A selejt bosszúja

Tegnap összefutottam a nettérben egy Lukács Zoltán nevő Szocival. Szánombánom, de mindeddig a pillanatig azt sem tudtam Róla, hogy a világon van. Utólag belegondolva, valszeg mindkettőnknek jobb is volt így.

Tegnapelőtt az MSZP elkezdte szórni a világhálót Horngyulás EP reklámokkal, amire reagáltam is egy cikkben. Gondoltam, hogy pár vonalas Szocinál kicsapja majd a biztosítékot, és mivel nagyjából annyira kiszámíthatatlanok, mint a szorzótábla, így vártam is a reakciókat. Török Zsolt ugyebár a pártszóvivő, így aztán ilyenkor rápislantok a fészbukjára, Ő szokott elősírni, ha valami csúnyaság éri a berkeket. Persze, óraműpontossággal föl is került hozzá egy Lukács Zoltán nevű valaki írása ebben a tárgyban. Jó, ha Törökzsóti ezt osztogatja, akkor biztos ez a félhivatalos álláspont, nosza, tekintsük. Klikkelés közben beugrott, hogy hajnalban már volt ez a név, merthogy a Hornos írásomat egy ismerősöm elküldte három Szocinak, és ezt visszajelezte. Megnéztem az üzenetet, és tényleg, a Lukács Zoltán volt az egyik. Oké, lássuk, mit írt a jóember:

"Micsoda engesztelhetetlen gyűlöletháború folyik az MSZP ellen. Micsoda habzó indulat fröcsög ki néhányakból. Hányszor írják le egy nap a párt halálát, temetését. Micsoda élvezettel rúgnak belénk azok, akik másba rúgni gyávák, meg azok, akik ebből élnek. Micsoda divat lett lehülyézni minket és persze minden támogatónkat, sokszor olyanoknak, akik két értelmes saját gondolattal nem voltak még képesek előállni. Lehet, hogy szerencsére. A hatalmat nem rúgják, nem hülyézik. Félnek tőle. Farkukat lábuk közé húzva, nyüszítve iszkolnak előle. Érzik, hogy ez kínos és szánalmas. Ezen való dühükben és frusztrációjukban is belénk marnak egyet.
Micsoda hősök!
Azért megnyugtatom őket: túl fogjuk élni. És ez lesz a szerencséjük. Mert ha az MSZP nem lenne, kit rugdosnának? Mindenki máshoz gyávák ugyanis..."

Ezt. Namost mivel törzsolvasóim pontosan ismerik elmúlt éveim történetét, így aztán tudják, hogy egyszem civilként igencsak beleálltam a Fidesznyikekbe, és jópárszor, amit házkutatással, 47 följelentéssel, négyszeri rabosítással, folyamatos nyomozgatásokkal meg kamu címlapsztorikkal honoráltak. Szóval mikor ez a Lukács Zoltán itt épp mélyokosan kifejti, hogy én azért bántom szegényszocialistákat, mert nem merek mást, akkor élete ostobaságát sikerült kinyögnie. Beírtam Neki, hogy kicsit nézzen utána, épp kit gyáváz le, mert könnyen lyukra futhat, mire Ő kitért és annyit mondott, hogy nem is rólam beszél, asse tudja ki vagyok. Ez azért itt meglepett, mert ostobaságot fecsegni, az megszokott apparátcsikéktól, de azt nettó hazugsággal mentegetni, azért kicsit erős tempónak tűnt. Mind a megkapása, és az arra adott reakció idejéből, mind a szövegéből töknyilvánvaló volt, hogy az én cikkem vágta ki a biztosítékot. Akkor meg minek hazudni, nemde.

De mindegy, ment tovább a Zember a saját maga állította csapdába, írogatott, érzelgett egy kicsit, kifejtette, hogy nem is tudok írni, mert profi újságíró nem úgy ír, ahogy én, még egy kis felsorolást is tartott a tollnoki szaknévsorból, és nem vette szegény észre, hogy ismét ostobaság felé dübörög. Igazi apparatcsik logika: aki ír, az újságíró, és akkor az valamelyik újságnál kell hogy dolgozzon, mert az újságíró az olyan. Az Ő fejében föl se merül, hogy valaki valamit nem pénzért, hanem jókedvéből tesz. Én például írok, mert ahhoz van kedvem, és eszem ágában sincs azért valamelyik újsághoz elszegődni, hogy csinálhassam pénzért, és munkaköri leírás szerint, amit kötetlenül és szórakozásból csinálok. Szóval szegény Lukács Zoltán számára fölfoghatatlan, hogy valakinek nem a lóvé, meg a státusz a lényeg. Itt azért már kezdett bederengeni, hogy valami megélhetésiről lehet szó, aki státuszról státuszra araszol fölfelé a biztos pártberken belül, számolva, hogy mennyivel is több a havi apanázs, mint volt 4 évvel korábban. Úgyhogy megnéztem, hogy akkor végül kifiaborja is a delikvens.

Hoppp. Ez a Lukács Zoltán, aki mellébeszél, hazudozik, kicsit cenzúrázgatja a neki kellemetlenebb dolgokat, ez az MSZP egyik megyei elnöke, parlamenti frakcióvezető-helyettese, meg a szokásos bojtok a pörgekalapon: egy kis sportklub-elnökség, nemzetközi gittegyleti tagság, meg egyéb retyerutya. Megnéztem az önéletrajzát is, abban normális munkahely nem volt föltüntetve, kizárólag politikai építkezésének állomásai, ahogy könyökölte fölfelé magát az apparátusban. Olyannyira sikeresen, hogy mint láttam, még az Aréna-beli Szocibulin is Ő volt az egyik fölkonferáló ember. Szóval ez a jóember, ez itt az MSZP törzse, a megyei elnökök pártjának cölöpe. És tulajdonképpen ekkor jöttem rá, hogy kincset találtam, és hogy meg is fogom írni. Merthát írogatom én itt a cikkeket jóideje az MSZP zuhanásának okairól, hozom is rá a tényanyagot, de hogy megtaláljam az MSZP Igazi Arcát egy cikkemmel kapcsolatban, és aztán még cseveghessek is vele, na ez igazi jutalom az eddigi írásaimért.

Ha voltak is kétségeim, hogy a Szegfű már belülröl kiszáradt, és a szirmokat csak stallumok ragasztják a szárhoz, ez a kétség megszűnt. Nem értettem, hogyan is termelhetett ki magából az egykor mindenféle szempontból erős MSZP egy Mesterházy Attilát pártelnöknek. Most már értem. Így. Mert ebből a kínálatból még a Mesterházy a legjobb. Sose gondoltam volna, hogy ilyet valaha leírok, de komolyan mondom: a Lukács Zoltán féle szocialista parlagon az Attys maga az üde felfrissülés. Csak az a baj, hogy ez persze roppant relatív dolog. A dolog ugyanis fordítva is igaz: ahol a Mesterházy lehet a legjobb, azt a csapatot még a Felcsút is simán veri. Mint láttuk. Persze nem Lukács Zoltán személye itt a lényeg, az gondolom egyértelmű. Ő csak egy tünet, de olyan súlyosságú, amire az orvos hümmögni kezd, és kihívja a folyosóra a hozzátartozókat. Tegnapig csak nagyon valószínűnek tartottam, hogy az MSZP már agonizál, és a kór messze előrehaladottabb, mint amit egy puszta koponyaműtét meg tudna gyógyítani.

Most már tudom is.