtatták az adást, lehetetlenné téve a benne foglalt tartalom megértését. Ha a vevőkészülék tulajdonosa rendelkezett a titkosítást feloldó kóddal, akkor tisztán értette az üzenetet, ha pedig nem, akkor ócskavasnál nem ért többet a szerkenytűje. Viktor Kamsky pedig a kódrendszerek egyik atyja volt a General Electricnél. Így aztán nemcsak a legmodernebb készülékek technológiai leírását tudta eljuttani az FSZB-hez, de a hozzájuk tartozó, titkosítást feloldani képes információkat is. Rengeteg olyan üzenetet tudtak az oroszok gond nélkül megérteni, amelyek biztonságára az amerikaiak mérget vettek volna.
Kamsky rácsatlakoztatta saját FSZB-s vevőjét a laptopjára - ez az eszköz is egy General Electric gyártmány orosz másolata volt -, és beindította az automatikus frekvenciakeresést. Egy percen belül meg is találta egymást a fa odvában lapuló, és az ügynök asztalán álló két készülék. A laptop hangszórójából már jött is a mikorofon hangja, de az egyelőre a várható semmitmondó recsegés volt. Jöhetett a második fázis: a jeladó által használt kód megtalálása. Elindította az erre a célra szolgáló programot, és a vevőbe betápláltak közül a gép gyorsan meg is találta a megfelelőt. A recsegés azonnal nyugodt csenddé vált, madárcsicsergéssel, a mikrofont körbevevő lombok susogásával. Kamsky elégedetten elmosolyodott: bárki is szerelte föl a diófára a mikrofont, mostantól akarata ellenére már neki is dolgozott.
---
- Kapitány a hídon! - kiáltotta a NASA főmérnöke, mikor Bannister és Kyra benyitottak a foncsorozott üvegű irodába. Egy nő és három férfi pattant föl a hatalmas, köralakú asztal mellől, és vigyázzba vágva magukat tisztelegtek.
- Ne hülyéskedjetek! - nevette el magát az igazgató, és leült a legközelebbi bőrfotelbe.
- Tudod a szabályt, főnök.
- Persze Malcolm, de azért ne vigyük túlzásba. Üljetek már le, üdv nektek. Kyra? - fordult vissza a lány felé, aki sóbálvánnyá meredt az ajtóban a bentlévőket nézve.
- Jézusom - suttogta a lány, de nem mozdult.
- Mi a baj, kedvesem?
- Semmi. Mármint azon kívül, hogy életre kelt az irodád fala.
- Ja, a fényképek. Hát igen. De legalább kevesebb időt pazarlunk a bemutatkozásra.
Kyra végre megmozdult, és odament a hozzá legközelebb ülő, nagyjából hatvanas éveiben járó férfihez. - Megtiszteltetés Önnel találkozni, igazgató úr. - nyújtotta a kezét.
- Steve Collins, szolgálatára hölgyem - pattant föl újra a férfi, és kezet csókolt a lánynak. - Sok jót hallottam már Önről. Kérhetném, hogy tegeződjünk?
- No, csak visszafogottan olvadozz, drágám - állt föl a mellette ülő, hasonló korú hölgy. Odalépett Kyrához, és a kezét nyújtotta: - Margot Astor, és szerintem tegezz nyugodtan mindenkit, kedvesem. Örülnek ám neki a vén kecskék. Gyerünk Pete - fordult a fotelben üldögélő, ötvenes férfihez -, potyázd ki Te is magad, aztán hagyjuk leülni szegény leányzót.
- Pete McMillan - teljesítette az késlekedés nélkül a nyomatékos kérést, fölpattanva és szertartásosan kezet csókolva Kyrának. - Örülök, hogy megismerhetem.
- Na, ülj le drágám, rádfér. - fordult Margot Astor újra a lány felé, és szeliden belenyomta a Bannister melletti fotelba. - Goerge, segíts már szegénynek, túl sok zombit látott túl rövid idő alatt.
- Nem is tudtam, hogy ennyire tekintélytisztelő vagy - mosolygott az igazgató a lányra.
- És sem - nyögte az válaszul. - Hová hoztál engem George?
- Mondtam: a 11-esbe.
- Nekem nem is köszönsz, Kyra? - szólalt meg a főmérnök az asztal túloldaláról.
- Jaj, bocs Malcolm. Szia. De gondolom megérted, miért felejtettelek ki.
- Sejtem - mosolygott bátorítóan Ford. - De mondd el, szeretik ám az élő legendák, ha méltatják őket.
- Hát, egyszerű. Három kép van George falán, az irodában. Két férfi és egy nő. Ők hárman a NASA legkiválóbb űrhajósai, és mindhárman, egymás után a NASA igazgatói. Láttam eleget őket kétdimenzióban, és egyszercsak mind megelevenedtek. Ezt még emésztenem kell. Meg azt is, hogyan kerülök ilyen társaságba.
- Egyszerű - szólalt meg Margot, aki közben visszaült a foteljébe. - Ha nem lennél, akkor most nem lett volna miért sürgősen összegyűlnünk.
- Nem értem.
- Dehogynem. Csak a megilletődöttség leblokkolt. Oldódj föl, drágám, kávézz, rá is gyújthatsz, van remek füstelszívónk.
- Miraklit?
- Na látod. Hát persze. Imádjuk egymást, de azért ilyen hirtelen aligha jönnénk össze hiánytalanul, ha nem lenne valami kivételes oka. Miraklit. Ami nem lenne nélküled.
- Köszönöm. Bár szerintem eltúlzod a szerepemet.
- Ne szerénykedj kedvesem, ebben a körben nem szokás. Akkora a tesztoszterongőz, hogy még én is szakállat növesztek a végére. Csupa menő srác, még ha kicsit megvénültek is.
- A magad nevében beszélj - szólalt meg Collins, és rávigyorgott a nőre. - Két hete repültem utoljára sugárhajtású géppel, Te mikor?
- Tudom Steve, az én gépem. És pont arra tartom, hogy bizonyítás-kényszeres, idősödő űrhajósok ne szerencsétlen fruskákat zaklassanak.
- Hagyd, Steve - szólt közbe McMillan. - Emlékszel olyanra, hogy jól jöttünk ki bármilyen csetepatéból Margot-val?
- Igaz, bocs. És gondolom, Kyra nem egy nyugdíjasklub évődéseire kíváncsi - fordult a lány felé a NASA egykori igazgatója. - Megválaszolom én a kérdéseidet, tedd föl bátran.
---
- Üdvözlöm, szenátor asszony. Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásomat.
- Üdvözlöm elnök úr. Nem hiszem, hogy van olyan amerikai, aki visszautasítana egy hétvégi meghívást Camp Davidbe.
- Épp lehetett volna más dolga is. Megbocsátotta már, hogy elhappoltam Öntől Sheilát?
- Én javasoltam neki, hogy fogadja el az ajánlatot. Az elnök stábjában dolgozni mindenkinek nagy megtiszteltetés. És roppant jól mutat egy önéletrajzban.
- Rendben, tehát nincs harag.
- Szerettem Sheila-t emberként is, titkárnőmként is, de megértettem, és támogattam is a döntését. Az meg nem tenne jót az országnak, ha ilyen ügyek miatt egy szenátor megharagudna az elnökére - mosolyodott el a szenátor.
- Köszönöm - mosolygott vissza az elnök. - Míg négyszemközt vagyunk, szólíthatom Susannak? Természetesen én meg Thomas vagyok. Sok mindent kéne megbeszélnünk, nehéz dolgokat is, jobb lenne baráti légkörben.
- Rendben, Thomas. Gondolom a meghívásom a Mars-programnak szól.
- Bummm a közepébe - nevetett föl az elnök. - Ezért szeretnek téged a Capitoliumon, nem pazarlod senki idejét.
- Szerintem többen utálnak emiatt, mint ahányan szeretnek. Vannak, akik nem tartják túl nőiesnek a stílusomat. Főleg a hagyománytisztelő republikánusok.
- Látod, van azért köztünk is kivétel. Többségünk azért már be tudja kapcsolni a számítógépét, és használni tudja a telefont is. Mi is modernizálódunk.
- Hát, szükség is lesz lesz rá, mert a Marsra nem tudunk konflissal eljutni - nevetett most már a szenátor is.
- Oké, Susan, vágjunk bele. Ted Hunt szerint tényleg meg tudjuk csinálni. Legalábbis nagyobb az esélye a sikernek, mint a kudarcnak.
- Így igaz. Nem is kell hozzá más, mint egy bevállalós elnök.
- Meg demokrata többség mindkét házban.
- Ha van bevállalós elnök, akkor lesz demokrata többség is mellette.
- Esély?
- Száz százalék. A szavamat adom.
- Mi a jó ebben a demokratáknak? Remek kampánytéma is lehetne. Mindjárt itt az elnökválasztás.
- Thomas, ezek nem a Te szavaid, igaz? Inkább mintha az alelnöködet hallanám.
- Briliáns - nevetett föl ismét az elnök. - Igen, Humphrey attól tart, hogy átverés az egész. És mivel ő a legesélyesebb a republikánus elnökjelöltségre, mindent ilyen szemüvegen keresztül néz. Téved?
- Téved.
- Hmmm. Van azért logika abban, amit a fülembe sutyorog, mióta a Mars-expedíció terve fölmerült.
- Micsoda?
- Én már kifutó elnök vagyok, nem indulok újra. Ha az én időmben írunk történelmet, abból a pártom keveset profitál. És Humphrey attól tart, hogy a demokraták olyan embert indítanak majd vele szemben, akinek az egész expedícióban elvitathatatlanok az érdemei.
- Igen Thomas, ez igaz. Lehetne így is játszani. Demokrata indítvány, mindkét házban, többségi szavazás. Eddig rendben. És érkezik rá az elnöki vétó.
- Ti pedig azzal kampányoltok, hogy a konflison közlekedő, avitt republikánusok akadályozzák a fejlődést.
- Mondom, megtehető. Kemény kampány lenne, kétesélyes, valóban. Egy dolog azonban biztosan nem lenne évekig.
- Mars-expedíció.
- Mars-expedíció.
- Örülök Susan, hogy nem értetted félre. Humprey okos fiú, de kicsit pártos még. Majd érik persze, egy elnöknek ügyeket és nem csoportokat kell képviselnie. De még nem tart itt.
- Gondolom Humphrey teóriájában én lettem volna a vele szemben induló elnökjelölt.
- Igen. Te vagy az űrkutatási albizottság elnöke, fiatal, okos, ráadásul nő. Imádnának az amerikaiak. Meglepne, ha nem jutott volna ez eszedbe. Vagy legalábbis ne juttatta volna valaki más.
- Utóbbi. De nemet mondtam. Nincs ilyen ambícióm. Mars-expedíciót akarok, nem ovális irodát.
- És ez így is marad?
- Így.
- Köszönöm, Susan. Ez volt a legnehezebb témánk, sétáljunk egyet a kertben, közben megbeszéljük a többit.
- Mehetünk, elnök úr.
- Thomas.
- Igaz - mosolyodott el a szenátor.
---
- Tényleg rágyújthatok? - nézett körbe Kyra. - Rám férne.
- Élete keltek a NASA-panoptikum viaszfigurái, elég ijesztő lehet - nevetett Margot. - Persze, nyugodtan, én is dohányzom. Megkínálhatlak? - és egy doboz cigit nyújtott az asztal fölött a lány felé.
- Megköszönöm. - kivett egy szálat az aranyszínű dobozból, meggyújtotta, aztán jólesően kifújta a füstöt, és hátradőlt a fotelben. Aztán úgy maradt, a kezében tartott cigire meredve.
- Nos, drágám, nem ízlik?
- De nagyon is. Minőségi cigi. Astor - nézett a Kyra fürkészően a nőre. - Mint te.
- Nocsak. Villámgyorsan vág az eszed. George mondta, de most leteszteljük - kacsintott Margot. - Mire következtetsz ebből?
- Szóval vizsgabizottság - mosolyodott el a lány. - Benne vagyok, ilyen közegben még megbukni is dicsőség.
- Nem fogsz. Vágj csak bele.
- Margot Astor. A NASA legelső női űrhajósa. Aztán hajókapitánya. Aztán igazgatója. Aki megkínál egy ugyanilyen nevű luxuscigivel, nyilván nem véletlenül. tehát nem névazonosságról van szó. A mérhetetlen vagyonú család egyik tagjával ülök egy asztalnál.
- A kettes már megvan, folytasd.
- Mikor kérdeztem Goerge-ot, mi is a 11-es, kitérő válaszokat adott. Pláne, mikor azt feszegettem, hogy a NASA.hoz tartozik-e. Azt mondta végül, hogy igen, de nem úgy. Tehát nem az ügynökség tulajdona, de mégis annak érdekében létezik. Itt ülök az elmúlt három évtized összes igazgatójának társaságában, akik a jelenlegit tekintik vezetőjüknek. Tehát ez egyfajta klub.
- Remek. George nem túlzott.
- Erről a hangárról, vagy valami ilyesmiről senki sem tud rajtatok kívül a NASA-nál. Tehát magántulajdon, és mivel Te vagy a milliárdos, valószínűleg a tiéd.
- Nyertél, már a hármas is megvan. - mosolygott a nő.
- Mikor Steve arról beszélt, hogy kéthete repült sugárhajtású géppel, azt mondtad: tudod, mert az is a tiéd. Igazat mondtál. Működik egy űrrepülési magáncég, a Te pénzedből, és ez itt az igazgatótanácsa. Vagy lehet, hogy egyben a teljes tagsága is, végülis Goeorge azt mondta, hogy összesen öten vagytok.
- Kiváló. Már a jelesért küzdesz. Bár ahogy elnézem, nem visel meg, megy az eszed, mint kés a vajban.
- Pont arra hoztátok létre ezt az egészet, hogy ha valamit nem lehet hivatalos keretekben megcsinálni, akkor is megvalósulhasson. Titkos kutatások, egy titkos helyszínen, titkos szereplőkkel.
- Bingó. Nos, azt hiszem, felvehetünk a klubba. - Margot Astor körbenézett, George büszkén vigyorgott, a többiek pedig mosolyogva bólogattak. - Ilyesmire lesz szükség a miraklittal kapcsolatban, igaz?
- Álmodni sem lehetne jobb körülményeket. De a helyszín hogy maradt titokban? Földalatti bunkert építeni, pláne ekkorát, nem lehet feltűnés nélkül.
- Nem mi építettük. A hidegháború alatt országszerte sokszáz ilyen titkos, földalatti bázist épített a hadsereg. Mikor a Szovjetúnió összeomlott, ezek közül a legtöbbet a Pentagon eladta. Megvettem az egyiket. Hátha jó lesz valamire.
- Jó bizony. Nem is használtátok eddig?
- De, bár ekkora volumenű dologra, mint ami most következik, még soha.
- Mert akkora volumenű dolog még nem volt az űrhajózás történetében - szólt közbe Collins. - Gratulálok Kyra, mindent tudsz rólunk. És mindezt öt perc alatt, magadtól derítetted ki. Le vagyok nyűgözve.
- Köszönöm, Steve - mosolygott az egykori igazgatóra a lány.
- Szívesen - mosolygott vissza a férfi. - Mi viszont nem vagyunk ennyire okosak. Magunktól nem fogunk rájönni, mi is a miraklit, és mi lesz a dolgunk. Avass be minket, kérlek.
- Örömmel - mondta a lány, majd büszkén feszítő kedveséhez fordult. - Köszönöm George, hogy ilyen társaságba hoztál.
---
- Jártál már Camp Davidben, Susan?
- Sosem, Thomas.
- Hogy tetszik?
- Romantikus. Vagyhát inkább az lenne, ha nem tudnám, hogy minden mozdulatomat mesterlövészek kísérik - mosolygott az elnökre a szenátor.
- Rosszabb ennél a helyzet. Van egy műhold, és két drón is állandóan fölöttünk. Nem egy csajozós hely. - nevetett föl az Morgan.
- Elnöknek sem könnyű lenni. Hová tartunk?
- Ahol most megyünk, az az Elnökök Sétánya. Ha majd befejeztem a periódusomat, nekem is lesz itt egy padom, pár hozzám kötődő emlékkel. Meg is jöttünk, foglalj helyet.
- Kennedy?
- Igen. Gondolom kitalálod, miért.
- Nem az Ő idejében történt a Holdraszállás.
- Te tudod, én tudom, meg még páran. De az amerikaiak mégis hozzá kötik. Az egyik legismertebb elnöki beszéd, amit tartott erről. Meg volt zuhanva épp a nemzet Gagarin sikeres űrutazása miatt, Kennedy beszéde tette helyre a lelkeket.
- Meg persze az, hogy meg is csináltuk aztán.
- És az általa mondott határidőn belül. Szóval Susan, a helyzet az, hogy Te Kennedyvé teszel engem. Thomas Morgan egy lenne az elnökök sorában, de nem az lesz. Az elnök, aki nemcsak bejelentette, hanem meg is valósította az emberiség első kolonizációját idegen bolygón. Miért nem tartod meg Magadnak ezt a dicsőséget?
- Tényleg nem akarok elnök lenni. Leginkább az űrhajósainkkal mennék a Marsra.
- Hát beszéld rá őket - nevetett föl ismét az elnök. - Neked aligha tudnának nemet mondani.
- Sor kerülhet rá - mosolygott a szenátor.
- Kérdezhetek egy személyeset?
- Igen. Legföljebb nem válaszolok.
- Miért kötődsz ennyire az űrkutatáshoz?
- Remélem nem dőltél be a pletykáknak.
- Tényleg sokan azt mondják, hogy Bannisterhez nemcsak szakmai kapcsolat fűz. Végülis abszolút jogos lenne. Egy nemzeti hős, egy szép és okos politikusnővel, olyan, mint az amerikai álom. És nagyjából egykorúak lehettek.
- Jogos - mosolygott a szenátor. - De az élet nem ilyen kiszámítható. Valóban fontos nekem George, de nem ilyen értelemben.
- Hanem?
- Najó. Elmondom az elnökömnek, de csak akkor, ha négyszemközt marad.
- Úgy lesz.
- Oké. Tudod Thomas, én nem az apám nevét viselem. A Preston anyámtól jön.
- Nem tudtam.
- Nem verem nagydobra, mert akkor megkérdeznék, hogy miért.
- Miért? - kacsintott az elnök a szenátorra.
- Ehhh, annyira tudtam. Férfiak - nevetett a szenátor. - Anyámnak egy szerelme volt egész életében. Abból születtem én. De a férfi továbbment, mert dolga volt a világgal, és nem fért bele egy hagyományos család.
- Értem. Űrhajós volt.
- Jól gondolod.
- És mikor befejezte az aktív pályáját, nem keresett meg?
- Nem tudott. Egyike volt annak a hét pilótának, aki meghalt a Challenger felrobbanásakor.
- Jézusom. Ne haragudj Susan.
- Semmi baj. Kevés emlékem van róla, nagyon gyerek voltam még. De anyám soha többé nem nézett más férfira. Valószínűleg azért kaptam meg mindent tőle, néha erőn felül is, mert én lettem Apa élő emléke.
- És Bannister?
- Igazából nem ismertem az apámat, hát fölépítettem magamban. És ennek a modellje lett George. Bátor, férfias, okos, nagylelkű. Ilyenné formáltam magamban Apát. Talán ilyen is volt.
- Ezt ő tudja?
- Nem, és nem is szeretném, ha megtudná.
- Tőlem nem fogja. És senki más sem. Megígértem.
- No, hát most már tudod, miért fontosabb nekem az űrkutatás minden másnál.
- Igen, megértettem. És köszönöm, hogy megosztottad velem.
---
- Nos, hát ennyi - fejezte be a lány a nagyjából félórás beszámolót a miraklit tulajdonságairól. - Várom a kérdéseiteket.
Néma csönd volt az asztal körül, amit Kyra elhallgatása sem tört meg. Néha volt egy-egy felszisszenés, sóhajtás, de a NASA egyik korábbi igazgatójának sem jutott eszébe megszakítani az előadást. Leginkább úgy néztek ki, mint akik az Ezeregyéjszaka meséit hallgatják elbűvölve. De mindezt úgy, hogy a mesélőt a lehető legkomolyabban kell venniük, mert amit hallanak, azt nem a fantázia szülte, hanem az ügynökség legkiválóbb fizikusának kísérletei.
- Minden pénzemet odaadnám azért, ha a helyedben lehetnék - szólalt meg végül Margot Astor, Bannisterhez fordulva.
- Gondolom, nem Kyrát irigyled tőlem.
- Valóban nem. Ez a fiúk dolga lenne. De ahogy elnézem, most nekik sem lányokon kattognak a fogaskerekeik.
- Dehogy - mondta Pete McMillan. - Ilyen anyag egyszerűen nem létezhet. Egyszerűen túl jó. Igaza van Kyrának, ez nem lehet véletlen.
- Szóval miért is irigykedsz, virágszálam? - kérdezte Bannister.
- Hát, ha ezt megcsinálod, nagyjából Armstrong marad az egyetlen űrhajós, akire valaha emlékezni fognak. Mi mintha nem is lettünk volna. - válaszolt egy fintorral Margot. - Nyugi George, csak viccelek. Najó, majdnem.
- Vettem az ajánlatot. Odaadod minden pénzed, hogy benne lehessél? - évődött kicsit az igazgató.
- Oda. És ezt most komolyan mondom. A lehető legkomolyabban.
- És a csórókkal mi lesz? - szólt közbe ismét McMillan. Steve Collins láthatóan még nem tért eléggé magához, hogy részt vegyen a csevegésben.
- Szerintetek miért ülünk itt? Rajtunk kívül csak Vincent O'Brien és Susan Preston tud a miraklitról, és senki más. És ha rajtam múlik, ez így is marad.
- Ne viccelj, George. - ébredt föl kábulatából Collins. - Nyolc emberrel akarod megcsinálni a történelem legnagyobb űrkalandját?
- Annyival. Mert nem is kell több.
- Na, ezt fejtsd ki, légyszíves. Az Apollo programon sokezren dolgoztak, és az vicc volt ehhez képest.
- Félreértettél. A Marsbázis felállításán most is rengetegen fognak dolgozni. De a valódi célunkért csak mi nyolcan. Sokat gondolkoztam ezen, és szerintem megoldható.
- Fenét oldható meg. A Marson fel kell építeni egy hatalmas gömböt, abban berendezni egy ötévnyi űrutazásra alkalmas űrhajót, mindennel felszerelve. Hajtómű, életfenntartó rendszerek, irányító-, és kommunikációs helységek, kabinok, meg a többi. Ez inkább nyolcvan ember alapból, és ez csak a minimálisan szükséges legénység. De akik megépítik, ráadásul mindezt odafönn, lehetetlen körülmények között, azok sem lehetnek kevesebben. Sőt.
- No igen, igazad is lenne, ha kellene ilyen űrhajó.
- Mi van??? - kiáltott fel egyszerre Margot és Kyra.
- Nyugi lányok. Ha belémfojtjátok a szót, nem tudomm kielégíteni jogos kíváncsiságotokat.
- Ne szórakozz velünk George, mert a térdemre veszlek és elfenekellek - mondta játékos dühvel a nő. - És szerintem a kedvesed is csatlakozna.
- Meg mi is - szólt közbe Collins McMillan bólogatásától kísérve. - Gyerünk George, láthatóan a lényeget tartod magadban.
- Nem, a lényeget Kyra elmondta. És épp út hallgatva támadt egy kösza gondolatom. És szerintem helytálló.
- Nosza - szólt rá mérgesen a nő. - Ennél kíváncsibbak már nem leszünk.
- Oké. Végigmondom, de szóljatok közbe, ha logikai hibát éreztek - körbenézett, a többiek csöndben várták a folytatást. - Szóval. Ahogy láttam, és Steve ezt meg is erősítette, mindannyian elfogadjátok, hogy a miraklit nem anyag, hanem technológia. tehát nem kialakult, hanem odarakták. - Ismét körbenézett, helyeslést várva.
- Folytasd, szólunk majd, ha nem értünk egyet. Becsszóra - mondta Margot.
- Letesztelik a technikai fejlettségünket, mert csak úgy tudunk hozzájutni, ha eljututnk a Marsra, és ott mélyfúrásokat végzünk. De ez csak az egyik elvárás velünk szemben. Az adatokból látszik, hogy elég kevés miraklit van fönn, ami elég lehet egy űrhajóra, de másra nem. Ha a hadiipar kapja, nem marad űrrepülésre. Ez az erkölcsi teszt. Képes-e a civilizációnk arra, hogy lemondjon a hadászati előnyökről a békés felhasználás javára. Vagy még egyszerűbben: fontosabb-e számunkra a tudományos haladás, mint a háború.
- Jó eddig mi is eljutottunk mostanra. Bár szép szónoklat volt, George. Vedd úgy, hogy tapsolunk.
- Kösz Margot, legalább olyan rettenetes vagy, mint Susan - vigyorgott Bannister a nőre.
- Majd fölfaljuk egymást, mindőtök legnagyobb örömére. Gondolom velünk akar tartani, lesz rá időnk.
- Jól gondolod. Na, a lényegre. Akik a miraklitot odarakták, nyilvánvalóan előttünk járnak minden szempontból. Pontosan tudják, hogy a tudás azon a szintjén, ahol mi állunk, mire lehetünk képesek, és mire nem. Leraktak egy pontosan kimért mennyiségű cuccot nekünk. És ellenőrizni akarják, hogy tényleg nem fordítjuk hadicélokra.
- Gondolod, hogy odafönn lesznek megfigyelőink?
- Nincs rá szükség, Margot. Jótevőink azzal is tisztában vannak, hogy milyen vékonyságú aranyfólia az, amit még létre tudunk hozni. Mert valójában ez a szűk keresztmetszetünk. A miraklit ugyanolyan erős ha méteres vastagságú a belőle épített gömb fala, mintha mikrométeres. És minél vékonyabb falat tudunk csinálni, annál nagyobb gömbre elég az odatett nem túl sok miraklit. De formázni csak arannyal tudjuk. Tehát az elérhető maximális vékonyság határát az aranymegmunkálási technológiánk fejlettsége határozza meg.
- Azt hiszem értem, kedvesem. - szólalt meg Kyra.
- Jó neked - mondta Margot a lányra nézve. - Zárkóztass föl minket is.
- George?
- Persze, mondd Te tovább - mosolygott Bannister a lányra. - Innentől ez már úgyis fizika, és főleg anyagszerkezettan.
- Van egy pontosan meghatározott térfogatú miraklitunk, és egy technológia korlátunk, hogy milyen vékony aranyréteget tudunk létrehozni anélkül, hogy az a miraklittal való kölcsönhatásban károsodna. És adott a tökéletes gömbforma, mert a tulajdonságai csak abban érvényesülnek. minden adatunk megvan egy egyszerű számításhoz. Elosztjuk a miraklit térfogatát a legvékonyabb létrehozható aranyfólia vastagságával, és megkapjuk a gömb felszínét. Abból pedig a gömb halálpontos méretét.
- Aha. És ez miért teszi fölöslegessé, hogy figyeljenek minket a jóakaróink odafönn?
- Lelassultál, Margot, épp ideje, hogy újra aktív lehessél - nevetett az igazgató. - Nincs más dolguk az idegenjeinknek, mint egy ugyanakkora gömböt felállítani saját maguknál. Két egyező gömb féregjáratként működik. Mi belépünk a miénkbe, és megérkezünk pár másodperc alatt az övékbe. Akárhol is legyen az univerzumban.
---
- Mikor?
- Mikor?
- Mikor fog bejelentkezni az első emberi Mars-kolónia a CBS élő adásában?
- Huhhh, Thomas. Nem tudok pontos időt mondani. Szerintem azt még Bannisterék sem.
- Rálátsz minden tevékenységükre, Susan. Nem pontos időt kérek, hanem egy becslést.
- Értem. Nagyjából fél év múlva elstartolhat a rakéta a Kennedy Űrközpontból, és ha jó a bolygók együttállása, akkor fél év maga az út.
- Tehát egy év. Még bőven az elnöki periódusomon belül.
- Így igaz, Thomas. De minél gyorsabban kapják meg a pénzt, meg a politikai támogatást, annál rövidebb időn belül beszélhet az elnök a telefonján a marsi embereivel.
- Ez világos - nevetett föl Morgan. - Mit szólsz a jövő péntekhez?
- Hat nap múlva? - nézett döbbenten a szenátor az elnökre.
- Bizony. Mire várjunk?
- Hát Thomas, úgy tűnik tényleg beleszerettél az ügybe.
- Bele. Tudod hozni a demokraták támogatását? Én addigra elrendezem a republikánusokat.
- Persze, de egy dologról még nem beszéltünk.
- Ki vele.
- Kéne még ötmilliárd egy katonai fejlesztésre. És az viszont nem elnöki, hanem a szenátus hadügyi bizottságának beterjesztésében.
- Josh Hagen?
- Igen.
- Volt már ebben a ciklusban indítványa?
- Nem, Thomas, azzal voltunk elfoglalva, hogy a Te állandó hadiipari indítványaidat féken tartsuk.
- Ezt megkaptam. Jó, nyilván nem akartok úgy feltűnni, mint akik védtelenné akarják tenni Amerikát. Végülis közeledik a kampány. Mi az előterjesztés tárgya?
- Egy új típusú páncél a DARPÁ-nál. Erősebb és könnyebb minden eddiginél, és gyakorlatilag bármilyen eszközön használható.
- NASA 10 milliárd, DARPA ötmilliárd. És még a republikánusokra mondják, hogy költekeznek. - mosolygott a nőre az elnök. - Na, de komolyan ne vedd. Ha ez az ára, akkor ez az ára. Van rá pénz?
- Van.
- Mikorra hívta össze Roger Hewitt a költségvetési bizottságot?
- Hó végére.
- Tehát addig csak mi tudjuk, hogy van költhető pluszbevétel. Helyes. Akkor méginkább a jövő hét péntek a jó. Ne pepecseljünk.
- Gondolom, ünnepélyes keretek között akarod beterjeszteni a programot.
- Hát, történelmi bejelentéseket úgy szoktak tenni. és hála Neked, épp ilyesmi készül. Egész életemben bármikor számíthatsz rám, Susan. Az ember a családtagjaitól szokott ajándékot kapni, de ekkorát még tőlük sem.
- Rendben, megköszönted Thomas, jólesett, és ennyi. - mosolygott a szenátor az elnökre. - A két ház együttes ülése a Capitoliumon?
- Igen, erre gondolok. De az ilyesminek az ünnepélyességét nem emeli, ha a képviselők, vagy szenátorok elkezdenek hozzászólni.
- A demokraták csöndben lesznek. Meghallgatnak, megtapsolnak, szavaznak, ünnepelnek. És pont.
- A republikánusok szintén. Teljes lesz a politikai egység.
- Ekkora horderejű ügyben ezt el is várják az amerikaiak.
- Meg is kapják. Úgy készülj Susan, hogy George-oddal együtt a szavazás után feljöttök mellém a szónoki emelvényre. Hárman fogjuk összefonva felemelni a kezünket.
- Hoppá. Ez gyönyörű gesztus, elnök úr.
- Thomas.
- Jó, Thomas, de ez annyira elnökös volt, hogy elfelejtettem a tegeződést. - nevetett föl a szenátor. - A demokraták is imádni fogják, mert így teljesen pártsemleges a Mars-expedíció. Beszakad a Capitolium, akkora tapsot kapsz.
- Kapunk.
- Jó, na ne szívass már, Thomas. Zavarba hoztál, pedig engem elég nehéz. És mit fog ehhez szólni kedvenc alelnököd? Biztos melletted szeretne állni ő is.
- Majd tudomásul veszi. Az elnökjelöltségre hajt, az meg nem lesz meg az én támogatásom nélkül. Még én vezetem a republikánus pártot, nem Humphrey.
- Hát, Thomas, nemrég kérdezték tőlem, milyen elnöknek tartlak. Azt mondtam: nem rossz.
- Ez tőled már szinte hízelgés, Susan - kacsintott a nőre Morgan.
- A mai nap után azt válaszolnám: kiváló. Igazi hazafi.
- Elfogadsz egy baráti ölelést?
- Viszonzom is. Elnököm.
---
- Tetszetős elmélet - nézett maga elé Margot kifejezéstelen szemekkel. - Márha igaz.
- Hol találsz benne hibát?
- Sehol, George. Inkább csak dühös vagyok, miért nem jöttem rá magam. Kicsit berozsdásodtunk, fiúk - nézett körbe.
- Nekem is ez jutott eszembe - szólalt meg Collins. - Meg az, hogy akkor a többi csoda mire való?
- Ezt hogy érted?
- A gömbön belül örökélet, sebezhetetlenség, meg ki tudja mi van még, Margot. De ha elég belemennünk, hogy kijöjjünk a kis kék lények közé valahol a világ másik végén, akkor egyik csodára sincs szükség.
- Aha. Visszavonom: csak én rozsdásodtam be, neked működik az agyad, Steve. Nos, főnök, erre mi a válaszod? - fordult Bannisterhez.
- Semmi. Ez nem jutott eszembe. Kyra?
- Nem tudjuk, mi van a gömbben. Vannak elméletek a féregjáratok fizikájára, de mivel még senki sem látott olyat, ezért aztán csak elméletek.
- Mármint senki nem látott olyat, rajtunk kívül. Mert mi nemcsak látni fogjuk, hanem át is éljük odabenn.
- Igaz, Margot. Valószínű, hogy a gömbök belső tere valóban féregjárat. Legalább nem fogunk unatkozni, amíg megfejtjük, mi igaz a gyakorlatban az elméletekből.
- Megdobnak érte pár Nobel-díjjal a végén, Kyra - mosolygott a nő a lányra.
- Ahhoz nyilvánosságra is kéne hoznunk, amire majd rájövünk. Csakhogy utazásunk jellege folytán ezt aligha lesz célszerű megtennünk. - mosolygott vissza a lány.
- Nyertél. Bár örökre azért nem marad titok.
- Kilenc hónap. Maximum. - morgott közbe a főmérnök.
- Parancsolsz, Malcolm?
- Kilenc hónap múlva összefuthatunk a kis kékekkel. Vagy nagy pirosakkal. Vagy bármilyenekkel.
- Ez hogy jött ki?
- Egyszerű, Margot. Szerintem három hónapon belül startkészek leszünk, négy hónap az út a Marsig, ott összekapirgáljuk a miraklitot, és megcsináljuk a gömbünket, erre sem kell két hónapnál több. Ez kilenc hónap. Nem pedig kilenc év, mint ami a legrövidebb idő lett volna az első idegenekkel való találkozásig.
- Naigen. Az űrhajóút a Proxima Centaurira, az lett volna a hosszú. Különösen akkor, ha ott nincs is semmi. - helyeselt Bannister.
- Márpedig ezekután valószínűleg nincs. A gömbös trükkel nem léteznek távolságok. Az általunk ismert univerzum méretei semmit sem jelentenek.
- Így van Malcolm, bárhol lehetnek a jótevőink, akár egymillió fényévnyire is, az is itt van a sarkon.
- Az azért kérdéses, hogy valóban a jótevőink-e. Mert lehet ez csapda is, ezt azért ne felejtsük majd el, ha odáig jutunk.
- Ne rondíts bele a játékunkba, Malcolm - szólt rá a főmérnökre Margot. - Ha ártani akartak volna nekünk, bármikor megtehették volna. Valahogy csak idetették nekünk a miraklitot, márpedig akik képesek ilyesmit lepakolni a Marson, és nem egy kis dobozkában a felszínre, rózsaszín masnival átkötve, hanem ötszáz méter mélyre, a kőzetbe implantálva, azoknak a Föld ledózerolása sem lenne kihívás. Csakhát itt ülünk, élünk és virulunk.
- Oké, de az én dolgom mindig a biztonság. Nem űrhajós vagyok, hanem mérnök. Tapasztaltam, hányszor sürgettetek már, hogy akár félkész űrhajókkal útra kelhessetek. Azért éltek még, mert nem engedtelek titeket nyeregbe pattanni, amíg nem tudtam versenyparipát alátok rakni.
- Jól van, azért meg ne sértődj - mosolygott a főmérnökre a nő. - Igazad van. No, mi a dolgunk? - fordult Bannister felé.
- Innen fogjuk üzemeltetni az expedíció titkos részét. Folyamatosan.
- Tehát költözzünk ide - reagált McMillan.
- Itt fog állni a gömb, amivel a Marsbázis miraklit-bányászatához szükséges holmikat fölküldjük. Ti is hol itt lesztek, hol a Marson, végülis pár másodpercre zsugorodik a távolság, ha egyszer az ottani gömbünket is beüzemeljük.
- Nyilván akkor kell valami álcázás is.
- Hát elég furcsa lenne, ha egy kihalt udvarházhoz jönnének mindenféle kamionok.
- Csinálunk egy farmot, tehenekkel, disznókkal, baromfiudvarral, fölveszünk némi személyzetet, és kipofozzuk az udvarházat is.
- Ilyesmire gondoltam én is, Pete. Márha Margot dob erre nekünk némi alamizsnát.
- Hülye - vigyorgott a nő. - Egy ideje azon gondolkodom, mennyi mozgósítható magánvagyonom van. Érzésem szerint mindre szükség lesz.
- Ennyire rosszul megy a bolt?
- George, százmilliókról beszélek, nem egy farm kialakításáról. Azt hiszed, kapni fogsz elég aranyat, hogy meg tudjuk építeni a nagy gömböt odafönn? Egy frászt. Azt bizony meg kell majd vennünk. Ráadásul titokban, több helyről, hogy ne tűnjön föl senkinek a tonnányi mennyiség. Tudod, kicsit sok lenne ékszerkészítéshez.
- Szerezhetünk azért hivatalos úton is, Margot.
- Ja, pár kilogrammot. Mivel indokolnád meg, hogy kirabolod Fort Knoxot? Kell valamennyi arany egy Marsbázishoz, azt elfogadnák, de nem tonnaszám. Úgyhogy azt számolgatom magamban, hogy mennyi aranyra lesz elég a mozgósítható vagyonom.
- És mennyire?
- Ehhh, mondtam Neked, George, és nem viccből: bármit megér nekem, hogy ebben az egészben részt vehessek. És ismersz, ha én azt mondom, hogy bármit, akkor azt veheted szószerint. Megszerzem, amennyi kell, aztán majd koldulok kaját a kis kékektől.
---
- Elnézést, elnök úr, hogy vasárnap zavarom. Van egy hangfelvételünk, és meggyőződésem, hogy hallania kell.
- Gyere Fedor. neked is vasárnap van, mégis itt vagy.
- Köszönöm, elnök úr.
- Téma?
- Az amerikai Mars-expedíció.
- Ilyen gyorsan?
- Volt némi szerencsénk. De ezt majd a felvétel után foglalnám össze.
- Persze Fedor, halljuk.
Szimonov kinyitotta a laptopját, és letette Vladimir Putyin fotelja elé, a tárgyalóasztalra.
- A felvétel eredetiben csaknem két órás, de a számunkra érdekes rész csak öt perc. Ezt mutatnám meg, a többi szerintem az ügy szempontjából lényegtelen.
- Hmmm. értem. Gondolom hálószobás romantika.
- Majdnem - mosolygott az elnökre az FSZB igazgatója. - A mikrofon egy medencét figyel, a beszélgetés a partján történt, nyugágyakban, a többi rész a vízben.
- Az amerikaiak sosem bírnak magukkal, ez a gyenge pontjuk. Összekeverik a magánéletet a munkahelyükkel.
- Ezúttal is pontosan ez történt.
- Kik a szereplők?
- George Bannister a férfi, a NASA igazgatója, a nő pedig valószínűleg Kyra Martin, az egyik fizikusuk.
- Valószínűleg?
- Kameránk nincs, hangminták alapján dolgoztunk. De meggyőző az egyezés.
- Rendben. Mehet.
Szimonov elindította a felvételt, tiszták voltak a hangok, még a lombsusogást is hallani lehetett.
- George, szakmázhatunk kicsit?
- Persze, kedves. Hozzak neked valami innivalót bentről?
- Nem, így ahogy vagyunk, pont tökéletes. Nem tévedett Malcolm az időhatárokkal kapcsolatban?
- Mire gondolsz?
- Három hónapot mondott az indulásra, további négyet meg az útra. Nem az én szakterületem, de azért eléggé képben vagyok, és ez kevés.
- Melyik része?
- Mindkettő.
- Tényleg készen leszünk három hónap alatt. Lakómoduljaink már régóta vannak, mindennel felszerelve, agyontesztelve, ki fogják bírni a marsi állapotokat. Az egyetlen hiányzó láncszemünk a hordozórakéta volt. De Malcolmék már engedélyre várnak csal, és kipróbálhatjuk a Zeust.
- Szerény név. - hallatszott, ahogy a lány fölkacag - Isteni teljesítménye van?
- Háromszoros terhet tud vinni, mint a Saturn-V.
- Atyaég. Hatalmas lehet.
- Nem az, sőt kisebb annál. Új hajtóanyagaink vannak, és épp a te laborodtól kaptak hozzá olyan titánötvözetet, amelyik kibírja a megnövekedett nyomást.
- Rémlik ilyesmi. De mióta a miraklit van, ezekkel keveset foglalkoztam.
- Te igen, de a csapatod akkor is végrehajtja a korábbi utasításaidat, ha közben mágiára adod fejed.
- Mennyit tudunk fölemelni?
- Négyszáz tonnát. Több mint elég.
- Valóban. És az út? Eddig a legrövidebb hat hónap volt, de az egy légkörelemző műholdunk volt, alig egy tonnás. Lehetett vele hasítani rendesen. Most meg száztonnákat kell cipelni.
- A Zeus tényleg nagyon jó. Nemcsak erős, gyors is. Alig várom az első tesztjét.
- Mikor lesz?
- Szerdán. Igen, persze hogy velem jöhetsz - a férfi felnevetett, és csatlakozott hozzá a nő is. - A Kennedy-n lesz.
- Akkor megint viszel a táltosodon?
- Oda-vissza, kedves.
A felvétel leállt, Szimonov becsukta a laptopot, elvette Putyin elől.
- Hallotta, elnök úr. Az amerikaiak mennek, és nagyon magabiztosak.
- Igen Fedor, megcsinálják. Lesz melldöngetés. Dehát ez van, majd kitalálunk valamit az ellensúlyozásukra. De semmi utalás nem volt semmiféle különleges anyagra.
- Lesz majd az is, elnök úr. Tökéletesen óvatlanok, fogalmuk sincs róla, hogy minden szavukat halljuk.
- Jó munka, Fedor. Gratulálj a nevemben az ottani emberünknek. Jó helyet szerelte a fülünket.
- Meglesz, biztosan örömmel fogadja majd. De itt van egy kis probléma, amire utaltam még a felvétel előtt.
- Igen?
- Nem a mi mikrofonunk.
- Micsoda???
- Az ügynökünk kinézte a helyet, ahová telepíteni akarta a technikánkat, de valakik megelőzték. Ugyanott volt már egy, ahová rögzítette volna.
- Hmmm. Tudjuk, kik tették oda?
- Nem, elnök úr. Polgári használatra gyártott, igaz abból a csúcsmodell. A CIA-nak van jobb, és szerintem a Moszadnak is.
- Kína?
- Lehet, de egyelőre csak találgatunk mi is.
- De ha ez nem a mi mikrofonunk, akkor hogyan szereztük a felvételt?
- Az emberünk a legnagyobb amerikai elektronikai cég egyik vezető fejlesztője. Pont azé, amelyik a mikrofont gyártja. Ismerte a kódolását, és rákapcsolódott.
- Orosz találékonyság - nevetett föl Putyin. - Akkor megtakarítottunk egy saját mikrofont. Gondolom ezek után nem tette föl a miénket is. Kicsit feltűnő lett volna.
- Nem, az amerikait használjuk, tényleg nagyon jó minőségű.
- Igen, hallottam. Ezek szerint van még valaki, aki már tudja, hogy az amerikaiak indulnak a Marsra.
- Mármint a mikrofon gazdája.
- Úgy van.
- Dolgozunk rajta, hogy kiderítsük, kié.
- Rendben, Fedor. Remek munkát végeztek.
---
Dick Nichols ránézett a műszerfalra: még este hét óra sem volt, de társa máris megérkezett, hogy leváltsa őt. Leparkolta a sötétkék Chryslert, és már ugrott is ki a kocsiból, hogy a jobb oldali ajtót feltépve bevágódjon mellé.
- Hatalmas hírem van, Dick.
- Szia Nick. Korán jöttél.
- Ja, szia, bocs. Hallgasd ezt meg. - és egy pendrive-ot nyújtott felé.
- Oké - mondta Nichols, és rácsatlakoztatta a hifire a szerkentyűt. - Mi van rajta?
- Öt perc az egész, annyit kibírsz, aztán mondom a többit.
- Rendben.
Csendben végighallgatták a rögzített beszélgetést, aztán Nichols megszólalt:
- Mikori?
- Tegnap délután készült. Hosszabb, de nem akartalak hergelni a többi részével. Így is rabja vagy a leányzónak.
- Ehhh - legyintett Nichols. - Tisztelem Kyrát az eszéért, a tudásáért, de semmi több. Te se láss bele többet.
- Jó, akkor a többi részt majd le is törlöm.
- Nyugodtan.
- Fejlődsz Dick. Képes vagy elrejteni az érzéseidet.
- Na, hagyd a hülyeséget Nick. Bent voltál az irodában, gondolom.
- Tegnap nem volt energiám rá, de ma benéztem. És mint látod, bocs, hallod, érdemes is volt.
- Mai felvétel nincs?
- Pocsék idő van egész nap, ha esőcseppeket akarsz hallgatni, azt lehet, mást nem. A házban gubbasztottak. Bár szerintem ott sem unatkoznak.
- Hagyd már a magánéletüket. Olyan vagy mint egy gyerek, akinek a kezébe került egy sexmagazin.
- Jólvan na, csak húzlak. Hátha beugrasz - a sötét utastérben is látszott Brown farkasvigyora.
- Mint látod, nem. - szólt vissza hűvösen Nichols. - Csak azt nem értem, miért rohantál ezzel, mi nem ért rá még egy órát.
- Nyugi, emiatt nem kell átszerveznünk a félnapos váltásokat. reggel nyolcig itt leszek.
- Nem válaszoltál. Mi ebben ilyen sürgős? Épp azt erősíti meg, amit mondtam Neked. Mars-expedíció lesz, semmi titkolni valójuk nincs. Árnyékra vetődtél az anyagszerkezettani laboros hülyeségeddel.
- Biztos vagy benne?
- Holtbiztos.
- Na, akkor figyelj. És tanulj - vigyorgott megint Brown. - Malcolm Fordról beszélnek, igaz?
- Igaz. És?
- Türelem. A főmérnök mondott nekik egy időtáblát az expedícióra, azt vitatja a kedvenc fizikusod.
- Még mindig igaz. És még mindig kérdem: és?
- Drágajó Dick, megmondanád, mikor beszéltek erről Forddal?
- Gondolom előtte. Olyan a beszélgetés, mintha hazaérés után maguk között folytatnának egy másikat.
- Remek. És mikor és hol történt az induló beszélgetés?
- Gondolom még pénteken, a NASA-ban.
- Nem, Bannister a csajjal lelécelt az F-15-ösével, szerintem Washingtonba. Tán a szenátorukhoz, vagy Ted Hunthoz. Esetleg mindkettejükhöz.
- De hazaérés után bementek a központba, arra emlékszem.
- Ja, nagyjából öt percre. és ellenőriztem: a főmérnök akkor nem volt bent.
- Akkor telefonon is beszélhettek.
- Sokszor óvatlanok, de ennyire azért nem. Nem fognak telefoncsevejeket folytatni új, letesztelés előtt álló rakétákról, az biztos. Ráadásul ahhoz Kyrának is hallania kellett volna az egészet, hiszen ő kezdi a témát. Kihangosított otthoni telefon-beszélgetés a Mars expedíció időtáblájáról?
- Jó, ez tényleg valószínűtlen. Lehet, hogy bementek szombaton a központba.
- Te voltál itt ügyeletben, mondd meg Te, mikor indultak el, és mikor érkeztek haza. Parancsolj.
- Reggel nyolc körül indultak, és ebédidőre érkeztek vissza. Pont elég ahhoz, hogy bemenjenek Houstonba.
- Valóban, nekem is ez jutott eszembe. Csakhogy nem jártak benn. És a NASA egyik telephelyén sem. Megnéztem minden videofelvételt, egyiken sincsenek. Mellesleg Malcolm Ford sincs.
- Elmentek együtt ebédelni, tessék.
- De úgy, hogy dél körül már itthon is voltak. Mindezt az ifjú párunk első, egymással töltött szombatján.
- Jó, inkább mondd, mire akarsz kilyukadni.
- Malcolm Ford itt lakik két utcával följebb a dombon. Ha vele akartak volna találkozni hármasban, egyszerűen átsétálnak hozzá. Vagy méginkább áthívják magukhoz. De nem ezt tették.
- Oké, valóban furcsa. Tehát?
- Egyszerű ez, Dick. Van valahol egy olyan hely, ahol titokban tudnak találkozni. És bármit megbeszélhetnek, és bárkivel, mindenkit kizárva. Minket is. Márpedig ha ez csak a Mars-expedícióról szól, akkor mi szükségük lenne rá?
---
- Jó reggelt, drágám. Már vártalak - mosolygott Timothy Austin Susan-re, és hellyel kínálta.
- Üdvozlöm, Tim. Elnézést, hogy ismét bejelentkezés nélkül jöttem - válaszolt a nő, helyet foglalt, aztán hirtelen ráébredt, mit is mondott az imént a szenátus demokrata többségi vezetője. - Várt?
- Persze. Jól érezted magad Camp Davidben?
Susan nyelt egyet, aztán még egyet.
- Ezt meg honnan tudja, Tim?
- Susan, épp azért kedvellek, mert ha Te valamibe belevágsz, ott felpörögnek az események - nevetett rá Austin.
- Tényleg voltam az elnöki nyaralóban. És tényleg nem értem, ez honnan derült ki. A szenátorok mozgását is követi a titkosszolgálat?
- Dehogy.
- Akkor?
- Ha a vezető demokrata szenátorokat vasárnap hívja az elnöki kabinetfőnök, hogy a két ház együttes ülésén való pénteki részvételre kérje, annak oka van.
- Én nem kaptam hívást, nem tudtam erről.
- Téged, drágám, persze hogy nem hívtak. Te már tudtál róla. Illetve hát, része voltál az erről szóló döntésnek. No, de erről ennyit, inkább mesélj.
- Nyitott volt az elnök. Sőt, inkább lelkes.
- Min lepődtél meg, Susan? Épp történelmi nagysággá teszed.
- Igen, tudom, de nemcsak ezért. Tényleg támogatja az expedíciót. Leültetett a Kennedy-padra, hogy ott beszélgessünk.
- Hát, ha sikerül a Marson emberlakta bázist létrehoznunk, akkor az Ő padja is jelkép lesz minden utánunk jövőnek. Ötven év múlva az akkori Susan Preston az akkori elnökkel a Morgan-padon fogja megbeszélni az első csillagközi űrutazás részleteit.
A nő egy pillanatra megmerevedett, szerencsére Austin ebből semmit sem vett észre. Legszívesebben kibökte volna, hogy dehogy kell ilyesmire ötven évet várni. Az idős, és tekintélyes szenátor annyira kedves volt, és olyan őszintén támogatta, hogy legszívesebben megosztotta volna vele az igazságot. Aztán inkább a közben megérkezett kávéba kortyolt bele, vissza is nyerte a lélekjelenlétét.
- Mindenben megállapodtunk az elnökkel. Megvan Josh ötmilliárdos DARPA-fejlesztése is. Sőt.
- Sőt. - mosolygott Austin. - Ezt a sőt-öt fejtsd ki, Valami azt súgja, hogy ez a legizgalmasabb.
- Ha mindkét ház megszavazza az előterjesztést, felhív maga mellé a szónoki emelvényre. És George-ot is. Mellesleg össze is tegeződtünk - mosolyodott el Susan is.
- Nocsak. Tényleg hálás Neked, Susan. És van is miért. Voltam már nála párszor Camp Davidben, de a tegeződést sosem ajánlotta föl. Kiket hív még föl maga mellé?
- Senki mást.
- Humphrey Roddick?
- Őt sem.
Austin fölállt a foteljéből, és sétálgatni kezdett. Láthatóan meglepte, hogy a republikánusok következő elnökjelöltjét Morgan kihagyja a legünnepélyesebb aktusból.
- Lennék pók a falon, mikor ezt az elnök közli az alelnökével. - kacsintott Susan-re.
- Én is - nevetett a nő. - Ha nem az oválisban lennének, szerintem Roddick nekimenne Morgan-nek.
- Valami olyasmi. A legfontosabb kampánytémájától fosztják meg éppen. Telerodeózhatta volna az országot, hogy a republikánusok meghódították a Marsot.
- Ehhez képest én fogok az elnök mellett állni, magasba emelt kezekkel a történelmi fotón.
- És ezzel persze válaszoltál is a múltkori kérdésemre.
- Mármint?
- Nyilván nem lehetsz a demokraták elnökjelöltje, ha Morgan felhív maga mellé az emelvényre. Ekkora gesztust még ő sem tehet a demokratáknak, mert a pártjában a fejét vennék érte. És gondolom a szavadat is adtad, hogy nem leszel az. Két legyet egycsapásra. - mosolygott Susan-re a többségi vezető. - Pedig remek elnök lennél. Pont az ilyen ügyes húzások mutatják meg, mennyire.
- Bocs, Tim. Nekem tényleg fontosabb ez az expedíció mindennél.
- Igazából már a múltkor rájöttem. Semmi baj, fiatal vagy még, és gondolom arra nem vállaltál kötelezettséget, hogy soha nem leszel a demokraták jelöltje.
- Dehogy. Nem is tettem volna, de nem is kért ilyesmit az elnök.
- Rendben. Szóval akkor pénteken este hatkor történelmet írunk.
- Nem lesz semmi probléma?
- Az ilyen alkalmak ritkák, nem fognak sem a szenátorok, sem a képviselők ostobaságot csinálni. Tudják mikor kell vitatkozni, és mikor kell a nemzet egységét és nagyságát demonstrálni.
- Biztos benne, Tim?
- Persze. Tudod Susan, a nagypolitika kérgesíti az ember lelkét. Ha nem lennének néha olyan ünnepeink, amikor átéljük saját tevékenységünk értelmét, kiszáradnánk. Nemcsak az elnök kap Tőled ajándékot pénteken. Mi is. És minden amerikai.
---
- Isten hozta, Nick. Sokat kellett várnia?
- Tíz percet, igazgató úr. Nem vészes, pláne, hogy nem jelentkeztem be előre.
- Rendben, azért a CIA-t sem szabad túl sokat várakoztatni. Miben segíthetek?
- Hoztam Önnek valamit, igazgató úr. Letehetem az íróasztalára?
- Persze, pakoljon csak.
- Köszönöm.
Brown kirakta a papírzacskóból a mikrofont a kábellel és a tápegységgel, mellé pedig egy nyomtatott papírlapot. Aztán fürkészően Bannister szemébe nézett.
- Első ránézésre azt hittem, hogy hamburger, meg sültkrumli lesz a zacskóban. De ez se rossz. Mik ezek? - kérdezte az igazgató.
- Frissen leszerelt lehallgató-készülék. Az Ön medencéjére volt irányozva.
- Értem. És a papírlap?
- Egy orosz követségi adatforgalmazás fordítása. Egy párbeszédről, amelynek a Mars-expedíció a témája.
- Szóval óvatlan voltam.
- Azt hiszem, igen.
- Visszagondolva, csak egyszer folytattam ilyen témáról beszélgetést. Szombaton, nagyjából dél körül.
- Ez az, igazgató úr.
- Akkor azért nem akkora a baj. Nem beszéltem hadititkokról, szerencsére. - mosolygott Bannister az ügynökre.
- Igen, azt hiszem sikerült időben lépnünk.
- Hogyan találta meg a készüléket?
- Mikor az orosz íratot megkaptam fordításban, végiggondoltam, hogyan rögzíthették. Vagy az élősövénybe, vagy a házával szemközti diófák lombjai közé kellett rakniuk a mikrofont.
- Műhold is lehetett volna.
- Nem, az képrögzítésre kiváló, de hangot olyan magasságból nem lehet fölvenni.
- Megnyugtató - mosolygott rendületlenül az igazgató. - Az oroszok is a mi gyártmányainkat használják?
- Hogyhogy?
Bannister kézbe vette a tápegységet, és a rajta lévő kis emblémát Brown felé mutatta.
- General Electric.
- Tényleg. Ezt észre sem vettem, ahogy lekaptam a fáról, siettem ide.
- Találtak már amerikai gyártmányú mikrofonszettet máskor is orosz eredetű lehallgatásoknál?
- Előfordult. Azt használják,. amihez a legkönnyebben hozzáférnek.
- Értem. Ez jó minőségű, gondolom.
- Igen, nagyon jó.
- Nos, akkor térjen a tárgyra, ügynök. Mit szeretne tőlem?
- Meg kell védenünk a házát, igazgató úr. Ahol egy poloska van, ott több is lehet.
- Egyetértek. Mi a teendőm?
- Járuljon hozzá, hogy védelmi rendszereket telepítsünk az utcára, a kertjébe, és persze magába az épületbe is.
- Elektronikus jelzőrendszerek?
- Igen, meg zavaróadók. Minden frekvencián lehetetlenné teszik a mikrofonok jeltovábbítását.
- Mennyi időbe telik ezeket fölszerelni?
- Egy délután alatt meg is lennénk vele.
- Remek.
- Mikor kezdhetjük, uram?
- Holnap reggel nyolckor legyenek a házamnál. A főmérnököm, Malcolm Ford fogja várni Önöket. Adják át neki az összes szerkentyűjüket, mondják el, melyik mire való, és majd ő gondoskodik a felszerelésükről.
- Elnézést igazgató úr, de ezek titkos eszközök.
- A főmérnököm többször átesett már teljeskörű nemzetbiztonsági átvilágításon, a titoktartási nyilatkozata megvan a CIA irattárában is. Jogosult bármilyen NASA-val kapcsolatos ügyben bármilyen információ birtoklására, és használatára. Gondolom nem vita tárgya, hogy a NASA igazgatójának titkosszolgálati védelme pont ebbe a körbe esik.
- Hát, elég meglepő eljárás - nyögte Brown.
- Nos, van még valami, Nick? - mosolygott továbbra is Bannister. - Ha nincs, akkor folytatnám a teendőimet. És holnap reggel nyolckor a főmérnök úr a házam előtt várja Önöket.
---
Victor Kamsky szállodai szobájának erkélyén állt és nézte Houston nyüzsgését. Valójában azonban teljesen mást látott: a Fekete-tenger hullámait, amint éppen krími dácsájának partjait mossák. És a dolgozószobájának falán pedig ott virít bekeretezve a legmagasabb orosz katonai kitüntetés. Najó, ébresztő - szakította félbe a jóleső álmodozást. - Sok munka lesz még addig, sőt igazából most kezd majd beérni az elmúlt évek rengeteg kockázat-vállalása.
Mielőtt kijött volna az erkélyre, hogy egy ünnepi cigire gyújtson, friss üzenetet kapott. Nem a szokásos követségi csatornán, hanem egyenesen Moszkvából. Fedor Szimonov pedig ritkán küld bárkinek gratulációt. Olyanról meg még nem is hallott, hogy abban az elnök személyes nagyrabecsülését kifejező sorok is találhatók. Sőt, az üzenet egyenesen azokkal kezdődött. Ez pedig nagyon sokat jelenthet a jövőre nézve.
Nemcsak a legmagasabb szintű politikai és anyagi elismerést, hanem biztonságot is. Kamsky tudta magáról, hogy kiváló ügynök, de azért ebben a szakmában előfordulnak lebukások. És a terepen dolgozó alacsonyabb beosztásúakat az FSZB magára hagyja ilyen esetekben. A diplomáciában nem mutat jól, ha egy ország elismeri, hogy egy másikban kémkedik. Mindenki tudja, hogy ez történik, hiszen mindenki teszi, de ezt nyilvánosan igen ritkán vallják be.
Kivétel, ha igen értékes személyről van szó, akinek a képességei, a szolgálatai többet érnek, mint a kémkedés beismerése. Putyin és Szimonov személyes gratulációja épp ilyen kivételes helyzetűvé avatta Kamskyt. Nagyon értékes lehet az elküldött beszélgetés, és valószínűleg annak gyorsasága segített az elismerés ilyen szintű kivívásában. Hisz alig pár napja kapta a feladatot, és máris le tudott valamit tenni az asztalra. És nem is akármit, mint az a vezetők reakciójából kiderült.
Ha ugyanígy teszi tovább a dolgát, talán megbízzák az amerikai FSZB-hálózat vezetésével. Beköltözhet a washingtoni nagykövetségre, és az már jóval kevésbé kockázatos, mint a General Electric vezető fejlesztőjeként minden fontos kódrendszert elküldeni Moszkvába. Nincs ugyanis ráhatása, hogy mikor melyiket használják föl, és előfordulhat olyan baleset, hogy az amerikaik rájönnek, mitől is váltak a megfejthetetlen rejtjeleik nagyon is megfejthetőkké.
És akkor gyorsan megtalálják a kakukktojást. Aztán már a jóindulatukra lenne utalva, ami ebben a szakmában nem létezik. És éppen ebben jelentett hatalmas garanciát az elnöki elismerés. Nem fogják terepen hagyni, elfelejtve valahol egy magányos cellában, ahová rendszeresen vallatók érkeznek, hogy kipróbálják rajta a legújabb információ-szerzési módszereiket. Hanem kicserélik egy hasonló fontosságú, oroszok által elfogott amerikai kémre.
Kamsky elnyomta a csikké égett cigarettát, és odaült a laptopjáhaz. Ideje dolgozni egy kicsit, az eredmények nem maguktól jönnek. És bár hétfő van, az igazgató és barátnője valószínűleg a NASA-ban van, de lehet akár szerencséje is. Mert hátha mégsem. Átkapcsolta a lehallgató-rendszert felvevő módból élőbe, és figyelni kezdett. Csend volt, ami nem lepte meg. Az azonban igen, hogy ez a csend teljes volt. Sehol a lombsusogás, a madarak csicsergése, a környéken zajló élet hangjai.
Előfordul persze ilyesmi, a számítógépeknek lelke van, ezt már megtapasztalta. Sokat segíthet egy újraindítás, nosza. Várt, amíg a rendszere újra összeállt, és újra bekapcsolta a lehallgató programot. És megint semmi. Ellenőrizte a beállításokat, és észre is vette, amit nem szeretett volna: nincs jel. Nem a gépben van a hiba, hanem odakint a fa lombkoronájában. Hogy mi, azt azonban innen nem tudja megállapítani. Lesz egy utam éjszaka - jutott döntésre, aztán bekapcsolta a kávéfőzőt. Az legalább biztosan működik.
---
Kéttonnányi acél rázkódott, ahogy Dick Nichols nevetett Chrysler egyterűjének kormányánál. Még hátra is tolta az ülést, hogy kétméteres testének legyen helye a mulatságoz. Nick Brown nem ilyen reakcióra várt, mikor Bannisternél tett látogatása után beült mellé, hogy beszámoljon akciójáról. Dührohamra számított, hiszen átverte a társát. Megbeszélték, hogy együtt mennek be az igazgatóhoz, ehhez képest kihasználta, hogy Nichols kint van őrségben a háznál, és szólózott egyet. Aminek a sikerességét épp a rázkódó autó mutatta.
- Hát Nick, ezt rohadtul megérdemelted. - nyerte vissza beszédkészségét Nichols. - Hülyének nézted a NASA igazgatóját, és hülyét csináltál saját magadból. De még mekkorát! - és ismét kitört belőle a nevetési roham.
- Minek örülsz ennyire? - sziszegte Brown. - Sosem fogunk bejutni Bannister házába.
- Te idióta, - vigyorgott rá a társa - épp most árultad el nekem, mit terveztél valójában.
- Merthogy? - hökkent meg az ügynök.
- Mi a fenének akartál volna bejutni oda? Kívülről is meg lehet védeni a házat, a kertet, meg mindent. Poloskákat akartál felszerelni. És olyan hülyén csináltad, hogy ez az igazgatónak is azonnal lejött.
- Eszem ágában sem volt ilyesmi - mondta komolyan Brown.
- Ezzel máshol próbálkozz Nick. Ennyit az ígéretedről, hogy betartod a szabályokat. Átvertél engem, megpróbáltad ugyanezt Bannisterrel. Leírtad magad. Mindkettőnknél.
- Jó, és akkor most?
- Nick csezdmeg, van neked arról fogalmad, hogy a NASA igazgatói székébe kik kerülhetnek?
- Űrhajósok, ennyit azért tudok, ne leckéztess.
- Ja, űrhajósok. Akikből van vagy száz, de csak egyet választanak ki közülük. A legjobbat. Több esze van Bannisternek, mint amit egyáltalán el tudsz képzelni.
- Előrébb lennénk, ha nem istenítenéd őket.
- Mégis mit gondoltál, mikor az orra alá toltál egy General Electric készüléket? Van fogalmad arról, hogy milyen és mennyi csúcstechnikát használnak az űrhajókon? Bannisternek egy másodpercébe telt, hogy felismerje, amit eléraktál. Szívesen meghallgattam volna a gondolatait, mikor el akartad vele hitetni, hogy egy amerikai mikrofonszettel hallgatják le az oroszok.
- Oké, elcsesztem. Akkor még egyszer megkérdezem: most mi legyen?
- Rendben Nick, játsszuk le. Ha én erről teszek egy jelentést a központnak, amit ráadásul a NASA igazgatója tud tanusítani, a Te pályafutásodnak annyi. Eddig világos, gondolom - nézett metsző hidegséggel Brownra Nichols.
- Igen, valószínűleg kirúgna.
- Nem valószínűleg, fejezd be a kamuzást végre. Halálbiztos, és azonnal, és úgy, hogy sehol nem kapnál munkát a továbbiakban. Mármint komoly szervezetnél. Mehetnél biztonsági őrnek szupermarketekbe. Persze csak addig, amíg meg nem vádolod a tulajdonosát, hogy saját magától lopott. - és újra felnevetett.
- Jó, megaláztál, talán meg is érdemeltem.
- Meg. Most szépen menjél haza, Nick. Kivettél egy hét szabadságot. A holnap reggeli dolgot a főmérnökkel én elintézem. Egy hetet kibírok társ nélkül is.
- Nem tudsz egyszerre az irodában lenni, meg itt is figyelni. Ne felejtsd el, hogy a két orosz az élősövénynél nagyon is valóságos volt.
- Tudom Nick. De a Te jelenléted egyelőre nem növeli, hanem csökkenti a NASA biztonságát. Lesz egy heted, hogy végiggondold, ki az ellenség. Mert nem Bannister, és nem Kyra.
- Elég lenne pár nap, hidd el. És nem vagy a főnököm, hogy utasíts.
- Nem, én nem. Viszont Fred Parker nagyon is. És nem kétséges, hogy ő nem egyhetes szabira küldene, ha megkapná a jelentésemet. Úgyhogy nincs választásod, pajtás. Mostantól azt teszed, amit mondok, vagy mész a levesbe. Érthető voltam?
- Rendben Dick Tudomásul véve.
- Helyes. És ez volt az utolsó dobásod.
---
- Drágám, itthon vagyunk.
- Köszönöm kedvesem, Észrevettem - mosolygott az igazgató a lányra.
- Csak gondoltam, szólok. Hátha nem tűnt föl. Egész nap azzal ráztál le odabent, hogy majd idehaza.
- Két perc. Egész jó.
- Mi két perc?
- Nagyjából ennyi telt el, mióta becsuktam magunk mögött az ajtót. Egész jó. Kíváncsi voltam, meddig bírod. - kacsintott Bannister.
- Na, kifűzöd végre a bakancsod? Mesélj már.
- Oké. Dőljünk be a kuckóba.
A kuckó a nappaliban álló méretes kanapé volt, megbeszélésnél öten is elfértek volna rajta. Kettejüknek több mint elég volt, hogy egymás karjaiba bújhassanak.
- Na, most már semmi ürügyed a hallgatásra. Okos és szép kedvesed csüng ajkaidon várakozásteljes figyelemmel.
- Szóval a lényeg: tökéletesen bevált a terved.
- Melyik?
- Na, ennyit a várakozásteljes figyelemről - nevetett Bannister.
- Jól van na. Szóval melyik?
- Igazad volt Nick Brown-nal kapcsolatban.
- Sunyi alak.
- Az. Nem fogod elhinni, mi történt.
- Goerge drágám, a hihetőség határait azért a miraklit erősen kitolta.
- Jó, azért ennyire ez nem bonyolult. A lényeg: ma bejött hozzám, és lepakolta az asztalomra a saját lehallgatókészülékét.
- Nem értem. Bevallotta, hogy figyel minket?
- Dehogy. Kitalált egy sztorit, hogy az oroszok csinálják. Elém rakott egy állítólagos lehallgatási jegyzőkönyvet, amiben szóról szóra a medencés szövegünk volt.
- Na, ne mondd már, hogy értesz oroszul, drágám.
- Nem is, azt akarta nekem beadni, hogy angolra fordítva hozta. Hitelesebb lett volna, ha cirill betűs írást hoz, de nem ez volt az igazi gond.
- Hanem?
- Klassz cucc volt a mikrofonkészlet, amit bizonyítékként elém tett. Használunk mi is ilyeneket, igaz, teljesen más célokra. Csakhát azt nem valami orosz titkosszolgálati cég, hanem a General Electric gyártotta.
- De hülye! - nevetett föl a lány. - Azt hitte, dunsztod nincs az elektronikáról?
- Azt.
- Szóval beugrott.
- Teljesen. Jó volt a megérzésed. Meg az alakításod is.
- A jó műsor az előadás átélésén múlik. Hiteles volt, szerintem neked nem kell bizonyítanom.
- El is adta azt a részt, amit üzenni akartunk. Csak ezt nem értem, miért voltál ennyire biztos abban, hogy a medencénél fognak minket lehallgatni. Lehetett volna a NASA valamelyik irodájában, vagy épp a cigizópadodnál a poloska.
- Kizárt. Hála Neked, kedvesem, nem tehetnek odabent bármit, amihez kedvük van. Ha bárki kiszúrja az oda nem való eszközt, mindketten röpülhetnek vissza Langley-be, aztán onnan meg az ismeretlenség homályába. Márpedig a NASA-nál elég sokan, és elég jól értenek az elektromos kütyükhöz, nagy az esélye a lebukásnak.
- Itthon viszont biztonságban vagyunk, ráadásul most jöttünk össze, tehát csivitelünk mindenről és mindenhol, ahogy a friss szerelmesek szoktak.
- Így van. Pláne a medencében, lássuk be, sok mindenre alkalmas. Nem véletlenül építtetted olyan mélységűre, hogy leérjen a lábad - mosolygott Kyra kacéran Bannisterre.
- Az élősövény, meg a magas fák pedig egyenesen felkínálták a helyet egy jó kis puskamikrofonra.
- Segítek, egyetlenem: diófák.
- Kösz, ilyen mélységig nem mélyedtem el közvetlen környezetem tanulmányozásában.
- Nem is kell, elég lesz, ha a fejedre pottyan egy dió. Tudod, gravitáció, így talán jobban beleillik a világképedbe.
- Na, jól van, látom elemedben vagy. De a medencét azért egy ideig kerüljük. Nincs több ingyenműsor.
---
Vasárnap egész nap esett, de a lehallgatókészülékek ennél rosszabb időjárási viszonyok között sem szoktak elromlani. Mi sem lett volna egyszerűbb, mint újra felmászni a fára, és meggyőződni róla, hogy még ott van a mikrofon-szett, ahol találta, de Viktor Kamsky ösztönei mást súgtak. Azokra pedig az ő szakmájában hallgatni kell. Ha nem kap több jelet Bannister házától, annak oka van, és aligha technikai.
Talán észrevették, hogy ő is rákapcsolódott az adásra? Ezt kizárhatta, a készülék jeladója nagyjából húsz kilométeres körzetbe sugárzott, és bárki foghatta, aki ráállt a frekvenciájára. Sok ezren akár. Persze valójában semmit nem hallottak, csak recsegést, a rejtjelező kód nélkül elektronikus háttérzajként zörgött a rádiókban, továbbtekerésre ösztönözve azok tulajdonosait.
Nem, azok a valakik, akik őt megelőzve felszerelték, valószínűleg leszerelték közben. Hogy miért, erre jelenleg nincs jó válasz. Hiszen abban sem lehet biztos, kik tették föl. Meg egyáltalán semmiben. Ilyenkor pedig az óvatosság különösen indokolt. Valami történik a NASA igazgatójának házánál, ennyi biztos. Először tehát arról kell meggyőződnie, hogy többszereplős-e a játszma éjszakánként is. Ha igen, akkor nem túl okos dolog fára mászni, mert nem magától fog lejönni.
A módszer, amit választott, egy évtizede még lehetetlen lett volna. De mióta a paintball annyira elterjedt, hogy amerikaik százezrei űzték napi szinten, kereslet támadt éjjellátó sisakokra. Voltak, akik a nappali embervadászattal nem érték be, és amire kereslet van, arra gyorsan lett kínálat is. A General Electric is gyártott infraszemüveges sisakot, és az mindig ott lapult Kamsky utazótáskájában. Nem hasonlítható persze egy katonai csúcsmodellhez, de a célnak épp megfelel.
Korántsem biztos ugyanis, hogy ugyanazok szerelték le a mikrofonszettet, akik föltették. Mikor a lelkes orosz amatőr párost beküldte csalinak, senki nem harapott rájuk. És azóta sem, erről meggyőződött napközben. De változhattak közben a dolgok. Az amerikaiak sokszor túl nagyvonalúak, óvatlanok, de azért nem mindig. Az idők folyamán sok lebukott orosz ügynök igazolhatta volna ezt a tételt. De többségük nem volt már abban a helyzetben, hogy megtegye.
Ha védelem alá vették a házat, akár a NASA saját emberei, akár a CIA, vagy az FBI, akkor ott nemcsak elektromos szerkezeteket telepítettek. Kamsky kiismerte eléggé mostanra az amerikaiak módszereit, és ezek egyike az autós megfigyelés volt. Néha elgondolkodott rajta, hogy a technológia mai színvonalán erre mi szükség, de mivel ésszerű magyarázatot nem talált, ennyiben hagyta. Szeretnek autóban üldögélve sheriffet játszani, ez valami hagyomány lehet náluk.
Arra azonban remek, hogy kiszúrja az autóban üldögélőt. Mert ha az van, akkor biztos lehet abban, hogy egy megfigyelendő objektumot védelem alá helyeztek. És ehhez kellett az infrás sisak. Éjszaka nem lehet belátni a parkoló kocsikba, de könnyű megállapítani a hőkép alapján, ha valamelyik kocsiban üldögél valaki. Így aztán Viktor Kamsky épp befordult Bannister utcájába, hogy közepes sebességgel, bármiféle feltűnést kerülve végighajtson rajta.
Éjjel egy óra volt, ilyenkor egy kertvárosi részben teljes a nyugalom. Semmi jövés-menés, ha mégis autóban ül valaki, és nem járó motorral, épp megérkezve haza, vagy indulva otthonról, akkor az bizony találat. Infrasisakban nem könnyű vezetni, de még mindig jobb, mint anélkül belesétálni egy csapdába. Közeledett az igazgató házához, épp a fa mellett ment el, ami oly hasznosnak bizonyult nemrég.
Aztán továbbgördülve meglátta, amiért jött. Egy egyterű Chryslerben hatalmas hőfoltot. És a kocsi belső terének is más volt a hőmérséklete, mint a mellette parkoló többi járműé. Hűvösebb volt, nyilván ment odabent a légkondi. Ez volt a másik olyan amerikai mánia, amin Kamsky jókat mulatott. És ugyanúgy a hasznára volt, mint mikor sheriffet játszottak. Végiggördült az utcán, és hazakanyarodott a hotel felé.
Levette az infrasisakot, nem volt már szüksége rá, a feladatát remekül teljesítette. Az éjszaka közepén a kihalt külvárosban egy hatalmas termetű férfi üldögél a kocsijában a légkondiját üzemeltetve. Tipikus CIA-védelem. És ahol ember van, ott van technika is. Zavaró-rendszerek, jelforrás-bemérők, kamerák, mikrofonok, rezgésgátló fóliák, meg minden, ami a megfigyelést lehetetlenné, és roppant kockázatossá teszi. Rendben, új terv kell - döntött Kamsky, és rálépett a gázra, hogy mielőbb aludni térhessen.
---
- Istenem, elkések - ült föl hirtelen az ágyban Susan Preston. - Mennyi az idő? Nem szólt az ébresztő?
- Lassíts kedvesem - mosolygott rá David Panotti. - Én kapcsoltam ki a telefonodat.
- De miért?
- Olyan édesen aludtál. Végigkacagtad az éjszakát.
- Ne szédíts, David. Mennyi az idő?
- Nagyjából tíz óra lehet. Hová sietsz?
- Tíz óra??? - nézett a nő döbbenten Davidre.
- Annyi. És lehetne tizenegy is. Semmi dolgod egészen délután kettőig, kedvesem. Tudod, én vagyok a személyi titkárod.
- Biztos?
- Holtbiztos. És mint mondtam, végigkacagtad az éjszakát. Vártam, mikor pattansz ki az ágyból, hogy álmodban táncra perdülj. - mosolygott újra a nőre a férfi. - Nem késel el sehonnan kedves. Minden dolgodat elvégezted az elmúlt napokban.
- Jó, ez igaz - mosolyodott el végre Susan, aztán beletúrt David hajába. - Azért nemcsak a munka foglalkoztatott. És az éjszakai viháncolásomban biztos, hogy Neked is nagy szereped van.
- Lehet, bár épp a saját nevemet nem hallottam.
- Beszéltem álmomban?
- Hajjajj - nevetett David. Azt hiszem aggódnom kéne egy bizonyos Thomas miatt. Ha nem mondtad el tízszer, akkor egyszer sem.
- Aha. Nem konkurencia, kedvesem. A teljes neve Thomas Morgan.
- Az elnök?
- Az elnök. Miket mondtam még?
- Apádról is álmodtál.
- Értem. És akkor is kacagtam?
- Nem, de mosolyogtál. Tényleg felébresztettelek volna, ha nem éreztem volna bűnnek. Rád fért egy hosszú és boldog éjszaka. Kimerült vagy, látom ám.
- Köszönöm, kedves. - nézett hálás szemekkel Davidre a nő. - Fiatal vagy, de mégis érett férfinek érezlek. Mindig. - . kacsintott a fiúra.
- Mert az is vagyok. Gyűjtöttem pár évtizednyi tapasztalatot.
- Ne nevess, te, mert leteperlek. És inkább ne részletezd.
- Ha letepersz, elkésünk. Távol van ugyan délután kettő, de nem eléggé a szokásos leteperéshez.
- Na, ne rosszalkodj, mert tényleg az lesz a vége. Miről beszéltem még?
- Hát a többségét nem értettem. Néha nagyon gyorsan beszéltél, és forogtál is hozzá. Mondom, szinte táncoltál az ágyban.
- Nem is aludtál miattam.
- Dehogynem. Bár nem sokat. Ki nem hagytam volna a műsort - mosolygott David. - Boldog vagyok a boldogságodtól.
- Jaj, nagyon értesz a megbolondításomhoz.
- Várjál csak, egy szó még volt, amit ismételgettél. Nincs ugyan értelme, de mindig tisztán mondtad ki, nem elhadarva.
- Igen?
- Mikralit. Vagy nem is. Talán miraklit. Valami ilyesmi. Az meg micsoda?
- Mikralit?
- Nem, mondom, inkább miraklit.
- Hát, lehet, hogy valami ismeretlen helyre is elkószáltam álmomban.
- Nem tudod, mi az?
- Sejtésem sincs róla. De majd legközelebb jobban odafigyelek, merre kalandozom éjszaka. - mosolyodott el Susan. - És szerintem van még elég időnk délután kettőig, titkár úr - nézett a fiú szemébe, és megcsókolta.
---
- Szia Malcolm, bújj be. Kávét, teát, bármit?
- Szia George. Kösz, Kathytől már kértem egy capuccinót.
- Oké. Hogy ment?
- Simán. Amit tudtam, fölszereltem, a többit a garázsban hagytam.
- Nem akartak bemenni?
- Akartak? Csak egyikük jött, az a medvetermetű.
- Dick Nichols.
- Igen, ő.
- A kisebbik ott sem volt?
- Hát, lehet, hogy kint volt az autóban, de nem láttam.
- Hogy viselkedett Nichols?
- Készséges volt, barátságos, vigyázzba vágta volna magát, ha azt mondom.
- Azért csak óvatosan velük. A másik megpróbált átverni, hogy bejuthasson a házba.
- A nagydarab meg sem próbálta. Átadott mindent, elmondta, mire való, hogyan kell fölszerelni, aztán elment. Mondjuk elég fáradtnak tűnt. Kérdezhetek, főnök?
- Persze.
- Vannak mindenféle biztonsági kamerák, rendes is, meg éjjellátó. Mikrofonok, adapterek, miegymás. Be kéne rendeznünk egy munkaállomást, ahol a bejövő adataikat összegyűjtjük.
- Kameraközpont?
- Olyasmi. Hol legyen? Lehet nálad is, otthon, de kérdéses, ki nézné. Egész nap itt vagytok Kyrával, mire este hazaértek, nem hiszem, hogy nagyon érdekelne titeket, miket vettek föl nap közben a szerkentyűk. Állandó embert meg gondolom nem akarsz a lakásodba.
- Valóban nem. 11-es?
- Én is erre gondoltam. Rendezkedünk befelé, már van tehénbőgés, malacröfögés, Margot pörgeti a dolgokat, ha így haladunk a végén még farmerek leszünk, nem felfedezők. Beköltözött Steve és Pete, szerintem örömmel távfelügyelnék az otthonodat.
- A házon belül vannak kütyük?
- Csak az ablakokon a rezgésgátló fólia, hogy üvegtáblákról se tudjanak hangot levenni kintről, de más semmi.
- Tökéletes. Legyen akkor a biztonsági központ a 11-esben. És köszönöm. Tudom, hogy rosszkor jött, de nem bízhatok meg másban.
- Örömmel tettem. A holnapi miatt meg nem kell aggódnod. És szerintem a srácok is inkább örülnek a Kennedy-n, hogy nem téblábolok körülöttük. Tudják a dolgukat.
- Mire számítasz?
- Szerelőpadon rengeteget teszteltünk, ami hiba kijöhetett, az kijött. Szerintem úgy fog menni a Zeus, mint a Millenium Falcon.
- Várjál Malcolm, emlékeim szerint mindig bedöglött a hiperhajtóműve. - mosolygott Bannister.
- Ezen az azért nincs, a fénysebesség még korai lenne - nevetett a főmérnők. - De van benne anélkül is brutális erő, majd meglátod, mekkora. Iszonyú gyorsan fog emelkedni.
- Mennyit tettetek rá?
- Négyszáz tonnát. Ólomból, és semmi aerodinamikai tompítást.
- Atyaég. Százhúsznál többet sosem emelt még semmi az űrhajózás történetében. És azon voltak mindenféle légterelők, hogy csökkentsék a közegellenállást.
- Hát ezen meg direkt nem lesznek. Egy négyszáz tonnás ólomkockát fogunk fölemelni, és olyan tempóban, hogy vigyáznod kell a nyakadra, meg ne ránduljon, ahogy utána nézel.
- Hű de magabiztos vagy, Malcolm. - nevetett az igazgató.
- Rengeteget dolgoztunk a Zeuson, főnök. A miraklithoz képest persze semmi sem nagy durranás, de egyébként meg történelmi lépés, hogy megcsináltuk. Egyszerűen holnaptól minden más rakéta ócskavassá válik.
- Bízom benned. Mikor kezdünk?
- Délután egykor. A visszaszámlálási protokoll már zajlik, eddig semmi probléma nem volt. Már áll, épp töltik föl a hajtóanyaggal. Este nyolckor indulunk. Velünk jöttök, George?
- Nem. Ott találkozunk.
- Kitalálom: királylányt viszel ezüst paripán. - kacsintott a főmérnök az igazgatóra.
- Azért ez nem volt olyan nehéz - nevetett föl Bannister. - Persze, imádja Kyra az F-15-öst. Majdnem annyira, mint én.
---
- Vincent, van rám egy kis időd?
- Jaj, Kyra, bocs hogy tegnap nem néztem be hozzád.
- Semmi gond. Esténként most én sem vagyok a laborban, George-dzsal pihengetünk otthon.
- Aha, milyen szépen körülírtad - vigyorgott O'Brien a lányra.
- Dorothy mikor is jön? - nevetett föl a lány is.
- Jövő hét közepén. Ideje is lesz. Neki is, nekem is.
- Hogy bírja?
- Tudja, hogy mindjárt vége. Remekül állta a sarat, most már nem lesz baj. És persze az esti csevejeink is sokat segítenek. Még mindig nem árultad el a főnöknek?
- Dehogy. Napi tizennyolc órát kell mindentől elzárva lennie, úgyhogy még csak szabályt sem sértetek pár perces beszélgetésekkel.
- Hát, azért hosszabbak kicsit- mosolygott a programigazgató.
- Ehhh - legyintett Kyra. - Emberek maradtok embertelen körülmények között, nincs ezzel gond.
- Oké. Miért jöttél? Mármint azon túl, hogy finoman jelezd, miért nem mentem hozzád.
- Mikor érkezik a következő kapszula?
- Szombaton. Épp azért nem kerestelek, mert van vele némi szervezkedni valóm.
- Mikorra kerül a laborba?
- Türelmetlen vagy - mosolyodott el O'Brien. - De én is. Érte megyek, és vasárnapra az asztalodon lesz.
- Ne viccelj. Hogyan?
- Szombat délután bepottyan az óceánba Hawaii mellett, a haditengerészet kiszedi, én meg hazahozom.
- Igaz, néha azt hiszem, hogy csak George imádja a vadászgépét. De persze Neked is van.
- Hát ha nem is nekem, de parkol pár gépünk itt-ott. - nevetett a férfi. - Persze, ki nem hagynám a lehetőséget. Több ezer kilométeres út, és még indokom is van, hogy siessek. Úgyhogy F-15, és gázkar a maximumra.
- De ekkora útra nem elég az F-15-ös üzemanyaga.
- Nem is kell annyi. Viszek póttartályt, és mint mondtam: volt némi szerveznivalóm. Kapok légi utántöltést menet közben a légierőtől.
- Azt mondják, az a legnehezebb manőver.
- Nem könnyű, de anyahajóra leszállni éjszaka, viharban sokkal nehezebb. Nem véletlen, hogy csak a haditengerészeti pilóták közül választanak űrhajósokat.
- Tehát nem fogsz lezuhanni, benzincsőre tekeredve - mosolygott a lány.
- Kerozin.
- Tessék?
- Nem benzin. Kerozin.
- Jól van, tudom ám. Mikorra érsz haza a kapszulával?
- Vasárnap kora estére itt leszek. Gondolom Te sem hagynád ki.
- Naná, mihelyt megjöttél, gyere be hozzám, és már pakoljuk is szét.
- De azt tudod, hogy ebben nem lesz sok miraklit?
- Igen, mondtad. De a környezet próbafúrásainak eredményeiből meg tudjuk majd mondani, mennyi is van fönn belőle összesen. Nem pontosan persze, de jó közelítéssel.
- Én is erre vagyok a leginkább kíváncsi.
- A Deep Impactot átprogramoztad?
- Persze, még a múlt héten. Nulla keresgélés, a miraklit első megtalálási helyén fúr csak. A negyedik kapszulában sok érkezik majd.
- Szükségünk is lesz rá. George három hónap múlva szeretné indítani a hajót.
- A negyedik kapszulánk csak később fog megérkezni, nem lett rövidebb az út a Marstól a Földig. Mármint hazafelé nem. Odafelé a Zeus négy hónapra csökkenti az út időtartamát, de visszafelé továbbra is fél év.
- Tudom, de mire megérkeznek a Marsra, itthon készen leszünk a lenti gömbünkkel. Ahogy aztán odafönt megcsináljuk a párját, már vihetünk is bármit egymásnak. Akár kávét is, még kihűlni sem lesz ideje.
- Ki fog felmenni a Zeus-szal?
- Jaj, Vincent. Ha én azt tudnám. Bár van némi sejtésem, ismerve George-ot.
- Hiba lenne, ha ő kockáztatna. Vannak erre mások, akik ha odavesznek, akkor sem omlik össze a tervünk.
- Rajta vagyok, Vince, hidd el.
---
Thomas Morgan és Susan Preston az Air Force One elnöki lakosztályában ültek, úton a floridai Kennedy Űrközpont felé. A gép hajtóműveinek zajából semmit sem lehetett hallani, dehát csak külsőleg hasonlított egy Boeing 747-esre, valójában egy ultramodern védelmi berendezésekkel ellátott repülő harcálláspontról gyönyörködhettek az alattuk elsuhanó élő térképben.
- Tetszik, Susan? - törte meg a csendet az elnök.
- Nagyon is, elnök úr. És egyszerre több dolog is.
- Tudod, Susan, ha négyszemközt vagyunk, akkor nem elnök úr, hanem Thomas.
- Igaz - nevetett föl a szenátor. - De az ilyesmire nehezen áll rá a nyelvem. És szerintem mindenkié.
- Hát, mindenkinek azért én sem vagyok Thomas - mosolygott rá az elnök. - Szóval?
- Tetszik, hogy az amerikai elnök részt vesz egy űrkísérleten. Nem hiszem, hogy volt valaha ilyesmire példa. Még az éles felbocsátásokra sem szoktak ellátogatni, nemhogy egy tesztre.
- Hát Susan, ha épp az amerikai űrkutatás ikonikus elnökévé teszel, az nekem is teremt némi kötelezettséget. Holnapután össznemzeti ünnepnap lesz, mikor a Képviselőház és a Szenátus együttes ülésén elfogadjuk a Mars-expedíciót. Alap, hogy az ahhoz kapcsolódó fontos kísérleten magam is itt legyek.
- Örülök, hogy így látod. De folytatom. Tetszik, hogy meghívtál magadhoz az Air Force One-ra. Ez sem szokványos. Pláne nem az, mikor egy republikánus elnök egy demokrata szenátorral tesz ilyesmit.
- Megint csak azt tudom mondani: pénteken kéz a kézben fogunk állni az emelvényen. Együtt érjük el a Marsot, ez nem pártok ügye, hanem a nemzeté.
- Persze, értem, de azért szokatlan. A harmadik, ami tetszik, az pedig az elnöki különgép puritánsága. Azt hittem, itt minden bőr és mahagóni.
- És félmeztelen félvér táncosnők szolgálják föl a százéves francia borokat.
- Valahogy így.
- Mert persze a republikánusok költekeznek, tehát az Air Force One sem lehet más, mint luxusbordély. - nézett huncutul az elnök a szenátorra.
- Jól van már, úgy tűnik, te nem szokványos republikánus vagy. De az is lehet, hogy az voltál, csak ahogy belenőttél az elnöki székbe, fel is nőttél.
- Hidd el, Susan, a republikánusok ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, mint a demokraták. És vannak köztük olyanok is, akik, megtanultak késsel-villával enni - vigyorgott Morgan.
- Rendben, Thomas, Neked elhiszem. De csak azért, mert nem vagy igazi republikánus. - nevetett már a nő is.
- Ezt el ne mondd a kint ülő párttársaimnak, mert pénteken nem lesz meg a szavazatuk. Titok. Na, mesélj Susan, mit fogunk ma látni?
- A valaha volt legerősebb hordozórakéta éles tesztjét.
- Mennyire erős?
- Eddig a Saturn-V vitte a prímet, azt használtuk a Holdraszálláskor is.
- Azóta nem fejlődtünk?
- Nemigazán kellett. Olyan nagyszabású, és összetett program nem volt, kisebb és olcsóbb rakátékat használtunk. Műholdak pályára juttatásához nem kellett repülő tank.
- Értem. Hogy is hívják az új játékszerünket?
- Nocsak - mosolyodott el a szenátor.
- Rosszat szóltam? - hökkent meg játékosan az elnök.
- Dehogy, sőt. Azt mondtad: játékszerünket, nem pedig azt, hogy játékszereteket. Tehát magadénak érzed az expedíciót.
- Rajtakaptál - mosolygott Morgan. - De tényleg. Fontos nekem. Megbecsülöm az ajándékot, amit érdemtelenül kapok tőled.
- Na, inkább mondom tovább, mielőtt zavarba hozol - mosolygott vissza a nő a férfira. - Zeus a neve. Olyan erős, mint a görög főisten.
- Mit tud a Saturn-V-hez képest?
- Minimum a háromszorosát képes felemelni, és kivinni a Föld gravitáció teréből. És aztán nagyjából dupla sebességgel hasít az űrben, mint bármi, amink korábban volt.
- Szuper. Mitől lett ilyen erős és gyors?
- Melletted fotózkodott az oválisban a fizikuslány, akit Bannister magával vitt. Kyra Martinnak hívják, és szimplán zseniális. Tulajdonképpen az egész neki köszönhető.
- Nem sokat tudok a rakétahajtásról, de annyit igen, hogy kémiai reakción alapul. Hogy jön képbe itt egy fizikus?
- Mostanában pont a fizikusok viszik előre a kémiát. Ismerjük a hagyományos kémiai elemeket, vegyületeket, de a lineáris gyorsítókban képesek újakat is létrehozni. Már aki, persze. Kyra például igen.
- Értem. Vagyis érteni vélem. Van új hajtóanyagunk, ami erősebb, mint a régiek.
- Pontosan. Kyra létrhozott egy instabil új vegyületet, de megtalálta hozzá azt az anyagot is, ami kellő ideig képes stabilizálni. tehát fel tudjuk használni, nemcsak néhány ezredmásodpercig létezik. És ami még jobb, olyan új titánötvözetet is létrehozott, ami kibírja az új hajtóanyag robbanását.
- Akkor mire kell a DARPÁ-nak kért ötmilliárd? Adjuk inkább Kyrának azt is - nevetett föl ismét az elnök.
- Biztos megérné, de ők mást kutatnak. - mosolygott a szenátor az elnökre. - Kyra a titánt tudta ötvözni más anyagokkal a lineáris gyorsítóban, a DARPA pedig magából a titánból tud valami újat kihozni. A kettő egyszer majd kiegészíti egymást, és hihetetlenül erős anyagunk lesz.
- Sebezhetetlen?
- Olyan nincs, de nagyon jól fog tűrni minden megpróbáltatást - válaszolta Susan, és vigyáznia kellett, hogy ki ne bökje: van sebezhetetlen anyag, miraklitnak hívják, de az nem tartozik még rád sem, Thomas.
- Na, köszönöm az oktatást Susan. Most kiülök a tárgyalóba a párttársaim közé, hogy eldicsekedjek nekik természettudományos műveltségemmel. Tudod, republikánusok, tanítani kell őket. - kacsintott a nőre az elnök. - Meg mellesleg meggyőzni, hogy pénteken vita nélkül nyomják az igen gombot az expedíciónkra.
---
- Cape Canaveral Torony, itt NASA-101. Beléptünk a légterükbe. Visszajelzést kérek.
- Üdvözöljük NASA-101. Látjuk a radaron.
- Köszönöm, várható érkezésem huszonöt perc múlva. Kérek leszállási engedélyt.
- Szép napot, jó repülést ezredes, itt O'Donnel őrnagy, a légibázis ügyeletes parancsnoka. Kérem, lassítson, és módosítson negyven percre. 1-es biztonsági protokoll van érvényben. Üzemanyaggal hogy áll?
- Szép napot Önnek is, őrnagy. Értettem, érkezés negyven perc múlva, üzemanyag kitart.
- Köszönöm ezredes, a leszállási engedélyt megadom a hármas kifutóra.
- Köszönöm őrnagy, érkezem a megadott helyre és időben.
- 1-es biztonsági prokoll? - hallotta Bannister a lány hangját a sisakjában.
- Úgy tűnik, nagyon magas vendégünk lesz az indításnál.
- Csak nem?
- De bizony. Az 1-es biztonsági protokoll az Air Force One. Ilyenkor minden gépnek tartania kell száz kilométeres biztonsági sávot a repülőtértől.
- És ha nem?
- Akkor kapsz magad mellé két hozzánk hasonló F-15-öst. Csak azokon fegyverzet is van. És nem lacafacáznak a srácok.
- Le tudnád őket rázni?
- Le, aztán nagyjából öt percen belül száz vadászgép, és ötven föld-levegő rakétaállomás célpontja lennénk. Azt már nem vállalom.
- Rendben, akkor maradjunk távolabb.
- Magam is így gondolom. Egész úton csendben voltál, kedves, valami baj van?
- Élveztem a tájat. Meg mindent. Gyönyörködtem benned.
- Nem is látsz belőlem semmit. A hátsó ülésről csak a sisakom tetejét látod.
- Nem igaz, mikor oldalra néztél, láttam az arcodat is.
- Ezek szerint jó nagy az orrom. A többit még felcsapott szemellenzőnél sem látni.
- Szeretem az orrod.
- Na elég. Ne kamuzz nekem, te lány. Ki vele, mi ez a némaság?
- Na jó. Tegnap beszélgettünk Vince-szel.
- Hajjaj, rosszul kezdődik.
- Miért?
- Egész úton hallgatsz, aztán meg előhozod Vincentet, mint hivatkozási alapot a mondanivalódra. Nem szoktál ilyen visszafogott lenni.
- Rendben, lebuktam. Szóval a lényeg: ne te vezesd a hajót a Marsra. Ez így elég direkt?
- Az - mosolyodott el az igazgató. - Féltesz?
- Persze hogy féltlek, de nem csak erről van szó. Ha Te vezeted, én is veled megyek, úgyhogy ha baj lesz, az kettőnké lesz.
- Kíváncsian várom az indoklást, miért ne a legjobb pilóta vezesse az űrhajót a legnehezebb repülésnél.
- Mert belőled csak egy van. Mármint nem csak a mi magánéletünkben, hanem egyébként is. Te vagy a NASA igazgatója, nemzeti hős, a személyed az ország felé az egész űrkutatás szimbóluma. Ha Te meghalsz, akkor a program is.
- Aha, világos. Ott van Vincent, most is ő a helyettesem, átveszi az egészet, ha szükséges.
- Nem akarod megérteni, ugye? Képzeld el, hogy lezuhanunk landolás közben. Ki fogja megnyugtatni az amerikaiakat, és persze a döntéshozókat, hogy másodszorra majd sikerül?
- Mondtam már: Vincent.
- Vince remek űrhajós, jó programigazgató, de nem jelkép senkinek. Tudod, nem ő hozta le annak idején a lángoló Atlantist. Nem ő kapta meg a Kongresszusi Dicsőség Érdemérmet. Nem őt győzködte egyszerre az elnök, meg a fél szenátus, hogy vállalja a NASA vezetését. Nem Vincent-nek volt elég tekintélye, hogy még a CIA mindent látni és hallani akaró embereit is a helyükre tegye.
- Nincs nélkülözhetetlen ember, Kyra.
- Igen, tudtam, hogy ezt fogod mondani. És ez általában igaz is, de nem a jelenlegi helyzetben. Semmit sem bizonyítottunk abból, hogy tényleg képesek vagyunk emberlakta bázist telepíteni a Marsra. És mégis pénteken ünnepélyes körülmények között épp ezt fogja jóváhagyni amerika teljes politikai vezetése.
- Ted Hunt minden anyagot megkapott.
- Meg, és alig bírta visszatartani a nevetést. Nem emlékszel, célozgatott arra, hogy egy összeollózott valamicsodát kapott tőlünk. George, fogd föl: a bizalom a személyednek szól. És csak annak. Addig van Mars-expedíció, amíg Te vagy a NASA igazgatója.
- Kyra, nincs nehezebb feladat egy pilótának, mint letenni bármit egy bolygó felszínére. Pláne egy egész lakóbázist. Ott nem lehet hibázni. Épp akkor lehet katasztrófa, ha nem én irányítom a leszállóegységet.
- George, most egy pillanatra ne Kyrát lásd bennem, hanem a vezető fizikusodat. Őszinte választ kérek: mekkora az esélye, hogy sikerül letenni a bázist a Marsra? Veled és nélküled.
- Nem tudom.
- Dehogynem. Ismerlek, rágódtál már ezen eleget. Szóval?
- Rendben. fele-fele. Ha az én kezemben van a botkormány, akkor jobb.
- Mennyivel?
- Mondjuk hatvan-negyven a sikerre.
- Tehát tíz százalék esélynövelésért beáldoznád az egész expedíciót? A 11-est, a térugrást, az idegenekkel való kapcsolat felvételét? Szerinted ez mennyire racionális vezetői magatartás?
- Jól van, értem. Megbeszéljük majd otthon.
- Nem fogjuk.
- De, kedves, szavamat adom. Most viszont készülődjünk, mindjárt landolhatunk.
- Köszönöm, George.
- Szeretlek, Kyra.
---
- Nem izgul ilyenkor, George? Én nagyon - fordult az elnök a VIP-páholyban a balján ülő Bannisterhez.
- Dehogynem, elnök úr. Pláne, mivel nem ülök a kabinban - mosolygott Morganra az igazgató.
- Öt perc van még. Mi fog történni?
- Most ellenőrzik odabent a toronyban az összes működési rendszert, szépen sorjában.
- Ki irányítja a tesztet?
- A kísérleteket mindig a fómérnököm, Malcolm Ford. Az éles bevetéseket pedig az adott program igazgatója, valamilyen gyakorló űrhajós.
- Nem lesz gond, ugye? Magammal hoztam a fél republikánus pártot, nem jönne jól, ha bármi történne.
- Mióta Malcolm a főmérnök, egyetlen negatív tesztünk sem volt. Sem emberes, sem eszközös repülésnél. Most sem lesz.
- Nem ön hozta magával Fordot?
- De, én kértem föl, és elfogadta, szerencsére.
- Szóval akkor úgyis mondhatjuk, mióta ön vezeti a NASA-t, minden ment, mint a karikacsapás.
- Köszönöm elnök úr. Dícséretnek vettem - mosolyodott el Bannister.
- Az is volt - nevetett föl az elnök. - Na, mindjárt start, gyorsan mondja el, mit fogok látni.
- A Zeus négyfokozatú rakéta. Ebből ma csak a legelsőt töltöttük föl folyékony üzemanyaggal. Ez az első olyan hordozó, ami egy fokozattal is képes kilépni a gravitációs mezőnkből. A másodikba is tettünk valamennyit, azzal fog visszafordulni, és becsapódni a tengerbe.
- Vagy közénk.
- Nincs esélye. eleve a tenger felé indítjuk. Aztán szépen leejtőernyőzik az Atlanti óceánra, mi meg kihalásszuk, és újra fölhasználjuk. Nagyjából ennyi.
Egy iszonyatos dörrenés ijesztett meg mindenkit a tribünön. Olyan volt, mintha felrobbant volna a tőlük két kilométerre álló Zeus. A hatalmas kivetítőn 00.00.00 állt, tehát a startolás pillanatát hallották.
- Istenem, azt hittem fölrobbant.
- Nem elnök úr, iszonyú erő lapul benne, most megmutatja. Figyelje a sebességét. És ne felejtse: 400 tonnás ólomkocka van a tetején.
Voltak a tribünön olyanok, akik láttak már rakétaindítást. De az Ő arcukon is látszott, hogy arra, ami történt, nem voltak fölkészülve. A robbanás hangereje után a következő meglepetés akkor ért mindenkit, mikor megkezdődött az emelkedés. Nyoma nem volt annak a komótos, aztán fokozatosan gyorsuló tempónak, mint minden más esetben. A Zeus villámstartot vett, szinte kirobbant az állványról, mint egy százméteres síkfutó a startgépből. És pillanatok alatt eltűnt a felhők között.
- Hát, ez gyors volt. - nézett meghökkenten Morgan Bannisterre. - Húsz másodpercig láttam. Rövid, de velős műsor volt, George.
- Mondtam, elnök úr. Nyilván fölöttünk van most pár idegen kémműhold, lesz min gondolkodniuk a tulajdonosaiknak. A Zeus középkorivá silányította az ő hordozórakétáikat.
- Meggyőző volt. És ami még fontosabb, nem csak nekem - intett az elnök a fejével a tribünön megdöbbent némasággal üldögélő szenátorok felé. - Azt hiszem, péntekre minden szavazatunk megvan.
- Nagy nap lesz, elnök úr.
- Az, szerintem is. Nem felejt el ott lenni a teremben, George, ugye?
- Dehogy. Startkészen állok majd, mikor int, beindítom a rakétákat, és dokkolok Ön mellett a szónoki emelvényen.
- Stílusos volt, igazgató úr. - nevetett az elnök. - Akkor rajta. Írjunk történelmet.
---
Victor Kamskynak minden önfegyelmére szüksége volt, hogy koncentrálni tudjon a körülötte zajló eseményekre. Kikapcsolta a videórögzítőt a telefonján, és a felvételt elküldte a szokásos csatornán az FSZB nagykövetségi részlegéhez. Tisztában volt vele, hogy ott is lesz némi pánik a látottak alapján, bár élőben látni, ahogy egy hatalmas hordozórakéta nagyobb tempóban tűnik el a légkörben, mint a legfürgébb légelhárító típusok: teljesen lelombozta. A General Electric vezető mérnökeként tudta, hogy hazája komoly technológiai hátrányban van az amerikaiakkal szemben, de ekkora különbség meglepte. Amit az imént látott, az felért egy kiütéssel.
Kedden kiköltözött a szállodából, amit Houstonban megtehetett, megtette. Sikeres éjszakai felderítő útja után délelőtt még tett egy kört Bannister házánál, és beigazolódott a sejtése: ahol kocsiban várakozó emberek éjszakáznak, ott minden más védelmet is kiépítenek. De legalább látta fényes nappal is az éjszaka kiszúrt ügynököt: tényleg hatalmas termetű volt, és a kék Chryslerből pakolt éppen dobozokat a kerti bejáró elé. Egy ötven év körüli, Lenin-szakállt viselő férfi vitte aztán be azokat a házba, később megnézte a NASA honlapján: Malcolm Ford főmérnök volt az átmeneti házigazda. Szóval ennyit Houstonról, ott további információkat megszerezni még komoly kockázat vállalásával sem lehet.
Persze az amerikaiak mindig teremtenek újabb lehetőségeket, hogy a titkaikat mások is megtudhassák. Kamsky sosem értette, hogy miért verik nagydobra, amit az ő hazájában a lehető legbizalmasabb ügyként kezelnének. Egy új hordozórakéta tesztjét nyilvános eseményként kezelni, teljesen érthetetlen óvatlanság. Márpedig senkit nem állítottak meg a Kennedy Űrközpont látogatói kapuinál, sőt még a telefonját sem vették el. A kísérlet alatt vette észre, hogy tőle talán ha kétszáz méterre a tribünön maga az Egyesült Államok elnöke üldögél, kedélyesen csevegve George Bannisterrel. Oroszországban egy ilyen tesztet Szibéria legeldugottabb helyén végeztek volna el, és Putyin köré tízkilométeres sugarú áthatolhatatlan védelmi burkot vontak volna.
Nem volt különösebb terve, inkább csak hasznossá akarta tenni magát. Minden amerikai rakétatesztet megfigyelt az FSZB, de más egy sok kilométer magasból készült műholdfelvétel, mint egy helyszínen rögzített. Úgyhogy valamit máris tett, ez elégedettséggel töltötte el. Rajta kívül talán ha ezren lehettek még látogatóként az indításon, a tömeg egy része a Központ turistáknak fenntartott részébe ment át, Kamsky azonban inkább beült a kocsijába. Végülis itt van Bannister, ha már a házát megfigyelhetetlenné tették, lehet egy kis szerencséje errefelé. Floridában, sikeres rakétakísérlet után, épp eszébe juthat a NASA igazgatójának, hogy Miamiban, vagy Jacksonville-ben megünnepelje munkatársaival a diadalt.
Ha nem, hát nem, de más ötlete úgysem volt. És azt tudta, hogy a lehetőségek sosem maguktól teremnek. Ha itt van, és ráragad Bannisterre, a legrosszabb esetben annyi történik, hogy elpazarol pár percet, vagy órát az életéből, ha az igazgató visszamegy Houstonba. De ha bemegy egy étterembe, kifekszik egy strandra, beül egy szabadtéri moziba, csupa olyan lehetőség, amit vétek lenne kihagyni. Az űrhajózásban mindig mániákusok dolgoznak, sosem tudnak kikapcsolni, minden gondolatuk bolygók, szondák, rakéták körül forog, így aztán bármilyen, egymással folytatott beszélgetésük lehet aranybánya a kíváncsiak számára.
Az már világos volt, hogy lesz emberes Mars-expedíció, a teszt bebizonyította, hogy képesek rá. Egy kérdés maradt megválaszolatlan: mi lehet az, amit a NASA programigazgatója és a Nemzetközi Űrállomáson tartózkodó űrhajósnője az éterben folytatott szerelmes búgásuk közben említettek. Valami ismeretlen anyag, esetleg életforma, az FSZB amerikai részlege ennek kiderítését adta elsődleges feladatként. És ha valóban van ilyen titok, és azt Viktor Kamsky deríti föl, akkor talán rövidesen otthagyhatja a General Electricet, és saját maga is beülhet washingtoni nagykövetségi irodájuk bőrfoteljébe. Másfél évtizede vállal minden kockázatot terepen, jól esne végre a biztonság és elismertség nyugalma.
---
- Megsértettem valamivel az elnököt? - kérdezte Bannister Susant az Űrközpont személyzeti ebédlőjének asztalánál.
- Merthogy?
- Felajánlottam neki, hogy körbevezetem a teljes csapatával az irányítótoronyban, de lepattintott.
- Mit mondott?
- Hogy pihenjek, megérdemeltem, és készüljek péntekre.
- Ennyi?
- Meg azt is, hogy elég lesz nekik Kyra, meg Malcolm idegenvezetése.
- Jaj, George, zseniális vagy, de a politikai érzéked nulla - nevetett föl olyan hangosan a nő, hogy a szomszéd asztaloktól is feléjük fordultak.
- Mi ebben a politika?
- Figyelj. Itt van az elnök legalább harminc befolyásos republikánussal. Szenátorok, képviselők, Florida kormányzója, csupa nagyágyú. Miért hozta magával őket?
- Gondolom azért, hogy a pénteki szavazásra ne maradjanak nyitott kérdéseik.
- Eddig jó, pontosan. Túl vagyunk a sikeres rakétateszten, a meggyőzendők meggyőzettek, igaz?
- Épp ezért nem értem, miért ne én kísérjem őket körbe.
- George, te nemzeti hős vagy. Veled még a politikai nagyágyúk sem lesznek soha közvetlenek.
- Miért is?
- Mert szenátorok, képviselők, kormányzók jönnek-mennek, de George Bannisterből egy darab van amerikában.
- És az a jutalmam, hogy ki vagyok tiltva a saját vezérlőtornyomból?
- Látom, tényleg nem érted. Az elnök azt akarja, hogy a republikánus nagyságok személyes és közvetlen kapcsolatba kerüljenek a NASA vezetőivel. Téged ismernek, rád fölnéznek, de Kyra-val, és Malcolmmal kedélyesen eldumálgathatnak akár a nagy semmiről is. Velük egyenrangúnak érzik magukat, tehát haverkodhatnak is. És onnantól a sajátjukénak érzik a NASA-t, tehát az expedíciót is. Nemcsak megnyomják pénteken a gombot, hanem örömmel, lelkesen teszik.
- Aha. Szóval nem sértettem meg semmivel az elnököt.
- Nem. Csak ő politikus, Te meg űrhajós vagy. És mindketten nagyok vagytok a saját műfajotokban.
- Rendben, elfogadom. Szerencsére itt vagy, hogy a politikai ügyekben eljárj a NASA érdekében. Visszamész az elnökkel?
- Persze. Péntekig még rengeteg dolgom van.
- Lehet gond?
- Nem, de azt szeretném, ha minél több demokrata lenne ott az ülésen. Mindig vannak, akik lustálkodni akarnak, vagy épp beteget jelentenek. Ami többnyire ugyanaz a valóságban. Ti meg Houston, gondolom.
- Kyrától függ. Hétvégén érkezik a Deep Impact következő kapszulája, azt majd Vincent elhozza, és vasárnap megnézzük, mit tartalmaz. De addig igazából nincs halaszthatatlan dolgunk otthon.
- Nászút?
- Ne ijesztgess, Susan - nevetett föl Bannister. - Pár napja vagyunk együtt Kyrával, a nászút kicsit korai lenne. Nem az a házasulós típus. Meg én se.
- Pedig Miami remek hely egy kis páros romantikához.
- Ez azért már lazábban hangzik. Nem tudom, meglátjuk.
- Szerintem egy órán belül végeznek a látogatással, aztán visszakapod a királylányodat.
- Tényleg hiányzik. Sosem gondoltam volna, hogy lesz olyan nő, aki nélkül pár órát is nehezen bírok ki.
- Megvártad, és megtaláltad, George. És Kyra úgyszintén.
---
- Üdvözlöm, programigazgató úr. Bejöhetek?
- Persze Dick, jöjjön csak. Mit követtem el?
- Semmit programigazgató úr, inkább arról szeretnék beszélgetni Önnel, hogy mi miben hibáztunk.
- Nocsak, pedig már azt hittem, megint túl sok áramot fogyasztunk valamelyik laborunkban. Szólítson csak Vincentnek, Dick, könnyebb lesz szót értenünk.
- Elnézést szeretnék kéri azért a látogatásért is. A társam kicsit túlszaladt a feladatkörén.
- Persze, semmi gond. de miért hozzám jött? CIA ügyekben Bannister igazgató az illetékes. Én csak a helyettese vagyok. Sürgős?
- Tudom, hogy az igazgató úr épp a Kennedy Űrközpontban van rakétateszten. de nem a távollétét akarom kihasználni. Inkább csak nem szeretnék a szeme elé kerülni.
- Hmmm. Érdekes indítás, kíváncsivá tett. Merőben új megközelítés egy CIA-ügynöktől. Nem tapasztaltam eddig ilyesmit, pedig itt vagyok pár éve.
- Megvan a feladatunk, és az sosem népszerű. Pláne akkor, ha túlzásba visszük. Épp ezt tettük, és azért vagyok itt, hogy garantáljam: nem lesz ilyen a továbbiakban.
- Nos, Dick, akkor mondjon el mindent. Figyelek, és ha úgy látom, beszámolok majd Bannister igazgatónak a beszélgetésünkről.
- Köszönöm, Vincent. Nos, a lényeg annyi, hogy a társam kommandósból lett ügynök. Néha kicsit gyorsabban cselekszik, mint gondolkodik. És a saját ötleteit fontosabbnak tartja a szakmai előírásoknál.
- Mit tett azon kívül, hogy fölcsapott önkéntes árammérő-leolvasónak? Én többről nem tudok.
- Az igazgató úr azonban igen. És szerintem annak alapján, amit tud, inkább ellenségként tekinthet ránk, mintsem hasznos partnerként.
- Na, ki vele, Dick. Túl lesz rajta. - mosolygott bátorítóan O'Brien az ügynökre.
- Köszönöm, tényleg nehezebbnek tűnik elmondani, mint gondoltam. De azért megbirkózom vele. - mosolygott vissza hálásan Nichols. - A társam megpróbálta megtéveszteni az igazgató urat. Sőt, ennél rosszabb a helyzet, mert önkényesen lehallgató-készüléket szerelt a házához.
- Hoppá. - döbbent meg a programigazgató. - Ez azért picivel több gyermeki csínynél.
- Sokkal több. Ezért ki lehetne rúgni a Cégtől, és meg is érdemelné. De többet ilyet nem fog tenni, tudja, hogy az utolsó dobása volt, ha bármi hasonlót akárcsak gondolna is, magam teszek jelentést róla Langley-nek.
- Gondolom attól tart, Dick, hogy épp ezt teszi most Bannister igazgató Floridában. Vagy épp Washingtonban.
- Igen, attól is, de elsősorban nem ezért jöttem. Ha az igazgató úr így dönt, akkor tudomásul fogom venni. Ha pedig mégsem, akkor hálás leszek azért, hogy megbocsátja a társam vétkét, én pedig rövidre fogom a pórázát. Egy hetes kényszerszabadságon van, én küldtem el kötelező pihenésre.
- Nem ismerem a függelmi viszonyaikat, Dick. Ön a főnöke Nick Brownnak?
- Hivatalosan nem, de az ostoba magánakciója óta igen. Elég jelentenem, mit tett, és új társat küldenek.
- Világos. Nos rendben. És nem akarja ezt elmondani az igazgató úrnak személyesen? Előbb-utóbb csak visszatér, és nem eszik embert. Pláne ekkorát - mosolygott O'Brien az ügynök hatalmas termetére célozva.
- A NASA igazgatójával nem beszélhetünk úgy, ahogy Önnel, Vincent. Ha nem is formálisan, de a főnökünk. Tehát neki mindezt jelentésként kéne megtennem, és lehet, hogy akkor nem maradna más lehetősége, mint azonnal eltávolíttatni Brown-t.
- Hmmm, okos. Igen, ebben van valami. Én viszont barátilag elbeszélgethetek vele erről a kínos ügyről, mindenféle intézkedési kötelezettség nélkül. Jól kitalálta, Dick.
- Köszönöm. De volna még valami.
- Mondja bátran.
- Sokat gondolkodtam azon az elmúlt napokban, hogyha olyan titok birtokába jutnék a NASA-nál, ami talán túllépi azt a határt, amit még megtarthatnak saját körükben, mit tennék.
- És mire jutott?
- Nem jelenteném. Tisztában vagyok azzal, hogy minden egyes tudományos felfedezés útja rögös. És hogy bármit föl lehet használni jó és kevésbé jó célokra is. És az űrkutatás jó és tiszta dolog. Talán minden másnál inkább az.
- Ezt nagyon szépen mondta, Dick. Én is azért vagyok itt, és nem egy anyahajó vadászgép-flottájánál.
- Tudom, programigazgató úr.
- Még mindig Vincent. Pláne, hogy ennyire egyetértünk a legalapvetőbb kérdésben.
- Igen, elnézést, Vincent. Szóval csak annyit szeretnék kibökni, hogy ha bármikor szükségük lenne arra, hogy egy sok mindenre kiképzett ügynök a segítségükre legyen, rám számíthatnak. Jobban, mint bárki más.
- Azt hiszem, pontosan értem, mire céloz, Dick. És köszönöm. És eszerint fogok beszámolni Bannister igazgatónak a találkozásunkról.
---
- Kibírtad?
- Sőt, élveztem. Jó fej az elnök.
- Figyelek ám - kacsintott Bannister Kyrára.
- Hülye - nevetett rá a lány. - Nem pálya, nem ő hozta le az Atlantist.
- Na azért. És a többiek?
- Velük sem volt gond. Olyanok voltak, mint mikor a gyerekeket beengedik a karácsonyfához. Mindent megcsodáltak, megtapogattak, és egész értelmes kérdéseket tettek föl. No, persze azért flörtöltek is kicsit - nézett huncutul a férfire.
- Malcolm-mal?
- Ehhh, másodszor már nem sikerült beugratnom. Van azért köztük egy-két fiatalabb is.
- Ja, és együtt van annyi eszük, mint neked volt háromhónapos magzatként.
- Annál azért kevesebb, ne becsülj le, kedves - nevetett a lány. - Na, de tényleg jól éreztem magam, és ők is. És gondolom épp ezért hozta magával az elnök az egész csapatot.
- Na, szépen vagyunk. Susan is épp ezt magyarázta nekem. Tényleg nulla érzékem van a politikához.
- Nem is kell, hogy legyen. Okos és szép nők vesznek körbe, megoldjuk helyetted. De péntekre vegyünk egy öltönyt neked. Legalább jól nézzél ki, hamár az ő közegükben nem vagy otthon.
- Imádom, olyan kedvesen tudsz lehülyézni, mint senki.
- Rajtam kívül más meg sem merné próbálni. És most mondanám, hogy én hősöm, de sajnos nem lenne igaz, mert mindenkié vagy. Na, de itt végeztünk, indulunk haza?
- Rajtad múlik.
- Hogyhogy?
- Pénteken Washingtonban lesz jelenésünk, ma szerda van, és mindjárt esteledik. Sok értelmét nem látom visszarepülni Houstonba.
- Nocsak. Hány olyan nap volt, mikor nem voltál ott?
- Hát, mióta én vezetem a NASA-t, egy sem.
- No, ez nem igaz. Tudok ellenpéldát mondani.
- Jó, úgy értettem, hogy addig, míg az enyém nem lettél. Valóban, a hétvégét is ellógtam.
- Hogy ki lett kié, arról elvitatkozhatnánk - mosolyodott el a lány. - Nem ártott némi szolíd erőszak. És nem te voltál a támadó fél.
- Ezt örökre hallgatni fogom.
- Csak ha szeretnéd.
- No, mielőtt teljesen elolvadok, mondanék valamit. Egy napot épp eltölthetünk Floridában. Vincent otthon kézben tartja az ügyeket, ha valamivel nem tudna megbirkózni, akkor meg fölhív.
- Sosem voltam még Miamiban. Pedig szép lehet.
- Elhiszed, ha azt mondom, én sem?
- Neked bármit. Bár tudtommal voltál te itt is vadászpilóta, a Cape Canaveral Légibázison. És átélve a kedvenc madarad sebességét, aligha tudtad elkerülni, hogy ne röpülj át fölötte.
- Persze, föntről sokszor láttam. De az nem ugyanaz.
- Rendben. Szóval meghívsz Miamiba.
- Meg.
- És hogy megyünk oda? Vadászgéppel?
- Nem, itt van egy köpésre. Elvisszük a NASA egyik autóját, keresünk egy tengerparti hotelt, aztán péntek reggelig még a telefont sem vesszük föl.
- Kivétel Vincent.
- Kivétel Vincent.
- Indulunk végre? - mosolygott Bannisterre a lány. - Kell még fürdőruhát is vennünk, a fövenyen nem díjaznák az otthoni fürdési szokásainkat.
- Bolond vagy Te lány. És engem is megbolondítasz - mosolygott a férfi, és megcsókolta Kyrát.
---
- Nem mehetek be?
- Nézz körül, Steve. Mostantól a saját kocsikat a bejáratnál tesszük le.
- Mi a fene történt itt? - dohogott Collins, de azért kiszállt a kocsiból. Aztán állóhelyzetből meglátta, amire a nő az imént utalt. - Atyaég. Jó helyen járok egyáltalán, Margot?
- Üdv a farmon. Ha traktorral lennél, bejöhetnél. - mosolygott a nő. - Hogy tetszik?
- Döbbenetes. Hogy csináltad?
- Van ami nem pénzkérdés,de van ami igen. Vásárolgattam ezt-azt, meg meg is csináltattam, amit meg kellett.
- A két traktor nem túlzás kicsit?
- Lesz több is. Termelni fogunk, eladni, mint rendes farmerek szoktak. Hatalmas a terület, kihasználjuk.
- Azt hittem az előbb, hogy csak viccelsz. Kezdek rájönni, hogy nem.
- Sosem a humor volt az erősségem, drágám.
- De, csak nem vetted észre. Faarccal mondtál néha olyanokat, hogy mindenki dőlt a röhögéstől. Persze csak akkor mertük megtenni, mikor már kimentél.
- Najó, emlékszem ilyesmikre. Szedd össze a cókmókod, aztán irány az udvarház.
- Hát, inkább palota. Legalábbis kívül.
- Nyugi, belül is. Kell a vénségeknek a kényelem. Pete még nem jött meg, úgyhogy te választhatsz először magadnak lakosztályt.
- Merre van?
- Beszerez pár dolgot. Aztán el is hozza. - mosolygott Margot talányosan Collinsra.
- Mint például?
- Apróságok. Marófejek, aggregátorok, pár aranyrúd, meg kávé.
- Aha. És hogyan hozza be?
- Az úton. Látom, még mindig nem érted, mi és miért történik. Rossz hatással volt rád a feleséged. Elengedett egyáltalán?
- Mondtam, hogy hozzád jövök, úgyhogy szinte kidobott. - nevetett a férfi.
- Én is imádom. Szerencséd van vele. Mit mondtál neki, meddig maradsz?
- Megígértem, hogy hetente hazatelefonálok, és havonta egy hétvégét otthon leszek vele.
- Nem akart veled tartani?
- Negyven éve vagyunk együtt, még azt is kitalálja, amire még nem is gondoltam. Nem kérdez sosem olyat, amire tudja, hogy nem válaszolhatok. Igazi csodatárs.
- Az, tudom. Na, szóval visszatérve ide. A titkosság alapelve ennyi: mutasd meg mindenkinek, amit el akarsz rejteni.
- Világos. tehát a ház és pajta kivételével itt minden egy farmra fog emlékeztetni.
- Majdnem jó. Nem emlékeztetni fog egy farmra, hanem egy farm lesz. Húzunk föl új épületeket, veszünk föl embereket, lesz tejüzem, tehenek, disznók, baromfi, ezerszám. Nagy forgalmat akarok, mert abban senkinek sem fog feltűnni, ha egy-egy szállítmány a pajtába megy be. És azon nem fejőgépek lesznek.
- Zseni vagy, Margot. Megértettem, és igazad van.
- Köszi. Szerintem hétvégére már teljes gázzal megy minden, gondolom a pénteki nagy attrakció után George is benéz.
- Őt is leállítod a bejáratnál?
- Viccelsz? Le hát. Mondjuk Ő valószínűleg gyorsabban megérti majd, miért szükséges, mint Te, Steve - kacsintott a nő a férfire.
- Majd meglátod, farmernek milyen jó vagyok. Otthon a kertben volt ám kukoricánk.
- És mondd csak drágám, hány tő?
- Az mindegy.
- Szóval?
- Hát, nagyjából egy tucatnyi.
- Akkor ezt a farmer dolgot szerintem túlbeszéltük. Maradj te csak a miraklitnál, a farmot majd én intézem. - mosolygott Margot szeretettel Collinsra.
---
- Elnök úr, az alelnök várakozik Önre.
- Jöjjön csak be, már vártam. - válaszolt az elnök az asztalán levő mikrofonhoz hajolva. Aztán felállt, hogy állva fogadja Roddickot.
- Üdvözlöm, elnök úr.
- Üdv Humphtey, foglalj helyet. Már vártalak. Kérsz valamit?
- Köszönöm, már üzemi hőfokra töltöttem magam mindenféle méreggel - mosolyodott el az alelnök. - Bocsánatot kérni jöttem.
- Nocsak. És miért is?
- Tegnap nem tartottam Önnel, elnök úr. Pedig nekem is ott lett volna a helyem.
- Ez igaz.
- Rettentő dühös voltam, és mindennek elmondtam Önt, elnök úr. De persze a saját irodámban, így nincs tanú. Csak én magam, és ez épp elég, hogy az elnézését kérjem. Nem volt ugyanis igazam.
- Hallgatlak, Humphrey.
- Egész nap megpróbáltam megérteni, hogy miért nem állhatok Ön mellett az emelvényen. Végülis ritkán történik olyan horderejű esemény, mint az első emberi bázis fölállítása a Marson.
- Egyetértek.
- Aztán kidühöngtem magam, és rájöttem pár dologra.
- Örülök, Humphrey. Folytasd - mosolygott az elnök.
- Nem mindig az a legeredményesebb, ha valamit bele akarunk erőszakolni az emberek arcába. Persze, nyilván az a fotó, amelyiken az elnök úr Preston szenátorral, és George Bannisterrel kéz a kézben áll, bejárja majd a világsajtót. És jó lett volna rajta lenni. Aztán fölmerült bennem a kérdés: mit is keresnék azon a fotón?
- Remek kérdés.
- Igen, el is párolgott a dühöm. A három ember azért áll majd ott, mert mindnek kiemelkedő szerepe van abban, hogy lesz ilyen expedíció. Nekem viszont semmi. És ha nem is tudatosan, de azért az emberek fejébe is szöget ütne, hogy mit keresek ott.
- Bravó, alelnök úr. Egy pont neked.
- Valahogy az egész kicsinyesnek tűnne. Tolakodásnak. És bár rajta lennék a fotón, de csak mint fölösleges mellékszereplő.
- Igen, ez pontosan így van.
- Ahogy közeledik az elnökjelölti kampány, mindent ilyen szemüvegen keresztül nézek. És komolyan fölmerült bennem, hogy az elnök úr tudatosan akarja Preston szenátort maga mellé hívni, hogy engem nevetségessé tegyen, Őt pedig esélyessé az elnöki székre.
- Dehát mondtam neked: a szavát adta, hogy nem indul. Az ilyen alkukat pedig mindig mindenki betartja. Aki egyszer nem, az örökre kiírja magát a komolyan vehető, tárgyalóképes politikai szereplők közül.
- Igen, az eszemmel ezt tudtam, de tényleg dührohamom volt. Meggyőződésemmé vált, hogy az elnök úr játszadozik velem, és ilyen finom módszerekkel akar ellehetetleníteni.
- De már nem gondolod így, ha jól értem.
- Nem, már nem. Tudja elnök úr, jól jött volna, ha a párton belüli csatározások közben mellém áll. Végül is az alelnöke vagyok. Biztosan könnyebben jutnék el a republikánus előválasztás megnyeréséig, hogy tényleg én legyek a pártunk elnökjelöltje.
- És az miért jó?
- Nem, tényleg nem jó. Ez a másik, amire rájöttem tegnap. Az Ön alelnökjelöltjeként igazából semmi szerepem nem volt az előző kampányunkban. Oda álltam, ahová a kampányfőnök mondta, azt mondtam, amit a beszédírói leírtak. De küzdenem nem kellett, mert azt Ön tette. És alelnökként ugyanez a helyzet.
- Újabb pont neked, Humphrey.
- Köszönöm, elnök úr. Igen, meg kell tanulnom küzdeni, mert eddig mindent szinte készen kaptam Öntől. És tulajdonképpen ezért vártam volna el, hogy még az elnökjelöltséget is nekem ajándékozza. Tán még az elnökséget is. És akkor elnökként éltem volna át ez első igazi politikai ütközeteket. Az pedig nem tett volna jót nekem, de az országnak még kevésbé.
- És ebből az utolsó szavaid a lényeg.
- Igen, épp ez a harmadik, amin sokat rágódtam.
- Mire jutottál?
- Ha elnök leszek, nem lehetek pártpolitikus. Legalábbis a legnagyobb ügyekben biztosan nem. Az adópolitikában, az egészségügyi, vagy szociális ellátó rendszerek kérdéseiben persze a republikánus gondolatiság keretei között kell eljárnom, mert azért jelöl a pártom. De ez már nem ilyen egyszerű a külpolitikában, vagy épp akkor, ha hadat viselünk. Ott már a nemzeti érdeket kell előtérbe helyeznem. És ha van olyan ügy, amiben semmi keresnivalója a republikánus-demokrata ellentéteknek, az pont egy olyan hatalmas vállalkozás, mint a Mars kolonizálása. Ez minden amerikai közös ügye, sőt tulajdonképpen az egész emberiségé.
- Megvan a harmadik pontod is, Humphrey - mosolygott az elnök. - Ez a gondolatmenet még szónoklatnak is kiváló lenne.
- Köszönöm, elnök úr.
- Én azért gondoltam ám rád. nem maradsz holnap szerep nélkül.
- Épp azok miatt, amiket megértettem mára, nem biztos, hogy szabad bármiféle szerepet vállalnom.
- De, azért van egy, ami testhezálló, és senki nem fogja kicsinyes tolakodásnak érezni.
- Éspedig?
- Vezesd te a holnapi ülést.
- Nem tehetem, elnök úr. Jack Frost a Képviselőház elnöke, ráadásul ő az ottani demokrata többségi vezető is. A legerősebb, legtekintélyesebb képviselő.
- Sehol nincs az leírva, hogy a két ház együttes ülését ki vezesse le. Alelnökként Te vagy a Szenátus elnöke, ugyanannyi jogod van levezetni az ülést, mint Jacknek.
- Elvileg igen. De én talán ha háromszor vezettem ülést, szinte mindig a korelnökre bíztam. Frost pedig ennek a feladatának él a nap minden percében.
- De ha mégis úgy alakulna, hogy a képviselő átadja neked az ülésvezetést, vállalnád?
- Persze. De nem fogja.
- Tévedsz, Humphrey. Már meg is tette.
- Hogyhogy?
- Az általad tegnap még utált Preston szenátort megkértem, hogy ugyan, menjen már egy kört a demokrata berkekben. Nagyjából félórája jelzett, hogy minden oké. Szóval készülj Humphrey.
- Most nem tudom, mit mondjak, elnök úr - nézett megilletődve az alelnök.
- Segítek. Mostantól mondd azt, hogy Thomas. Az Egyesült Államok következő elnökének ez dukál. Felnőttél a feladatodhoz. - mosolyodott el Morgan, és a kezét nyújtotta.
---
- Bátraké a szerencse - mosolygott magában Victor Kamsky, miközben a washingtoni nagykövetségnek szóló jelentését gépelte. Mindjárt éjfél, és fárasztó volt a nap, de ezt akkor is elküldi, ha közben esetleg ráalszik a billentyűzetre. Mert ha van valami, ami nem várhat holnapig, az éppen az a hangfelvétel, amit a jelentéséhez csatol.
A szerdai napja a szerencse, a csütörtöki a szerencsétlenség jegyében telt. Kitartó várakozása a Kennedy Űrközpont előtt megtérült. A kocsiból messzelátón nézte a Cape Canaveralról a szárazföldre tartó autókat. remélte, hogy kiszúrja Bannistert, végülis a barátnője eléggé feltűnő, azt el kellett ismernie.
Aztán felnevetett, mert méretes furgon hasított az úton, rajta hatalmas felirat: NASA. És persze a kormánynál az igazgató, szépséges kísérője pedig épp a cigijéről verte le a hamut a lehúzott ablakon keresztül. Telitalálat. Nem volt más dolga, mint mögéjük szegődni, kellő távolságból persze, a feltűnést kerülve, de levakarhatatlanul.
Dél felé tartottak, egyre biztosabb lett, hogy a célpont Miami. Ideális helyszín megfigyelésre, nyüzsgő embersokaság, könnyű elvegyülni, a hosszú kilométereken át futó föveny, a teraszok pedig a legkönnyebben lehallgatható terepnek minősültek az ügynökök kézikönyvében. Jó tempót ment Bannister, este hétkor érkeztek meg Miami Beach Oázis nevű szállodájához.
Kamsky egyelőre az autóban maradt, a NASA-furgont addig fogja követni, amíg biztos nem lehet benne, hol is van a pár végső célja. Nem biztos, hogy van hely a nem túl nagy szállodában, az pedig nem lenne jó, ha bemenne utánuk, és szem elől vesztené őket odabenn. Mertha közben odébbállnak, talán soha nem találja meg újra a furgont.
Szobát foglalhattak útközben, mert öt perc sem telt bele, és jöttek is ki, hogy beálljanak a szálloda saját parkolójába. Aztán sétálni indultak. Vagy inkább bevásárolni. Ahogy bementek a Nike márkaboltjába, Kamsky már fordult is vissza a hotelhoz, hogy megpróbáljon szobát szerezni. Fürdőruhát vesznek, tehát itt maradnak holnap is, egyelőre nincs miért követnie őket.
Szerencséje volt, de hát az is kell. Több szabad szobát is választhatott, köztük olyat is, amelyik a tengerpartra nézett. Erkélye is volt, úgyhogy az esti cigizésnek sem lesz akadálya. Apróság, de segít koncentrálni, vagy épp kikapcsolni az agyát, mikor mi szükséges. Aztán lement, beparkolt ő is a szállodai részbe, és sétálni indult. Miami Beach főutcáján mindent megtalál, amire szüksége lesz.
Houstonból Jacksonville-be érkezett tegnap, az közelebb van a Cape Canaveral-hez, mint Miami, és takarékoskodnia kellett az idővel. A repülőn nem hozhatta magával kedvenc játékszereit, mikrofonokat, zsinórokat könnyen kiszúrnak a reptéri röntgenek. És persze a strandoláshoz is kell pár dolog. Este tízig nyitva vannak errefelé a boltok, holnapra lesz papucsa, törölközője, és mikrofonszettje is.
Aztán a csütörtöki nap teljesen kiborította. Az erkélyről látta, mikor Bannister és Kyra kéz a kézben a fövenyre indult. Negyedik emeleti szobájából nézelődve még azt is könnyedén megvárhatta, míg nyugágyakat bérelnek, hogy aztán ugyanígy tegyen, tőlük nagyjából húsz méterre. Szerzett egy napernyőt is, aztán hanyattvágta magát, a tenyere alatt a pár felé fordította a kis mikrofont, napszemüvege mögül pedig nézte őket.
És vége is lett a tervezett nyugalomnak. A lány ugyanis egész nap vidám kiscsikóhoz hasonlított. Mindent ki akart próbálni, a vízisieléstől a motorcsónakos ejtőernyőzésig, minden csúszdán lecsúszott, és a kötélugró állványra is többször fölment. Először Kamsky is követte őket, aztán ráébredt, hogy teljesen fölösleges.
Egy hangot nem beszéltek űrhajózásról, nevettek, csókolóztak, egy percre nem ültek le sehol. Úgyhogy a legjobb, amit tehetett, hogy visszamegy a nyugágyához, és vár. Előbb-utóbb csak elfáradnak, és akkor eljön az ügynök ideje. Végül el is jött, de csak sötétedéskor. Fél napot kellett várnia, hogy valami használhatót szerezzen.
Ám a szerzeménye bőven megérte a sokórányi üresjáratot. Egyperces beszélgetés, de képes megválaszolni az FSZB kérdését. Befejezte a jelentését, hozzácsatolta a hangfájlt, aztán elégedetten lenyomta a küldés gombot. Ha előző felvételéért magától Putyintól kapott dícséretet, akkor a mostaniért minimum előléptetés jár. És bőrfotel a washingtoni nagykövetségen.
---
- Tisztelt Kongresszus! Az Egyesült Államok Elnöke érkezik. Kérem, álljanak föl! - mondta Humphrey Roddick, és maga is felállt a pulpituson. A Szenátus és a Képviselőház tagjai követték a példáját, az oldalsó ajtón pedig Thomas Morgan lépett be a terembe. Kísérők nélkül érkezett, föllépett a szónoki emelvényre és körbenézett.
- Kérem, üljenek le! - szólalt meg ismét az alelnök. - Öné a szó, Elnök Úr!
- Köszönöm - nézett Morgan Roddickra, miközben a teremben mindenki visszaült a helyére. - Tisztelt Szenátorok és Képviselők! - fordult újra a terem felé. - Ne keressenek ma nálam papírt. Amit le kellett írni, hogy önök tényekkel alátámasztott, helyes döntést hozhassanak, azt már mind megkapták, ott van a számítógépükön. Nem beszédet mondani jöttem, csak elmondani pár gondolatot. És bár ebben a teremben teszem, de valójában most minden amerikaihoz szólok.
Mi a felfedezők nemzete vagyunk. Európa legeltökéltebb, legbátrabb emberi indultak útnak egykor, hogy vállalva a viharos óceán ismert, és az Újvilág ismeretlen veszélyeit hazát építsenek maguknak. Mikor kontinensünk keleti partján kiszálltak, alig értették meg egymást. Angolok, németek, olaszok, franciák, spanyolok, és sorolhatnám bármeddig a megérkezésükkor egymás számára idegenek anyaországait. És mire elértünk végül a nyugati partig, már ugyanazon a nyelven tudtuk kifejezni közös értékvilágunkat, gondolatainkat. Amerikaiakká váltunk.
Erős és gazdag országot építettünk. Talán a legerősebbet és leggazdagabbat az egész Földgolyón. És ezzel a felelősségünk is megnőtt. Tele van a világunk konfliktusokkal, és ezekből mi sem tudunk kimaradni. Vannak köztük olyanok is, amelyekből épp felelősségünk miatt nem is szabad kimaradnunk. De minden ilyen szembenállás, még ha a legjobb szándék is vezet minket, megosztottságot eredményez. Országok között, népek között, emberek között. Kell olyan célokat találnunk, amelyek enyhítik a szembenállást, és az egymással szembefordulókat is ellenségből baráttá nemesítik.
Mondhatnám, hogy azért állok itt, mert találtam ilyen célt. De valójában én csak közvetítem most Önök felé minden valaha élt embertársunk közös akaratát. Hiába harcolt ugyanis egymással két szomszédos falu népe sokezer évvel ezelőtt, ha aztán éjszakánként ugyanazt a csillagos eget csodálta vágyakozva. Semmi sem foglalkoztatta jobban az emberiséget történelmünk során, mint a minket körülölelő végtelen. Ebből lettek a vallások, a természettudományos ismereteink, legnagyobb gondolkodóink filozófia tézisei. És mi vagyunk az a generáció, amelyik rendelkezik minden olyan tudással, és erőforrással, hogy az ismert határait távolabb tolja.
Jártunk már a Holdon. Tudományos fejlődésünk motorjaként Nemzetközi Űrállomás lebeg fölöttünk. Felderítő szondáink kiléptek a Naprendszerből, amelynek minden egyes bolygója körül már ott vannak a szemeink, hogy mindazt láthassuk, amit elődeink még csak elképzelhettek. Nem kérek mást Önöktől, minthogy lépjünk még tovább. Fedezzük föl Marsot, immár nem eszközöket, hanem embereket odaszállítva. Készen állunk rá, erről meggyőződtem, és remélem Önök is megtalálták minden kérdésre a választ a megküldött részletes előterjesztésben. Tegyük meg, mert megtehetjük. Tegyük meg, mert a felfedezők nemzetének ez kötelessége. Tegyük meg magunkért, és az emberiségért. Köszönöm, hogy meghallgattak.
- Tisztelt Kongresszus! - hasított a megilletődött csendbe az ülést vezető alelnök. - Lehetőségük van szót kérni. - Senki sem jelzett, így folytatta: - Szavazás következik az elnöki előterjesztésről. Megállapítom, hogy mind a 435 képviselő és 100 szenátor jelen van a teremben. Kérem, szavazzanak! - szinte azonnal felvillant az eredményjelzőn az eredmény. - Megállapítom, hogy az előterjesztést a Képviselőház és a Szenátus együttes ülése 535 igen szavazattal, ellenszavazat és tartózkodás nélkül elfogadta.
A néma csönd megtört, egymás után álltak föl a Kongresszus tagjai, és tapsolni kezdtek. Az elnök oldalra nyújtotta a kezeit, hívogatóan integetve Susannak és Bannisternek. Mire felértek mellé, már a tévétársaságok tudósítói, operatőrei is csatlakoztak az ütemes tapsviharhoz. Aztán összekulcsolt kezeiket felemelték, Timothy Austin szenátor pedig elkezdte énekelni a himnuszt, és az ülésterem nemzeti kórussá változott.
---
- Helyezze magát kényelembe, George. - mondta az elnök az ovális irodába lépve. - És elnézését kérem, hogy elraboltam, gondolom indulnának már vissza Houstonba.
- Sehonnan nem késünk el, elnök úr, biztosan oka vannak annak, hogy négyszemközti beszélgetésre hívott. És gyorsan hazaérünk majd.
- Igen, Susan mondta, hogy vadászgéppel közlekedik. És ha nem is erről, de ilyesmiről szeretnék kicsit beszélgetni.
- Parancsoljon velem, elnök úr.
- Igazából már a rakétatesztnél eszemben volt, de inkább a kongresszusi ülés utánra halasztottam a dolgot. Ha előtte mondom, nyomásgyakorlásnak érezte volna. Így azonban nem több, mint baráti kérés.
- Bármilyen kérésére nyitott vagyok, uram.
- Ennek örülök. Tudja George, összekötöttük a sorsunkat az imént a Capitoliumban. Az én elnöki munkámat az utókor aszerint fogja megítélni, amit Ön tesz a következő hónapokban.
- Ez azért túlzás, elnök úr.
- Nem, nem az. Van pár reform amit a nevemhez lehet majd kötni, de az emberek sosem a sok hasznos apróság miatt emlékeznek az elnökeikre. Amelyiknek szerencséje volt, az kapott valami egyedien nagy lehetőséget, és az minősíti őt örökre. Az én ajándékom a Mars-expedíció.
- Értem. Mindent meg fogok tenni, hogy sikerrel járjunk.
- Tudom, George. De azt is tudnia kell, hogy én az egészet vállaltam be, nemcsak a sikerét. Ha kudarcba fulladna, akkor sem fogok bűnbakot keresni.
- Nem fogunk kudarcot vallani, elnök úr.
- Tisztelem George mindazért, amit eddig tett, és azért is, amit még tenni fog. De egy ilyen nagyszabású, és kockázatú vállalkozásnál sosem lehet biztosra menni.
- Ez igaz, de minimalizálni tudjuk a kockázatokat.
- Köszönöm, hogy ezt mondja. Mert pont erről szeretnék beszélgetni Önnel. Mint a legnagyobb kockázattal. - mosolygott Bannisterre az elnök.
- Ezt most nem értem. Én vagyok a legnagyobb kockázat?
- És a legnagyobb nyereség is egyben. Ez a kettő mindig együtt jár, a kérdés csak annyi, hogy melyiket sikerül érvényesítenünk.
- Elnézést elnök úr, Susan és Kyra már beláttatta velem a napokban, hogy a politika nem az én műfajom.
- Pedig biztos vagyok benne, hogy pontosan érti, George, mire akarok kilyukadni. Ugyanarra, mint Kyra. vagy mint Susan.
- Aha, összeesküvés zajlik - nevetett föl Bannister. - Már elnézést - jött rá hirtelen, hogy hol is van, és kivel beszél.
- Ugyan, George, csak nyugodtan. És igen, összeesküvés zajlik. A józanságé, ráadásul.
- Ne én vezessem az űrhajót.
- Hát, ez elég direkt módon hangzik, de erről van szó, igen.
- Nem fogok szerénykedni uram, mert ragaszkodnunk kell a tényekhez: jelenleg én vagyok a legjobb űrhajó-pilótánk. Ha nem én szállok le a Marsra, romlanak az esélyeink.
- Kyra mondott nekem egy számot, miközben a Toronyban kalauzolt. Az a szám Öntől származik.
- A hatvan-negyven?
- Igen. Ön mondta, ez a saját becslése, és nyilván megalapozott. Tíz százalékot javul az esélyünk a sikerre, ha az Ön kezében van a botkormány.
- Ez jelentős különbség, elnök úr.
- Valóban. És hány százalékot romlik az egész Mars-expedíció sikerének esélye, ha George Bannister becsapódik a Marson?
- Ezt nem tudom megválaszolni. Nem fog ilyesmi történni.
- Ha ebben biztos lenne, akkor nem hatvan, hanem száz százalékot mondott volna a saját kedvesének. De nem akart neki hazudni.
- Átlátott volna rajtam - mosolyodott el az igazgató.
- George, mekkora az esélye, hogy a Mars expedíció végül sikerrel jár? Nem az első leszállási kísérlet, hanem az egész programunk.
- Száz százalék.
- Én is így gondolom. És miért?
- Mert mindenképp végigcsináljuk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy meghátráljunk. Ugyanolyan nemzeti katasztrófa lenne, mint a vietnami háború volt.
- De szépen mondta, igazgató úr - mosolyodott el az elnök. - Mégiscsak van politikai tehetsége.
- Azért az Ön beszéde ütősebb volt, elnök úr. Sosem gondoltam volna, hogy egy akkora teremben ennyi ember teljes némaságban hajlandó figyelni.
- Ha már itt tartunk, George, Ön szerint hányan tudták, miről szavaznak?
- Gondolom, mindenki.
- Persze, annyit tudtak, hogy Mars-expedíció, meg annyit, hogy azt George Bannister vezeti. Azt ne higgye, hogy bárki akárcsak beleolvasott az írásos előterjesztésbe.
- De akkor miről szavaztak? - hökkent meg az igazgató.
- Mondom, Önről. És ezt mérlegelje, pont erre kérem. Lezuhanhat az első bázisunk, akár a második is, mindenki túlteszi magát, mert tudják, hogy Ön áll a kormánynál. Mármint nem a leszállóegység kormányánál, hanem az egész expdícióénál. Nem számokra és tervekre szavaztak a szenátoraink és képviselőink, hanem személyre. Önre. És mindaddig támogatni fogják az ügyet, bármilyen kudarc ellenére, amíg George Bannisternek hívják a NASA vezetőjét.
- Értem, elnök úr - szólalt meg kis csend után az igazgató.
- Igen, látom. És köszönöm, hogy meghallgatott. Nem kérem, hogy most válaszoljon, de azt igen, hogy mikor dönt, ne felejtse el a mai beszélgetésünket.
- Nem fogom, elnök úr. A szavamat adom.
---
- Lassan be is költözhetsz, Fedor - fogadta Putyin az FSZB elnökét a dolgozószobájában.
- Elnézést, elnök úr, visszajövök később.
- Dehogy, gyere csak. Örülök ha jössz, mert az mindig valami jót jelent. Ha nem dolgoznátok remekül, nekem kéne állandóan beszámolókat kérnem tőletek. - mosolygott Szimonovra.
- Köszönöm, elnök úr. Nagy dolgot hoztam.
- Igen, látom rajtad. Mutasd. Újabb hangfelvétel?
- Igen, és ismét ugyanattól az emberünktől. - és már nyitotta is laptopot. - És a szereplők is ugyanazok: a NASA igazgatója, és vezető fizikusa. Mehet?
- Hajrá. - mikor a felvétel pörögni kezdett, Putyin közbeszólt. - Állj, mi ez a zaj a háttérben?
- Strandolnak, uram. Floridában.
- Kettesben?
- Nem védte őket senki, nyaraltak egyet.
- Atyaég - nevetett az elnök. - Najó, ennyit az amerikaiak biztonság iránti igényéről. Tudom, hogy ilyenek, de néha nehéz elhinni. Na, halljuk.
- George, rájöttem.
- Remek, kedvesem. Mire?
- Hogy miért válik kortalanná és sebezhetetlenné minden a gömbben.
- A legjobbkor. A jetskizés így hat rád?
- Pontosan. Mondhatom?
- Persze, figyelek.
- Jó, de akkor a szemembe nézz,
- Oké, rajtakaptál. Szóval?
- Ami nincs, azt nem éri semmiféle hatás.
- Igaz. És?
- A miraklit nem más, mint egy koncentrált energiamező. Fázishatár, ami a mi ismert világunkat választja el egy másiktól. Abban a másikban pedig nem létezik anyag, csak energia. Az pedig sérthetetlen.
- De mégiscsak ott úszkáltak a papucsállatkák.
- Igen, de csak akkor léteztek, mikor kinyitottuk a gömböt, hogy megnézzük őket. Lezárva anyag formájában igazából nincsenek ott.
- És ezt most értenem kéne, gondolom.
- Jó, igaz. Létezik több elmélet a miénken túli világra. Szerintem a szubtér áll közel a valósághoz. Ami abban van, az igazából sehol sincsen. Tehát sebezhetetlen, minden szempontból.
- Rendben kedvesem, ezért biztosan megkapod majd a Nobel-díjat. Nekünk földi halandóknak elég annyit megérteni belőle, hogy biztonságban leszünk a gömbök közötti ugrálásnál.
- Tökéletesen.
- Ennyi? Mert akkor felfüggeszteném a szemkontaktot.
- Disznó - hallatszott a lány kacagása.
- Mi a fenét találtak ezek a Marson? - szólalt meg Putyin megdöbbent arccal.
- Bevonnánk a Kurcsatov Intézet fizikusait, elnök úr.
- Persze, cseppet bonyolultabbnak tűnik a dolog, mint várható volt. Nem idegen életforma, nem is anyag, hanem valami fizikai tér. Jól értem, Fedor?
- Szerintem igen, elnök úr. De én is csak találgatok, mióta hallottam. Gyakorlati szempontból az igazgató mondatát tartom a legértékesebbnek. Az ugrálásról. Mármint az egyes gömbök között. Tiszta sci-fi.
- Csakúgy, mint a sebezhetetlenség, meg a kortalanság. A hölgy állításai sem jelentéktelenek.
- Igaz. Volna még valami.
- Mondd csak Fedor.
- Ezt is inkább mutatnám.
- Még egy hangfelvétel?
- Nem, ez videó. Rögzítettük műholdakkal is az eseményt, de ez sokkal látványosabb és kézzelfoghatóbb. A helyszínen készült.
- Lássuk.
Mikor véget ért a lejátszás, Putyin fölállt a karosszékéből, és sétálgatni kezdett a teremnyi szobában. - Hát Fedor, ma azért nem vitted túlzásba a jóhíreket. Ez a Kennedy Úrközpont volt, igaz?
- Igen elnök úr.
- Van nekünk bármink, ami ilyen gyors?
- Semmink.
- Pedig ez egy hordozórakéta, nem valami kis légelhárító kacat. És nyilván azért volt a teszt, mert ezzel akarnak a Marsra menni. És menni is fognak.
- Legalábbis elég meggyőzőnek tűnt, elnök úr.
- Az, hogy a franc essen beléjük. Na jó, lesz mit emésztenem. Kitől van a felvétel?
- Victor Kamskytól. Ugyanaz az emberünk, mint aki a hangfelvételeket is csinálta.
- Na, ez végre jó hír. Lett egy James Bondunk.
- Nem örömmel mondom, de van vele egy kis gondunk.
- Kiszúrták? - villant Putyin szeme az FSZB igazgatójára.
- Nem, ennyire azért nem komoly a probléma. Hivatalosan a General Electric mérnöke, és épp szabadságon van, azért tudott ennyire zavartalanul mozogni. De jövő hét elején vissza kell térnie Pittsburgh-be.
- Ne menjen.
- Az a baj, hogy az ottani munkája is nélkülözhetetlen számunkra. Rengeteg kódot és technológiai leírást kapunk tőle. Meg tudjuk fejteni velük az amerikaiak rejtjeles üzeneteinek jelentős részét.
- Szóval tényleg szuperügynök. Ő mit szeretne?
- Irodát a washingtoni nagykövetségen - mosolyodott el Szimonov.
- Mióta dolgozik az FSZB-nek?
- Tizenöt éve, elnök úr.
- Szóval kiérdemelte.
- Igen, de nem tudjuk kivel helyettesíteni. Szükségünk van a kódokra, és a technológiára.
- Meg az amerikaiak Mars-expedíciójának eltitkolt részeire. Sőt, utóbbiakra mindennél jobban. Gondolom választ vár.
- Igen, elnök úr.
- Rendben Fedor, mostanra végeztünk. Holnap délelőtt nézz be, addigra kitalálom a hogyan továbbot. Az ügynökünk további tevékenységével kapcsolatban is.
- Köszönöm, elnök úr. Itt leszek.
---
- Gyönyörű voltál, Susan. És rettentő büszke voltam rád.
- Csak voltam?
- Tudod hogy értem. - mosolyodott el David. - Ruha nélkül még szebb vagy.
- Jó válasz - emelte föl a fejét a férfi mellkasáról a nő, és megcsókolta. - Nagyon szépen beszélt az elnök. Pláne úgy, hogy szerinte az nem is volt beszéd.
- Biztos, de én nem tudtam odakoncentrálni.
- Na, ne udvarolj már. Mint látod, nem kell már elcsábítanod.
- Mindig el foglak csábítani. Újra és újra.
- Na jó, ám legyen - nevetett Susan. - Nagyon értesz a bűvöléshez.
- A Tiédhez kedves. Kihozod belőlem.
- Elég már, ez csapda - túrt a férfi hajába a szenátor. - Miénk a hétvége. Illetve nem egészen.
- Nem tudok programról, egészen szerdáig.
- Mert nincs beírva. De vasárnap este értem jön George.
- Houston?
- Persze. Fel kell pörgetni az ügyet, megkaptunk minden felhatalmazást, rajtunk múlik már minden.
- És itt hagysz?
- Valakinek vinnie kell addig is az irodát, amíg nem vagyok itt.
- Van egy rakás titkárnőd, kedves. Pár napra bármelyik beugorhat helyettem. Tényleg semmi dolgod, és a szerdai is áttehető, ha kell. Rád férne egy kis washingtoni szünet.
- De George vadászgéppel jön értem. Az kétszemélyes, de a pilótaülés már foglalt.
- Csak le akarsz rázni - nézett duzzogva a nőre David. - Ha igazán akarnál velem lenni, mehetnénk normális repülővel is.
- Ennyire szeretnéd, hogy együtt legyünk?
- Elég sokat voltunk külön, nem?
- De Houstonban rengeteg dolgom lesz. Alig lesz időm magánélni.
- Az is sokkal több, mintha te ott vagy, én meg itt, igaz?
- Jaj, te élő csoda. Rendben. Foglalj vasárnap délelőttre repülőjegyet.
- És hotel?
- A NASA vendégszobáiban szoktam megszállni. De az egyszemélyes, igaz.
- Foglalhatok a közelben szobát, de én beférek melléd egyszemélyes ágyba is. Majd jól összebújunk.
- Akkor aligha tudnék a munkára koncentrálni - mosolygott a nő. - Jó, foglalj egy kényelmes lakosztályt.
- Lakosztályt?
- Nem akarom, hogy unatkozz, míg én a NASA-sokkal vagyok. De azért ne vigyél föl lenge thaiföldi masszőrlányokat.
- Nem jár az ilyesmi a lakosztályhoz?
- Olyan lakosztályt foglalj, amihez nem. Be kell érned velem.
- Jó de én mostanában állandóan éhes vagyok. Időnként meg kell etetned, Mars ide vagy oda.
- Micsoda zsarolás. Úgy látom aranyketrecbe tévedtem. - kacsintott huncutul Susan.
- Bizony, fölfal a ragadozó. Bár akkor nem marad belőled későbbre. Inkább csak majszolgatlak.
- Csak Houstonban?
- De gyorsan megérezted, hogy máris megéheztem. - nevetett a férfi.
- Nem volt nehéz - kacagott vele a nő.
---
- Hát te?
- Jó reggelt, Dick. Tudom, semmi keresnivalóm itt, nem telt el az egy hét.
- Szia Nick. Örülök, hogy észben tartod, mert nem viccből mondtam. De akkor mit keresel itt?
- Nyugi, nem dolgozni jöttem. Sőt.
- Sőt?
- Volt időm gondolkodni az elmúlt napokban, és ezt köszönöm neked.
- Ne hülyíts.
- Komolyan beszélek. Hülyeséget csináltam az igazgatónál.
- Nemcsak akkor.
- Igaz. Mondjuk úgy: mostanában. És van egy javaslatom, de csak akkor megy, ha hozzájárulsz.
- Hát, nem tudom, hogy ez most jól, vagy rosszul hangzott.
- Majd eldöntöd.
- Oké, figyelek.
- Tudod Dick, én már azt sem tudom, mikor volt olyan, hogy nem voltam valami akcióban. Sőt, azt sem, hogy éltem-e egyáltalán emberi léptékű életet valaha.
- Hát, nem pihentél, azt tudom.
- Köszi. Csak emiatt aztán leegyszerűsödött a világom: valaki vagy barát, vagy ellenség. Pedig ez azért nem ilyen egyszerű. A baj az, hogy ezt az eszemmel tudom, de nem bírok uralkodni az ösztöneimen.
- Remek felfedezés. Én inkább egyszerűsítem: üldözési mániás lettél.
- Kösz, ez jólesett - vigyorgott a társára Brown. - De sajnos igazad van.
- Ilyet se hallottam még tőled.
- Dehogynem, épp a múltkor.
- Na igen, ami után viszont pont az ellenkezőjét tetted, mint amire rábólintottál, úgyhogy aligha mondtad komolyan.
- De, komolyan mondtam, csak aztán elindult a vezérhangya. Tudod, üldözési mánia - mosolygott Nicholsra Brown.
- Szóval?
- Minden CIA-ügynöknek jár ötévente három hónap fizetett rendkívüli szabadság. Nekem jóval több a szolgálati évem ennél, de még normál szabin sem voltam, nemhogy rendkívülin. És talán ez a baj.
- Aha. Jó ötlet. Nem ártana kicsit kiugranod a mókuskerékből.
- Ahogy mondod. Elmenni valami nyugis helyre, elvegyülni az emberek között. Átélni, hogyan élnek. Szerintem segítene, hogy kicsit lelassuljak.
- Egyetértek. Pont erre van szükséged.
- Köszönöm Dick. Jó társam vagy.
- Ezt a részt ne feszegessük, Nick - mosolyodott el Nichols. - Piszok jó a memóriám, és nem pont erre emlékszem.
- Rendben. Szóval elmennék Fred Parkerhez, és kivenném tőle a három hónapos szabadságot. És ehhez kell a te támogatásod is.
- Miben?
- Van egy olyan passzus, hogy a szabadságot kérővel egy ügyön dolgozóknak nyilatkozniuk kell a nélkülözhetőségéről.
- Nocsak, micsoda jogi szöveg. Legalább láttál életedben egyszer egy szabályzatot. Lássuk be, nem ez az erősséged - nevetett föl Nichols.
- Talált - nevetett vele Brown is. - Hidd el, Dick, tényleg dolgozom magamon. Nem akarok kikerülni a Cégtől, és ha úgy folytatom, ahogy eddig, akkor ki fogok. Most kell behúzni a kéziféket, érzem. Szóval megköszönném, ha kapnék tőled egy írást, hogy elboldogulsz itt három hónapig nélkülem is.
- Oké. Nem akarlak csesztetni, mert szerintem jó útra léptél. De annyit azért mondok, hogy tényleg inkább nehezítetted egy ideje a dolgomat, mintsem könnyítetted volna. Ezt azért nem fogom beleírni a nyilatkozatomba, csak neked mondom.
- Köszönöm. Mikor tudod megírni?
- Akár meg is várhatod. Papíron kéred, vagy gépen?
- Nyomtatva. Mihelyt megvan, repülök Langley-be, és ha Fred Parker aláírja, elhúzok a Bahamákra.
- Alá fogja. Ő is tudja, mennyi ideje vagy folyamatos bevetésen. De azt tudod, Nick, hogy ezt csak tisztán lehet, ugye?
- Hogy érted?
- Le kell adnod a CIA-igazolványodat, meg minden kütyüdet, sőt még a fegyveredet is. A gyakorlatban a három hónap alatt semmiféle operatív tevékenységet nem végezhetsz.
- Persze, pont ezt akarom most. Fegyverem azért lesz, mert nemcsak céges van, de az van még kétszázmillió másik amerikainak, attól nem leszek titkosszolga.
- Rendben Nick. Nem mondom, hogy egy az egyben elhiszem, amit mondasz, de szeretnék végre benned pozitívan csalódni. Igyál egy kávét, megírom a nyilatkozatot.
- Köszönöm Dick.
- Nincs mit.
FRISSÍTÉS!!!
Mint a blog szerkesztőfelületéről berakott képen látjátok, eddig 3300-an olvastátok regényem föltett részét. Köszönöm Nektek, az írót az olvasók éltetik, mind lelki, mind egzisztenciális szempontból. A fölrakott rész nagyjából a regény fele, december elején nyomdába kerül a könyv, így akár egyedi karácsonyi ajándék is lehet.
December 15-én lesz a regénybemutató író-olvasó randevúnk, a könyv a helyszínen is megvásárolható lesz, de postázom is ajánlott levélben, dedikálva, ha az megfelelőbb. A könyv ára 4000 forint, belföldi postaköltség 800, EU-n belülre 2700. Ha megrendeled, kérlek írd meg itt kommentben, vagy küldj nekem privát-üzenetet emailemre (08.szabogabor@gmail.com), vagy fészbukos profilomra (.https://www.facebook.com/profile.php?id=100006104328254).
Köszönöm, hogy ily sokan velem tartotok írói utamon is. Szép napokat és jó olvasást kívánok Mindannyiótoknak.
Tuareg, alias Scott Seymour
